30 órával a műtét után szubjektív epebeszámoló következik, akit a takarítás vagy a divat érdekel, az még várjon egy picikét, majd eljön annak is az ideje. :)
Szerda
Ötkor kelés, hatkor indulás, hétkor megérkeztem a kórházba, éjfél óta se ivás, se evés, mert az volt mondva, hogy már szerdán műtenek. Várakozás után tíz körül felvettek az osztályra, ott derült ki, hogy csúszott minden, és másnap lesz a műtétem. Lehetett vega menüt kérni (mondjuk hogy ez mit takart, arról majd később), úgyhogy azt kértem, még ebédelhettem egy levest, és annyi. Ebéd előtt gyorsan ettem még egy fél szendvicset, hiszen a reggelit akkorra már felszolgálták, aztán átöltöztem, behuppantam az ágyba, és életem legunalmasabb 20 órájának néztem elébe. Mivel Sopronban volt a műtétem, ezért nem lehetett csak úgy beugrani hozzám látogatóba, úgyhogy amint megvolt az ücsörgés, egyedül is maradtam, hiszen limitált volt a közlekedési lehetőség. Vittem magammal olvasnivalót (márciusi amerikai Vogue – potom 576 oldal, 2 könyv, stb.), de nagyon gyenge voltam, egyrészt az éjféltől való szomjúság miatt (utána aztán napközben 2,5 liter vizet még eltűntettem), másrészt azért fájt az epém, ez nem az a fajta tünetmentes betegség volt, amit a “biztonság kedvéért” kell kivenni. A szobatársam két 60-as néni volt, akikkel nem volt nagyon sok közös témánk (a műtét napjára már lett :)), úgyhogy jobbára olvasgattam, kerestem a helyemet a rohadt puha ágyon, néha mászkáltam egy kört, aztán vissza. Tusoltam még egy utolsó rendeset. Este az egyik néni kistévén Való Világot nézett, addigra már hasogatott a fejem rendesen, de mivel dél óta nem ettem, nem akartam fájdalomcsillapítót kérni, az nálam éhgyomorra mindig gyomorégést okoz, nem ért annyit a dolog, inkább beraktam a kis fülhallgatómat és hallgattam az mp3 lejátszómon levő dalokat.
11-kor ittam utoljára, a következő, amire emlékszem, (elaludtam az albumon) hogy éjfél múlt, és kinn rohangálás megy a folyosón, valakinek leállt a veséje, 194 per valamennyi a vérnyomása, “szóljanak már neki, hogy siessen”… Borzalmas volt ilyen közelről átélni ezt a fajta krízishelyzetet. Az én szakmámban a legszörnyűbb dolog, ami történhet, hogy kikerülök a leiterjakabra, nem az, hogy meghal valaki. Kicsit rámtört a pánik, borzalmasan aggódtam az illetőért (máig nem tudom, hogy kicsoda volt), akiért rohangáltak, úgyhogy visszanyomtam a fülest és még egyszer meghallgattam az albumot és még egyszer elaludtam rá. (Jai Uttaltól volt egyébként a Loveland, szeretettel ajánlom.) Félálomban az jutott eszembe, hogy nem normális az, aki nem tesz meg mindent azért, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe. Egy “csak még egy” pohár bor, egy “csak egyet vacsorára” zsíros virsli, egy “csak a kávéhoz” cigaretta se érhet ennyit.
Csütörtök
Hajnali ötkor vettek egy vért (az inzulinrezisztenciám miatt megnézték a cukromat – 4.3 volt egyébként, éhgyomorra mindig annyi, nem a cukrommal van baj, hanem szegény sejtekkel, akik nem ismerik fel az inzulint :)), és megmérték a lázamat (nem volt), aztán még hatszor elmondták, hogy már ugye nem ittam éjfél óta és hogy nem szabad. Gondolom, sok az idős, nehezebb felfogású beteg, akinek tényleg mindent hatszor el kell mondani – az aznap érkező új szobatársunk (4 ágyas szobák voltak, saját WC-vel és zuhanyzóval) is egy emlékezetkieséses, pszichésen labilis néni volt, vele konkrétan üvölteni kellett, mert még süket is volt szegényem. A műtéte előtt (értágítás) közölte, hogy ő most hazamegy vonattal, és hogy ugye nem muszáj neki ez a műtét, ott magyaráztuk, hogy ugye nem akarja, hogy amputálják? Szóval néni jött, én meg kezdtem egy picit izgulni, mert másodikként, tíztől műtöttek. Szépen elpakoltam az ágyamról (a műtőbe nem mehet semmi), aztán jógáztam egy kört (még egyszer, utoljára), ami sikeresen megmozgatta a beleimet, és kétszer is ki kellett mennem a vécére – jobb, mint műtét közben vagy utána. Nemsokára meg is kaptam a kórházi hálóinget, aztán vártam még vele, hogy felvegyem, de mikor felvettem, szinte azonnal jött is a beteghordó srác, hozta a Dormicumomat, azt egy fél korty vízzel megihattam. Szemüveg le (legalább homályosan láttam), ágyra fel, és gurultunk. Vicces dolog ágyon fekve liftezni, egészen máshogy mozog meg döcög az ember teste. A műtő előtt még kb. 20 percet várakoztam, közben beütött a Dormicum, és ismét félálomban ezúttal az jutott eszembe, hogy hülye az, aki ezt önként és nem muszájból vállalja (biztos az előző este látott “Szandika új orra” c. riport tett rám mély benyomást). Nem vesztettem egyébként tudatomat, aminek nagyon örülök, mert a tehetetlenség a legrosszabb, amit el bírok képzelni. Egyszerűen csak nagyokat ásítoztam. Aztán betoltak, átraktak a műtőasztalra, ideiglenes hálóing le, zöld takaró fel, hajháló fel, be a műtőbe. Ott bekötötték az infúziót (~26 éves földi karrierem során először talált valaki jó vénát a bal karomban), beszélgettünk egy kicsit, megállapítottam, hogy olyanok a lámpák, mint egy ufóelrabláson. Lekötötték a lábaimat – ezt magamban kicsit nehezményeztem, de lehet, hogy hallották, hogy 6 évesen lilára rúgtam a gyerek fül-orr-gégészet asszisztenseinek sípcsontját), aztán más nem is történt, megkérdeztem, hogy “ugye minden rendben lesz?”, mondták, hogy “naná!”, kaptam maszkot az arcomra, azt mondták, hogy “mindjárt jön az oxigén”, én meg hogy “jóóóó…” és valahol az ötödik ó-nál már aludtam. Arra ébredtem, hogy pofozgatnak, tele van a szám nyállal, ezt kiszippantyúzták valamivel, és böfögtem (később megtudtam, hogy telefújták széndioxiddal a gyomromat), előtte meg mindig megkértem valakit, hogy emelje fel a fejemet, és mindig rendesen fel is emelték. Mikor átraktak az ágyamba, közöltem, hogy “víí, csúszda”, ezt lehetne egyedül betudni valamiféle delíriumos állapotnak, de halál komolyan mondtam, szeretek hülyülni stresszhelyzetben. Egyébként végig magamnál voltam és emlékszem minden ébren töltött percre. A beteghordó srác a vállamra tett egy kis masnis csomagot, ebben voltak a köveim. Ezután mentem az ébredőbe (aminek még most is elfelejtem a nevét és keltetőnek hívom, mintha valami csibék lennénk), megkérdeztem, hány óra (negyed tizenkettő), aztán dumálgattam az ottani doktornővel, aki percenként megkérdezte, hogy “Líviám, hogy van?”, és nem értettem, hogy miért nem fogja fel, hogy már egy perce is megmondtam, hogy kutya bajom. Utólag kiderült, hogy ezt tízpercenként kérdezte, és összesen egy órát voltam ott. Az időérzékem nem volt a helyzet magaslatán. :) Sajnos sikerült hánynom egyet – ne akarjatok hanyatt, oldalra fordulva hányni, valami borzalmas. Az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy “milyen szép zöld”. Azt hittem, az ember odabenn piros meg vörös, de hogy ilyen harsogó, ragyogó medvehagymazöldet is tudjunk produkálni, az valami elképesztő. Tényleg szép szín volt. Aztán egészen jól voltam, feltoltak a szobába, Ádám már ott várt, nagyon aggódott szegény. Az ágyban néztem meg először, hogy mim van, 3 lyuk van a hasamon: egy a köldököm felett, egy a gyomorszájnál, egy pedig oldalt, a bordám alatt, ebből jött ki egy ki cső, és tasakba folyt ki a váladék (a tasakot ridikülnek hívtuk a nénikkel, mert vinni kellett magunkkal séta közben). A bal karomban infúzió, és kábé ennyi. A hasam nagyon szúrt, a gyomromba fújt levegő mindenhol bökdösött, mint amikor sport közben félreveszed a levegőt és szúr az oldalad – csak itt nekem csípőtől vállig minden szúrt. A jobb vállamat még most is érzem. A második infúziómban volt hányáscsillapító is, még egy utolsót hánytam a szobában is, aztán vége, megkönnyebbült a gyomrom. Kaptam fájdalomcsillapítót a kanülbe, és sikerült piciket szunyókálnom. Ádám mellettem aludt egy széken, vonattal jött át Sopronba.
Délután megjött a sebészem, elmondta, hogy totál el volt záródva az epehólyagom, (9 kő!) és víztiszta folyadék volt benne, csodálja, hogy nem gyulladt be. Hát igen, sajnos a genetikával nem lehet kitolni, az olyan lapokat oszt, amilyeneket, de egészséges életmóddal legalább a legjobbat ki lehet hozni belőle. Nem akarok belegondolni, mi lett volna, ha egyébként nem lennék full egészséges – mondjuk egy 30 centis hasi vágás, amivel a gyulladt epehólyagot ki tudják szedni, hiszen az laparaszkópiával már nem megy… A sebész azt is mondta, hogy ha minden oké, másnap hazamehetek. Ádámmal beszélgettünk, kis idő múlva segített felvenni a hálóingmet, aztán szunyókáltunk mind a ketten. Este már ihattam egy korty vizet, de sétálni még nem lehetett. Mindenesetre kiültem az ágy szélére egy kicsit (ez legális volt, mert ha teljes tüdővel lélegzek, akkor hamarabb kimegy a szúró-bökő széndioxid a törzsemből) majd felálltam (ez nem volt legális), és Ádám rám adott egy éjszakai betétes bugyit, ugyanis másnapra vártam a menzeszem (jól időzít, mi?). 7-kor Ádám elbúcsúzott, vonatozott vissza. Megint egyedül maradtam, de nem igazán volt kedvem semmihez, aludtam 5-10 perceket, beszélgettünk a nénikkel, ilyesmi. Elalvás előtt bejött az éjszakás nővér, beadta a heparint, tálcán hozta a különböző altatókat, nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat, “ki mit kér?”. Mint a cukorkát. Egy fájdalomcsillapítót kértem, és kész. Az alvást még el tudom intézni magam is. Megint ment a Loveland a fülembe (közben a labilis néni folyamatosan mászkált ki-be és attól féltem, egyszer összekever valakivel és hülyeséget csinál). A hasam húzódott, de legalább már láttam az alagút végét.
Péntek
Várva a reggelt (akkor már azt mondták, kimehetek két lábon vécére – ágytálazni nem akartam) felébredtem, remélve, hogy már öt óra és mindjárt jön a lázmérő. Fél három volt. Valahogy visszaaludtam, és két órát lenyomtam egyhuzamban. Ekkor a szomszéd szobában rázendítettek a lakók, rötyögtek, ordibáltak. Nagyon haragudtunk rájuk, azért az alvás a legjobb gyógyító ilyenkor. Ötkor jött a lázmérő, már hőemelkedésem volt a menzesz miatt, és görcsölt is a hasam, tudtam, éreztem, hogy nem a műtéttől. Éjjel megrémültem, amikor véletlenül a kanülös karomat is behajlítottam, már félálomban vizionáltam, hogy kiböki az eremet a túloldalon, meg belém törik. Reggel hatkor végül csöngettem a nővérnek, segített kikísérni pisilni (gond nélkül mászkáltam, na jó, lassan, de nem volt semmi gáz, és simán le is tudtam ülni a vécére segítség nélkül, meg felkelni is), közben kifaggattam, és mondta, hogy hajlítsam csak nyugodtam, egy műanyag izé az egész. Ettől függetlenül idegesített, hogy ott van. A reggeli vizitnél megnéztek, mindent rendben találtak, még ki kell venni a csövet, aztán mehetek, a zárójelentés már megvolt. Reggelire már kaptam egy egész kiflit és két kis kübli mézet, el se hittem, hogy már ehetek. Az a kifli volt a legjobb, amit egy jó ideje ettem. Az egyik méz háromnegyedét elmártogattam hozzá. Ádám 9-kor befutott, már egészen jól voltam, sétáltunk, mentünk vécére, közben vittük a ridikült. Ebédre kaptam egy tál levest, volt benne zeller, répa, tészta, és egy légy – a felét otthagytam, akkor vettem csak észre a legyet. A főétel egy baromi nagy tányérnyi (kb. 4 dl!) krumplipüré volt – reszelt sajttal. Gondolom ettől volt vega, amúgy valami natúr szelet járt volna hozzá. A krumplipürét egyébként se szeretem, ilyen mennyiségben meg egyenesen halálos. 3 kanál után a gyomrom kitette a fehér zászlót – csak képletesen, úgyhogy mielőtt szó szerint is kitette volna, eltoltam magamtól a tányért. Kösz, nem. Sajnos a kevés orvos miatt azonban nem volt, aki kivegye a csövet, végül a szobatárs nénik rászóltak az egyik nővérkére, hogy kerítsen egy orvost, “hadd menjen haza a kislány!”. Ekkor volt fél egy. A csőkihúzás nem volt egy leányálom, de utána kétszer olyan gyorsan tudtam “száguldani” az addigi csigatempómhoz képest, mert nem húzta a sebemet. Csütörtökön varratszedés, 6 hétig még diéta, aztán az epevezeték szépen átveszi az epehólyag szerepét, és 99%-ban ehetem azt, amit eddig (tegyük hozzá, hogy azért, mert eddig is egészségesen étkeztem, nyilván aki pacalon meg májon meg szalonnán szocializálódott, az nem tehet így).
Hát, ennyi volt az elmúlt három napom.
És hogy a Things I Love Thursday se maradjon el…
♥ Tim Ferriss – The 4-Hour Workweek
♥ Kifli!!
♥ Ádám és anyu és apu és tesóm és mindenki, aki aggódott.
♥ Vadjutka, aki azt mondta, vigyek kispárnát. Nagyon jó volt vele első nap aludni. És még annak, aki azt mondta, hogy vigyek szemellenzőt, jókat aludtam benne. A füldugó is nálam volt, de sajnos nem segített, ahhoz nagy volt a zaj. :(
Megyek megint egy kört, aztán iszom egy pohár vizet. :) Köszönöm, hogy gondoltatok rám!! ♥
Köszi. :)
Ezzel a bejegyzéssel egy időben olvastam el néhány halogatós, békás bejegyzést is. kéne még egy kis “löket”, hogy én is rászánjam magam egy epekőműtétre. Nem fáj, nem okoz sok problémát, de ott van és csak nő. Sopronban lakom, így a kérdésem is az, miért pont a soproni kórház?
Mert szombathelyi a családom, és a sebész, aki a nagyimat műtötte ugyanezzel, mire én kerültem sorra, Sopronba ment. De jó dokiért hajlandó vagyok utazni. :)
Elárulod a nevét?
Írtam privátot. :)
Most jutottam csak idáig, ha látta volna valaki az arcomat, miközben olvastam :D A vinnyogás és a fájdalmas “csak kis lukon nézem” között váltakozott :) Pláne, mivel jöttek az emlékek jajj :D Nekem “csak” keresztszalag műtétem volt, és Tatán voltam egy magánkórházban (Béres Alexandra apja operált, olimpikonok orvosa ^^), mert a műtétet magát lehetett OEP finanszírozottan, csak a kórházi ellátást kellett kifizetni. Meglehetősen bátran zaklattam ennyi pénzért a nővéreket, amikor elkezdett fájni a lábam, sztem percenként kértem fájdalomcsillapítót, ők meg türelmesen hordták, és nyugtatgattak, hogy ez normális :D Én a domicumtól (nemtom az volt-e) egyből bealudtam, és nem bántam, elég ideges voltam: fél8ra kellett odaérkezni (Pomázról mentünk), előző este 10 óta nem ettem és nem ittam, és délben kerültem sorra… No meg én érzéstelenítést kértem, úgyhogy még akár ébren is lehettem volna a műtét alatt, de az elmondások alapján azt hiszem nem voltam rá kíváncsi :D Felébredtem, amikor bevittek, kaptam egy adag valamit intravénásan, az altatóorvos nagyon kedvesen bénázott egy sort a gerincemnél, közben kaptam még egy adag valamit, hogy ne idegeskedjek, aztán lefeküdtem, és beájultam, arra eszméltem, hogy éppen pakolnak le rólam… Aztán jöttek a nemalvások, mert én szeretek az oldalamon feküdni, de a lábam be volt rakva egy helyzetbe, és nem mozdíthattam, úgyhogy ez macerás volt, aztán a fájdalom, amit előtte se és azóta se, és az ellenségemnek se, meg az egyezkedés a nővérrel, hogy az a cső tökéletes helyen van a térdemben, persze zavar meg szúr, de jó helyen van az (áh nem fájt, amikor kihúzta, neeeeem), a segítséggel elkövetett cicamosdás, amikor felcsendült a hallelujah a fejemben, amikor végre sikerült ágytálazni (ha nem tudtam volna, kaptam volna katétert, és első nap nem lehetett felkelni az ágyból), és az örömkönnyek, amikor mentünk hazafelé, hogy végre meg van szerelve a térdem (két éve volt a balesetem a műtéthez képest, nekem a közegészségügyből sikerült az inkompetens orvosokat kifogni) :)
Pont tegnap jutott eszembe, hogy mennyire nem volt kellemes, amikor a “retikül” csövét kihúzták a hasfalamból. Mindjárt 2 éve már ennek is. Brrr.
Örülök, hogy Te is már épségben túl vagy a saját korházi sztoridon!
Ne, ne is mondd, csak kis lukon olvasom XD
Nekem is most nyáron lesz két éve :) Igazából az egyik legjobb döntés volt végigcsinálni :) Felért egy terápiával ;) Hívás, pokoljárás, mentorok, barátok és egyéb sorstársak, lelkifejlődés, és végre tudok járni és edzeni :) Akkor még piszomókushoz is jártam, és hatalmas lökés volt a műtét, nem csak fizikailag, de lelkileg is végre tudtam előre haladni :)
Szia Via!
Én is csak nemrég csatlakoztam az itt összegyűlt, nagyon szimpatikus közösséghez, Csibéhez hasonlóan napi programom a bejegyzések visszaolvasgatása. Örülök, hogy már túl vagy ezen a műtéten, és nagyon tetszett a pozitív hozzáállásod. :) Néhány éve én is eltöltöttem pár napot kórházban, mindenféle vizsgálatokat végeztek rajtam, alul, felül tükröztek, mert nem nagyon tudták, hogy mitől lehet a krónikus hasmenésem. Szerencsére azóta kiderült és már meggyógyultam, de arról a pár napról nekem is vannak vicces emlékeim. Például az, hogy el voltam kábítva egy kicsit, és a vizsgálat után visszaérkezve a szobámba egy mozdulattal akartam felvenni a papucsomat, ami orral felém volt az ágy előtt, belebújni a köntösömbe és felvenni a WC-papírt az éjjeliszekrényről, amiből az lett, hogy begurultam az ágy alá, és olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy a betegápoló fiú és anyukám együttes erővel kb 5 perc alatt tudtak csak kiszedni. :D Aztán elmentünk Anyuval a mosdóba (mert persze hogy akkor menzeszeltem én is :)), ahol bezárkóztam és vagy negyed óráig fennhangon énekeltem a “Sárgán virágzik a tök…” kezdetű zenei remekművet. :) Vicces pár nap volt, az biztos! :D
Örülök, hogy már jól vagy, nagyon jó olvasni a blogodat, szerintem mindenkinek segít egy hasonlóan pozitív szemlélet kialakításában!
:DD Jól bekábíthattak akkor. :)) Én szerencsére nem haluztam, az mókás lett volna még, hogy akkor miket hordok össze. Mondjuk én tök józanul is tudok úgy viselkedni, hogy részegnek néznek… :D
Köszi :) <3
Nekem szerencsére nem lett ilyen mellékhatás, de még jó, hogy van ilyenre is gyógyszer :)
A legjobb, hogy nem is gyógyszer, csak vitamin. :D
Kedves Via!
Nem rég akadtam rá az oldalra, s csak most olvasgatom el a bejegyzéseket :) El kell, hogy mondjam, 100%-osan együtt éreztem volna veled, ha ezt akkor olvasom, amikor megtörtént veled. Ugyanis tavaly agusztusban és szeptemberben én is ezeket éltem át :). Azért 2 hónap, mert augusztus 26-án mentem be, s szeptember 8-án jöttem ki. Az én esetem kicsit bővebb volt, mint a tiéd, mert nekem még hasnyálmirigy gyulladásom is volt pluszban. Befektettek a belgyógyászatra (én Győrben lakok, ott voltam kórházban), 3 napig semmi kaja, semmi víz, csak az infúzió, negyedik napon tükrözés, itt össze is törték a köveket. Másnap felvettek a sebészetre, de még aznap nem műtöttek meg, hanem csak másnap. Nekem is laparoszkópám volt, 3 sebhely, 3 a kis ridikül, mi diszkótáskának hívtuk :D Csak engem nem a “keltető szobába :D egyébként szub-intenzívnek hívják :) hanem vissza a szobámba vittek. 2 nap múlva mehettem haza. Csakhogy itt kezdődtek a bibik. Délutánra olyan rosszul lettem, el is ájultam, széklet helyett vér jött belőlem, úgyhogy vissza kellett mennem a kórházba. Visszavettek az osztályra, megkaptam ugyanazt a szobát és ágyat :) Jöttek, megvizsgáltak, vért vettek. Éjszaka míg kimentem a wcre (újabb vért üríteni), 3szor estem össze. Akkor már az orvos is jött, megvizsgált, újabb vérkép, aztán közölte, hogy most azonnal irány a műtét. Kiderült, hogy egy ökölnyi vérrrög volt a hasfalamon. Még a laparoszkópia alatt került vér a belekbe, amiatt ürítettem a vért. Megműtöttek, kaptam vérátömlesztést, de most én is a szub-intenzív “lakosztályt” élvezhettem 1 napig, míg nem lettek jók az eredményeim. kaptam egy helyes kis gyomorszondát is, hátha a gyomrom vérzik, s a friss seb (15 cm-es vágás a hasamon) mellé kaptam még egy tükrözést is…. Új diszkótáskát kaptam. :)
Szerencsére 4 nap múlva már mehettem is haza, s azóta is jól vagyok. A 6 hetes diétát sikerült nekem is betartani :) Mire lehetett rendes kajákat enni, addigra egészen megszoktam a diétát. :)
Ja és az is közös bennünk, hogy nekem is a kórházban tartózkodás alatt jött meg, pont a műtét napján. :)
Jaj, hát ezt olvasni se volt egy leányálom, örülök, hogy már jobban vagy! ♥
Nekem egyetlen mellékhatás maradt meg a műtét után: autóban ülve (amúgy BKV-zom, szóval abszolút el vagyok szokva) 100%, hogy durva hányingerem lesz, és 50%-os eséllyel hányok is a műtét óta. DE csütörtök óta rájöttem, hogy ha 2 db B6-ot beveszek az utazás előtt, az jó erre a fajta hányingerre is. Kicsit bealszom/megéhezem tőle, de azért így mégis csak kellemesebb, az út meg rázhat, ahogy akar… :))) 2 darab egyenként 3 órás autóúton már tesztelve van a módszer, úgyhogy éljen-éljen.
Kedves Via, jó tudni, hogy hogy s mint volt, én is a legjobbakat kívánom!
Minden ismerős volt, amiről írtál, jó részletesen: a kórházi hálóing, lifttel a műtőbe, a műtőben a lámpák, az ébredő, a műtőszöld, a hajnali lázmérések, a méz+kenyérszelet reggelire. A pajzsmirigyműtétnél voltam benn 3-4 kapott, amíg ki nem tisztult a seb, de annyit nevettünk, csak hát ugye az nagyon fájt. Meg arra emlékszem hogy volt egy ápoló, aki tök hasonlított a Reviczky Gáborra, és már ez a tény nagy derültségre adott okot. Na, csak pihengessél és diétázz, legyenek szép napjaid!
Nagy élvezettel olvastam a kórházi beszámolódat, még hangosan fel is kacagtam, és eszembe jutottak a kórházi élményeim. Első helyi érzéstelenítéses visszérműtétem alatt a doki azt mesélte, hogy a felesége szexlapot talált a fia szobájában. Az ébredőben én is órákig voltam, pedig ugye nem voltam altatva, és hallottam hogy a nővérek folyton figyelmeztetik Horváth nénit, hogy ne hajlítsa be a karját, mert nem tud folyni az infúzió. A második visszérműtét már altatásban volt, de még végigcsinálnám párszor. A harmadik műtét pajzsmirigyműtét, két retikül lógott a nyakamból, és azt mondták hogy csak pépeset ehetek, kérdeztem, minek, amikor úgyis megrágom… naná hogy nem kértem az ehetetlennek tűnő főzelékből, és lementünk a büfébe pizzát enni. Aztán még két császár jött… A soproni kórházból is vannak élményeim: egy egyetemi pink-buli alatt (színjózanul!!!) megcsúsztam a lépcsőn és eltörött a kezem. Irány a kórház. A hajamba rózsaszín karácsonyi kötözőszalagok voltak kötve tincsenként, és a ruhám is fekete és rózsaszín volt (a húgom rózsaszín sídzsekijét kértem kölcsön). Volt egy emlékezetes napja az ügyeletes orvosnak…
Ha nincs komoly baja az ember lányának, egészen mókás is tud lenni ez a kórházazás, de azért néha pofánvágott a “valóságosság” — a mellettem fekvő néninek az egyik mellét már levették, kemót kapott hetekig, most a másodikat műtötték másodszor, még nem derült ki, hogy milyen daganat volt benne, jó vagy rossz… :( Én ahhoz képest kutyafüle voltam. :( De nagyon jó példa volt a néni, mert számomra csak második nap este derült ki, hogy mi van vele, tökre nem volt “betegtudata”, csinált mindent, ment a büfébe, röhögött, dumált, stb. Nem arról beszélt folyton, hogy így rák meg úgy rák, és hogy jaj mi lesz. Klassz kis néni volt.
Szia Via! Csak szépen és ügyesen azzal a gyógyulással! :)
Haho,
nagyon jó hogy jól vagy :-)
szép hétvégét kívánok Neked, napos-gyógyulóst!
üdv.B.
Mielőbbi gyógyulást:) Nem is tudtam, hogy Sopronban leszel:O (itt lakom)
Tudod, azért ez mégiscsak az internet, előre nem fogom kiírni a betörőknek, hogy nem vagyok otthon, kulcs a lábtörlő alatt. :D
Örülök hogy jól vagy:) További viharos gyógyulást!
Örülök, hogy minden a legnagyobb rendben! :)
Mielőbbi jobbulást!
:) hasonló hegekkel távoztál, mint én.. Pont ma két hete volt a műtét. A varratszedés semmi extra, ha nem figyelsz rá :)
Sokkal nehezebb megszokni, hogy fáj a frontoktól, viszket és még sajnos közel sem jógázhatunk :(
Ha kivették a varratot van egy tuti krém, amitől hipergyorsan és nagyon szépen gyógyulnak a hegek :)
ui: ugye, hogy jó volt a szemellenző :)
mielőbbi jobbulást :)
Kicsit nosztalgiázva olvastalak, a császárjaim (négy volt) jutottak eszembe. Akármilyen műtét, mozogni kell utána, ha elhagyja magáét az ember, csak rosszabb.
Ügyes vagy, továbbra is jobbulást! :)
Nagyon jó végre mozogni, főleg a cső nélkül. Holnap házkör lesz, aztán mindig egyre hosszabb táv, persze csücsülésekkel. :)
Jaj, Via, nagyon vigyázz magadra továbbra is! Innen már csak jobb lesz;)
Ne aggódj, nem akartam mostantól direkt rosszul csinálni, ha már eddig vigyáztam magamra. :) Csinálok egy macskamosdást, aztán alszom, saját ágyban, kussban. Isteni lesz.
Örülök, hogy minden simán ment és túl vagy rajta! További jobbulást kívánok!!! :)
Jobbulást!!!:)
Örülök, hogy újra itthon vagy és ilyen jól vagy! Szuper “Viásan” vetted az akadályokat, le a kalappal! Gyógyulj meg hamar!
Azon leszek, köszönöm! :)
Érdekes érzés volt olvasni a beszámolódat, ugyanis nekem is volt hasonló kórházi élményben részem.
Engem 17 éves koromban műtöttek vakbéllel. Meg kell említenem, a bejegyzéshez tartozó kép NAGYON találó.:) Én a műtőben szinte felpattantam a műtőasztalra, és miután beadták az “altatót”, az altató orvossal énekeltem a Hull a pelyhest, szeptember végén. :) Mondjuk furcsállotta, hogy miért pont azt a dalt, mire én azt feleltem: mert új függöny van a szobámban, és olyan, mintha mindig havas tájat látnék. :)
Érdekes, hogy mi mindent képes kihozni az emberből egy ilyen stresszhelyzet, pláne, ha el van kábítva.
Szerencsés vagy, hogy nem kellett tovább bent maradnod, engem hétfői napon műtöttek, és csak pénteken mehettem haza. Nem az volt életem legjobb hete, az biztos, de legalább megszűntek a havonta jelentkező iszonyatos és csillapíthatatlan fájdalmaim, amire azt hitték, hogy nőgyógyászati probléma…
Erről jut eszembe, a kórházban engem is meglátogatott a “mikulás”. Murphy…:)
JobbulástGyógyulást!
Én nem bántam a vérzést, pont kedd este fogyott el a tablettám, így a víztilalmas időkben nem kellett még szenvednem azzal, hogy most juj kimaradt kettő és mi lesz és felborult és a többi. A fájdalomcsillapító mindenre jó, nem is érzek semmit, se felül, se alul. :D És végre egy olyan fájdalom, amit ismerek és tudom, hogy mitől van. :)
Szerintem ez a legpozitívabb kórházi beszámoló amit valaha olvastam, csodálom h ennyire jókedvűen állsz hozzá mindenhez. :)
Gyors és kényelmes gyógyulást Via! :)
Máshogy nem megy. :) Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az élet szürke és szörnyűséges. :) Minden citromból olyan limonádét fogok csinálni, hogy a pezsgőkortyolgatóknak csurogni fog a nyála. :)
Ja … és imádom a Hangovert :))))
Egyszernézősnek jó volt, de ez a kép kihagyhatatlan. :D
Szia Via – örülök, hogy megint otthon vagy :) Gyors felépülést !!!
Előbújtam a zugolvasásból. :) Örülök, hogy túl vagy a műtéten és, hogy minden jól ment! A pozitív hozzáállásod példaértékű :) Gyógyulj meg hamar :)
Köszönöm! :)
Jaj de jó, hogy ilyen jól viseled! Pihenj, töltődj nyuszi simi miegymás! :)) Szorítok! Puszi! :))
A nyuszi kicsit messze van, lehajolni még nem tudok, fel nem jön a kanapéra, úgyhogy majd megoldjuk valahogy… :D De az előbb Ádám felvette az ölébe és akkor egy kicsit belebújtam. Hiányzott.
De jó, hogy túl vagy rajta! Mielőbbi felépülést :)
Nyugi, pihenek. :) Még szobafogság van, max. séta a ház körül, karonfogva.
Egyébként nagyon bejött, hogy mindig mosolyogtam, és mindig előre köszöntem a nővéreknek, orvosoknak is, akkor is, ha nem volt hozzám közük, ez kicsit kiszed az egyébként nem jelenlévő “darab hús” kategóriából. :)
Örülök, hogy minden jól ment! Jobbulást! Pihenj sokat! :)
Örülünk hogy túl vagy rajta, és nagyon tetszik ez a pozitív hozzáállással készült beszámoló. Azért pihenjél még!