Piroska 29 éves, és egy tudományegyetem matematikai intézetében tanársegéd. Öröm volt olvasni a válaszait, jó részletesen beszámolt mindenről, remek belső nézőpontot kaptunk arról, milyen is lehet matematikusként dolgozni: milyen nehézségei vannak a kutatás során, hogyan és hol jönnek az ötletek, és azt is megtudhatjuk, hogy vajon szeretnek-e a matematikusok számolni.

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád? 

A munkám alapvetően két fő részből áll: oktatás és kutatás. Kezdjük az oktatással: nálunk (és általában a természettudományos tárgyaknál) az a rendszer, hogy egy adott tárgyból van előadás, itt a tanár elmondja az elméleti dolgokat (ezt tartja általában a professzor), és van gyakorlat, ahol a tanult elmélethez kapcsolódó feladatokat kell megoldaniuk a hallgatóknak (tipikusan ezt tartják a fiatalok, én is). Tehát az órára készülés nálam azt jelenti, hogy összeállítom a feladatsorokat, kijavítom a beadott feladatokat, és átgondolom, hogy mit/hogyan szeretnék megtanítani, ill. utánanézek annak, ha valamit nem tudok. És végül megtartom az órát. :)

A kutatásról: ez is több részből áll. Rendszerint van egy konkrét téma, probléma, amivel épp foglalkozom. Felvetődnek kérdések, melyekre meg kell találni a választ. Az érdemi munka legnagyobb része gondolkodás, amit úgy kell elképzelni, hogy tollal a kezemben ülök egy papír fölött, és töröm a fejem. Ez időnként egyedül történik, de nagyon sokszor egy-két emberrel közösen dolgozunk. Papírokra vagy táblára írunk-rajzolgatunk. Mint minden tudományos munkában, nálunk is fontos a szakirodalom olvasása, tehát a problémamegoldásnak az is része, hogy utánanézünk, kik dolgoztak már az adott témán, és milyen eredményeik vannak. Aztán, szerencsés esetben nekünk is kijön valami, és akkor azt megírjuk egy cikkben.

Tehát, ha lenne átlagos napom :), akkor egy részében órára készülnék, ill. órát tartanék, egy másik részében gondolkodnék vagy beszélgetnék a munkatársaimmal az aktuális témáról, a harmadik részében pedig írnék. A gyakorlatban jobban szeretem szétosztani: sokkal hatékonyabb vagyok, ha egy adott napon csak a tanítással, egy másikon csak a matekozással foglalkozom.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Formálisan valamelyik matematikával kapcsolatos egyetemi szakot kell elvégezni (matematikus, alkalmazott matematikus, matematika tanár). A természettudományos képzés rögtön az elején kettéválik aszerint, hogy valaki kutató vagy tanár akar-e lenni (ez pl. eltérő a bölcsészkaron). Teljesen mást tanul az, aki fizikus, vegyész, biológus vagy matematikus lesz, mint az, aki középiskolai tanár. Ide, ahol vagyok, a kutatószakokról szokás kerülni. Az én esetem pont kivételes, mert matematikatanárként végeztem, tanítottam is valamennyit középiskolában, de egy kutatási témában való részvételnek köszönhetően visszakerültem. Ez azt is jelenti, hogy az egyetemen dolgozó emberek nagy része elsősorban kutatásra van kiképezve, és nem tanításra. Ennek ellenére sok jól tanító tanárhoz volt szerencsém.

Szükségesek a tanításhoz elengedhetetlen tulajdonságok: jól, érthetően tudjunk magyarázni, bele tudjunk helyezkedni a hallgatók gondolatmenetébe. Nevelési feladataink értelemszerűen sokkal kevésbé vannak, mint általános vagy középiskolában, de a személyes kapcsolatok kialakítására való törekvés, empátia, segítőkészség nélkülözhetetlenek.

A kutatáshoz elsősorban kíváncsinak kell lenni. A tudományos munka valami hallatlanul izgalmas dolognak a felfedezése, alapos megismerése, vagy éppen kitalálása és felépítése. Ezért érdeklődőnek kell lenni, nyitottnak, és fontos a rugalmas gondolkodás, hozzáállás. Ezen kívül fontos a kudarctűrés, mert egy tudományos eredményt rengeteg zsákutca, téves próbálkozás előz meg. Érzelmileg is el kell tudni viselni azt, hogy „ma sem sikerült semmi”, ez egyszerűen része a dolognak. Épp ezért elengedhetetlen a kitartás, szorgalom, és nagyon kell tudni huzamosan koncentrálni. Nem úgy megy, hogy az ember fejéből kipattan a zseniális gondolat, és megalkotja a Pitagorasz-tételt, inkább úgy, hogy sokat és szorgalmasan dolgozik, megalkot kisebb-nagyobb dolgokat, és időnként születik valami igazán szép. 

– Mi a legnagyobb félreértés a munkáddal kapcsolatban?

A matematikusok a közvélekedéssel ellentétben nem valami különleges állatfaj példányai, és nem is a Holdról jöttek. :) Normális emberek, a legtöbbjüknek van családja, szeretnek sörözni egyet a barátaikkal, érdekli őket az irodalom, a zene, a sport, a politika; kedves, barátságos emberek. Az, hogy sokak szemében „elvontak”, talán abból fakad, hogy borzasztóan érdekli őket az, amit csinálnak, és a legfőbb munkaeszközük a fejük, amit mindenhova vihetnek magukkal, így sokszor olyankor is a problémákon gondolkodnak, amikor ez kívülről nem látszik.

A matematikusok nem magányos emberek, nem magányos szakma, nem arról van szó, hogy ki-ki ül a saját elefántcsonttornyában. Szinte minden eredmény két-három ember együttműködéséből születik. Sokat beszélgetünk, sokat tanulunk egymástól, együtt gondolkodunk. Nem azért járunk konferenciákra, mert szeretünk repülőn ülni (persze, szeretünk), hanem hogy találkozzunk és együtt dolgozzunk más országokból való kollégákkal.

A harmadik félreértés, hogy mi „számolunk”, avagy szeretünk/jól tudunk számolni. Igazából az általános iskolában oktatott számtannak elég kevés köze van ahhoz, amit egy matematikus csinál. Persze előfordul, hogy ki kell számolni valamit, de a lényeg a gondolat. Az általam ismert matematikusok jelentős része egyébként nem szeret számolni. :)

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Még az egyetemi évek alatt volt egy (választható) tantárgyam, ami nagyon érdekelt. Az ott kapott feladatok megoldása közben pontosan ezt éreztem, hogy „ez az”, és hogy ezt szívesen csinálnám. Aztán amikor először vehettem részt egy kutatási témában, és (egyébként sok munka után, miközben sokáig nem látszott, hogy ebből tényleg lesz valami) kijött egy szép eredmény, úgy, hogy azt én csináltam – az hihetetlenül felemelő érzés volt.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Nem volt határozott elképzelésem, nem készültem céltudatosan, igazából bajban voltam, ha a felnőttek megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Sok minden érdekelt – persze a matek is köztük volt, de nem volt kizárólagos -, sok mindennel foglalkoztam. Aztán a gimi vége felé eldöntöttem, hogy tanár leszek, mert suliba járni is nagyon szerettem, meg magyarázni is a többieknek. Így csak a tanítás részére készültem, és szeretem is csinálni, a kutatás részére nem, de azt is nagyon szeretem.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Ezt a kérdést elsőre úgy értettem, hogy matematikai „eredmény”. :) Egyébként tényleg van egy-kettő, amire büszke vagyok, pontosabban, aminek nagyon örültem, amikor „kijött”. Nagy öröm, hogy ott dolgozom, ahol, de erre nem büszke vagyok, inkább hálás vagyok érte. Egyszer meghívott előadó voltam egy konferenciára (általában néhány embert „meghívnak”, a többi résztvevő pedig jelentkezhet, ha szeretne előadást tartani), az is elég jó érzés volt. Szeretnék sok dologra rájönni, szép dolgokat bizonyítani – persze van konkrét vágyálom ezzel kapcsolatban is. A tudományos fokozatokban is szeretnék előrehaladni, de azt gondolom, hogy jó esetben ez nem cél, inkább a folyamat természetes része. Szeretnék elérni egy biztos állást, ahol foglalkozhatok azzal, amit szeretek (a mostani helyem ideiglenes, ami meglehetősen gyakori a tudományos életben, egyetemeken és kutatóintézetekben, itthon és külföldön egyaránt).

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Többen is vannak, elsősorban a témavezetőm, de rajta kívül más professzor is, illetve a többi fiatal. Nagyon sokat köszönhetek nekik, de nem tudok egy konkrét, kiemelhető dolgot megfogalmazni.

Matematikus „dresscode”

Állítólag egy konferenciaközpontban egyszerre rendeztek konferenciát orvosoknak és matematikusoknak, az orvosoknak a földszinten, a matematikusoknak az emeleten. A recepciósok eleinte aggódtak, hogy nem tudják majd, az érkező vendégeket hova kell irányítani, aztán elég hamar rájöttek: ha valaki öltöny-nyakkendőben van, azt a földszintre, ha pedig póló-rövidnadrágban, akkor az emeletre… Nem tudom, hogy tényleg megtörtént-e, de az biztos, hogy van valóságalapja.

– Milyen kihívások vannak a munkádban? 

Attól fáradok el legjobban, ha nem csinálhatom azt, amit igazából kellene. Sok apró-cseprő ügy van, sok adminisztráció, amelyek nem tartoznak a munka lényegéhez, de ezeknek is haladniuk kell. (Gondolom, ez minden munkahelyen így van.) Az elég kimerítő, amikor ezek miatt nem jut elég idő a tényleges munkára.

A másik, ha túl sok dologgal kell foglalkozni egyszerre. Ilyenkor vagy elmaradok egyikkel-másikkal, vagy úgy érzem, hogy egyikkel sem foglalkozom igazán rendesen.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Azt, hogy ezt nem bírom ki, igazából még sosem éreztem. Mélypontok persze vannak, ha az aktuális kutatási téma nagyon elakad, ha már régóta „nem jön ki semmi”. Ilyenkor legtöbbször a többiek segítenek. Nem direkt módon, hanem egyszerű beszélgetések pl. ebéd közben, amikor elmondják, hogy mivel foglalkoznak éppen. Vagy csak ha látom, amint dolgoznak. Engem nagyon inspirál az, ha másokat is látok, akik azt csinálják, amit én (vagy amit nekem is kéne). Ez már egyetem alatt is így volt: a kollégiumban voltak olyanok, akik vizsgaidőszakban hazaköltöztek. Én mindig bent maradtam, sokkal jobban tudtam úgy tanulni, hogy körülöttem mindenki más is tanult. Mostanában az is segít, ha interjúkat olvasok matematikusokkal vagy más természettudósokkal (ismeretterjesztő weboldalakon vagy folyóiratokban, könyvekben sok ilyen van). Ezek általában nagyon híres, nagyon okos emberek, és abba belelátni, hogy ők hogyan élik meg a munkájukat, eléggé motiváló.

Aztán, ha végképp nem segít semmi, félreteszem, és belefogok valami másba. Másik témába vagy teljesen más típusú feladatba (pl. valami tanítással kapcsolatosba). Egy idő után pedig vissza lehet térni, és újra belekezdeni (vagy beismerni, hogy reménytelen, és végképp abbahagyni :)).

A tanításban csak attól szoktam kiborulni, ha túl sok javítanivaló gyűlik össze (pl. zh-időszakban). De ez kampányszerű, pár napig rémes, aztán véget ér.

Mindenki másképp csinálja

Az, hogy ki hogyan gondolkodik, nagyon eltérő, és változatos is, hiszen legtöbbször tényleg semmilyen eszköz nem kell hozzá. Van, aki elvonulva üldögél egy papír fölött, van, aki a folyosón járkál, van, aki teleír egy csomó táblát. Egyszer egy konferencián hallottunk egy problémát, és kettőnket elkezdett érdekelni a dolog. A hazafelé úton a repülőgépre várva sok időnk volt, elővettük a jegyzeteinket, és lényegében ott rájöttünk a megoldásra. Szóval létezik olyan tétel, ami egy repülőtéren született. :)

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Nagyon szeretek olvasni, főleg regényeket, vagy zenét hallgatok. De igazából szinte bármilyen tevékenység kikapcsol, amihez nem kell túl sokat gondolkodni. Ilyen szempontból a házimunka is pihentető sokszor (különösen a mosogatás és a vasalás :)). Vagy sétálok a friss levegőn.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Annak, aki egyetemista, és kutatni szeretne: először is, tanulj meg mindent. Mindent, amit csak lehet. Nincs felesleges tantárgy. Nincs olyan tudás, ami később ne jönne jól. Abból, hogy tudsz valamit, sosem lesz bajod. Bajod abból lehet, ha valamit nem tudsz. Nem feltétlenül igazi bajod, csak esetleg amiatt akadsz el, mert olyan tudás hiányzik, amit megszerezhettél volna. Az elakadás lehet kicsi, jelentéktelen, de esetleg nagyon nagy is. Ha pedig valami nem kötelező anyag, csak véletlenül szembejön – ne térj ki előle. :) A tanulás ráadásul nemcsak a konkrét tárgyi tudás miatt fontos, hanem a menet közben kialakuló gondolkozási készség, látásmód, a módszerek elsajátítása miatt. Azután: végezz minél hamarabb önálló kutatómunkát. Lehet TDK-zni, vagy ha van olyan tárgy, amiből kiemelkedő vagy, akkor jó eséllyel felfigyel rád a tanár, de ettől függetlenül is kiválaszthatsz egy szimpatikus oktatót. Oda kell menni hozzá, kutatási témát kérni – a tanárok többsége szereti a lelkes, érdeklődő hallgatókat, és szívesen foglalkozik velük.

Annak, aki középiskolás, és komolyan érdekli a matek: oldj meg sok-sok feladatot (pl. a KöMaL kiváló erre – ha a reklám ér). Közben pedig igyekezz megismerni önmagad: milyen alkat vagy? Szívesen foglalkoznál „száraz” kutatással, érdekel annyira? Vagy inkább tanítanád? Esetleg gyakorlati ember vagy, akit az életközeli dolgok jobban vonzanak? Utóbbi esetben kiválóan tudnád használni a jó matematikai érzékedet pl. gazdasági-pénzügyi területen, logisztikában, alkalmazott kutatásokban, stb.

– Mit üzensz a nem matematikusoknak? :)

A matematikai kutatás egyik kulcsa a lényeg meglátása, a másik pedig a világos gondolkodás. Ezek pedig olyasmik, amikre akkor is nagy szükség van, ha az ember nem foglalkozik matematikával. Egyébként valamennyire mindenki foglalkozik vele, hiszen a matematika szembejön: akciós ajánlatok, a pénzünk beosztása, hitelek és befektetések, hogy csak néhány példát mondjak. Arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy használja a józan eszét. Gondoljon bele a dolgokba, kritikusan, próbáljon mögé nézni mindennek. Ha így vagy úgy döntök, annak mi lesz a következménye? Minden szempontot megvizsgáltam? Ez az ajánlat nekem milyen előnyökkel és hátrányokkal jár? És annak, aki az ajánlatot adta?