Másfél hónapja voltunk az Az a bizonyos első év c. film bemutatóján (jegyet is sorsoltam rá), és még lógok az ajánlójával, ennek kapcsán azonban mindenféle párkapcsolati-házasságos téma megindult a fejemben, úgyhogy jöjjön most itt egy inkoherens bejegyzés, amelyben Micimackó és Malacka megismerkednek, nem ijednek meg, és összekötik az életüket. (Mindig is akartam ilyesmi alcímet írni.)
A filmről
A történet végét is lelövöm, ezért ha meg akarod nézni, ne olvasd el a következő bekezdést.
A film arról szól, hogy két ember összeházasodik, majd egy év alatt szépen leépül a kapcsolatuk, megcsalják egymást, és a végén elválnak. Az egésznek az volt a kifutása valószínűleg, hogy csináljunk egy inverz-szerelmesfilmet, amikor az a poén, hogy mindketten végre alig várják, hogy megszabaduljanak a másiktól! És a végén lánykérés helyett elváláskérés lesz! Haha! Hát, annyira nem volt haha. Voltak benne aranyos poénok, de összességében engem az egész indítás zavart. Mi a fenét keresett ez a két ember együtt? Semmit nem tudtunk meg róluk, soha nem láttuk, hogy mit szeretnek a másikban, vagy milyen közös programjaik vannak, mitől működnek ők együtt, mint egy pár — ez pedig nem ártott volna a béküléshez. De tovább megyek: ha ez nincs, akkor eleve, mi a manónak házasodtak össze? Persze, tudom, azért, hogy elválhassanak, és kijöjjön a forgatókönyv szándéka. Egy filmben persze minden azért történik, hogy oda kanyarodjon a történet, ahova a szerzők szeretnék — jó esetben ez teljesen életszerű és megmagyarázható, rosszabb esetben orronvágja a saját karaktereit, és derékba törve, erőszakkal úgy formálja őket, hogy rájuk sem ismerünk, mire elérnek a célba, mert annyira karakter-idegen a végkifejlet. Amikor majdnemhogy kiabálsz a mozivászonnal, hogy „de egy ilyen lány nem csinálna ilyet!”, vagy „épp az előbb mutattad meg, mennyire szereti a feleségét, akkor minek csalja meg?!”, az azt jelenti, hogy a történet írja a karaktert, és nem fordítva, vagyis önmagukból kifordult embereket adsz a nézőnek. Esélye se lesz senkinek szurkolni, senkivel azonosulni, mert csak idegesen ül a moziszékben, hogy már megint milyen önellentmondásba keveredtek a hősök. Nem kell, hogy szerethetők legyenek, de legalább az alap motivációik, mozgatórugóik legyenek tiszták, legyen kettőnél több karakterjegyük — az, hogy „jóképű” és „gazdag”, nem elég. Az emberek ennél árnyaltabbak. Szóval a film egynek jó volt, ha a poénok szintjén maradunk, de ha egy picit is hajlandó vagyok gondolkodni, akkor felhúzom magam rajta. (Anna Farisnak egyébként mi történt a szájával?)
Az előadásról
Kapcsolódott a filmhez egy színházi előadás is, melyben F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus szakértői segítségével játszott a Momentán Társulat arról, hogy milyen az az időszak, amikor felszáll a „lila köd”. A Fröccs címe az volt, „Miért nem mondták, hogy ilyen a házasság?”, de elhangzott, hogy nem feltétlenül a házasságról lesz szó. Akik hosszabb együttélés után házasodnak össze, amikor már rég nincs lila köd, nem fognak megint a fogkrémről meg a vécéülőkéről vitatkozni csak azért, mert került rájuk egy-egy gyűrű. Ennek örültem, mert én is úgy látom, hogy ezek a párkapcsolati szakaszok — kezdeti lelkesedés kontra „rideg valóság”, ami persze idézőjeles, hiszen tök jó és izgalmas az is — papír nélkül is bekövetkeznek, elég hozzá a komoly szándék. (És ezért is röhögtem mindig, amikor megkérdezték tőlünk az esküvő után, hogy „na, és milyen a házasélet?” — hát, más mint egy alligátor, mert az hosszabb mint zöld, de a saját életemhez képest nem volt nagy változás, legfeljebb külső: komolyabban vettek minket. De mi egymást már előtte is komolyan vettük.)
Jó volt látni, hogy a színészek forgatókönyv és hollywoodi büdzsé nélkül százszor életszerűbb jeleneteket rögtönöztek, és olyan karaktereket alakítottak, akiket akár mi is ismerhettünk volna. Zsuzsa néha megállítva a jelenetet magyarázatot adott arra, hogy miért viselkednek így vagy úgy, és milyen megoldásokat lehetne alkalmazni. Nekem a legérdekesebb a nézők közreműködése volt — mivel interatkív és improvizációs színház, mi is be vagyunk vonva, a Fröccs esetében ez azt jelenti, hogy például tanácsot adunk a szereplőknek, hogy hogyan döntesnek, mit próbáljanak ki. Amikor egy konfliktus feloldása lett volna a cél, a lányszereplő a női nézőktől olyan tanácsokat kapott, hogy próbálja meg megbeszélni a párjával, tisztázzák az ügyet, mondja el, hogy mennyire rosszul esett neki, és így tovább. A férfiak rendre azt tanácsolták a lánynak, hogy tegye féltékennyé a párját, menjen el „csakazértis” bulizni, „mutassa meg neki”, hogy „ki a főnök”. Persze, az is benne van, hogy poénra vették az előadást, vagy nem mertek nem vicces javaslatot tenni, mert akkor magukból is mutatni kéne valamit, de elgondolkodtatott, hogy ez a fajta hozzáállás mennyire káros. Amikor már arról szól egy pár vitája, hogy a „mi oldjuk meg” helyett az a cél, hogy „én nyerjek” (azzal, hogy a másikat féltékennyé teszem, direkt borsot török az orra alá, bosszúból megcsalom, megalázom, kicsikarom belőle a bocsánatkérést akkor is, ha én hibáztam…), a párkapcsolat mint olyan mindenképp veszít. Ha a gyógyulás a cél, a nyílt sebbe nem sót kell szórni, ha meg már kicsinyes játszmává redukálódott a szerelmetek, ahol van enyém-tiéd, győztes-vesztes, énbeszélek-kussolj, akkor miről is beszélünk?
Rólunk
És ha már ennyire svédasztalos ez a bejegyzés, idézem Eszter levelét is, aki e-mailben kérdezett:
21 éves vagyok, 3 hónapja vagyok együtt a barátommal (aki egyébként az első barátom). Egyre jobban mennek köztünk a dolgok, a távolság ellenére is (Magyarországon kb 200 km-re, most 2400 km-re vagyunk egymástól, mivel én külföldön tanulok 5 hónapig). Néha úgy érzem, hogy annyira jó vele, hogy ebből akár valami igazán komoly és tartós kapcsolat is kialakulhat. Te honnan tudtad illetve tudtad-e egyáltalán (főleg az első időszakban), hogy Ádámmal házasság lesz belőle?
Mivel ma 13 éve, hogy megismerkedtünk, mesélek egy kicsit, aztán remélhetőleg benne lesz a válasz. :)
Nekem azért ő az igazi, mert mellette soha nem kellett megjátszanom magam, mindig lehetek én, ő is önmaga, és így imádjuk egymást. Ez a kezdetektől így volt. Nyolcadikos voltam, amikor megismerkedtünk — ő tizedikes. Egyikünknek sem volt még előtte senkije, csak hébe-hóba belezúgtunk emberekbe, de nem volt viszonzott, és egyikből sem lett semmi.
A Matáv (akkor még az volt!) megemelte a betárcsázós internet percdíját (akkor még az is volt!), ezért sztrájkoltak a magyar IRC szerverek, és egy finn szerverről jelentkeztünk be a szokásos chatszobába (#sailormoon.hu — akinek ez mond valamit :D). Előtte is láttuk már egymás nevét a taglistán, de mivel akkor csak mi ketten voltunk ott, elkezdtünk beszélgetni, és azt szoktam mondani, hogy azóta se hagytuk abba. :) Iszonyúan élveztem, hogy egy korombéli fiúval (csak 9 hónappal idősebb — évet ugrott, azért járt feljebb) tudok a Csengetett, Mylord?-ról beszélni, ha idézek a Macskafogókból vagy a Rapülőktől, akkor veszi az adást, és egyébként ugyanolyan jól beszélt angolul, mint én. (Nekem ez a kettő valamiért alapfeltétel: tudjon angolul & ismerje az angolszász kulturát, plusz játsszon hangszeren. A „mit keresel egy pasiban?” kérdésre ezek az elsők között vannak a humor, nyitottság, őszinteség és a szép szemek után. :))) Én akkoriban krimiket írtam, ő forgatókönyvet, rendezőnek készült, így az írásban is egymásra találtunk.
Rögtön éreztem, hogy ez valami marha jó lesz, mert ritkán kattanok össze valakivel ilyen jól. Fergeteges barátságnak indult, de már rögtön benne volt a több ígérete is. Mindenről és bármiről tudtunk beszélni (azóta is), eszmefuttatások, morális és teológiai viták, teljes baromságok és idétlenkedések váltották egymást. Intellektuálisan is abszolút partnerem, és már 14 évesen is sokkal inkább szomjaztam egy ilyen kapcsolatra, mint arra, hogy „juj, de helyes a haja”. Az se érdekelt, hogy 220 km-re lakik tőlem, és egyelőre csak gépelt szövegeken keresztül kommunikálunk — megtaláltuk egymást, és ez volt a lényeg. Az első beszélgetés és számtalan e-mail után két héttel találkoztunk először személyesen, felutaztam Budapestre a chatszoba szokásos találkozójára, és ott váltottunk pár mondatot. Mára leginkább érzések, félmondatok maradtak meg, hiszen egyrészt rég volt, másrészt mindketten öt méterrel a föld felett lebegtünk. Az Oktogonon levő Wendy’sben volt a találkozó, ami azóta megszűnt, de az Oktogon nekem azóta nosztalgikus hely Budapesten. :) Arra konkrétan emlékszem, hogy amikor bemutatkoztunk egymásnak és kezet fogtunk, konkrétan elhangzott tőlem a „visszakaphatnám a kezemet?”-kérdés, mert nem akarta elengedni. :) Ajánlott nekem egy könyvet, hogy olvassam el. Megkértem, hogy írjuk fel egy papírra a címét, mert el fogom felejteni — erre előhúzta a táskájából a tolltartóját és egy spirálfüzetet, adott egy ceruzát, kitépett egy lapot, felírtam a címet, és közben megjegyeztem, hogy „tipikus pasi tolltartód van, tiszta kupi”. Másokkal is találkoztam aznap a csapatból (egyébként egy csomó emberrel azóta is tartjuk a kapcsolatot ♥), úgyhogy a privát időnk véget is ért. Egész vonatúton hazafelé rajta járt az agyam, letörölhetetlen vigyor volt az arcomon. Hihetetlen szerencsének éreztem, hogy nem csak a virtuális beszélgetéseink voltak annyira fantasztikusak, hanem élőben is „kompatibilisnek” tűnünk, már amennyit egy kézfogásból és néhány mondatból le lehet venni. Mire hazaértem, várt egy e-mail: „Szia, itt hagytad a cetlit a könyv címével.” Azt hiszem, még csacsinak is hívott a levélben, ami megnyugtatott, mert kicsit be voltam tojva, hogy csak én látok csillagokat. Aztán a végén: „U.i.: Rendet raktam a tolltartómban.” :D
Nem tudom, más 14 éves lány hogy van vele, de én szerettem képzelegni, kitalálni mindenfélét (ezért is kezdtem el írni), és sokszor elképzeltem, milyen lenne az aktuális szerelmemmel, ha mondjuk bevallanánk egymásnak, hogy szeretjük egymást. Mindig egy padon ültünk egymás mellett, naplemente volt. A fiú kezdte: „Szeretlek.” Mire én: „Én is téged.” És itt filmszakadás. Minden. Egyes. Alkalommal. Egyszerűen nem tudtam tovább jutni senkivel, fejben sem. Nem tudtam, mi jöhetne, ki se tudtam találni, hiába tudta a fejem, hogy csók, esküvő, gyerekek, meg a többi… a fejemben nem forgott a film. Amikor Ádámmal képzeltem el először, mintha átszakadt volna egy gát, és lepergett előttem minden filmkocka. Naplemente. Pad. Szeretlek. Csók. Nevetünk. Sírunk. Költözünk. Utazunk. Írunk. Babakocsiban toljuk az unokákat. Öregen ülünk a padon. Naplemente…
A konkrét események nem történtek meg, de már az csodálatos volt, hogy egyáltalán el tudtam képzelni, hogy valaha megtörténjenek. Nem padon mondta ki, hogy szeret. Megállapodtunk, hogy ez olyan dolog, amit nem chaten és e-mailen szokás közölni, csakis személyesen lehet. Folyamatosan e-maileztünk, esténként pedig cseteltünk is, bár ugye a percdíjak miatt az közel sem volt olyan, mint most — lassú, drága. Csakúgy, mint a vonatjegy. Ezért még három hónap eltelt, mire újra találkoztunk és nem mondtuk ki az Sz-szót, aztán jött a mélyvíz: jelentkeztünk együtt egy rajztáborba Velembe. Tudtuk, hogy csakis távkapcsolatban működhet a dolog, hiszen nekem akkor még 4 évem volt az érettségiig, vagyis teljes őszinteségre van szükség. Nem játszunk olyat, hogy a találkozókon minden szép és jó, és illatosak vagyunk és kedvesek, akkor is, ha éppen nem úgy érezzük magunkat, aztán később jön a meglepetés, hogy „nem erről volt szó”. A tábor erre tökéletes alkalom volt, aki tíz napig képes színjátékot fenntartani, az előtt le a kalappal. Első nap vacsora után esőben sétáltunk vissza a táborhelyre, amikor is kiugrott egy béka az erdőből. Én sikítottam és odabújtam hozzá. Akkor öleltük meg egymást először. Nem engedett el, így mentünk vissza egészen a táborig. Többen aludtunk egy szobában, a mi ágyunk egymás mellett volt. Éjjel úgy aludtunk el, hogy a két ágy között kinyújtva fogtuk egymás kezét. Tudtuk, hogy mi jön, de mégis féltünk tőle, olyan véglegesnek tűnt. Aztán végül egyik este kimentünk az erdőbe (és itt még egy csomó vicces sztori volt Bozsokkal meg eltévedésekkel, de azt nem most mesélem :D), lefeküdtünk hanyatt a még forró aszfaltra (nulla forgalom volt), néztük a csillagokat, és vártunk. Hogy akkor mikor… Végül elkezdtem fázni, és mondtam, hogy visszamegyek inkább a táborba. Ekkor hátulról ölelt, és a fülembe mondta, hogy „Szeretlek.” Úristen. Ez az. Itt van. Mi a francot mondjak? Biztos ez? Jesszusom. Mi történik, ha kimondom én is? Mit vállalok? Megváltozik minden? Végül azt sikerült kinyögnöm, hogy „Asszem én is.” Ez azóta szállóige lett nálunk. :D
Egyébként teljesen meg voltunk rémülve mindketten, egy napig biztos, hogy amennyire egy kis létszámú táborban ez lehetséges, még kerültük is egymást. Most akkor mik vagyunk mi egymásnak? Mi lesz ebből? Átgondoltuk? Amennyire izgalmas volt az egész, annyira ijesztő. De a nap végére lenyugodtunk. Igen, szeretjük egymást. Mit jelent ez pontosan? Franc tudja. Majd kiderül.
Végül az eltervezettnek megfelelően esélyünk se volt megjátszani magunkat. Az esőtől tüdőgyulladást kaptam, és közben megjött a menstruációm is. Minden valamirevaló 15 éves fiú elfutott volna messzire. Ő? Ő hozta a gyógyszert, ült az ágyam mellett, elment vacsoráért, próbálta levinni a lázamat. Jól van, gondoltam, ha teljes delíriumban, smink nélkül is fontos vagyok neki annyira, hogy itt ül mellettem, akkor nem lesz nagy gond. Már akkor is felelősséget érzett értem, és ezért iszonyúan hálás vagyok neki. Olyan biztonságot ad, mint senki más.
Az első csók is a táborban volt. Beszélgettünk, néha puszit adott az arcomra, aztán egyszer felé fordultam, hogy mondjak valamit, és pont akkor jött a puszi. Csak nem oda érkezett, ahova elindult. Még fél évig meg volt győződve róla, hogy direkt fordítottam oda az arcom, de esküszöm nektek, hogy nem, úgy meglepett engem is, mint őt. Arra konkrétan emlékszem, hogy elhangzott a „na, ez is megvolt”, illetve a „neked milyen volt?” – „nyálas” – „jó, nekem is” párbeszéd, miután mindketten megtöröltük a szánkat. Cukibogyók voltunk, na.
A tábor végén pedig elkezdődött az ingázásunk: havi egyszer egy napra találkoztunk, hol ő jött, hol én mentem. Reggeli vonattal oda, esti vonattal vissza. Közben chateltünk, e-maileztünk, sőt, postán is küldtünk leveleket egymásnak, el is van rakva mind. A megállapodás továbbra is az volt, hogy teljes őszinteség, nincs színjáték, így a személyes találkozóknál ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol előtte este chaten abbahagytuk. Az évek során aztán sűrűbben találkoztunk: először kéthetente egy nap, aztán kéthetente két nap (egy éjszaka), a végén már olyan is volt, hogy kéthetente 2 nap (péntektől vasárnapig!). 4,5 évig tartott ez a távkapcsolat. Egy csomó tipikus kamasz dologból kimaradtunk, a randizási szakaszt évekkel később pótoltuk, amikor volt már rá időnk. Ha havi 6 órád van a szerelmeddel, abból nem szeretnél 2-t egy moziteremben tölteni idegenekkel. Kedvenc emlékeim közé tartozik, amikor egyszer-egyszer úgy tudott leutazni, hogy elém tudott jönni a suliba. Egy egyetemista fiú, és rám vár! Még ma is érzem azt a vigyorgós izgalmat, amit akkor. Soha nem vártam még a kicsengetést annyira, mint aznap. A tipikus dolgok helyett megtanultunk rengeteg mást. Volt, hogy együtt laktunk pár napig, amíg a házra vigyáztunk, és akkor bevásároltunk, főztünk, mosogattunk. Megtanultunk nagyon-nagyon sokat beszélgetni, hiszen mást se tudtunk egymástól külön. Amikor először alhattunk együtt, az maga volt a csoda, és hiába, hogy már 8 éve folyamatosan mellette ébredek, még mindig minden este eszembe jut, hogy basszus, erre vártam éveken keresztül, és most itt van!
Szóval nagyon sok tapasztalatot, perspektívát adott az a 4,5 év, és piszok nehéz volt, de rengeteget tanultunk magunkról és egymásról is — szilárd alapot adott a későbbiekhez. Aztán, ahogy elterveztem, érettségi után felvettek az ELTE-re, és felköltöztem Budapestre, és elmentünk étterembe, moziba, meg összefutottunk a campuson (!!), és el se hittem, hogy akár minden nap is láthatom. Ez volt a „randizós” időszakunk: én az albérleti szobámban Áfonyával, életemben először egyedül (bár a szomszéd szobában lakott a főbérlő néni). Nagyon jó volt egy kicsit magamban lenni. Péntekenként hajat mostam, feltettem egy arcpakolást. Szex és New Yorkot meg Kés/Alattot néztem, és úgy éreztem magam, mint aki nem is 19, hanem minimum 23 éves! :D Akkoriban tanultam bele az önálló életbe, háztartásba. Például megtudtam, hogy ha egyedül élsz, nem dobja ki helyetted senki a lejárt tejet, és ha megiszod, akkor aznap hétszer fogsz hányni, ami nem vicces. (Mentségemre legyen mondva, szójatej volt, aminek ha megvernek se tudtam megmondani, milyen a romlott szaga, mert már a friss se olyan, mint a tehéntejé. :))
Fél évvel később költöztünk össze egy pici, dohos albérletben. Na, az is adott perspektívát, hogy milyen jó például, ha van normális belmagasság (értsd: nem 2,1 méter), napfény, meg nincs penész. Ennek 8 éve, azóta élünk együtt, közben sikerült onnan elköltözni, 2008-ban összeházasodtunk, és már nem lepődtünk meg semmin, mert betéve tudtuk egymást. Az esküvő nekünk a kapcsolat megünneplése volt azokkal, akik segítettek — a távkapcsolat alatt pedig mindkettőnknél szükség volt a barátok, család lelki támogatására, hiszen sokat nyávogtunk egymásért. :)
Nem csak támogatóink voltak. A legtöbben furcsának tartották azt, hogy neten ismerkedtünk meg, és fiatalon, és távkapcsolat, meg különben is. Folyamatosan „bíztattak”, hogy keressünk „valakit, aki közelebb van”, mert a másik „biztos megcsal”. Azt még most is megkapjuk, hogy nem akarunk-e „másokat is kipróbálni”, mert nem vagyunk-e „kíváncsiak, hogy milyen lenne mással”. Nem. Azt szoktam mondani, hogy ha Porsche-ban ülök, nem kell átülnöm a Trabantba ahhoz, hogy megtudjam, milyen jó dolgom van, látom én azt kívülről is. Soha nem lesz olyan ember, aki hibátlan — hiszen basszus, én se vagyok hibátlan. És az én Nagy Ő-m valószínűleg mást a falra kergetne, ahogy fordítva: Ádám hiába boldog velem, a Hufnágel Pisti nem is érti, hogy mi ennyire szuper bennem. Tök mindegy, ne is értse. Mi együtt vagyunk jók, egymáshoz vagyunk jók. Azt hiszem, ennyi év után már kezd kialakulni bennem a lényeg: hogy nincs olyan, hogy valaki „profi párkapcsolatból”. Csak az adott partnerből tudod kiművelni magad, az pedig idő és fáradság, de annyira megéri a végeredményért… Szóval most akkor az a kérdés, hogy többet érne az Ádám diplomám, ha egy-egy kurzust hallgatok Pista meg Jóska meg Gipsz Jakab-szakon is? Nem, és ahhoz, hogy ilyen boldog tudjak lenni, mint most, Gipsz Jakabból is le kéne diplomáznom. Arról meg még akkor ugye szót sem ejtettünk, hogy kibe vagyok szerelmes, illetve belém ki szerelmes. :D Mindig lesznek szexibb, gazdagabb férfiak. De én nem őket akarom. Boldogítsanak valaki mást, sok sikert nekik! A szerelmünk is csak azt bizonyítja, hogy hiába néznek hülyének, ha a szívemre hallgatok, és hajlandó vagyok keményen küzdeni, akkor leszek igazán boldog. Szóval nézzenek nyugodtan hülyének, különcnek, gyerekesnek, álmodozónak, naívnak. Én legalább boldog vagyok. És te?
Hogy honnan tudtam, hogy ő lesz az igazi? Nem terveztem tíz évre előre. Elképzelni sok mindent elképzeltem, de a lényeg az volt: ma jó. Azon dolgozunk, hogy holnap is jó legyen. (Kommunikációval, őszinteséggel, szeretettel, tisztelettel — már írtam sokszor, de itt is helye van: a képlet mindig mi kontra probléma, és nem te kontra én. Illetve még az is szokott segíteni, hogy „neked ordítok, és nem veled” :D) És egy idő után a napok majd összeadódnak évekké, évtizedekké, és akkor a végén azt vesszük észre, hogy leéltük az egész életünket együtt, boldogságban. Folyamatosan terveztünk, tervezgetünk most is — azt, hogy 2008-ban házasodjunk össze, először 2000-ben találtuk ki. Mivel 9 hónap van köztünk, minden évben 3 hónapig egyidősek vagyunk, és szimpatikus szám volt a 23, ezért úgy döntöttünk, legyen 2008 nyarán az esküvő, amikor 23 évesek leszünk mindketten. Eredetileg július 23-at szúrtuk ki, és igazából nem is lőttünk nagyon mellé, mert végül augusztus 15. lett. De ez nem volt kőbe vésve, csak egy irány volt: erre tartunk. Hogy konkrétan mi fog történni, azt sosem tudtuk, és nem is görcsöltünk erre rá, mindig azzal foglalkoztunk, ami van, és akkor beszéltünk igazi tervekről, amikor már megfogható közelségbe kerültek. Például most is beszélgetünk arról, hogy milyen lesz majd az unokákkal (és akkor is lesz nyulunk), pedig még gyerek sincs a láthatáron, de tök mindegy, mert az a lényeg, hogy el tudjuk képzelni egymással, hogy így legyen, és akkor az se számít, ha nem pont így lesz, vagy egyáltalán nem lesz. Majd ha döntéshelyzetbe kerülünk, akkor döntünk a konkrét tények alapján, addig meg éljük a jelent.
Szeretjük egymást, tiszteljük egymást, bízunk egymásban, tudunk együtt nevetni, együtt sírni — a többi csak ráadás. És mivel fogalmunk sincs, pontosan mikor szerettünk egymásba, a mai napot, a megismerkedésünk napját ünnepeljük évfordulóként, mert itt kezdődött minden. :)
Csak abban volt szerencse, hogy találkoztunk, a többi a mi munkánk, ezt pedig szeretnénk folytatni még jó sokáig. Ha sikerül, meggyőződésünk, hogy ötven év múlva így fogunk kinézni:
Ápdét, ápdét, még nem nézünk ki úgy, mint a felső képen, de mutatok aktuálisabbat! :)
(2013. szeptember, Brighton)
(2014. április, Tchibo forgatás)
(2014. szeptember, Görögország, Sarti)
(2015. február, London)
(2015. április, fotó: Juhász Eszter)
(2015. július, Budapest Pride)
(2015. szeptember, Barcelona, Sagrada Família, az egyik legjobb közös utazásunk)
(2015. szeptember, London – épp tiszta fáradtak és betegek voltunk! :D)
-
- 2015. augusztus 15. – a 7. házassági évfordulónk
-
- 2015. december – Karácsonyi vásár Budapesten
-
- 2016. január, megint Brightonban :)
Brighton, 2016. július, már a költözés után :)
Brighton Pride, 2016. augusztus
8. házassági évforduló, 2016
2016. karácsony
2002 vs 2017
Nagyon romantikus sztori, de ezen a mondaton azért felnevettem:
” Jól van, gondoltam, ha teljes delíriumban, smink nélkül is fontos vagyok neki annyira, hogy itt ül mellettem, akkor nem lesz nagy gond.” 14 éves gyerek komolyan ilyeneken agyal, hogy vajon smink nélkül tetszik-e egy másik gyereknek? :D
Sajnos igen, már akkor is megfordult bennem a médiából ömlő „változz meg, hogy elfogadható legyél” üzenet miatt, hogy az egy jó dolog, ha nem várja el tőlem, hogy hibátlan legyek, és nyugodtan lehetek karikás szemű vagy pattanásos egy lázasan végigszenvedett éjszaka után.
Már akkor is hallottam olyan sztorikat, hogy a lány reggel direkt hamarabb felkel, mint a párja, hogy kisminkelhesse magát, mire a másik felébred, nehogy meglássa smink nélkül. És én tudtam, hogy ezt nem leszek hajlandó csinálni senkiért, és ha egy olyan emberrel hoz össze a sors, aki kiakad azon, ha nem állok neki vakolni az első éber percemben, akkor arról minimum beszélgetnünk kell. :)
Szerencsére nem mindenki lepődik meg azon, hogy a nők nem szépen árnyalt zöld szemhéjjal és szőrtelen lábbal születnek. ♥
Esetleg ha ez a téma ennyire meglepett, kérdezz rá a környezetedben élő kamaszlányoknál, hogy milyen testtel és kinézettel kapcsolatos elvárások bombázzák őket (akár otthonról, akár a médiából, akár az iskolából), vagy esetleg mi okoz nekik agyalásokat, mi több, konkrétan szorongásokat azzal kapcsolatosan, hogy nem elég jók, vagy nem elég szépek ahhoz, hogy értékesek legyenek. Tanulságos lesz.
(Egyébként csak a történelmi hűség kedvéért, én pár nap híján 15 voltam, ő pedig pár hónap híján 16, szóval mindketten keményen benne voltunk a pubertásban. Igen, foglalkoztat két tizenötévest az, hogy tetszik-e a másiknak. Főleg, ha bejönnek egymásnak. :))
Ja és persze BOLDOG ÉVFORDULÓT!!! :)
De jó ez az update! :D Bár most csak a képeket nézegettem meg újra, azért most is szívmelengető volt… :)
Brighton úgy látom nagyon bejött Nektek!- biztosan csodaszép város, remélem eljutunk oda egyszer mi is! :)
Igen, Magyarországon belül Budapesten voltunk a legtöbbet időben, külföldről Sarti az első helyezett, ahol összesen már majdnem egy hónapot töltöttünk az évek alatt, és Brighton a második holtversenyben Londonnal és 16 nappal, szintén 3 év alatt, szépen elosztva. :)
Nagyon cuki, ahogy ezt a bejegyzést megírtad, jó ilyet olvasni, nagyon szerencsések vagytok! :)
Nekünk is (szerintem) aranyos történetünk van, tervezek is elkezdeni naplót írni, hogy ne felejtsek el szép emlékeket. Nekem is Ő az első és nyáron hozzá is megyek feleségül. <3 Viszont én nem ismerősöktől kaptam meg, hogy nem rossz-e, hogy nem próbáltam másokkal, hanem pont tőle, neki volt pár barátnő előttem és furcsálta egy darabig, hogy nekem nem kell más, nem vagyok kíváncsi másokra, de aztán megbeszéltük sokszor és már nem mondja. :)
Sok boldogságot nektek is! :)
Nekünk jövő héten lesz a 16. évfordulónk! :)
Kedves Via!
Köszi az újabb fergeteges élményt és az update képeket!! :D
Most olvastam sokadjára a történeteteket, de még mindig megvan közben a sírás- nevetés felváltva és végig mosolyogva.
Igazi LOVE STORY, bárki bármit is mond! :)
Szandi
Szia Via!
Engem az érdekel, hogy amikor még csak/többnyire online tartottátok a kapcsolatot, hogyan tudtátok kezelni a konfliktusokat. Vagy nem voltak kettőtök között mélypontok? Pl. olyan, hogy azon emésztettétek volna magatokat, hogy „jaj, most kevesebbet ír, akkor már biztosan nem vagyok neki olyan fontos”. Vagy kisebb sértődés, félreértés, amit mégsem tudtatok mindig rögtön megbeszélni, hanem esetleg 1-2 napig kellemetlen órákat okozott?
Szerintem eléggé rendben kell lennie az ember önértékelésének, hogy egy távkapcsolatban el tudja fogadni, hogyha a másik nem úgy reagál valamire vagy éppen kevesebb igénye van a beszélgetésre. Megvallom, én ezzel hadilábon állok, és időnként a saját agyamra is tudok menni.
Az online-t ne úgy képzeld el, mint manapság! Nem tudott kevesebbet írni, mert nem volt min. Sima mobiltelefon évekkel később lett csak, és azon is mocsok drága volt az SMS. E-maileztünk, hosszan. Az pedig időbe telt. Meg sorba kellett állni a családi számítógéphez. Amikor épp olcsó volt a netes percdíj, szóval napközben kizárt. És addig iskola is volt, meg leckét kellett írni. Nem voltunk egymás „zsebében” állandóan, mint most egy okostelefonnal. A chatelés pedig fixen megbeszélt randi volt. Ha megbeszéltük, hogy héttől nyolcig, akkor nyilván nem akadtam ki azon, ha előtte nem hallotam felőle. Akkor viszont ott volt és beszéltünk.
Nem vagyok az a fajta sértődős ember, aki azt hiszi, hogy ha nem én vagyok a világ közepe, akkor nem is szeret a párom. Ha írásbeli félreértések voltak (metakommunikáció hiánya miatt), akkor telefonáltunk pár percet és tisztáztuk. Nem volt idő és lehetőség agyonkommunikálni magunkat (napközbeni beszélgetések, félmondatok, utána órákig várni egy válaszra), mert jó drága volt minden eszköz, vagy még fel sem találták. :) De amúgy kialakul a chat metakommunikációja is. Nagybetű kisebetű, ékezetek, központozás, hangulatjelek… Megvolt a saját eszköztárunk, amit csak mi értettünk.
Ne agyald túl! Ideje megtanulni most, hogy a játszmázások nem vezetnek sehova. Állapodjatok meg abban, hogy ha valakinek baja van, szól. És akkor felesleges kombinálni. :)
Köszi a választ! Igen, ennek a mostani állandó online-ságnak megvan az hátulütője, hogy az ember könnyen azt képzeli, a másik (is) állandóan online, és ha így van, akkor „miért nem ír már???”
Igyekszem, a játszmázást én sem szeretem, a saját kombinálásom meg engem idegesít a legjobban :-)
„Azt szoktam mondani, hogy ha Porsche-ban ülök, nem kell átülnöm a Trabantba ahhoz, hogy megtudjam, milyen jó dolgom van, látom én azt kívülről is.” kedvenc <3
Jaj de jóóóó! <3
Most azért elgondolkodtam hogy a közös hobbik mennyire fontosak, mert nálunk az max. 20%-ban egyezik….
Mi munkatársak is vagyunk, szóval muszáj, hogy kompatibilisek legyünk minden téren, különben már megöltük volna egymást 24 órát összezárva minden nap. :))
Jaaj, csodaszép és az a legjobb benne hogy IGAZ!!! :) Sírtam és nevettem, nagyon szép történet, kívánom hogy még sok-sok évig így legyetek egymásnak, ilyen boldogan.
Én pár hónappal a 18. szülinapom előtt jöttem össze az első barátommal, az interneten és valamilyen szinten az is távkapcsolat volt, mert ő Gödöllőn lakott, én meg dél-Budán. Minden pénteken délután utaztam le hozzá, vasárnap este jöttem vissza és mindezt az érettségim évében. Azóta is hallgatom, hogy mennyivel több lehetett volna belőlem, ha nem ezzel töltöm az utolsó gimis évemet és az érettségimre tanulok helyette. De akkor így volt jó. Akkor is, ha a családom szerint nem illettünk össze, nem is szerették és szinte drukkoltak, hogy „felébredjek” végre. Az érettségi után még 1,5 hónapot voltam vele…
A 2. barátomat 1 évvel ezután ismertem meg, egy baráti társasággal nyaraltunk a Balatonon. Valahogy nem mertem felvállalni a többiek előtt, hogy mi ketten kerülgetjük egymást, kicsit olyan mint a Ti táboros sztoritok. Éjszaka sétáltunk a parton, nagyon fáztam, ő rám adta a felsőjét. Mielőtt visszaértünk volna a házhoz, az utca végén visszaadtam neki, hogy ne lássák rajtam a többiek az ő pulcsiját. :D Mintha nem lenne elég egyértelmű h hirtelen leléptünk sétálni az éjszaka közepén, mikor mindenki más szalonnát süt a kertben. :D 2 évig voltunk együtt, végül ő mondta ki, hogy legyen vége, de én csak a jóra emlékezem belőle. :) Akkor is, ha kb. azóta nem vagyunk beszélő viszonyban és a baráti társaság is széthullott emiatt…
Most meg lassan 2 éve „egyedül” vagyok és várom a csodát. :) De ahogy fentebb is mondta valaki, nem vagyok elkésve semmivel. Van aki szerint a 2 kapcsolat az semmi, ha 25 évesen csak ennyi van a hátad mögött, de nem érdekel. Főleg, hogy találkoztam Valakivel, akinél az első másodpercben jött az a bizonyos „nagy bumm”, amiből azóta sem tértem magamhoz. Mióta jobban megismertem, egyre inkább tudom, hogy Ő az, de most egyenlőre várnom kell türelmesen, hogy rájöjjön ő is… Mert rá fog. :)
Gratulálok Via! :)
Mi 8 éve vagyunk együtt, én 16 voltam, ő 21…neki én voltam az első, nekem is csak komolytalanok voltak előtte… most az esküvőnket tervezzük. Olyan jó tudni, hogy nem csak mi vagyunk így. Mostanában én is azt látom, hogy mindenki csak kihasználja a másikat, meg csak addig kell míg meg nem unja…. jó olvasni, hogy nem mi vagyunk a fehér holló.
Kedves Via,
rég tudok a blogról, most újra ráakadtam, olvasgatom. Most találtam rá erre a nagyon kedves szerelmi történetre is, a tietekre! Gratulálok, sok boldog „mát” nektek együtt. Olyan volt olvasni, mint egy jó romantikus filmet nézni :)
Köszönjük! :)
Kedves Via!
Kértem Istent, mivel nagy horderejű döntés és változás előtt állunk, segítsen megmutatni, hogy a párom-e az igazi vagy nem. Ez nálam azért nehéz, mert minden döntést nagyon nehezen hozok meg és nehezen fogadom el, hogy jó döntést hoztam-e. Ez a bizonytalanság régről fakad és nem függ a páromtól. Elhatároztam, hogy megírom neked, hogy nagyon hálás vagyok érte, hogy leírtad a történeteteket, és Istennek is, amiért elvezetett ide jóval később, mint ahogy a bejegyzés megszületett. Elsírtam magam a bejegyzés végén és nem érzem már magam bizonytalannak. Ugyanezt érzem én is (nem akarom ezzel lefokozni az érzéseidet, hiszed azok csak a sajátjaid, tudom, de értsd jól), nem ad senki ilyen nyugalmat és biztonságot, mellette önmagam lehetek, általában be nem áll a szánk és minden érdekli, ami velem kapcsolatos. Feltétel nélküli szeretet áramlik belőle. :) Plusz nem tini korunk ellenére olyanná váltunk a kezdet kezdetén, mint két tini. Az első kézfogásra, csókra vagy „szeretlek, de félre ne értsdre” rengeteget vártam és drukkoltam, hogy mi lesz, bár egy percig sem akartam siettetni, élveztem minden percét. Nagyon kis tinédzseresre sikerült az eleje, bár kezd komollyá válni. :) Köszönöm neked, hogy megírtad ezt, végre már megnyugodtam. Talán furcsa, hogy nekem kívülről kell a megerősítés, de sajnos ilyen vagyok, ez egy régi dolog.
Nem kell mentegetőznöd, a megerősítés mindenhonnan jól jön, nem vagy defektes. :) Sok boldogságot együtt!
Olyan szép történetetek van ^^
Jól esett olvasni ezt a történetet! Én 22 éves vagyok, a párom pedig 25 éves. 7 éve vagyunk együtt, (nekem ő az első és utolsó, s neki is én vagyok az első komoly barátnője, s remélem az utolsó is) ebből 6 éve távkapcsolatban, ami a mai napig is tart, hiszen 300 km választ el bennünket. Ennek ellenére mi is olyanok vagyunk, mint a borsó, meg a héja :D A jövőnket nem is tudnák egymás nélkül elképzelni. De ez a helyzet nemsoká véget ér, én végzek az egyetemen, s véééégre közel lehetünk egymáshoz!
Sokan írjátok, hogy folyamatosan dolgozni, küzdeni kell a kapcsolatért. „Csak abban volt szerencse, hogy találkoztunk, a többi a mi munkánk..” Ez szép és jó, de engem pont ez zavar össze. :( Hol van a határ a semmi/senki sem tökéletes, dolgozni kell rajta, hogy jó legyen és a nem működik, ne erőltessük, nem ő az igazi között?
Úgy, hogy a problémák nem ismétlődnek. Mármint nem ugyanazt a kört futjátok ötvenedszer, hanem tanuljátok egymást, fejlődtök, épültök. Van egy újabb gond: megoldjátok, többé az nem gond. És így mentek tovább, amíg jön egy újabb megoldanivaló, ami más, mint eddig. A folyamatos munka nem azt jelenti, hogy harmincadjára is botrány van ugyanabból, mert még mindig nem értette(d) meg, hogy mi van… Az rögtön az első döccenőnél látszani fog, hogy nyitott-e változni, változtatni, kompromisszumot kötni, vagy hogy te el tudod-e fogadni az ő álláspontját. Ha nem tudjátok tisztázni, nem tudtok közös nevezőre jutni vagy őszintén elfogadni a másik nézeteit, akkor abból nem lesz semmi, mert újra meg újra előjön és borítja a bilit, aztán egyszer csak megelégelitek és inkább hagyjátok az egészet a fenébe. De ha a nehézségekből tudtok előnyt kovácsolni, magatokról és egymásról is tanultok általuk, a kapcsolatotokat építi és nem rombolja, akkor az tök jó. :)
Ez így segített?
Igen, azt hiszem. :) Köszönöm!
Szuper! Ez egy annyira szabatos megfogalmazás, hogy nagyon. Köszi :)
De jó ilyen történetet olvasni :) Meg a kommentekben leírt sok-sok boldogságot :) Ilyenkor rájövök, hogy milyen sokféle lehet a boldogság, és mindenkinek máshogy jön, és hogy mindegy, hogy a szomszéd fiúba, egy internetes ismeretlenbe, az osztálytársadba, munkatársadba vagy bárki másba szeretsz bele, ha a vége egy boldog, tartós kapcsolat :)
És tény, hogy egy kapcsolattal dolgozni kell. Közel két év alatt volt pár olyan szituáció, ami sem nekem sem a páromnak nem volt könnyű, de ha az rögtön feladtuk volna, akkor egy csomó fantasztikus dologból maradunk ki. Egyik legkedvesebb emlékem, hogy amikor még valahol nagyon a kapcsolatunk elején voltunk – olyan első hónap környéke – és éppen egymást átkarolva beszélgettünk az egyik esete, amikor a párom megkért, hogy bármi is történik, ne adjuk fel az első problémánál és próbáljuk meg együtt megoldani. Ez már akkor is nagyon meghatott, főleg mert nekem ezzel teljes mértékben bebizonyította, hogy tényleg komolyan gondolja a kapcsolatunkat. És annak mégjobban örülök, hogy azóta is ugyanígy gondolkozunk mindketten. :)
Csak ismételni tudom az előttem szólókat:
Via, nagyon jó volt olvasni a sztoritokat és kívánom, hogy minden úgy alakuljon az életetekben ahogy szeretnétek (tudom, hogy tesztek érte).
Az első szerelmemmel 18 évesen jöttünk össze, előtte már láttuk egymást többször, részemről nem volt semmi extra, később derült ki, hogy ő már első találkozáskor „kiszúrt” :)
11 hónappal később összeköltöztünk, nekem muszáj volt mennem, ő pedig úgy döntött jön velem. Ez 2003-ban volt, 2008-ban házasodtunk össze és most várjuk a kis trónörököst :)
Mi is az elsők voltunk egymásnak és egyáltalán nem bánjuk. Többször beszéltünk róla, hogy jobb ez így, nincs bennünk a félelem, hogy talán a másiknak az előző kapcsolata jobb volt, mert ilyen igazi előző még nem volt egyikünknek sem.
Egyébként nálunk is abszolút az őszinteség elve működik. :)
Kedves Via,
Bevallom őszintén, átugrottam a film véleményezését, mert a kapcsolatodra voltam kíváncsi. Annyira jó, hogy megtaláltátok egymást és minden működik, sok sikert kívánok nektek a továbbiakban is. :)
Nekem is van egy siker sztorim :)
A párommal 2006 januárjában találkoztam. Előzményként, volt egy távkapcsolatom ami nem működött, megcsalt, nem figyelt rám, rossz volt. Aztán a bátyám elhívott a rock zenekara próbájára. Nem is volt kedvem elmenni, felvettem valami fekete göncöt, jó sok fekete smink, belenéztem a tükörbe és belemondtam „úgyis mindegy (hogy nézek ki), nem ma találom meg az igazit..”
Elmentem a próbára ahol a mostani párom volt a gitáros. Bejött nagy vagányan, mindenkinek adott 3 puszit, nekem is (holott nem is ismertük egymást..) No, mondtam ki ez a vagány gyerek, mit képzel magáról, pff… :D
Aztán valahogy felfedeztem magamnak, aztán ő is engem. Haza fele meséltem a tesómnak, milyen jól néz ki, meg minden erre Norbi (a párom) küldött tesómnak egy sms-t, hogy szólj a húgodnak, küldje el a számát smsben. Gondoltam, most küldjek egy üres sms-t? :) vagy majd inkább a bátyjám. Egész este sms-eztünk, aztán másnap megint találkoztunk. Először csak kerülgettünk egymást, majd mellém ült, lassan megfogta a kezem, aztán már fogta a kezem, simogatott stb. Mint a filmekben, a fellegekben éreztem magam :) Ez egy vasárnapi nap volt, és megkérdeztem hétfőn találkozunk-e suli után. Gondoltam, úgyis nemet mond, de nem, eljött, és be is mutattam a szüleimnek.
Azóta boldogan élünk, mostmár 3 éve együtt Angliában. Nagyon sok mindenen keresztül mentünk, egymás mellett nőttünk fel, én 16 ő pedig 18 volt mikor megismerkedtünk. Kis milliószor mondták már, hogy hagyjam őt ott, mert túl okos (sok ember ezt nem tudja elviselni), és én még fiatal vagyok, hogy csak egy faszim legyen. 2 több éves „best friend” barátságok mentek tönkre azért, mert ők féltékenyek a páromra-, (mert, hogy túl jó nekem vele) és arra, hogy külföldön élek, de azt gondolom, az a lényeg,hogy én boldog vagyok :) 6 éve :)
Nagyon jó volt olvasni, köszönöm! :-)
Köszi, hogy megosztottad a történetedet, megválaszoltál egy csomó kérdést, amire nagyon kíváncsi voltam, de nem akartam megkérdezni, mivel eléggé személyes téma. Meg hát halhattad ezeket a kérdéseket eleget, hogy ilyen frappánsan megválaszoltad őket. Most már legalább érteni értem, bár fel nem foghatom. :D
Amúgy maga az írásmód is nagyon jó, komolyan olvasnék tőled valami irodalmat is. :)
Via, nagyon örülök, hogy megosztottad velünk a történetedet, olyan jó volt olvasni, és a többiek hozzászólásait is… ilyenkor szerintem mindenki lepergeti maga előtt a saját filmjét. A filmre visszatérve: nem láttam, és nem is olvastam korábban, hogy miről szól, mert pont azt gondoltam, hogy „hollywoodi” happy end csöpögés lesz. Meglepődtem, hogy mégsem. Lehet megnézem :) Ugyanis, csak hogy élő példát szolgáltassak, velem is megtörtént, hogy 1 éven belül válás. Persze hogy nem úgy indult! Nem is indulhat „úgy” egy házasság sem. Ilyen egyszerűen van. És olyan is van, hogy a lila köd feloszlik, és tényleg nem marad semmi. De amíg köd van, addig nem tudod, mi lesz utána, és a köd miatt nyilván azt érzed, hogy minden szuper lesz – ez így van jól. Én legalábbis semmit nem bánok, még akkor is ha – és igen, itt jön a külvilág – mások sajnálkoznak ilyen helyzetekben. Szerintem ez „csak” egy helyzet, ami abszurd módon akár „jó” is lehet. Ahogy a látszólag „jó” is lehet „rossz”… Egyetértek Viával, ha boldogok vagyunk, más nem számít, nem szabad, hogy számítson.
Most jól feladtad nekem a leckét azzal a fiatalkori képpel, ahol Ádám kék pólóban van. :) Tudom, hogy ismerem valahonnan, de hogy honnan… Sose fogom megtudni. :P
(De egyik kollégámmal is így vagyok. Ismerős volt az arcunk, a nevünk is egymásnak, de hogy honnan, azt egyikünk sem tudja. :) )
A lényeg viszont az, hogy nagyon szép a történetetek. Akár még egy kellemes filmet is lehetne belőle készíteni :) Vagy inkább egy animét :P
Nagyon szép történet. Csodálatos, hogy kamasz fejjel érettebben gondolkodtatok, mint sok felnőtt.
Egyszer majd írsz a neveltetésedről? Ezek után kíváncsi vagyok, hogy neveltek a szüleid.
Semmi extra. Soha nem mondták meg, hogy butaság, amit kitaláltam, és mindig hagyták, hogy menjek a fejem után. :) Nem kaptam büntetést a „rossz jegyekért”, nem szabták meg, mit tanuljak és hova menjek egyetemre. Én meg nem éltem vissza a bizalommal. :)
Két gondolat:
Alice hozzászólásából:” a párom fél-egy évre elköltözik albérletbe, hogy kicsit megkeresse önmagát.”
ezt egyre többször hallom, barátok, ismerősök „keresik magukat” egy jólműködőnek látszó kapcsolatban élve.
eddig csak férfiaktól hallottam… MI EZ? Újfajta szakításpróba? Félelem a kötöttségektől felelősségtől a monogámiától???
a momentán kapcsán pedig:”A férfiak rendre azt tanácsolták a lánynak, hogy tegye féltékennyé a párját, menjen el “csakazértis” bulizni, “mutassa meg neki”, hogy “ki a főnök”. ”
Az én értelmezésemben azt jelenti hogy Mutasd meg újra milyen jó nő is vagy. Sokan ellaposodnak a kapcsolatban. Hozzáalakulnak a társukhoz és elveszítik azt a másságot ami miatt anno a párjuk különlegesnek érezte őket. …
De ahhoz szerintem nem kell egy harmadik, aki majd visszaadja nőnek a hitét abban, hogy nő. Szerintem ez veszélyes terep, és rosszul is elsülhet. Neki mutasd meg, hogy milyen jó nő vagy, ne azt mutasd meg, hogy „nézd, ha neked nem kellek, van itt még más, akinek igen”. Szerintem ez is csak játszma. :(
Szerintem sem. Harmadikra én sem gondoltam.
Felöltözni és elmenni egy jót beszélgetni, teázni egy régi barátnővel… ami ebből otthon a hímnemű számára „lejön” az a készülődés izgalmát látni, a „hmm de csinosan megy valahova”-gondolat. A vadászösztön újbóli felkeltése – talán így érthetőbb mire gondolok. Nincs bűntudat, nincs hazugság…
Játékosság kontra játszma
egy film, ami kicsit kapcsolódik a témához és szerintem elég gondolkodnivalót ad a nézőnek is: Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs)
Ó, az úgy igen, csinosnak lenni, csak úgy, magadnak is jó. :) A külső slamposság egy idő után belső nyűgösséghez vezethet ha van valakid, ha nincs. És ha te nem látod magad szexinek, akkor úgyis hiába kezdeményez a párod…
Hű, nem, nem szakításpróbáról van szó…
Ez egy kicsit bonyolultabb ennél. A párom egy iker, aki úgy nőtt fel, hogy sose volt saját szobája. Mindig együtt élt valakivel, először a tesójával, eddig pedig velem. Úgy érzi, hogy bár elvégzett egy egyetemet, dolgozott már pár helyen, mégse érzi magát a helyén. Folyamatosan küzd saját magával, nehezen fejezi ki az érzéseit, mert a másikat mindig előbbre helyezi saját magánál. Mint láthattad 17-19 éves korunk óta vagyunk együtt, négy éve együtt élünk, tehát nem a monogámiától, kötöttségektől tartva tettük meg ezt a lépést. Nem nyílt kapcsolatot szeretnénk (óhe, jaj nem..), hanem segíteni egymásnak. Van az úgy, hogy két ember egymás mellett nő fel, de nem egy irányba változnak, vagy nem azonos ütemben. Viszont mind a ketten tudjuk, hogy nem bírnánk ki a másik felünk nélkül. Tudom, kívülről kicsit furcsának tűnhet az egész, de élve Via szavajárásával, nem nagyon érdekel. Bízom magunkban, és abban, hogy nem a kapcsolattól teszünk hátrafele egy lépést, hanem magunkért előre. Arra emlékezzünk majd, amikor megvénülünk egymás mellett, hogy milyen bátrak voltunk, ezt is meg tudtuk tenni egymásért.
Sírva nevettem, nevetve sírtam. Gyönyörű történet (és milyen jó, hogy az ÉLET írta).
Mi ugyan „csak” hét hónapja vagyunk együtt, de működik a dolog, mégpedig azért, mert TESZÜNK érte. Minden nap. Megbeszéljük, ha problémánk van, elmondjuk egymásnak, ha valami nem jó úgy, ahogy eddig csináltuk. El tudom képzelni, hogy vele együtt öregszem meg, és cukik leszünk, és szanaszét kényeztetjük az unokákat (és ezzel a perpill még tervben sem lévő gyerekeink agyára megyünk). De az csak egy dolog, hogy én elképzeltem, ő is. Tervezget (még sosem volt olyan, hogy nem csak én tervezgettem), segít, mellettem van, támogat. Néha olyan apróságokkal, minthogy kitereget, ha egy fárasztó nap után elbóbiskolok a kanapén. Végigcsinálta velem életem legdurvább pirosbetűsét, gyógyteát főzött. Eljött velem Glamour-napra (most is jön, sőt, hozzáírt a listámhoz pár saját tételt), gofrit sütött nekem a szabadnapján. Megjegyez mindent, az apró elszólásaimat is, és két-három nappal később meglep, arcradírral, epres sütivel, egy tábla fehércsokival, vagy csak berakja a lejátszóba a kedvenc dalomat.
Az emberek csodálkoznak azon, hogy képes vagyok egy órával korábban kelni azért, hogy elkészítsem az ebédjét, vagy ha ez nem jön össze, akkor beviszem a munkahelyére. Azt mondják, elkényeztetem, mert veszek egy csomaggal a kedvenc rágcsájából az esti filmhez (felváltva pasis vagy csajos filmeket nézünk, ha épp nem valamelyik sorozatot), vagy mert reggelente ágyba viszem neki a kávét. Azt is mondják, hogy ez csak az elején van így, majd elmúlik, ha felszáll a lila köd. Már jó ideje felszállt, látom a hibáit, ő is látja az enyémeket, elég hamar megismertem a rigolyáit, de az összes kompatibilis az enyémekkel. Úgy szeretem, ahogy van, ő pedig úgy szeret, ahogy vagyok. Béke van, és boldogság.
Erre vágytam az elmúlt hat évben. 2006 nyarán szakítottam az első szerelmemmel, mert egyáltalán nem működött. Már az elején voltak gondok, de én görcsösen ragaszkodtam a fiúhoz, aki kicsit sem illett hozzám. Aztán jött valaki, aki csak kihasznált, rögtön utána egy másik valaki, aki jóval hosszabb ideig használt ki „nyitott kapcsolat” címszó alatt, olyan volt, mint a bumeráng, kidobtam, néhány hét, esetleg pár hónap után visszakönyörögte magát. Tavaly májusban lett végleg elegem belőle, meg a boldogtalanságból.
Elkeseredtem, azt gondoltam, nem érdemlem meg, hogy boldog legyek. Nyár végén adtam egy utolsó esélyt magamnak. Mivel nálam az ismerkedés hagyományos formái nem igazán működtek, felregisztráltam egy társkeresőre, aztán vártam a csodát. A csoda jött, négy nappal később, csak én éppen magamba roskadtam valami más miatt, úgyhogy egy hétre kikapcsoltam a wifit a laptopon. Amint elolvastam az üzenetét, és megnéztem a képeit, írtam neki egy emailt. Nem volt derült égből villámcsapás, egyszerűen aranyosnak tűnt a látottak alapján. Tíz perccel később már a válaszát olvastam. Röpködtek az emailek, fényképeket küldött a kutyájáról, a Pilisről, a motorjáról (amit rögtön elneveztem Vaspóninak, ez is egy külön sztori). Három hét emailezés után éreztem, hogy többet akarok. A kedvenc helyemre beszéltünk meg randit. Szeptember harmadikán, egy hétfői napon találkoztunk. Én Bon-Bon kávét ittam, ő egy sima eszpresszót. Az egész mintha csak az emailek továbbfűzése lett volna, úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismertük volna egymást. Annyit nevettünk, hogy a végén már a könnyeim csurogtak. Alig akaródzott hazajönni. Tűkön ülve vártam a következő randit, hála az égnek, ő sem bírt magával sokáig. A szüleim miatt úgy alakult a második randink, hogy meg kellett hívnom magamhoz, teázás helyett kutyasétáltatás lett a program. Felhoztuk a négylábúakat a lakásba, közben anyuék hazaértek, mi meg lementünk még néhány körre. Ötször kerültük meg a tömböt, aztán elkísértem a villamosmegállóba, ahol elcsattant az első csókunk. Mivel elbénáztuk (belógott a hajam), azóta is röhögőgörcsöt kapunk, ha szóba kerül. A harmadik randin megmondtam neki, hogy szeretek vele lenni. Megbeszéltük, hogy nem ugrunk fejest semmibe, nem fogunk azonnal összeköltözni, de amikor elvitt bemutatni a szüleinek és először aludtunk együtt, akkor kiderült, hogy nem tudunk egymás nélkül létezni, azóta csak kétszer aludtunk külön(mert muszáj volt). Először csak fogkefét hozott ide, aztán tusfürdőt, meg egy borotvát, néhány héttel ezelőttig még a szennyesét is hazahordta. Mióta anyuék kiköltöztek (mert csak ideiglenesen laktak nálam), itt lakik. Mindent úgy csinálunk, ahogy nekünk jó. És tudom, hogy tartós lesz. Hogy akkor is fogja majd a kezem, ha ezerráncú, tejfehér hajú, kicsit feledékeny és nagyothalló néni leszek (mert addigra ő is ősz, csuparánc-csupamosoly bácsi lesz). És akkor is imádni fogjuk egymást.
ez nagyon szép történet volt. mivel alapból elég romantikus alkat vagyok, több „álompárom” is van: a szüleim, nagyszüleim mindkét részről (kívül-belül apai nagymamám vagyok, remélem, nekem is olyan férjem lesz, mint a Tata♥), az egyik barátnőm és a barátja (a barátnőmnek az első fiú az életében, akivel hosszú távra tervez, egymás másik felei, és még kinézetre is hasonlóak, magasak, szőkék és kék szeműek), hogy legyen egy sztárpár is, Alena Seredova&Gianluigi Buffon nálam mindent visznek (olasz hollywoodi klisé, a szép szemű focista és a cseh szépségkirálynő esete, eszméletlen aranyosak együtt és gyönyörűek a gyerekeik), meg még néhány, köztük vagy te és Ádám.=)
nagyon remélem, hogy bár sehonnan sem vagyok elkésve a 16 évemmel, idővel én is megtalálom a másik felemet: aki szép szemű, kedves, türelmes, fogékony a divatra, beszél olaszul, szereti a művészeteket, az olasz kultúrát és engem.=)
nektek pedig még soksok évet kívánok együtt.=)♥
romantikus regényben nagyon jó vagy :)
<3
(kíváncsi lennék a krimire is, persze nem ilyen önéletrajzi-ihletésűre… :D )
hú! szeretném majd a többiek történetét is elolvasni, de azt majd csak egy újabb munkás blokk után. :)
szóval én is a velemi táborban ismerkedtem meg a párommal. :) mi 7 éve jöttünk össze, de 15 éves korom óta kerülgettük egymást. összeköltöztünk két éve. jelenleg nagyon furcsa, egyedi helyzet a miénk. a párom fél-egy évre elköltözik albérletbe, hogy kicsit megkeresse önmagát. nem válunk szét, ezt a legnagyobb szeretet jegyében tesszük: egyszerűen csak idő kell még, egyikünk sem élt még soha egyedül. azért most nagyon nem könnyű a helyzet, hiányzik a másik felem…
És még valami: Via, annyira nagyon szeretnivaló vagy <3 -ugye lehet szembedícsérni?? – maradj ilyen és írj nekünk sokáig!
„asszem én is ” :-)))) hatalmas, én a ” Hozzám jössz feleségül?” -háttérben a kivilágított Sacre Coeur és Párizs fényei, hihi- kérdésre egy „persze” választ préseltem ki -7. éve volunk együtt, ennyit a 7es szerencsétlenségéről :-P- Azóta is emlegeti :-) Persze kisasszony :-D
És egy ember sem lehet unalmas! Annyira sokszínűek vagyunk és fejlődőképesek! Szerintem önmagunkat is nehéz kiismerni egy élet alatt, nem hogy mást! Meg ott a sok élmény… miért lenne unalmas?
Így van! :) Most 28 évesen teljesen más, mint az a kajla 15 éves, akibe beleszerettem. Gyakorlatilag folyamatosan új pasim van. :D És mindig csak egyre jobb. ;)
Bizony-bizony! ;)
Hevesen bólogattam a távkapcsolatos résznél (mi is neten ismerkedtünk meg, 160 km volt közöttünk), hogy mekkora öröm, ha a sulim elé tud jönni, illetve nekem a vonat elé, amikor a suliból jöttem haza.. ha mi vigyáztunk a házra és sütöttünk, főztünk.. az első együtt alvás. Nekem végül nem az a kapcsolat maradt meg, de benne volt a pakliban, már szóba került, hogy el tudjuk képzelni egymással a házasságot, mi akkor olyan 25 éves korunkra tettük volna az esküvőt. :)
Na végül is nem úgy lett, de nem is bánom.
A vőlegényemmel inkább az ellenkezője történt, már majdnem a legelejétől sülve-főve együtt voltunk, egymásnál aludtunk (májusban jöttünk össze és nyáron szabad diákok voltunk).
Eszter levelére reagálva: én ebbe a kapcsolatomba már úgy mentem bele, hogy valószínűleg elég komoly lesz. Mivel 3-4 hónapig küzdött értem, többször visszautasítottam, mire összejöttünk. És akkor már azért komolyan vágtam bele, az ő szándékai felől sem volt kétségem a kitartása után. Már fél év után szóba került az eljegyzés, végül 2 éves kapcsolat után jegyzett el, lassan 3 éve vagyunk együtt és nyáron esküvő. Éreztem, hogy ő más. Sokszor halálra idegesítettük egymást, mi nem az a tökéletesen passzoló pár voltunk, de a kitartás és az akarás mind a kettőnkben ott volt és ott van ma is. Úgy voltam vele, hogy addig dolgozom a kapcsolatért, amíg azért átlagosan jól érzem magam benne (értsd: több a „jó”, mint a „rossz”, azaz a veszekedés, szomorkodás), és amíg a másikon is érzem, hogy akar és tesz; amíg fejlődünk, és persze szeretjük egymást. És ez szépen kitartott. Akkor is, amikor Szegeden tanultam (aztán egy év után spuriztam vissza Bp-re) Simultak a hullámok, rövidültek a veszekedések, egyre jobban összecsiszolódtunk, „megtanultuk” egymást. Nálunk is meg volt az elejétől kezdve, hogy kő kemény őszinteséget várunk el, akkor is, ha elszomoríthatja a másikat. Jobb nem mismásolni. Szerintem ezért is tartunk most ott, ahol. Semmilyen színjáték nem volt, ő azt is érdeklődéssel követte, hogyan nő a szőr a lábamon, milyen, ha van egy pattanás az arcomon, és ezek nem riasztották el. Sőt, meg lett nekem mondva, hogy smink nélkül vagyok a legszebb, a szempillaspirál még engedélyezett, de a többi csak eltakarja a szépségem. Szóval ilyen szempontból kényelmes életem van :)) Ő az, aki a sportra is jobban rá tudott venni (ma el is mentünk futni együtt!), arról tanítani minden félét. A hibáimat azonnal kiszúrta, nem volt lila köd, de azokkal együtt imádott és imád a mai napig. Az érdeklődésünk sok területen eltér, de mind a ketten nyitottak vagyunk egymásra, így sokat tanulhatunk a másiktól.
Összefoglalva: az elejétől kezdve komolyak voltak a szándékaink, de hogy ő a nagy Ő, az csak úgy kialakult. Egymás mellett maradtunk és bekúszott a szívembe, hogy én vele szeretném leélni az életem. És nem lenne unalmas, sőt! Örülök, hogy végigkövethetem majd, hogyan fejlődik, mivé válik. Kíváncsi vagyok rá nagyon!
De sokféle kapcsolat van, egy barátnőm egy bulin megismerkedett egy fiúval, egymásba gabalyodtak, úgy döntöttek, meg nézik, milyen együtt, augusztusban esküsznek és babát terveznek :)
A féltékenység, aggodalom a megcsalástól érdekes… nekem sosem volt benne a pakliban. Akkor sem, ha 3 hétig nem találkoztunk. Eddigi tapasztalataim alapján kétféle ember szokott nagyon féltékeny lenni és aggódni a megcsalás miatt: az első, aki ő maga is hajlamos rá, nem biztos, hogy egyébként fűvel-fával csalja a párját vagy hogy egyáltalán keresi az olyan helyzeteket, csak viszonylag könnyen kerülhet olyan helyzetbe, ahol nem tudja tartani magát (erről még nem biztos, hogy van tapasztalata/tudomása). A másik, aki nagyon-nagyon nem bízik önmagában, hogy valaki hozzá hűséges lehet.
Nagyon jól írsz Via!
Mi is „netes” szerelem vagyunk, május 1-én, e jeles napon :D találkoztunk először 5 éve. Utána 3 évig távkapcs volt, ő Nagyváradon, én Bp-en, megcsináltam a főiskolát, utána kiköltöztem hozzá. Köztünk 10 év 8 hónap van, és nálunk júniustól októberig van az, hogy kereken csak 10 év a különbség. :)
És szeptemberben jön a kisbabónk! :)
Egyetértek minden szavaddal, sokan nem mernek hinni önmagukban. És sokszor volt nehéz, néha vitás, de csak rá kell néznem és mintha 1000 éve ismerném.
Annyira jó volt olvasni! :D Én 17 éves voltam mikor először „nyökögtük” :D ki egymásnak párommal, hogy szeretjük egymást. 21 évesen hozzá mentem, majd 1,5 év múlva gyerekek. Hányszor kaptam meg, hogy: „nem unalmas? Csak 1 pasival lenni? Nem is éltél.” De ez az autós változatot koppintom mostantól :D
Valóban szép történet, tetszik az a sok pozitív energia, amivel hozzáállsz a dolgokhoz. A hozzád hasonló embereket nevezem különlegeseknek, szerencsére volt alkalmam néhányat megismerni, és mindig örömmel tölt el a felfedezés. :)
Két éve lakom együtt a párommal, és a két törpehörcsögünkkel. Ez az első „komoly” kapcsolatom, és bár néha félek, hogy jól döntöttem-e, amikor 21 évesen, alig egy év után összeköltöztünk minden előzetes tervezgetés nélkül, de mindig megnyugszom amikor arra gondolok, hogy mit jelent számomra. Mindketten idealisták vagyunk, az értékeink is hasonlóak, és bár több férfi volt az életemben, mindig valamiféle határt húztam köréjük, mert egyszerűen azt éreztem, hogy nem ők az igaziak. Amikor a párommal megismerkedtem, sokkal többet láttam benne, mint egy akármilyen pasiban…Lenyűgözött a viselkedésével, az udvariasságával, a türelmével és a „múlt századi” modorával. Kerékpározott, verset írt, csokival lepett meg minden este, és az első éjszaka, amikor nála aludtam, külön ágyat vetett nekem. :) Anélkül, hogy bármit mondtam volna, tudta, hogy velem lassabban mennek a dolgok, és soha semmiben nem próbált meg siettetni.
Remélem, hogy a továbbiakban is sikerül kitartani egymás mellett, és egyszer mi is bebizonyíthatjuk, hogy a szeretet csodákra képes!
Gyönyörűek vagytok együtt, sok sikert és boldogságot kívánok! Üdvözlöm a kis tappancsost is.
:)
Kedves Via, ismeretlenül is sok szeretettel gratulálok a gyönyörű történetetekhez! Gondoltam, leírom Neked ezt az idézetet, nekem a szívembe talált, amikor olvastam Horváth Gergely „A szív útjai” c. regényében: „Ekkor ütötte fel bennem fejét a kétség. Halvány volt, rohanó, de mégiscsak átfutott rajtam. Körberöhögjük azokat, akiknek egy párjuk volt egész életükben; sajnáljuk őket, hogy kimaradtak az életből, hogy nem tapasztalták meg, milyen egy másik férfi, vagy egy másik nő. Ám mi ugyanúgy kimaradunk egy élményből, mert immár sohasem fogjuk megtudni, milyen lett volna egyvalakivel leélni az életünket!” Sok boldogságot, barátsággal, B.
Köszönöm! Én is erre szoktam gondolni: azok, akik még keresik a párjukat, azt keresik, ami nekem már megvan! Miért is akarnék cserélni velük? Inkább azért szurkolok helyette, hogy ők is boldogok legyenek, ahogy nekik jó. :)
Egyébként párkapcsolattal együtt is lehet élni, sőt… Soha nem éreztem magam annyira elevennek, mint mióta vele vagyok. Ketten pedig minden mókásabb. :)
Imádtam ezt az írást.
Aztán magamra gondoltam, és… nem is tudom.
21 éves vagyok, itthon lakom, egyetemre járok, olvasok, írok és sorozatokat nézek: itthon ülő vagyok. Nem nagyon járok társaságba, mert nem tudom rávenni magam, hogy jópofaságot színleljek olyan emberekkel, akivel semmi közös nincs bennünk. 11 fős a szemináriumi csoportom, csupa lány. Eggyel tök jól kijövök (a trónok harca volt az első közös téma), marad 9, akik nem szegediek (hétvége kilőve), plusz két buli egy héten náluk kötelező. Én még diszkóban sem voltam soha életemben.
Még sosem jártam senkivel, még csak nem is csókolóztam, ami néha nagyon zavar. Igazából nem tudom pontosan, mennyire frusztrál ez, nem úgy élem a napjaimat, hogy „basszus, szüzen halok meg”. Van egy tervem, egy cicával, egy tyúkkal és egy Jack nevű hallal egy kis házikóban nagy kerttel, de igazából ez csak azt mutatja, hogy próbálom poénosan nézni, nem teljes depresszióban.
Mindig is magamnak való gyerek voltam, 16, de inkább 17 éves koromban kezdtem először eljárni otthonról, barátnőzni. Anyukám emlékszem mennyire haragudott, amiért néha az akkori legjobb barátnőmnél aludtam (ő volt az egyetlen legjobb barátnőm, összevesztünk elég csúnyán tavaly), meg hogy szombatonként az egész délutánt, meg estét nem otthon töltöttem. Oké, szigorú nevelés volt az enyém, de nyilván nehéz volt megszoknia, hogy hirtelen nem otthon csücsülök.
Mindig is tetszettek fiúk, persze, romantikus lányregény korszakom reménytelen kis romantikust faragott belőlem. 15 évesen a Jane Eyret, meg Jane Austent olvastam a paplan alatt zseblámpával, és a szerelmemről álmodoztam. A Meggyőző érvek amúgy a kedvencem, ami ugye a 2. esélyről szól, szóval nem darcyról álmodoztam.
Az első szerelmemet Ádámnak hívták :), néha ma is látom, és eléggé zavarba is tudok jönni (aztán megnyugszom, hogy elég jól nézek ki :D), aztán mindig volt valaki új, de igazán szerelembe esnem a 18 éves korom előtti nyáron sikerült, egy nyári táborban. Elindultunk az első reggel, és már akkor éreztem, hogy ez most valami nagy dolog. Ő idősebb nálam, 26 éves volt akkor, épp meglett a diplomája, hittantanár. Elég nyuszi vagyok, de összeszedtem minden bátorságomat, írtam neki egy levelet. Életemben nem próbáltam még olyan szépen formálni a betűket. És jól pofára is estem. Vicces módon a viszonzással nem volt gond (most először), csak éppen otthon (Kecskemét mellett lakik) is volt már egy lány, akivel „alakulgat ez-az”, de rohadt kegyesen felajánlotta, hogy attól mi még együtt lehetünk, csak Szegeden… szóval lehettem volna a 2. barátnője. Aztán fejével a fürdőszoba felé intett sunyi mosollyal „megpecsételni a dolgot”. Bár elég ciki így visszagondolva, de előbújt belőlem a gyerek, vagy nem tom, elhebegtem neki, hogy nem, és ráöntöttem az első kezembe akadó dolgot: egy pohár narancsszörpöt. Még két nap volt a táborból, amit elkerüléssel, meg szívfájdalommal töltöttem, de aztán győzött az örök optimizmusom: nem ez AZ a srác, nincs miért keseregni. A végén még büszke is voltam magamra.
Volt még egy osztálytársam, aki szintén tetszett, de aztán valakitől megszerezte a számom, és heteken keresztül minden péntek éjjel felhívott tökrészegen, hogy „ezt a számot xy adta meg, azt mondta itt lehet jó k*rvát rendelni”. Az első pár alkalommal még fel is vettem (apukám útfestő, éjjel dolgozik, mindig bennem volt a félsz, hogy vele történhet valami), egyszer még beszélni is próbáltam vele, de már annyira nem forgott a nyelve, hogy a rendes keresztnevemet nem tudta kiejteni, csak „zsjói”. Aztán ráálltam, hogy minden péntek este kikapcsoltam a mobilomat. Soha nem beszéltem vele erről a suliban, gyűlöltem a hétfőket, gyűlöltem a matekórákat, ahol mellette kellett ülnöm, féltem, de nem tudom mitől. Az osztály strébere voltam, könyvmoly, ő meg az osztály bohóca, népszerű, de én nem tettem semmi rosszat. Valószínűleg el lett volna viccelve a dolog, hogy milyen kis mimóza vagyok, meg hogy csaba micsoda nagyarc.
Ez az utolsó állomás, amit említhetek jelenleg, vannak helyes srácok, de ennyi. Néha rámosolygok egy kettőre, meg eldumálgatok előadások között, de ők meg nem tetszenek. De most nincs olyan nagy szívfájdalmam.
Nyári táborok idején viszont foglalkoznom kell azzal a problémával, hogy egy 15 éves srácnak tetszem, és akit eddig simán tudtam kezelni, meg jó haverok vagyunk, de csak a tábor idejére (évközben semmi interakció nincs, csak párszor rám ijeszt, mikor a buszmegállóban állok és lefékez előttem a biciklijével), de ahogy idősödik, annyival nehezebb figyelmen hagyni a dolgot. Egy közös barát (aki mellesleg felvilágosított, hogy a srác miért pukkadt akkor rám) szerint beszélnem kéne vele (hogyan……?) vagy modern módon felfogni (hahahaha 6 évvel fiatalabb srác, nanemár, plusz nincs közös érdeklődési körünk), de ezt meg nem tudom magam elé képzelni, még annyit sem, hogy ne barátilag érjek hozzá. És közben meg félek, hogy mi lesz majd, nem megy-e majd a tábor kárára.
Igazából tudom, hogy társaságba kéne járnom, valami olyanba, ahol a hozzám hasonlókra találhatnék. Nincs így ideálom, legyen magas, jó legyen fogni a kezét, lehessen vele őszintén beszélgetni, és ne azért nézzen mindent szinkronosan, mert utál feliratot olvasni. Könyvmoly és sorozatfüggő énemhez lesz a legnehezebb pasit találni. De amúgy nem akarok én száz pasit, sose akartam valakit csak azért, hogy legyen akivel felvághatok az ismerősök előtt. Nekem elég az az egy, akivel zokniba bújtatott lábbal ülök a tévé előtt, akit megrugdoshatok, ha az esetleges babánk 15-jére sír fel éjszaka és nem tudok felkelni hozzá, akivel órákon át képes vagyok sétálni és beszélni mindenről, és aki kiröhög, ha lefejelem az ajtót (szörnyen ügyetlen vagyok), de aztán szeretetteljesen puszit nyom az arcomra.
Huhhh, jó volt most ezeket leírni, még sosem gondoltam ezt így át :)
Szerintem nagyon fontos, hogy nincs egy „limit”, amíg megtalálhatod az igazit. Ez most nekünk így jött ki, de van ezer más dolgoznivalónk, hiába voltunk a találkozás idejét illetően szerencsések. Nagyon fogok majd figyelni arra, hogy ha lesz gyerkünk, ne úgy legyen előtte a mi példánk, hogy „bezzeg” nekünk „elsőre” összejött. Ezt csak azért mondom, hogy Te se érezd magad rosszul, hogy 21 évesen a teljesen más életed — nem meglepő módon — teljesen más, mint az enyém volt ennyi idősen. :) Mások a körülményeid, a múltad, a lehetőségeid, az affinitásod… Párkapcsolatilag megfelelek a normának, ha úgy vesszük: fiatalon férjhez mentem, nem pasiztam. Na de mennyi olyan dolgot csináltam és csinálok most is, ami szembe megy az elvártakkal… Végeredményben mindent azért csinálok, mert az nekem jó. És ha az éppen olyan, ami társadalmilag megtűrt vagy elvárt, hát akkor olyan, de ha nem, akkor meg nem. Szóval nyugodtan lakj otthon 21 évesen, és semmi baj, hogy nincs még párod. Lehet, hogy az én gyerekem is velem fog élni 21 éves korában. Azt csinál, amit akar, engem csak az érdekel, hogy boldog legyen, akárkivel, akárhány évesen, akármikor. Te is akard ezt magadnak, és akkor nem lesz baj! ♥
Ó, pont ilyen voltam-vagyok én is. Én el is könyveltem magamban, hogy nem lesz soha senkim, mert az lehetetlen, hogy nekem legyen, hogy engem egyáltalán akarjon valaki vagy én valakit, mert sose figyeltem a fiúkat, konkrétan észre sem vettem egyet sem. Ez a fajta radar, érzék, nőiesség hiányzik belőlem. És tök jól elvoltam a könyveimmel, a gondolatimmal, meg egyebekkel és szívesebben jártam egyedül moziba vagy maradtam otthon, minthogy kimozduljak. Volt 2 nem jó kifutású kapcsolatom, és nem vágytam újabbra, nekem jó volt egyedül. És imádtam egyedül élni, lakni is. Aztán a munkahelyen egymás mellé sodródtunk valakivel, barátság lett, eztán több, és ez jó. De ha egyedül maradtam volna, azt sem bánom, én azt az életet is imádtam és bár ezt nem divat bevallani, de néha visszavágyom a régi életembe. Csak azt akarom mondani, hogy nyugi, az élet bárhogy lehet jó, és a magunkfajtának a bartátságból átformálódó kapcsolatok az igaziak, mert az valódi szerintem.
De nem tudom azt ígérni, hogy majd úgyis rád talál az igazi, mert ez sehol nincs megígérve, mert lehet, hogy nem. De az sem baj. Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy „És ha egyedül maradsz, akkor sem megyünk a Dunának! Ha te elégedett vagy úgy, akkor okés!”
Ez annyira szép volt! :)
Ilyenkor jön az a közhely, hogy „nem maradsz le semmiről”. De tényleg. :D És ahogy Via írta, azt és azért csináld, ami és amiért neked jó, és akkor nem lesz baj. :)
Egyébként nekem is 21 évesen volt az első „barátom”. Azért idézőjel, mert igazából nem volt az kapcsolat… ő az elejétől hűdenagyon szerelmesnek mutatta magát, amitől én egyrészt megijedtem, másrészt nem hittem el – nem is ismer még, akkor mi a fenét szeret rajtam. Aztán nem egészen két hónap múlva elfelejtette közölni velem, hogy összejött egy másik lánnyal… szimplán csak nem hívott többet. Az a másik lányzó biztos jobban értékelte a romantikus hevületét :D
Ezzel együtt nem bánom, meg az utána jövő futó kalandokat sem, meg az utolsó homokba dugott fejű, katasztrofális belehabarodásomat se… mindegyikből tanultam valamit, főleg magamról. Aztán mikor az előbb említett katasztrófának vége lett és hazajöttem külföldről, két hétre rá összejöttem a leendő férjemmel. :) Akkor az volt az első gondolatom, hogy „Istenem, ezt most nem, nagyon nem akarom elszúrni, ő kell”. Azóta is ezen dolgozunk… és egész jól megy. Több mint két éve vagyunk együtt, tavaly házasodtunk össze és ha minden igaz, október környékén már hárman leszünk. ♥
És nagyon jó az utolsó bekezdésed :) Én még valamikor 16 éves korom körül, egy családi nyaralás alatt a Kis-Balatonnál, láttam egy külföldi párocskát – egy lestrapált autóval érkeztek, apuka hátán hordozóban a pici gyerek, és láthatóan nagyon élvezték a nyaralásukat. Akkor arra gondoltam, na, nekem is ilyen valaki kell, akivel ezt meg lehet csinálni! Meg akivel nem kell nagy, evősivóséjfélkortáncolós lagzit tartanom (brrrrr). És most megvan, annyi különbséggel, hogy autónk nincs, háti hordozó viszont tuti lesz a gyereknek ;) Az esküvőnk pedig délelőtt volt, mindenféle hacacáré nélkül – a szertartás után pedig elegánsan otthagytuk a rokonságot, hazamentünk ebédelni meg átöltözni, és délután 3-kor már vonaton ültünk :D
Szóval az én tapasztalatom szerint bármiből bármikor lehet tündérmese….
Nekem is volt egy ilyen barátom! :D nekem 14 évesen, az első fiúm. Mi jártunk, ki lett mondva. De én sem tudtam hova tenni a nagy „szeretlek-szeretlek” hevületét, meg mindig ajándékot adott. Akkor nem tudtam, ez mit jelent, később rájöttem. Ő mondjuk 2 hónap után legalább kimondta a szakítást, de csak később mondta el, hogy egy másik lány miatt.
Ezt olyan jó volt olvasni! Mindig olyan sokat lehet tőled tanulni párkapcsolati téren (is). Még mindig a kedvencem a ‘mi vs. probléma’ és nem ‘én vs.te’, sokszor eszembe jut.
És távkapcsolatban is nagyon jó példa. Mi lassan két éve vagyunk együtt, és legalább még három és felet fogunk ingázni három ország között, hogy tudjuk látni egymást. És nehéz, mert az, de rengeteg részét imádom, például, hogy nem az van, hogy hetente párszor randizunk, hanem amikor együtt vagyunk, akkor kicsiben olyan, mintha együtt laknánk. Bár, ha közel laknánk egymáshoz, akkor meg biztos, hogy már együtt. :) És így napokon keresztül tényleg nem lehet színlelni (általában egy hetet töltünk együtt), és nem is kell. Igen, reggel kócos a hajunk, és büdös a szánk, de attól még megcsókoljuk egymást, ő meg elmeséli, hogyan rúgtam ki majdnem a szemét az éjjel (nyugtalan láb szindróma plusz izgő-mozgó alvó, nem én vagyok a legjobb partner alvásban).
És vannak pillanatok, amit semmi pénzért nem adnék. Például, hogy a legelső szó, amit valaha is hallottam az ő hangján, az volt, amikor leszállt a vonatról, én a nyakába ugrottam, ő meg azt mondta, ‘Szeretlek.’ (Csak leveleken keresztül beszéltünk addig, semmi telefon, se skype). Én meg öt perc múlva sikerült benyögjem a leghülyébb választ rá, amikor is elvontatták a vonatot: ‘Elvitték az árnyékot.’ Ehhmehh.. :)
A cikkben írtál arról, hogy nehéz volt, de megtaláltátok egymást, és ez volt a lényeg. Sokszor érzem azt, hogy innen nincs visszaút. Jó értelemben. Mert szakíthatnánk olyan okból kifolyólag, hogy távkapcsolat és ritkán látjuk egymást és blabla (persze eszünkben sincs), és akkor is ott lennénk, hogy szeretjük egymást, csak már semennyit sem találkozunk. Nonszensz.
Azt hiszem, ez így kicsit egyveleg lett, túl sok gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, és töredékét sem írtam le, de most úgy örülök a cikknek meg nektek meg magunknak ♥ meg mindennek. :)
Köszönjük a mesét! :) Jó olvasni ilyet, habár mindig is tudtam, hogy hasonlóan gondolkodunk ezekről a dolgokról. Nekem minden gondolatod közül asszem az a legfontosabb, hogy nem játszmázunk. Ez párkapcsolatban különösen nagy sebeket okozhat, de minden kapcsolatra igaz.
Amúgy a korhoz emg annyit, hogy mi is egyidősek vagyunk (18 nap a javamra), de mindig nevetve állapítjuk meg, hogy ha mondjuk középsuliban találkozunk, mennyire kiidegeltük volna egymást. Nem mindegy az sem, hogy éppen AKKOR mindkét fél alkalmas-e a másik „szakját” elvégezni.
nagyon tetszik az egész, főleg a végkövetkeztetés (a filmről szóló spoilert nem olvastam el, még meg akarom nézni :-))
ami a legfontosabb szerintem: az emberek elfelejtik, hogy együtt kell tenni érte, és tenni kell érte, különben nem fog működni!!!
Az évfordulótokhoz… :D
Örülök hogy elolvashattam, külön köszönöm hogy megosztottad velünk! :) Aranyos, mert én két és fél évvel vagyok idősebb a páromnál, és öt éve vagyunk együtt az idén, de már én is elterveztem, ha megkéri a kezem, csak is abban a fél évben történhet az esküvő, amikor csak két év van köztünk. :D úgy még is csak jobban hangzik. :) Egyébként nem hiúságból döntöttem én is így, csak így érzem jobbnak. Az idén lettem 25 éves, és most költöztünk az első albérletünkbe. Gratulálok az évfordulót önhöz! :)
Szép volt és megható. Lehet, el is küldöm a linket pár ismerősömnek, akiknek fogalmuk sincs a tartós kapcsolat mibenlétéről, hogy a házasság/párkapcsolat nem magától lesz HÁZASSÁG/PÁRKAPCSOLAT, hanem dolgozni kell rajta, de kőkeményen.
Ez mindenre igaz, a sikeres cégre, a szép házra és a boldogságra egyaránt. Nincs arany tojást tojó tyúk, de ha valaki olyan kapná meg az arany tojást, aki nem tanult meg küzdeni érte, nem is tudná megbecsülni, megtartani, mert nem tudná, hogyan kell. Jól van ez kitalálva. :)
Így-így :-)
Jó volt olvasni! :)
Szívből gratulálok Nektek, jó volt olvasni ezt a szép történetet!!! :)
Mi sok évet küzdöttünk férjemmel különböző okok miatt, hogy végre együtt lehessünk, így abszolút ugyanígy vagyunk 7 év együttélés után is, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy egy helyre térhetünk haza és hogy együtt alhatunk el. Erről évekig csak álmodoztunk…
Jó néha visszagondolni, hogy mennyire jó, hogy teljesültek azok az álmok, ugye? :) Nekünk szerintem segít ez a perspektíva abban, hogy itthon dolgozunk mindketten, és nagyon-nagyon sokat vagyunk együtt. Még soha nem akartuk vízbe fojtani egymást, mert imádunk most is együtt lenni. Tudjuk, hogy milyen az, amikor nem vagyunk. Olyan jól kijött ez, nekünk van kitalálva ez az életforma.
Bizony, sokszor szóba került, hogy sokan pillanat alatt feladják a kapcsolatot, nem állnak neki egy-egy komolyabb probléma megoldásának. Nálunk nagyon erős alapot ad, hogy annyira vágytunk az együttélésre, semmiért nem adnánk ezt fel. Szóval a „böjt” később meghálálja magát… :)
Szerintem lényegtelen, hogy 14 vagy 24 vagy 54 évesen találtok egymásra, ugyanúgy meg kell küzdeni a kapcsolatért, ha szeretitek, úgyis megéri, és mindig lesznek akik szerint túl kicsi, nagy, fiatal, öreg, közeli, távoli, korai, késői, kék, zöld, fekete, fehér a kapcsolatotok… Egy párkapcsolatban két ember van, ezért hívják PÁRkapcsolatnak. Aki nincs benne abban a két emberben, annak fogalma sincs, belül milyen az a kapcsolat, csak a sajátjából tud kiindulni, aztán vagy ad jó tanácsot, vagy nem, a döntés joga a páré úgyis. :)
Szóval igen, a fiatalon kötött házasságok, az első szerelmek, a statisztikák szerint bla bla bla, nem is kéne léteznünk. Tudom, hogy mit nem SZOKÁS, de tojok rá. :) Tojjatok rá ti is.
Tojunk is, mindig tojtunk – csak azért mondom, mert én is így gondolom, hogy nem baj az, hogy olyan fiatalon ismerkedtetek meg, az, hogy mindig vannak károgók, még semmit nem jelent. :)
Tudom én, hogy nem baj, az a 13 év jópárszor rácáfolt a károgókra a történésekkel. :D
Én 19 éves voltam, mikor megismerkedtem a most már vőlegényemmel, akkor is mondták sokan, hogy túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy megállapodjunk. A kétkedőknek sosem lehet jót tenni.
Nagyon szép a történetetek, időről időre meséld el nekünk újra, anyu, nem lehet elégszer hallani. ;)
Nagyon szép történet, és olyan JÓ végre ilyesmiről olvasni.
Nem tudom, ti észrevettétek-e, de mostanában ha bárhol párkapcsolat témához nyúlnak, a rondaság jön elő: problémázás, játszmázás, megcsalás, stb. (Én már utálom olvasni is, belenézek az első két sorba, és lépek onnan…) Olyan történetek vannak, hogy az hardcore!
Szóval köszönet érte igazán, hogy végre valami pozitívat is olvashattam a témában. :) Ritka manapság, pedig azt gondolom, a szépre és jóra igény van, még ha valakiknek snassz is beismerni.
Én is így gondolom, sajnos elképesztő milyen történetekkel találkoztam én is az utóbbi időben, de ez azok nélkül is ugyanolyan megható és kicsit fellegeken lebegős lett volna:). Azzal is egyetértek, hogy szükség van a jóra, a szép történetekre, a boldogságra, mert sajnos úgy látom terjed az a mentalitás, hogy „de hát senkinek sem jó, mindenki csak a felszínen boldog, mindenhol vannak gondok”. Ha pedig gond van, könnyen érkeznek az olyan tanácsok, hogyan érd el különböző fondorlatokkal amit szeretnél. Ez a történet nem csak attól szép, hogy egymásra találtatok, hanem attól is, hogy benne van az elköteleződés, az elszántság, hogy közösen felépítünk valami igazán jót, ha pedig gond van, azt megoldjuk és kész, nem beszélve arról, hogy mindezt ilyen fiatalon sikerült megvalósítanotok. Via, köszönet azért, hogy ezt megosztottad velünk, nagy örömmel, meghatódva olvastam, igazán jól esett.
Persze, hogy vannak gondok, de a kérdés az, hogy készen állunk-e csapatként szembeszállni velük vagy sem! Az elején is így indult: soha nem volt könnyű. Kapásból baromi nehéz volt, és tudtuk, hogy minimum 4 évig az lesz, de fel se merült, hogy ne csináljuk. Ha ez kell ahhoz, hogy együtt legyünk, akkor ezt fogjuk túlélni és megoldani és kész. Nem beszéltük meg, nem döntöttük el, hogy akkor mi most együtt vagyunk, teljesen magától értetődő volt. Soha nem kérdezte meg, hogy „akkor most leszel a barátnőm” vagy „járunk”. :) Egyértelmű volt: jó együtt, úgyhogy azon dolgozunk, hogy még sokat legyünk együtt. Ha jött egy probléma (és jöttek ám dögivel), akkor se azon filóztunk, hogy vajon megéri-e megküzdeni vele és együtt maradni. Naná, hogy megérte! Az volt a kérdés, hogy hogyan oldjuk meg, az soha, hogy egyáltalán megpróbáljuk-e megoldani. Aztán sikerült. Ahhoz képest most minden más eltörpül.
Utálom a fondorlatokat, és utálom a „női taktikákat”. Soha nem játszmáztunk ilyennel, mert az hazugság. És ez nem csak 220 km távolságban vált be, hanem együttélésnél is. Ha valami zavar, akkor megbeszéljük, ha őt zavarja valami, azt is megbeszéljük, helló, az a cél, hogy együtt maradjunk, mert mindkettőnknek így a jó, akkor a fenét fogunk klikkeket alakítani! Mi nem ismerjük azt a fogalmat, hogy „tudod, az a téma, amit csak a barátaiddal tudsz megbeszélni, a pároddal nem”. NINCS ILYEN. És én már 15 évesen se érettem azt, hogy „a pasik jönnek mennek, de a barátság örök”. Nem, ha a „pasid” a legjobb barátod. :) El se bírom képzelni barátság nélkül a kapcsolatunkat. Most mondanám, hogy olyan, mintha a bátyám lenne, de a bátyámmal nem művelnék olyasmiket, mint vele. :DDD
Csodálatos az életetek! az írásod! és szerintem a szüleitek is, hogy ilyen felelős, szeretetteli embereket neveltek.
Szia!
Ez a cikk számomra pont jókor jött, mivel én is pár hónap múlva itt hagyom a párom fél évre. És bár más 2 éve vagyunk együtt és együtt is szeretnénk maradni, így azért bennem van a para, hogy mi fog történni velünk, ha 3000 km messze leszünk egymástól… (én megyek norvégiába ő meg marad itthon :( ) Meg valahogy amit említettél nekem is vannak olyan személyek, akik fel-fel vetik, hogy nem akarok egy jobbat meg többet (párkapcsolatot) és az is mindig teljesen kiakaszt… Szóval most jó volt hallani, hogy egyrészt megoldható, másrészt meg hogy másnak is vannak ilyen problémái nem csak nekem :)
Ma már sokkal könnyebb, ott a skype, videóbeszélgetéssel együtt. Én 3 hónapja vagyok óceánon innen és még majdnem 2 van hátra. A napi beszélgetésekkel, és a tudattal, hogy mindketten együtt akarjuk folytatni a „szalmaság” letelte után, ki lehet bírni. Kitartás!
Köszi szépen! Most úgy felbátorodtam, hogy mégse lesz ez annyira lehetetlen :D
És kitartást a hátralévő hónapjaidhoz!
<3<3<3
Megértelek, hogy nem kell más :) Én elég hamar rájöttem, hogy maximum a hormonjaim akarnak mást, de mivel nem vagyok ösztönlény, ezeket el tudom engedni, és a helyén tudom kezelni :) Csak azért volt több barátom, mert eddig kellett várnom, hogy megtaláljam azt, aki csak engem akar :) Igazán szerencsések vagytok, hogy Ti ilyen hamar megtaláltátok egymást *-* És olyan jó hallani, hogy ennyi év után is elhangoznak ilyen mondatok (vagy valami ilyesmi): "Az az egyik előnye, hogy a feleségem vagy, hogy akkor tapizlak, amikor akarlak." Cukik. <3
Ha pusztán fajfenntartásért lennénk itt, akkor nyilván az lenne a cél, hogy minél többféle embertől minél több utódot hozzunk a világra. De szeretem azt hinni, hogy ennél többek vagyunk. :)
Hormonok mindig lesznek, irányítsd arra az ingert, akit szeretsz is, és mindenki nyer! :)
Jópár faj úgy tartja fenn magát, hogy egy életre választ párt :) Már szerencsére elmúltak a hormonális ingerek :) Maximum annyi van, hogy a hormonok megállapítják valakiről, hogy megfelelő genetikai állománnyal rendelkezik, aztán vége :D Mivel a párom genetikailag sok szempontból az ellentétem, így meg tudom győzni magam, hogy jól választottam :D És ő végre úgy akarja megoldani a problémákat, hogy megbeszéljük, ahelyett, hogy elmenekülne, még akkor is, ha hirtelen kitörnek az érzelmek: az tart egy percig, aztán hosszan megbeszéljük, és máris közelebb érzem magamhoz :)
Eljön majd az az idő, amikor a hormonok már nem lesznek, vagy csökkennek. Akkor lesz majd kiemelten fontos, hogy azon kívül is legyen bennetek közös, hogy „genetikailag kompatibilisek” vagytok. :) De ez igazából már az első együttlét után felmerül. Megvolt, oké, utána? Jó, egy második. És aztán? Bámuljátok a plafont?
Egy éjszakára vagy néhány randira mindenki tud csodálatos és kívánatos lenni! Van élet az ágyon túl is, és ha az is jó, meg az ágyon belüli is, akkor abból lesznek az évtizedek. :)
Oh, és ő az, aki végigcsinálta velem a depressziómat :) Nehéz időszak volt mindkettőnknek, pláne hogy akkor még nagyon a kapcsolatunk elején voltunk, és ott hagyhatott volna, de nem tette :) Reméljük, évtizedek lesznek :) Már a malackák megvétele is egy elég hosszútávú döntés volt :) Minimum öt év :D No meg már megálmodtuk a közös házunkat, ő több gyereket akar, mint én, azt hiszem, ezen még van időnk gondolkodni :D
Via tüneményes, aranyos élettörténet és nem mindennapi. Kevesen vannak azok, akik 14 éves korukban megismerkednek és szépen felépítve a kapcsolatukat eljutnak a házasságig és ahogy az írásodból kiderül szerelemben, szeretetben és nagy összhangban együtt vagytok most is. Kívánom, hogy együtt öregedjetek meg gyerekek és unokák és a nem tudom, hogy hányadik nyuszi legyen körülöttetek, veletek.
Egyébként mi a férjemmel 19 évesek voltunk amikor megismerkedtünk, a korkülönbség 2 hónap közöttünk, a férjem ennyivel idősebb, 23 évesek voltunk amikor összeházasodtunk, ennek már több évtizede. Az utolsó mondatod nagyon igaz, igen „…abból lesznek az évtizedek” :)
Aranyosak vagytok, köszönjük. ♥
„ha Porsche-ban ülök, nem kell átülnöm a Trabantba ahhoz, hogy megtudjam, milyen jó dolgom van, látom én azt kívülről is”. Ez több,mint frappáns,egy életre megjegyeztem.Ha nem gond,terjesztem,természetesen a szerző nevével együtt. :D
Nem kötözködés, csak a logika miatt: ha csak egy autóban ültél, nem tudhatod, hogy az Porsche vagy Trabant. Ettől még a történet lehet meseszép.
Öööö… de, mert szép, csillog, gyorsan megy, gyönyörű kívül-belül, nem robban le, és nem költök rá egy vagyont a szervízben! :) Ehhez nem kell végigpróbálni az összes többi pocsék autót, amiken már messziről látszik, hogy köhögnek-lerobbannak, rozsdásak és füstöl a motorházuk!
Igen. A hangsúly a „látszik”-on van. Úgy néz ki, mintha pocsék lenne. De tudni nem tudhatod. Más pedig a Te a Porschédat üres, csillogó, drága és fölösleges hivalkodásnak látja. Mindegy, ez csak elmélet, a Ti történeteken hál’ Istennek ez semmit sem változtat. És ez a fontos.
Igen, ezek relatív dolgok, ami nekem Trabant, másnak Porsche, de pont ez a lényeg, hogy ismerem magamat és a saját igényeimet, és tudom, hogy ő nekem a Porsche, mert jó vele. És fel tudom ismerni, hogy a másik ember nekem Trabant, és ezt a megállapítást meg tudom tenni akkor is, ha nem fekszem le vele is, vagy nem megyek hozzá is feleségül. Mert azért vannak dolgok, amik kiderülnek egy emberről akkor is, ha nem kerülsz vele párkapcsolatba, csak ismerősök vagy barátok vagytok. És ha tudod, hogy mire vágysz egy kapcsolatban, különösebb belebonyolódás nélkül rá tudsz jönni, hogy ez hosszú távon buktató lenne és tarthatatlan. Ilyenekre gondolok, hogy hogyan bánik másokkal, milyen megnyilvánulásai vannak, mi a világnézete, a felfogása, milyen köztetek a kémia (ha és egyáltalán van), mennyire kompatibilisek a hobbijai (mondjuk egy vadász sráccal nem hiszem, hogy közös lapon lennénk, de attól még lehet jófej) és így tovább. Nem kell a csajának lennem, hogy ezek kiábrándítsanak, és ha összejönnénk, akkor sem zavarnának kevésbé, sőt. Egy csomó dolog kívülről (értsd: nem vagy vele párkapcsolatban, csak ismered) is elég nagy bizonyossággal megállapítható. Egyébként a Trabantok nem rossz emberek, csak nem azok, akikkel te össze akarod kötni az életedet. :) De egyébként is mindegy, mert úgyis abba vagy szerelmes, akibe, szóval hiába jön egy nagyobb lóerejű, csillogóbb kocsi, akkor se őt szereted. :)
Sírtam is és nevettem is miközben olvastam. Köszönöm ♥
Ezt a történetet ilyen részletességgel még én sem ismertem. :))
Szívemből írtál Via, én 17 évesen ismertem mg a párom, ő akkor 29 volt. Szintén netes szerelem a miénk….Idén lesz a 12. évfordulónk, bár papír nélkül, de még mindig nagyon boldogan <3
Jajj, Via, ez olyan nagyon nagyon szép :)
Istenem… ezt olyan jo volt olvasni, elgondolkodtam ,hogy mit is jelent nekem a sajat hazassagom, mi epp tiz eve vagyunk egyutt, egyikunknek sem elso kapcsolat, en 22 voltam , o „mar”30 ( minden ismerosom azt kerdezte biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj az a nyolc ev), hat nem volt egyszeru egymashoz csiszolodni, egymas rigojait elfogadni…. a hosszu lenne meselgetni es annyit tudnek, de jo volt olvasni a te sztoridat, kivanom ,hogy 50 ev mulva is olvashassalak, es meg mindig igy legyetek mint most (csak kicsit tobb rancal, oszesebb hajjal, meg ami ezzel jar, de persze toretlen eletkedvel)
Hát ez szívet melengetö volt:)