Jó hosszú lett ez a bejegyzés, de érdekes és fontos kérdéseket kaptam, kár lett volna húzni belőlük. Nagyon megtisztelő, hogy ennyire a bizalmatokba avattok, hálásan köszönöm! ♥ A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseteket az alábbi címre: via.farkas@gmail.com Inez rögtön egy súlyos kérdéssel indított: Zugolvasó vagyok sok hónapja, de egy kérdés erejéig előbújok. :-) Érdekelne a véleményed, és az olvasóké is, hátha valaki járt már hasonló cipőben. Van egy barátnőm, barátságunk a középiskolás évekre nyúlik vissza. Az a fajta kapcsolat, amikor ha hónapokig nem beszéltünk is, ugyanott tudtuk folytatni. Aztán egy városba költöztünk, pár év eltéréssel szültünk, szóval még gyakrabban találkoztunk és beszélgettünk. Idén tavasszal kiderült: mellrákja van. Eleinte beszámolt a várható vizsgálatokról és az eredményekről, de aztán műteni kellett, és azóta elzárkózik előlem. Nem, vagy csak sokadik hívásra veszi fel a telefont, de alig beszélgetünk egy kicsit, amikor sírni kezd és leteszi. Elkerüli a találkozásokat, nem szívesen megy emberek közé. Pedig én szívesen segítenék, de nem tudom, mi a jobb: ha sokat keresem, hogy érezze, érdekel, vagy ha nem "zaklatom", hagyom, hogy feldolgozza a történteket. Utánajártam, milyen testi-lelki terápia segíthetne rajta, az infókat és az én érzéseimet is megírtam neki egy mailben. Köszönte, de továbbra sem érzem, hogy közelednénk. Szerencsére nálunk a családban nincs hasonló betegség, de így tapasztalatom sincs róla, milyen egy ilyen folyamaton átesni. Tanácstalan vagyok, hogyan tudnám őt segíteni, ha így távolságot tart. Lekopogom, nekem sincs tapasztalatom hasonló betegséggel, igyekszem rövidre fogni, nehogy hülyeséget mondjak. Amennyit olvastam ezekről a dolgokról (hozzátartozók ill. betegek beszámolóit), két erős tendenciát véltem felfedezni a betegek reakciói között: az egyik az, amikor mindenki kerülgeti a forró kását és finomkodik vele, pedig ő szeretne nyíltan, őszintén beszélni arról, hogy mi fáj, hol fáj, hogy érzi magát, mennyire optimista vagy éppen pesszimista, mire számít, mik a kilátásai, hogyan éli meg a dolgot -- de nem hagyják. A másik a másik véglet, amikor mindenki folyton csak betegnek kezeli, csak a gyógykezelés létezik, és semmi más, pedig ő szívesen társalogna mindenről ugyanúgy, mint régen, ezzel is éreztetve, hogy annyira sok minden nem változott, és szeretné továbbra is úgy élni az életét, mint eddig. Csak képzelegni tudok arról, hogy hogy érezném magad a barátnőd ... Olvass tovább