Jó hosszú lett ez a bejegyzés, de érdekes és fontos kérdéseket kaptam, kár lett volna húzni belőlük. Nagyon megtisztelő, hogy ennyire a bizalmatokba avattok, hálásan köszönöm! ♥ A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseteket az alábbi címre: via.farkas@gmail.com
Inez rögtön egy súlyos kérdéssel indított: Zugolvasó vagyok sok hónapja, de egy kérdés erejéig előbújok. :-) Érdekelne a véleményed, és az olvasóké is, hátha valaki járt már hasonló cipőben. Van egy barátnőm, barátságunk a középiskolás évekre nyúlik vissza. Az a fajta kapcsolat, amikor ha hónapokig nem beszéltünk is, ugyanott tudtuk folytatni. Aztán egy városba költöztünk, pár év eltéréssel szültünk, szóval még gyakrabban találkoztunk és beszélgettünk. Idén tavasszal kiderült: mellrákja van. Eleinte beszámolt a várható vizsgálatokról és az eredményekről, de aztán műteni kellett, és azóta elzárkózik előlem. Nem, vagy csak sokadik hívásra veszi fel a telefont, de alig beszélgetünk egy kicsit, amikor sírni kezd és leteszi. Elkerüli a találkozásokat, nem szívesen megy emberek közé. Pedig én szívesen segítenék, de nem tudom, mi a jobb: ha sokat keresem, hogy érezze, érdekel, vagy ha nem “zaklatom”, hagyom, hogy feldolgozza a történteket. Utánajártam, milyen testi-lelki terápia segíthetne rajta, az infókat és az én érzéseimet is megírtam neki egy mailben. Köszönte, de továbbra sem érzem, hogy közelednénk. Szerencsére nálunk a családban nincs hasonló betegség, de így tapasztalatom sincs róla, milyen egy ilyen folyamaton átesni. Tanácstalan vagyok, hogyan tudnám őt segíteni, ha így távolságot tart.
Lekopogom, nekem sincs tapasztalatom hasonló betegséggel, igyekszem rövidre fogni, nehogy hülyeséget mondjak. Amennyit olvastam ezekről a dolgokról (hozzátartozók ill. betegek beszámolóit), két erős tendenciát véltem felfedezni a betegek reakciói között: az egyik az, amikor mindenki kerülgeti a forró kását és finomkodik vele, pedig ő szeretne nyíltan, őszintén beszélni arról, hogy mi fáj, hol fáj, hogy érzi magát, mennyire optimista vagy éppen pesszimista, mire számít, mik a kilátásai, hogyan éli meg a dolgot — de nem hagyják. A másik a másik véglet, amikor mindenki folyton csak betegnek kezeli, csak a gyógykezelés létezik, és semmi más, pedig ő szívesen társalogna mindenről ugyanúgy, mint régen, ezzel is éreztetve, hogy annyira sok minden nem változott, és szeretné továbbra is úgy élni az életét, mint eddig.
Csak képzelegni tudok arról, hogy hogy érezném magad a barátnőd helyében. Én szerintem az előbb említett két verzió keveréke lennék: előfordulna, hogy nem akarnám, hogy kerüljük a témát, de szeretném azt is, hogy a lehetőségekhez mérten folytatódjon az élet, mint addig. Azt hiszem, engem zavarna, ha mindenki okosabb akarna lenni nálam, én már azt sem szeretem, amikor a kisebb-nagyobb nyűgjeimre mindenki javasol “olvastam a neten, hogy az X-edre jó a Z”-féle megoldásokat, de ez lehet, hogy csak én vagyok. A barátnőd helyzetére fokozottan érvényes, hogy csak ő tudja, hogy min megy keresztül, és nyilván utánanézett a dolgoknak, én a helyében a barátaimtól a baráti támogatásra jobban igényt tartanék, mint a “szakértőire” (arra ott vannak az orvosai). Hogy a Te helyedben mit csinálnék? Nem próbálnék meg okosakat mondani (úgysem menne), egyszerűen csak biztosítanám arról, hogy itt vagyok, bármire is van szüksége. Számíthat rám, akár ki akar zökkenni a betegségtudatából, akár szeretne sírni egy nagyot. (Nem tudom, miért teheti le a telefont; vagy őt magát zavarja, hogy sír, mert pl. szégyelli magát, vagy azt hiszi, hogy téged zavar a sírása… erre is kitérnék, és megmondanám, hogy sírjon nyugodtan, nincs azzal baj.) És elhívnám valahova, hogy mozduljon ki otthonról! Meglátogatni nem tudod? Ha ő nem megy ki, te mehetnél hozzá… Persze, nyilván előzetes egyeztetés után. Vigyél neki egy doboz sütit (ha spéci diétája van, kérdezz rá!), és beszélgessetek egyet – személyesen nem tudja lerakni a telefont. Légy türelmes, hallgasd meg, és hagyd beszélni! Én ezt próbálnám meg első körben, aztán attól függően, hogy erre mit reagál, kitalálnám a folytatást.
Ne haragudj, ha esetleg butaságokat mondtam, tényleg csak elképzelni tudom, hogy milyen helyzetben lehettek. Kívánom, hogy mielőbb rendeződjön a dolog! ♥
Lea párt szeretne: Lassan harminc leszek és pasi nélkül tengetem az életemet, de ez így nem tetszik. Viszont nincs tényleges ötletem, hogyan találhatnék egyet. Barátnőim egy része kisgyerekkel otthon, másik része még nálam is inkább otthon ülő típus, de most elhatároztam, hogy mindenképpen el fogok járkálni, hogy esélyt adjak annak, hogy új embereket, új potenciális férfijelölteket ismerjek meg. De itt a kérdés, hogy hiába veszem rá a barátnőimet, hogy legyen “wing(wo)man”-ek, hova mehetnénk? Hol teremnek (tudom, a Férfi Fán Terem) a késő huszas, kora harmincas értelmes férfiak? Örök kérdés, nehéz megválaszolni, beismerem. Pláne boldog házasságban élve gondolom, nem is igazán kutatsz a lehetőségek után. De hátha mégis :)
Részemről ugyanazt tudom elmondani, mint amit a barátkozós posztban leírtam, mert én az a fajta emberke vagyok, aki szereti, ha barátság előzi meg a szerelmi kapcsolatot. Szóval ha megint szingliként találnám magam, ezen az irányon indulnék el: közös érdeklődési kör ill. minden olyan helyzet, amiben kiderül, hogy van-e humor meg intelligencia (anélkül nekem kuka), aztán vagy lesz belőle több is, mint barátság, vagy nem. De ez vagyok én, és nem mindenki így működik, tudom jól. :) Többiek, segítetek Leának valami konkrétabbal, ami nem a barátkozásra, hanem a “pasizásra” (jaj, de nem szeretem ezt a szót) vonatkozik?
Arya is fiú-témában kérdez: Imádom a blogodat, fél éve találtam rá, és azóta naponta olvasom :) Örülök ennek a kérdezős rovatnak, mert így szinte úgy érzem, mintha egy ismerőstől kérnék tanácsot :) Most vagyok elsős egyetemista és máris belevetettem magam a féktelen bulizásba. Az egyik baj az, hogy ez tanulás szempontjából nem valami jó, és nem nagyon szeretnék pótvizsgázni. Viszont mindig van valami esti program és könnyen elcsábulok. Mondj valami tippet kérlek, hogy hogyan lehet egyszerre bulizni és tanulni az egyetemen :) A másik problémám pedig az lenne, hogy valamiért nekem mostanában nem alakul jól a magánéletem. Már vagy egy éve nem volt pasim, csak ilyen futó dolgok, ami nagyon zavar. De mióta idejöttem az egyetemre, semmi sem történt, pedig én nagyon szeretném ha végre lenne párkapcsolatom. Azt hiszem az önbizalmammal is baj van, meg egyszerűen nem tudom, hogyan kelthetném fel a pasik érdeklődését. Segíts kérlek!
Úgy fogok hangozni, mint egy vén banya, de a bulizós-problémádra azt tudom csak mondani, hogy egyszerűen vegyél erőt magadon, legyél felnőtt, és mondj nemet! Nem kell minden egyes bulira elmenni. Emlékeztesd magad, hogy miért jelentkeztél arra az egyetemre, ahova; hogy mit éreztél, amikor felvettek. Jelöld ki a céljaidat, és ha még továbbra is fontos, hogy elérd, akkor ne legyen fontosabb a bulizás, tarts mértéket! :) Válogass a bulik között, legyél igényes, és csak az igazán fontosakra menj el, amikre valóban érdemes időt szakítanod. (Így egy kicsit VIP leszel, mert van egy léc, amit meg kell ütnie a bulinak ahhoz, hogy betedd a lábad. Szerintem az nem gond. :))
A pasis kérdésnél meg is válaszoltad magadnak az okot, szóval jó helyen kapisgálsz. :) Előbb tedd rendbe magad, ismerkedj meg magaddal (az egyetemre kerülés, az önálló élet kezdete pont ilyen időszak!), tanuld meg, hogy milyen is vagy, amikor kiszakítottak a korábbi környezetedből, és hogyan reagálsz az új dolgokra. Tanulj, képezd magad, légy bátor, próbáld ki magad új helyzetekben, és ha megtaláltad, hogy ki is az az Arya, a megfelelő pasik fognak érdeklődni (remélhetőleg – hülyék mindig lesznek). Egyébként egy év pasinélküliség nem a világ, az igazira még többet is megéri várni, használd ki, hogy most szabad vagy, és van időd magadra! Pasi nélkül is érdekes és értékes vagy, ő csak pozitív adalék lesz majd. :) Olvasnivalót is mondok: én még nem olvastam, de barátnőim esküsznek erre a könyvre.
Makeupcakes új munkahelyen kezd: Októbertől új munkahelyem lesz, teljesen más városban (220 km-rel odébb), teljesen más profilú cégnél, mint ahol eddig voltam, ráadásul életemben először a munkatársaim nem csak kolleginák, hanem kollégák is lesznek. Az eddigi laza, szabadkezet adó főnököm helyett kontrollálóbb, erősebb kezű felettesem lesz. Nem akarom feladni a vidám, pörgős személyiségemet, de nyilván másként kell majd kicsit viselkedjem, mint eddig. Van esetleg valamilyen tanácsod ennyi újdonságra (város, munkahely, felettesek, kollégák)? :)
Hú, jó kis tiszta lap! :) Én teljesen új környezetben egy picit mindig “visszafogom” magam, még ha nagyon szigorúan is hangzik ez. Sokan nem értékelik a szarkazmusomat meg a lényem többi tartozékát, szóval mielőtt kiverném a biztosítékot, először megfigyelő álláspontba helyezkedem és puhatolózom, hogy mennyire van meg a közös hullámhossz, aztán ha látom, hogy igen, akkor elengedem a gyeplőt. A puhatolózós időszak lehet öt perctől egy hét is, attól függően, hogy milyen a szituáció – kérdezek, hallgatok, a kérdésekre “politikailag korrekt” válaszokat adok, vagyis olyat, ami mutat belőlem valamit, de nem olyan szinten, hogy az kiakassza, ha érzékeny az ilyesmire. Az ráér később is. :) Például ha már tudom, hogy nem tartja teljesen idióta hülyéknek azokat, akik mondjuk szeretnek tévésorozatokat, akkor szívesen részletekbe bocsátkozom arról, hogy éppen mire visítozom unalmas félóráimban, de addig nem úgy búcsúzom, hogy “Rohanok haza, mert ma lesz új Parade’s End!”. :) A vidám személyiséged bőven megnyilvánulhat abban, hogy kedves vagy, mosolygós, előzékeny, udvarias, stb., bár nem tudom, milyen aspektusai vannak a “pörgésednek”, amit szerinted vissza kéne fogni, mert nekem ez tök jól hangzik, de nyilván nem én leszek a főnököd. :) Szóval figyelj, derítsd ki, hogy mi az, ami belefér, aztán ahhoz igazítsd, hogy mennyire engeded meg a vidám-pörgős csapodat – meg ne változz más irányba, csak vedd magad takarékra, ha szükségesnek érzed.
Zsuzsi is munkahelyről kérdez, de öltözködés-szempontból: Nyáron kezdtem új munkahelyen dolgozni, egy mérnök irodában. A nyári öltözködés könnyen ment, még az őszivel sincs gondom, de fogalmam sincs mit fogok hordani télen. A farmer még megengedett, de valamennyire elegánsnak kéne lenni (pl. megbízókkal tárgyaláshoz), viszont a kosztüm már sok, nem is szeretem, és a blézerekben amúgy sem kényelmes dolgozni szerintem. Plusz probléma, hogy fázós vagyok, és télen – hiába fűtött az iroda – a blúz+kardigán nekem már kevés.
Én mindenképpen rétegesen öltözködnék, vagyis nadrág alá vennék harisnyát (hogy mennyire vékony vagy vastag, az függ attól, hogy mennyire testhezálló a nadrág, vagyis van-e helye a harisnyának alatta, illetve attól, hogy éppen mennyire van hideg), blúz alá ujjatlan trikót vagy akár rövid ujjú pamutpólót, és akkor máris plusz rétegek vannak rajtad. Én beltéri fázósság esetén inkább aláöltözöm, mint fölé, mert ha vastag pulcsi van rajtam, úgy nézek ki, mint aki elfelejtett levetkőzni, miután bejött a hóról, úgyhogy ezért trikózok-pólózok a kardigánok alatt. Minden legyen jó minőségű anyag, ne műszálban aszalódj! A téli szoknya térdig érő csizmával szintén jó meleg, csizma és a harisnya közé vehetsz még egy vastag térdzoknit, felülre egy csinos garbó, alá meg akármi (trikó, póló, stb. – úgyse látszik), szerintem ez abszolút csinos, ha a farmer belefér, ennek is bele kell. :) Nem tudom, láttad-e már a tavalyi rétegezős bejegyzésemet, azért belinkelem. Ékszerekkel, vékony kendőkkel (nem kötött sállal!) feldobhatod a szetteket és plusz dimenziót adhatsz a ruháknak.
A fázásra amúgy a gyakori testmozgás, sétálgatás, folyadékfogyasztás is megoldás, ha esetleg hajlamos vagy sokat egy helyben ülni (én igen) állítsd be a mobilos időzítődet 45 vagy 60 percre, és mindig sétálj egyet, amikor csipog. Hátha ez is segít!
Orsi egy nehéz szakításon szeretne túllépni: A pénteki kihívásodban bátorítottál minket, hogy kérjünk segítséget. Igaz, nem ismerjük egymást, eddig is csak olvastalak, de összeszedtem a bátorságomat, hogy hozzád forduljak, mint teszik annyian a kérdezős rovat kapcsán is. :) Orsi vagyok, és most szakítottunk a barátommal. Másodjára, mert újrakezdés volt. A szakítás nagyon korrekten és mondhatjuk, közös megegyezéssel történt, mert nem alakult ki újra a szerelem. De pár napja tudtam meg, hogy emögött több is rejtőzött, amit nem mondott el nekem. Hogy a végig jelen lévő “csak barát” lánybarátjával azóta szinte rögtön össze is jött. Hazudott nekem, és megcsalt érzelmileg. Végig állította, hogy nem érez semmit iránta a barátságon túl. Nem tudom, mi segíthetne a leginkább most nekem. A gondolataim körbe-körbe forognak, és megalázottan érzem magam. Zavar, hogy egy olyan ember áll a gondolataim középpontjában, aki nem érdemli meg ezt. Viszont félek is, hogy ez az élmény minden jót felülír vele kapcsolatban. Nem szeretném őt ördögnek sem beállítani… Hogy számoljam el magamban ezt az időt, amit vele töltöttem? Hogy bízhatnék meg újra a férfiakban? Már nagyon vágyom a normális kapcsolatra, annak minden áldásával és gyönyörűségével. De tele vagyok félelmekkel. Hogy megint elszúrom, ha csak a fejem után megyek. És félek, hogy meg se találom azt a valakit, aki az én igazim lehet egyszer. Via, nagyon szeretem az életigenlő hozzáállásodat, azt a tömény életszeretetedet és optimizmusodat, ami átsugárzik az írásaidon. Ezért is fordulok hozzád, mert az én hitem és örömöm megtépázódott, és fázósan didereg. Viszont szeretnék újra boldog lenni. Tudnál tanácsot adni nekem? :)
Először is köszönöm szépen. ♥ Másodszor pedig nagyon sajnálom. Én ketté venném a dolgokat: külön azt, ami vele történt, meg külön a pasikat mint olyanokat. Őt először is alaposan meggyászolnám, azzal a fajta gyásszal, amiben minden rólad szól, a te érzéseidről, és nem arról, hogy ő volt “szemét állat”. Magaddal foglalkozz, és azzal, hogy hogyan éled meg most azt, ami történt, így elkerülhető a bosszúhadjárat (amire senkinek semmi szüksége). Arra fókuszálj, hogy mit érzel: sírj, ha kell, nevess, ha eszedbe jut valami régi szép emlék, és ezt nyugodtan műveld akár 2 perc leforgása alatt. Ha fontos az írás, akkor vezethetsz naplót is, kommunikáld a belső folyamataidat — nem azért, hogy meglegyen, csak hogy kijöjjön. Én szeretem azt hinni, hogy még a legborzasztóbb dolgokból is lehet tanulni, fejlődni, és mindenre lehet építkezni. Frank Cardelle pszichológus mondta mindig (és ezt mindenki vésse fel magának jó látható helyre), hogy “Yesterday’s shit is tomorrows fertilizer.“, vagyis a tegnapi szar a holnapi trágya. A kapcsolatotok jó részét becsüld meg, legyél érte hálás. A szakításotokat és a körülötte zajló fájdalmakat éld meg, tanulj belőle (például magadról, hogy milyen erős vagy), és lépj tovább. Ezt a két dolgot is kezelheted külön nyugodtan.
Ami a bizalmat illeti: Nem húznék az exed és a férfiak között egyenlőségjelet, ahány ember, annyi fajta, ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, hogy ő milyen volt. Minden ember egy új esély, egy új lehetőség, add meg nekik, hogy alanyi jogon vívják ki a nemtetszésedet, ne a prekoncepcióid miatt utáld őket. :) Az emberek – szerintem – alapvetően jók, csak néha hoznak rossz döntéseket. Te is, meg én is ilyenek vagyunk. A kérdés csak az, hogy tanulunk-e a rossz döntésekből, vagy újra meg újra meghozzuk őket. Neked is azt javaslom, amit Aryának írtam, hogy most elsőszámú küldetésként ismerkedj meg magaddal, és erősödj meg saját magadban. Dobálózhatok még közhelyekkel? Minél kisebb darabokra esel szét, annál kisebb az esélye, hogy pont ugyanazt rakd össze belőle, ami előtte volt. Szóval tetrisezz össze egy régi-új Orsit, akinek menet közben minden kis alkatrészét megismered. Sok sikert!
Remélem, tudtam segíteni a válaszokkal, a hozzászólásokban az eddigiekhez hasonlóan most is örömmel fogadom a kiegészítéseket és mások tapasztalatait!
Sziasztok!
Köszönöm Viának és mindenkinek a hozzászólást a kérdéshez. Valóban azért teszi le a kagylót sírás esetén a barátnőm, mert nem akar engem terhelni a szomorúságával, illetve kis gyerekkel van otthon, és előtte sem szeret sírni, még ha telefonálás közben is. A Simonton terápiáról hallott, nyáron megtudtam, hogy a lakóhelyünkön is indul csoport, szerencsére ő is elkezdte, szerintem segít, bár azt azóta sem tudja feldolgozni, hogy a sorstársai mind idősebb korosztályból valók, nagyon fiatalnak érzi magát a betegséghez.
Időközben sikerült összefutnunk a városban, már pozitívabbnak éreztem, remélem, ez csak jobb lesz.
Még egyszer köszönöm mindannak, aki írt, eSti-nek pedig sok erőt, kitartást, és ismeretlenül is nagy ölelést küldök!
Inez
Sziasztok, szia Inez,
rákbetegek gyógyításával foglalkozunk, pszichológusok vagyunk, a blogunkon elég sok infó van családtagoknak is.
Pl. egy cikksorozat a családtagoknak/barátoknak a segítség lehetőségeiről: https://raknelkul.blog.hu/tags/családtag
Remélem, segít ez a kérdésben!
Köszönöm!
Orsi írására reagálnék. Hasonló cipőben járok, mármint a szakítás részét. A bizalommal nálam nincs gond, valahogy az átlagnál mindig jobban bíztam abban, hogy vannak olyan emberek, akik méltóak a szeretetemre. Ezzel nem felsőbbrendű vkinek beállítani magam, nem erre gondolok. Hanem hogy nálam mindenkinek van esélye, és akiről kiderül, hogy mégse, hamar elmaradozik, lepereg, mert ez kölcsönösséget követel szerintem. Másfelől egy új valaki mindig megérdemel egy tiszta lapot, nem általánosíthatsz, hisz ha “minden pasi ugyanolyan”, akkor vagy mindenki szörnyen boldog lenne, vagy szörnyen boldogtalan. Gondolom, nem a mostani volt életed első szakítása, és lehet, nem is utolsó. De most egyetlen egy vkiben vesztetted el a bizalmat, és emiatt ne akard elszalasztani azt, aki jönni fog, mert ő is biztos ki akar babrálni veled. Sirasd meg a mostani szakítást, heverd ki, okulj belőle, és amikor készen fogsz állni egy új kapcsolatra, akkor jönni fog, és kedves lesz veled, és talán eszedbe se fog jutni, hogy korábban vki mit tett veled, és ez mit okozott. Engem mindig az motivált, hogy előre haladunk, csak fejlődés következhet be minden kapcsolatban, hisz ezért döntünk a változás mellett.
Sajnos nekem is van ilyen tapasztalatom…
Ha valakivel ekkora tragédia történik, akkor semmi se jó. Egyszerüen nincs jó reakció, ha valaki túl figyelmes az a baj, hiszen senki nem tud segíteni az ember mindennapi környezetében. Ilyenkor a sorstársakkal való beszélgetés használ a legtöbbet, az se gyógyít meg, viszont az ember tudja, hogy nincs egyedül a kérdéseivel. Ha megpróbálnak egy idö után vidítani, akkor az ember legszivesebben kiállna az utca közepére és ordítana, hogy nézzétek mi történt, történik velem és sajnáljatok.
Az emileket, telefonokat könnyü lerázni, mert mit is mondjon az ember. Szerintem szedd össze magad és látogasd meg (esetleg a férjével beszéld meg, hogy mikor mehetnél úgy hogy a legkevesebbet zavarj). Vigyél valamit, ami – ha már ilyen ezeréves barátnök vagytok – emlékezteti, a közös múltra, legyen az valami enni vagy innivaló, vagy tárgy, amin középiskolásnak pukkadoztatok a röhögéstöl, vagy film, vagy zene, tudomisén, valami közös, ami ordít, hogy héééé, én vagyok!!!! Szerintem örülni fog.
Kedves Inez!
Hozzád hasonlóan zugolvasó vagyok (voltam). A saját tapasztalatomat szeretném veled megosztani. 36 éves vagyok, és egy olyan ritka betegséggel kell együtt élnem, ami (a tudomány mai állása szerint) gyógyíthatatlan. Amikor néhány évvel ezelőtt megtudtam, hogy mi is az én problémám, az egész világom összeomlott. Befelé fordultam, hallgatag, zárkózott lettem, sokat sírtam. Elég volt ránézni az apró gyermekeimre és már potyogtak is a könnyeim. Nem tudtam, mi lesz velük ezután… Rettentően sajnáltam magam, az életem, a világom.
A barátaimat elkerültem, az emberekkel való kapcsolatot a minimálisra csökkentettem. Mígnem a férjem egyszer egy este leült mellém és azt mondta, hogy annyira megváltoztam és búskomor lettem, hogy észrevette magán, hogy kerüli a társaságomat és nem érzi jól magát itthon. Nagyon megdöbbentett ez a beszélgetés. Rá kellett jönnöm, hogy ez a történet nem csak rólam szól. Az én életem (nem csak a halálom) hatással van más emberek életére, egy rendszer része vagyok. (a lányom ekkorra már alvászavarokkal küzdött ). Mindezekből semmit sem vettem észre.
Az a beszélgetés mindent megváltoztatott. Ha ma találkoznál velem egy kiegyensúlyozott, boldog embernek látnál, nagyon sok baráttal, szerető családdal. A barátaim szerint nagyon sokat változtam, pozitív irányban, és úgy is érzem. Lehet, hogy egy év múlva már nem leszek, de az is lehet, hogy még 10 év múlva is itt leszek. Minden napomat kincsként kezelem.
Azt akarom mondani, hogy nem lehet tudni, mikor jön el az a pillanat, mikor az embert kicsit fel kell rázni, de jó ha olyankor van egy arra méltó barát (férj), akinek aztán hálásak lehetünk. Tudom, hogy nem könnyű most Neked. De egy jó barátnak van szeme a nem nyilvánvaló érzékelésére, tudja, hogy mikor minek van itt az ideje. Türelem…
Köszönöm, hogy megírtad! ♥
Kedves Lea!
Tudom, hogy mit érzel most, mert én is voltam ebben a cipőben. Uhhh…megpróbálok rövid és tömör lenni, de előre is bocsi ha nem sikerül. :)
Két legjobb barátnőm van és még számos “ismerős”lány. Úgy két éve történt, hogy arra lettem figyelmes, hogy az egyik barátnőm az esküvőjét tervezgeti, a másik együttél egy sráccal, és a többiek közül is sokat eljegyeztek, vagy jött a baba, stb… én pedig még mindig ott voltam egymagam, lassan az egyetlen szingli a társaságban. Az az időszak egyébként is rázós volt, meghalt az édesanyám, jött a barátnőm esküvője, amin széles mosollyal az arcomon részt is vettem, de legbelül….szörnyű időszak volt, és akkor nagyon szükségem lett volna valakire. Hát szerencsére/vagy szerencsétlenségemre sikerült bevonzanom egy hozzám hasonlóan kétségbeesett srácot, akivel egy helyen dolgoztam. Azt hittem mostmár minden rendben lesz és megtaláltam a Nagy Ő-t….ahhha egészen fél évig ebben a lila ködben botladoztam, amikor közölte velem hogy mégsem szeret, pedig az előző este még együtt voltunk és pont az ellenkezőjét állította. Padlóra kerültem, még annál is lejjebb ahol azelőtt voltam. A gyász és a hiányérzet mérhetetlenül felerősödött és mindent maga alá rendelt…azt hittem nem lesz kiút és itt a vége. Sajnáltam magam egy jó darabig, aztán elegem lett. Eldöntöttem, hogy rendbe kell szednem magam, minden téren. 1 évembe tellett, nagy lépéseket tettem meg, olyanokat amikről fogalmam sem volt hogy képes vagyok rá…..És most, hosszú bevezetőt követően elérkeztem a fő mondanivalómhoz. Mikor már nem görcsöltem rá semmire, csak élni akartam, élvezni hogy élek, hagyni szárnyalni magam, meg új dolgokkal kísérletezni…megismerkedtem egy szimpatikus sráccal az interneten. Elkezdtünk beszélgetni, aztán találkoztunk…és ennek már nyolc hónapja.
Ebből az egészből két dolgot szerettem volna neked mondani:
– az első,-tudom most ez a legnehezebb-hogy ne görcsölj rá!, mert sajnos -legalább is az én életemre- igaz, hogyha nagyon görcsösen akarok valamit, az vagy nem, vagy nem úgy jön össze ahogy azt eredetileg elterveztem!
S én hiszek abban is,-bár közhely-hogy mindennek megvan az ideje, s ha készen állsz rá, akkor meg is fog történni.
– a második pedig, mivel írtad hogy otthonülő típus vagy, nem tudod hova mehetnél, nincs ötleted…szerintem semmi gond ezzel, hát használd fel ezt!- nem tudom neked erről mi a véleményed, de egyáltalán nem ciki interneten barátkozni, ismerkedni, miért ne tehetnéd meg???Kezdő lépésnek nem rossz, s ha valakivel úgy érzed érdemes találkozni, máris lesz kivel kimozdulni.
Uhhh…ez tényleg hosszú lett, azért remélem találsz benne hasznosat is.
Sok puszi
Adri
Zsuzsinak én télre a pamut bodykat javaslom. Sokáig nem szivesen hordtam, de tavaly rájöttem, hogy nagyon jól tud melegíteni a hátamon és szerintem csinos is, ha ne lóg ki a a derekad, nem kel folyton betűrni a trikódat, ha leültél.
Igen, meg a Hippsy is jó erre. Nekem amúgy van egy “alakformálós bugyi” nevű izém, hát formálni szerintem nem formál sokat, de tök kényelmes, vastag, és jó magasan feljön majdnem a bordáimig, lenn meg combközépig tartanak a szárai — azt szoktam felvenni telente extra-vesevédelemért.
Arya: én is hasonló cipőben jártam 3 éve – 6an lettünk nagyon jó barátnők az egyetemi gólyatáborban, és az első évben minden bulin ott akartunk lenni. Személyes tragédiának éltük meg, ha ki kellett hagyjunk valamit, vagy nem voltunk ott egyszerre mind a 6an (meg persze a többi barátunk). Aztán ahogy komolyodott az élet (albérlet fenntartása, munka, közelgő vizsgaidőszak, beadandók) magától vettünk vissza a tempóból, és 2. év elejétől már csak elvétve jártunk bulizni. Nem akarok általánosítani, de szerintem ez így működik: az embernek elsőre vonzó ez a nagy önállóság, hogy minden alkalom a bulizásra, aztán szép lassan elfáradsz, belátod hogy van más ami fontosabb és elmarad a kényszer h “Nekem buliznom kell, mert mi van ha nem vagyok ott?” Semmi. :)
Orsi: én 2 hónapja szakítottam egy 2 éves kapcsolat után. Mi is újrakezdtük már egyszer, és csináltuk egy évig, aztán megint elfáradt a dolog. A legfontosabb, hogy belásd, hogy a Te életed sokkal többet ér annál, minthogy utána hónapokkal is az Ex határozza meg. Nem könnyű, mert az első időben még minden rá emlékeztet: egy dal, egy film, valami kaja, helyszínek a városban, előjönnek az emlékek – gondolom ez így van rendjén, és egy darabig normális is.
Megértem, hogy egyedül érzed magad, és normális kapcsolatra vágysz, de kell idő arra is, hogy feldolgozd az előzőt, és rendet tegyél magadban. Minnél jobban lefoglalod magad és az agyadat, annál kevesebb időd van rágódni rajta. :) Nekem pl. új munkahelyem lett 2 hétre rá, mellé pedig belevágtam egy hobbiba, amit már régen szerettem volna kipróbálni, csak Ő azt mondta, h ne… Élvezd az életedet, és vedd úgy, hogy most magaddal vagy kapcsolatban. Ettől még lehet és kell is ismerkedni, de légy nyitott és ne “a pasit” keresd, az szerintem még korai. :)
Zsuzsinak öltözködéssel kapcsolatban.
Én nagyon szeretem pl. a csinos rövidnadrágokat, amik pont ilyen átmeneti stílust képviselnek: nem kosztüm, de nem is farmer. Rengeteg típus és fazon és anyag létezik, nyilván a télre valókról beszélek, és szerintem nagyon csinos, garbókkal, blézerekkel, inggel is. Vastag harisnya alá, és akár egy lapos csizmával is jó, akár csini tűsarkúval is. Jobb időben én sima harisnyával (tehát nem a sokdenes pamut, kötöttel) és mondjuk kis pántos cipővel hordom, hidegebb időben meg pamutharisnya, csizma.
Harisnyákkal is nagyon sok mindent lehet variálni, Tezenisben, Calzedoniában rengeteg féle van, és tényleg vastagok (én is fázós vagyok, de ezek komolyan melegek), egy sima szoknyát nagyon fel lehet vele dobni, egy színesebb harisnya és egy hasonló színű garbó pl nagyon csinos.
A szoknyás-rövidnacis ruházatot meg lehet bolondítani lábszárvédővel, ha fekete, akkor nem néz ki “gázul”, szerintem teljesen visszafogott is tud lenni, ha pl fekete garbó, fekete harisnya és cipő/csizma és egy barna/sötétzöld szoknya/rövidnaci van rajtad.
Szerintem nagyon jól néz ki, ha egy ing alá egy testhez álló, szűkebb garbót veszel, máris nem fázol, és a garbó alá is vehetsz még akármit.
A sálak, kendők is nagyon jók ilyenkor, ha nem garbó van rajtad, a kendő (én itt a vékonyabb pamutra gondolok, ami hosszú, széles és a végein vékony rojtok vannak) vállkendőként is funkcionálhat, ha nagyon fáznál.
A neten nagyon sok helyen lehet már találni (sőt, szerintem itt Viánál is) sál-megkötési módokat, én imádom, mert tényleg sokoldalúak.
Derékvédőt is mindenképp javaslok, én imádom, és a fekete pl teljesen korrektül beilleszkedik a ruhába, senki nem fogja tudni, hogy az nem egy felsőrész alja, hanem derékvédő. De több színnel akár mindenféle színű felsőrészhez lehet variálni.
Ha a farmer megengedett, heti kétszer fel is veheted, vannak nagyon csinos szabásúak, nyilván sötétkék az, ami elegánsabb. Egy jó csizmával, és csinos felsőöltözékkel (én most rákattantam a garbó és fölötte ing kombinációra) semmi gond nincs vele. Vagy ha csini a farmer (nem bő szabású, bő ülepű, hanem szűkebb, alul enyhénbővülő fazon), akkor jó hozzá egy csinos vastag, hosszú fazonú kötött kardigán, alatta egy jó kis inggel, vagy blúzzal.
Hát, remélem tudtam segíteni kicsit! :)
Kedves Inez!
Gyógyítással foglalkozóként mondom neked, hogy barátként, hozzátartozóként és gyógyítóként is az egyik legnehezebb dolog elfogadni azt, hogy csak annak lehet segíteni, aki akarja. Sok ember nem kér segítséget. Sokan kérnek, de aztán nem fogadják el. A beteg küzdelme a sajátja, senki más nem veheti át a terheit. A kívülálló küzdelme is a sajátja, hiszen egy általa szeretett ember szenvedését kell végignéznie. A kettő két nagyon különböző dolog, de csak egy vékony határ választja el egymástól. Amit tehetsz, hogy megkérdezed, hogy mire van szüksége és elfogadod a választ. Ha a válasz nyitottság, akkor azt, ha elutasítás,elzárkózás, akkor azt. Sok erőt kívánok neked!
Sziasztok!
Orsi leveléhez szeretnék hozzászólni. Tudom nem vigasztal, de nem vagy egyedül ezzel a helyzettel. Nagyon hasonló a történetünk. Most nyáron lett vége egy 8 éves kapcsolatomnak. Ez is újrakezdés volt. Először jött 2 év együtt, majd 1 hónap szünet, ismét 6 év együtt, 1.5 éve eljegyzés, tavaly nyáron összeköltözés, majd most a szakítás. Egy baráti kirándulás után, amin én nem vettem rész, megváltozott. Távolságtartó lett, amitől én teljesen kikészültem. Egy idő után ráeröltettem a beszélgetést. Azzal jött, hogy valami megváltozott, lehet, hogy nem is illünk össze stb. Ekkor rákérdeztem, hogy van-e valaki, ezt persze határozottan letagadta. Szünetet javasolt, de mivel egyszer már szüneteltünk és annak szakítás lett a vége, így inkább előrehoztam az elkerülhetetlent, visszaadtam a gyűrűt és elköltöztem a szüleimhez 260 km-re. Pár hétre rá tudtam meg, hogy már egy haver lány után lohol, akivel együtt kirándultak. A következő csapás akkor volt, amikor a fülembe jutott, hogy pár hónappal a szakítás előtt, egy buli alkalmával csókolózott egy másik haver lánnyal. Teljesen ledöbbentem. Én nem így ismertem meg ezt a fiút. Chateltünk és felelősségre vontam ezek miatt. Ő persze csak sajnálkozott, hogy nem akart megbántani, azért nem mondta el, hogy a csók nem jelentett neki semmit és hogy a kirándulós haver lány, amúgy is lepattintotta, szóval felesleges róla beszélnünk és lényegében hagyjam őt békén. Szóval most itt tartunk. Azt hittem el tudok válni tőle szépen, normálisan, de most én is megalázva érzem magam, már csak azért is, mert az állítólagos barátaim tudtak ezekről a dolgokról és mégsem szóltak nekem róla. Úgy érzem, hogy elárultak és csak nevettek a hátam mögött. Elpazaroltam 8 évet az életemből, új helyen kell laknom, otthagytam a munkám, szóval mindent elölről kell kezdenem, míg neki minden maradt a régi. Elkezdtem horgolni, ez egy kicsit feltölt, de még mindig rágondolok, pedig nem kellene. Én is szeretnék ismerkedni, de mivel a helyet sem ismerem, így nehéz. A családra támaszkodom. Ők mondják mindig, hogy jobb hogy most lett vége, mint házasság és gyerek után; nem ő volt az én igazim, mert nem értékelte azt a sok jót, amit tőlem kapott és aki tényleg hozzám való már úton van, csak ki kell várnom. Jó, hogy mindig számíthatok rájuk.
Detto, 8,5 év… a végén párhuzamosan az azóta már feleségével.
A végén nem az zavart, hogy vége lett, vagy hogy így lett vége (ilyen embertől nem kár megválni, ugye?). Hanem hogy hogy fogok megbízni még egyszer férfiban. Idővel megy.
Nekem életem egyik legjobb időszaka volt, amikor egyedülállóként megismertem magam, hogy milyen is vagyok. Mikor nem kell senkinek megfelelni, még tudat alatt sem.
Szerintem is gyógyír, ha olyan dolgokra fordítasz időt, amire eddig nem jutott. Ha meg mégis eszedbe jut: állítólag a kapcsolat kiheverése fele annyi időt vesz igénybe, mint ameddig tartott. Ha ez “megnyugtat”, nálam már letelt a négy év, de még mindig eszembe jut néha. Olyankor kicsit gondolok rá – talán ez jobb, mint elhessegetni a gondolatot -, aztán igyekszem valami másra.
Nixi, ne fogd fel úgy, hogy elpazaroltad! Lehet, ezáltal megmenekültél még nagyobb balf… szóval balfékektől :)
Köszi az utolsó mondatot, jót röhögtem. :)))