Myri írta: Már 9 hónapja összeköltöztünk a párommal egy nagyon szép 2 szobás, felújított lakásba. Tegnap felhívtak minket, hogy egy hónapunk van elköltözni, eladják a lakást. Teljesen hidegzuhanyként èrt... Egyáltalán nem számítottunk erre... Nagyon-nagyon csalódott vagyok, mert hosszútávra beszéltük meg a főbérlővel. Nagyon szeretek itt lakni és el se tudom képzelni, hogy más lakjon itt, de nincs annyi pénzünk, hogy megvegyük. Esetleg tudnál abban segìteni, hogy jussak túl ezen a válságon? Hogy "búcsúzzak" el a lakástól? Egyelőre fogalmunk sincs hol fogunk lakni, de biztos, hogy nem ilyen körülmények között! Tudom, hogy minden okkal történik és biztos megszokom majd az új helyet... de most még azt se tudom mitévő legyek! Nagy szeretettel gondol Rád: Myri Átérzem a helyzetet -- én is nagyon tudok kötődni helyekhez, és a dolgot nehezíti, hogy lassan alakul ki ez a kötelék, utána viszont mély lesz, és annál jobban fáj, ha el kell szakítani. És van egy átmeneti keresem a helyem-időszak az új helyen, amikor csak úgy lógsz a levegőben, mint egy madzagon lóbált répa... és még ha vissza is tudsz menni a régihez, az már nem olyan. Az új meg még nem olyan. Ez elég rossz, és nekem olyan, mintha nem kapnék levegőt, és vannak pontok, amikor úgy érzem, hogy biztos, hogy most aztán már soha nem fogom magam otthon érezni sehol. És akkor aztán mégis. Fogalmam sincs egyébként, hogy mitől lesz az új falak között is egyszer csak "otthon". Bevált receptem nincs rá, mert nekem soha nem egyből történt, hogy kényelmesen, otthonosan éreztem magam, inkább kialakult. Egyszercsak valahogy a rutin, meg a megszokás megteszi a hatását. És persze az se mindegy, hogy olyanok vannak ott, akiket szeretek, meg ott a motyóm is. Ez most a negyedik "otthonom" életemben, és miközben tudom, hogy szeretnék majd egyszer máshol lakni a jövőben (például olyan helyen, ahol van terasz! :)), valahogy ezt úgy kéne kivitelezni, hogy ne fájjon annyira, hogy ezt itt hagyjuk, mert nagyon-nagyon megszerettük. De ez még nagyon odébb van, mindenesetre néha eszembe jut, és akkor szorongok rajta egy kört. Hogy mit tudsz csinálni költözés előtt? A technikai részét hagyjuk (itt írtam róla korábban, majd ha ott tartotok, olvasd el!), most jöjjön az érzelmi. 1. Bőgj, ha kell. Komolyan. Nem vagy idióta, ha megszerettél egy helyet, vagy kedves emlékek kötődnek hozzá, és ehhez az sem feltétlenül kell, hogy életvitelszerűen élj ott, elég, ha mondjuk ott nyaraltál. Akkor is bőghetsz majd, ha később eszedbe jut, ... Olvass tovább
Miért savanyú a szőlő? – tumblr levelesláda
A tumblr-ben az a rossz jó, hogy könnyen és gyorsan lehet névtelen üzeneteket küldeni. Hála az égnek nálam ezt 99%-ban jóra használják az olvasók ("with great power comes great responsibility"), és sok fontos kérdés szóba kerül. Mivel nem szeretném, hogy ezek elsikkadjanak, és gyakran fontosnak tartom, hogy minél több hasonló cipőben járó ember olvashassa, két kérdést + választ a közelmúltból megosztok itt is a blogon. És nem ígérem, hogy nem lesz a jövőben is néha tumblr-ös összefoglaló, mert ha a továbbra is ilyen ügyesen használják a hölgyek-urak a lehetőséget, akkor kénytelen leszek folytatni a jó szokást. Muhaha. :)) A mai két kérdés azokról szól, akik minden áron védik a világrendjüket, még olyan áron is, hogy másokon átgázolnak, csak hogy az ő kis kártyaváruk ne sérüljön. Ha voltál már valaha olyan helyzetben, hogy valaki minden (őt egyáltalán nem érintő!) döntésedet személyes támadásnak vette, és a puszta létezésedet számon kérte rajtad, hogy hogyan merészeled, akkor tudod, kikről van szó. :) Miért van az, hogy általában tényleg az okos, jó fej emberek azok, akik a legtöbbet ostorozzák magukat, és hasonlítgatják magukat másokhoz, a buta emberek meg teljes magabiztossággal ontják magukból a hülyeséget, és még büszkék is rá, mert elhiszik, hogy nekik van igazuk? Nem tudom a választ a miértre. :( Általában a buta-nagyszájú emberek is kishitűek, csak ők azzal nyernek önbizalmat, hogy másokon átgyalogolnak. Ők mindig másokhoz KÉPEST érzik magukat májernek, ezért kell mindig valaki viszonyítási alapnak. Valaki, aki nálam kövérebb, rondább, lustább. Ha mégsem az, mert mondjuk sikeres, boldog, vidám, akkor keresek benne valami hibát, nehogy már az jöjjön ki, hogy én mégsem vagyok olyan tökéletes, mint képzelem! Akkor az ő sikere pusztán “szerencse”, a szépsége érvénytelen (biztos plasztika), a szerelme “biztos csalja”, a gyereke “biztos buta”, az eredményei hamisak (csalt, lopott, lefeküdt a sikerért, hazudik). Szóval szerintem ők is hasonlítgatják magukat másokhoz, és ugyanúgy egy kártyavár az önbizalmuk… Csak ügyesebben hazudnak maguknak. De jó hír, hogy ha okos és jófej vagy, és úgy nincs önbizalmad, abból ki lehet kecmeregni türelemmel, szeretettel, önismerettel, apró sikerélményekkel. Én ebben próbálok segíteni. Ha buta vagy és rosszindulatú (ez utóbbi a nagyobb baj, ugye), abból kevésbé van kiút. Ott nagyobb világomlás lesz, ha kipukkan a lufi, ezért jobban is védik - többet és erőszakosabban támadnak, keresik az önigazolást, agresszívek, ... Olvass tovább
Csigabiga, gyere ki… Vagy menj haza nyugodtan. – Levelesláda #28
Kedves Via! Egyik bejegyzésedben úgy definiáltad magad, mint egy "nagyon szociális introvertált people person csiga". :-) Ebből engem az introvertáltság érdekelne részletesebben. 1-2 éve meghallgattam Susan Cain TED előadását a témában, és nemrég megvettem a Csend c. könyvét is. Felszabadító érzés volt rájönni, hogy egy halom olyan tulajdonságom, amiről korábban azt hittem hogy félénkségből, önbizalomhiányból fakad (és illene változtatnom rajta), valójában az introvertált énemből adódik. Teljesen új látásmódot kaptam azáltal, ahogyan Susan az introvertált emberek értékeiről beszél, és rájöttem hogy bizonyos tulajdonságaimból sokkal több erőt meríthetek, mint ahogy eddig gondoltam volna. Ahogy látom, Te saját magadnál ezt a dolgot teljesen a helyén kezeled, ezért nagyon örülnék, ha írnál néhány sort a téma gyakorlati oldaláról. Tudatosan figyelsz-e arra, hogy legyen időd egy kis egyedülléttel feltöltődni? Hogyan kezeled a nagyobb társasági eseményeket, bulikat? Vannak-e olyan helyzetek, melyekből - teljesen, vagy csak egy ponton túl - szándékosan kivonod magad, mert soknak érzed? Hogyan érvényesülsz "nagydumás" beszélgetőtársakkal? Melyek azok az introvertált tulajdonságok, amelyeket kifejezetten hasznosnak tartasz? (Ezeken kívűl még minden más is érdekelne, ami a témáról eszedbe jut. :-)) ) Előre is köszönöm, ha írsz erről, szerintem sokunknak hasznos lenne. A blogodon és a könyvedben már így is rengeteget segítettél azáltal, ahogyan önmagunk elfogadásáról írsz. Üdv, Dóri Szia, Dóri, és köszönöm a kérdést. :) Nem tudom, ti hogy vagytok vele (és ez nem költői kérdés - tényleg érdekel, írjátok meg kommentben!), de én akkor érzem magam nyugodtnak, és akkor tudok pihenni, szóval akkor vagyok otthon, ha magamat adhatom. Cenzúra, viselkedés nélkül. Ebbe pedig szorosan beletartozik az is, hogy nem kell magamat magyaráznom, nem kell megvédenem az álláspontomat, folyamatosan küzdeni a létjogosultságomért, hanem azok, akikkel együtt vagyok, tudják, hogy hányadán állok, és nemcsak hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyok, hanem még szeretnek is. Ah, legjobb. Sokféle ember és sokféle szórakozási, kikapcsolódási mód létezik, és vannak bizonyos módok, amelyek piedesztálra vannak emelve, normálisnak vannak titulálva bizonyos körök által. És ha nem úgy szórakozom, akkor szerintük én leszek a fura lány. Én vegyes vagyok sokféle szempontból, nehéz egy skatulyába betolni; a helyzettől, de főleg a többi embertől függ, hogy hogyan reagálok, mit érzek. A ... Olvass tovább
Hogyan találjam meg az egyensúlyt? – Levelesláda #27
Anna arról kérdezett, hogy hogyan tud harmonikus életet teremteni magának, és megtalálni az egyensúlyt, amiben jól érzi magát. A harmónia nem mindig magától történik. Minél több terved van, és minél sűrűbb az életed, annál inkább igényel tudatos tervezést, stratégiát. Nálam sem spontán történik meg. Azért vagyok harmonikus ember, mert az igényeimmel harmonikus döntéseket hozok. Mutatom, hogy hogyan. :) A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com. Anna írja: Kedves Via! :) Régóta olvasom a blogodat, és nagyon sok hasznos tanácsot adtál már, beleértve a könyvedben lévő gyakorlatokat is (karácsonyra kaptam :). Mostanában nagyon nehezen találom meg az egyensúlyt a magánélet/kapcsolatok, és a magamra szánt/önfejlesztésre szakított idő között, mert mivel rengeteg órám van a mesterképzésen, plusz dolgozom is mellette, ezért az előbbiek közül általában vagy az egyik vagy a másik alapon kell választanom. Mivel keveset tudok együtt lenni a barátaimmal és a párommal, így arra szinte soha nem jut időm, hogy a terveimet gyakorlatba ültessem, vagy épp tegyek az álmomért, amit már régóta szeretnék elérni, esetleg csak kikapcsolódjak és feltöltődjek. Persze a párommal lenni is kikapcsolódás, de alapvetően olyan ember vagyok, akinek néha kell az egyedüllét a feltöltődésre. Mivel ez szinte sosem áll rendelkezésre, hiányolom, és az utóbbi időben sokat aggódtam amiatt, hogy ha ez már most így van, mi lesz velem ha férjhez megyek, családom lesz (pedig ez az amit szeretnék). Önzőnek érzem magam hogy ilyen félelmeim vannak, de mégis kénytelen vagyok szembenézni vele. Ha esetleg tudsz erre a dilemmára valami gyakorlatias és hatásos megoldást/ vagy már te is tapasztaltál hasonlót és valahogy sikerült megoldani, kérlek írd meg! Köszönöm és szép napot! :) Anna Kedves Anna! Először is: Nem vagy egyedül. Ez mindenkinek kihívás, ráadásul folyamatos alakítást igényel. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy szerintem mi a nők számára ideális egyensúly a karrier és magánélet között, vagyis milyen arányban kéne jelen lenniük az életükben a munkának és a családnak. Azt válaszoltam, hogy nincs ilyen arány, az lenne az ideális, ha ezt mindenki szabadon eldönthetné magának, és utána nem cs*szegeti senki azért, hogy mit mennyire választott. Én hiába mondom például azt, hogy 60% ide, 40% oda, ha attól valaki más sikítófrászt kap. Lesz, ... Olvass tovább
Gyereket akarunk majd egyszer… Vagy mikor is? – Levelesláda #26
dolce_vita 26 éves, és motoszkál a fejében a családalapítás -- miközben külső nyomás is nehezedik rájuk, a párjával még nem állapodtak meg konkrétumokban. Hogyan lehet erről beszélni, közös nevezőre jutni? Erre a kérdésre válaszoltam ebben a bejegyzésben. :) A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok. Szombaton pedig rendhagyó, szülinapi kérdezz-feleleket is tartok élő adásban. Részletek itt. :) dolce_vita kérdezi: Hét éve élek boldog párkapcsolatban, de nyolc év van köztünk: én 26 vagyok, ő 34. Tudom, hogy semmiről sem vagyunk lemaradva és tényleg tökéletes harmóniában élünk, de egyre jobban érzem, hogy szeretnék családot. Mostanában teljesen rá vagyok kattanva a témára, bújom a kismama magazinokat, olvasom a cikkeket és egyre inkább vágyok a pocakra, a babára, a családra. Engem még annyira nem is "szekálnak" a többiek (bár sokan megjegyzik, hogy "mi lesz már"), de a kedvesemnek manapság nincs olyan barátja, akinél ne lenne baba (+ a gyakori megjegyzések anyóséktól). Sajnos láttunk elrettentő példákat, több anyuka nagyon elhagyta magát és rá is ment a kapcsolatuk az egész gyermekáldásra, sőt, olyan is volt, hogy nyitott kapcsolatból lett a családalapítás, de természetesen ott is halálra van ítélve a kapcsolat. Nem félek attól, hogy ez visszatartja a kedvesemet, de ő nagyon tétovázó, mindent százszor átgondoló típus, és az ilyen negatív visszhangok még inkább visszavetik az egészet. Emellett van még egy nagy gondunk, amit nehezen élünk meg, mégpedig az, hogy gyakran külföldre kell mennie a munkája végett. Ez nem rendszeresen van így, de olykor két hónapos "kiküldetésen" van és ilyenkor teljesen egyedül vagyok, a munkám miatt nem tudok menni vele, hiszen nincsen benne rendszer sem (legfeljebb meglátogatom egy hétvégén). Már öt éve azt mondjuk, hogy majd "néhány éven belül" babázunk, de aztán ahányszor szóba kerül, mindig így fejezzük be a beszélgetést. Múltkor megbeszéltük, hogy ha nem lesz ilyen a munkája, akkor jöhet a baba, de aztán úgy adódott, hogy aláírattak vele egy szerződést, tehát 5-6 évig még biztosan ez lesz - de szerintem tovább. Már régóta úgy vagyok (vagyunk), hogy bármikor jönne a baba, megtartanánk, de mostanában egyre többet gondolok arra, hogy jó lenne legalább próbálkozni. Még tavaly mindketten voltunk dokinál, hogy minden rendben van-e, de aztán csak tovább szedtem a gyógyszert... Tudom, nem vagyok lekésve semmiről, de mindig is érettebb voltam a koromnál. Még 23 éves sem voltam, amikor összeköltöztünk, a volt ... Olvass tovább
Hogyan viselkedjek idegen társaságban? – Levelesláda #25
Hena írja: Először is, köszönöm Neked a blogod, rengeteg mindenben segített már! :) És épp ezért is szeretnék tőled tanácsot kérni. Nemrég kerültem egy olyan munkahelyre, ahol a kapcsolatépítés a legfontosabb. Ebben a szakmában, ha nincsenek kapcsolataid, el sem tudsz indulni a ranglétrán, hiába a tudás, ki sem hirdetik, ha van megüresedett hely (én is csak ismerősnek, az ismerősének az ismerőse által kerültem be, tök véletlen). Ezzel csak az a probléma, hogy nem vagyok az a tipikus "idegenekkel megtalálom rögtön a közös hangot" típus. Általában ha egy társaságban már több ismeretlen ember van, rögtön átmegyek hallgatóba, ha esetleg megszólalnék, egy teljesen megjátszott Hena leszek, akinek még a „Persze, ez érthető!” mondata is furcsán hangzik. Nyílván önbizalomhiányból ered, nem tudom önmagamat adni. Ezt a való életben, már-már kezdem megszokni, nem lehet mindenki szószátyár, (bár nyilván jó lenne több ismeretséget kötni [alkohol befolyásoltsága nélkül is :)]). Mondhatnád, hogy nem ártana egy önbizalom tréning, ami való igaz, de az nem megy olyan gyorsan, itt pedig minél hamarabb jó lenne megtalálni a közös hangot. Na, igen és itt jön a másik probléma, ’munkahely, együtt dolgoztok, pár hét után nem ismeretlenek, mi a probléma?’. Folyton változnak az emberek akikkel együtt kell működnöm nap, mint nap, csupán pár ember ugyanaz. És mindegyikük nagyon fontos ember, akikre felnézek, hiába kedvesek, félek, hogy egy rossz szó és leírnak, nekik nem én vagyok a standard. Így viszont úgy fognak rám emlékezni,(ha egyáltalán fognak), hogy a lány, aki szótlanul ült. Egy idő után én is cikinek érzem, hogy miközben ők csevegnek, nevetgélnek (nem egy kötött meló), én inkább telefonozok, de akkor már túl késő lenne becsatlakozni. Jajj. Ezt jó bonyolultam írtam le, miközben annyi lett volna összegezve a kérdésem, hogy hogyan találjam meg a munkatársaimmal a közös hangot?! :)) Először is, köszi. :) Másodszor meg nagyon jó, hogy ilyen "bonyolultan" írtad le, mert így sokkal inkább olyan választ tudok adni, ami nem csak Neked segíthet, hanem mindenkinek, aki bekerül egy új közösségbe. Ez lehet egy új munkahely, új iskola, egy tanfolyam, egy üzleti tárgyalás, vagy akár egy olyan buli (esküvő, szülinap), ahol senkit nem ismersz azon kívül, aki meghívott. Szóval egy halom ijesztő, idegen ember, akik nem tudnak rólad semmit, és valamit produkálnod kéne. A cél a munkán kívül az, hogy legyél emlékezetes, meggyőző, önazonos, és közben érezd is jól magad. Nem mindig megoldás, ... Olvass tovább
Őrjítő anyós, utálatos após – Levelesláda #24
Szinte egy nap különbséggel érkezett két levél -- az egyik "megőrjít az anyósom!", a másik "utálatos apósjelölt" címsorral. Mivel a probléma hasonló, egybe vettem őket, és együtt válaszolok rájuk. A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com. Névtelen Meny írja: A párommal 3 éve vagyunk együtt. Eleinte elég jól kijöttem az anyukájával, de rövid időn belül kiütköztek a kettőnk közti különbségek. Ő nagyvárosi típusú nő, tehát mindent megtestesít, amit erről a karakterről el tudunk képzelni: élete a vásárlás, egyedülálló, magas beosztásban dolgozó nő komoly fizetéssel. Mindemellett nem a háztartás királynője. Én a tökéletes ellentétet testesítem meg. Faluról kerültem a nagyvárosba, nem vagyok kifejezetten shoppingőrült, egy jól megfőzött tyúkhúslevest vagy egy tiszta fürdőszobát többre értékelek bármilyen cipőnél (azért annyira nem vészes a helyzet, szeretek öltözködni :) ). Persze rögtön feltűnt ez az ég és föld különbség kettőnk között, dehát nem őt kell szeretnem, hanem a páromat, ugyebár. Azonban egy idő után durva dolgokat kezdtem visszahallani. Ő gyakorlatilag nem néz engem és a családomat semmibe, mert a szüleim kétkezi munkások, nincsen diplomájuk. Egyszerű emberek egyszerű gondolkodással. Ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy a legjobb nevelést kapjam, idén szereztem meg a második diplomámat. Nálunk soha nem volt divat másokat a pénzük vagy a társadalmi rangjuk, neadj' Isten az öltözködésük miatt megítélni. Szóval nagyon rosszul esett ez tőle, de lenyeltem. Utána kaptam a "bókokat", hogy "királynő" vagyok és túl sokat anyáskodok a fia felett. Rendben, lement még ez is. Azonban az utóbbi időben már kezdi súrolni a türelmem határait. Minden kis apróság miatt füttyent a fiának, mikor tudja, hogy együtt vagyunk. Képes a családi programok, a diplomaosztóm (!) kellős közepén idetelefonálni, hogy a párom sürgősen menjen haza (Nem, nem azért, mert ég a lakás vagy ilyesmi. Mindig kitalál valami pitiáner, de még (a párom számára) hihető indokot.) Ezzel párhuzamosan, úgy érzem, én nem kapom meg ezt a "kitüntetett" figyelmet. Ha én hívom a páromat bármi miatt, már nem ugrik olyan szívesen. Úgy érzem, hogy ez a dolog kezd szakadékot ásni kettőnk közé. Tudom, hogy a páromnak nehéz két nő között állni, de félek, ha ez így folytatódik, mire oda jutunk, hogy házasság vagy gyerek, annyira elmérgesedik az anyukája ... Olvass tovább
Felvettek az egyetemre! Hogyan legyek felnőtt? – Levelesláda #23
Oswin érettségi után van, egyetemre megy, és be van tojva a jövőtől. Mi fog történni? Hogyan viselkedjen? Most akkor már felnőtt? Azt hogyan kell "csinálni"? És többet nem viselhet tornacsukát? Ezekről és még sok minden másról lesz szó ebben a bejegyzésben. A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com. Ősztől egyetemre megyek. Ez eddig nem is lenne gond azt hiszem, de rettenetesen félek tőle. Félek attól, hogy nem fogok barátokat találni, attól, hogy nem tudok megfelelően teljesíteni. Mondanom se kell, a gólyatábort kihagyom. (Egyrészt azért, mert nem vagyok az a fajta lány aki mindenféle ordenáré dolgot megcsinál, és nem akarom, hogy lúzernek kiáltsanak ki, másrészt akit ismerek nem jön.) Szimplán lefagyok, ha túl sok új ember közé kerülök. Mindig is kilógtam egy picit a sorból, nem szeretem az alkoholizálást, és attól tartok, hogy ez akadályozni fog abban, hogy új embereket ismerjek meg. Tudom, hogy én még viszonylag könnyű helyzetben vagyok, mert a szülővárosomban maradok, és számos ex-osztálytársammal is egy egyetemre fogok járni, még a legjobb barátnőmmel is. De mégis valami igen mélyről jövő pánik fog el arra gondolatra, hogy egyetemre megyek. Tisztára, mint a kapuzárási pánik. A másik dolog ami aggaszt, az, hogy nem tudom hogyan kéne viselkednem. Most akkor elméletileg, már úgy kéne viselkednem mint egy felnőtt? Nem érzem magam annak. Az öltözködésemen változtatnom kell, vagy maradhatok a farmer-póló-tornacipő kombónál? Kicsit olyan érzés fog el mintha többé nem lehetnék gyerek. Tudom, hogy most lezárult az életem egy szakasza, de normális-e az, hogy félek az újtól? Összefoglalva rettentő bizonytalan vagyok a jövőt illetően. Kicsit nehezen barátkozom, és nagy érzelmi viharok dúlnak bennem, mert várom is az egyetemet, meg nem is. Tudnál valamilyen tanácsot adni, hogy kicsit kiegyensúlyozottabbá tudjak válni, valamit pár tippet, hogyan lehet nyílni az emberek felé? Olyan régen kellet, egy új teljesen ismeretlen környezetbe mennem, ahol alig ismerek valakit. Nagyon hálás lennék minden jó szóért. :) Először is: NYUGI! Ez az időszak erről szól: az új helyzetekről, a korszakváltásokról, és teljesen normális, amit érzel. Az ismeretlen ijesztő -- benne van minden lehetőség, és teljesen kiszámíthatatlan. De pont ettől lehet belőle bármi. :) A következő jó néhány éved arra való, hogy megismered magad, ... Olvass tovább
Trehány a kollégám! Hogyan szóljak neki? – Levelesláda #22
Gabi egyik kollégája 3 éve hibázik, hol kisebbet, hol nagyon nagyot, és ez már túl van a kezdeti belerázódáson. Abban kért segítséget, hogy hogyan tudná megoldani ezt a helyzetet, és értésére adni, hogy ez így nem mehet tovább. Írtam neki egy ötlépéses stratégiát, de ti is segíthettek, ha volt már tapasztalatotok hasonló úgyben. Ha nektek kellett a beosztottal kommunikálni, hogyan oldottátok meg? Esetleg ha ti voltatok a "problémás kolléga", nektek hogyan szóltak? Mi segített, mit kellett volna másképp csinálni? A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com. Tudományos munkát végzek egy állami intézményben, egy kis csoport működését koordinálom szakmailag. Összesen három ember tartozik a csoportunkba, nem vagyok a hivatalos főnökük, de a gyakorlatban én egyeztetek a vezetőséggel, én osztom szét a feladatokat a csoportunkban, s a kollégáim is hozzám fordulnak a kérdéseikkel. A csoportunk részben kutatást végez, részben pedig adatot szolgáltatunk az eredményeink alapján külső megrendelőknek. Az egyik kollégával a kezdetektől gondjaim vannak, ő körülbelül 3 éve a csoportunk tagja. A probléma vele az, hogy nagyon sokszor téveszt a munkájában, amit emiatt persze újra el kell végeznie. Előfordult, hogy egy több hónapig tartó kísérletet kellett megismételni, de olyan is volt már, hogy egy külső megrendelőtől kellett elnézést kérni és újra elküldeni a kért adatokat, mert hibát fedezett fel a korábbi munkájában. Legutóbb pedig gyakorlatilag egy egyéves munkáról állapíthattuk meg, hogy újra el kell végezni. A 3 év nálunk már túl van a pályakezdő szakaszon, az első évben szerintem még elnézhetők az ilyen hibák, de utána már illene ebben fejlődni. A munkamegosztás alapján nincs annyira megterhelve, hogy az indokolná a szétszórtságát. A munkaidején kívül az elmúlt évben beiratkozott egy egyetemi esti képzésre, saját bevallása szerint azért, hogy jobban tudja végezni a munkáját. Sajnos én ennek a hatását nem látom, ez a probléma a kezdetektől a mai napig fennáll, ráadásul szerintem ezzel legfeljebb a tárgyi tudását bővíti, a szétszórtságán nem fog javítani. Sajnos a munkája olyan, hogy jó részét nem tudom a csoport többi tagja között felosztani, mert speciális tudás kell hozzá. Én tudnám ellenőrizni, de mivel nekem nagyon sok adminisztratív teendőm van, ezért nincs erre időm - és szerintem az nem is lenne célravezető. ... Olvass tovább
