Budapesten kétségkívül pezseg a design-élet, szinte minden hétre jut egy-egy vásár vagy boltnyitó – ebbe látok bele a legjobban, hiszen itt élek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ország többi területén ne lennének bátor, kezdeményező tehetségek, sőt. A debreceni székhelyű Faludi G Ékszermanufaktúra tervezőjével, Faludi Gabriellával Skype-on keresztül beszélgettem abból az alkalomból, hogy üvegékszerei már az egész országból hozzáférhetők a nemrégiben nyílt Faludi G webshopon keresztül, ahol ráadásul december 12-ig az adventi bazárom révén kedvezménnyel vásárolhattok.
– A honlapodon, azt írod, hogy esztétikával foglalkoztál az egyetemen. Volt a diplomáddal kapcsolatos munkád? Hagytál „ott” egy szakmát azért, hogy most ékszerkészítéssel foglalkozhass?
– Filozófia szakon belül esztétika szakirányt végeztem a Debreceni Egyetemen, de már az egyetemi éveim alatt az üveggel dolgoztam, az utolsó évben egy műhelyben kezdtem a munkát, és ezek után már eleve úgy diplomáztam, hogy tudtam: az üveg marad.
– Gyerekkorodban is foglalkoztál kézműves dolgokkal?
– Mióta az eszemet tudom, muszáj valami manuális tevékenységet is folytatnom. Gyerekkoromban imádtam a régi kisrádiókat szétszerelni, aztán később én szereltem a biciklimet, majd a varrógépemet. Aztán a textil volt az első, amit imádtam alakítani, varrni, ez sokáig megmaradt – ha volna rá időm, ma is csinálnám. Szerettem a fát is, 14 éves koromban magamnak barkácsoltam szobabútort. Imádtam a lakberendezést, 28 éves koromig teljesen ebben a lázban égtem, hetente rendeztem át a szobám, majd a lakásom, festettem át mindent, régi bútorokat értelmeztem át, lakástextileket varrtam… Aztán 25 éves koromtól jött az üveg, ami a belsőépítészeti üvegmunkákkal kezdődött.
– És hogyan kötöttél ki az ékszereknél?
Ez egy folyamat volt. Mikor nem volt olyan sok határidős munka, elkezdtem apróbb tárgyakat csinálni, aztán még apróbbakat, így jutottam el az ékszerekig. Mikor a kisfiammal, Lehellel várandós lettem, a nagy munkák már nem jöhettek szóba, ekkor fordultam az ékszerek felé, és teljesen beszippantott a dolog.
– Mikor sikerült beindítanod a manufaktúrát? A legtöbb kézművesnek álma egy saját kis szentély, ahol dolgozhat, és persze be is mutathatja a műveit. Sejtem, nem volt könnyű az ide vezető út…
– Nem, még most sem az, de nagyon élvezem. Még korábban, mikor a belsőépítészeti üvegeket csináltam megrendelésre, akkor szép sorban vásároltam meg az összes szerszámot – apránként, ahogy gyarapodott a tudásom és a lehetőségeim. A gyes alatt kísérletezgettem, aztán mikor Lehel oviba ment, profi szinten is ráálltam. A mai napig így alakul a manufaktúra élete, téglánként, fokról fokra. Ez nem egy könnyű út, de hihetetlenül élvezetes. Jól kell tűrni hozzá a kudarcot, hinni kell magadban és folyton látni a célt. Ahogy egy csodálatos könyvben olvastam, „És ha egyszer elkezdtük, akkor – mint a zen mesterek – élvezettel tegyünk meg minden újabb lépést”.
– Mikor érezted először úgy, hogy van igény arra, amit csinálsz?
– Az az igazság, hogy szerencsés voltam, mert a barátnőimnek az elejétől fogva tetszett, amit csinálok. Van egy kölcsönös egymásra hatás abban, hogy ahogy egyre többen ismerték meg a munkámat, én is egyre jobban elmélyültem a témában és fejlődtem, emiatt pedig még többen figyeltek fel rám, és egyre több törzsvásárlóm lett. Ma már van olyan, aki több hónapra előre leadja a rendelését, és minden hónapban megajándékozza magát egy Faludi G ékszerrel.
A legjobb azt látni, amikor egy nő felpróbálja egy olyan ékszeremet, ami pont neki való, és felragyog tőle az arca – nem csak az örömtől, hanem mintha a színek, az üveg fénye, és az ékszer karaktere mélyebb tónusúra hangolná a belülről fakadó ragyogását. Ezt nap, mint nap látom megtörténni, és hihetetlen élmény.
– Mennyire érzed hátránynak, hogy Debrecenben vagy? Még itt, Budapesten sem könnyű egy ilyen kisvállalkozást fenntartani, létrehozni.
– A vállalkozás szempontjából minden szempontból könnyebb lenne, ha Pesten élhetnék, a család szempontjából viszont nagyon rossz lenne, ezért nem tehetem meg, hogy felköltözök. Emellett Pesten lehet, hogy sokkal több a nyitott vásárló, de telített is a piac. Itt ugyan kevésbé nyitottak, viszont a hazai pálya előnye, hogy megvan a személyesebb kapcsolattartás lehetősége a vásárlókkal. És bár nem tudok minden héten, hónapban ott lenni a vásárokon és kiállításokon, a Facebookon és a webshopon keresztül is felépíthető egy személyes kapcsolat a vevőkkel, csak lassabb a folyamat, és több energiába kerül, mint a közvetlen kapcsolatokat ápolni.
– Mindenesetre így legalább a debrecenieknek is van egy saját, egyedi lelőhelye, ami csak nekik van, és a Budapestieknek nincs.
– Igen, de kapható Pesten is Faludi G. ékszer, meg igyekszem, hogy több városban legyen, csak nem egyszerű megtalálni a megfelelő partnereket sem, akik úgy képviselik a márkádat, ahogy te szeretnéd.
– A webshopban található kollekciók állandóak, vagy limitáltak és szezonálisan váltogatod őket, újakat álmodsz meg?
Folyamatosan gyarapodnak és hullnak is ki, bár mindegyiknek megvan a rajongótábora, így kiejteni nehéz, de folyamatosan formálódnak, fejlődnek. A színek szezonálisak, így azok változnak a leggyorsabban.
– Hogy telik egy napod? Mindig nagyon érdekel a kreatív emberek időbeosztása, hiszen ez nem egy egyértelmű munka, amit lehet favágásszerűen csinálni. Milyen módszerekkel éred el, hogy nap mint nap szívvel-lélekkel készített ékszerek születhessenek, és ne fásulj bele a rutinba?
– Az évek alatt megtanultam megszeretni a „favágást”. Már régen is a tervezés és az első darabok megkreálása volt a mindenem, és az elején nagyon rosszul tűrtem annak a monotóniáját, amikor ugyanabból rendeltek mondjuk húszat. Még mikor a belsőépítészeti üvegeket készítettem, szoktattam rá magam arra, hogy a monoton feladatokat úgy fogjam fel, mint gyakorlatokat a precizitás, pontosság és szakmai tökéletesedés felé.
A mai napig megmaradt, hogy inkább megteremteni szeretem a dolgokat. Szerencsére az üveggel nem ez van, de a nagy projekteket egy ponton túl gyakran nincs türelmem befejezni, bíbelődni velük. Mikor érzem, hogy meg tudnám csinálni, és a nehezén már túl vagyok, akkor egyszerűen elvesztem az érdeklődésem. Akkor jöttem rá, hogy ez a tulajdonság még mindig erős bennem, mikor elkezdtem futni, és azt vettem észre, hogy a cél előtt rendszeresen lelassítok. Megrémültem, hogy ez lesz majd a manufaktúránál is, és elkezdtem trenírozni magam, hogy nehogy lassítsak a cél előtt. Erre, ha futok, mindig nagyon odafigyelek, és most már a munkámba is át tudom ezt hozni.
– Mi az, ami inspirál?
– Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert ezt mindig megkérdezik egy alkotótól és én mindig válaszoltam is erre, hülyeségeket, míg egy barátnőm, a Klubrádió riportere készített velem egy interjút. Akkor vettem magamnak először a bátorságot és az időt, hogy komolyan átgondoltam a kérdést. Végül arra jutottam, hogy minden inspirál, minden, ami hat rám. Az inspiráció szerintem úgy működik, hogy amit látsz, hallasz, tapasztalsz, az mind hat rád, és ha nagyon megérint, akkor kicsit más ember leszel általa, és ez megjelenik a munkáidban is.
– Rajtad kívül még „ki” a Faludi G?
– Egyfelől ott van Timi, egy ovis csoporttárs anyuka, aki tulajdonképpen puszta lelkesedésből támogat mindenben és nagyon jó társam az építkezésben. Hivatalosan ő felelős a kommunikációért és a kapcsolattartásért. A férjem pedig reklámgrafikus, ő nagyon sokat segít a design kialakításában, a logónkat is ő tervezte – és persze elviseli, hogy nem hagyományos felesége vagyok. :)
– A márka egyik arca Vágó Piros. Ő hogyan került képbe?
– Az egyik barátnőm Pirosnak is barátnője, és ő szólt, hogy nevezték Pirost a Glamour Women of the Year gálán a 2011-es „Év műsorvezetője” díjra, és biztos szívesen viselné az egyik ékszerünket. Írtam hát neki, és véletlenül azt ajánlottam fel, hogy legyen a nagykövetünk. Ő nagyon örült az ötletnek, született az együttműködésből egy csomó cikk rólunk a neten – mármint Pirosról, hogy rádiósként lett egy ékszercég arca. Azért nem tudok sokat mondani erről, mert inkább egy szép barátság lett az együttműködés eredménye, mint reklámkapcsolat. Ő sem ért ehhez és mi sem. De egy jót boroztunk együtt, amikor ő is ráért, meg mi is.
– Lehelt már említetted, ő a kisfiad. Neki lejön valami abból, amit csinálsz?
– Imádja, pici kora óta fűzi a gyöngyöt – nem mindig, de ha egy lánynak kedveskedni akar, akkor megkér, hogy hadd csináljon neki egy ékszert és virágot is szed neki. Ezt teljesen magától csinálja, sosem mondtuk neki. Ami a legjobb, hogy mivel látja a szüleit alkotni, ő is fogékony erre. Tavaly nyári történet, négy éves volt akkor: van itthon több kiló üvegnugát, és épp egy határidős munkát kellett befejeznem, és odaadtam neki a nugátokat játszani. Elkezdett mozaikképeket kirakni, dínókat, halakat, tengert és időről időre kiabál, „Anyu nézd!”, és én láttam rajta azt az extatikus elragadtatottságot, ami az alkotás öröme, és tudtam, hogy kész, megfertőződött. Olyan boldog voltam, és ő is.
Köszönöm szépen az interjút!
