Három kérdés jutott a mai szombatra: egy kellemetlen rokonos, egy háztartásbeosztós, és egy válófélben levő barátos. Mindhárom témában kiemelten várom a hozzászólásaitokat, véleményeteket; segítsünk a kérdezőknek!
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban: via.farkas@gmail.com.
Hogyan lehet szépen és kedvesen rávezetni a családot, hogy a hétvégi programnál vegyék figyelembe a mi elképzelésünket is? Sértődés és lelkifurdalás nélkül. Szülők esetében?
Én tiszteletben tartottam hetekig, hogy ők nem akartak fogadni senkit, aztán utolsó pillanatban szólnak, hogy menjünk és sértődés van, ha nem megyünk, mert más tervünk volt már. Nekem meg persze lelkifurdalásom van :-( A másik probléma meg, ha jönnek hozzánk a bátyámék: a 4 éves unokahúgom automatikusan bemegy a hálóba és nekiáll rámolni a szekrényből. Ruhát, cipőt, ami szembejön. A szülei nem szólnak rá, szerintem élvezik a nyugit. Csakhogy a kiscsaj fél óra alatt felforgatja a lakást, én meg nem tudok a felnőttekkel beszélgetni, mert folyamatosan őt üldözöm, hogy ne tegyen kárt semmiben (illetve a kutyát kell még távol tartani tőle, ami egy lakásban nehéz). Persze itt is sértődés van, ha nem várom őket tárt karokkal szombaton délután… És most persze én érzem magam rosszul, hogy lepasszoltam mindenkit :-(((— jakee
Szerintem egy ponton túl már nem hatásos a szép meg kedves, csak a határozott. Mondd meg nyugodtan, hogy “már más programunk van”, vagy “ne haragudjatok, nem érünk rá”, de úgy veszem ki a leveledből, hogy ezt már próbáltad, és nem volt sok eredménye. Én ebben nagyon radikális vagyok, nem szeretem, ha mások utolsó pillanatban önkényesen változtatgatnak előre leegyeztetett programokat, vagy magukat észre nem véve visszaélnek a vendégszeretetemmel. Én nem gondolom, hogy hibás lennél, és nem hiszem, hogy bunkóság lenne, ha “lepasszolod” őket.
A kislány elől zárd be a szobát. És ha a szülei sem ismerik a jómodort, előttük meg zárd be az ajtót. Nem azért vannak a rokonok, hogy legyen kihez menni rombolni, meg legyen kinek a hűtőjét kifosztani hétvégén. Legyél önző! Ha a családod nem tud úgy pihenni, hogy közben folyton glédában kell állni és szórakoztatni a kedves rokonokat, akkor nem szórakoztatod többet a kedves rokonokat. Pont. A ti érdekeitek (nyugodt pihenés, saját tervek szerinti hétvége) előrébb valók mindenféle sértődős rokonnál — urambocsá még akkor is, ha a szüleidről van szó. Ha nem tudják felfogni az értelmes magyarázat után, hogy mi a gond, akkor nem tudsz többet tenni. Van egy határ, hogy meddig kell kompromisszumra törekedni, de ha sorozatosan ezt a bűntudatkeltő szegény-én játszmát játsszák (“jaj, miért nem jöttök, pedig mi úúúúgy vártunk titeket!” “jaj, annyira szerettünk volna meglátogatni titeket, hát nem szerettek minket?”), és már valóban minden ésszerű megoldást kimerítettél, akkor szállj ki a játszmából!
A sértődés elkerülésére nincs biztos recept, ha meg akarnak sértődni, úgyis találnak valamit, amin meg lehet. A lelkifurdalás ellen meg tényleg csak az egészséges önzőség maradt. Nem fogsz tudni mindenkinek eleget tenni, akkor legalább tegyél eleget magadnak. ♥
Kb. fél éve mondhatni együtt lakok a párommal. Igazából nagyon jól megvagyunk, egész jól megszerveztük a háztartást, összességében meg vagyok elégedve Vele is. :-) Viszont néha felmerül bennem a kétely, hogy jó úton haladok-e. Nem szeretnék nagyanyáink sorsára jutni. Szeretném megtalálni az egyensúlyt, megfelelni a “rendes háziasszony” szerepnek, ugyanakkor nem akarom magamat bejárónőnek vagy házisárkánynak érezni. A párom néha egész nap dolgozik és fáradt, persze, hogy nem az a legfontosabb számára, hova teszi le a ruháit, de ha nem szólok a végén sose fogja a helyére rakni őket. Te/ti hogyan oldjátok ezt meg? Törvény szerű, hogy a nőnek kell csinálni mindent? Hogyan lehet rávenni a férfiakat a házimunkára?
Várom válaszodat és válaszaitokat, tényleg kíváncsi vagyok ki hogyan oldja meg ezt a kényes témát.— Háziasszony
Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció. Nem, nem törvényszerű, hogy a nőnek kell csinálni mindent, és a férfiakat nem rávenni kell (mert nem manipulálandó, szabad akarat és döntés nélküli papucsállatkák, akik csak vezényszavakból és nevelésből értenek), hanem megbeszélni velük. Helló, arról az emberről van szó, akit szeretsz, aki veled akar élni! Tartsd már annyira, hogy beszélsz vele, és megmondod nyíltan és egyenesen, hogy ezt szeretnéd megoldani, beszéljétek át, hallgasd meg, jussatok kompromisszumra. Közösen laktok a lakásban, közösen dolgoztok azért, hogy mindkettőtöknek jó legyen. Nyilván nem csak az egyikőtök szeret tiszta alsóneműt felvenni reggel, és elmosott tányérból enni, úgyhogy dolgozzátok ki, nektek mi és hogyan megoldható!
Nálunk magától alakult ez ki, miután összeköltöztünk. Kellően zöldfülűek (alig 20 évesek) voltunk ahhoz, hogy ne legyenek még begyöpösödött rossz szokásaink a háztartással kapcsolatban, így gyakorlatilag együtt tanultunk meg mindent, menet közben pedig lett egy tendencia arra, hogy mi az, amit én hajlamosabb vagyok megcsinálni, és mi az, ami az “ő feladata”, de soha nem utasítgattuk egymást, se ő engem, se én őt. Az egész életünk egy közös projekt, ebbe beletartozik a háztartás is. Nálunk nincs hierarchia, csapatmunka van. Mindig igazodunk a helyzethez, ha ő elfoglaltabb, akkor gond és szó nélkül megcsinálom “helyette” azt, amit egyébént ő szokott, és fordítva. Nem szoktunk ezen fennakadni, hogy kinek mit “kellett volna”. Nem arra játszunk, hogy mikor tudunk borsot törni a másik orra alá, ezért ha kimarad valami, nem vesszük személyes sértésnek.
Szerintem a rendes háziasszony szerepnek semmilyen körülmények között nem kell megfelelned. (Sőt, semmilyen szerepnek nem kell megfelelned.) Ne azért legyél “rendes háziasszony”, mert a nagykönyvben az van írva. Ne azért legyél “rendes háziasszony”, mert anyád azt mondta. Ne azért legyél “rendes háziasszony”, mert a férjed idegrohamot kap, ha nem “lesz kész” (“magától”, mert persze a suszter manói léteznek). Ha külső elvárás miatt erőlteted magadra, akkor undorral és hányingerrel fogod végigcsinálni az egészet, aminek aztán rohadtul nincs semmi értelme. Azért főzz, mert örömöt szerez a főzés. Ha nem szerez örömöt, keress más megoldást arra, hogy egyetek, vagy próbáld meg megkeresni benne azt, amit szeretni tudsz. Ha egyébként szeretnéd, de stresszt okoz, akkor szervezd meg jobban (menütervezés, okosabb bevásárlás, stb.), és engedj a maximalizmusból.
A 30 napos rutinkiépítő tréning aloldalára írtam ezt a néhány sort, de idézem magamat, mert itt a helye — ez az én filozófiám a háztartáshoz: “Az otthonnak egyetlen egy feladata van: hogy ki tudd benne pihenni magad. Ha prüszkölsz a portól, ha nem tudsz kényelmesen leülni a kanapéra a sok cucctól, ha nem találsz egy tiszta bugyit a reggeli rohanásban, ha büdös van — akkor nem teljesíti a feladatát. Ha éjt nappallá téve súrolod az ablakot, hogy csillogjon, mint a reklámban, ha gyomorgörcsöd van, ha beteszel egyetlen bögrét a frissen kitakarított mosogatóba, ha bűntudatod van, amikor használod az otthonodat, akkor megintcsak nem teljesíti a feladatát.” Nem szeretem a végleteket, de hogy a két végpont között ki hol érzi magát jól, azt senkinek sem tiszte eldönteni. Az a normális, ahogy nektek normális.
Hogy milyen mértékben osztjátok be a feladatokat, az teljesen párfüggő. Ha mindketten (!!) meg vagytok elégedve a százalékos eloszlással, akkor nincs probléma. Én hiába mondanám hogy “hmm, szerintem a fifty-fifty lenne a korrekt“, ha te tizenhatórázol, ő meg négyórázik – vagy fordítva. Én hiába mondanám, hogy “nos, az XY a nő dolga“, ha a párod ügyesebb benne és szereti is csinálni (nálunk a palacsintasütés ilyen :D). Nem létezik egyezményes szabályrendszer arra, hogy hogyan “illik” háztartást vezetni, vagy ha igen, kérlek, gyújtsd fel helyettem is. Csináljátok azt, ami nektek jó! Ha most jó minden, akkor ne kételkedj abban, hogy hogy lehetne jó, ha egyszer már az! :)
Ami rém fontos, hogy a maximalizmust ne csak magaddal szemben engedd el, hanem a párodat se piszkáld állandóan. Ha egyszer megbeszélitek, hogy ki melyik feladatot szeretné, akkor ne legyen az, hogy te újracsinálod helyette (esetleg a háta mögött, a tudta nélkül!) például a felmosást, mert “nem tökéletes”. Ha úgy végez valamit, aminek tényleg nincs értelme, és jobb, ha el se végezte volna (például a mosogatás után még mindig csupa zsír a tányér), akkor is beszéld meg vele, de ne lecseszős hangnemben, hogy “nem igaz, hogy nem bírsz rendesen mosogatni!”. Kultúrlény, ért a szép szóból, nem öleb, aki rápisilt a szőnyegre. A tág utasítások helyett (mi az ,hogy “rendesen mosogatni?”) mondd azt, hogy például használjon több mosogatószert, öblítse gyakrabban a szivacsot, a kajamaradékot kotorja a kukába, áztassa be a beszáradt tányérokat és így tovább. Ruhalerakás ügyben is kérd meg, hogy próbálja máshogy, mondd el, hogy miért fontos az, és hagyd, hogy ő is kifejtse az álláspontját, és próbáljatok valami kompromisszumra jutni. Ha neki úgy jó, hogy akkor és ott gurtniban van a gatyája, akkor legyen ott, majd fél óra múlva elrakja. Még te is bevállalhatod helyette, biztos van olyan, amit te utálsz, és ő csinálja meg (pl. kivadássza a hajcsomót a kád lefolyószűrőjéből). Én mindig úgy képzelem el ezeket a dolgokat, hogy nem az van, hogy “ő kontra én”, hanem “probléma kontra mi”. És mi mindig egy oldalon állunk.
Szóval én azt mondom, hogy ne akarj megfelelni semminek, csak érezd jól magad. És beszéljétek meg!
Egyik közeli rokonunkék úgy döntöttek, hogy 9 év házasság után elválnak. A történethez hozzátartozik, hogy mi szinte együtt nőttünk fel, mindkét fél régi gyerekkori barátom. Férjemmel csak kapkodjuk a fejünket az események láttán. Rokonok és barátaink is egyben.
Egyrészről megértem mindkét felet, próbáljuk megtalálni az aranyközéputat, de nagyon nehéz. Sajnos odáig jutottak, hogy ha az egyikkel beszélek a másik fél érzékelteti, hogy mégis, hogy foghatom a másik pártját. Pedig én úgy látom ebben nincs fekete és fehér. Mindketten követtek el hibákat és mindkettő egy nagyon szeretni való ember, ha most épp meg is “ölik” egymást (vagyon, gyerekek… miatt).
Egyikőjüket se szeretném elveszíteni.
Hogy lehet egy ilyen helyzetben semleges, de mégis barát fokozatban maradni? Lelkileg segíteni?
Eddig én még nem kerültem ilyen helyzetbe.— Homály
Lekopogom, még én sem voltam ilyen helyzetben, úgyhogy csak elképzelni tudom, mit reagálnék. Mindkettejükkel beszélnék (külön-külön természetesen, ha nagyon puskaporos a hangulat), és világosan elmondanám nekik ezt, amit most leírtál: “mindkettőtöket szeretlek, mindketten fontosak vagytok nekem, nem várhatod el, hogy a másikat a kedvedért hanyagoljam, és nem is vagyok erre hajlandó”. Az biztos, hogy egyiknek sem beszélném ki a másikat, csak rá és rám tartozik, hogy mit beszéltünk, nem az exére. Ha arra használnának, hogy a másik ellen áskálódjanak, vagy terhelő infókat szedjenek ki belőlem, attól kategorikusan elhatárolódnék. Próbáld meg átvészelni ezt az időszakot, amíg legnyugszanak a kedélyek. Legyél ott, ha szükségük van egy bátorító szóra, egy vállra, egy kis baráti figyelemelterelésre (mozi, társasozás, stb.), amennyire lehet, biztosítsd mindkettejüknek ugyanazt, de ne vegyél részt a csatározásukban, és főleg ne legyél mediátor, ne hagyd, hogy rajtad keresztül üzengessenek egymásnak!
Ha tényleg lecsendesül az egész, és ők is idővel barátok tudnak maradni, akkor szerintem van esély arra, hogy te is mindkettővel jóban legyél később is, de ha elmérgesedik a helyzet (paranoidok, félreértik a helyzetet, ultimátumot adnak és választás elé állítanak: vagy ő, vagy én), szerintem benne van a pakliban, hogy valamelyiket (vagy mindkettőt) elveszítheted. Remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, szurkolok!
Tényleg van ez a véglet is, amitől lehet tartani és figyelni is kell folyamatosan, a mi Párunk épp hova tartozik. Egyébként sok apró megoldás lehet, ami segíthet. Pl. én is le szoktam tenni a ruháimat, mert van, ami nem megy egyből a szennyesbe. De megvan, hogy hova rakom le, az pedig nem az a kanapé, ahová a leggyakrabban ülünk. Erre van azt hiszem, az úgynevezett “szobainas”, amire az ilyen ruhákat lehet aggatni. És biztosan van olyan munka, ami után tényleg borzasztóan fáradt az ember. Esetleg ha messze van a szennyestartó (fáradt ember mércéjével mérve), lehet több szennyestartót is beüzemelni, egyet mondjuk a hálóba, hátha oda egyébként bedobná az illető. Mosáskor összeönteni mindent és azokból válogatni.
És azért vannak változások! Nem gondolná, hogy x dolog y helyen útban van, de ha én rávilágítok, akkor utána rászokik, hogy z helyre tegye, ahol nincs útban. Illetve vannak dolgok, amiket azért is szórhat szét valaki, mert úgy találja meg a legkönnyebben, és nem a szekrényben, dobozokba elzárva. Ilyenkor jöhet jól egy külön műhelyszoba pl., ha van erre lehetőség.
És tényleg, sokszor van, hogy azért nem gondolja, hogy baj, amit ő csinál, mert mindig volt valaki, aki eltakarítson utána, “kijavítsa” az ilyen “hibákat”. De ha látja a következményeket, akkor van esély a változásra. Ha nem változik, lépni kell.
:-) Úgy legyen, ahogy neki a legjobb.
Via, HA nem érzi jól magát: “Igazából nagyon jól megvagyunk, egész jól megszerveztük a háztartást, összességében meg vagyok elégedve Vele is”- és ott a bocsánatkérő mosoly a végén. Ő már tépelődik és kételyei vannak, de még hisz. Abban pedig nem értek egyet, hogy a fiúnak lehet igénye, csak nem tudja,. hogyan kell csinálni. Mit nem tud? Hogy a ruhának a szekrényben a helye? A zokninak a szennyesben? Hogy az úgy nincs rendjén, hogy míg én pihenek, a párom a konyhában egyedül(!!!) zörömböl? Mit nem tud ezen? Aki szeret, a bárhonnan jött, megfogja a porszívót, mert mihamarabb veled szeretne lenni. Mert eszébe jut, hogy te is pihennél. Most én mondom: felnőtt emberekről beszélünk! Egy gyereknek kell mondani, hogy a gatyáját tegye el, egy felnőttnek, aki egyenrangúként kezeli a párját, leégne az arca, ha a szennyesét, személyes holmiját más pakolná utána.
Nem látatlanban könyvelek. Nagyon sok ilyet láttam, és pontosan tudom, mik a jelek és hogyan lesz ebből egyedül gyereket nevelő, háztartást vezető, munkába és fogadóórára járó, kimerült, kizsigerelt nő.
Ne legyen igazam. Ne legyen, de úgy hiszem, HA- nak is joga van tudni ezt a kevésbé habos oldalt is. De hiszen már tudja! Hát azért írt neked, mert meg van rémülve!
A FlyLady kapcsán is írtam már arról, hogy van, akinek evidens, hogy mit hogyan kell, és más meg egyszerűen nem ért abból, hogy “tegyél rendet”. Mit, hova? Marla Cilley ezt úgy különböztette meg, hogy BO (Born Organized – rendszerezettnek született), vagy SHE (Sidetracked Home Executive – szétszórt háztartásszervező). Ez a férfiakra is ugyanúgy érvényes szerintem. Egy próbát megér.
Igen, joga van tudni ezt az oldalt, nyilván tudja is, és ezért írt, de ne dorongoljuk már le, mert nem pofont kért, hanem egy lehetőséget, egy reménysugarat, ha van — és szerintem van, mert ez még nem tragédia. Megírtam, mit próbálhat ki. Ha nem úgy sül el a dolog, akkor szeretné, akkor szerintem úgyis tudja, hogy mi az elkerülhetetlen: ha megoldhatatlanul rosszul érzi magát, lép.
Juteszembe! Állami gondozott fiúkat nevelek, és imádom. Érdekel a Szeretem a munkámat sorozatban? :-)
Abszolút! :)
Mit és hova küldjek? Ne haragudj, sztem pont az indítót nem láttam.
Itt az eleje: https://www.urban-eve.hu/2013/02/03/felhivas-szereted-a-munkadat-teged-kereslek/
Az általam ismert férfiaknak mondani kell, hogy mit szeretnél. Őt nem zavarja, ha a nadrágot a székre dobja és nem a szekrénybe teszi vissza levétel után. Ha szólsz neki, hogy neked ez fontos lenne, akkor elteszi. És után mindig el fogja tenni.
Én nem várnám el, hogy kitalálja a gondolataim. Alapvetően én mosogatok, de ha fáradtnak érzem magam/nincs kedvem, akkor megkérem: elmosogatnál? És megcsinálja szó nélkül. Nekem nem esik nehezemre megkérni, és sokkal jobban járok, mint ha azon pörögnék, hogy miért nem képes észrevenni, hogy fáradt vagyok, a mosatlan pedig összegyűlt. Mert férfi. Mondani kell neki. Nem ott kezdődik a játszmázás, hogy duzzogsz ahelyett, hogy kimondanád? És persze ő tehet róla, mert nem gondolatolvasó.
Olyannal még nem találkoztam, aki következetesen visszautasítaná a háztartási munka megosztását, mert az a nő dolga. Pontosabban egy ilyen párt ismerek, de nem hinnék, hogy ők hosszú távon kibírnák egymás mellett.
Igen, ez a titka, szerintem, ha ezt megérti az ember lánya, hogy a férfiak általában egyszerűbben működnek. Nem butábban, nem rosszabbul, hanem egyszerűbben. Nem képesek annyit kombinálni a hülyeségeket, mint időnként mi. Ha azt akarod, hogy egy férfi észrevegye, hogy poros a padló, azt kell mondani, hogy “Légyszíves porszívózz fel”, nem azt hogy “Tudod, mikor porszívóztál utoljára?”, mert akkor azt kezdi el számolgatni. Nem azért mert hülye, hanem mert hajlamosabbak szó szerint venni mindent. Kicsit, mint az autisták, csak nem egészen annyira….
Csak hajrá. Én nem hiszek ebben. Aki igényes, az nem egy nő kedvéért lesz az. Aki figyelmes, az dumálás nélkül is az. Aki kíméli és tiszteli a nőt, azzal ez szóba sem kerül, legfeljebb úgy, hogy te mennyit, én mennyit. Amit Ha. ír, nagyon ismerős. A kizsigerelt nők szokták magukat azzal nyugtatni, hogy “de hát annyit dolgozik”. Persze, pont annyit, mint a másik, akinek eszébe jut részt venni, ott lenni, és nem vendégként viselkedni a közös otthonban. Mert ez hozott igény. Régen rossz, ha huszonpár évesen beszélni kell róla, és kérni kell, mert ez azt jelenti, hogy ez a faktor abból a férfiból hiányzik. Nem szeretném a jövőt vázolni, de nők milliói élik és mind így kezdték.
Én nem látom ezt ennyire sarkosan. Lehet, hogy bizonyos kor felett már igaz, ha az illető férfi már lakott egyedül, nem volt igénye rá, nem alakult ki nála, és már nem tud új szokásokat elsajátítani.
De ha egy fiatal, otthonról épphogy elköltözött srácról van szó, nem hiszem, hogy már ennyire begyöpösödött szokásai lennének. Ez a faktor lehet, hogy az anyjából hiányzott, és ő nem tanította meg neki, de attól a fiúnak még lehet rá igénye, csak nem tudja, hogy hogyan kell csinálni, mert otthon nem hagyták/engedték. Ezért kell megkérdezni, megbeszélni. Nem kell előre (látatlanban!) elkönyvelni, hogy egy vaskalapos, hímsoviniszta állat.
Tudom a statisztikákat, és tudom a rossz példákat, de ne dobjuk már ki a fürdővízzel a gyereket!
Nagyon egyetértek. Nem biztos, hogy valaki azért nem tanult meg korábban valamit, mert igénye nem volt rá. Mondjuk, persze, ha az én férjem nem lenne eleve egy figyelmes és törődő pasas, eszembe sem jutott volna talán, hogy meg lehet vele beszélni a takarítással kapcsolatos dolgokat is. Mondjuk persze, az igényességet biztosan nehéz lehet belenevelni valakibe, nálunk ez gyárilag megvolt, csak azt nem tudta, tettleg hogyan kell ezt elkövetni… nem minden pasi igénytelen és figyelmetlen akit körbeugrált anno az anyukája…
(igényesnek olyannyira igényes, hogy kb. enni lehetne a kocsija padlójáról, én pl. csak szeretném, ha feleúgy kinézne a kreatív dobozom – ez a két terület, amibe a másik tuti, hogy nem nyúl bele nálunk…)
Háziasszonynak: Nem kell itt sokat beszélni: Addig menekülj, amíg megteheted! A pasi, aki már akkor dobálja a zokniját, mikor még házasság sincs, az 10 év múlva sáros cipővel fog a szőnyegeden trappolni. Felesleges könyörögni, beszélni, magyarázni. Azért dobálja szét, mert nincs rá igénye, ráadásul azt sem látja, és nem tekinti értéknek, amit te végzel otthon. Most még ráadásul tartja is magát, ám az évek haladtával a helyzet egyre rosszabb lesz. Ne ámítsuk magunkat, drága hölgyeim arról, hogy a férfiak változni fognak a kedvünkért. SOHA. Legfeljebb ideig óráig. Ahhoz menj hozzá, aki felől nincsenek kételyeid.
15 éve vagyok házas (remélem, már nem sokáig), úgyhogy tudom, mit beszélek.
Azért szerintem mielőtt a nyuszika “dögöljön meg a biciklijével együtt” (szépen idéztem a viccet), egy tisztázást, beszélést még mindenképp megér a dolog!
Nem ámításra van szükség, hanem kommunikációra. És továbbra is tartom, hogy nem léteznek “a férfiak”. Vannak, akik nem hajlandók változni, és vannak, akik igen. Mielőtt beskatulyáznánk Háziasszony párját, legyen esély kideríteni, hogy ő melyik kategória…
Az én férjuramnál az ideig-óráig változás idestova 6 éve tart, nem mindig egyező intenzitással, de én sem mindig egyező intenzitással takarítok. Az a mi piszok szerencsénk, hogy általában “váltott ciklusban” vagyunk, azaz valamelyikünk mindig kapható egy felmosásra :)
Sziaszok!
Jakeenek:
Mi is átül(t )ünk hasonló helyzetet a párommal, amióta elköltözött otthonról 250 km-rel arrébb, hozzánk. Édesanyja egyedül lakik, és eleinte nagyon szerette volna, ha minden hétvégén utazunk hozzá 5órát oda-5t vissza. Amikor én laktam ott, akkor én szüleim csinálták ugyanezt. Sértődtek, ha nem mentem. Hiába volt program, hiába drága a jegy, “menni kellett”. Na, egy idő után határozott lettem, és mondtam, hogy NEM. Most is ezt alkalmazzuk, ha jönne az érzelmi zsarolás. Elhiszem, h fáj a másik fél szíve, de nem illik zsarolgatni, meg vinnyogni…ez a TI életetek, adjatok magatoknak minőségi időt, olyat, amilyenbe senki nem szól bele! És biztos vagyok benne, hogy egy idő után mindenki alkalmazkodik. Meg nem tudom, másnál hogy van, de nekünk a távolság csak jobbá tette a kapcsolatot a rokonsággal. (Aztán később meg lesz olyan idő, mikor nagyon is jó, hogy mellettünk vannak.)
Háziasszonynak:
Nekem baromi nagy szerencsém van mondjuk, mert páromat az édesanyja úúúgy kiképezte takarításilag, hogy ezerszer precízebb, mint én, és ezért hálás vagyok. A lényeg, hogy Viának teljesen igaza van! Ő a párod, elviekben őt ismered a legjobban, és mindent elmondasz/elmondhatsz neki! Akkor ezt is szorongás nélkül, lazán meg lehetne beszélni!Csak magamból tudok kiindulni, de én mindig szóltam (Kedvesen!) már a probléma csírájánál, hogy légyszi drágám, dobd már a szennyesbe a büdöspólót, aztán egy puszi! Egyenlő felek vagyunk, mindent meg lehet beszélni, és mindent lehet közösen csinálni. Ha bohóckodás van közben, még élvezetes is lesz a házimunka. Szüleim korosztályánál látom, h nagyon megy ott a nő csinál mindent. Már kicsinek tudtam, h én nem így fogom csinálni, és nem is így csinálom, nagyon bevált, sokkal jobban érzem magam, teljes az összhang, nincs probléma, duzzogás.
Elsőhöz: ilyenkor az segíthet még, ha lefordítod “magyarra”, amit gondol, amit érez, és ami miatt ezeket játssza, hogy sértődik, mártírkodik (nem az ő hibája, ez nem tudatos a részéről). Szóval kell egy “szülő magyar szótár”. :D Amikor mond valami ilyesmit, akkor arra válaszolj, ami mögötte van.
Például sértődés van azon, hogy nem mész, mert ő úgy beleélte magát, bezzeg a tesód stb. stb., és akkor mondd azt, hogy “Tudom, hogy hiányzom, és furcsa most egyedül, de nagyon boldog vagyok, ne aggódj értem. Amint tudok, megyek hozzád megint, addig pedig pihenj egy kicsit, barátnőzz, hívd át kártyázni/traccspartira, este pedig beszélünk telefonon, és elmesélheted, hogy milyen volt, jó?”
Egy próbát megér.
“A ti érdekeitek (nyugodt pihenés, saját tervek szerinti hétvége) előrébb valók mindenféle sértődős rokonnál — urambocsá még akkor is, ha a szüleidről van szó.”
Azért, ha annó, a gyerekkorunkban a szüleink is így álltak volna hozzánk, a gyerekeinkhez, szépen lettünk volna felnevelve:-))) Ha meg a szüleikhez álltak volna hozzá így, szép példát mutattak volna a szülői szeretetről és összetartozásról.
“és már valóban minden ésszerű megoldást kimerítettél, akkor szállj ki a játszmából!”
Ezt úgy kell érteni, ha szakítsunk szüleinkkel? Én inkább alkalmazkodom az akár hülyéseikhez is, hisz megérdemlik, és soha nem tudhatjuk, meddig vannak velünk.
Úgy kell érteni, hogy nem mész bele a játszmákba (pl. nem is hagyod, hogy elkezdjen ilyen mártírkodós dumát, hanem megmondod, hogy apu/anyu, emlékszel, megbeszéltük, kérlek, érts meg engem is), lefekteted a határokat, és szükség szerint minimalizálod annak az eshetőségét, hogy újra ebbe a hibába essenek (ha ehhez az kell, hogy egy hétvége kimarad, akkor kimarad). Nem a “szegény szülők” ellen uszítom az embereket, hanem azt szeretném megmondani, hogy nem kell “szülői szeretet” címen eszközölt terror és rosszindulat után állandóan nyelni, hanem meg kell beszélni, és ha nem megy, hosszú megbeszéléses próbálkozás és kérés után, akkor igen, néha lehet, hogy az a megoldás, hogy kimarad egy kis idő, mert addig van ideje mindenkinek lenyugodni. Amiket a többiek még írtak itt példának, azokra gondoltam — hogy ritkultak a hétvégék. A pléhpofát meg a bájvigyort meg az elnézést egy ideig lehet tartani, néha kell egy kis szünet, aztán lehet menni utána megint. Nem magukra kell őket hagyni, hanem lehetőség szerint segíteni, de nem a saját lelki jólétünk rovására. Az első segítési pont pedig az, ha nem hagyjuk őket belemenni a játszmájukba, nem vesszük fel a kesztyűt, nem helyezkedünk automatikusan a “lecseszett rossz gyerek” szerepébe, amikor ők elkezdik a mókát (“bezzeg…” “te mindig…” “már megint…” “szegény én…” “hogy képzeled…” — mindez túlreagálva egy semmiséget, amit főbenjáró bűnnek állítanak be). Mert ez nem család, hanem óvoda.
A szülői szeretet és összetartozás nem jelent lelki terrort, és attól, hogy régen nem beszéltek nyíltan erről, most már egyre több történet kerül elő 50-10-150 évvel ezelőtti családokról, ahol a keménykezű matriarkát mindenki gyűlölte, mert csak áskálódni tudott, vagy az agresszív családapa megkeresítette mindenki életét. Attól, hogy régen volt, még nem volt ideális, és attól, hogy valakivel vér köt össze, még nem kell tűrni semmit, ha közben megengedhetetlenül viselkedik. Most nem jakee esetére gondolok, mert szerintem az orvosolható, és nem is kell teljes elvágást eszközölni, de ezer olyan eset van, amikor elképzelhető, hogy az a legjobb mindenkinek, ha igen.
A szeretet, a család fogalma sokszor egybeesik azzal, hogy valakihez vérrokonság fűz, de önmagában nem elég és nem is kell a vérrokonság ahhoz, hogy valakit szeress és családodnak tekints — szerintem.
Teljesen egyetértek Veled. Nálunk sajnos volt teljes vágás is. Így viszont a szűk családunk (szülők és tesók) együtt maradtak, és egy egészséges családot tudtunk képezni, aminek az örökségét tovább is viszem. A vér nem elég… a szeretet nem zsarnokság és nem “kötelesség”.
Ez nagyon igaz. Az ember hosszú távon nem tud valakit szeretni csak azért, mert a másik rokon, és neki kötelessége. Sok mindent ki lehet harcolni valakinél azért, mert ő a gyengébb/gyerek/fiatalabb rokon, de a szeretetet, tiszteletet nem – csak ha az illető veszi a fáradságot, és parancs helyett úgy viselkedik, hogy szerethető, tiszteletre méltó legyen. Lehet, függő helyzetben lévőknél ez működik, de egyszer mindenki felnő.
Vagy eljön az a pont, hogy a “családi béke” érdekében sem képes már tovább alkalmazkodni. Hogy lehet ott családi békéről beszélni, ahol a család a “folyton alkalmazkodok”ból és a “nekem minden jár”ból áll? Lehet, elcsépelt, de nem egymás tiszteleténél kezdődik az egyenrangú viszony és a család? Szerintem is van az a szituáció, amikor saját érdekünkben nem érdemes olyanért harcolni, ami nincs, csak a látszatát tartjuk fenn.
Köszönöm szépen mindenkinek a tippeket, ötleteket és tanácsokat.
Most már én is elhiszem, hogy nem vagyok rossz és igenis kicsit önzőnek kell lennem, amit majd gyakorlok is szorgosan.
Az unokahugis tippeket is köszönöm, biztos, hogy be fogok szerezni neki 1-2 játékot, amivel elfoglalhatja magát, ha nálunk van és akkor az én cuccaimat nem fogja nyaggatni.
Via, a háztartással kapcsolatban teljesen egyetértek, bár a gyakorlatban nem egészen sikerült ezt még kiviteleznem. A párom rengeteget dolgozik, és otthon szeret lustulni, úgyhogy szerintem elnézné simán, ha mindent én csinálnék meg helyette. :) Nekem az jött be eddig, hogy próbálom viccesen felfogni a munkamegosztással meg általában az együttéléssel kapcsolatos konfliktusokat, és arra törekedni, hogy csak úgy “elvből” ne vitatkozzak hülyeségeken. Szóval a ledobált cuccokkal kapcsolatban ha én úgyis megyek a fürdőszobába, akkor akár fel is kaphatom azt a két zoknit menet közben és kivihetem én is. Ha meg nagyon zavar a sok szanaszét hagyott cucc, akkor megdobálom vele a kedvest, és megmondom, h ha nem akarja, hogy átmenjek hárpiába, akkor légyszi :)
Sokszor szerintem az a probléma, hogy sokan mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy kinek mi a feladata, és a másikét csakazértse csinálják meg, és egyből megvan a konfliktus valami teljesen lényegtelen dolog miatt.
Persze érthető, hogy mindkét félnek ezeregy dolga van, mindketten fáradtak, mindketten feszültek, és akkor valami apróság is elég a robbanáshoz, de attól nem lesz jobb a helyzet. Sőt!
A válással kapcsolatban nekem olyan kérdésem lenne még, hogy a hosszú évek során kialakult baráti társaság, aminek eddig része volt a válófélben lévő pár is, hogy viszonyuljon ehhez a helyzethez, hogy ők már nincsenek együtt. Ezt úgy értem, hogy pl amikor valamilyen közös program van, amin ők nyilván nem hajlandóak együtt résztvenni, mert épp gyűlölködnek, akkor hogy lehet azt megoldani, hogy egyikük se szoruljon ki a társaságból? (Mert sajnos sokszor ezt látom, hogy az egyik fél a házastársától való különválással elveszíti a barátait is.)
Egyik alkalomra az egyikőjüket hívjátok el, a másikra a másikat. :)
Még egy dolog: ha nem akarod, hogy pakoljon, a következő módszer jött be nálam. Amit szeretne levenni a polcról, vedd a kezedbe, mutasd meg neki, engedd, hogy megsimítsa (csak a kezedből), mondd el neki, hogy miért nem veheti le egyedül. Előfordulhat, hogy egyesével szedet le veled mindent, de hidd el, megéri, mert utána (nálad legalábbis) leszáll a cuccokról. :D
4 éves kiscsajhoz:
Lányos anyuka lévén (5,5 valamint 2,5 éves) a családban én vagyok a mumus, mert mindig “nevelem” a kölköket. Ezt megkapom a nagyszülőktől, déditől, nagynéniktől. Azonban ha a csemetét bármelyik is elviszi a fent említettek közül, akkor nem pakol, nem ugrál, nem rohangál, nem nyúl olyan dolgokhoz, amikhez nem szabad. Ezért mondjuk nem szoktak a szemembe megdícsérni, de visszahallom, hogy milyen jólneveltek.
Ha a testvéredék nem ilyenek, akkor neked sem fog menni, mert nem lesznek ebben partnerek. A szavaidból úgy vettem ki, hogy olyan típus lehetsz, mint én: amíg nem volt saját gyerekem, addig Isten óvjon a másétól, mert nem tudtam vele mit kezdeni (és nem is akartam!). Ezt soha ne szégyelld, de tudd, ezt is csak az fogja megérteni, aki ilyen, vagy extra toleráns.
Nem sikerült az összes hozzászólást elolvasni, ezért nem tudom, hogy ez az ötlet felmerült-e, de azért leírom. Ha szereti a kiscsaj a sminkcuccokat, akkor szerezz be pár olcsót és amikor legközelebb mennek, ültesd le és fesd ki őt, akár többször is. (Körömlakkot ne, mert veszélyes, amíg nem száraz!) Sőt! Fodrászold is meg! Az se baj, ha hagyod, hogy ő molyoljon a te fejeden (ne fodrász után, hanem hajmosás előtt). Képes leszel beszélgetni, ő meg “órákat” lesz képes egy helyben ülni.
Remélem segítettem!
Nekem 3 kislányom van (5 és 3 évesek) és szintén “folytonnevelős” vagyok, de nem is érzem velük rosszul magam, ha vendégségbe megyünk… Sőt, kövezzetek meg, de a saját gyerekemnek se engedem, hogy széttúrja a szekrényemet (persze, nem a kisbabás pakolós korszakról beszélek, de egy 4 évesnél erről már szó sincs). Meg lehet nézni, el lehet kérni sok mindent, de vissza is kell tenni, ha már elunta. A saját dolgait is. És valószínű itt lehet a probléma gyökere, hogy nincsenek elvárások a kislánnyal szemben, a saját életkorának megfelelőek sem.
Jó ötletnek tartom az egyik fenti hozzászólásból egy doboz/láda/kosár összeállítását, amivel le tudja magát kötni.
A 4 éves unokahugihoz van pár ötletem:
-vegyél neki valami érdekes játékot, amivel csak nálad játszhat, az sem kell, hogy új legyen, akkor azzal foglalja le magát és abbahagyja a pakolást. Végül is érthető, hogy unatkozik.
-ahelyett, hogy hozzád mennének, elvihetnéd az unokahugit játszótérre, nem nálad pakolna és addig a szülők is tudnának külön programot csinálni
-menjetek el közösen egy parkba, kiscsaj elrohangál, ti meg beszélgethettek a szülőkkel
-vagy menj el te hozzájuk, akkor nem nálad pakol
még egy dolgot szeretnék hozzátenni: semmi jó nem származik abból, ha nem mondom időben, hogy valami nem tetszik, mert csak gyűlik bennem a feszültség, és mikor megszólalok végül, addigra már csak olyan dolgot tudok mondani, amivel megbántom azokat, akiket nem szeretnék. szóval én annak a híve vagyok, hogy mondjuk, ha valami nem tetszik rögtön: hiszen akkor is erőszakos vagyok egy emberrel, ha nem állok ki magamért, elnyomom saját magam. HAJRÁ:)
azzal egészítem ki, hogy mondjuk rögtön, de úgy, hogy közben a másik fél jól-létére is tekintettel vagyunk :) nekem ebben az segít, hogy mindig magamról beszélek: tehát nem azt mondom, hogy ezt vagy azt nem csináltad meg, hanem azt, hogy most csalódott vagyok és segítségre van szükségem, és azt kérném, hogy..
A négyéves kislánnyal azt tudnám elképzelni, hogy nem engedem be a szobámba, akár bezárom, de lenne neki nálam egy saját pakolós kis ládikája, benne pár bizsuval, egy gyerek sminkkészlettel, meg néhány csinos ruhával, amikkel csak nálunk játszhat. Elmagyaráznám neki, hogy az én dolgaimra vigyázunk és nem játszunk vele, de összekészítettem neki egy olyan kincsesládát, ami csak az övé és ha itt van, akkor kipakolhat belőle és felfedezheti. Esetleg mindig csempésznék bele valami újat is.
A férjemmel mi is közösen visszük a háztartást, az elején nagyon fura volt, mert én otthonról nem ezt hoztam, ő volt az, aki többször rám szólt, hogy ne csináljak mindent egyedül, ma már természetes a munkamegosztás.
Az elsőre kb. ugyanazt tudnám mondani, mint Via. És nagyon drukkolok! Nem könnyű helyzet, teljesen érthető, hogy ezek a dolgok zavarnak. Engem is a frász kitör az utolsó pillanatos változtatásoktól.
A második levél abszolút érint engem :) Én 22 vagyok, a Párom 23, de én egy olyan családból jöttem, ahol megtanítottak rendet tartani, háztartást vezetni és igénylem is nagyon a rendet, tisztaságot (még nem mániákus módon). A Párom ezeket nem tanulta meg, más számított ott pozitívnak, más igényszint alakult ki. És ott volt egy nagymama, aki megcsinálta a legtöbb dolgot, az én anyukám pedig mindenkit bevont a házimunkába. Bennem van egyfajta pakolási reflex, benne nem. Nehéz összeszokni, de azért már pár alap”felosztás” nálunk is kialakult. :) Szintén a palacsintasütés, azt ő csinálja. Meg úgy általában a kisütés dolgokat. Én bekeverem a tésztát, ő kisüti, én panírozok, ő süt. A főzés az elég jól megy. Bár ezen is görcsöltem egy időben, mert szeszélyes, mikor mi esik neki jól, kb. aznap találja ki.. így nehéz előre tervezni, főzni, ötletem sem volt mindig. Szenvedtem, hogy nem tudok helyt állni ebben a témában. Végül ő mondta, hogy emiatt ne szenvedjek, ha neki elég fontos, akkor majd ő tesz érte, vagy vesz valamit enni másnap. Aggódtam, hogy anyagilag nem fogunk jól kijönni, ha ő eljár ebédelni minden nap. De meglepetésemre nem állunk rosszul, kb. ugyanannyit költünk, ha van mit elvinni, akkor visz, ha nem, akkor beül valahova vagy rendel valamit. Így feszültség sincs. A mosogatás nálunk a nagy mumus, vizsgaidőszakban viszont nem volt sem időm, sem energiám, sem kedvem mosogatni, így egyszer csak összegyűlt, büdös is volt, őt is elkezdte zavarni. Végül közösen elmosogattunk, és tök jól mulattunk :) Ő átdörzsölte, én leöblítettem. A kisebb szájú üvegeket én mostam el, amibe neki nem fért be a keze. Aztán ez még egyszer megtörtént, aztán ő mondta, hogy ez így nem mehet, nem hagyhatjuk, hogy ennyire sok mosogatnivaló legyen egyszerre. Akkor megegyeztünk abban, hogy alapvetően mosogatok én, nekem nem olyan nagy szenvedés, mint neki, de heti 2x megkérhetem, hogy ő mosogasson el helyettem (a napi beosztást ő nem pártolta, mert elég neki a munkahelyi rutin, nem kell neki még otthon is). Ez még nem működik tökéletesen, mert így is képes halasztani, de dolgozunk az ügyön. :) Ja, és vendégség után, amikor sok a mosatlan, akkor közösen mosogatunk el.
A ruhadobálás is rendszeres probléma, illetve a cipőlevétel (az előszobában sajnos nem tudunk leülni) és elpakolás. Van, hogy én pakolok el utána, de van, hogy megmondom neki, ezt most kérlek rakd a szennyesbe. És akkor berakja. Aztán van, hogy magától rakja be. Szóval haladunk.
A kádtakarításra pedig az a megoldás, hogy ha én rendes kádas fürdést szeretnék, akkor ő szó nélkül kipucolja.. :) Így két legyet üthetünk egy csapásra.
A porszívózás-felmosást is ketté szoktuk venni sok esetben, ő nem szeret porszívózni, úgyhogy ő felmos, és akkor már ketté is osztottuk.
Illetve nekünk vannak ilyen kártyáink :) Van rajta masszázstól kezdve a házimunkáig minden féle. És így ha azt odaadjuk a másiknak, akkor meg kell csinálnia, max. 24 órát tolhat. Így pl. a patkányok takarítását szoktuk egymásnak odaadni, vagy a porszívózás-felmosás kombót… ez így egy játék is, és jó dolog, hogy bár mi megcsináltuk a munkát, de aztán a kártya a miénk lesz és beválthatjuk, akkor pedig a másiké a házimunka. Szívatásról itt szó nincs, ez játék és kellemes perceket tud okozni :)
De azt hiszem, a házimunkaszervezés az az én kezemben fog maradni. Én vagyok a jobb szervező, és még élvezni is tudom, szóval sokszor úgy működik, hogy én kérem, ő megcsinálja. De hétvégén pl. sokkal aktívabb, és ő csinál nekem reggelit, javasolja a bevásárlást, stb. :)
Otthon egyébként pont heten voltunk egy időben, akkor a 7 napjait szétosztottuk egymás között, hogy mikor ki rak rendet a konyhában (cserélni időnként lehetett), ez is működött, jó volt tiszta, rendes konyhában kezdeni a reggelt. :) És anya munkalistákat írt, mi odaírtuk a nevünket, mit vállalunk, és így is el volt végezve a munka.
Aggódnod viszont semmiképp sem kell. Ha valamit soknak érzel, amiatt szólj és beszéljetek. Ha viszont jól érzed Magad így, akkor ne félj, hogy milyen háziasszonyi skatulyába is lehetne berakni Téged.
A harmadik levél is érint valamennyire, illetve érintett, még régen. Akkori legjobb barátnőm és a barátja, akivel szintén jóban voltam, szakítottak. A srác úgy érezte, a lány hátba szúrta, és sajnos ez az érzés mindig felszínre került, amikor beszélgettünk, akkor is, ha az időjárásról kezdtünk el beszélni. Hiába igyekeztem terelni, mindig visszajött.. sajnos így nem tudtam vele tartani a kapcsolatot és végül megszakadt :S Úgyhogy kb. azt teheted szerintem is, amit Via tett. Próbálsz kimaradni a harcaikból és biztosítani mindkettőjüket a szeretetedről és a támogatásodról. Remélhetőleg lehiggadnak és rendeződik a viszony. Nem könnyű helyzet.
(Az előző kommenteket nem olvastam végig, bocsi, ha ismételtem.)
Mi sem ugyanazt hoztuk otthonról, nálunk közös családi munkamegosztás dívott, a Zurméknál meg mindent megcsinált az anyja (mondjuk abban a kis panelban az én anyukám is lehet, hogy bírta volna egyedül, de akkor sem csinálta volna meg, mert elvei vannak a gyereknevelésről; de nálunk családi ház+kert+mező+segíteni a nagyszülőknek, persze, hogy mindenki kellett hozzá…) Szóval, első hétvége a közös otthonunkban, én főzök, takarítom a szekrényeket, hogy tudjunk hova kipakolni, stb., ő meg ül a tv előtt. Kértem, porszívózzon fel legyen szíves, míg én elmosogatok, mert én, mint tudja, allergiás vagyok a porra; “Jó, majd” – és órákig nem volt “majd”, én közben pörögtem, mint búgócsiga… Aztán bepöccentem, tv kikapcs, és leültem vele szemben, hogy beszéljük meg. Az alapfelállás, hogy a házimunkának mindkettőnk szerint meg kell lenni, én viszont nem vagyok hajlandó egyedül csinálni. Mondtam, hogy tudom, hogy létezik az a nő, aki kiszolgálja, és minden gondolatát lesi, de az nem én vagyok, hanem az anyukája. Lehet választani, hogy hazaköltözik, és továbbra is csak azért szakítja meg a tv-zést, hogy netezhessen, vagy azt választja, hogy marad, de akkor a házimunka nem az ÉN dolgom, hanem a MIENK. Nem kellett sokat gondolkodni a döntésen, természetesen. Nem volt könnyű dolog egy huszonéves embernek megtanítani azokat a dolgokat amiket én 6-7-8 évesen már magam megcsináltam, mert folyamatosan kellett emlékeztetnem magam arra, hogy igen, ő még csak tanulja; és attól, hogy 20 évvel idősebb, még ugyanúgy kezdő. Nehéz volt sokszor elmagyarázni, hogy mit miért hogyan, mert nem értette, miért nem oké, ha csak félig-meddig csinálja meg, aztán szép apránként rájött, hogy tényleg én sem bonyolítani akarom a dolgot. Egy-két meccs még lement arról, hogy ha eleget halogatja a dolgot, hátha elkészül “magától” (náluk otthon éjszaka mindent elrendeztek a “suszter manói”), egyszer-kétszer még emlékeztettem, hogy ezek a manók nem élnek meg ezen az éghajlaton, aztán csak sikerült olyan rendszert kialakítani, ami mindkettőnknek jó, de ehhez minden megbeszélés során határozottan ki kellett tartanom amellett, hogy nem az én háztartásomról beszélünk, hanem a mienkről. Azóta működik azért. Egyedül a kert az, ami az én “hobbim”, de ez javarészt meg igaz is. :)
Jó látni, hogy valakiknek sikerült ezt már végigvinniük :) Néha elfelejtem, hogy nem azért nem csinálja, mert engem akar bosszantani, vagy mert úgy gondolja, ez az én dolgom egyedül… igazából őt az sem zavarná, ha én nem csinálnám meg :D Csak egy idő után, amikor már tényleg sehol sem férnénk el és bűzlene a mosatlan/patkányok ketrecei, stb. Szép lassan rá kell jönnie, hogy jobb, ha nem csak akkor végzünk el valamit, ha már nem bírunk létezni tőle, de ami a legnehezebb, azt megmutatni neki, hogy a házimunka nem feltétlen kínszenvedés… meg persze egyéb tényezők is vannak (munka, fáradtság), de azt hiszem, nekem is szem előtt kell tartanom, hogy ő még tanulja :) és hogy én is tanulom az ő rendszerét. Pl. biztos, hogyha egyszer lesz lehetőségünk egy nagyobb, saját lakásra, akkor neki szüksége lesz egy külön műhelyszobára, ami csak az ő birodalma, és nem kell mindig mindent beraknia a szekrénybe. Az az ő rendszere, a szerszámok terén neki arra van szüksége. A konyhában, nappaliban, hálóban pedig más a helyzet.
Az első bejegyzés nagyon ismerős történet. Nálunk is elérkezett sok-sok év után az a pont, amikor önzőnek kellett lenni. Amikor már nagyon tele voltam a szinte kötelező testvér-családi látogatásokkal.
A családban Én kezdeményeztem, hogy a közös összejövetelek történjenek a nagyszülőknél, így nem túl gyakran (2-3 havonta, nyáron kicsit sűrűbben) összejövünk a mamáknál és mindenki örül a másiknak, játszunk és gyönyörködünk a kisgyerekek idegesítőnek is felfogható aktivitásában, és a mamáknál jobban rá merünk szólni egymás gyerekeire, vagy testvérként, sógornőként egymásnak is jelezhetjük, hogy figyeljünk jobban a kicsikre. Mert a mamák mindent elnéznek az unokáknak, de közösen megóvhatjuk őket is az esetleges zavaró dolgoktól.
Nálunk ez egy remekül bevált módszer, és szinte teljesen kiiktattuk az egymás családi látogatásait.
Persze az elején nem voltam népszerű az újítási ötletemmel, de próbáltam úgy tálalni, hogy ez mennyire jól eső dolog a nagyszülőknek, ha náluk jövünk össze, és persze segítettem a mamáknak megszervezni a tartalmas családi időtöltéseket.
Egy ilyen összejövetelről írok egy posztban:
https://ruraleve.blogspot.hu/2012/10/hetvegi-szalonnasutes.html
Ez csak egy javaslat, Én így oldottam meg évekkel ezelőtt ezt a problémát, és nagyon jól érezzük magunkat :)
Az ötlet klassz, csak sajnos a nagyszülők is nehezen viselik a kislányt…akkor folyton anyun lóg. Gyakorlatilag a kiscsaj 4 embert (szüleimet és minket a párommal) 3 óra alatt totál lefáraszt….szerintem a szülei így pihennek….szabadon eresztik a gyereket, “hadd nagyizzon”, addig ők meg pihiznek, üldögélnek, stb…már szegény anyámék is menekülnek a találkozók elől, amit azért valahol meg tudok érteni…..
Ha mindenkit ennyire megvisel az unokahugi, akkor lehet, hogy a tesódéknál kellene találkozni. Ott vannak játékai, ill. csinálhat, amit a szülei megengednek neki. Vagy ti ill. a szüleid nem jártok át hozzájuk?
Nagyrészt a szüleinknél szoktunk találkozni, mert ők családi házban élnek és a kertben el tudjuk engedni a kutyát, hadd játsszon a másikkal. A bátyámék pici panelban laknak, ott nem is férnénk el mindannyian egyszerre, vagy legalábbis kényelmetlenül. A szüleim már próbálták, hogy 1-2 dolog miatt rászóltak a kislányra, anyum mesélte, hogy hatalmas hiszti és zokogás lett belőle (amiatt pl, hogy karácsonykor a hálóban kellett várakoznia, amíg mi odahordtuk a fa alá az ajándékokat, ő pedig már szeretett volna kijönni). Az egésznek az lett a vége, hogy most szinte senki nem találkozik senkivel….
Azért az nem praktikus, hogy egy neveletlen gyerek miatt nem szeret összejárni a család… Ha ez ekkora gondot okoz, akkor tényleg le kellene ülni tesódékkal megbeszélni, mit tudnátok közösen tenni a megoldásért. Jó tippek hangzottak itt el (szekrényt/szobát bezárni, olcsó sminkcuccokat adni játéknak, stb.), de az is kell, hogy a holmijaid épsége ne csak neked legyen fontos, hanem tesódéknak is, és fegyelmezzék ők is a lányukat, ha nálatok vannak, meg segítsenek lekötni őt – hiszen ha egy ennyi idős gyerek unatkozik, akkor nincs az a szülő, aki kordában tartsa :-)
Háziasszony kérdésére meg az jutott eszembe, hogy nem, nem törvényszerű, hogy a nő csinál mindent, csak az törvényszerű, hogy a ház közös, és együtt kell megoldani a felmerülő problémákat. jól kell tudni kiválasztani a pillanatot, amikor az ember felhozza a témát: mert amikor a párod fáradt, akkor nem fogja tudni meghallani azt, hogy te fáradt vagy, és ezért elvárásaid vannak vele szemben. azt próbálnám megbeszélni, hogy vajon ő mennyire érzi fontosnak ezeket a feladatokat, vagy inkább azt látja, hogy én vagyok az őrmester, aki számonkéri a lehajított gatyát…? magamban is próbálnám tisztázni, hogy vajon miért fontos nekem az, hogy ne ott legyen a cucc, ahova ő letette.
sajnos azt tapasztalom, hogy kevés elismerés hallanak a férfiak az életben, és ha úgy kezdem a dolgot, hogy már megint nem … akkor nem fogja tudni hallani, amit utána mondok, mert már itt a védekezni kezd.
ha tanácsolni ér, akkor én azt mondom, hogy el kell mondani mi van a szívedben, magadról beszélni, hogy “tanácstalan vagyok, szeretnék együttműködést a kapcsolatban, és szeretném tudni, hogy te mit gondolsz erről a konkrét helyzetről.” vagy valami ilyesmit.
Jakee, nagyon meg tudlak érteni, nekem a nagymamám ilyen utolsópillanatos, csak ő a folytonvariálós fajtából. Mindegy, mit beszéltünk meg előre, és utána hányszor módosít azon, az utolsó pillanatban akkor is meggondolja magát, és egészen máshogy szeretné. Mondjuk kitalálja, hogy vasárnap reggel helyett mégis inkább szombaton délután menjünk ki a kiskertbe, vagy vásárolni vagy akárhova. Csakhogy én akkor épp egy baráti társasággal ülök egy kávézóban, vagy a takarítás közepén vagyok, vagy a könyvtárban gyűjtök anyagot, mert a hétvégi programomat a korábbi verzióhoz igazítottam, és ráadásul én gonosz nem ugrok azonnal, és nem szaladok nagymamámhoz csapot-papot hátrahagyva. Erre műsort rendez a telefonba, hogy “persze, a barátaid mindig fontosabbak neked, mint a családod”, meg ilyenek.
Ilyenkor mindig elmondom neki, hogy “ó, milyen kár, hogy nem egy nappal előbb szóltál, akkor semmi gondot nem okozott volna így szervezni a programomat, de most már sajnos nem tudok változtatni.” Vagy “de kár, pedig olyan szívesen csináltam volna veled ezt meg ezt, ha időben szóltál volna!” És nem engedek az érzelmi zsarolásnak: ha programom van, nem mondom le egy utolsópillanatos variálás miatt, akkor sem, ha valahogy nagy nehézségek árán, másoknak is kellemetlenséget okozva talán meg tudnám oldani. (A vészhelyzet persze más: ha elvesztette a kulcsát, ha a világ végén ragadt este egy lekésett busz miatt, vagy ha elesett és be kell vinni az ügyeletre, az angol királynőt is faképnél hagynám, hogy segítsek neki.) Azt is szoktam, hogy amikor megszervezem például a hétvégémet, akkor felhívom őt, hogy “figyelj, ezt és ezt beszéltük meg a hétvégére (vagy épp nem beszéltünk meg semmit), és most osztom be az időmet: biztosan jó lesz úgy, ahogy megbeszéltük? Nincs valami változás? Tudod, hogy később már nem tudok módosítani…” Ha azt mondja, hogy nincs változás, akkor későbbi reklamációt már nem fogadok el. Egy felnőtt embert már nem lehet nevelni (nem is dolgunk), de pár év alatt eljutottunk odáig, hogy próbál korábban szólni, és ha már nem tudom átszervezni a dolgaimat, akkor csak minden harmadik alkalommal sértődik meg :-)
Kell némi egészséges önzés, ne legyen lelkifurdalásod amiatt, hogy normális életritmust akarsz, hogy saját programokat szeretnél, és nem folyton mások beosztásához igazodni, mint valami komornyik. Nem megsértődve, nem felháborodva, de udvariasan és kedvesen meg lehet mondani a szülőknek, hogy ha időben szólnak, akkor nagyon szívesen vagytok velük, de ha az utolsó pillanatban gondolják meg magukat, akkor ahhoz sajnos már nem tudtok alkalmazkodni. És aztán ezt tartsátok is be, és ne ugráljatok úgy, ahogy ők fütyülnek.
A pakolós unokahugi szüleinek meg elmondanám, amit leírtál: nem hagyhatod egyedül rámolni a gyereket, mert veszélyes, de ha állandóan vele foglalkozol, akkor meg nem tudsz a felnőttekkel beszélgetni. Esetleg javasolj olyan közös programokat, amik nem nálatok zajlanak, amikhez ki kell mozdulni. Ez lehet gyerekkel együtt is (kisebb kirándulás, kalandpark, mittudomén), vagy ha van hová tenni a gyereket (nagyszülők…), akkor mehetnek néha csak a felnőttek is. A lényeg, hogy ne neked kelljen – a velük való beszélgetés helyett – vigyáznod az ő gyerekükre, amíg ők élvezik a nyugalmat, hanem vagy legyenek kénytelenek ők felügyelni rá, vagy ne legyen ott, és akkor minden felnőtt pihenhet :-) Időnként pedig felajánlhatod, hogy vigyáztok a kiscsajra pár órát, hogy a bátyádék kettesben lehessenek, így talán nem nálatok akarják majd kipihenni magukat :-)
Ami pedig az “én érzem magam rosszul, hogy lepasszoltam mindenkit” érzést illeti: legyenek hétvégék, amikor találkoztok a szülőkkel, tesókkal, stb., meg legyenek hétvégék, amikor saját programot csinálhattok. Ha megvan az egyensúly, akkor nem vagy sem szívtelen, a családjával nem törődő ember, sem pedig a rabszolgájuk, aki nekik ugrál. Ahogy Via is írta: normálisan, udvariasan elmagyarázni nekik, hogy mi a bajod vagy mit szeretnél, aztán ha nem értik, akkor magukra vessenek, ha ritkulnak az együtt töltött hétvégék.
Hoppá. Bocs, hogy ilyen hosszú lett. :-)
Itt nem szabad bocsánatot kérni ezért, nagyon szeretem a hosszú hozzászólásokat is! :)) Imádom, hogy tudunk beszélgetni, értelmes emberek értelmes mondatokat írnak.
Az öt év alatt például még egyetlen “első”-zőm se volt. :D
Köszönöm a tippeket, megpróbálom alkalmazni. Talán ez a tervezgetős módszer beválhat. Ráadásul a szüleimmel egész januárban nem találkoztunk…vagy dolgoztak, vagy pihentek hétvégén, mi meg tiszteletben tartottuk, nem erőltettük a látogatást, mert éreztük, hogy nem vágynak társaságra. Aztán a héten volt a szülinapom és tegnap este fél 10-kor, a szokásos beszélgetés végén kérdezte anyukám, hogy akkor ma nem megyünk-e ki. Közben nekünk is kialakult a szokásos hétvégi programunk, miszerint szombaton főzés, mosás, takarítás, vasárnap meg pihi, mindketten elég sokat dolgozunk mostanában, ránkfér a pihenés. Mondtam, hogy meglátjuk majd ma, de nem hiszem, hogy megyünk, mert elég későn szóltak és nem így terveztünk. Persze mikor ma dél körül hívtam, akkor ment az érzelmi zsarolás, hogy hát “úgy főztem, meg sütöttem is, meg készültünk ajándékkal is” és hát vártunk benneteket….és ezért is érzem magam szarul. De kitartottam és passzoltam. Hallottam a hangján, hogy nem esik neki jól, de meg kell értenie, hogy ha én tiszteletben tartom az ő programját, akkor tegyen ő is így az enyémmel….csak nagyon nehéz :-( Persze ma este nem is hívott….
A “nem tudom, majd még meglátom” meg a “megpróbáljuk összehozni” ebben az esetben nem célravezető mondatok. Az én nagymamám is úgy értelmezi ezeket, hogy tutifix százszázalékra ígértem magam… És akkor persze úgy készül, aztán meg megsértődik, ha mégsem mentem. Jobb az ilyent elkerülni: ha előre látod, hogy zűrös lesz a hétvége, vagy már pénteken totál hullák vagytok mindketten, akkor meg lehet mondani, hogy bocsi, ez most nem jön össze. Ha viszont azt mondod, hogy mentek, akkor menjetek is. Szokják meg, hogy hinni lehet a szavatoknak, és ha A-t mondtok, nem lesz belőle másnapra B. Így nemcsak nektek, de nekik is könnyebb tervezni. (Valahol anyukádat is megértem: én sem szeretek hiába dolgozni, feleslegesen készülni.)
Saját tapasztalatom alapján úgy sejtem, hogy a “lehet, hogy megyünk”-öt is már a szülők követelik ki, mert elérik, hogy különben rosszul érezd magad, és jobbabékesség-alapon ne is merj nekik nemet mondani. Nálunk legalábbis így szokott lenni. Ebben az esetben vedd elő az egészséges önzést, és ha nem akarsz vagy nem tudsz menni, mondj nemet. A szüleid talán nem úgy érzik, de nekik is jobb egy biztos nem, mint egy kizsarolt talán, ami végül szintén “nem” lesz, csak részükről sértődéssel, részedről meg lelkifurdalással körítve.
Esetleg az ilyen esetekben, amikor lenne valami konkrét (szülinapi köszöntés például), akkor olyant is lehet, hogy csak rövid időre mentek. Mondjuk elmondod, hogy elég sűrű a vasárnapotok, de szívesen mennétek, ezért fel tudod ajánlani a délután öttől hatig tartó egy órát erre. Ha ez jó, akkor mentek, de tényleg hazajöttök időben, ha pedig nem jó, akkor mondjanak másik napot, következő hétvégét. Egy egyórás délutáni köszöntőhöz remélhetőleg nem csinálnak hétfogásos díszebédet. De persze ezeket a lehetőségeket sem sértődött hangnemben kell a szülők elé tárni, hanem úgy, hogy te is keresed a mindenkinek megfelelő megoldást.
Ja, és a dicséret ezúttal is csodákra képes. Ha nagymamám hívna fel szombat este ezzel a köszöntős ötlettel, akkor valószínűleg látványosan (izé… hallványosan? :) ) örvendeznék neki, hogy milyen kedves tőle, hogy személyesen is fel akar köszönteni, meg hogy sütni-főzni akar, és ez nekem mennyire jól esik. Aztán megbeszélnénk, hogy tudok-e menni, de akár megyek, akár nem, arról mindenképp biztosítanám, hogy a hét közben, telefonon elmondott köszöntés is száz százalékosan érvényes, és nem fogom attól rosszul érezni magam, ha nem sikerül pont ezen a hétvégén átadnia a sütit vagy az ajándékot. Így talán ő sem érezné úgy, hogy ha nem találkozunk másnap, akkor nekem ő már nem is fontos, nem is értékelem a jó szándékát és az ajándékát, stb.
sziasztok,
az első kérdezőnek az mondanám, hogy én ilyen helyzetben arról szoktam beszélni, hogy mire mondok igent: mondjuk így: Látom, hogy szeretnétek találkozni, és nekem is fontos az együtt töltött idő, ugyanakkor most szeretnék kettesben lenni a párommal, mert arra a meghittségre van szükségem. Általában mindenki jobb szívvel fogadja a visszautasítást, akkor, ha elmondod, hogy miért, hogy mit választassz helyette, és nem azt mondod, hogy kisanyám nem érek rá :D
a másik a gyerek pakolászása: nekem is van egy négy évesem, és nehéz helyzetben vagyok, mert sokan azt mondják, hogy ó, hagy játszon nyugodtan. én meg hajlamos vagyok komolyan venni, amit mondanak :) de ha azt hallanám, hogy “aggódom és arra vágynék, hogy felhőtlenül teljen az ittlétetek mindenki számára, ugyanakkor én is részt tudjak venni a beszélgetésben, ezért kérlek úgy gyertek át hozzám, hogy hoztok a gyereknek valami játékot”, akkor ezt teljesen megérteném, és annyi mindent vinnék, hogy a gyerekem egész végig le tudja kötni magát.
A kislánnyal az a baj, hogy ideérnek, leülnénk a nappaliban, de ő egyből indul a hálóba és nyitogatja ki a szekrényeket…agybajt kapok,a hogy a bugyijaimat nézegeti. Aztán rendszerint rátalál a cipőimre, kirámolja őket és a magassarkúimban topog…a szülei meg mosolyognak, milyen aranyos. Aztán leül a sminkes asztalomhoz és elkezdi festeni magát…rúzsokat keni egymásra, szemhéjpúdereket, ceruzákat…már sikerült tőből letörnie egy szépséges rúzsomat, azóta a drága cuccokat pakolom előle….de így nekem nem kikapcsolódás a látogatásuk, hanem folyamatos készenlét… :-(
próbáltad már mondani a szülőknek, hogy te ezt hogy látod? sajnos a szülők hajlamosak a saját gyerekeikkel elnézőbbek lenni. vagy lehet, hogy otthon ez belefér, és nem is gondolják, hogy téged ez bánt.
Nem, még nem próbáltam. Egyszer, más téma folytán volt nézeteltérésünk, mikor a bátyám azt mondta, hogy egy 4 éves gyerektől még ne várjak ilyen dolgokat. Szerinte pl a kutyám előbb ott marad, ha rászólok, mint a gyereke….és ez igaz is. Én meg úgy vagyok vele, ha ő nem neveli, én nem fogom…. De legközelebb biztos rászólok, hogy válasszon ki egy darabot és azzal játsszon, vagy valami ilyesmi…
Nekem is bátyám van, és két tündéri édes kisfia, mindkettőt imádom és szerencsére gyakran is találkozunk. Hozzám nem gyakran jönnek négyen, mert a kisebbik még pici, de a nagyobbik gyakran van itt, ő 3 éves.
És bizony, ő is pakolászik, mászkál, és abban a korban van, hogy ha azt mondod, ne, akkor tuti csinálja.
Én bizony rászólok. Mármint, igen, a nevelés tesómék dolga, de ez az én lakásom, és itt igenis az én szabályaim szerint játszunk. Mindenkivel.
Pl ők “megengedték” otthon, hogy a karácsonyfát piszkálják (pontosabban, nem nagyon tudtak tenni ellene, hiszen nem lehet bekeríteni vagy 24 órában ott állni és lesni, ki mikor nyúl hozzá), de mikor itt voltak, én határozott voltam és mondtam, hogy “nem, azt nem piszkáljuk”, meg “itt ezt nem lehet”. Én egyáltalán nem gondolom, hogy ha a gyereknek otthon lehet valamit, azt máshol is. Az én házam az én váram, és ezt mindenkinek el kell fogadnia.
Én pl azt mondanám a kislánynak, hogy ezt ne csinálja, egész egyszerűen azért, mert ez nem játék. És ezt egy 4 éves igenis megérti, ha sokszor elmondod. Nyilván a ruháid, a cipőid, a sminkjeid sokba kerültek, amiért te dolgoztál meg, ez neked érték, és nem plüssállat. Ha gondolod, vegyél pár olcsó sminkcuccot (rossmann, essence, vagy 100 forintos bolt), amivel játszhat, és szokja ezt meg. De szerintem nyugodtan felveheted a harcot és rászólhatsz, hiszen az elsődleges szempont nem az, hogy kié a gyerek, hanem hogy a te otthonodban vagytok, és akár tetszik, akár nem, ott bizony más szabályok érvényesülnek…Ha vendégségbe mész, ott alkalmazkodsz.
Nem kell durván mondani, én sem szoktam, de néha úgy érzem, a tesómék nem érzik, hogy mi gáz és mi nem, mert ők ebben élnek, ők tán észre sem veszik, mi az ami aranyos és mi az, ami már “rongálás”. És ettől nem sértődnek meg, mert nem beszólok, hanem a gyereknek mesélem el, hogy miért nem szabad ezt itt csinálni.
A te helyedben én beszereznék pár gyerekjátékot és azzal próbálnám meg lekötni, vagy zárat tennék a szekrényre (és ha rákérdez, kerek perec mondanám szépen finoman a frankót, hogy azért, mert van itt annyi játék, a ruháim pedig nem játszásiból vannak), és a már említett olcsó sminkcuccok, hogy mégse legyél “gonosz”.
És szerintem a 4 éves mindent megért, ha megtanítod és eleget mondod. És szerintem a te otthonodban nyugodtan mondd, amit jogosnak érzel. Vendégségben te is ahhoz alkalmazkodsz, ami van.
Kár, hogy itt nem lehet like-olni hozzászólást, ez annyira ott van, hogy nem lehet semmit hozzátenni, meg szó nélkül elmenni mellette sem :) Igen, a gyerekek pontosan megértik, hogy ahány ház, annyi szokás (szabályrendszer). És nem igaz, hogy a 4 évesek nem értenek, én ennyi idősen azt akartam megpróbálni, hogy elvágja-e a a kávédaráló zsinórját a kés, ha azt vallották volna a szüleim hogy a 4évesre nem lehet rászólni, már nem élnék… Tudom, manapság divat a laissez faire nevelés, “nehogy megöljük a kreativitást”, aztán a határtalan és kezelhetetlen 8-10-15-17 évesekkel meg kezdjünk valamit mi a gyerekpszichiátrián… Persze könnyen pofázok én még a 9 hónaposommal, mert ha vigyorogva csak azért is a hosszabbítót birizgálja, a hónom alá csapom, és odébb teszem; de tényleg azt gondolom, a gyerek csak kicsi, és nem hülye. Pláne nem hülyébb a 4éves a kutyánál… Persze, a gyereket nem idomítani kell, de igenis, kell neki mondani, mit várunk tőle, különben honnan tudná?
Jakee, két dolog jutott eszembe a fenti beszélgetésről
Az egyiket mélységesen átérzem, mert én sem vagyok bűn nélkül való, én is beleesek abba a hibába, hogy azt hiszem, hogy ha magamban már ordítok, az bizony kihallatszik. De nem, nem hallatszik ki, amíg magamban ordítok, csak ha hangosan… jobb esetben mondom. Szólni kell, különben csak azt látják a szülők, hogy de jó, a kislány csajos programot tud csinálni magának a nagynéni gardróbjából és a nagynéni még csak nem is bánja. Szólj, mielőtt még annyira felmegy benned a pumpa, hogy már kívül is ordítani fogsz, nem csak belül.
A másik dolog, hogy nekem fogalmam sem volt, milyen is egy 4 éves gyerek, amíg be nem iratkoztam az óvónőképzőbe. Ott pedig csak pislogtam nagy szemekkel, hogy tényleg? Komolyan? Ilyeneket tud egy négyéves?… Sokkal többre képesek, mint amit kinéznek belőlük. Képzeld el, hogy az a négyéves az óvodában képes és hajlandó is egy helyben maradni, ha kéred, és nem nyúlni olyan dolgokhoz, amikről tisztázod, hogy nem az övé. Persze nem minden gyerek egyforma, de én láttam már olyan négy-ötévest is, aki úgy terelgette, vezette, segítette a sérült társát, mintha egy kicsi felnőtt lenne, felelősségteljesebb, mint néhány nagy felnőtt. Biztos vagyok benne, hogy a ti négyévesetek is meg tud érteni és tiszteletben tud tartani egy olyan kérést, hogy ezek az én cuccaim, ehhez nem nyúlunk, helyette játszhatsz ezzel. A gond itt leginkább a szülőkkel van, meg azzal, hogy a szülők felé nem kommunikáltad ezt. Kezdd velük, és ha ők továbbra sem akarják átadni az üzenetet a manónak, akkor add át te.
Én nem vagyok óvónő, viszont 3 és fél évesem van, és bőszen bólogatok. Ő is igazi gyerek, feszegeti a határokat és mindent ki akar próbálni. De ha valamire kijelentem, hogy azt márpedig semmi szín alatt mert a másé, mert veszélyes, mert törékeny, stb. , akkor nem teszi.
Sőt, a kérdezőnek biztatásul azt is szeretném elmondani, hogy ebben a korban a gyerekek már nagyon is különbséget tudnak tenni aközött, hogy hol mit szabad. Szerintem a kis unokahúgod is gyorsan belerázódik, hogy a nagynéninél nem szabad mindent, amit otthon anyuék megengednek. Az egész azon múlik, hogy te légy határozott vele szemben.
Ezt akartam javasolni amit itt írsz hogy kiválasztasz valamit amivel játszhat a méregdrága rúzsok/ kényes és féltett cipők/stb meg mennek a szekrény tetejére:)
a 4éves pontosan ilyen, megy és pakol, ha lány akkor nyilván a ruhák-smink-ékszerek érdeklik és a másik szekrénye mindig érdekesebb olyan is van benne ami otthon nincs:)) (hozzáteszem az én 4 évesem nem ilyen ő el se mozdul mellőlem vendégségbe kb. de az unokahúgom pontosan ilyen)
hidd el ha nem megy a szobádba hanem ott marad a nappaliban (vagy akárhol) veletek akkor sem lenne élvezet a vendégség mert egyrészt túl kell kiabálni a gyerek csipogását másrészt ott is talál pakolni valót úgyhogy neked vagy a szülőknek ott is rá kell szólni:))
zárójelben jegyzem meg olyan nyugis tud lenni mikor a gyerek eltűnik és végre csönd van még akkor is ha tudat alatt tudom hogy esetleg valami rosszat csinál, és ha ezt másnál teszi és másnak kell utána pakolnia az még jobb otthon én úgyis pakolok utána épp eleget:)))
A tippet a visszautasításra köszönöm, megpróbálom alkalmazni.
Jakee, szerintem ha a saját gyerekéről van szó, mindenki vak. Az előző tanácsok között is volt utalás arra, ami szerintem a megoldás kulcsa lehetne. Egyrészt egyértek andreakissel, hogy szólj rá a kislányra, másrészt viszont a legjobb ha eltereled a figyelmét azokról a dolgokról amelyek számodra fontosak, neki viszont csak játék. A mi házunkban sok picúr és nagyobb is megfordult már (nálunk még nincs gyerek), de különböző trükkökkel sikerült elérnem, hogy a cuccaim egyiküknek se legyen érdekes. Mire is gondolok? Van itthon hercegnős és autós színezőm, színescerkák, lufik, színes papírok nyirkálni, gagyi bizsuk, rajzfilmek, a könyvjelzők között elmentve pár online játék, stb. stb. Nem nagy befektetések, nem foglalnak helyet sem – és hidd el megéri: a szülők részéről nem lesz sértődés, a gyerek pedig jól fogja magát érezni! Tapasztalatból mondom: én egyszer próbáltam beszélni az egyik tesómmal erről és a vége az lett, hogy inkább nem is jöttek látogatóba hozzánk jó darabig :( Hiába értelmes emberek, mégis a szívükre vették.
Via, egyszerűen szuper vagy! Nagyjából ugyanazt írtad, csak más szavakkal, amivel egész nap a kedvesem győzköd engem. Mert az addig rendben, hogy “lepasszoltam” mindenkit, de folyamatosan bizonytalankodom és őt nyaggatom…ő meg győzköd, hogy legyek már önző és ne engedjek, valahogy úgy, ahogy te is írod. Márpedig, ha te, kívülállóként, objektíven is így látod a dolgot, akkor nincs más, mint egyetérteni és megfogadni. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy lehetnék kicsit önzőbb a családommal szemben….
Gyakorold ezt: “Köszönöm, nem.” :)
Igaza van a párodnak! Hajráhajrá, ne hagyd, hogy a csajszi magát kínozza! ♥
Olyan jó, most ahogy olvasom a te és a kommentelők véleményét, már nem érzem magam annyira rossznak, amiért lepasszoltam mindenkit…köszönöm <3
Nem vagy rossz! ♥ Egyáltalán nem! Nem a mártírok és a másokat mindenek felett maguk elé tevő önfeláldozók a “jók”, akik folyton szoronganak, hogy mindenkinek meg tudjanak felelni.
Igen, valamilyen egészséges szinten önzőnek kell lenni. Elvileg. Én azért azt mondom, hogy jakee ülj le és gondold végig a prioritásokat az életben és aszerint cselekedj. Sokszor én is megkaptam a páromtól, barátaimtól, hogy legyek önzőbb és valóban egyszerűbb lett az életem, de üresebb is. Aztán megtanultam, hogy hálásnak kell lenni a tesóimért, mert számíthatunk egymásra, örülni kell a rossz-csont gyerekeiknek, mert nem sérülten születtek, és legyek boldog a szüleim “nyaggatásai” miatt is, mert azt azt jelenti, hogy élnek! Én felállítottam a magam “kis” sorrendjét és így boldog ember vagyok. Kívánom, hogy benned is tisztázódjanak le ezek a dolgok és akkor az arany középúton Te is nagyon boldog leszel, ahelyett, hogy gyötörnéd magad.
Nagyon érdemes ilyesmiben a pasikra hallgatni, mert (bár nem általánosítható, de többségében mégis igaz) bennük több az _egészséges_ önzés, és sokkal kevesebbet lelkiznek “hülyeségeken”. Nekik nem okoz lelki válságot, hogy kiérdemelték-e aznapra, hogy süssön rájuk a nap, mi csajok meg hajlamosak vagyunk bizonytalankodni saját értékeinket illetően… nem csak a házimunkában érdemes szerintem beosztani, kinek mi “valóbb”, hanem a mindennapi életben is… Igen, ebben a pasik általában jobbak, hallgassunk rájuk :)
Via, én mindig csak ámulok a párkapcsolat témájához való hozzáállásodon. Olyan sokat lehet tanulni Tőled! ♥
Nagyon tetszett a válaszod a második kérdésre. Főleg ez: nem az van, hogy “ő kontra én”, hanem “probléma kontra mi”. Ezt már több helyen is írtad, és tényleg annyira alapvető kellene legyen. Gyakrabban kell emlékeztessem rá magam. Időnként könnyen kicsúszik a szájamon, hogy ‘Miért nem vagy íííítttt?!’, legtöbbször ‘csak úgy’, de ritkán bántóan is, még ha tudom is, hogy egyáltalán nem az van, hogy ‘nekem hiányzik’ kontra ‘látni sem akar’, hanem távolság kontra mi. Ez a fő ‘probléma’, de azt hiszem, tudom másra is alkalmazni. Köszönöm a mai emlékeztetőt!
Csatlakozom! Annyira jó, amikor rájövök, hogy ez tényleg így van, ilyen “egyszerű”, csak fejben tartani nehéz… kicsit szégyellem magam, hogy néha “ellenségként” kezelem a barátom, vagy nevelni próbálom, amikor nem az anyukája vagyok, hanem a társa… Szóval köszönöm köszönöm köszönöm, hogy észhez térítesz, Via! ♥
Annyira kedvesek vagytok, köszönöm.
Via, én eddig csak olvastalak (minden nap) de most bejelentkeztem :-) Egyszerűen imádom az oldaladat! Ugyan én még nem találtam meg a párom, de amit Háziasszonynak írtál, azt nekem is írtad. Én tízen-húszon éves koromban azon kívül, hogy nagyon gyerek voltam még, úgy gondoltam, hogy ha rögtön megtalálom, akkor kb tíz év után biztos elmúlik a szerelem és én ott állok elváltan (gyerekeknek nem jó), vagy egy már nem boldog házasságban (nekem nem jó). Lehet, ezért is nem találtam még meg, pedig már nagyon a határán vagyok, hogy lehet-e még egyáltalán gyerekem. Most már tudom, hogy tévedtem, igenis szeretheti egymást két ember annyira, hogy nyolcvan évesen is hálásak a sorsnak, hogy találkoztak. Régen valahogy csak azt vettem észre, hogy mennyi rossz kapcsolat van, de ma már tudatosan figyelek arra, hogy igenis boldog párok is vannak, nem is kevesen. Téged csak így olvasva ”ismerlek”, de nekem nagyon hiteles, s erőt adó példa vagy.
Sokáig az is aggasztott, hogy egy kapcsolatban a nő általában sokkal több házimunkát végez, én meg nem vagyok az a ”strapa mari” típus. Már a FlyLady program is rengeteget segített, de a mai válaszod, hogy figyeljek rá, hogy ne külső elvárásnak akarjak megfelelni, és hogy mi mindig egy oldalon állunk a probléma, pedig a másikon – ez teljesen az, amire éppen szükségem volt. Köszönöm! Annyira, jó, hogy vagy! :-)
Háziasszony, neked is köszi, hogy pont ezt kérdezted!
Ja, volt egy olyan hitem is, hogy az miatt is nehezen találok párt, mert vegetáriánus vagyok. Te vagy rá az élő példa, hogy ez sem igaz :-)
Köszönöm! ♥
Mi még bőven nem voltunk vegák, mikor összejöttünk, és együtt lettünk azok, de hidd el, hogy így sem esszük teljesen ugyanazt! :) Szerintem nincs két ember, aki pontosan ugyanazokért az ételekért rajong és ugyanazokat szereti. Hogy most ez ízlés, allergia, vagy egyéni preferencia miatt van, esetleg tudunk ráaggatni egy címkét (vega, paleo, cukorbeteg, laktózérzékeny, nyerskoszt-hívő, szójaallergiás), az teljesen mindegy, a párjának akkor is alkalmazkodnia kell hozzá. És meg lehet oldani.
Via, az utolsó levél szét van csúszva, szerintem Enter helyett sortörés lehet az eredetiben a bekezdések végén, azért ilyen. Notepad-be kimásolva azért olvasható :-)
Nekem teljesen jól látszik.
Tudsz küldeni egy print screent? Nekem is jól látszik.
Email ment.