Amennyire evidens, hogy vezetés közben nem mobiltelefonálunk, mert nem tudunk odafigyelni rendesen az útra, annyira képesek vagyunk ötezer dologgal egyszerre foglalkozni, hatékonyságnak álcázva a multitaskingot. Igaz, hogy nem csavarodhatunk fel a fára attól, ha több szál között kapkodjuk a figyelmünket, de stresszt attól még okozhat, és kisebb baleseteket is. Ezeket nevén is nevezzük egyébként: figyelmetlenségből elkövetett baleseteknek hívjuk, ha megvágod az ujjad, leejted a tányért, kiborítod a kávét, mert az eszed máshol jár. A figyelem az egyik kedvenc témám, mert szerintem a legegyszerűbb és leghatékonyabb dolog, amit bárki, bármikor el tud végezni, teljesen ingyenes, és alapjaiban változtathatja meg azt, hogy hogyan éljük meg a napokat. A könyvben is többször szó esik majd róla, de szerettem volna egy kicsit bővebben kifejteni, hogy miért is ennyire fontos. :)
Gósy Mária tanárnőm egy remek példával szemléltette a figyelem mibenlétét: megkérdezte a hallgatóktól az egyik lányra mutatva, hogy mondjuk el, mit csinál most ez a lány. A válaszok között volt, hogy néz, hallgat, ül, pislog, lélegzik, és amint valaki bemondta, hogy „figyel”, a tanárnő közbevágott: na ez az egyetlen, amit nem tudhatunk biztosra. Ha egy diák csendben ül és bámul, attól még odabenn ezer dolog pöröghet a fejében. és attól még nem figyel.
A figyelem minimális szinten ösztönös — például ha erős zajt hallasz, arra akkor is felkapod a fejed, ha el vagy mélyülve valamiben, illetve ha egy zsúfolt teremben valaki megemlíti a nevedet, azt rögtön meghallod –, de a fókuszált figyelem alapvetően nem egy önműködő folyamat, mint mondjuk a légzés vagy az emésztés, hanem tudatos döntés eredménye.
Elég felidézned, hogy mennyire nem emlékszel arra, mi hangzik el a tévében, ha csak háttérzajként hallgatod, vagy mennyire nem maradnak meg az ízek (sőt nem is érzed magad jóllakottnak!), ha munka közben, szinte csak mellesleg lapátolod magadba az ebédet. De ugyanide tartozik az, amikor olvasás közben elkezdesz gondolkodni: folytatod tovább a szöveg feldolgozását, de fél-egy oldal után rájössz, hogy nem is tudod, mi történt. És persze az sem csoda, ha kizökkensz együttlét közben, és nem tudsz ráhangolódni a párodra, mert azon pörög az agyad, hogy reped a plafonon a festék, vagy ki kéne teregetni. Figyelmet kapni is nagyon erőteljes érzés: ha valakinek mesélsz, és rád se néz (nincs szemkontaktus, mással foglalkozik, látod, hogy a telefonját matatja, vagy csak félvállról vet oda egy-egy ahát), az piszok idegesítő, és gyerekként is frusztációt okozott, amikor odavitted a rajzot a szüleidnek, vagy kérdeztél valamit, és nem kaptál érdemleges reakciót. „Aha, kicsim, nagyon ügyes vagy.”
Ha figyelsz valamire, akkor kötődés alakul ki: megnyílsz, és mélyebben be tudod fogadni. Amire figyelsz, az hatással van rád, és ha valaki figyel rád, akkor te vagy hatással rá. Ezért tudsz annyira megnyugodni, ha kipanaszkodod magad valakinek, aki nem mond semmi okosat, nem oldja meg a problémádat, egyszerűen csak neked szenteli a figyelmét (és milyen szép kifejezés, hogy a figyelemmel szentelünk). Olyan, mint egy vékony napfénycsóva a füvön: ha egy helyre irányítod, ott jobb eredményt érsz el, mintha egyenletesen elosztod mindenhol, és minden csak egy picit nő. Válaszd ki, hogy mi (ki) az, amit nagyon szeretnél növeszteni!
A figyelmed ezért rendkívül értékes, nem csoda, hogy minden és mindenki azt akarja megszerezni (családtagoktól a reklámokon át a trollokig): amint kialakul ez a kapocs, jön a kötődés is. Az információtengerben aztán folyamatosan érnek az impulzusok, új és új dolog követeli magának a figyelmedet: egy cicás fotó a Facebookon, hirdetés a rádióban, egy érdekes cikk, amit valaki megosztott Twitteren… És nincs baj ezekkel, hiszen lehet, hogy tündéri a cica, releváns a hirdetés (pont olyat keresel, amit reklámoznak), és marha jó a megosztott cikk, de ez kizökkent, az lassítja a munkádat, vagy elvonja a figyelmedet arról, ami neked akkor és ott igazán fontos, ezért meg kell tanulnod szelektálni. Nehéz újra és újra visszakerülni abba az állapotba, hogy csak arra figyelj, amivel foglalkozol (legyen szó tanulásról, pihenésről, takarításról, munkáról, beszélgetésről, játékról), és pontosan ezért van szükség arra, hogy minden zavaró körülményt szüntess meg, kapcsold ki az e-mail értesítő csipogást, zárd le a felesleges böngészőablakokat.
A figyelem segít a jelenben is maradni, mivel azzal foglalkozol, ami most történik, amit most érzékelsz, amivel most foglalkozol. Ha úgy érzed, hogy lebénít a múlton való rágódás („jaj, de rossz volt, de hülye voltam, nagyon fájt, nagyon bántott”), vagy elriaszt az elképzelt, borzasztó jövő („mi van, ha megint nem sikerül? ki fognak nevetni!”), akkor gyere vissza ide. Nézd, meg, mi van itt: a pohár vized, az előtted álló egyetlen teendő (és nem a még utána következő tízezer!), a napsütés, a szélzúgás, a bal füled viszketése. A figyelem nem koncentrálás: nincs benne görcs, nincs benne szemöldökráncolás, egyszerűen csak megéled azt, ami van, úgy, ahogy van, a jót is, a rosszat is. Itt és most. Ez a legjobb módja annak, hogy ne rohanjanak el melletted a napok, és ne robotpilótán éld az életedet, hanem tudatosan.
Random cikknek dobta fel a rendszer, pont jókor. Két szabadságos hét közötti munkahéten vagyok, végtelenül elhavazva és alig haladok, mert a millió teendőn görcsölök. Most megpróbálok egyesével haladni és kizárni minden mást.
Az aházásról eszembe jutott egy ismerős lány ( barátnő? ), aki mostanában nem néz rám, amikor beszélgetünk, sőt elfordítja a fejét, hiába keresem a szemkontaktust, és bármit mondok, tényleg mindenre azt mondja, aha. Próbáltam kérdésekkel kizökkenteni, azokra válaszolt, de utána megint csak aha, aha és aha. Bevallom, már nincs is kedvem találkozni vele.
Nem vagy egyedül, az ilyesmi engem is nagyon zavar, volt már ebből konfliktusom, vissza is esett egy ismerősömmel a kapcsolattartás részben emiatt (más is volt a pakliban)…
Nem úgy tűnik, mintha érdekelnéd… teljesen jogos, hogy nincs kedved a találkozókhoz szerintem.
Rossz érzés, mert 21 éve ismerjük egymást, de tényleg nincs kedvem már több ilyen ebédet végigülni.
Köszönöm ezt a cikket, még csak most fedeztem fel, de sokat segített.
Nagyon örülök neki, köszönöm, hogy megírtad! :)
amire figyelsz:
drágább s lassabban fogy el
– úgy figyelj, vagy ne
(Fodor Ákos)
:)
Húú, most nem tudom, mihez kezdenék nélküled, de abban bízom, hogy majd te megtanítod, mihez kezdhetek magammal. :) Csak azt sajnálom, hogy nem vizsgaidőszak előtt jelenik/jelent meg ez a könyv, de a következőig tuti, hogy életmentő lesz!
Köszönöm a bizalmat, majd jelezd, hogy hozta-e a reményeket! :)
ÁÁÁÁ, szuper! Egy olvasód már biztos lesz!;D Megjelenés pontos dátuma?
Pontos még nincs, a héten talán már lesz, de június eleje, ha minden jól megy! :) Ki fogok tenni egy pontos fejezetlistát is, amiből részletesen kiderül, hogy mely fejezetek miről szólnak. :)
Fú, nagyon jó cikk volt! Arról esetleg nem tervezel vmit írni, hogy mit csinálj akkor ha nagyon felhúznak, lekicsinyelve, gúnyolódva is esetleg, hogyan ne pörögj ezen órákat, napokat és felejtsd el a visszavágást, mert abból úgyis csak végtelen ide-oda ping-pongozás lesz?
8. fejezet (Mondom, hogy fárasztó leszek! :))
Nagyon örülök ennek a cikknek! Főleg az utolsó bekezdés nagyon találó: gyere vissza ide, nézd meg mi van itt: semmi rémisztő. Semmi, amitől úgy félsz. Próbálom alkalmazni. Ugye, nem megy elsőre? Ugye, nem csak én vagyok ‘ügyetlen’, ha folyton vissza kell rángassam magam ‘ide’? Most kezdődik a vizsgaidőszak, és ilyenkor szoktam átmenni idegbeteg-sírógörcsösbe. És azt hiszem, most lesz a legrosszabb. Amióta elkezdődött ez az év, gyakorlatilag nincs olyan perc, amikor le nem játsszam magamnak, hogy nem fognak sikerülni a vizsgák, és évet fogok ismételni. (Ez most az az év, amikor meg kell minden legyen, csak úgy lehet továbbmenni. Most csupa nehéz lesz, és még van tavalyról is kettő.) Igazából fogalmam sincs, mi a baj velem, ez a harmadik év, hogy folyamatosan azt érzem, hogy buta vagyok, és nem tudom megtanulni, és ez mindenre rányomja a bélyegét, lazítani sem tudok rendesen, mert folyton azt érzem, hogy ‘nem érdemlem meg’. Nem tudom, hol ‘romlott el’, mert az iskolában minden szuper volt, mindig jó jegyeket kaptam, sosem volt kérdéses az, hogy valamit ne tudnék megtanulni. Amióta meg egyetemre járok, úgy érzem, mintha a homlokomra lenne tetoválva, hogy ‘hülye’. De így sem megy olyan rosszul, ami sikerül, az jól sikerül általában, de lassan már rettegek leülni tanulni, és rettegek a vizsgáktól. Hogyan lehet leállni arról, hogy az agyam egyik fele ne folyton a legrosszabb lehetőséget játssza végtelenítve?
(És akkor most vissza ide: egy tál eper, higiénia powepointok. Itt. Most. Minden rendben van.)
Nem, nem, nem vagy ügyetlen! Ez sosem fog elmúlni, csak mindig egyre jobban megy majd. Ahogy a félelem és a kifogások is. Én is félek! Nekem is vannak kifogásaim! Csak megtanultam kezelni őket. :) Semmi baj veled! Mind ilyenek vagyunk, túlstimulált kiskutyák.
Olvastam egy pszichológiai cikket, ami azt írta, hogy azért marha fontos, hogy mindenre felfigyeljünk, mert amikor őslányok voltunk, tényleg minden zajról értesülnünk kellett, hiszen az életünk múlhatott rajta — ha például egy kardfogú tigris ólálkodott a bokrokban. Most viszont már nem csak a tigris zörög a bokorban, hanem minden zörög, folyamatosan, túl vagyunk spannolva infóval, de belül még mindig őslányok vagyunk. :) Ezért kell szűrni, de ez nem defekt!
Iszonyú sokat írok a könyvben ezekről a belső gondolatokról, külön a „nem vagyok elég jó” jelenségről is. Ez az egyik leghangsúlyosabb rész benne, mert nagyon fontosnak tartom.
Most anélkül, hogy lelőném az egészet, csak annyit javaslok, hogy próbáld meg visszapörgetni a fejedben, hogy ki és miért nevezett hülyének, ki előtt lesz ciki, ha kiderül, hogy hülye vagy, ki nem fog szeretni, ki büntet meg, és mi bajod származik belőle, ha nem leszel tökéletes.
„mert az iskolában minden szuper volt, mindig jó jegyeket kaptam, sosem volt kérdéses az, hogy valamit ne tudnék megtanulni” — ez nekem marha érdekes rész. Hogyan reagáltak a felnőttek erre, hogy „ügyes, okos kislány” voltál? Lett bármikor bármi következménye annak, ha esetleg valamikor mégsem lettél papírforma „ügyes, okos”? Vagy ez azóta ilyen alap elvárás? Hogy „a typerhappy úgyis mindent tud”?
Alapvetően nekem is gyakran kattog az agyam és gyakran elveszek a részletekben, figyelmezetnem kell magam, hogy „halihó, hol jársz, gyere vissza!”.
Az értő figyelem meg mindennél jobb. az ember gyakran esik abba a hibába, hogy tanácsokat osztogat, ítélkezik, anélkül, hogy a másik kérte volna. ehelyett tényleg jobb figyelni és hallgatni. A legtöbben, ha kimondjuk, mi a kérdésünk, meg is tudjuk válaszolni. És ebben katalizátor a másik ember, aki meghallgat.
Nekem sok évnyi pörgős munkák sora után úgy adódott, hogy egy ösztöndíj után néhány hónapig munka nélkül voltam. Volt időm kezembe venni a fényképezőgépet és rácsodálkozni a körülöttem lévő világ megannyi apró (vízcseppen megvillanó napfény) és nagyobb (gomolygó zivatarfelhő) kincsére. Fényképezés közben muszáj arra figyelnem, amit csinálok!
És igen, a kisgyerekektől is nagyon sokat lehet tanulni. Na, ők aztán tényleg a pillanatban élnek! :-)))
A könyvre meg Borkamami lenni nagyon kíváncsi!
Köszi ez a cikk most nagyon jókor jött. Én is sokszor kapom rajta magam, hogy már a következő bekezdést is elolvastam a könyvből, de még mindig az előzőn agyalok. Mostanában nem igazán tudom megélni a pillanatot, mert valamin mindig kattog az agyam, hogy mit kell elintézni vagy jaj még ezt vagy azt nem fejeztem be. Ma délelőtt az istentiszteleten a prédikáció is nagyon nekem szólt és most a bejegyzésed is. Ez nem lehet véletlen:)
Húsz éves lesz a nagylányom. Szóval húsz éve élek úgy hogy soha, azt hiszem pontosabb úgy, hogy szinte soha nem figyelek egy dologra, mert még aludni is úgy alszom, hogy ha a másik szobában nem úgy sóhajt a gyerek, már ugrom is.
A múltkor ültem a fürdőkádban hulla fáradtan, a fiam meccset nézet, hangosan üvöltött az Ossian a nagylányomnak, a középső éppen ezerrel magyarázott valamit, a kicsi meg föl-le futkározott énekelve. Én meg sírva fakadtam, hogy milyen jó, hogy itt vannak, és egyszerre élhetem meg minden „zajaikat”. Én ilyen körülmények között készültem a vizsgáimra, így végzem a munkáimat, és így vagyok jelen a családtagjaim életében, és próbálok minden fontos dologra figyelni. Valamelyik nap lelkiztünk a fiammal, és beszélgetés közben megemlítettem egy dolgot, mire ő felkapta a fejét, hogy ezt honnan tudod. Mondtam, mert figyelek, akkor is figyelek, ha ez nem látszik, Hogy ez fárasztó? Nagyon. Mikor figyelek magamra. Ha egyedül vagyok, bár ilyenkor mag mindennel egyszerre akarok végezni, munkával, háztartással. A tizenöt perces órabeállítások nagyon hasznosak, mert az alatt tényleg próbálok egy na jó az tényleg ritkán sikerül, CSAK két dologra figyelni.
Az is figyelem, ha a „zajaikra” figyelsz, akárhány forrásból is jöjjenek. Nem magadra kell figyelni, hanem csak úgy szimplán, figyelni, amikor csak tudsz — pihentet nagyon. :) A buszmegállóban, a postán, a vécén, bárhol, bármit. A fiad jót tanult Tőled: a figyelem jól tud esni nagyon, és utána sokkal inkább megbízol a másikban, továbbra is elmondod neki a dolgaidat, mert tudod, hogy jó fülekre talál.
Fantasztikus! Már nem először képedek el, hogy ifjú korod ellenére milyen tudatos/figyelmes vagy. ♥
Kedves vagy. Remélem, te is kipróbálod, és ha gyakorlod, idővel már alapállapot lesz! Élesebbek lesznek a színek, erősebbek az illatok és az érzések. Mellékhatás nélkül. :)
Nagyon jó írás, minden szavad igaz. Olvasgatva némelyik „mélyen szántó” gondolataidat elgondolkodok azon, hogy Te, aki még a 20-as éveidben jársz, hogyan tudsz így – az idősebb, sokat tapasztalt emberek okosságával, bölcsességével – írni olyan dolgokról amihez élettapasztalat kell. A tudatos, érdeklődő figyelem valóban olyan, mindkét fél számára, hogy általa kialakul a kölcsönös hatás. Ehhez az kell, hogy egyszerűen csak érdekeljen az aki és amit elakar mondani neked, vagy érdekeljen amivel foglalkozol bármi is legyen az. Mindenkinek az életében vannak fájdalmas dolgok és nagyon jó érzés ha ilyenkor – persze máskor is – van valaki , akinek elpanaszolhatja az ember a búját-baját, és az a valaki figyel, meghallgat. Igen, nagyon szép kifejezés az, hogy szentelj nekem egy kis figyelmet.
Erre is csak azt tudom mondani, hogy azért megy, mert figyelek. A figyelemben eltöltött perc ezerszer mélyebb és többet ér, mint a figyelmetlenül elrohanó óra. Lehet, hogy többet éltem a huszonéveim alatt, mint más nyolcvan évig, csak azért, mert figyelek arra, ami van (belül és kívül egyaránt), és tanulok belőle. Könnyű elveszni az aggodalmakban, az elvárások között, a pénzhajtásban, aztán egyszer csak késő lesz rájönni arra, hogy marhára nem ez volt a fontos. Minden nap egy lehetőség a tanulásra, gyarapodásra, tapasztalásra. Néha fájdalmas a tapasztalás, de iszonyúan megéri. Szeretek így építkezni. :)
Gyerekként azt láttam, hogy a felnőttek nagyon görcsösen élnek, félelemben mindentől és mindenkitől (saját maguktól is), és öregkorra lazulnak le megint, akkor érzik megint, hogy nyugodtan lehet tojni a világ fejére úgy, mint gyerekként. Elhatároztam, hogy eleve nem akarom elfelejteni ezt az állapotot, és ne csak öregkoromban jusson eszembe, hogy mi is lehetett volna, ha előbb elengedem a zabszemet a hátsómból. :) Nem akarok savanyú felnőtt lenni. A gyerekek még nagyon jól tudnak figyelni, és az állatok is — mindig azzal foglalkoznak, ami épp van, nem rágódnak a múlton, nem törik a fejüket bosszún, nem paráznak a jövőn; ezeket a felnőttektől tanulják. Az érzelmeiket is akkor és ott megélik, ahogy történik velük. Kaja, labda, simogatás… ha éhesek, esznek, ha valami vicces, nevetnek, ha szomorúak, sírnak, ha valakit nagyon szeretnek, odabújnak; tekintet nélkül arra, hogy az éppen „illendő”-e vagy sem. Ezért is vagyok annyira hálás Áfonyának és Gomeznek, mert mindig emlékeztetnek. :)
Nagyon jó a cikk :) Szeretem az ilyen írások után a kommenteket is elolvasni, mert azokból is mindig tanulok valamit. Most például felvetődött bennem, hogy az aggodalmaskodó énjét hogyan kapcsolhatja ki az ember. Sokszor veszem észre magamon, hogy folyamatos para vesz körül, főleg most vizsgaidőszak tájékán. Hogy amikor a buszon ülök, azon kattog az agyam, hogy mit kell majd csinálnom ha megérkezem egy adott helyre, és legszívesebben már azonnal neki is fognék, mert aggódom, hogy nem lesz rá elég időm, hogy kevés lesz a belefektetett munka, hogy el vagyok maradva magamhoz képest. És emellett még ott van annyi minden más aggodalom. Már eljutottam odáig, hogy ez probléma, és valamit tennem kéne, de nagyon nehéz ezt kikapcsolnom. Viszont most zsúfolt időszak jön, nem akarom a szükségesnél jobban leépíteni magam fölösleges aggódással, szóval ha tudnál adni bármilyen jó tanácsot, hogy mit tudok ilyen helyzetben tenni, azzal hatalmasat segítenél nekem :)
Nagyon fárasztó leszek, de mostantól kezdve elég sok kérdésre ez lesz a válaszom: olvasd majd el a könyvemet, mert van benne egy csomó minden ezzel kapcsolatban, és nem akarom magam ismételni. :) Direkt az aggódósoknak, teendőktől megbénulóknak is írtam, hogy kevésbé parázzanak az életüktől, és merjenek lépni, ne a félelem legyen az alapállapotuk.
Egyébként írj teendőlistát: amint eszedbe jut valami, hogy meg kéne csinálni, jegyezd fel, hogy ne menjen el még azzal is időd, hogy megjegyezd. Amikor pedig elkezdesz dolgozni, akkor használd a figyelmedet, és csak azzal foglalkozz, ami van — így hatékonyan és gyorsabban is haladsz, mintha köszben azon izgulsz, hogy mivel kéne még foglalkoznod, vagy hogy nem leszel kész időre. Plusz súlyozni kell a feladatokat. Ezekre mind több gyakorlatot is írtam a könyvben.
Én is vizsgaidőszakban vagyok, ráadásul jön majd az államvizsga is, a párom pedig szokja az új munkakörnyezetet, ő is leterhelt, úgyhogy nem könnyű a dolog, veszekedtünk is már, de aztán mindig megrázom magam és megnyugszom. Kevesebb idő is elég ahhoz, hogy úgy-ahogy rendet tegyek, mint gondolnám. Ilyenkor az első az, hogy jól sikerüljenek a vizsgák. Tehát ahogy Via is mondta, súlyozz. A tanulás az első. Ahhoz legyen elég helyed, az a hely legyen rendben, a lakás többi része másodlagos.
Tanulás közben egyél, igyál és mozogj is persze. Az apróbb szünetekben, mondjuk legyen 15 perc, pedig mosogathatsz, pakolhatsz, tornázhatsz vagy leugorhatsz a postára (na jó, az picit több, mint 15 perc) és utána vissza a tanuláshoz. Így a fontos dolgokat egy alap szinten meg tudod csinálni. A többi meg majd ráér utána. De ha mégis nagyon el vagy úszva, akkor kérj segítséget! Anyu, apu, tesók, barátok, aki épp ráér. Főzésben, takarításban, ügyintézésben, bármiben, ne szégyelld! És gondolom, nem ez az első vizsgaidőszakod, úgyhogy gondolj arra, hogy eddig is mindig tudtad teljesíteni, most miért ne menne? :)
Kitartást!
Ez a „tojni a világ fejére” dolog nagyon tetszik, csak néha mégis nehéz megvalósítani… de azért igyekszem :)
Teljesen igaz, amiket leírtál. Volt egy két rész, amit fájdalmasan igaznak tartok, s volt olyan is, amit belátóan igaznak. :)
Ez nagyon tetszett. :)