Múlt vasárnapi felhívásomra közel száz levelet kaptam Tőletek, fantasztikus történeteket osztottatok meg — írt rengeteg pedagógus, onkológus, mentős, optikus, kardiológus, de lesz a sorozatban informatikus, bolti eladó, utazási irodában dolgozó, ügyvéd, “fejvadász”, kutyakozmetikus, szülésznő, könyvelő, molekuláris biológus, és még rengeteg elhivatott, szenvedélyes ember, nem is tudom őket mind felsorolni. ♥ Igyekszem úgy válogatni közülük, hogy érdekes, izgalmas és változatos legyen a cikksorozat.
Elsőnek Detti válaszolt a kérdéseimre, jöjjnek a válaszai! Detti 32 éves, és egy pesti óvoda- és általános iskolában logopédus, konkrétan utazó logopédus, vagyis nem az iskola alkalmazza hanem egy szakszolgálat küldi ki a kerület intézményeibe. A szakmai kérdéseken kívül kértem még Dettitől belsős tippeket, tanácsokat, és aranyos történeteket is, nekem ezek a kedvenc részeim az interjúban, remélem, Nektek is tetszenek majd! :)
Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! A részletek a felhívásban. Most pedig jöjjön Detti!
– Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod? Milyen típusú feladataid vannak?
Elsődlegesen a súlyos beszédhibás és/vagy diszlexia veszélyeztetett gyermekek szűrése és fejlesztése a dolgom. Ezen kívüla nagycsoportosok többszöri felmérését is én végzem az év során (iskolaérettséget vizsgálunk). Olyan sok a gyerek, hogy akinek csak pár hangja hiányzik (pl. raccsol, vagy s helyett sz-t mond), az legtöbbször nem fér bele hivatalosan az óraszámba. A tehetséggondozásról nem is beszélek, lehetne a feladatunk, ha lenne rá idő. Ez az önkétes túlórák alatt történik, vagy a téli beteges időszak alatt, amikor kevesebb a gyerek.
Délelőtt illetve az alvás után délután tudunk az ovisokkal foglalkozni, délután a napközi alatt az iskolásokkal, esetenként szakórán „melléülve”, ha olyan súlyos a probléma.
Legtöbbször játékosan kell gyakorlatokat végezni közösen a gyerekekkel, egy tükör elött ülve. Ezeket otthon tudják majd gyakorolni. (Ez olykor monoton és unalmas.) Sok feladatlapot készítünk vagy másolunk, ezekből órán tudunk tanulni. Én azt tartom feladatomnak hogy a felmérés során minden gyereket a lehető legalaposabban felmérjek. Minden területen és időben tudjam jelezni a szülő felé, ha valahol találok lemaradást/megakadást. Ide tartoznak például: látási- hallási- mozgási észlelés, emlékezet, szerialitás, tapintás és egyensúly, mozgás összerendezés, finommotorika, figyelem, kitartás, feladattudat — mindezek önmagukban és összességükben –, beszédértés és észlelés, artikuláció. És persze nem árt figyelembe venni, hogy a felmérés idején fáradt-e gyerek vagy félénk vagy bármi egyéb.
– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek a munkádhoz?
Gyógypedagógus képzés (ELTE, anno még önálló főiskola volt), és nagyon fontos az empátia, gyermekszeretet, játékosság, önállóság, határozott kedvesség, kitartás és bíztatni tudás, figyelem, odaadás… segítésmánia. :)
– Mi a legnagyobb tévedés/félreértés a munkáddal kapcsolatban?
21 óra a hivatalos munkaidőnk. Mondták már többször: “Ja, ez akkor nem is munka. Bemész kicsit dumálsz és hazamész.” … Igen. Valóban. Nem munka — hivatás. Biztos van, aki félvállról veszi, de szerintem aki hosszútávon is bírja gyógy/pedagógusként, asszisztensként, az szereti a munkáját. Ezt máshogy nem lehet. Részemről az összes gyerek neve, problémája, néha még az adatai is ott keringenek a fejemben és minden szabad percben tervezek: órát, szülői megbeszélést, szoba és játék elrendezést, új játékot feladatlapot. Szakmai anyagot nézek keresek, tanulok. A „duma”-rész gyerek számára érthető kell legyen, érdekes, változatos, játékos, sokszinű és vidám. Akkor hat. :) Valójában a heti 40 munka óra fele lenne a felkészülés, de kicsit több ez annál, és nem panaszként mondom.
– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
A legelső óralátogatáson! Vagy már kiskoromtól kezdve.
– Minek készültél gyerekkorodban?
Minden gyereket begyűjtöttem magam köré már gyerekként is. Játszottunk, és soha senki nem lehetett kirekesztve vagy becsapva. Valami gyerekekkel-foglalkozós munkát kerestem. A gyógypedagógia a különlegessége miatt jött a képbe. Ezt is csinálom lassan 10 éve, továbbra is csillapíthatatlan tettvággyal.
– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?
Szakmailag sok mindenre büszke vagyok, de ami nekem számít az az, hogy a gyerekek 10 év után is megismernek és emlékeznek rám az oviból, lelkesen tanulnak velem az órán, vagy a szülők továbbadják a telefonszámom olyan szülőknek akik segítséget keresnek.
– Milyen céljaid vannak?
Célom az induló és engem érdeklő/érintő továbbképzések elvégzése, játékkészletem bővítése. Nem tervezek nagy dolgokat. Sok gyerek van. Sok apró kis akadály amit észre kell venni és ha legyűrjük őket, akkor kaphatunk boldogabb nyugodtabb gyerekeket és szülőket.
– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon? Mi volt a legfontosabb, amit tőle tanultál?
A szüleim támogattak mindenben. Anyukámtól a nyugodt kitartást, aputól az optimista vidám életszemléletet „tanultam”. A főiskolán a tanáraim elhivatottak és igazán jó szakemberek voltak. A férfi tanárokat emelném ki, mert a sok nő között az ő látásmódjuk adott sok újat.
Gyerekszáj
– Kérsz sütit, Detti néni? Ugye kérsz még sokat?
– Miért? – kérdem én.
– Mert ha dagi leszel, akkor nem férsz majd ki az ajtón, és itt maradsz nálunk.
– Milyen kihívásokkal találkozol nap mint nap?
Kihívás beosztani a rengeteg gyereket és megmagyarázni a szülőknek, miért nem tud mindenki járni logopédiára. Kihívás előteremteni a pénzt egy tanfolyamra.
– Mi a legkimerítőbb, amitől a legjobban elfáradsz?
A FÖLÖSLEGES PAPÍRMUNKA! Mintha attól lenne jobb a munkánk, minél több naplóba vezetjük kivel mikor mit és hogyan csináltunk…. Jöjjön el bárki, aki a támogatja ezt a sok fölös adminisztrációt, és nézze végig, mit agyal egy pedagógus egy-egy óra előtt/alatt/után, és mit küzd néha a gyerek helyett is hogy a fejébe „tegye” a tudnivalókat! Persze utána jön a napló, a túlóra napló, a fejlesztési napló és aminek talán van értelme: a fejlesztési terv. ám az ezer változatban: napi/heti/havi/éves lebontásban persze gyerekeknént és problématipusonként. Írni is fárasztó, de nincs ember aki valaha elolvassa ezeket. Rengeteg idő vész kárba.
– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? Mi az, ami segít továbblépni?
Ritkán vagyok beteg, de olyankor kevésbé bírom. A szülőkkel való kapcsolattartás okoz néha gondot, de ritkán és akkor is többnyire a kommunikáció stílusa miatt. A gyerekeket nézni, játszani velük, haladni fejlődni napi szintű megerősítés, így nagyon nincsenek mélypontok (legalábbis a munkában).
– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
A családdal kirándulunk, túrázunk és mászunk és táborozunk. Itthon kézműveskedek, kötök, varrok, horgolok, játékot készítek, főzőcskézek. Pilates és jóga, ha belefér.
– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?
Menjen el egy oviba, és ha „kibír” ott egy órát, az már félsiker! :) Aki 30 gyereket egy szobában „elvisel” annak az idegei jók, ha még játszani is tud velük, büszke lehet, jöhet a szakma.
– Mi az, amit nem mondott senki, de jó lett volna tudni?
Kőkemény anatómia is lesz! Ez részben kiszűri az „elhivatatlan” hallgatókat :)
– Mit üzensz a leendő kollégáknak?
Minél kreatívabb, annál élvezetesebb a munka!
– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló szülőkhöz?
Kedves Szülők! Kérem fogadják el, legalább részben, amit a gyerek körüli szakemberek mondanak! Járjanak utána, olvassanak utána és fejlesszék a kicsiket, ha kell. Játsszanak és tanuljanak a gyerekekkel. Később nehezebb fejleszteni/pótolni/újratanulni.
Raccsoló gyerek szülője kérte:
– Kérném, hogy a gyerek R-jét ne javítsák. Olyan arisztokratikusan beszél.
– Milyen belsős tipped van a szülőknek?
- A piac tele van fejlesztő játékokkal, gyerek”tanfolyamokkal”, használják ki ezeket, ha tehetik!
- Jók a „régi” otthoni játékok is: ugrálókötél, ugróiskola, babzsák, karika, homokozó, hinta, bicikli, tv-torna gyakorlatai, rajzolás, festés, zenére táncolás.
- Emellett ne terheljék le túlságosan a gyerekeket.
- Figyeljenek a gyerekre, inkább ritkábban, de akkor csak rá figyeljenek.
- Kérdezzenek, ha bizonytalanok valamiben.
- Ne küldjék iskolába túl korán a gyerekeket, ha tehetik (ellenzem a korai iskolakezdést! hagyni kell időt a képességek beéréséhez, az iskolák nagyon gyorsan haladnak).
Néha hülyén érzem magam, mert szeretem a munkámat. Sokan úgy reagálnak, mintha bosszantásból lennél elégedett és boldog vele. Nekem is vannak gondjaim, de ha az életnek csak a munka szeletét nézzük, számomra az isteni.
Nagyon köszönöm az interjút!
Két hasonló szemléletű logopédussal is találkoztam az utóbbi években, akiknek nagyon hálás vagyok, Lia néni óvodában foglalkozott a kisfiammal, Eszter nénihez most is hetente járunk. Annyi kedvességgel, szeretettel végzik a munkájukat, hogy mindig szívesen mentünk, sőt az immár tíz éves nagyfiam ugyanolyan lelkesen készül a foglalkozásokra, mint fociedzésre. Bizonyára alapvető a fejlesztő személyisége, de a vicces feladatok meg az óra végi jutalomjáték (ami még késés esetén sem maradhat el!) szintén sokat ad a sikeres együttműködéshez.
Az pedig szülőként mindig szárnyakat adott, ha láttam, hogy a tanító, tanár, edző, dokibácsi, védőnéni, egyéb szakember szereti a gyerekeimet. És szerencsére sok ilyen jó tapasztalatunk van, sőt sokkal-sokkal több, mint negatív.
Köszönöm a kedvességeteket!
Javaslom a még hezitálóknak, hogy írjanak Viának és válaszolják meg a kapott kérdéseket. Én sokat “kaptam” ettől a lehetőségtől. A visszajelzéseitektől. Érdemes kipróbálni.
Nagyon-nagyon tetszett a cikksorozat ötlete és ez a cikk is, érdekes volt és tanulságos. Várom a folytatást! :)
Szuper ez a cikk! Már előre örülök a többi inspiráló bejegyzésnek. Via, úgy szeretem, hogy a pozitív világlátásunkat segíted. Köszi.
Volna viszont egy kérdésem a logopédusokhoz, akik elhivatottak. Honnan tudjátok, hogy az a legjobb mód az adott gyerek fejlesztésére, ahogy csináljátok? Nekem a kislányom jár logopédiára, és nem vagyok biztos abban, hogy ez az egyetlen jó lehetőség, ahogy csinálják. Nem kötekedni akarok, hanem megbizonyosodni, értitek, ugye?
Nem tudjuk, csak reméljük:)
A kőműves is tanul falat húzni (alacsonyat magasat görbét és egyeneset), mégis a saját tapasztalata alapján dönti el mi/hogyan lenne a legjobb.
Ha rákérdezel, elvileg elmagyarázza a logopédus mit miért csinál. Ha mégis úgy gondolod ez nem elég hatékony akkor mondjad, azt is hogy miért érzed ezt! Te ismered legjobban a lányodat.
Én rá szoktam kérdezni (gyerektől is, szülőtől is) ha úgy érzem nem vagyunk egy hullámhosszon. Lehet hogy más feladatot kell használni más stílust, más eszközöket, helyiséget, vagy több megerősítés kell vagy feszültségoldás vagy … volt olyan kisfiú aki nagyon félénknek tűnt,alig mert szólni, mintha nem értené amit mondok. én magyaráztam lelkesen mire ő a végén azt mondta : jólvanna ezt már az elején is tudtam! Megbeszéltük ha érti akkor ezentúl szól.
Köszönöm, Betti a bíztatást. Próbálok én kérdezni, de a logopédussal nem nagyon értjük meg egymást. Nem rossz a viszonyunk, csak nehézkes kicsit. Nem vagyunk egy hullámhosszon, mert ő a tapasztalt, aki mindent jobban tud, én meg csak a hülye szülő, aki folyton kérdez, és nem tud mindent…
Mindenkinek kitartást, aki gyógypedagógiára jelentkezik, vagy már tanulja! :) Én is gyógypedagógus akarok lenni, bár nem logopédián (nem felelnék meg a szigorú alkalmasságin), de nekem is még egy megerősítést jelentett a cikk, a gyógypedes ismerőseimmel való beszélgetések és saját tapasztalataim mellett. Várom a folyatást, örülök a sorozatnak! :))
Én is szeretni fogom ezt a sorozatot :) Egyébként nemrégiben én is elkezdtem egy ilyen interjúsorozatot, csak én kifejezetten pszichológusokkal (egyelőre csak kettő van, majd haladok), mert én pszichológus szeretnék lenni, és jó tájékozódni, melyik fajta pszichológus mit is csinál valójában és milyen képzések is kellennek hozzá. :) És mint (remélhetőleg) leendő iskolapszichológus, külön fontosnak tartom, hogy a fiatalok többet tudjanak meg a lehetséges munkákról – hogyan is lehetnek azok, mennyi idő alatt, mit is csinál, hol is csinálja, stb. A már dolgozó felnőtteknek pedig lendületet és akár módosítási irányt is mutathat. Várom a következőt :)
Detti néniről pedig eszembe jutott az én logopédusom… Sajnos én már nem emlékszem rá annyira, hogy az utcán megismerjem, mert szerencsére nem kellett olyan sokat járnom hozzá. Nekem csak egy betű hibádzott (és örülök, hogy így is elkerülhettem logopédushoz), Kriszti néni mindig Kjiszti néni volt. De azt a “kevés” munkát is nagyon lelkesen végezte a nő, szerettem odajárni, volt ropi, meg mindenféle rajz, játék, szép füzetkém, amiben az otthoni gyakorlatok voltak, és utána olyan büszkén pörgettem a nyelvem, hogy Krrriszti néni. :)
Kedves Via! Én is gratulálok az újabb témához, az interjúhoz, és nagyon várom a folytatást. Morgiana-nak üzenem, hogy (bár nem tudom, milyen lehet ügyfélszolgálaton dolgozni) ügyfélként menthetetlenül előbb-utóbb, sőt ismételten kapcsolatba kerülök egy-egy kollégáddal. És többnyire jó tapasztalataim vannak. Bizony!!! (Igaz, én is igyekszem kedves ügyfél lenni….) Vagyis nem lenne érdektelen. :)
de jó ez a sorozat, Via, nagyon tetszett:)
Végre nem csak a panaszkodást láthatjuk (ami nagyon jellemző kis hazánkra, sajnos..:((- mondjuk ez is megérne egy-két kört, hogy miért is szeretünk mi ennyire panaszkodni??? Sosem értettem…)
Jó volt olvasni valakiről, aki ennyire szereti a hivatását, és jól érzi magát a bőrében, gratulálok neked is és Dettinek is.
(egy megjegyzés: én ügyfélszolgálaton dolgozom, ez érdekes lehet?:O)
Igen, érdekes, írj rám! :)
Panaszkodni azért jó, mert addig se kell csinálni semmit. Főleg, ha még van is kire mutogatni! Huhú, akkor aztán tényleg nem kell csinálni semmit, hiszen nem is a mi hibánk, hogy szarul vagyunk! Jó kényelmes pocsolya. :) Büdös is, rohad is, de a miénk.
Jó a sorozat, gratula Viának és még nagyobb elismerés Dettinek, de lehet egy apró gondolatkám? A sorozat címe lehetne inkább szeretem a hivatásom. Több okból is : egyrészt tapasztalataim szerint általában inkább azt szeretik az emberek, másrészt épp ebből a cikkből is az derül ki, hogy a konkrét munkakör azért a felesleges papírmunkák tönkelegével, a minimális fizetéssel és társadalmi megbecsüléssel nem szerethető már annyira. De a hivatás, az igen, ahogy Detti is említi a riportban.
A “szeretem” és a “munkám” között nagy kontraszt van szerintem, és ezért figyelemfelkeltő. Hagyományosan vannak bizonyos típusú munkák, amikről az emberek azt gondolják, hogy lehet “hivatás”, és nem gondolnak bele, hogy mondjuk egy pincér vagy egy pénztáros is lehet elhivatott és boldog abban, amit csinál, ezért is szeretném kerülni ezt a sztereotípiát. Én szeretném megtartani, szerintem a “munka” szó nem degradálja valakinek a hivatását, végülis ezt dolgozza. A “hivatás” inkább arra utal, hogy HOGYAN dolgozza ezt. :) De ha bármelyik interjúalanyomnak kifogása lenne azzal, hogy “lemunkázzam” a hivatását, akkor majd természetesen javítani fogom. Ezt rájuk bízom. :)
Nagyon jó ötlet ez a sorozat, annyi érdekes és izgalmas embert ismerhetünk meg, és számos ismerni vélt szakmába pillanthatunk be.
Személyes tapasztalataim is vannak a témában. A fiam óvodás korában néhány hangot nem ejtett tisztán, és egy zseniális kolléganőmhöz került, Ványi Ágnes a neve, könyvet is írt. De nem ettől lett nagy. Olyan szakértelemmel és hihetetlen szeretettel foglakozott a gyerekemmel (és másokéval is), hogy imádott oda járni a fiam, és nagyon hamar kijavították a hibákat. Kicsit (nagyon) sajnáltuk mindketten, mikor el kellett búcsúznunk. Ebben a szakmában csupa ilyen elhivatott szakemberre volna szükség!
Megvan a második nap a héten, amit szeretni fogok már most tudom. Jó ez az új sorozat! Kellemes hetet mindenkinek!
Via, köszi Neked, hogy kivitelezed ezt a szuper ötletet! Elképesztő! :) Sokkal jobb, mint a JOY Jó munkát! rovat. ;)
Detti, Neked pedig azt köszönöm, hogy megerősítettél abban, hogy a gyógypedagógia az én utam (a szakirányt még van időm kiválasztani). Örültem, hogy az anat-ra is felhívtad a figyelmet! :) További sok sikert & örömet a munkádban! <3
Nekem is nagyon tetszik ez a sorozat, már az ötlete megfogott a múltkor, de nagyon tartalmas és érdekes lett az interjú is. :)
Főleg, hogy ha nem is logopédus, de gyógypedagógus szeretnék lenni (jelenleg még gimnazista vagyok) és szinte mindig mindenki csak le akar beszélni róla (bár valószínűleg ha mást szeretnék csinálni, akkor is le akarnának beszélni, ez már csak ilyen).
És egyébként is: szerintem kifejezetten jó olvasni olyat, hogy valaki elégedett a munkájával vagy egyáltalán, bármivel elégedett, sokszor hajlamosak vagyunk csak a rossz dolgokra koncentrálni (én is, de azért már dolgozom rajta, hogy ne így legyen), amitől pedig még senkinek sem lett jobb.
Várom a többi részt is. :)
Mintha én írtam volna ezt a kommentet, Norina. Teljesen egy véleményen vagyunk és én is gyógypedagógus szeretnék lenni. Kitartást, először engem is sokan le akarták beszélni róla: nem sikerült :) szerencsére a szüleim mindig támogatták a döntésemet és a terveimet! Sok sikert!
Nagyon klassz interjú Via, látom, nekem is a kedvenceim közé fog kerülni a sorozat. Jó kicsit belelátni más szakmákba is….
Via, annyira örülök ennek a cikknek!!! Ha nagy leszek, én is logopédus leszek :) Mivel most kezdtem, ezért főleg izgalmas volt olvasni ezeket a sorokat, és csak megerősített, hogy igen, ez tuti jó lesz nekem is :) Szóval, köszönöm <3
Nagyon szívesen! :)
Jó volt olvasni ezt a beszélgetést! Via, pont valami ilyesmire gondoltam, mikor írtam a szülinapi kérdőívben, hogy szívesen olvasnék interjúkat általad érdekesnek/értékesnek vélt emberekkel. Te tényleg tudsz valamit! :)
Detti, a fölösleges papírmunka utálatodat nagyon át tudom érezni! Kívánom, hogy a munkád iránti lelkesedésed még sokáig megmaradjon! :)
Várom a sorozat következő részeit! :)
Annyira örülök, hogy van valaki Magyarországon, aki nem “Things I hate Thursday” -t és “Utálom a munkám” -os bejegyzéseket ír, hanem pont az ellenkezőjét. Jó boldog emberekről hallani :)
Szeretek az árral szemben menni. :)))
Egyetértek veled, Almacukor. Pár napja belefutottam a facebookon egy oldalba, ahol egy csaj naponta több dolgot postolt, ami idegesítette/irritálta, illetve mások is megtehették ezt ha kedvet kaptak hozzá. Olyan dolgokat listázott, hogy számára szinte ismeretlen emberek mit tesznek ki a facebook profiljukra, milyen képeket töltenek fel, mit hogyan mondanak, hogy hordják a hajukat, milyen ruhákat vesznek fel, néha a saját életében tapasztalt nehézségeket (pl. az egyetemmel kapcsolatban). Elég rossz volt ezt olvasni, mert mások fikázásával elsősorban magának árt. Mennyivel jobb érzés, minden csütörtökön sorba szedni, mennyi jó dolog történt velünk! És szuper érzés arról is olvasni, hogy valaki szereti a hivatását, ha kiskoromban lett volna ilyen jellegű problémám, biztos azt szerettem volna ha valaki olyan foglalkozik velem, aki ilyen lelkesedéssel végzi a munkáját! :)
Én annak örülök egyébként a legjobban, hogy nem csak én vagyok ilyen “valaki”. ♥
Na ez az amit en sem ertettem soha sem. Mindenkinek megvan a maga gondja, baja, mindenkivel tortennek rossz dolgok, mindenkinek van rossz napja stb, stb. Azzal nem lesz elorebb senki sem, ha ezeken sirankozik, es meg jobban belelovalja magat a problemaba. Nem kell a ceco, meg kell oldani es el kell felejteni. Ha meg olyan dolog tortent, amin nem tudunk valtoztatni akkor gyorsan dolgozzuk fel, es lepjunk tul rajta. Kozhelyes, de valoban igaz, hogy az elet napos oldalat kell nezni, mert kulonben az ember begolyozik. Oruljunk annak, amink van es ne sirankozzunk azon amink nincs.
Az élet nem mindig az a buli, amire vágytunk. Ám, ha már úgy is itt vagyunk, táncoljunk. ;) /ismeretlen/
Ismerek egy fiút, aki lefotózza a rosszul öltözött embereket a buszon, majd feltölti facebook-ra. Nagyon sajnálom ezt a fiút, de attól még tény, hogy a fröcsögtetés nemzeti sport nálunk… :(
Nagyon jó interjú. Szerencsére én nem jártam logopédushoz, de volt egy tündéri aranyos idősebb hölgy aki az egész város iskoláit és óvodáit járta. Rajta is azt az elhivatottságot láttam, mint ami Dettiről sugárzik.
A ja ez nem is munka című mondatokat sokszor anyukám is megkapja. Tanítóként dolgozik és könyvtáros. Van, hogy éjszakába nyúlóan állítja össze az ünnepi műsorokat vagy a szereplők ruháját varrja. Irigylik tőle a nyári szünetet, pedig ha belegondolunk másnak is szinte ugyan annyi szabadsága van csak más akkor veszi ki amikor szeretné.
Via, ez fantasztikus.
Köszönöm, Detti érdeme! ♥
Lehetne kérni, hogy az interjú egy utazási irodában dolgozóval a közeljövőben kerüljön ki vmikor?:) Azt hiszem az szeretnék lenni, de nem tudom még biztosan, és szorít az idő… =) Hasznos lenne olvasni vkinek a tapasztalatait.
Igyekezni fogok! :)
Remek sorozat lesz! A fejvadászra is nagyon kíváncsi vagyok :)
Leendő gyógypedagógusként (igaz, én ért.ak., tan.ak. szakirányos vagyok) nagyon jó volt olvasni ezt az interjút. Eszembe juttatta újra, miért is ezt választottam (volt egy kisebb elbátortalanodásom). Köszönöm :)
Ez is a cél vele, hogy aki ugyanezt dolgozza, az egy kicsit újra “beleszeressen” a hivatásába. Az is egy kemény feladat, hogy megtartsuk a jó érzést, nem csak oda jutni nehéz.
Én is éa-tanak – szakon végeztem és bizony meg kell írnom Neked, hogy jól választottál! Engem anno le akartak beszélni erről a párosításról, de nagyon örülök, hogy nem sikerült. Ma nem tudom mihez kezdenék az osztályomban, ha nem pont ezt a kettőt tanultam volna. Kitartás és semmi bátortalanság!
Jó lesz ez a cikksorozat nagyon!
Nagyon jó lesz ez a rovat. Eszméletlenül tetszett. Én pedagógus végzettségű vagyok, hála Istennek még azelőtt rájöttem, hogy ez nem nekem való, mielőtt elhelyezkedtem volna egy iskolában. Minden elismerésem a pedagógusoké, anyukám óvónő és mindig elmondom, hogy negyed órát nem csinálnám. Hajrá Detti néni, remélem sokan vagytok ilyen elhivatottak!
Megdobbant a szívem, mikor a címet olvastam, hisz én is logopédus vagyok. :) Ugyanezt szoktam mondani, nem munka, hanem hivatás, amihez hatalmas elhivatottság szükséges. Sok helyen sok embernek – gyerekeknek, szülőknek, óvónőknek, tanároknak, kollegáknak – kell megfelelnünk, együttműködnünk velük, s ez bizony nem könnyű. Ugyanakkor a súlyos beszédhibák kijavítása, a gyerekek őszinte, kedves szavai, hálás megnyilvánulásai óriási töltetet adnak az embernek és továbblendítenek a mélypontokon. Egyet értek a fölösleges papírmunkáról szóló gondolatokkal, ezek időt és energiát vesznek el sokkal fontosabb dolgok elől. A szülőktől megértést, türelmet és együttműködést kérünk! Leendő logopédusoknak pedig azt tanácsolom, szeressék a gyerekeket, legyenek empatikusak, megújulásra képesek és szakmailag minél jobban készüljenek fel, s legyenek nagyon büszkék választott hivatásukra.
“A szülőktől megértést, türelmet és együttműködést kérünk! Leendő logopédusoknak pedig azt tanácsolom, szeressék a gyerekeket, legyenek empatikusak, megújulásra képesek és szakmailag minél jobban készüljenek fel, s legyenek nagyon büszkék választott hivatásukra.”
Nagyon igaz!
Azt hiszem, ezek a cikkek lesznek a kedvenceim. Köszönöm <3
Én köszönöm, hogy így örültök neki! Sokat jelent! ♥
“Kérném, hogy a gyerek R-jét ne javítsák. Olyan arisztokratikusan beszél.”
Ennel a mondatnal teljesen vegem volt. :D :D
Nagyon jo lesz ez a sorozat, vegre nem csak a szaraz tenyeket fogjuk tudni x munkarol, hanem az emberi oldalat is bemutatjak.
Ezzel a “jajj te csak ennyit dolgozol, es csak dumalnod kell, meg milyen konnyu munka” hozzaszolasokkal gyakran talalkozom, de sztem ezt ne vedd magadra, inkabb alkalom adtad magyarazd el az illetonek, hogy nalad ez mit takar. Hisz egy laikus nem lat bele a hetkoznapjaidba, ahogy lehet te sem tudod, hogy pl egy ugyvedi praxis mivel jar. :)
Igen, az emberi oldal érdekel, sőt, az egyének, akik konkrétan tudnak minket inspirálni. A statisztikai adatok engem nem szoktak. :)
Nagyon szépen köszönöm ezt az érdekes interjút, nagyon jó volt olvasni :) Izgatottan várom a továbbiakat is :)) ♥
Nagyon jót mulattam a gyerekszáj és szülői hozzászólás idézeteken. :-)
A kedvencem pedig ez a 2 mondat lett:
” Sokan úgy reagálnak, mintha bosszantásból lennél elégedett és boldog vele. Nekem is vannak gondjaim, de ha az életnek csak a munka szeletét nézzük, számomra az isteni.”
Valóban, rengeteg olyan ember van, aki furcsán reagálja le, ha az ember elégedett az életével, a munkájával. De nem kell, hogy ez azokra is hatással legyen, akik elégedettek és boldogok, hiszen nem másokért élünk, hanem egymás mellett. Szerintem ezt a filozófiát Detti teljes mértékben magáévá tette.
Hajrá Detti, csak így tovább! :-D
EZ. ANNYIRA. SZUPER. !!!! :D
Most különösen örülök, hogy én is logopédusnak tanulok, pont ezt várom a jövőbeli hivatásomtól! Úgy érzem, menni fog!
Yaay! \O/
Érdekes volt elolvasni. :) Bár én csak 23 vagyok, mégis elég sokat mozogtam már ebben a körben – a húgom mindenféle “disz”, személyes tapasztalat h egy ilyen “Betti néni” néha csodákat tud tenni. :) Kár h a mai fiatal szülők között sokan vannak, akik azt hiszik, ők jobban tudják mint a szakember…
“Mert ha dagi leszel, akkor nem férsz majd ki az ajtón, és itt maradsz nálunk.” <– hogy ez mennyire édes! :)) ♥
Jajj, Detti néni… ezer bocsánat, nagyon koncentráltam a véleményemre!!
Betti, Berni, Detti, Bernadett, volt aki Bea vagy Böbe néninek hívott:) Mindet szeretem. no problemo