A 40. hét kihívása: Lépj ki a komfortzónádból!
Kevés dolog ad akkora önbizalmat, mint amikor ellene mész a félelmeidnek, és bebizonyítod magadnak, hogy nem is annyira ijesztő (mi több: élvezetes!), amit elsőre annak hittél. Szóval jöhet minden, amitől legszívesebben visszabújnál a takaró alá: beszélj közönség előtt, táncolj, lehajtott fejjel járás helyett nézz az emberek szemébe, szólíts le egy idegent (ha nincs rá indokod, kérdezd meg, hogy hány óra, akkor is, ha tudod ;)), süss kelt tésztát, beszélj idegen nyelven másokkal, iratkozz be táncórára, menj egyedül moziba… — kérdezz, kezdeményezz, és légy bátor. Menni fog! ♥
+ FELADAT: Ha még egy 200-ast teszel a perselybe, most már 800 Ft lesz benne, nemsokára megint költünk. :)
Tetszenek ezek a kihívások, bár még csak pár hete csinálom, mivel vannak évszakhoz, ünnephez kötődőek, úgy döntöttem, mindig az aktuális hetit csinálom mindkét ciklusból. Szóval a héten komfortzóna-elhagyás lesz. Úgy döntöttem, egy régi félelmemet fogom legyőzni, elmegyek este sétálni. A kivilágított fővárosban ez sosem volt gond, vígan mászkáltam az éjszaka közepén is, de itt a szülővárosomban annyira mélyen bennem van, hogy sötétedés után veszélyes kimenni (ami amúgy nyilván nem igaz, csak gyerekként nagyon féltettek), hogy így 40 fölött is minden árnyéktól megijedek. Szóval mától fogom a kutyát, és megyünk este sétálni. :)
Félig német vagyok anyukám lévén és minden évben egyszer -kétszer mentünk ki a rokonokhoz,de én nem igazán beszéltem és igazából megszólalni nem is igazán volt esélyem,mert mindig volt mit átbeszélniük nélkülem is.De addig is hallgattam és fordítottam magamban.Aztán tavaly nyáron egyedül mentem ki repülővel és nagyon tetszett a dolog idén pedig megfejeltem a dolgot egy két hetes kinti lovas gyerektábori munkával(a család a közelben volt,de mivel dolgoztam ritkán jöttek és amúgy szeretem a lovakat,de elég kezdő vagyok velük kapcsolatban) szóval elég sok új ismeretet szereztem és nagyon tetszett. (17 éves vagyok) Lenne mivel szélesíteni még a komfortzónából való kilépésemet :)
Via az ér, ha kétszer is sikerült mostanában? Mehet a perselybe dupla pénz? :)
Mert mindkettőre külön-külön vagyok büszke, illetve az egyikre büszke vagyok, a másiktól meg igyekszem nem elájulni egyenlőre…
Amire büszke vagyok: nagyon kényes kérdést nagyon sok halogatás után terítékre tenni és felnőtt módjára megbeszélni, anélkül, hogy várok és halogatok, és nem rövidre zárni, hanem végigbeszélni rendesen.
Ami még mindig sokkk: saját elhatározásomból a középkategóriás (ha van ma ilyen az országban), kényelmes-állóvizes munkahelyről lelépni, pedig szeretni-való emberekkel voltam körülvéve, és a munka is már tiszta rutin volt….és belevetni magam az olyan jeges mély vízbe, aminél mélyebbet el sem tudok nagyon képzelni az én területemen. Mindezt önszántamból, mert beláttam, hogy ami nagyon kényelmes, az nem motivál és nem visz sehova. És úgy léptem meg, hogy tudtam, hogy ez lesz.
…ugye jár az a 400Ft? :)
(Egyébként hihetetlenül aktuális vagy nekem szinte mindig!)
Jár, és virtuálisan megfejelem még egyszer ennyivel, mert a másodikért én is büszke vagyok Rád! :)
De én nem akarok kilépni :-)
Annál jobban kéne. Na… csak egy picit! :)
Én mindig próbálom feszegetni a saját komfortzónám határait,múltkor például lementem az iskolai konditerembe. Paráztam tőle mert soha nem voltam még,ráadásul többségében fiúk járnak a suliba,tartottam tőle hogy beszólnak vagy kigúnyolnak de végül is beléptem,köszöntem,visszaköszöntek és mindenki csinálta a maga edzését :) Ma pedig elmentem egy menhelyre hogy önkéntesnek álljak és kutyát sétáltassak…félek a kutyáktól. Nem fóbiásan,de eléggé és mikor megláttak,majdnem mind elkezdett veszettül ugatni,ugrálni,de aztán találtam egy szelídebb,kisebb spánielt és nagy büszkén megsétáltattam :) Megyek majd máskor is mert jó program volt :D
Apropó komfortzóna! Én bármire, bármikor képes vagyok. Ritkán keresek kifogásokat. Amiben be vagyok szűkülve az a kényelmes öltözködés. Néha fel kellene vennem valami nőieset (szoknyát, magassarkút). De hát nem lehet a gyerekeim után és velük futni ilyen szerkóban. :P
A hónapban majd kimozdulunk a férjemmel, akkor majd összeszedem magam. :)
Hidd el nekem, lehet kényelmesen ÉS csinosan öltözködni! Nem csak kényelmetlen lehet a nőies. Egy 2-3 centis sarkú, bokapántos cipőben is lehet rohangálni, vagy ha lapos talpú a cipőd, annak sem kell tornacsukának lennie.
Anna Dello Russo nyilatkozta, hogy ami divatos, az nem kényelmes, tehát ha kényelmesen érzed magad a ruháidban, akkor mérget vehetsz rá, hogy nem vagy divatos. Lenne egy-két keresetlen szavam hozzá. :D
Ja, már úgyis megy szét a tornacipőm. :) A következő vmi csini lesz.
Én alapvetően szeretek csinosan öltözködni, de időnként hajlamos vagyok elkényelmesedni, és – ismerve magamat – már gyakran előre tartok attól, hogy ha egyszer kisgyerekes anyuka leszek, akkor lusta leszek ezzel foglalkozni…
Szerencsémre lett egy unokaöcsikém, úgyhogy most tapasztalatból írhatom le azt amit legszívesebben magamnak is jó előre felírnék nagy betűkkel valami látványos helyre:
Lehet nőies rucikban játszóterezni, lovacskázni, csúszdázni, futkározni. A rövidszoknyában hintalovacskázásnál ugyan kicsit vigyázni kell, de ha bevállalós vagy, megoldható az is. :D
Én a gyerekeim előtt sem hordtam soha magassarkút, szoknyát. Az idővel (ahogy öregszem) változott a stílusom. Korábban az acélbetétes bakancs, a szimatszatyor, bőrkabát szerelésnél kimerült a ruhatár. (De jó is volt! :)) Azért ez már egy jóideje nincs így, de nyilván ilyen életstílussal nem lesz belőlem cicababa. Bár van miniszoknyám, kétszer azért fel is vettem. :)
Nem a gyerekeim miatt szeretnék jól kinézni. Nálam nem gyerekfüggő, hogy jobban megválogatom azt, amit veszek. Egyre jobban harmonizálnak a ruháim egymással, velem. Anyagai okai is vannak persze, megnézem mennyit adok ki egy cuccért, ill értem már annyit, hogy jól tudjak dönteni.
A trampliságot nem szeretem. Kifejezettem elszomorít, amikor szétesett anyukákat látok, mert tényleg minimális energiába kerülne csak egy kicsit is jobban kinézni. Az meg pláne ha gyerek nélkül ilyen az ember.
Sziasztok!
Már egy ideje olvasgatom a blogot, de hozzá még nem szóltam; ez a kihívás remek alkalom arra, hogy rögtön egy olyan hosszú hozzászólással kezdjek amit senki se fog elolvasni… :)
Najó nem, csak gondoltam lelkesítőnek jól jöhet az én kis sztorim:
Szóval nekem az elmúlt egy évem kb végig erről a kihívásról szólt.
Kezdődött úgy, hogy 3 évig dolgoztam egy melóhelyen és az életem abból állt, hogy reggel be 10 perc alatt, ott beülni egy sarokba és csinálni a dolgom, majd haza. Szóval a komfortzónámnak semmi más dolga nem volt 3 éven keresztül mint szűkülni és szűkülni az adott határokig.
Jöttek a kifogások ha bulizni kellett volna, igyekeztem kerülni a nagy bevásárlásokat, stb-stb.
Aztán jött a melóhely váltás.
Kezdődött azzal, hogy 1 órás buszozás, metrózás, villamosozás mire bejutok; tömeg, emberek, már ez erősen feszegette az újdonsült személyreszabott kis komfortzónám. Folytatódott az idegenekkel való ismerkedéssel és az angol üzleti levelek megírásával (ez mai napig úgy működik, hogy a magyar reggel 8 órakor megírom és az amerikai reggel 8ig gondolkodom, hogy el lehet e már ilyen formában küldeni :D )
Na és fél év után jött az, hogy kolléga bejelentette, hogy neki már elege van az utazgatásból, az ázsiai muzulmán államok pláne nem vonzzák különösebben, úgyhogy a fiatal hölgyemény (én) legyen már szíves elkezdeni vízumot intézni magának. Én ezen rendkívül jót mosolyogtam amíg rá nem jöttem, hogy komoly és egyszercsak azon kaptam magam, hogy egyedüli (najó ketten voltunk) európaiként ülök egy csomó csadoros nő és mégtöbb furcsán felém tekintgető férfi között egy repülőn és egy olyan ország fele tartok amiről azelőtt csak a terrorizmus szóval egy mondatban találkoztam.
És láss csodát, nem estem pánikba, nem ájultam el a félelemtől, stb-stb. nem azért mert nem féltem, hanem mert a komfortzónámat olyan szinten léptem túl, hogy egyszerűen már nem láttam, hogy hol van. :)
Túléltem, itt vagyok… a komfortzónám létezik, izgulok még akkor is ha Londonba kell mennem, néha még akkor is ha 10 embernél több hallja amit mondok, de tök jó, hogy néha van miből erőt merítenem… Szóval ne utazzátok át emiatt a Földet, de mindenképp tartsátok be a kihívást, igyekszem én is. :)
Köszönöm, hogy megírtad! Milyen kinn, esetleg majd írnál róla bővebben? Nagyon érdekel!
Persze, szívesen írok, bár őszintén szólva én sose bírtam azokat akik voltak egy országban egy hetet és azt hiszik már mindent tudnak az ottani kultúráról. :) Kevés időt voltam kint (egyébként Pakisztánban, ez nem titok :) ) és egy üzleti úton lévő európai nem igazán találkozik sehol az igazi valósággal, pláne a fővárosban. Nekem konkrétan tilos volt bárhova sofőr nélkül mennem, a szállás előtt gépfegyveresek voltak állandó jelleggel (de ez arrafele teljesen szokványos).
Szóval túl sokat nem tudok mesélni, nem is úgy bántak velem, mint egymással. Pl. a férfiak szó nélkül meghívtak ebédelni, pedig nem igazán szokás férfinak és nőnek egy asztalhoz ülnie (mármint ha nem családtagok). Szóval ők is túl léptek a komfortzónájukon a kedvemért :D.
Egyébként valamennyire élveztem. Alapvetően jó volt, csak kicsit nyomasztó. Az hogy ilyen hímestojásként bántak velem valahogy mindig arra emlékeztetett, hogy ez csak egy cukormáz a felszínen; hogy azért a fegyveres őrök, az állandó átvilágítás ha bemész egy nagyobb étterembe vagy csak simán reggelente a céghez, az azért nem véletlen…
Vagy hogy a fél óránkénti áramkimaradások (generátorra van kötve minden ház) azok az ország többi részén valószínűleg nem 1-2 percesek, hanem reggel van áram, aztán talán este megint lesz.
Összességében azt tudnám mondani, hogy nem is Pakisztánban voltam, hanem Iszlamabadban, mert hiába az a főváros, az országhoz nem sok köze van. De ha még eszembe jut valami érdekes, akkor írok. :)
Elolvastam! Írjál még! :)
Egy számunkra külföldi országban szerintem amúgy is sokkal többet megengednek maguknak az ottlakók velünk szemben, mint a honfitársaikkal szemben. 1 hónapot voltam csak külföldön, de ezt én is éreztem.
Köszönöm, nagyon jó volt olvasni, ha bármivel kapcsolatban eszedbe jut még kinti történet, írj bátran!
Nekem már múlt héten is ez volt a kihívás, egy másik baráttól kaptam, de itt is jókor ér!!!
Van egy (kettő) mélyre temetett tervem, legalább az egyik irányába konkrét lépést kell tennem… Annyi ügyes társ van itt, akiktől erőt és biztatást kapok! Menni fog, lányok, gyerünk!
Ezt a kihívást receptre kellene felírni, kivétel nélkül mindenkinek! Életem első pogácsája már kel, addig lehetne táncolni…:)
Ez állandó kihívás is lehetne – annál jobb, hogy felhívtad rá a figyelmet… Tegnap tudtomon kívül is teljesítettem, megkóstoltam valami újat – nem volt jó. :D De legalább kipróbáltam. :P
Azért figyelek majd még a héten, biztos lesz alkalom bátornak lenni. :)
Most láttam és a te blogod jutott eszembe! :)
https://www.youtube.com/watch?v=SnwRx4J7Cto&feature=share
Nekem kicsit szomorkás a zene.
Nekem tetszik, köszi, hogy megmutattad. :) Főleg a “Ne hasonlítsd magad másokhoz”, a “Ne marcangold magad” és az “Élvezd, amid van” című feladatokkal kell megbirkóznom. Többek között ezeken dolgozom.
Szép napot mindenkinek!
Nekem is bőven van miből válogatnom… Talán a szoknyahordással fogok először megpróbálkozni. Ha már ennyit nyúztál minket vele :))
Az első lépést már múlt 7en kipipáltam (3 év 0 mozgás után megvettem a fitnessbérletet), hétfőn megyek. :) Nekem ez a kilépés a konfortzónámból – az a +8 kiló nem megy le ha csak nézegetem a tükörben. ;)
A bérlet nagyon jó motiváció! :)) 8 kiló tavaszra lazán meg is lesz. ♥ És ilyenkor télen sokkal kihaltabb az összes terem… a legjobb! :)
Bízom benne h így lesz. :) Nekem most született meg az elhatározás h erre van szükségem. :D
Ne vállald/dolgozd túl magad, maradjon meg a lendületed, és tök jó lesz! :)
Ez mindenképpen megfontolandó, hogy kilépjek a komfortzónámból… Majd még kitalálom, milyen formában tegyem. Tényleg jó téged olvasni, Via :D
Bármi lehet, amitől ódzkodsz. Telefonálás, szoknyahordás… akármi! :)
Az jutott erről eszembe, amit az egyik standupos mondott egyszer: számomra a létezés maga az extrémsport :) Vérszegény vagyok, volt egy elég békas.gge időszakom, amikor egyedül nem bírtam kimenni az utcára. Ez már elmúlt, de maradt utána egy csomó szorongás, úgyhogy én ezt a kihívást gyakorlom most minden nap, hogy a komfortzónám szélesebb legyen, mint a kisujjam:))
♥ Nem kell szélesíteni a komfortzónát, jó az, ha véges, csak menj túl a határain. :)
A szorongás oldásához kitartást!
köszi <3 Azért azt kibírnám, ha bemenni a városba nem tartozna a határfeszegető feladatok közé végre:)
Egyszer majd lehet, hogy annak is eljön az ideje, most az a lényeg, hogy megcsinálod!
Igen, szépen lassan:)
Én is ezzel küzdök, már egy ideje, hajrá nekünk, menni fog, kikecmergünk belőle. Tegnapelőtt egész nap a lakásban voltam, Hupikék törpikék részeket nézegettem egész nap, ki sem bírtam menni. (Lehetett, mert már táppénzre küldtek, odáig jutottam.) Aztán tegnap muszáj volt, bolt is, pedig attól nagyon vacakul szoktam lenni, aztán ma már elmentem Budakalászig. Szépen lassan én is feszegetem a határokat, és újra felfedezem a világot. :) Szóval kitartás neked, drukkolok!
Ez a kihívás nem is jöhetett jobbkor mint most. Ugyanis nagyon nagyon félek a bogaraktól, pókoktól, s mit ad Isten, a lépcsőházat felújítják, s így a csótánykák is kirándulnak egyet, gondolták megnézik milyen a fürdőszobám. Fújjjj…De erőt kellett vennem magamon, s szembeszállni velük, s így egy hét után már nem is félek tőlük….de még mindig annnnnnyira gusztustalanok….
Bleeeeh.
A napokban vállaltam el egy olyan munkát, amit régebben sosem csináltam volna. Idegen embereket kell meggyőznöm valamiről, hogy az jó nekik. Természetesen személyesen, nem telefonon. Látok benne fantáziát, mindemellett jó kis önbizalom erősítés. Úgy érzem ebből csak tanulhatok, magamról!
Mint olyan, aki sokat van a vonal másik végén, javaslom, hogy légy humoros és rugalmas, és ne csak felolvasd a szöveget. Sok sikert! :)