Rami 22 éves, és egy falusi óvodában óvónő már másfél éve. Nagyon becsülöm a kitartását, hiszen fiatalként úgy, hogy nincs még saját gyereke, nehezebb elnyernie a szülők bizalmát, de végül — mivel a gyerekek nem kor alapján szortíroznak — általában sikerül. :)
Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.
Nevelem és fejlesztem a gyerekeket. A napirendem attól függ, délelőttös vagyok-e, vagy délutános: vagy 6-ra megyek ovit nyitni, vagy fél 11-re. Napi 6,5 órát vagyok a csoportban, ehhez jön még a felkészülési idő, ami sokszor otthoni munkát is jelent. Sok mindent csinálunk, amit egy átlagos óvodában, foglalkozásokat tartunk.
– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?
Főiskolára kell járni, óvodapedagógia alapszakra. Persze előny ha szakvizsgát is csinálsz. Kell hozzá sok sok türelem, empátia, kedvesség, talpraesettség, spontaneitás, jó kommunikációs készség, kreativitás.
– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?
Sokan azt gondolják, mi csak mesélünk, meg játszunk, pedig korántsem erről van szó.
– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
Amikor először voltam egyedül a csoportommal. Furcsa, mert a gyakorlatokon egyáltalán nem éreztem úgy, hogy meg tudom csinálni, sőt, jól tudom csinálni. Főiskola utolsó évében kértek fel az állásra a nyári gyakorlati helyemről. Most mini csoportom van, 3 évesek, és imádom őket
– Minek készültél gyerekkorodban?
Magyartanár, aztán szociális munkás akartam lenni. Lényegében hasonló, mindig is emberekkel akartam foglalkozni.
– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?
Még csak ez a második éve, hogy dolgozom, de az előző csoportomra nagyon büszke vagyok, ügyesen helytállnak az iskolában, és erre nagyon büszke vagyok. Azt is szeretem, amikor a mostani picikéim szépen énekelnek, vagy akár önállóan öltözködnek. Ez ilyen picúroknál egészen jó teljesítmény. Valójában azt szeretném elérni, hogy magabiztos, okos gyerkőcök kerüljenek ki a kezeim közül, akik boldogulnak az életben, és kiegyensúlyozottak. Az olvasóvá nevelést is fontosnak tartom.
– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?
Igen, az első társam, akivel közös csoportunk volt, sok éve van már a pályán, rengeteg mindent elleshettem tőle, és a mostani társam türelmét és kreativitását is csodálom. Azt hiszem a mostani társamtól tanultam meg a legfontosabbat: minden helyzet megoldható egy kis humorérzékkel.
Az egyik kisfiú elaludt ebéd közben. Ez már alapjáraton aranyos, aztán amikor a karomban vittem az ágyba, és lefektettem, az egészen jó érzés volt. Nekem még nincs gyerekem, de csodálatos volt.
– Milyen kihívások vannak a munkádban?
Általában a beszoktatás a legnagyobb kihívás. Amikor egy új gyerkőcöt kell beépíteni sikeresen egy már meglévő csoportba. Szerencsére a gyerekek nagyon elfogadóak, így ezzel sosincs baj, inkbb az új gyerkőcnek kell a szabályokat, napirendet megtanítani. Ez nehezebb. A legkimerítőbb, amikor sírós nap van, és nyűgösek a gyerkőcök, lelkileg nagyon megterhelő, amikor egész nap sírnak. De az is fárasztó, amikor eleinte még minden egyes mozzanatot rengetegszer el kell mondani. Pl. egy-egy mosdóhasználatkor húzd le a nadrágot-bugyit, ülj rá a vécére. Ha végeztél töröld meg, húzd le a vécét, húzd fel a bugyit, nadrágot, moss kezet, de szappannal. Töröld meg a kezed.
– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?
Ha már két hete én nyitom az óvodát, ha konfliktus adódik a kolléganőkkel, ha órákon keresztül sír több gyerek, egyszerre vagy felváltva. Ha a büntetést nem veszik komolyan, és még szemtelenek is. De ilyenkor mindig ott vannak azok a gyerkőcök is, akik szófogadóak, kedvesek, bújnak, és ez rengeteget segít.
– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
Blogot írok, barátaimmal vagyok, vagy a szerelmemmel. Olvasok, filmeket nézek, és zumbázok.
– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?
Először is: ez egy hivatás,amit nem a fizetés miatt választunk. Aki emiatt jönne, rossz helyen kopogtat. És ha valahova sikerült bekerülnünk dolgozni, tegyünk lakatot a szánkra akkor is, ha valamivel nem értünk egyet. Nem kell mindig okosnak lenni. Ja, és nem vagy attól rossz pedagógus, ha a saját stílusod nem hagyod el, és ha néha eleged van.
– Milyen kérésed lenne a szülőkhöz?
A szülők gondoljanak arra, hogy ez az óvónéniknek, dajkáknak is munkahely az óvoda, és kérjük, tartsák be a nyitvatartási időt, mert nem véletlenül van kitalálva. Nekünk is van életünk.
Örülök, hogy megtaláltam ezt a cikket, mert jövőre valószínűleg óvónőképzőre jelentkezem, és jó volt egy kis útmutatást olvasni, mire is számítsak. Egyértelmű, hogy nem a pénz vezérel, már ovisként is a kisebbeket pátyoltam, és akárkinek említem mi szeretnék lenni, mindenhonnan csak megerősítést kapok, hogy nekem illene ez a munka.
Ami a büntetést illeti- nekem is vannak emlékeim kemény és gyenge kezű óvónőkről, de kedvenc is volt azért :)
Én csak azt várom el az óvónéniktől, hogy szeressék a lányomat. Fogadják el olyannak, amilyen, ismerjék meg, mert akkor megfelelően tudják motiválni, fejleszteni, segíteni.
Egyébként minden tiszteletem az óvónéniké. Én nem bírnám csinálni, de milyen jó, hogy vannak, akik igen. :)
Teljesen igazad van! :-)
Igen, ahogy Rea írta, hogy a hosszú távú érzelmi következményei is vannak a büntetésnek.
És tényleg nagy kár, hogy sok szülő és pedagógus is összekeveri a büntetés-nélküli nevelést az elhanyagolással, az oda nem figyeléssel, a keretnélküliséggel, a szabadságot a szabadossággal.
Szülőként az Óvoda egyik leglényegesebb feladatának a gyerekek szocializációjának elősegítését tartom, aminek az egyik legfontosabb aspektusa, hogy segítse a gyerekeket a konfliktusok sikeres kezelésében. Ebben pedig a büntetés egyértelműen hátráltatja a kicsiket. Nem azt tanulja meg, hogyan lehet egy konfliktusos helyzetet sikeresen, konstruktívan megoldani, hiszen a büntetés minden, csak nem az. Csak egy péládt erről… :-)
A kisifiamnak volt egy zseniális ovónénije (normál önkormányzati ovi, 25 gyerekkel, nyugdíjas korú néni). Két kislány egymásnak esett, hogy ki etesse meg a játékbabát. Az ovónéni odament hozzájuk és csak ennyit mondott: Lányok, ez a baba éhes! Hogy fog jól lakni, ha ti itt veszekedtek?! Megszeppenve elhallgattak utána pedig kitalálták, hogy felváltva adtak neki enni, ha ennyire éhes, mindenképpen jól lakjon. És a két kislány ügyesen megoldotta a helyzetet, az ovónéni pedig büszke volt rájuk. Nem volt büntetés, a szoba másik sarkából odakiabálás, fenyegetés. Viszont a gyerekeknek gondolkozniuk kellett a megoldáson.
Jelenleg pedig egy olyan országban lakunk, ahol egyáltalán nincs büntetés és a világon az egyik legalacsonyabb a bűnözés. :-)
az, hogy nincs büntetés, nem azt jelenti, hogy csak pozitív megerősítés van. természetes, hogy a gyereknek kellenek határok, szabályok, és persze vannak olyan szülők, akik ezt félreértelmezve nem szabnak határokat, ez a gyereknek sem jó. a büntetőszék azonban számomra rémesen hangzik. mert ez a gyerek pellengérre állítása, ami belső feszültséget eredményez, agressziót szül, amit aztán vagy magán, vagy a társain fog kiélni. én itt nem mennék bele abba, mit, hogyan kell, vekerdy és ranschburg, csak hogy a két legismertebbet említsem, remek könyveket írtak erről. a gyerekkorban elszenvedett kis traumák is végigkísérnek minket, más dolog, ha megnyugtatnak, segítenek lecsillapodni, meg más, hogy szégyenszemre kiültetnek egy büntiszékre vagy büntetésből kizárnak a játékból. anyukaként meg nem tűrném el, hogy így bánjanak a gyerekemmel. persze addig, amíg közbeszéd tárgya az, hogy kell a gyereknek (meg az asszonynak ) a pofon, addig ezen annyira nem csodálkozom.
A pozitív megerősítés valóban a leghatékonyabb hosszú távon, mint a büntetés, ezért is törekszünk rá pedagógusként, hogy lehetőség szerint ezt alkalmazzuk. De a büntetésnek is megvan a helye és szerepe a nevelésben. Óvodában a büntetés általában megvonást jelent, ami tényleg szükséges ahhoz, hogy a gyermek a felfokozott érzelmi állapotból (mert jellemzően így követi el a rosszaságot), megnyugodjon.
És még valami: otthon, 1-2-3 gyerekkel se könnyű pusztán pozitív megerősítéssel helyes mederben tartani a gyerek viselkedését. El tudjuk képzelni, hogy amikor az óvónő egyedül van a csoportban 25 gyerekkel, az egyik tépi a másikat, mert összekaptak a legón, közben a másik megütötte valamivel, a harmadiknak popsit kell törölni épp a mosdóban, mert még nem tud egyedül… Ebben a helyzetben nyilván nem állhatok le lelkizni a verekedőssel, hanem leültetem oldalra. Aztán amikor lecsillapodott és megbeszéltük, hogyan kellene a konfliktust elsimítani, és másnap sikerül is megosztozni a legón, akkor megdicsérem, és itt a pozitív megerősítés.
Egy másik óvónő :)
Én személy szerint borzasztóan tisztelem az óvónői hivatást, nagyon kemény meló! :) Főleg azért (is) amit itt írtak többen is, hogy a mai gyerekek többsége „szabad” nevelést kap, mindent szabad neki mert ő a család kicsi kincse stb. Ezeket mind a közösségnek kell helyrehoznia, meg annak aki foglalkozik a gyerekkel.
Nekem csak kisbabákkal (4 mínusz) volt dolgom, éveken keresztül, heti 1x, de attól is iszonyúan elfáradtam, nem fizikailag, hanem agyilag főleg… De azért imádtam. :)
Egyetértek Ramival: büntetés és szabályok nélkül nem lehet nevelni, csak meg kell találni a megfelelő egyensúlyt a jutalmazás-büntetés vonalon.
Ugyanis tapasztalataim alapján manapság nagyon sok gyerek úgy kerül óvodába-iskolába, hogy otthon sokszor nincsenek megfelelő szabályok, szabadon vannak engedve, azt csinálnak, amit akarnak, így aztán az ovi és az iskola feladata megtanítani nekik a társas élet szabályait. (A kedvencem szövegem pár évvel ezelőttről, 6-7 éves gyerkőccel rendelkező szülő szájából: „De jó, hogy a gyerek iskolába kerül, ott majd végre megnevelik, mert én már nem bírok vele, nem fogad szót.” Már bocs, de az ilyentől fejjel megyek a falnak. )
Még annyi jutott eszembe, hogy egyetértek Reával, ha pl. arra gondol, hogy testi fenyítést alkalmaznak VAGY (lelki) megtorlást, megalázást. A mi ovinkban volt egy dajka, aki mindig azt mondta tesómnak, hogy ha sír, lehúzza a wc-be. Képzelhetitek, ez mennyire nyugtatta meg tesómat… De úgy gondolom, hogy ez nem az, amire Rami gondolt. Ha erre jársz Rea, megint, esetleg oszd meg, ha neked mondjuk ilyen nagyon durva élményed volt (vagy hallottál róla) és hogy mit értettél „büntetés” alatt!
Kedves Rami!
Azonnal rád ismertem, olvastam a blogodat sokáig. :))
Örülök neked!
Édesanyám óvónő, és sokat mesél a gyerekekről. A büntetésről és a szabályokról. Tökéletesen egyetértek veled, nem hiszem, hogy büntetés jutalmazás nélkül lehet nevelni.
Anyát nem egyszer elküldték már a sunyiba (cenzúrázott verzió) a gyerekek, mert otthon azt tanulták, hogy lehet. Egyrészt azért kell megtanítani nekik, hogy ezt nem szabad, mert tényleg nem szabad, és ha hagyják, akkor hosszútávon semmi nem lesz belőlük, másrészt meg azért, mert az óvónő is ember, és nem k.rva az anyja azért, mert a gyereknek ez jutott eszébe.
Rami, neked további sok sikert kívánok és sok türelmet!
Via, neked meg köszi mindenért! :)
Az én fiam csoportjában a 4 éves leköpte az ovónőt, az volt a büntetés hogy amíg a többiek az udvaron játszottak a másik ovónővel, ő bent ült a teremben és próbálták megfejteni az „elszenvedővel” hogy miért csinálta, majd a szülőkkel is elbeszelgettek délután… Ebben semmi brutalitás nincsen
A „ha újra megütöd Krisztikét, akkor ki kell menned megnyugodni” pl egy büntetés és semmi durva nincs benne:).
” Ha a büntetést nem veszik komolyan, és még szemtelenek is.”
ajaj. biztos, hogy ezt így gondoltad? én nem vinném olyan oviba a gyerekemet, ahol bármilyen módon „büntetik”.
Lehet, hogy félreültetésre gondolt, és semmi durvára, de majd elmondja ő, ha szeretné.
Szia.
Akkor először is leszögezném, hogy a ‘szabály’ és a ‘büntetés’ nem rossz dolgok. Persze van sok olyan szülő, aki úgy gondolja, mint te, és szabadon nevel. Én nem értek egyet.
Erre mindre szüksége van a gyereknek, ahhoz is, hogy biztonságban érezhesse magát, és ahhoz is, hogy be tudjon illeszkedni a közösségbe.
Nem tudom, számodra mit jelent a büntetés. Számomra büntiszéket, azt hogy mellettem kell állnia, és azt, hogy ha étkezés közben rendetlenkedik a széke mögött kell állnia.
Sajnos ha nem lenne büntetés, nem lehetne betartatni a szabályokat.
Ez egy közösség, ahol alkalmazkodni kell.
Az, hogy nincsen büntetés, nem egyenlő azzal, hogy szabályok sincsenek, hogy ne szólnának következetesen a nem elfogadható magatartásért. Nagyon is szüksége van keretekre a gyerekeknek.
Ugyanakkor én azt látom, hogy a pozitív megerősítés, a dícséret sokkal jobban működik. A büntetés csak megerősíti a rossz viselkedést, mert ő kerül a középpontba, foglalkoznak vele, vagyis hatással van a magatartásával az csoportra is (huh, most mindenki Tomira figyel, akkor én is kpróbálom) és az ovónénikre is (mert rászól, percekig ő van a középpontban, vele fogalalkoznak).
Az én kisifam aspergers-szindrómával (autista) él, gondolhatod, mennyire önfejű! :-) De, ha egy rossz beidegződést szeretnék megváltoztatni nála, akkor csak az működik, ha higgadtan, az érzéseit megértve és az én érzéseimet elmondva beszélgetek vele és a jót erősítem (dícsérem és néha jutalmazom is pl. plusz mesével, programmal).
Hidd el, a többiek is szívesen példát vesznek arról, akit sokat megdícsérnek, jutalmaznak. Hosszabb távon mindenképpen megéri. :-)
Ha valaki nem bír magával, inkább tornázzatok egy kicsit friss levegőn vagy nyitott ablaknál, és utána fokozatosan csendesedjetek el lágyabb zenével, mesével. Tudom, hogy nehéz, mert a gyerekek is megérzik, ha valaki éppen fáradtabb, ingerlékenyebb, de az évek során ebben is majd kialakul nálad egy rutin, hogy mivel tudsz néhány percet nyerni magadnak arra, hogy megnyugodj. :-)
Szép szakmát választottál és sok sikert!
„Valójában azt szeretném elérni, hogy magabiztos, okos gyerkőcök kerüljenek ki a kezeim közül, akik boldogulnak az életben, és kiegyensúlyozottak. Az olvasóvá nevelést is fontosnak tartom.” – ez pedig egy nagyon szép cél! :-)
Tehát büntetlenül garázdálokodhasson? Verje meg a fiúkat, húzza meg a lányok haját, csípkedje a másikat? (Aki lehet, hogy pont a te gyereked) Milyen büntetés jelenik meg előtted, amikor erre gondolsz? Unokatesómat egyszer egy „kedves” ovispajtás a játékgereblyével verte fejbe nagyon komolyan… A büntetés alatt nem azt kell érteni, hogy az óvónő korbáccsal veri a gyereket. Sarokbaállítás, bizonyos időre kiállítás a játékból, stb. De biztos hallottál már a fekete pontról is (meg az egyesről) az iskolában. A gyereknek meg kell tanulni a szabályokat, mert anélkül akár veszélyes is lehet másokra. Vagy éppen saját magára, ha nem tartja be azt a szabályt, hog sétánál a pároddal kézen fogva mentek. Ő meg inkább lesétál az útról éselüti az autó.
Engem egyetlen egyszer állítottak sarokba az oviban és soha többé nem kellett megbüntetni, mert az olyan nagyon rossz érzés volt.
Ettől nem lettem lelkileg sérült és anyuék se mentek be tombolni az óvónénihez, hogy mégis hogy képzeli ezt.
Sok gyerek van, a szabályokat be kell tartatni, hogy az a sok gyerek ne nőjön az óvónők fejére és valószínűleg ha engem ott elkezdenek dicsérgetni ahelyett, hogy a sarokba állítottak többször is előfordult volna ugyanaz a probléma (már nem emlékszem a bünti okára).