Livi – sok más pedagógussal együtt – elsők között jelentkezett a felhívásra. :) 26 éves, és egy budapesti múzeumban múzeumpedagógus illetve mellette óraadóként viselettörténetet és öltözködéskultúrát tanít egy középiskolában.

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Nincs határidő, amíg vannak szenvedélyes emberek, a sorozat folytatódik! Nem kell, hogy “egzotikus” vagy “érdekes” legyen a szakmád — engem csak az érdekel, hogy szeresd csinálni, és hogy megtaláltad magad benne. Részletek a felhívásban.

 

 

– Miből áll a munkád? 

Bocsánat a szokatlan részletességért, de talán sokan tényleg nem tudják mi is a múzeumpedagógia.

A múzeumokban tendencia, hogy egyre jobban nyitnak a „közönség” felé. Az én munkám is ide sorolható, mivel különböző korosztályú csoportokat, osztályokat esetleg családokat fogadok és egy játékos múzeumi óra során úgy mutatom be nekik a kiállításokat, ahogy még soha nem látták. :) Nagyon sejtelmesen hangzik, de valójában kooperatív módszerekkel mélyítem el azt a tudást, amit egy szimpla múzeumi látogatás során nehezebb lenne megszerezni. Minden órához kapcsolódik kézműves vagy drámapedagógiai kiegészítő foglalkozás is. Szinte mindig csak a kiállítás egy adott szakaszában zajlanak az órák, akár csak egy vagy két teremben, így kevesebb mennyiségű tudás anyagot tudunk részleteiben vizsgálni.

Egy átlagos napomon előkészítem ezeket az órákat, például kiviszem a játékok kellékeit a kiállításba, papírpajzsot és legyezőt vágok vagy éppen kis fémlapokra korongokat rajzolok. Így gördülékenyebben megy a munka, amikor a csoport megérkezik. A kiállításban gyakran még körjátékot is játszunk a legkisebbekkel… vagy éppen jelmezbe bújva királyi koronában osztogathatnak parancsokat „alattvalóiknak” vagyis az osztály többi tagjának. Természetesen minden az óra adott témájához kapcsolódik, mely általában egy kiragadott rész (például történelmi korszak vagy személy) a kiállítás egy szakaszában.  Az órák során gyakran magam is jelmezbe bújok és így mutatom be a műtárgyakat és a korszakot.

Az órák után a nap további részében az új kiállítások szervezésében is segédkezem. Manapság már nincs kiállítás úgynevezett „interaktív” elemek nélkül, amelyek szintén a befogadást segítik. Illetve foglalkoztató füzeteket, kiadványokat írok és persze kidolgozom a múzeumpedagógiai koncepciókat, programokat.

Gyakran hétvégén is családi napokat szervezünk, ezek előkészítése és megtartása is feladatom. Illetve születésnapi zsúrokat is tartunk, ahol a gyerekek a foglalkozás után tortázhatnak is. :)

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? 

Én a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem, mint művészettörténész újkor és muzeológia szakirányon, itt végeztem el több múzeumpedagógiai kurzust. Már létezik jó ideje „múzeumpedagógus” szak is az ELTE-n, valamint sok pedagógus végzettségű kolléga dolgozik a szakmában.

– Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek a munkádhoz?

Szerintem a legfontosabb tulajdonság az empátia. Muszáj ismerni minden korosztály adottságait és ezzel összhangban kell előkészíteni és megtartani a foglalkozásokat. A szakma receptje szerintem a következő: végy egy jó adag kreativitást, keverd össze egy csipet türelemmel, adj hozzá 3 kanál empátiát majd szórj a tetejére kitartást.

– Mi a legnagyobb tévedés/félreértés a munkáddal kapcsolatban?

Az emberek többsége nem is hallott még a szakmámról, de sokan azt gondolják, hogy múzeumi ismereteket tanítok iskolában. Illetve sokan bejelentkeznek valamilyen órára, de fogalmuk sincs az egész során mi vár az osztályra… de szerencsére eddig mindig elégedetten távoztak. :)

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Furcsa, mert a mai napig emlékszem erre a pillanatra. Az egyetem első évének második szemeszterében hirdették meg számunkra az első múzeumpedagógiai kurzust, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy létezik ez a szakma. A kurzusvezető bemutatta nagyvonalakban a múzeumpedagógus feladatait: egyszerre kell lenni katalizátornak, pedagógusnak, kutatónak és még szükséges hozzá a kreativitás is. Éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Gondolkodtam a dolgon és nem is tudtam hogyan lehetne belőlem múzeumpedagógus, aztán szembe jött velem Walt Disney mára sajnos a neten unásig ismételt idézete: „Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni.” Olvasgattam egy darabig és úgy döntöttem nekem van bátorságom. :)

– Minek készültél gyerekkorodban? 

Óvodás koromban még pénztáros akartam lenni. Később kisiskolás koromban vallás kutató… meglegyintett a tudomány szele. :)

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Büszke vagyok arra, hogy bejutottam ebbe a viszonylag szűk szakmai körbe. Minden egyes olyan órát sikernek élek meg, amikor a gyerekek azt mondják: „Nem is gondoltuk, hogy itt a múzeumban ilyen jó lesz! Ez a legjobb múzeum!”

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Két ilyen ember is van. Az első az egyetemi kurzusvezetőm, aki elindított a pályán és úgy érzem hitt bennem. A második pedig az első munkahelyemen a vezető múzeumpedagógus. Tőle rengeteget tanultam, segített legyőzni az órai izgulást, megtanított lazán kommunikálni a gimnazista korosztállyal és legyőzni minden olyan nehézséget, amit például egy passzív diákcsoport nyújthat.

Vonatozás a múzeumban

Mi a kiállításban gyakorlatilag ugye „időutazunk”, ezért a gyerekekből „idővonatot” alkotunk – mint egy sima vonatozás, de csukott szemmel – és így megyünk be az órára. Általában ezután még akkor is vonatozni akarnak, ha csak a szomszédos terembe szeretném őket átkalauzolni, vagy mondjuk csak a terem egyik oldalából a másikba. :)

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Legkimerítőbb az, amikor nyári tábort szervezünk és egy hétig folyamatosan foglalkoztatni kell tizenegynéhány lurkót… Mellette pedig könyörögni kell neki, hogy egyék meg az ebédet, mert éhesek lesznek később, vagy a 40 fokos nyári hőségben igyanak is valamit, lehetőleg vizet. :) Illetve ha egy osztály nagymértékű passzivitást tanúsít, de a pedagógus ragaszkodik a drámapedagógiai foglalkozáshoz. Nincs rosszabb, mint egy csapat kiskamasz középkori jelmezben, akik nagyon nem akarnak velem „játszani”… Ilyenkor kell egy nagy kalap kreativitás és hirtelen kell rögtönözve átdolgozni az óra koncepcióját és testre szabni a drámázást is.

Ami aggaszt az az attitűd, ami egyre gyorsabban terjed a diákok közt… Az „okostelefonok” használatának köreikben (se) alakult még ki a kultúrája. Sokszor nehéz megtartani a figyelmüket és arra sarkalni őket, hogy gondolkodjanak el… Nem muszáj minden információt levadászni az internetről. Ráadásul a facebook elterjedése azt vonzza magával, hogy a kamaszok még inkább türelmetlenebbek lettek. Túl sok és túl gyors az információ áramlás és ez a személyes kontaktus varázsának vethet véget. Én magam is a támogatom az internet adta lehetőségek széleskörű használatát a múzeumokban is, de igyekszem megtartani a tárgyak és emlékek máshogy vissza nem adható varázsát, az „itt és most” hangulatát.

Memóriából (és lelkesedésből) ötös

Sok kedves történetem van, amit a gyerekekhez köthetek. De a számomra legkedvesebb az volt, amikor egy kisdiák egy hétvégén elhozta a szüleit a múzeumba, a teremőrök elmondása szerint mindent elmondott nekik, amit tőlem hallott… szinte szó szerint ismételte az én mondataim. Majd a kiállítás felénél megállt és azt mondta „Bocsánat, de csak eddig jöttünk az osztállyal!”

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Szerencsére ilyet ritkán érzek, engem a munka tölt fel. Ha azt érzem, hogy beleadok apait anyait, de egyszerűen nem találok partnert a csoportban akkor hatalmas erőfeszítéseket kell tennem agyilag és fizikailag is… Egy-egy ilyen óra után kolléganőmmel közösen megyünk ebédelni és egyszerűen kiröhögjük saját magunkat… Nem lehet mást tenni, mint nevetni, amikor heteken át építünk fel egy több órás koncepciót és egy passzív osztály, esetleg osztályfőnök miatt felborul az egész és nem azt tudjuk megvalósítani amire szívvel-lélekkel készültünk. Meg kell jegyeznem, hogy természetesen ilyenkor nekünk nincs mit temetni, mert minden ötletünket át tudjuk menteni más foglalkozásokhoz.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Egy gasztroblogot vezetek, ahol jelmondatom az „egyszerűség, gyorsaság diétázóknak is”. Imádok főzni és fotózni. Újabban a fotózás jobban érdekel, egy másik blogon vezetem a képeket, amiket készítek. A hobbimban is keresem a kihívásokat, a kifoztuk.hu magazin diétás rovatát jelenleg én viszem és ez minden egyes hónapban új feladatok elé állít, hiszen igyekszem mindig olyan ételeket kitalálni, melyet cukorbetegek is fogyaszthatnak.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 

Én annyira szeretem a munkám, hogy csak ajánlani tudom. Annyi csodás pillanatot ad, amikor csillogó szemű gyerekek vagy elégedett családok megköszönik a sok értékes percet nekem… Tudni kell viszont, hogy múzeumpedagógusból nyilván nincs annyi, mint például pékből… Nehéz bejutni 1-1 múzeumba. Én is sokáig dolgoztam ingyen, majd óradíjat kaptam és kb 2 év alatt jutottam el odáig, hogy jelentkeztem egy státuszra és elnyertem. Azt tudom tanácsolni, hogy minél hamarabb szerezzen mindenki gyakorlati tudást. Már az egyetem alatt el kell vállalni mindent, amit lehet… Ne várjon senki a sült galambra, mert a végén ott fog állni egy jól csengő diplomával és gyakorlat nélkül nehéz dolga lesz. Ha egy múzeumnak nincs programja a múzeumok éjszakájára például, akkor oda kell menni, egyeztetni kell és ingyen kidolgozni 1-2 programot nekik. Ha az iskola amúgy is elvárja a gyakorlati időt, akkor mindenképpen aktívan kell eltölteni és nem csak aláíratni… igaz az kényelmesebb, de a gyakorlati tudás, amit megszerezhetünk pedig kincset ér.

Fontos tudni, hogy ez nem versenyszféra és a fizetés sem az, ahogy az interjú elején is említettem, tanítok is a múzeumi tevékenységem mellett kereset kiegészítésként.

– Milyen kérésed lenne a hozzád fordulókhoz?

A diákoknak nem adnék tanácsot, ők legyenek önmaguk, én pedig majd igyekszem megtalálni velük a közös hangot. A tanároknak tudnék adni egy tanácsot. Mindig ismerjék az osztályt… lelkileg is. Mennyit bírnak, mit szeretnek és aszerint válasszanak nekik való foglalkozást. Például ha egy osztály imád festeni, akkor nem kell erőltetni a drámázást és fordítva. Vagy egy vagány gimis osztályt érdemes modern vagy akár kortárs történeti vagy művészeti órákra vinni és nem a középkori régészkedést erőltetni nekik. Illetve a fegyelmezésben találják meg az egyensúlyt. Amikor én például beszélek, nekik kell finoman rászólni a sutyorgókra, de ha mondjuk kérdezek valamit, már nem kell rákiabálni a gyerekekre, hogy „jelentkezni kell” amikor nekem bőven elég ha kórusban kiabálják a helyes választ. :)

– Milyen belsős tipped van?

Én azt tudom tanácsolni, hogy járjanak minél többet kiállításokra és múzeumi programokra. Tudom és érzem, hogy egyre nehezebben fordítanak az emberek erre pénzt, de keresni kell a kedvezményes, sőt ingyenes programokat is. Például nálunk minden hónap első szombatján ingyenesen lehet megnézni a kiállítást.

Illetve a szakmám klasszikus mondatát idézném „ a múzeum nem templom” … tessék bátran kipróbálni az interaktív elemeket a kiállításban. Ha van számítógépes játék érdemes végig játszani, ha ki van téve egy korabeli viseletet idéző jelmez tessék felvenni, ha kockákat kell rakosgatni, vagy középkorinak tűnő cserepeket előásni a homokból hát rajta… Ezek éppen annyira a kiállítás részei, mint a műtárgyak vagy a feliratok.