Erre a hétre három olyan kérdés jutott, ami részlegesen kapcsolódik a komfortzónás kihíváshoz. Mindenkinek van dolga ezzel a feladattal bőven, ha úgy vesszük, ez a “belső zónázásunk”. :) Egyáltalán nem baj, ha félünk tőle, csak nem szabad hagyni, hogy ez a félelem megbénítson. Ha hülyének néznek, az nem akkora veszteség, mint ha meg se próbáljuk! A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, és még mindig várom a kérdéseket: via.farkas@gmail.com.
Lena: 22 éves vagyok, júniusban fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, ami már önmagában sokkoló volt, mert egyfajta válságba kerültem, hogy akkor most merre tovább… Olyan nagyon hamar eljött azaz idő, amikor 16 évnyi tanulás után egy teljesen más fejezet nyílik meg előttem, és én mindig féltem a változásoktól, és a változás volt az eddig legnehezebb számomra. Augusztusban álltam rá a munkakeresésre, szerencsésnek mondhatom magam, mert két héten belül kaptam is állás azon a területen, ami tulajdonképpen a legjobban érdekelt. Két hete dolgozom itt, és úgy érzem kezdek belebetegedni. Nem szó szerint, hanem úgy lelkileg megterhelő. Azt hittem ahogy telnek a napok és szokom az új közeget, egyre könnyebb lesz… de nem az. Hiányzik az egyetem biztonságos,viszonylag gondtalan közege, az egyetemi hülyéskedések, lazaság, a barátok és minden. Olyannyira, hogy menekülési útvonalat eszeltem ki, méghozzá azt, hogy jövőre mesterképzésre jelentkezem, hogy tovább toljam ki a munka kemény világát… Hogyan tehetném könnyebbé a váltást? Hogyan szokjam meg a dolgot, hogy többé nem vagyok diák, hanem felnőtt, dolgozó ember? Már ez a három szó is görcsöt vált ki belőlem :( És a második kérdésem… Két hete dolgozom itt, körülbelül 5 napig tanultam be a kolléganőm mellett, és azóta egyedül dolgozom. Mivel még a szakmai gyakorlaton sem ezen a területen dolgoztam, így nulláról kellett kezdenem a munkakör megismerését, velejáróit. Ez egy felelősségteljes munkakör, nem óriási, de van rajtam nyomás, hogy nehogy hibázzak… Apróbb hibákat vétettem a betanulás alatt, melyek könnyen korrigálhatóak voltak, de ezekből tanultam, remélem. Azonban sajnos pénteken egy jóval nagyobb hibát sikerült elkövetnem, ami már nem biztos, hogy könnyedén megoldható lesz. Hétfőn fog kiderülni, hogy mi lesz, addig meg gyomorideg, meg parázás, meg kattog az agyam, hogy hogy lehetek ilyen idióta… Ennyi bevezető után nekem az a kérdésem, hogy pályakezdőként mennyi baklövés “bocsátható meg”, mennyi idő alatt derül ki, hogy valaki alkalmatlan a munkára? Te pályakezdőként mennyit hibáztál? Tudsz tanácsot adni arra, hogy hogyan kerüljük el a hibákat? Tudom, hogy ez nehéz kérdés, de én úgy érzem, nagyon hajlamos vagyok a meggondolatlan cselekvésre, a kapkodásra, és nálam mindig ez szüli a hibákat… sokszor ráadásul nem is tanulok belőlük és olykor elkövetem kétszer ugyanazt, mire tudatosul bennem. Sajnos saját anyagi és lelki számlámon már életem során pár dolog összegyűlt, ami sokszor a hirtelen természetemből, meggondolatlanságomból adódott. Szerinted a kezdeti hibák ellenére még lehetek jó szakember a saját munkaterületemen? Vagy ezek után ez elképzelhetetlen?
Felnőttnek lenni összetett dolog, de nem olyan rémisztő, mint az sokak példájából látszik. :) Ugyanis nem tartozik bele, hogy nem nevetek, nem hintázok, nem tudok örülni az apróságoknak, nem rajzolok, nem érdekelnek a buborékfújók… Van, aki megregulázza magát, és azt mondja, hogy hát kérem, egy felnőtthöz ez vagy az nem illik. Én meg úgy vagyok vele, hogy amíg felelősséget vállalok a tetteimért, és becsületes vagyok, addig úgy eszem le magam fagyival, ahogy csak sikerül. :) Pereljen be. :P Nem kell szükségszerűen belesavanyodni abba, hogy már nem vagy gondtalan hároméves. Igen, dolgozni kemény. De mennyire jó, amikor magad rendelkezel a fizetéseddel! (Még akkor is, ha nem költheted el az egészet arra, amire akarod.) Saját bőrödön tapasztalhatod meg, hogy milyen, amikor mindent megtehetsz, ami miatt gyerekként azt gondoltad, hogy “bárcsak felnőtt lehetnék”. Jó hírem van, mindkettő létezhet párhuzamosan! Fenn maradhatsz sokáig ijesztő filmet nézni. Ehetsz csokoládét reggelire. Egy idő után elmúlik a varázsa (és talán nem is annyira jó dolog, mint gondoltad), de a lelkesedés, a szabadságvágy ne múljon el!
Gyerekkoromban nyaranta postáskisasszonyt játszottam. A nagyimmal hoztunk üres ajánlott szelvényeket a postáról, és halál boldogan pecsételtem rájuk a dátumos pecsételőmmel, rém hivatalosan aláírtam őket, kamu címekre kitöltöttem. Az üres varrógéppel perforáltam egy csomó matricás lapot, rajzoltam rájuk, és azok lettek a bélyegeim. A világ legjobb szórakozása volt. Néha, amikor most csinálom ugyanezt “nagyban”, eszembe jut, hogy mennyire élveztem volna annak idején. Máris jobb. :) Még mindig imádok bélyegzőt használni, és mindig örülök neki, amikor elsőre szép lesz a lenyomat, és nem kell tollal kipótolni a kimaradt részeket. Próbálom megőrizni a kíváncsiságomat és az érdeklődésemet, mert attól még ugyanúgy el kell végezni a feladatot, de legalább nem rokkanok bele. Nevess magadon, az mindig oldja a görcsöt. Nevess a hibáidon (aztán tanulj belőlük), nevess azon, hogy kínosan érzed magad (mindenkinél előfordul). Ez van! Attól, hogy vége az egyetemnek, még nem lesz vége a diákéveidnek. Csak lehet, hogy nem padban, tankönyv felett fogsz tanulni, hanem máshol, máshogyan – kicsit gyakorlatiasabban, kevésbé szervezetten. Nem annyira más ez most, mint eddig volt, inkább valamiféle szintézise az eddigi életszakaszaidnak. Találd meg benne a szerethetőt, fogd fel kalandként, és ne futamodj meg előle! Senkiből nem lett hosszútávfutó az egy helyben toporgástól. Bármilyen hibádat jóvá tudod tenni, kivéve, ha pazarlod a saját idődet. Azt nem lehet visszacsinálni.
Nem tudom, észrevetted-e már, hogy minél jobban ráparázol a kérdésre, annál idegesebb leszel, annál többet kapkodsz, és annál esélyesebb, hogy bakizol. Próbálj meg egy picit lenyugodni, lélegezz!
Kedves Lena agya! Leszel szíves nem lecseszni Lenát, mert attól nem lesz ügyesebb! Ha egy kicsit a mélyére mész a dolgoknak, rájöhetsz, hogy csak azért csinálod ezt, mert ezt tanultad meg, hogy így kell “motiválni” valakit. (Ha egyszer kedved van hozzá, annak is utána nézhetsz, hogy kitől tanultad ezt el.) Legyünk racionálisak: eddig milyen hatékonysági mutatóid vannak a módszerre? Na ugye. A kedvemért próbáld meg legközelebb, hogy nem döngölöd földbe tovább az önbizalmát, hanem türelemmel és kedvességgel fordulsz hozzá, és figyeld meg, hogy hogyan reagál rá. Meg fogsz lepődni.
Szóval Lena, most megint Hozzád szólok: nem vagy hülye, nem vagy értéktelen, nem vagy lusta, és főként – nem vagy reménytelen! A változás a legritkább esetben hiperszuper és könnyű érzés. Még akkor is van benne fájdalom, ha valami nagyon jó történik, mert a régit mindig nehéz elengedni. Ez most egy új korszak, meg kell tanulnod ennek is a menetét, meg kell tanulnod magadat, hogy hogyan viselkedsz az új helyzetekben. Kérj segítséget és légy őszinte — ha az én beosztottam lennél, tudni akarnám, ha valamivel nehézségeid vannak, hiszen ha nem mondod, még a végén azt hiszem, hogy nincs gond, és esetleg bonyolultabb feladatokat is adnék, amitől aztán még jobban terhelt leszel. De sajna nem én vagyok a főnököd, úgyhogy nem tudom, mi jár az ő fejében, és hány baklövés fér bele neki, mindenesetre én az igyekezetet nagyon sokra tartom, a szándék már fél siker. Légy magaddal elnéző, ne ostorozd magad, lélegezz (de tényleg: nagy levegő, ki-be), és nyugi! Nem csak olyan felnőttnek lehet lenni, mint amitől annyira ódzkodsz.
SvenTem: 27 éves múltam, több mint 3 éve van egy kapcsolatom. Az utóbbi fél évben eltávolodtunk egymástól minden téren, a kezdetektől együtt élünk. Persze minden ugyanúgy történik, de mégis más. Inkább kényszernek érzek mindent amit csinálunk, nem igazi vágyból. Félek az elköteleződéstől, mert a páromnak nem szimpatikusak az ismerőseim; egy kicsit úgy érzem választanom kellene a barátaim és közte; a “fiatalság-bolondság”, és az “otthonülő jóbarátnő” szerepe között. Szerintem azért félek ettől, mint a tűztől, mert volt a baráti társaságomban olyan lány aki miután dobta a pasija teljesen egyedül maradt, barátok nélkül. Közben felbukkant egy régi ismerős, akivel a kémia ugyanolyan, mint régen, bár még nem történt közöttünk semmi, úgy gondolom ez mindig azon múlt, hogy mindketten párkapcsolatban éltünk. Neki nincsenek ilyen elvárásai velem szemben, viszont félnék mellette lenni hosszútávon; megbízhatatlan (csalta a barátnőit), gyerekes gondolkodásúnak tartom ahhoz képest hogy már harmincon túl van. Az a fránya kémia ne lenne olyan csábító közöttünk. A párom pont az ellentéte, teljesen megbízható, tudom hogy mindig mellettem állna.. A kérdésem az, hogy szerinted megmentsem mindenáron a kapcsolatom? Győzködnöm kell-e a páromat, hogy fogadja el a barátaimat? Néha azt érzem egyedül jobb lenne (hogy megtaláljam önmagam, stb…), de mi van ha soha nem találok egy rendes párt magamnak a sok keresgélés miatt? Nagyon örülnék, ha tudnál nekem segíteni, mert nagyon elvagyok keseredve.
A régi ismerőst hanyagolnám, függetlenül attól, hogy van párod. Ez a megcsalós-megbízhatatlan múlt recipe for disaster, ahogy az angolok olyan szépen mondják.
Nem, nem kell minden áron menteni sem a baráti kapcsolataidat, sem a párkapcsolatodat is, de ne az legyen az alap hozzáállásod, hogy ha nincs ló, jó a szamár is! Igenis megérdemled a legjobb lovat. A kérdés az, hogy megvan-e már, csak kicsit elhanyagoltad, vagy tényleg szamarad van? Ha nincs kibékíthetetlen ellentét köztetek, csak beleszürkültetek a rutinba, akkor mindenképpen megér egy kis melót a kapcsolatod – egy jó párkapcsolat vagy házasság sem működik robotpilótás üzemmódban. Próbáljatok meg olyan szituációkban mozogni, ami eltér a napi rutintól, és kicsit újra a kapcsolatotok kezdetén érezhetitek magatokat. Menjetek el moziba, sétálni, csókolózzatok a parkban, vigyetek csomagolt szendvicset, és egyétek meg a múzeumlépcsőn… akármi! Nem kell hozzá egy vagyon, hogy újra szabadok legyetek. Persze, ha telik rá, én leszek az első, aki elzavar Titeket egy wellness-hétvégére vagy egy gyönyörű étterembe, de hidd el, nem ezen múlik! A lényeg, hogy beszéljetek magatokról, és ne arról, hogy hm, hát, megjött a villanyszámla… megint egy kicsit sok… Jaj, láttad? Elkezdett repedni a plafon a fürdőben… meg kéne kérdezni a statikust, hogy ez gáz-e… Nem gondnokok vagytok, hanem szerelmesek, társak, egy pár. Csak egy fél órára próbáljátok ki, hogy milyen az, amikor nem számlák, alsógatyák, és mellébeszélések körül forog a kommunikáció. Nevessetek, érezzétek jól magatokat, találjátok meg, hogy mi az, amiért 3 éve egymásba zúgtatok (felteszem, vele is megvolt annak idején a kémia). Nem kell erőltetni semmit, nem lesz első este megint teljes az összhang, csak induljatok el egymás felé, és mindig tegyetek egy kis lépést, aztán egyszer csak összeértek, és megint kerek lesz minden.
A barátokról: győzködni semmiképp nem győzködném, ha magától nem látja, akkor nem fogod tudni (és nem is szabad!) ráerőszakolnod a véleményedet. Viszont megmutatni attól még meg tudod, hogy miért szereted őket! Szervezz közös programokat, amennyire csak lehet – szülinapi buli, bowling, activity, akármi. Kell lennie középpontnak a bolond meg az otthonülő barátnő között. Egyébként mindenki jön-megy az életben, a barátok is… csak azokkal az emberekkel vedd körbe magadat, akiket itt és most nagyon szeretsz. Ne legyen senki “tartalékos” – az vele szemben sem túl fair, te sem örülnél neki, ha kiderülne, hogy valaki csak azért barátkozik veled, mert amúgy nincs túlságosan oda érted, csak inkább te, mint hogy egyedül legyen… Uhh.
Ha pedig a négylábúdról kiderül, hogy szamár, akkor sincs semmi. Igenis érsz annyit, mint bárki más, és nem kell “beérned” kevesebbel. Ne az legyen az értéked mértékegysége, hogy hány ember van körülötted, és ők mit mondanak. Fasza csaj vagy? Igen? Akkor nincs több kérdésem. ♥ (Aki azt mondja, hogy nem, arra meg nem kell hallgatni.)
Enn: Sokszor említetted már, hogy mindig van A, B, C (stb.) terved, tehát nem esel kétségbe akkor sem, ha az első variáció nem jönne össze. Sajnos én még sosem voltam ilyen helyzetben, mert általában úgy voltam vele, hogy ha például nem sikerülne a nyár végi nyelvvizsga akkor megpróbálom ősszel. Ez meg nem igazán volt többválasztásos dolog, egyértelmű volt, adta magát. De most felvételi előtt állok. Régóta biztos vagyok benne, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni, ezért az első helyen biztos, hogy ezt a szakot fogom megjelölni. Bár elvileg meglesznek hozzá a pontjaim, azért nem vagyok olyan bátor, hogy csak erre az egy opcióra hagyatkozzak. Más nem igazán vonz, de az irodalom-biológiával máshol nem is igazán lenne esélyem… Nagyon érdekelne, hogy Te úgy általánosságban hogyan döntesz a B, C, D tervről, ha nyilvánvaló, hogy az A lenne a tökéletes. Hogyan lehet azt az egyet feladni úgy, hogy a másikba örömmel vágj bele?
Kicsit olyan vagyok, mint egy GPS – akármerre megyek, mindig megnézem a mellékutakat is, és hogy van-e arra valami érdekes, és lehetőségnek fenntartom őket. Nem keresek teljesen másik irányba utat, inkább azt mondanám, hogy nagyjából egy irányba mozgok, csak hol vannak kitérők útlezárások, hol nincsenek. Ezek a B, C, D terveim – van bennük elég sok közös vonás, hiszen érdekelnek és szeretem/szeretném őket csinálni, azt például nem tudom elképzelni, hogy… mittudomén, mondok valami nagyon témába nem vágót, sintérnek álljak. Bioszos vagy, úgyhogy érteni fogod, ha úgy fogalmazok, hogy a terveim egy alosztályba tartoznak, tehát nincs olyan, hogy közük sincs egymáshoz. Az átjárhatóság könnyebbé teszi az elengedést is, mert igazából nem nagy vargabetűt csinálok soha. Minden vonatkozó és kapcsolódó lehetőséget vagy ötletet számításba veszek, és idomulok a helyzethez. Mi kapcsolódik Neked a gyógypedagógiához? Mik azok a faktorok, amik vonzanak benne? Vonatkoztass el attól, hogy miből felvételiztél, ennél kevésbé konkrét dolgokat listázz. (Emberek segítése, gyerekekkel foglalkozás, tanítás, gyógyítás.) Ha nem jön össze a felvételi, tudsz-e valahol szakmai gyakorlatot szerezni (kitérő), ami később esetleg segíthet az eredeti célod felé haladni? El tudnád-e átmenetileg fogadni, ha a kitérőd első ránézésre marhára nem tartozna a végső célodhoz? (Pl. bébiszitterkedés, sérült emberekkel foglalkozó alapítványnál önkénteskedés, szociális munka, civil szervezetek.) Semmi baj nincs azzal egyébként, ha nem vesznek fel elsőre, és a továbbtanulás helyett dolgozol — a tapasztalat később felbecsülhetetlen lehet. Legyél a gyógypedagógia Gombóc Artúrja: bármi, ami akár egy hangyányit is témába vág – töltött, szögletes, kerek, ét, fehér, tej, mogyorós -, abból már lehet B, C, D, E… Zs terv.
Köszönöm szépen a kérdéseket! ♥
Remélem, Lena problémája már réges-rég megoldódott. De egy történet, ami idevág: szakmai gyakorlaton voltam (kémia), új technika, minden új, hihetetlen kedves munkatársak; persze hibáztam is sokszor (bár ezt elég jól tűrték). Kétségbe voltam esve (heteken át), hogy nem tudok olyan flottul dolgozni, mint aki 3-4 éve ezt csinálja, és kicsit meg is kaptam, jegyzetelés helyett miért nem gondolkodom egy kicsit.
Aztán láttam, hogy a legjobbak is egy rosszabb periódusukban olyan dolgokat elfelejtenek/elrontanak… amit én inkább kinézek a jegyzetemből (mert tudom, hogy hülye vagyok hozzá :P).
Tanulság: ha a “nem-vagyok-elég-jó” korszakodban vagy, szervezz MINDEN estére programot, egy minél nagyobb/viccesebb társasággal; leszel még eleget egyedül, amikor ezeken rágódhatsz. (Nem kell sziporkázni, elég, ha ilyenkor a társaság sztorizgatós embereit figyelmesen meghallgatod:) Ha nehezedre esik is, kérj meg valakit, hogy jöjjön érted, és menjetek együtt, senki nem Rambó, hogy egyedül oldja meg a nehézségeit.)
Lena: 22 évesen valóban nehéz hirtelen munkába állni, és teljesen egyetértek az előttem szólókkal. Szerintem a legnagyobb kihívás a munkában a tanuláshoz képest az, hogy itt nem diktálják neked, hogy mik a feladatok, hová menj órára, mit teljesíts félévre. Vannak elvárások, de az utat sokszor magadnak kell megtalálni ahhoz, hogy azokat hogy teljesítsd. Ez önállóságot és felelősséget is jelent, ami valóban ijesztő lehet azok számára, akiket erre nem kondícionált az iskola, márpedig a legtöbb iskola erre nem készít fel senkit, legalábbis a mi oktatási rendszerünk sajnos nem ilyen, általában nem ad eszközöket a fiataloknak arra, nem tanítja meg őket azokra az alapvető technikákra, hogy hogyan lehet egy feladatot “a való világban” megoldani.
Az egyik dolog, amit az oktatásunk nem tolerál, az a hiba. Mi arra tanítunk mindenkit, hogy egy jó válasz van, és tökéletes megoldás, és osztályozás. Pedig a problémákra valójában több jó válasz van, több megoldás, és igen, a hibázás a tanulás része (FAIL: First Attempt In Learning).
A másik, amire nem tanítanak meg minket, az a csapatmunka és a kommunikáció. A vizsgák arról szólnak, hogy oldd meg egyedül, egyedül legyél tökéletes, ne beszélgess a másikkal, ne nézd, hogy ő mit csinál, mert az rossz. A való életben viszont éppen az a fontos, hogy igenis, másold le a jó példákat, igenis beszéld meg a másikkal, hogy ő hogyan oldaná meg, igenis, alkossatok csapatot. Egy jó szervezeti kultúra ezt támogatja, azt nyilván nem tudom, hogy a Te munkahelyed milyen.
A harmadik dolog, amit nem tanítanak meg, az a kérdezés. Nálunk aki az órán kérdez, az stréber. Pedig a kérdezés indítja el a gondolkodást, kérdés nélkül a legtöbb feladatot nem lehet megoldani.
Én egy főiskolán dolgozom, és gyakran veszünk fel pályakezdő hallgatókat (dolgozni, miután végeztek), s noha mi viszonylag “modernek” vagyunk oktatásilag, és figyelünk a fentiekre, még nálunk is probléma mindez, mert egyszerűen ilyen az oktatási rendszerünk. Éppen ezért van az, hogy néha a legjobb tanulók a legszerencsétlenebbek a való világban.
Nem azt mondom, hogy ne tanulj tovább, lehet, hogy még arra van szükséged. Nem azt mondom, hogy a francba az összes iskolával, hiszen megvan nekik is a szerepük. De tudd, hogy mi az, amire az iskola felkészít, és mi az, amire nem. Tudd, hogy van, amit egyébként is meg kell tanulj. Akár tanulj meg úgy, hogy ha továbbtanulsz is, mellette vállalj kisebb munkákat, hogy beleszokj. Vagy használd ki a szakmai gyakorlatot erre, ha van.
Amit én a pályakezdőinknek mindig el szoktam mondani, és amit elvárok tőlük mindig:
1) szokjanak rá, hogy csak jegyzetfüzettel és tollal ülnek le velem beszélni. A legtöbben azt mondják, megjegyzik majd. Én pedig tudom, hogy nem, és erre előbb-utóbb ők is rájönnek. :) Mert több információt fogok elmondani, mint amennyit egyszerre meg fognak jegyezni, és ami a feladatmegoldáshoz kell. Szerintem a legtöbb “főnök” ezt így csinálja.
2) szokjanak rá, hogy kérdeznek. Ha a feladat kiadásakor nem értenek valamit, akkor rögtön kérdezzék meg. Ha van tervük, hogy hogy oldanák meg, kérdezzék meg, hogy jó lesz-e úgy…Ne csak mindig tőlem, hanem más kollégáktól is. (Nálunk alap a csapatmunka, ez mindenki számára természetes, egymástól is kérdezünk).
3) ha valamiben az elején nem biztosak, ne csinálják végig a feladatot. Csinálják meg valameddig, kérdezzék meg, hogy jó-e így, vagy módosítsanak rajta, és utána folytassák. Fölösleges 3 órát molyolni valamin, ami utána teljesen félreértett feladattá válik.
4) Hibázni szabad, mindenki hibázik, de alapszabály, hogy a csapatnak hamarabb kell tudnia a hibáról, mint bárkinek a csapaton kívül (ügyfél, stb.), és aki hibázik, annak el kell mondania, amint tudja, mert akkor tudjuk közösen megoldani. A főnök is csak akkor tud intézkedni, amikor a probléma még orvosolható. Annál rosszabb “jegyet” nem tud senki se szerezni a “Főnök” előtt, minthogy hibázott és nem szólt róla.
5) egy pályakezdőnél a legfontosabb elvárás, hogy akarjon tanulni, legyen megbízható, lehessen rá számítani (pl. munkaidőben legyen ott, dolgozzon, stb), jelezze, ha elakad, kérdezzen, ha nem tud valamit, és jelezze, ha hibázik.
Ezek pedig nem ördögtől való dolgok, tanulhatók. Ha úgy érzed, hogy még nem állsz készen a munka világára, akkor tanulj tovább, de közben “tét nélkül” keress egy szakmai gyakorlati helyet, vagy egy diákmunkát, ahol egyidejűleg szintén megtanulod ezeket.
Nagyon-nagyon jó volt olvasni, köszönöm, hogy megírtad! ♥
Csatlakozom a hajrá Lena csapathoz! 23 éves vagyok és tökéletesen passzolt rám az írásod! Szóval kicsit nekem is léleknyugtató, hogy nem vagyok egyedül! Annyival más a helyzetem, hogy a stresszelős munkahelyemtől már megváltam, mive rájöttem ennyit nem ér szenvedni, egy olyan munkahely miatt, ami nem a saját “szakterületem”, nem is beszélve a mocskos anyagiaktól. Félve mondom ki, hiszen gazdaságilag borzalmas időket élünk, de saját magam esetében jobbnak tartom, hogy lezártam, és inkább valami nekem megfelelőbb után keresgélek, mintsem mindennapot olyan sokkban élek meg, amit még a matekórától való félelem sem okozott gimiben… Persze rettenetesen félek, hiszen kaptam hideget a fejemre, és ilyenkor az ember elkezd gondolkodni, hogy semmire se vagyok jó? Sehol sem fogok jó munkaerő lenni? Nagyon nehéz az ilyen visszajelzést elkönyvelni, annak ellenére, hogy tudom, vannak emberek, akik megjegyzéseit el kell engedni a fülünk mellett…Szerintem jó ötlet a munkatársakkal való ismerkedés, hiszen velük vagy egész nap! Persze nem a munkahelyeden kell öribarit találni, sőt erőltetni sem kell, hiszen néha egyszerűen falakba ütközik az ember, akármit tesz. Én sem éreztem jól magama kollégáimmalt, annak ellenére hogy alapvetően jókedvű és mások iránt érdeklődő ember vagyok, és eddig a legtöbb csoporttárs/diákmunkatársam sem olyan visszajelzést adott rólam, mintha valami kerülendő ember lennék. Így visszanézve kész vicc, hogy alig tudtam meg valamit a körülöttem dolgozókról, mert mindenki annyira védte magát és a szféráját. Ilyenkor nincs mit tenni, csak a dolgod, bár nem valami könnyű. A hosszú dumámat nehezen lezárva, a negatív tapasztalat is tapasztalat! Ha nem tetszik a munka, vagy a terület, legalább tudod “nem ez kell nekem”! Persze rossz a rosszból tanulni, de én magam is rájöttem a gyengeségeimre, amiket lassan próbálok megerősíteni (én is hajlamos vagyok a parára, és ilyenkor egy sima email megírása, ami nem kérdés hogy megy nekem, olyan mintha a szakdolgozatom bevezetőjét kellene “megszülnöm, borzalmas! :D, de például az érzelmi intelligenciám is szépítésre szorul, de az is igaz, hogy inkább megfelelő számomra a háttérmunka, amikor nem kell 100%ban a vevő fenekében lenni, mert sajnos akárhogy erőltetem nem mindig tudok szuperkedves lenni, ha épp beszólnak nekem), és így talán jobb emberré válni, aki magabiztosabb és nem válik depissé, ha körülötte nem úgy van ahogy megszokta! Őszintén kívánok sok nyugodt pillanatot, és ha már más ostoroz téged, légy jó magaddal és te szeresd magad!!!
(És köszönöm a lehetőséget, hogy egó módon kiírhattam magamból bajaimat, ismeretlenül is köszi Via!!!!!)
A kommunikáció-igénynek semmi köze az egóhoz. ♥ Köszi, hogy megosztottad!
Via, nagyon köszönöm a választ! Gondolkodtam, mérlegeltem, írtam pro-kontra listát, rengeteg dolognak utánanéztem, érdeklődtem és úgy érzem, hogy már közelebb vagyok a megoldáshoz.
Nagyon aranyosak vagytok, tényleg meggyőztetek, hogy ez nem is élet-halál kérdés. Még egyszer köszönöm Nektek! ♥♥
Szívesen! ♥
Kedves Lena!
Ny-u-g-a-l-o-m! Ezt már mindenki leírta előttem, és pontosan ezért ez a legfontosabb! A felnőtt-lét és a munkahelyi magabiztosság, amit utána majd karrier is követhet, sok pici lépés egymás után, mint az életben minden.
Én október elején kezdtem egy új munkahelyen, ezzel kilépve a finom-puha, két éves komfortzónámból, ahol már csukott szemmel is tudtam, hogy mi merre hány lépés, és a folyosón kopogó cipőkből meg tudtam állapítani, hogy ki halad el az irodám előtt…és most ismét a legalsó lépcsőfokon csücsülök, illetve melegítek be. És hogy miért? Mert ezt akartam, mert így döntöttem. És még mielőtt azt gondolnád, hogy biztosan hiper-szuper tapasztalt vagyok: nos, nem! :) Az elmúlt két év volt az első egyetem-utáni munkahelyem. Tudom milyen a pályakezdés, egyrészt emlékszem arra a gyomorszorulásra, ami két éve a gyomromban volt reggelente (hiszed, vagy sem, már szinte nosztalgikus…), másrészt totál új területen vagyok, ami nagyon szakmai (pedig én azt hittem, hogy az egyetem elvégzése után a “szakmát” igyekszem távolról szemlélni…) és igen, van sok gyomorgörcs most is…meg sok HUHA érzés, ha valami jól sikerül! :) Légy őszinte: ugye Neked is van azért HUHA-érzés néha? :)
…de a sok “üresség” után némi kézzel fogható tanács:
1. lélegezz (minél többször tudatosan)
2. csinálj listát (az új munkahelyemen Via MÉGtöbbször eszembe jut :)) – és csinálj egy pro-kontrát arról is, hogy most mitől szenvedsz és miért csinálod akkor mégis?
3. jegyzetelj! Minden hülyeséget: kódokat, lépéseket a programban, mit kitől kell megkérdezni, mit hol találsz, hogy hívják a portásbácsit :)…Apukám azt szokta mondani, hogy “Akinek nincs esze, legyen notesze!” :) Nos én emelt fővel vállalom, hogy nekem erre szükségem van. Általában íróasztali könyöklő, sok-sok postit-tel, asztali naptár és határidő-napló (A5-ös füzet fazonú)…mindig van kéznél egy firkálható felület!
4. Lassíts…illeteve próbálj meg nem kapkodni, és máris kevesebbet hibázol. Visszacsatolok: ha hibázol írd fel: mit miért mikor hogyan…
5. Kérdezz! (Majdnem) Mindenki az elején kezdte, éppen úgy, mint Te.
Az első időszak nehéz (most nekem is az nagyon), de aztán szépen, lassan, észrevétlenül helyrekerülnek a dolgok és azt veszed észre, hogy karácsonyra dekoráljátok az irodát! :)
Kitartást!
Ja, akkor miattad csuklom! :))
Fél8-tól fél4-ig?! Lehet! ;)
SvenTem, abszlút egyetértek Viával a ló-szamár ügyben. :) (Via, köszi, tudom, nem nekem szólt, de vigyort csaltál az arcomra, érzem, hogy egész nap minden tükörbe ezt fogom belemondani, hogy: fasza csaj vagy, oké?? :D)
Ami a régi ismerőst illeti, tudd, és sose feledkezz el róla, mit várhatsz tőle. Ha egyszer olyan helyzetben leszel, hogy pontosan arra lesz szükséged, akkor, de csak akkor keresd meg! Egyébként mérlegelj, hogy most, ebben a helyzetben nem éri meg.
Ami az otthon ülést illeti… Az én kedvesem tökéletesen alkalmas rá, hogy otthonülőt faragjon belőlem, és volt olyan időszakom, amikor maximálisan engedtem is neki. Utólag, távlatból nézve azt mondom, hogy akkor az egy remek menekülési út volt a problémáim elől, hiszen ha nem találkoztam senkivel, senki nem kérdezhetett rá olyasmire, amiről nem akartam beszélni. Módszeresen leépítettem minden kapcsolatomat, és persze rá haragudtam érte. Aztán többé-kevésbé tudatosan sikerült kimászni ebből, és hurrá-hurrá, újra van szociális életem. :) A kedvesem ettől még maradt ugyanaz, aki. Nem szeret eljárni, nem szeret barátkozni, otthon szeret ülni a szobája biztonságában. De ez nem akadályoz abban, hogy menjek, elruccanjak ide-oda egy csajos délutánra vagy hétvégére, meghívjam a barátaimat (addig ő önkéntes száműzetését tölti a szomszéd szobában), éljem a magam életét. Ettől még nem rekesztem ki őt. Zömében inkább vele vagyok, kapcsolatunk is megkapja azt, ami jár és ami kell, hogy jó legyen. Viszont ő is jobban örül, ha nem akarom elrángatni, és belekényszeríteni olyan találkozókba, amihez nincs kedve. Szóval én erősen kétlem, hogy választanod kell – lehet, hogy engedni kell picit innen is, onnan is, és attól függően, ki mennyire viseli jól, ha picit kevesebbet kap belőled, lehetnek konfliktusaid, de ezt meg kell harcolnod ahhoz, hogy elérj egy egyensúlyi állapotra, amiben jól érzed magad, nem adod fel az igényeidet, és nem zilálsz szét olyan kapcsolatokat, amiket meg akarnál tartani.
Lena, küldök egy ölelést, és ne izgulj!! Pályakezdőként sokat hibázik az ember. Két hete dolgozol! Nekem két hét után még gyakorlatilag fogni kellett a kezem és mindent megmutatni, hol van :D – na jó, nem, de én már lassan három éve dolgozom, és még mindig bőven van, amihez tanácsot vagy segítséget kérek. Kérj-kérj-kérj, ettől nem leszel kevesebb! Őszintén szólva ha én leraknék egyedül egy sarokba egy pályakezdőt és csendben volna, aggódnék is, hogy csinál-e valamit. Ami a hibákat illeti. Az ember nem csak az elején, később is követ el olyat, amit nem lehet egykönnyen korrigálni vagy a szőnyeg alá söpörni. Nálunk tavaly év elején volt egy hatalmas botrány, a csoportunk elkövetett egy hibát, ami aztán tovább gyűrűzött, ügyfélérdekek sérültek, stb. Mindenki futkosott, stresszelt, kapkodott, heteken át görcsben volt. Én meg próbáltam mélyeket lélegezni, és azt mondtam magamnak: oké, ez most pár vacak nap, esetleg hét, meg néhány égő megbeszélés. De el fog múlni. Olyan tragédia ez, ami befolyásolni fogja az életemet két hónap múlva? Vagy egy fél év múlva? Egy év múlva? Nem. Megoldjuk és elfelejtük, akkor kezeljem is így. És tudod, mi az érdekes? Megoldottuk, lett belőle fejmosás, szigorú ejnyebejnye, felsőbb vezetés által írt dorgáló levél, de elmúlt. Viszont ha szóba kerül, a mai napig (lassan két éve volt, és tényleg semmit de semmit nem számít már így utólag!) van olyan, akinek görcsbe rándul tőle a gyomra, annak a stresszes időszaknak az emlékétől, én viszont csak arra gondolok, hogy is éreztem: azt, hogy két év múlva ez már semmit nem fog számítani – és tényleg nem számít. Tudom, hogy nem könnyű átlépni a stresszen, nekem sem volt az, nem is ment maradéktalanul, de próbálj arra gondolni, hogy egyszerűen nem éri meg elmerülni benne. Tedd a dolgod, légy becsületes és szorgalmas, kérj segítséget, és menni fog! :)
Mindenkinek szólt, itt csupa fasza csaj van. Nem? De. Hét. :D
De. Motherf*king hardcore. :D
Kedves Enn!
Sikerülni fog a felvételi, csak bízz magadban. Én 2007-ben Közgazdasági Szakközépből felvvételiztem gyógypedagógia szakra és semmi mást nem jelöltem meg. Ez volt az álmom, nem engedtem belőle és felvettek! Levelezőn végeztem, mellette babysitterként dolgoztam, így rengeteg tapasztalatot szereztem. Ma logopédus vagyok és semmit sem bántam meg. Sok sikert és kitartást az álmaid megvalósításához! :)
Köszönöm szépen, annyira aranyosak vagytok!
Nekem annyira furcsa, hogy vannak ismerőseim, akik teljesen különböző szakokat jelölnek meg (és nem azért, mert ennyire széleskörű érdeklődési körük lenne…) Mivel én a nappalit fogom megjelölni, ezért mellette marad a nyári önkénteskedés, de szerintem is nagyon fontos a tapasztalatszerzés.
Mélyen együtt érzek Lénával. Elárulom, hogy én 12 éve érzem azt amit ő. Hogy ez nem normális? Lehet. Nálam ez alkati kérdés. Mindenki hibázik! Csak valaki annyira jól menedzseli magát, hogy a végén már egészen másképpen sül el az egész. Aki jól tud kommunikálni annak ez gyerekjáték. Ez amúgy tanulható, ahogy látom. Én mindig szólok a főnökömnek amikor rájövök, hogy elbénáztam valamit. Nem jó érzés, egyáltalán nem. Arra szoktam gondolni, hogy mi lehet a legrosszabb ami történik: megaláztatás, kirúgás. Rossz lesz? Egy ideig biztosan. De a világ nem áll meg. Fel kell állni mert olyan még nem volt, hogy sehogy sem lett volna….
Dettivel egyet értek. A jó munkahelyi viszony nem egyenlő a bartásággal. Viszont a többiekkel való jó viszony engem már sok mindenen átsegített. Good luck!
Lenanak csak annyit, hogy bár fontos a kollégákkal jóban lenni (pl. munka utáni programok, stb), ne felejtsd el, hogy dolgozni jártok egy helyre, nem barátkozni. Sajnos tapasztalatból mondom, hogy egy barát(nő)nek tekintett személy nagyon csúnyán hátba tud támadni. Szóval jó viszony: oké, barátság: óvatosan!
És igenis, kérj segítséget, ha elakadsz, mert egy röpke magyarázat után sokkal hatékonyabban tudsz dolgozni, ez pedig a cég (azaz a felettesed) érdeke is. A pénteki bakiról már hétfő reggel beszámolnék a főnöknek, hátha gyorsabban jön helyre. Csak bátran:)
Szia Enn, én is gyógypedagógiára jelentkeztem tavaly, az az álmom. Nos, úgy adódott, hogy nem vettek fel, ezért elmentem gyógypedagógiai asszisztens okj-s képzésre. Idén is megpróbáltam, és már csak kevésen múlt, de tudom, hogy ha ezt befejezem (két éves képzés), akkor kapok érte pluszpontot (nem is keveset) és így már sikerülni fog. Tehát én is ezt tudom javasolni, hogy keress még egy okj képzést ami érdekel. Szerintem nem baj az se, ha nincs más ami érdekelne, mert én mindkét jelentkezésemkor csak a gyógypedagógiát jelöltem, mást nem (sőt, harmadszorra is csak azt fogom) – elvégre minek menjek olyan szakra, amit nem tanulnék szívesen? (Ha meg mások emiatt megszólnak, nos, az kit érdekel…) Sikeres felvételit kívánok :-)
Igen, én is így gondolom. A gyógypedagógia számomra nem csak egy “jó-akkor-legyen-ez” szak, hanem egy hivatás. A válaszaitok is megerősítettek, hogy ezt nem szabad elfelejtenem. Ha most nem sikerül, akkor majd jövőre! Persze addig is megteszek mindent :) Neked is sikeres felvételit kívánok :)
A gyógypedagógus hivatás egy “más”állapot:)
Eszméletlenhiperszuper a főiskola, a képzés, a tanárok… én szerettem.
Két éved van általánosságban megismerni az összes szakot, csak utána kell választani.
B terv nálam a gyógytornász-ság volt:) még nem tettem le róla, hogy elvégzem azt is.
Lena: a leveledből úgy tűnik, hogy bizonytalan vagy a pályádat illetően. Lehet, hogy tetszik a munka és szereted csinálni, de aki igazán szereti a hivatását, az alig várja, hogy a való világban, “élesben” is csinálhassa azt, amiről eddig csak a könyvekben olvasott. Te jól érzed magad diákként, és ez teljesen rendben van. Felesleges beállnod a dolgozó emberek közé, csak azért, mert mások ezt elvárják, vagy mert “itt az idő”. Oka van annak, hogy a suliban érzed jól magad, még szükséged van a biztonságos falakra, maradj ott. Tanulj, amíg jól esik, és amikor már olthatatlan vágyat érzel hogy belevágj, akkor hajrá! Ha tíz év múlva se mernél moccani (örök diák), akkor kezdhetsz aggódni… De addig is: jó tanulást!:)
Szia Enn!
Szerencsére vagy sem, de már túl vagyok az iskolaválasztáson. Eleinte közgazdasági vonalon akartam továbbtanulni, de nem vettek fel, pedig direkt vidékre jelentkeztem, mert bp-i egyetemeken/főiskolákon túl magas pontok voltak mindig is. Egy évig OKJ-s tanfolyamon vettem részt, ami két éves lett volna, de az érettségi után egy évvel felvételiztem újra, és mérnök hallgató lettem. Építész szerettem volna lenni, sajnos egy hajszállal lemaradtam, így a gépészkaron kötöttem ki. Nem érzem, hogy vesztettem bármit is. Egy év után lehetőségem nyílt volna átmenni az építészkarra az egyetemen belül, minden felvételi nélkül. (Nem mentem, nem bánom azóta se.) Viszont volt olyan társam, aki közlekedési karról jött a gépészkarra. Szóval, ha nem vesznek fel az álomszakra, ne keseredj el, keress hasonlót, ha az érdekel, és mivel eleinte alaptárgyak vannak, szerintem van lehetőség átjelentkezésre. Illetve keress abban a felsőoktatási intézményben olyan OKJ-s szakot, ami kapcsolódik pl. a gyógypedagógiához, és a legközelebbi felvételinél plusz pontot is jelenthet, és pár tárgyat talán el is fogadtathatsz. Remélem, megnyugtató volt az írásom, és sikeres lesz majd a pályaválasztásod.
Annyira jó ilyen történetet is olvasni! Rengeteg olyan embert ismerek, akik ezeket az éveket csak időpazarlásnak érzi utólag. Én nem akarok ebbe a hibába esni. Sajnos ma tudtam meg, hogy jövőre jelentősen kevesebb (ha jól értesültem 1300 helyett 600) szakmát lehet majd tanulni OKJ-s képzés keretében. Nem tudom biztosan, hogy ez így van-e, mindenesetre ezen sem árt elgondolkodni. Köszönöm!
SvenTem: szerintem épp az ilyen kapcsolat tud nagyon szépen fejlődni. Hiszen a párod tanulhatna tőled “fiatalság, bolondság”, lazaságot. Az eltávolodást a pasi is érzi, ezért szeretne “kisajátítani”, hogy nehogy a barátok elszakítsanak, lebeszéljenek róla. Holott a legnagyobb szükségetek egy mély, megtisztító, őszinte beszélgetésre lenne, ahol újra felfedeznétek egymást, és másik (mélyebb) szinten tudnátok ragaszkodni egymáshoz. (Szeresd magadat és mindegy kivel élsz könyvet ajánlom!) Nem szabad hagyni, hogy kihűljön a kapcsolat, és rutinná és megszokássá váljon az együttlét. Persze ehhez két ember kell, és az elején nehéz a megszokásból (komfortzónából) kijönni (amihez Via is írja az ötleteket), de megéri. :-)
Mi a párommal 5 év után is ugyanúgy búgunk, és bújunk (talán még kicsit jobban), mint az elején. Ehhez persze néha fel kellett vállalni, hogy sem én, sem ő nem tökéletes, nevetni a hibákon, humoros oldalról nézni, (én voltam a merevebb, de sokat fejlődtem), és egyáltalán nem unalmas a közös élet.
Lenának: Még annyit tennék hozzá Via nagyon részletes tanácsához, hogy ha van rá lehetőség, próbálj a kollégákkal megismerkedni, barátkozni amennyire lehet. Ha szerveznek valami közös munkahelyen kívüli programot és elhívnak, menj Te is bátran. Persze nem kell mindenáron mindenkivel jóban lenni, de próbáld meg kideríteni, hogy van-e valakivel közös érdeklődésed, vagy csak úgy általában vannak-e hasonló gondolkodású, humorú kollégák körülötted. Nem lehetetlen, hogy még a legfurább hobbival is találsz társakat: én például rajongok a japán animációs filmekért és 5 év alatt 3 munkahelyen mindig találtam ehhez társakat. :) Az ilyen kollégáktól is kellemesebben, oldottabban érzed majd magad a munkahelyeden. Minden jót!