Kati 30 éves, és egy optikában optometrista és látszerész. Saját bevallása szerint a főfoglalkozása “jelenleg a gyermeknevelés, és az, hogy hogyan tudok eközben a szakmámban nem lemaradni”. Én 5 éves korom óta vagyok szemüveges, nagyon érdekes volt belelátni a látszerészek munkájába! Remélem, nektek is érdekes lesz az interjú Katival. :)

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod? Milyen típusú feladataid vannak?

Elsősorban látásvizsgálatot, szemészeti szűrővizsgálatokat végzek, kontaktlencse-illesztéssel foglalkozom 14 éves kortól. Másodsorban, mint látszerész szemüveget adok el, beállítok, javítok, csiszolok, árukészletet figyelek, lencséket, kereteket rendelek, reklamációt ügyintézek. Persze mindezt nem egyedül, hanem a munkatársaimmal, de minden munkafolyamatban aktív részes tudok lenni. Tehát a megfelelő dioptria felírásától, a szemüveg átadásáig mindent.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek a munkádhoz?
Először egy két éves OKJ-s szakképzés, mint látszerész és fotocikk-kereskedő. Majd akkor még két év kötelező munkaviszony után lehetett jelentkezni a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára dipl. Optometrista szakra.
Mivel elég sok feladata van egy látszerésznek/optometristának, annak függvényében, hogy éppen mit tevékenykedik, mindig más tulajdonságai kerülnek előtérbe. Kereskedőként pl. a jó komminukációs készség, kedvesség, segítőkészség, jó problémamegoldó képesség; a műhelyben a kézügyesség, precizitás, türelem (bár az mindenhol kell), a vizsgálóban ezek mellett egy nagyobb fokú empátia, határozottság.

– Mi a legnagyobb tévedés/félreértés a munkáddal kapcsolatban?
A legnagyobb problémát az jelenti, hogy sokan nem is tudják, mi fán terem az optometrista. A fő feladat nyilvánvalóan a dioptria meghatározása. Mivel megfelelő szemészeti anatómiai, élettani, patológiai ismeretekkel rendelkezem, és tudom, hogy mi nem tartozik az én hatáskörömbe, így adott esetben szakorvoshoz küldöm a pácienst. Szóval, aki olyan gondolatokkal ül be egy optometrista vizsgálószékébe, hogy „ugyan, itt orvosi szempontból semmi nem derülhet ki”, vagy „mivel ő nem orvos, akkor az egészségügyi problémáimat eltitkolhatom, és kikerülöm az orvost”, az rosszul gondolkozik.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
Amikor a gimnáziumban felvételi tájékozatót nézegetve nem találtam testhezállóbb szakmát. Az, hogy a főiskolát is megpróbálom majd ha lehetőség lesz rá, az evidens volt. Amikor először éreztem azt, hogy nem a körülmények (munkáltató, munkahely, tandíj) érdekelnek, hogy én optometrista legyek, ahhoz egy történet kapcsolódik:
Egy közel féléves kislánynak szüksége volt szemüvegre, kb -3,00 dioptriája lehetett (jelzem, hogy szinte semmit nem lát az ember ilyen korrekció nélkül). Elkészült a szemüveg, alig tudta anyukája ráadni, úgy sírt. Majd amikor mégiscsak sikerült valahogy, a kislány abbahagyta a sírást, abbahagyta a ficánkolást, megállt egy pillanatra és az anyukájára nézett ámuló tekintettel. Csodálkozva nézett rá, mert ekkor látta meg először az anyukája arcát… Számomra egy csoda történt ekkor, és biztos is lettem abban, hogy hasonló csodákat szeretnék csinálni.

Tökéletes trükk

A vizsgálóban egy időben nem azt a táblát olvastattam, amin a számok vannak, hanem, amin a betűk. Egy fiatal srác beült a székbe, és gyönyörűen, hibátlanul végigmondta a számokat. Máig sem értem, hogy miért gondolta, hogy ezzel engem ver át.

– Minek készültél gyerekkorodban? 
Kb. 14 éves korom óta látszerész szerettem volna lenni.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 
Egy páciens egyszer megjegyezte egy vizsgálat végén, hogy látszik rajtam, hogy mennyire szeretem ezt csinálni és ebből tudja, hogy jó helyre jött. Erre, a mai napig büszke vagyok, mert ezért csinálom, amit csinálok. Jól esik, ha bizalmat szavaznak. 

– Milyen céljaid vannak, amiket még szeretnél elérni a munkádban?
Jelen pillanatban az a célom, hogy a családom, gyerekeim mellett továbbra is részt vegyek a szakmámban, az, hogy GYED után ne úgy álljak vissza a munkába, mint egy tanuló. Elég tudatosan teszek az ügy érdekében. Előadásokra, továbbképzésekre járok (egy része kötelező is), kapcsolatban vagyok a munkatársaimmal, ha érkezik valami újdonság, fejlesztés, akkor azt kipróbálom, megnézem, utánaolvasok. Folyamatosan mérem fel a helyzetemet. Nekem ez fontos, mert nem azért választottam ezt a szakmát, hogy ne műveljem. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az amit nem tudok, meg mi az amit igen, hogy amit csinálok az jó, és tudom a határaimat, hogy mikor kell segítséget kérnem és persze kitől. Úgy gondolom, hogy én vagyok a szakmámért (a vevőkörért), nem a szakma értem. Tehát az egyik legfontosabb célomnak tartom, hogy megfelelő módon tudjam kiszolgálni azt és ne rekedjek meg azon a szinten, ahol vagyok.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon? Mi volt a legfontosabb, amit tőle tanultál?
A tanulmányaim elején a szülők, aztán a férjem, hogy biztosítja nekem a gyerekek mellett a szakmai kiruccanásaimat. Aztán egy volt kolléganőmnek nagyon sokat köszönhetek, mert olyan logikusan megtanultam tőle az optometria alapjait, hogy teljesen egyszerű volt rá építkezni.

– Milyen kihívások vannak a munkádban?
Kihívás elfogadni azt, hogy csak azon lehet segíteni, aki hagyja.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 
Talán egy-két vevőtípussal nehezen értek szót, de ilyenkor mindig van felmentősereg (munkatársak), hogy ne érezzen ebből senki semmit. Illetve a „hard-core” kontaktlencsézőktől kapok agybajt. Akik azzal dicsekszenek (nekem!), hogy hogyan hordják túl a lencséjüket, hogyan nem ápolják, meg milyen koszban úszik a lencse a tokban, hogy nem járnak kontrollra, meg igazából azt sem tudják, hogy mit raknak a szemükbe és baj esetén meg várják a csodát. Ilyenkor azokból táplálkozom, akik még rá is írják a dobozra a felbontás dátumát, precízen, időben cserélik a kontaktlencsét és megjelennek a rendszeres kontrollvizsgálatokon. Szeretem őket!

Rejtélyes esetek

A vásárlók mindig találnak magyarázatot arra, hogy a szemüvegük hogyan ment tönkre (főleg, ha garanciát szeretnének :)). Az indok, amit nem bírtunk nevetés nélkül: „Nem tudom, hogy történt, mert otthon sem voltunk! Így találtuk!” Valamint a „Reggelre ilyen lett!”. Hol? A párna alatt?

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
A munkába menekülök a gyerekzsivaj elől. Lassan fordítva lesz.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 
Szakmai alázat és hivatástudat nélkül ezt a munkát sem lehet csinálni. Mivel a főiskola előtt 4 évig közöm volt a szakmához, így nem ért váratlanul semmi.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló pácienseknek?
Amire felhívnám a figyelmet az az, hogy egy jó korrekció felírása nemcsak a vizsgáló tudásán, az eszközökön múlik, hanem ebben döntő szerepe van a páciens együttműködésének is.
Sajnos az emberek látásigénye elég alacsony. Sokszor én jobban örülök annak, hogy valakinek javíthatom a látását, mint ő maga, mert én már a vizsgálóban tudom, hogy mennyi élménnyel lesz gazdagabb, ha felteszi a szemüvegét.
Nyilván ez örömteli, de néha rossz belegondolni, hogy mennyi ember lehet még, aki pl. nem ismeri meg időben a vele szembejövőt, autóvezetés közben az előtte lévő autó lámpáit követi, nem látja jól a táblát a suliban, estére fárad a szeme, nem bírja a 3D-s filmeket stb… Pedig mindez egy egyszerű, fájdalommentes vizsgálattal orvosolható. Ráadásul ennek javítása érdekében semmilyen máj- meg gyomorkárosító pirulákat sem kell bevenni, csak egy tuti szemüveget kell feltenni.

Köszönöm szépen az interjút!