Dikóca 24 éves, és egy budapesti Onkológiai központban segédápoló az Intenzív osztályon. A történetében az a különleges, hogy a jelenlegi munkája még nem a végcél, csak egy fontos állomás azon az úton, amit jár: marad az egészségügyi területen, de orvosnak készül, szeptembertől folytatja is a tanulmányait. Dikóca jó példa arra, hogy attól, hogy nem sikerült elsőre az álom úgy, ahogy eltervezted, kerülőűton, átmenetileg mást, de az eredetihez hasonló munkát betöltve közel maradhatsz hozzá, kicsit máshogy, de továbbra is foglalkozhatsz azzal, amit szeretsz. Így a kitérőt is lehet szeretni, szenvedéllyel dolgozni rajta, hiszen ez vezet a célhoz, az út része. A plusz tapasztalat, más szemszög pedig később nagyon jól fog jönni, amikor végre eléred a célt.

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád? 
– Havonta 12-14 napot dolgozom, általában 2 nap munka-2 nap szabadnap felosztással, csak nappal, 12 órában. A munkaidőm reggel 7-kor kezdődik, de ¾ 7-re igyekszik mindenki beérni, hogy az osztály és betegátadás az éjszakásoktól a nappalosoknak hamar megtörténjen. A munkaköri leírásomban szerepel a betegek etetése, mosdatása, a szakápolók keze alá besegítés, a kórtermek, eszköztárak, gyorkocsik eszközeinek folyamatos feltöltése, rendezése, az eszközök tisztaságának felügyelete, néha papírokkal futkosás, alkalmasint betegek vizsgálatra kísérete. Ezen kívül természetesen rengeteg mást is csinálok, de erről majd megpróbálok kicsit később írni, mert az én helyzetem egy kicsit speciális.

A munkaidőm este 7-ig tart, általában negyed 8-kor már úton vagyok hazafelé, nem nagyon fordult még elő, hogy tovább kellett volna maradnom, legfeljebb ha a lelkiismeretem kérte, vagy az időm megengedte.

A legfőbb pozitívumai a munkámnak (többek között): teljesen felújított környezet (az Intézmény új szárnyában kapott helyet az ITO (Intenzív Terápiás Osztály), és gyönyörű az épület). Jó meleg van egész nap, mivel nálunk a betegek kvázi pucéran fekszenek. Biztosra veszem, hogy a mi csapatunk országszerte az egyik legjobb team a gyógyászatban. Nincs rivalizálás, és TÉNYLEG úgy folyik a munka, hogy a beteg az első, és a munkájára mindenki ad, a legjobbat nyújtja, és büszke is rá. A főnővér és az osztályvezető főorvos is nagyon rugalmas, és mivel 12 órában dolgozom, így a szabadidőmet is könnyen tudom zanzásítani. Az orvosok és az ápolók is úgy állnak hozzám, hogy rengeteget tanítanak, hisz tudják, hogy nem „ragadok le” a segédnővérkedésnél, így nagyon sokat fejlődök tudásomban, és manuális készségek terén, ami ha visszatérek az egyetemre, egyszerűen priceless lesz. :) Rengeteg, a jövőben hasznosítható kapcsolatot tudok itt kialakítani.
A negatívumok: a kórházi kaja, a reggel fél 6-os kelés (3/4 7-re kell beérni), nagyon alacsony fizetés…

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek a munkádhoz?
– Segédápoló elvileg bárki lehet, aki rendelkezik érettségivel. Ami viszont nálunk nagyon fontos, az az empátia, türelem, kedvesség, és a fürge, gyors észjárás, hirtelen helyzetekre jó reagálás, továbbá a jó állóképesség, hiszen nem mindenki tud napi 12 órán keresztül, minimális pihenőidőkkel futkosni. Nagyon hasznos, ha nem dohányzunk, hiszen ma már a kórházakban nem lehet egyáltalán dohányozni, a dohányos munkatársaimnak külön fejtörést okoz, hogy mikor, és hol tudnak rágyújtani munkaidő alatt.

– Mi a legnagyobb tévedés/félreértés a munkáddal kapcsolatban?
-A legnagyobb félreértés talán: “mi szolgálunk, nem kiszolgálunk”. Nagyon sok beteg, de főként hozzátartozó azt hiszi, hogy azért vagyunk mi ott, hogy szórakoztassuk, körbeugráljuk, és kiszolgáljuk a beteg és a hozzátartozók minden kívánságát. Nos, ez nem így van. Sokan ezzel visszaélnek, és ezt én nem tolerálom. Alapvetően minden beteggel maximálisan kedves és segítőkész vagyok, hiszen nálunk az intenzív osztályon még kiszolgáltatottabbak, mint bárhol máshol, de amikor egy beteg tegyük fel, óránként négyszer hív magához, hogy igazítsam meg a lába alatt a polcolást, vagy hogy melege van, na akkor elgondolkozom kicsit, elszámolok tízig, és elmagyarázom neki, hogy rajta kívül még sok más beteg is van, akin segíteni kell. Ha ez valakinek nem tetszik, lehet fogadni magánápolót.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
– Azt, hogy a kórházi miliő az, ahol én a következő negyven évem munkaidejét tölteni szeretném, már kicsi koromban szinte biztos volt. Anyukám műtősnő és ápolónő, apukám röntgenes, nagyim főnővér volt amíg nem lett nyugdíjas, mindhárman ugyanabban a kis vidéki kórházban dolgoztak-dolgoznak, így pici korom óta rengeteg időt töltöttem a kórházban, (nem mint beteg :)). Szerettem anyukám kezének az illatát mikor hazajött a munkából. Bemosakodószer-szag. :) 

– Minek készültél gyerekkorodban? 
– Kiskoromban akartam lenni állatorvos, aztán azt mondták, hogy ott tehenek fenekében is kell nyúlkálni, úgyhogy ezzel elvették a kedvemet úgy hatévesen. :) Aztán jött az ügyvéd gimi elején, de ott nekem túl sok a paragrafus. Majd a környezetvédelem, erről anyuék azért beszéltek le, mert nem lehet belőle megélni. Majd úgy 15-6 évesen tudatosult igazán az egészségügyi irány, innentől fogva elkezdtem az orvosi pálya felé tendálni. Jöttek a biosz-kémia fakultációk, nyelvvizsgák, esti tanulások, OKTV versenyek, emelt szintű érettségik, aztán 2007 őszén 18 évesen felvettek az orvosi egyetemre. Az egyetem mellett sokat dolgoztam, próbáltam saját lábra állni, csak hát a saját bőrömön tanultam meg, hogy az orvosi mellett nem szabad és nem is lehet dolgozni. Nem megy. Nekem sem ment. Fél év egyetem, fél év passzív, az elmúlt két évben nem jártam egyetemre, most újrafelvételiztem, visszavettek, elfogadtattam a tárgyaimat, és szeptembertől folytatom, sajnos nem onnan ahol abbahagytam, de folytatom. Az elmúlt két évben dolgoztam sokfélét, eladó, vendéglátás, londoni olimpia, szóval kalandos volt, de végig annak tudatában, hogy meg kell csináljam az orvosit, én ORVOS AKAROK LENNI. Ezért is dolgozom most itt, ahol vagyok, november eleje óta, mert végre újra tűzközelben vagyok. :) Emiatt speciális a jelenlegi munkahelyemen a helyzetem, mert a kollégáim tudják rólam, hogy orvosis vagyok, és hogy jóval nagyobb a tudásom (plusz volt már többféle gyakorlatunk is az egyetemen), mint ami ehhez a munkához kellhet, így nagyon sok olyan dologba is besegítek nekik, amit amúgy nem én csinálnék. Asszisztálok, satöbbi, továbbá mindenhol megpróbálok ott lenni, minél több információt magamba szívni, amivel a későbbiekben mérhetetlen nagy előnyre tehetek szert a későbbi évfolyamtársaimhoz képest.
Szóval ott vagyok, ahol mindig is lenni akartam, bár nem egészen azt csinálom amit majd szeretnék, de arrafelé haladok. :)

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?
– Természetesen rengeteg olyan ember van, aki segített és segít most is. Kezdve a szüleimtől, nagyszüleimtől, a húgommal is egymást segítjük ahogy csak tudjuk (meg az öcsém aki folyton cukkol, hogy úgysem tudom megcsinálni úgyhogy csakazértis megcsinálom :)). Van egy kedves sebész ismerősöm is, aki tartja bennem a lelket ha éppen besokallnék. Van egy srác, akit akkor ismertem meg, amikor pultoztam, ő ajánlott be a mostani munkahelyemre, neki is hálás vagyok, amiért megbízott bennem. A barátnőimre és barátaimra, akik az elmúlt éveim bukásai után mindig ott voltak, hogy felrángassanak a padlóról. És a párom, aki bízik abban hogy végig tudom csinálni, és minden segítséget megad, hogy teljesülhessen, pedig ő már akkor ismert meg, amikor elkezdődtek a csúszkálásaim az egyetemen, No meg persze az ő családja, anyukája, mamája, tesója, akik szintén mindenben támogatnak.

– Milyen kedves, vicces történeteid vannak?
– Igazából minden nap van valami vicces, bár ezek többsége laikus emberek szemében kiveri a biztosítékot, hiába, néha kicsit morbidak vagyunk, másként ezt nem lehet csinálni. Rengeteget mosolygok a műtéti altatásból ébredezőkön, nagyon sok vicces dolgot össze tudnak hordani az emberek amíg dolgozik bennük a bódító kemikáliák hada. Szívmelengető, amikor a beteg vagy a hozzátartozó észreveszi azt, hogy a munkánkat szívvel-lélekkel tesszük, és ezt szóvá is teszi. Konkrét példát nem írhatok, pedig rengeteg lenne, de ugye köt a titoktartás. Egyet azért írok, megpróbálom személyteleníteni, hogy ne lehessen ebből gond.

Az örök hölgy

Volt egy idős hölgy betegünk, a mellét vették le, olyan 75 év körüli. csinos, jól ápolt, és iszonyúan kedves néni, két napot töltött nálunk megfigyelés céljából. Szerencsére nyugodt napunk volt, volt időm beszélgetni vele kicsit. Egészségügyis volt aktív korában, a fia, férje mind nagynevű orvosok (a férje már néhány éve nem él). A néni azért lett egészségügyis, és azért követi nyugdíjazása óta is aktívan figyelemmel az orvostudomány fejlődését, hogy öregkorára is méltó beszélgetőpartnere lehessen a fiának. Mivel idősebb, ezért műfogsora van, amit altatáskor a betegnek ki kell venni, amint ébredés után az állapota stabilizálódik, visszateheti. A néni ébredése után nem a fájdalom, hanem az volt a legnagyobb baja, hogy “úgy néz ki, mint egy majom” – ezt ő mondta így, tehát hogy furán beszél mert hiányzik neki a fogsora. A haja-szép, csillogó fehér, hosszú, vastag varkocs — mindvégig szépen kifésülve, szalaggal össszekötve volt, hogy akármikor a fia bejön, ő ne egy elhagyatott öregasszonynak tűnjön, hisz egy nő a betegágyban is legyen nő. :)

– Milyen kihívások vannak a munkádban? Mi a legkimerítőbb, amitől a legjobban elfáradsz?
– Azok a napok, amikor 4 óra alvás után is, fáradtan, nyűgösen is ugyanolyan mosolyogva kell ellátnom a betegeket. A beteg ember nyűgös, fél, pánikol, dühös, aggódik, stresszel, nekem ezt észre kell vennem, meg kell próbálnom megnyugtatni. Úgy néz ki, ebben jó vagyok, szokott működni:)
Nehéz nem magamra venni, ha bunkók velem, nehéz volt megtanulni, hogy a dühük nem miattam van, hanem a sokszor indokolatlan félelmeik miatt, nem könnyű például egy 65 éves csinos, hölgynek elmagyarázni, hogy egy (mondjuk) tüdőműtét után, hiába akar, nem mehet ki nagyvécézni, marad a pelenka. Nagyon sok, az egészséges ember számára megalázó helyzetbe kerül egy beteg egy ilyen közegben, a mi feladatunk az, hogy ezt mégse érezzék megalázónak, hanem csak egy átmeneti, szükséges kellemetlenségnek. (ürítés, meztelenség, és minden olyan dolog, ami az ágyhoz kötöttséggel jár).

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?
– A frontnapokon minden beteg “meghülyül”. És olyankor mi is feszültek vagyunk, olyankor nagyon nehéz kedvesnek és nyugodtnak lenni. Nehezen viselem a játszmákat, amikor látom, hogy idősödő néni a betegségével, elesettségével köti gúzsba a gyerekeit, férjét. Férfiakra ez annyira nem jellemző. Például: amikor reggeliztetek, a néni minimális segítséggel ki tud ülni enni, magának megkeni, felszeli a szendvicsét, és mikor jön a család látogatni, huss! varázsütésre a néni elkezd fulladni, nem tud a takarójára kikészített zsepiért sem elnyúlni, nagyhalált rendez. Na ez az amit nem bírok. Az érzelmi terrort. Ilyenkor nagyon kiakadok-persze nem a beteg és a család előtt. Ám ezek nem olyan dolgok, ami miatt otthagynám ezt a munkát.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
– Szeretek sportolni, bár most télen sokat voltam beteg, így ez nem ment olyan jól, de amúgy falat mászunk. Ha kitavaszodik, újra biciklivel fogok dolgozni járni, iszonyú jól kitisztítja a fejemet. Imádom a barátaimat, szeretek beülni velük valahova esténként. Van néhány sorozat amit szívesen nézek, angoltanulás céljából kizárólag angol nyelven, most már próbálunk párommal minél többet angol felirattal nézni (Once upon a time, Glee, Pretty Little Liars, Suits).

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 
– Én most mellékvágányon vagyok kicsit az eredeti álmomhoz képest, de próbálok úgy hozzáállni ehhez, hogy ebből is megpróbáljak profitálni. Sokan mondták anno is, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam, egyszerűen a magam kárán tudtam csak rájönni hogy igazuk van.
A legfontosabb, amire nemrég jöttem csak igazán rá: az, hogy én ezt tanulhatom, ezt csinálhatom, egy óriási ajándék, amit meg kell becsülni. Meg kell becsülnöm magam azért, hogy a szüleim és a körülöttem levők ekkora bizalmat fektettek belém, rájöttem, hogy ha összeszedem magam, bármire képes vagyok. Jó eszem van, intelligensnek, udvariasnak neveltek, épp itt az ideje, hogy ezt végre kamatoztassam is. Tehát, becsüljétek meg magatokat, aknázzátok ki a talentumaitokat, mert azért kaptátok, hogy éljetek velük, nem azért, hogy elcsesszétek.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló betegekhez? 
– A kérésem inkább általános lenne: becsüljük meg egymás munkáját, vegyük észre, mikor a másik jól csinál valamit. Ha valaki valamit elront, segítsük neki és ne megalázzuk, mindannyionk érdeke, hogy a munkánkat a lehető legjobban végezzük és hogy egymásra számíthassunk bármikor. :) Plusz: a nővér, az orvos jót akar, nem bántani. Legyünk feléjük bizalommal, és tiszteljük meg őket azért, mert ők a mi gyógyulásunkra tették fel az életüket.

– Mit tanácsolsz az olvasóknak?
– Vigyázzatok jobban magatokra. Tessék elmenni arra a fránya nyőgyógyászati vizsgálatra, évente egyszer 10 perc kellemetlenség nem olyan nagy dolog, borzasztó érzés 45 éves nőt méhnyakrák áttéteivel, vagy 55 éves férfit prosztatarák áttétekkel operálás után meghalni látni. Tanuljuk meg a mell önvizsgálatát, és gyakoroljuk is. A gyanúsan dudorodó anyajegyet ne sámánnal, hanem bőrgyógyásszal kezeltessük. Tessék letenni a cigit! Büdös, ocsmány, drága és amúgy is, gusztustalan látvány a fekete tüdő a ledobótálcán. Annak a mellüregben van a helye, rózsaszínűn. Ne zabáljatok minden sz@rt össze, a százharminc kiló vágósúly, nem emberméret (kivéve a 195 centis izmos férfiaknál, nekik szabad :)), sportoljatok, mert fittebbé, szebbé, kiegyensúlyozottabbá tesz, jól esik, és a kipirult arc szexi. :) Figyeljetek a testetek jelzéseire, és ne elnyomjátok azokat.

Köszönöm szépen az interjút!