Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 19 éves, frissen érettségizett lány, aki 220 km-t és egy 2 éves nyuszit a háta mögött hagyva augusztus 28-án felköltözött a fővárosba, ahol az egyetem és az udvarlója várta. Minden hétvégén úgy járt haza, hogy csatakosra sírta a nyuszi bundáját, mert hiányzott neki. Október másodikán egy kisállatkiállításra azzal a szent szándékkal ment el, hogy hazavisz az albérleti kis szobába két tengerimalacot, mert valamilyen állatra szükség van. Muszáj. A kisnyulak ketrecénél nem jutott tovább. Lecövekelt előtte, és nem mozdult, csak potyogtak a könnyei. Hátul egy kupacban aludtak a kicsik, ahonnan az egyik szép lassan, még bizonytalan léptekkel kikászálódott, odacammogott a ketrec széléhez, és kidugta az orrát. Ennyi volt. Kiválasztották egymást. Az apró, fekete nyuszi (négy fehér zoknival) egy hihetetlenül pici kartondobozban villamosozott haza a kis szobába, ahol már egy kényelmes ketrec várta, ami eredetileg két tengerimalacé lett volna. A sötétkék szemű nyuszi pár nap névtelenség és ismerkedés után az Áfonya nevet kapta. Áfonya és a lány a kis szobában laktak, játszottak, a nyuszi az asztal alatt feküdt amíg a lány tanult, dolgozott, péntek esténként az ágyról tévéztek. Közben a fiú is feljárt, és jó barátságba kerültek a nyuszival. Tavasszal összeköltöztek, egy saját albérletük lett, nagyobb terület, csak nekik hármuknak. És a fiúból meg a lányból a kis zoknis nyuszi családot faragott. Felugrált az ágyra, udvarolt, bolondozott, türelmes és békés volt – kölcsönös bizalom volt hármójuk között, egyenrangúság. Együtt költöztek át néhány év múlva egy saját lakásba. Az üres lakásban első éjszaka hárman voltak, egy ketrec, meg egy matrac. A fiú meg a lány (evőeszköz híján) kézzel tépte a rendelt pizzát a földön ülve, miközben a kisnyúl felmérte a terepet; jövendő birodalmát. Minden vendégnek örült, mindenkit szeretett, ha valaki idegesítette, akkor tüntetőleg arrébb vonult, de soha nem támadott. Zen nyúl, Blueberry Bunny — ilyen nevekre hallgatott. A fiú meg a lány már akkor elkezdtek sírni, valahányszor meghallották ezt a dalt, amikor Áfonya még aprócska és kicsi volt, mert tudták, hogy örökre a nyuszi fog róla eszükbe jutni.
Hey there Mr. Blue, we’re so pleased to be with you, look around see what you do, everybody smiles at you.
Egy pillanat alatt a mancsa köré csavart mindenkit. Osztotta a puszikat, aztán bökdösött, hogy kéri a jussát. Nem egyirányú utca a szeretet. Mindenki emlékezett rá. A lány meg a fiú (időközben férj és feleség lettek) egyik évben redőnyt szereltettek be az új lakásba. Évekkel később, amikor javítani kellett valamit, a mesterember úgy kérdezett vissza a lakcímre: “Ahol a nyuszi van?” Ahol a nyuszi van. Türelemre és szeretetre tanított mindenkit. Az összejöveteleken befeküdt a szoba közepére – mindenki a földre ült, hogy simogathassa. Amikor a fiú meg a lány nyaralni voltak, egész sor barát állt sorba, hogy gondoskodhassanak a nyusziról távollétükben. Őket is örömmel, ugrálva fogadta, mint mindenkit.
A hetedik születésnapja után nem sokkal láthatóan elkezdett fáradni, öregedni, fogyni. Inkontinens lett (a lány állandóan takarított utána, de nem bánta, “pisiljen még sokáig”, gondolta mindig), bele-bele ütközött dolgokba (a szeme sem volt már a régi), de nem zavartatta magát. Pörgött utolsó erejéig, osztotta a puszikat, fetrengett mindenhol a lehető leglazább pózokban (bunny lounge – tanítani lehetne) esténként jelzésértékűen kiült a konyhába, hogy kéri az almáját.
Az utóbbi pár hétben már hihetetlenül gyenge volt. Mire a héten betöltötte a nyolcadik születésnapját, már csak árnyéka volt önmagának. Alig evett, ivott, csak gyümölcsöt és szárított gyümölcsfalevelet fogadott el (amit a barátai szedtek nagy szeretettel), el-el szédült, eldőlt, nehezen közlekedett. A fiú meg a lány egyre többet sírtak, egyre kevesebbet aludtak, mellette éjszakáztak, naponta mosdatták, segítettek neki, amikor eldőlt, hogy vele legyenek, amikor magához tér, és ne ijedjen meg.
Tegnap éjjel már kevés tiszta pillanata volt. Az egyik utolsó éber órájában valamikor éjfél és hajnali négy között hárman feküdtek a szőnyegen (mint előtte annyiszor); kívül a fiú meg a lány, középen a kis öreg nyuszi. Oda-vissza mentek a puszik, simogatások. A nyuszi meghallgatta a történeteket az életéről – hogy ugrált fel az ágyra reggelente, amikor még tudott, és ébresztette a fiút meg a lányt; hogyan akadt bele a lába a lufikba és rohant vele végig a szobán; hogyan autóztak együtt és lesegetett ki az ablakon; hogyan táncoltak együtt a nappaliban; hogyan akadályozta a reggeli jógázásokat azzal, hogy még faállás közben is őt kellett simogatni a lábukkal. Énekeltek, meséltek, hálálkodtak. Búcsúztak.
Ma délre vérvételre kellett menni, hogy kiderítsék, mennyire van rosszul. A fiú meg a lány hajnalban már tudták, hogy nem fogják erőltetni a vérvételt — ha Áfonya nem alszik el magától reggelre, akkor el kell engedni. Alig voltak már tiszta pillanatai, folyamatosan dőlt a feje, alig evett-ivott. Mire beértek a rendelőbe, még egyszer megpróbált mosakodni, de beleszédült a mozdulatba. Oldalra fektették, és többet már nem kelt fel, folyamatosan lassult a légzése. Eldöntötte magának, hogy mi a következő lépés. 12:37-kor végleg leállt a szíve.
A lány, meg a fiú (mára mindketten 27 évesek) üres lakásba jöttek haza. Takarítani fognak. Emlékezni. Pakolni. Sírni. Megpihenni. Enni és aludni egy kicsit, mert magukról is gondoskodni kell. És soha nem fogják elfelejteni, amit a zoknis kisnyúl tanított nekik.
I’ll remember you this way.
Óó. Ezt most láttam/olvastam először. És megsirattam. :-(( Áfonyát, a lányt és fiút és magamat, magunkat is. Nekem/nekünk egy drága, odaadó, simogatnivaló kutyus volt majdnem 16 évig a társam. Vigasztalt amikor szomorú voltam, megnevettetett, jobb kedvre derített és annyira szeretett. Már sok éve elment de hiányzik. Még mindig álmodok vele, hogy játszunk, ott van velem, és ébredéskor olyan rossz, hogy rájövök már nincs. De legalább ezek az álomtalálkozóink vannak, amikor jön, meglátogat és bolondozunk, mint régen..
Az álomrandik nagyon jók, a nagymamámmal is szoktam tartani néha, ő is álmodott mindig a szüleivel és a testvérével, amikor már nem voltak vele, úgyhogy a halála előtt megbeszéltük, hogy majd jön álmomban, és azóta is jön. ♥
Van azóta másik kutyusbarátod?
:-) <3
Én is szoktam álomrandizni a nagymamámmal: 9 éves voltam amikor meghalt és megviselt mivel közeli, szoros kapcsolatunk volt, olyan jó legalább így együtt lenni vele, és ami a legérdekesebb, hogy egyáltalán nem fura, nem lepődök meg, hanem magától értetődően beszélgetünk, mesélek az életemről, mintha előző héten sütiztünk volna utoljára :-)
Újabb kutyus azóta még nem lett, de nagyon szeretnénk a párommal, csak ehhez olyan lakás kellene, de már tervezzük, hogy jövőre erre tekintettel nézünk lakást, hogy hova költözhetünk kisállattal :-)
Nálunk (mármint nálam, mert nyilván az én fejemben van az egész) rendszeresen vannak ilyen párbeszédek, hogy beszélgetünk, beszélgetünk, erre én:
– Te… figyi… nem haltál te meg?
– Na és? Most beszélgetünk vagy nem beszélgetünk?
:D De olyan is volt már, amikor megkérdeztem, hogy “amúgy nem vagy halott?” és közölte, hogy “ez nem szokott megakadályozni dolgokban”. :))))
Szia Via!
Lemaradtam e szomorú hírről – csak most olvasom, hogy van Gomez, és persze jött a kérdés bennem, hogy “Akkor Áfonya? Ugye nem?!!” :'(
Nekem két éves korom óta mindig van valamilyen állatom, többek halálát “éltem át/túl”. Vacak tacsink például, aki 10 éve, pont Karácsony napján, 15 évesen döntött úgy, hogy “átlép egy másik dimenzióba” – egy keddi napon, és szombaton már nálunk volt Soma kutya… :)
Egyik papagájomról, Csőrike életéről én is írtam a blogomban: https://derulato.blogger.hu/2011/02/07/csorike-emlekere
Köszönöm, hogy megismerhettem Áfonya életét, hisz, ahogy a Dr. Herz-ben van: “Csak az nem halhatatlan, ki elfelejthető”. :)
Nagyon édes papagájod volt. ♥ Jó csacsogást neki odaát!
Tegnap értem haza két napos kirándulásról és engem is az a hír fogadott hogy meghalt a nyuszim akit talán a legjobban szerettem :( Süti két éves volt….
♥ Tudom, hogy mit érzel. Gyászold meg nyugodtan úgy, ahogy Te jónak érzed, és ne foglalkozz azzal, hogy ki mit mond. Nem “csak egy nyúl” volt. Ölellek!
Részvétem, Ildi, Via és Ádám :( Remélem, mihamarabb átvészelitek. Hiányozni fogsz Áfonya ♥ Az állat tényleg családtag, tapasztalat :)
Tudod. Hihetetlen. Ma amikor hazaértem az a hír fogadott, hogy meghalt a cicám. Igen, akiről feljebb még boldogan regéltem. 6 évet élt a cica, nagyon szerettem; és már órák óta csak sírok, ez nagyon. Rossz.
:(( Sírj nyugodtan, amennyit csak kell. Egyszer majd elfogy… ♥
Szia Via,
Rég jártam erre, de elsőként ezt az írást olvastam el a nyuszról, megkönnyeztem én is. Részvétem nektek.
Sajnálom. Olyan csoda az a szikra.
Egy tengeriröfit sirattam eddig el és sok-sok év múlva egy rejtélyesen érkezett – rejtélyesen eltűnt cicát. Részvétem és ölelés <3
Nagyon sajnálom, hüppögök …
Kedves Via és Ádám!
Fogadjátok őszinte részvétünket!
Másfél éve Áfonya miatt döntöttünk úgy, hogy mi is szeretnénk egy nyusziról gondoskodni. Azóta boldog gazdái vagyunk egy édes törpenyuszinak. Annyi örömet és jókedvet tud adni, csodálatos kis teremtmény.
A hetekben Áfonyáról szóló írásaidat már aggódva figyeltük.
Köszönjük, hogy megosztottad a mindennapjaitokat, öröm volt olvasni róla.
Nyugtasson bennetek a tudat, hogy boldog volt veletek!
Olyan jó olvasni, hogy mennyi embernek lett miatta nyuszija! ♥
Mint sokan mások, én is megkönnyeztem Áfonyát … Ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Nekem két kutyám van, így tudom, milyen kötődni hozzájuk, szeretni őket.
Részvétem..:C
Nekem 2 éve pusztult el a kutyám, hetekig más világban éltem utána, sokáig nem volt erőm felállni…
Mára egy 10 hós izgőmozgó intézkedik, hogy ne unatkozzak, és mindig legyen mit feltakarítani:))
De kutyám még egyszer lesz… majd kertes házban pár év múlva…
Részvétem:(
Én is elsírtam magam. :( Szegény Áfonya..
Lehet másik, másikat is lehet nagyon szeretni, de pótolni őt nem lehet. Tulajdonképpen nem is kell. Áfonya szép kort megélt, és nagyon jó, hogy ennyi jó pillanatot, és örömöt okoztatok egymásnak. A szépre kell gondolni, el kell őt engedni.. de az emléke úgyis megmarad. Biztos nagyon jó helye volt nálatok, ezt ő is tudja. Sajnálom. :(
Nekem volt egy kutyusom, ő 16 évet élt.. És van egy cicám, ő 6 éves, és nagyon félek, hogy egyszer el fog menni.
Kedves Via!
Nagyon régóta olvasom a blogodat, a mindennapjaitokat és Áfonya kis életét!
Őszinte részvétem szegény csöppség miatt! Nekem van egy 13 éves kiskutyám, már mutatja jeleit az öregségnek, én is rettegek, mi lesz majd, ha egyszer elveszítem. Gyakorlatilag vele nőttem fel! De igyekszem mindig arra gondolni, hogy nélküle sokkal szegényebb lenne az életem és inkább fájjon majd, mint hogy meg nem történté tegyem a létezését!
A Ti életetek is hármasban lett igazán gazdag! Szerencsések vagytok, hogy egymást választottátok!
Még egyszer nagyon sajnálom :(
Úgy sajnálom, Via… ez semmivel sem más, semmivel sem könnyebb, mint egy szeretett rokont elengedni, hiszen egy szeretett családtagról van szó itt is. Nagyon szépen írtál róla, őszintén meghatódtam. Azt hiszem, ha valahogy érdemes kedvencet tartani, akkor csakis úgy, mint ti tettétek.
Őszintén sajnálom :-(
♥ Áfonya! ♥
Kedves Via és Ádám! Megkonnyeztem én is…. Ismeretlenül írok és fogadjátok Őszinte részvétem! Végigolvastam, h mi történt a kicsi Áfonyával és hát… nehéz ezek után bármit is mondani. Az hogy volt nektek és ilyen sok örömöt okozott mint egy kis családtag, hát valóban az volt. Az biztos nagyon szuper nyuszi szülők voltatok és ezt a kis drága is tudta. Az én nyuszikám 9,5 éves nagyon kis hasonló dolgai vannak… neki már minden nap ajándék :) félek is nagyon, h majd mi lesz majd akkor… sokszor félelmetes pózokban tud aludni.
Átérzem ezt a fájdalmat ami ilyenkor van…Kívánom Nektek, h sikerüljön átvészelni a nehéz napokat… és vagy egyszer, újra egy új kis nyuszival tovább folytatni a nyuszi szülők életét!
Köszönjük! ♥ A 9,5 év gyönyörű kor! Sok vidám napot kívánok még a nyuszidnak!
Nagyon össze lehet nőni ezekkel a kedves kis szőrgombócokkal. Én is megszerettem Áfonyát az írásaid révén, sok mosolyogtató történeted van róla, Via. ♥
Nem is tudtam rögtön hozzászólni, amikor olvastam, hogy nincs többé nyusszunk. Nekünk is hiányozni fog.
Jól esik, hogy közös nyuszinak tekinted. Ő volt a mi blognyuszink. ♥
Én egy Lakóotthonban dolgozom, értelmi sérültekkel foglalkozom már 15 éve.Lakóotthonunk megbecsült tagja már 8 éve (úgy látszik ez bűvös szám) Buksi,a keverék tacskó.2 hete kiderült,hogy porckorongsérve van,mostanra már csak húzni tudja a hátsó lábait maga után.Vitázunk meddig nézzük a szenvedését….
Minden elismerésem a Tiétek,hogy tudtátok helyesen kezelni a történteket!Részvétem!!!
Kicsi Buksinak szurkolok! ♥
Amíg benn voltunk a kezelőben, és vártuk, hogy szabad legyen a röntgenszoba, hogy mégis egy kicsit szeparálva búcsúzhassunk el tőle, a szomszéd asztalnál egy beteg kutyust kezeltek, azt hiszem, sérve volt neki is, mondta a gazdi, hogy ha megsimogatja a hátát és elér egy pontot, a kutya összecsuklik. :( A doki infúziókúrát javasolt, azt hiszem, de nagyon aggódtak, hogy súlyos az állapota, hogy drága lesz, meg fáj, meg minden. :( Hülyeség, de szerencsésnek éreztem magam, még így is, hogy hova készültünk, amiért nem kellett ilyen kínokat végigélnie.
én is bekönnyeztem..Szegény Áfonya =/ Részvétem
Minket az egyik cicánk hagyott itt 2hete,10éves volt.Nagyon szomorú voltam,ráadásul egyedül is voltam itthon,vajon miért mindig azt az időszakot választják,amikor a szüleim elmennek nyaralni?Nemtudom,de minden évben ez történik.
Én is így álltam hozzá,mint te Via,szomorú voltam,de ez az élet rendje,mennie kellett,és már nagyon öreg volt,mint egy kis apó,szerintem már beteg is volt szegény cica,jobb már neki ott ahol van,sajna én már csak arra értem ki hozzá,hogy elaludt,mert reggel vittem még neki kaját,de akkor nem látszott annyira rajta,hogy elmegy
Igen, őt is már bácsinak hívtuk a végén. Döbbenetes, hogy mennyire fokozatosan épült le, most nézegettem vissza korábbi fotóit, videóit, és így szembetűnő a változás, de napról-napra nem volt ennyire látványos.
Ami még fura, hogy most folyamatosan kell “leszoknunk” egy csomó dologról, amit miatta csináltunk, és fel se tűnt, hogy mennyi ilyen van. Hogy nem gurulok hátra a székemmel úgy, hogy ne néznék oda, hogy ott van-e. Nem teszem le a lábam a kanapéról, amíg a talpam alá nem nézek. Nem hagyok a földön semmit, nem teszek 30 centi magasság alá semmit, amit elérhet, megrághat. Nem mosok fel vegyszerrel, nehogy benyalja.
Költői kérdés jön, de Ti tudtátok, hogy ez így működik, hogy kitakarítotok valamit, és akkor az tiszta marad? Pénteken felmostam a konyhát, és azóta akárhányszor bemegyek a konyhába és meglátom a padlót, megköszönöm Ádámnak, hogy felmosott, mert ugyebár én utoljára pénteken mostam fel, és kizárt, hogy azóta magától tiszta legyen… Pedig nem, most nincs senki, aki szétfröcskölné rajta a gyümölcslevet, meg belesétálna, és belevedlené a szőrét. Hihetetlen, mennyivel kevesebbet kell takarítanom. Nincsenek szénakupacok a lakás különböző pontjain, meg morzsa, meg szösz, meg szőr (ezek mindig voltak), meg kaki, meg pisitócsák (ezek csak az utóbbi fél évben)…
Tegnap felmentünk megnézni a csillagokat a tetőre. Nem kérdeztem meg Ádámot, hogy bezárta-e az ajtót, fel is tűnt neki. Rájöttem, hogy eddig csak azért érdekelt, hogy be van-e zárva, hogy a nyuszi ne tudjon kiszökni, vagy ne törjön be valaki, és bántsa őt. A cuccok nem érdekelnek.
Könnyezve olvastam végig a történetet. A párommal decemberben összeköltöztünk. Egy kis kertes házat bérlünk. A mellettünk lakó főbérlőnél kiscicák születtek az egyik olyan vadóc volt, hogy sehogy nem tudták befogni, pedig az új gazdi már várta.Fejembe vettem,hogy magamhoz “édesgetem”. Pár hétig csak kerülgetett, nem mert a közelembe jönni, aztán megtört a jég.Hempergett a fűben, hagyta magát dögönyözni és dorombolt. Imádom ahogy esténként szalad elém a kapuhoz a kis fehér tappancsaival. Sajnos nemsokára elköltözünk és ott kell hagynunk Zokni cicát főbérlőnek, mert nem tudjuk magunkkal vinni. Szeretném, ha velünk jönne, de nagyon kerti cica és biztos rosszul viselné a panelt. Amíg lehet igyekszem sokat dögönyözni és osztogatom a jutalomfalatokat. Nagyon fog hiányozni. Részvétem nektek.
Jaj, nagyon sajnálom Zokni cicát! Biztos nem próbáljátok meg magatokkal vinni? Szerintem a Ti jelenlétetek fontosabb neki, mint az eddigi megszokott környezet!
Via, mindig is példa voltál a dolgokhoz való hozzáállásoddal, most sincs másként, ezért nagyon tudlak csodálni. gyönyörű írás ♥
Kedves vagy, köszönöm. ♥
itt bőgök… nekem gyerek- és kamaszkorom imádott cicáját juttatta eszembe, aki még a macskaidegen apukámnak is megtanította, milyen egy cicát szeretni.
de megsirattam Áfonyát saját jogán is.
Sajnálom. Másfél éve engedtem el a spánielünket, még mindig fáj.
Húúú Via! Nagy lelkierő kellett hozzá, hogy el tudjátok engedni. Megkönnyeztem a történetet. Pláne, hogy egy 1 éves nyuszi tulajdonosa vagyok (vagy ő az én tulajdonosom…). Teljesen együttérzek veletek. Megszakad a szívem, ha belegondolok. Őszinte részvétem. Tudom, milyen, mikor egy kisnyuszi igazi, teljesértékű családtaggá válik.
Úgyis tudni fogjátok, mikor tudtok “továbblépni” Áfonya emlékét sosem feledve… csak egy váratlan pillanat, mint ahogyan Áfonya érkezett az életetekbe…
Igen, várom az ilyen váratlan pillanatokat. Nem számítok rájuk sosem, de amikor eljönnek, érzem, hogy ez itt most olyan valami, ami alapjaiban rengeti meg a világomat. Mint mikor felmentem egy finn szerverre a Matáv sztrájk idején 12 évvel ezelőtt, és nekiálltam csetelni az egyetlen másik emberrel a chatszobában… :))
Az első éjszakátok lesz “jó éjszakát” puszi, és simizés nélkül… Valahol azt olvastam, a könny olyan a léleknek, mint egy nyári zápor… az pedig jó, és frissít… vagy segít álomba ringatni… Jó éjt nektek!
Köszönjük! Azt hiszem, a szokásosnál jobban fogunk gabalyodni.
Szia! Először is őszinte sajnálatom, Áfonya miatt. Borzasztó lehet most nektek. Habár szerintem is csak a jóra kell emlékezni és örvendeni, hogy 8 éven keresztül volt nektek….
Nekem is van egy labradorom. Ha megengeded mesélek kicsit róla.
A mi történetünk úgy kezdődött, hogy elég régóta éltem együtt egy fiúval, akivel úgy gondoltuk, hogy a gyerek még várhat( milyen jól gondoltuk) de kell valaki akiről gondoskodni tudunk. Mindkettőnknek kedvenc kutyafajtája a labrador, és nagyon vágytunk rá, de soha nem lehetett. Aztán egy délután a helyi újságban hirdették, hogy eladó kiskutyák vannak. Úgy mentünk oda mint az évek óta örökbefogadásra váró szülők. Hihetetlenül izgultam és akartam egy labit. Ahogy megpillantottam Lizát és ő engem egyből szerelem lett első látásra kiválasztottuk egymást nem is láttam a többi kiskutyát. Csak ő kellett! Haza vittük! Akkor volt 6 hetes, kisbaba kutya. Éjszaka kelni kellett hozzá mert megijedt, reggel szintén futni vele sétálni este szintén. Így telt el a nyár. A fiúval rendesen gondoztuk mint egy kisbabát, úgy is éreztem és érzem a mai napig, mintha az én gyerekem lenne. Aztán a fiú elment, maradtunk ketten Lizámmal.. Ősszel minden este órákat sétáltunk. Az ” apuka ” -val megszűnt nekem a kapcsolatom, megígérte ,hogy nem hanyagolja el Lazát, attól még látogatja, egy ideig így is volt, aztán többet nem jött. Jött az életünkbe egy “nevelőapa” akit Liza nehezen de végül elfogadott sőt most már rajong érte. Aztán az idén januárban megszületett az első igazi gyerekem, a kisfiam, aki szintén az életem, de nagyon hasonló a két szeretet, amit Liza és Zalán iránt érzek, lehet, hogy sokatoknak ez furcsa, de mindkettőt imádom. Szerencsére ők is egymást. Liza úgy viselkedik mint egy nagy testvér, óvja védi a babát, egész nap fekszik mellette és minden rezdülését lesi. Ami meg a gondozást illeti, a kutyával szerintem több” baj “van mint a gyermekkel. Lizát akárhány éves lesz mindig el kell vinni sétálni, le kell vinni a dolgát végezni, ki kell találni ha fáj valamije, mi a baj. Zalán reményeim szerint 3 éves korára mindenképpen szobatiszta lesz és ahogy telnek az évek egyre önállóbb.
Lizavál is majdnem úgyanúgy kellett foglalkozni kis korában mint Zalánnal csak a kutyáknak a babakor rövidebb ideig tart, de esténként kb 3 hónapos koráig csak a karomban aludt el, el kellett rindatni mint egy gyereket. Séta közben ha elfáradt képes volt egyik pillanatról a másikra elaludni és akkor ölben vittem haza mint egy babát. Lehet, sőt biztos, hogy nem úgy volt nevelve és gondozva mint egy kutya… ÉS az igazi kutyatartók ezért a magamfajtákat nem nézik teljesen komplettnek, de nekünk így volt jó, neki is meg nekem is. És nincs semmilyen falkavezér dolog köztünk, volt ő tanítva is jól nevelt kutya kislány, aki ért a szóból és nem akar dominálni a kapcsolatunkban és én sem kell őt nagyon idomítsam….
Köszönöm, hogy leírtad, jó volt olvasni. Mi is szeretnénk majd nyúltesót a gyerekeknek.
Via!
Döbbenetes, ahogy erről a picurkáról írsz, beszélsz, emlékezel és ezt most a legpozitívabb értelemben írm.
Szerencsés volt, szerencsések voltatok, hogy együtt voltatok ennyi éven keresztül.
Köszönjük! ♥ Mi is így érezzük.
Drága Via, nálunk is Áfonya miatt lett nyuszi. (Mama törpenyúl, papa házinyúl , így lett egy fehér, szürke zoknis félfülelelógó Tapsink) És soha-soha nem gondoltam, hogy egy nyuszi olyan bújós lehet, mint egy cica. Néha majd rálépek, annyira a lábam körül ugrabugrál, bárhová megyek ,a nyomomban van. Van kert, ott van, mert kan nyúl létére igencsak “bearanyozta” a lakás légterét… :-) Szóval, Áfonya valóban mindegyikünkben, akik olvasnak Téged mély nyomokat hagyott. :-) Így nagyon-nagyon sokan emlékezünk majd rá sok idő múlva is.
Ez nagyon jó kis hagyaték, ha odafenn tud olvasni (és miért ne tudna), most biztos örül. ♥
Köszönöm, hogy elmesélted <3
En is nagyon sajnalom, ami Afonyaval tortent.
Erdekes, nekem is az jutott eszembe, hogy ha gyermeketek lesz (aki szerintem szinten kivalasztja a csaladot), milyen szeretetben es bekeben fog felnoni koztetek.:-) Valoszinuleg azert, mert gyerekbol van nekem ketto, kisallatbol meg egy sem volt. Eddig ugy gondoltam nem is lesz, de a tortenetetek Afonyaval segitett megerteni milyen lehet egy allat-ember kapcsolat
Őszintén szólva én magamban sokszor hasonlítottam egy gyerekhez, de sose mertem kimondani, nehogy a gyerekesek megsértődjenek, hogy “lenyulaztam” az ő gyereküket… :) Majd ha lesz gyerkőcöm, megmondom, mennyiben más a kettő. Lehet, hogy nem sokban. Csak mondjuk egy gyerekkel kicsit jobban tudok kommunikálni. :) De az, hogy gondoskodom róla, hogy feltétel nélkül szeretem, szerintem ugyanaz.
Az biztos, hogy pl. az anya-radarom már kialakult, 2 zárt ajtón keresztül is felébredtem arra, ha éjszaka tüsszentett egyet (az náluk már nem jó jel, akkor valami megfázás vagy ilyesmi történt, és dokihoz kell menni). Vagy ha leverte a szénarácsot, vagy ha elfogyott a vize… minden hangot ismertem már, és rendszeresen keltem fel hozzá éjszaka, ha nyűgje volt. :) Amikor elutaztunk, telefonon nyaggattam a nyúlszittereket, hogy ugye minden rendben van, eszik rendesen, és jókedvű, stb. stb. Szóval igen, határozottan vannak hasonlóságok, még akkor is, ha egyelőre csak ezt az oldalt ismerem. :) Ígérem, majd jelentek a másik oldalról is.
Ezt még olvasni is szívszorító volt, és itt könnyezek, pedig aztán nem is ismerem Áfonyát, vagy talán mégis. Az írásaidban mindig olyan jó volt róla olvasni, és aztán jöttek a folyamatos szomorú cikkek.
És ilyenkor mindig elgondolkodtam azon, hogy itt van a 6 éves spánielem, aki mintha csak tegnap került volna hozzánk, amikor első nap anyu az ágyamba tette ébredéskor, és mennyire izgultam: “miért alszik a kutyám egész nap? istenkém, ő az első saját kutyám, és már első nap ezt csinálja”…
Azért a vidám emlékek biztosan kárpótolnak majd a veszteségért. Nyugodjon békében Áfonya.
Békés lesz, itt lesz a nyughelye velünk. ♥ Jövő héten kapjuk meg a kis urnáját.
és hogy el tudtatok búcsúzni… azt hiszem, nekem ez a legnagyobb kívánságom, hogy amikor kell, a szeretteimmel lehessek
Igen, én is örülök, hogy végül nem egyedül ment el éjszaka, hanem ott lehettünk vele, és átsimogattuk. Nekünk is szükségünk volt erre a lezárásra, és talán ő is érzett belőle valamit.
Őszinte részvétem, a lelketekben örökké élni fog…
Köszönjük. Én is így érzem, hogy most ez kettőnk között egy még erősebb kapocs lett, hogy volt egy ilyen kisnyuszink, akit közösen szerettünk.
Kedves Via és Ádám!
Nagyon sajnálom Áfonyát, pityeregve olvastam. Együtt érzek veletek, én 10 éves korom óta voltam együtt a kutyámmal, akitől tavaly vettem búcsút. A szüleim azóta is emlegetik, hogy előtte nem telt el úgy születésnap és karácsony, hogy azt ne mondtam volna, “köszönöm szépen az ajándékot, de én azt hittem, kutyám lesz”. :)
Ez egy erős kötelék, gazdagabb lesz tőle mindenki, és ti ezt tényleg vissza is adtátok neki. :) Csak gratulálni tudok ahhoz, hogy milyen lelkiismeretes és jó családja voltatok :)
A legjobbakat kívánom nektek, sok virtuális ölelés!
Anna
Unokatestvéreméknek a 16 éves kutyusa nagyon öreg már, ők is vele nőttek fel. :( Szegény már túl van pár agyvérzésen, nem lát, nem hall, de még bújik. ♥
Kicsit messzire asszociáltam, de nekem elsőre az jutott eszembe, hogyha egyszer lesz gyereketek, annak nagyon jó lesz. Ha így tudtok szeretni valakit és gondoskodni valakiről, akkor lesz elég felelősségetek és főleg figyelmetek a gyerekvállaláshoz is. Egy barátnőm szokta mondani, hogy mielőtt az ember gyereket vállal, fel kellene nevelnie egy kutyát (vagy egy nyulat, teszem hozzá én).
Nyugodj békében, Áfonya!
Nincs az olyan messze (pár év), és nekem is rengetegszer eszembe jutott. Például az elején még ketten halál óvatosan vittük fürdetni. Tegnap már teljesen egyedül csináltam végig az egészet, fél kézzel tartottam/fogtam le, mostam-öblítettem-szappanoztam, töröltem. Röhögtem is magamban, hogy ilyen rutint nem lehet könyvekből tanulni. :’) Pisi-kaki-egyebek ügyben sem vagyok finnyás. Egyszer rám bukott egy ismerősöm kisbabája, szegények kérték a bocsánatot. Mondtam, hogy engem utazáskor elég gyakran szokott telibepisilni a nyuszi, egy kis büfi nem a világ vége… Arra találták fel a mosógépet, nem?
Az előbb négykézláb sikáltam fel a reggeli puha kakit a parkettáról. Kár, hogy nem csinálhatom többet, kicsit rossz volt, hogy eltűnt. De asszem lesz ebben a lakásban még mindenféle szőrös és kevésbé szőrös négykézláb közlekedő kakis-pisis művész, aki után sikálhatok. :) És örömmel fogom tenni.
igen, teljesen természetes, hogy elmegyünk, de akkor is olyan szomorú… együttérzek
Nagyon sajnálom :( Megríkatott a történet, lélekbe markolóan írtad le. Áfonya nem is kívánhatott volna jobb családot magának. Biztos boldog élete volt Veletek.
Megkönnyeztem én is, gyönyörűen megfogalmaztad az egészet. Áfonya pedig roppant szerencsés volt, hogy úgy mehetett el, hogy ti végig mellette voltatok, így biztosan nyugodtan pihent meg, érezve hogy szeretve van… ♥
Sajnálom. nagyon. de milyen jó helyen élte le az életét.
Nagyon sajnálom. És köszönöm a a történetet, gyönyörűen emlékeztél meg róla.
Köszönöm, csak azt írtam, ami jött. ♥
Fogadjátok őszinte együttérzésemet!!! Ezen a fájdalmon most nem segít semmi…csak túlélni kell…összekapaszkodtok, és majd lesz… valahogy…
♥
Köszönjük. Akkor fájt először, amikor július elején virrasztottunk vele egy éjszakát, akkor volt az első nagy rosszulléte. De most már egyre kevésbé fáj. Most már nem termelődik újra, csak fogy, szép lassan. Szeretettel gondolunk rá, kegyelemben búcsúzhattunk el, és hálásak vagyunk érte.
Azt hittem, hogy dühös leszek, meg keserű. De amikor vittük be az orvoshoz, és ragyogott a nap és tiszta volt az ég, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szép nap ez arra, hogy elmenjen, és milyen jó, hogy ilyen szép idő van. És utána se haragudtam senkire, pedig azt hittem, hogy pipa leszek, hogy van pofájuk élni. De annyira szép és hosszú élete volt, hogy semmi okom haragudni senkire. Nem beteg volt, nem történt baleset… csak élet történt.
Azt hiszem, majd az este lesz rossz, vagy inkább a holnap reggel. De addigra átrendezzük a szobát, és kezdődik egy új korszak. :’) Nem tudjuk, mi vár a kanyaron túl, de biztos valami nagyon szép!
Drága Via és Ádám! Nyuszit még talán úgy nem szerettek, ahogy ti Áfonyát. Nagyon izgultam érte az utóbbi napokban, és most a könnyeimen át alig tudtam végigolvasni a mesét. Csodás élete volt, kívánni nem lehetne szebbet, nagyon szerencsések voltatok, ő is és ti is, hogy így megtaláltátok a kezdetekkor egymást.
Én is rettentően hálás vagyok, hogy ő választott, mert szerintem fontos, hogy neki is legyen beleszólása abba, hogy kivel fogja tölteni az életét. Amikor lesz majd másik nyuszink (mert majd lesz, csak még nem most… majd soká), akkor is így szeretnék majd új nyuszibarátot találni, hogy legyen lehetőség személyes találkozóra, és neki is legyünk szimpatikusak, és közös döntés legyen, hogy akkor mi most egy csapat leszünk.
Nagyon kevesen képesek a gyászt így felfogni és feldolgozni. Szerintem nagyon jó, hogy ezt ilyen részletesen leírtad, esetleg másokban is elindul valami, hogy ezt így is lehet, a szomorúságon túl hálát érezni az együtt töltött időért. Sokat gondolkodtam már azon, hogy a hirtelen vég a “jobb” vagy a személyes búcsúzás lehetősége, de valószínűleg mindkettőnek megvan a maga értelme.
Mindenesetre ez a bohókás Áfonya sokunkat megmosolyogtatott az éteren keresztül is :) Köszönjük Blueberry Bunny!
Igen, mindkettőnek van értelme… sőt, ki merem mondani, hogy még a halálnak is van értelme. Mert nélküle meg az életnek van kevesebb… a szép halál szép… és misztikus. Ott feküdt az asztalon, már nem volt magánál, de amikor elment, akkor valami kihúnyt a szemében, valahogy másnak látszott. Pedig egy millimétert sem mozdult. Annyira furcsa volt és gyönyörű, hogy láthattam azt a szikrát. Vajon mitől gyullad meg, és mitől alszik ki, és hova megy? Nem tudom, csak azt, hogy nagyon jó volt látni, hogy van. És van mindenkiben. És ez tök jó.
Köszönöm Via, hogy megosztod velünk érzéseidet… És köszönöm, hogy kicsit megismerhettem Áfonyát. Hiányozni fog! Lélekben Veletek vagyok…
Ma az archívumot olvasgattam végig, és rájöttem, h mennyire a napi életünk részévé lettél.Beérvén a munkába,a rossz kedvünket azonnal gyógyítja az oldal.Velünk voltál és vagy esős napokon,kánikulában és mindannyiunk magánéleti válságában is.
A barátnőnk lettél.
Ma mi vagyunk Veled és most megpróbáljuk mi szorítani a Te kezed….
Nagyon köszönöm. Indiai istennőnek kéne lennem, és akkor se lenne elég kezem ahhoz, ahányan vagytok…! ♥
Most épp takarítunk és átrendezzük a nappalit, hogy ne legyen annyira fájóan ugyanolyan és üres. Készítek előtte-utána fotókat. Szép lesz.
Én verssel írtam ki magamból a leírhatatlant első nyuszi-lányunk, Lucifer elvesztésekor. Te ezzel a lelket emelő írással. Minden sorával végigéltem akkori szomorúságomat, amit
csak tetéz a Fonya utáni űr. Pedig nekem csak havonta-kéthavonta bökdöste meg – simire vágyva – a bokámat…
Miközben ezt írtam, Monty nyuszi-fiúnk felugrott a billentyűkre, és a monitorra nézve ezt szteppelte be a gépbe: ,0_U
Biztos Fonyának üzent, ő bizonyára megérti. A Szívárványhídnál egyszer majd úgyis viszontlátja régi barátját. És aztán majd minket is. Egyszer, örömben.
Szeretlek benneteket, Apa
Montyt pusziljuk, szerintünk ez egy könnycseppet ejtő nyuszi, akinek a jobb szemére rákonyul a füle. ♥
Ne legyetek szomorúak, semmi baj nem történt!
Nagyon-nagyon sajnálom Via, engem is megríkattál. Fantasztikus kisnyuszi lehetett és nagyon szerencsés, hogy ilyen családban élhetett. Az én kutyusom ugyan még csak négyéves, de előre félek mi lesz, ha egyszer majd el kell engedni, annyira a család része :(
Erős leszel, és semmi baj nem lesz. Szeresd addig nagyon.
Megríkattál… Nagyon szép búcsú. Áfonya <3
Nagyon sajnálom! :´( Ölelés…<3
Nagyon sajnálom, hogy el kellett engednetek. Igazán jó sora volt nálatok az biztos, és ti is gazdagodtatok általa. Nekem nem volt még háziállatom, de nagyon meghatott, ahogy írtál róla, mint egy igazi családtagról.
Veled sírok én is. <3
Kedves kis történet, a ♥em szakad meg h véget ért… :( De legalább nem szenvedett, és szépen tudtatok elbúcsúzni tőle, szeretetben…
Nem, tényleg nem szenvedett, csak borzasztóan fáradt volt. Nagyon hálás vagyok érte, hogy nem fájt semmije.
Részvétem. :( Végigsírtam az egészet, miközben olvastam… :(
<3 <3 <3
Végigbőgtem a “mesét”.
Nagyon sajnálom Áfonyát, mindig szerettem róla olvasni, hiányozni fog nekünk is.
Az vigasztaljon Benneteket, hogy nagyon-nagyon boldog nyuszi volt!
Igen, tudjuk. ♥ Nincs bennünk rossz érzés. Úgy tudtuk elkísérni az útján, ahogy szerettük volna.
Őszinte részvétem Nektek. Már a második bekezdéstől megindultak a könnyeim, sokan egyszerűen képtelenek megérteni, hogy egy állatot is lehet családtagként szeretni. Én ugyanígy érzek a macskám iránt, rengeteg szeretetet kap tőlük az ember, csak rá kell hangolódni a saját nyelvükre.
Az az ő veszteségük, ha nem tudják, milyen egy állatot szeretni. Mi is megkaptuk sokszor a nyúlpörköltös poénokat. Aki ezután is ezzel fog jönni, azt saját kezűleg penderítem ki a lakásból. :)
Nekünk Áfony miatt lett nyuszink. A két gyerek évek óta nyúzott, hogy szeretnének, de ellenálltam: vagy állat vagy gyerek :-). Annyi kedveset írtál róla, hogy beadtam a derekam. A férjem nyuszi hotelt épített a kertbe, ahová két fiú nyuszi érkezett. Pár hét múlva néggyel többen lettek. Porszem kerül a gépezetbe. :-) Pár ismerősünk nyuszihoz jutott. A papa elhagyta a hotelt és maradt a mama meg az egyik nyuszi kölyök. Minden délután kiengedjük őket a kertbe szaladgálni. Mikor kint olvasok, odafelszik a szék mellé és úgy látom, hogy örül a társaságnak. Jóban vagyunk. Nem hittem, hogy ilyen érzés nyuszi tulajdonosnak lenni.
Nyuszisnak lenni olyan, hogy akkor is nyuszis vagy, ha épp nincs nyulad… sosem szoksz le, csak épp “tünetmentes” vagy. :) ♥
https://www.youtube.com/watch?v=T1D3ejwQiVg&list=AL94UKMTqg-9BqkCae5UGYZw0UEeGyKO0f&feature=plcp
Szeretettel <3
Köszönjük, nagyon szeretjük őt. Tegnap este Jai Uttalokat énekelgettünk neki. ♥
Részvétem…:'(( nyugodjon békében a világ egyik legszerencsésebb áfonyaszemű tapsifülese.
Pár éve kóstoltattunk vele először áfonyát, előtte eszünkbe se jutott hamarabb. Az egyik kedvenc gyümölcse lett, imádta. Biztos jót is tett neki a sok C-vitamin. :) Azt még a legvégén is elfogadta.
Megríkattál. Ölellek. Jó, hogy ketten vagytok, hogy ott vagytok most egymásnak, ennél többet nem lehet most kérni az élettől. Kitartás.
Tudod, a kitartás azt hiszem, eddig kellett. Most már megnyugvás van. Tényleg jó, hogy ketten vagyunk. Most vagyunk először ketten, kapásból hárman indítottuk… furcsa lesz. Most csak egymással foglalkozunk majd, kell ilyen is…
Nos, én anyukámat veszítettem el novemberben, bár igaz, hogy én nem tudtam rá felkészülni, mert teljesen váratlan volt a halála… De én úgy gondolom, hogy a gyászidőszakhoz is kell a kitartás, mert annak is vannak csúnya részei. Idővel megfogyatkoznak. De meg tudjátok osztani, átlendíteni egymást a hullámvölgyeken, és ez azért nagyon fontos.
Tudom, a nagymamámat már elvesztettem. :( Ismerem az összes csúnyát meg szépet, és tudom, hogy fogok tudni még nevetni, meg úgy beszélni róla, hogy nem fáj már annyira. Kicsit átgyúr, de jó lesz utána.
Annyira gyönyörűen fogalmaztál, hogy én is meghatódtam. Én 8 hónapja vesztettem el 5 éves cicámat akit elütöttek és az állatorvos szerint több napig tartott míg törött combcsonttal, de hazajött hozzánk végleg elmenni.
Drágaság… :((
Nekem is patakokban folytak a könnyeim ahogy olvastam. Annyira megható amilyen mély szeretettel beszélsz róla!
Áfonya, drága öreg nyuszi, nyugodj békében!! :((
Nagyon nehéz lehet ez most, kitartást Nektek! <3
Őszinte részvétem! :(
Részvétem! Én szintén sírtam a bejegyzésen. Nekünk a 14 éves kutyusunk ment el fél éve. Megfogadtuk, hogy csak a jóra emlékezünk és hálát adunk azért az időért, amíg velünk volt. Belegondolni is rossz mennyivel szegényebb lett volna az életünk nélküle. Most nagyon nehéz lehet Nektek, de biztos vagyok benne, hogy Áfonya boldog és szép életet élt, ha ilyen sok szeretetet kapott.
Őszinte részvétem, Via. Nagy dolog, hogy engedtétek elmenni és hálásak vagytok az együtt töltött időért, és nem erőltetitek a dolgokat.
Fordított helyzetben én is ezt várnám el, szóval az segít, hogy így álltam hozzá.
Köszönjük. Jól vagyunk, van vigaszunk, minden rendben van. A lehető legjobb dolog történt, best case scenario: sokáig élt, nem betegségben halt meg, szerettük, ő is szeretett minket. Többet nem is kívánhatunk.
Őszinte részvétem. Még én is megsirattam Áfonyát:( Sok erőt és kitartást Nektek!
Nagyon sajnálom :(
Nekem tengerimalacom volt, 5 éves volt, mikor meghalt, de 5 éven keresztül mindig a fütyülésére ébredtem. Két lábon állva, a terrárium oldalára támaszkodva várta reggel, hogy kimenjek hozzá a konyhába (ott volt a helye, közel a kajához).
Azt hiszem, most nem tudok semmi vigasztalót mondani, úgyhogy nem is erőltetem. Lélekben sokan mellettetek vannak, ebben biztos vagyok. ♥
Fogadd legőszintébb részvétem.
“Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.”
/Anatole France/
Ti már lélekben felébredtetek!
Nagyon sajnálom, Via :( Mi kutyát temettünk a héten. 10 éves volt.
Így ismeretlenül is megsírattam a nyuszikátokat és rettentően sajnálom, hogy elment…..
Nagyon sajnálom! Ha tudnék enyhíteni a fájdalmatokon szívesen nektek ajándékoznám a fehér oroszlánfejű nyuszimat. Sajnos nem tudok kellőképpen foglalkozni vele, szeretném ha jó sora lenne. Ha esetleg érdekelne titeket, kérlek írj emailt: zsoo.gomori@freemail.hu
Köszönjük, de nem akarunk új nyuszit egy jó darabig. Családtagot vesztettünk el, nem háziállatot. Kell gyászidő.
Istenem, nagyon sajnálom! Nagyon megkönnyeztem, annyira szépen leírtad a történeteteket. Maximálisan együtt érzek most veletek, főleg mivel tudom, mennyire lehet imádni ezt a pici lényt. Az én nyuszim 5 éves, és múlt hónapban igen közel voltunk a végső búcsúhoz, de együtt küzdöttünk és felépült:)
Kitartást és erőt kívánok nektek! Szerintem Áfonya lehetett a világ legboldogabb nyuszija ilyen gazdikkal, de legalábbis a top10-ben biztosan benne van!
most eszembe jutott az öreg kutyusom, akivel együtt nőttem fel. mindketten 10 évesek voltunk, mikor meghalt. részvétem, Via.♥