Együtt jártok szórakozni, vannak belső poénjaitok, jóban-rosszban összetartotok, és hajnali háromkor is felhívhatjátok egymást, ha gond van. Egy jó barát igazi kincs, de ahogy a tartós párkapcsolat, ez is munkát igényel. Nem veheted magától értetődőnek, hogy működik, és az sem alapvető, hogy a barátod mindig veled marad. Ha nagyon egy hullámhosszon vagytok, gondolkodás nélkül, ösztönösen figyeltek a másikra, és azt adjátok neki, amire szüksége van, de talán néha nem árt tudatosan is emlékezni arra, mitől is működik a barátság. Összeszedtem a számomra fontos tényezőket, amiken sokszor állhat vagy bukhat a kapcsolat. A tanácsok természetesen mindkét irányba érvényesek, vagyis ez a „hogyan legyek jó barát” és a „milyen egy jó barát” lista egyszerre. :)
Fogadd el úgy, ahogy van. Azok után, hogy magadat megtaláltad, és biztosan tudod, hogy ki vagy és merre tartasz, a legnagyobb kaland és felelősség, hogy a környezetedben élő emberek számára is biztosítsd ugyanezt a lehetőséget. Ha ez mindenki részéről evidens, akkor egy nyitottságon, őszinteségen, elfogadáson alapuló közösséget (családot, baráti társaságot) hozhattok létre. Önmagadnak lenni felüdülés, nem kell senkinek játszanod, és a legnagyobb bizalmi faktor, ha egymás előtt megengeditek ezt magatoknak. Mindenki olyan, amilyen, és pont olyannak szeretitek egymást.
Legyen kölcsönös az adok-kapok. Ha a fenti pont megvalósul, úgyis kötődni fogtok egymáshoz, és soha nem fog „idegesíteni”, ha a barátod mesél magáról, vagy tanácsot kér. Semmilyen kapcsolat nem egyoldalú, és egy mindkettőtök számára előnyös, értékes barátság tartható csak fenn hosszú távon. Az nem, ha hosszú hónapokon keresztül csak és kizárólag akkor hívod fel, amikor szívességre vagy bólogatójánosra szükséged, de amikor ő kérne valamit, automatikusan lerázod.
Ne a riválisod legyen, hanem a cinkosod. Ha azért „tartod” a barátodat, hogy legyen kihez képest felsőbbrendűnek képzelned magadat, vagy folyton irigykedsz rá és a háta mögött kibeszéled, az nem barátság. Tegyél magadnak és neki is egy szívességet azzal, hogy nem folytatod ezt a viszonyt. Ne rajta verd le az önbizalomhiányodat és a rossz kedvedet. A bokszzsákok az edzőteremben vannak.
Ne szidd le. Biztos, hogy ő már megtette magában ezerszer, és másoktól is hallotta, hogy milyen hülye volt. Nem azért fordult hozzád a problémájával, hogy beállj a sorba. Akkor is lehetsz a támasza, ha nem értesz vele egyet! Hagyd, hogy beszéljen, hallgasd meg, és hadd nyugodjon le. Amennyiben pedig kéri, segíts neki a megoldásban, és mondd el a véleményedet. De teljesen felesleges bűntudatot keltened benne. Már az nagy lépés volt a részéről, hogy bevallotta és segítségért fordult, a bűntudat pedig akadályozza a további haladást.
Támogasd a döntésében, ha már meghozta. Lehet, hogy választott valamit, vagy lemondott valamiről, ami nem volt egy könnyű döntés. Nem tudja visszacsinálni, és valószínűleg nem keveset gondolkodott rajta. Utólag teljesen hiába mondod neki, hogy „hülye voltál” (akkor is, ha tényleg az volt). Ha viszont egyéni véleményed, hogy rossz a döntése, és ő boldogabb lett tőle, csak te nem értesz vele egyet, akkor szükségtelen elbizonytalanítanod. Az ő élete az ő döntése, és nem te rendelkezel felette. Most az a legfontosabb, hogy megbékéljen az új helyzettel, mielőtt tovább tud lépni, azon pedig nem segít, ha a „mi lett volna, ha” játékot játsszátok. Koncentráljatok arra, hogy mi van most, és mi lesz a folytatás.
A véleménykülönbség nem a világ vége. Soha nem fogtok mindenben egyetérteni. Még magaddal sem értesz mindenben egyet, főleg, ha visszanézel a korábbi döntéseidre! Az, hogy nézeteltérésetek van, nem jelenti azt, hogy nem lehettek többé barátok. Nem kell vérig sérteni egymást, ne egymást minősítsétek („csak az idióták szeretik az X filmet/együttest/ételt”), csak állapodjatok meg abban, hogy nem értetek egyet, és kész. Amíg túlnyomó többségben egyetértetek, és szeretitek egymást, nem kell fennakadni az apróságokon. Ha erkölcsi, etikai kérdésekben különböztök össze, az már komolyabb ügy. Ezek a különbségek általában a barátság elején merülnek fel — érdemes tisztázni, hogy együtt tudtok-e élni velük, vagy kizáró ok a továbbiakra nézve. Amennyiben úgy tesztek, mintha rendben lenne és elfogadjátok, de igazából nem tudtok megbékélni vele, előbb-utóbb úgy is ki fog bukni.
Vigyázz rá. Ne engedd, hogy felzaklatott állapotban hibás lépéseket tegyen vagy elhamarkodottan döntsön, kárt tegyen magában vagy másokban. Engedd, hogy kisírja magát, és segíts neki megnyugodni, de a hirtelen hévben ne tegyen semmit, ami rontaná a helyzetét. Ha azt vallja be neked, hogy valaki bántja, és ezzel kapcsolatban kér segítséget, ha abszurdan is hangzik (nem úgy ismerted meg a bántó felet, nem tudod róla elképzelni, „nem olyan ember”), ne utasítsd el élből, hogy a barátod igazat mond. Add meg neki a lehetőséget, hogy elmeséljen mindent. Ha valós a veszély, akkor tegyetek ennek megfelelően lépéseket, és gondoskodj a biztonságáról.
Magadat képviseld, és ne a nagy többséget. Ha egy bizalmas információt közöl — például azt, hogy (szerinted) fiatalon kisbabát vár, csutkára vágja a haját, szakmát vált, eljegyezte a kedvese, vagy elárul valami bizalmas, személyes dolgot magáról –, ne az legyen az első, hogy az egységességet, engedelmességet szorgalmazó társadalmi elvárásokat szajkózod neki vissza. De hát ilyet nem szabad Mit fognak szólni? Tönkreteszed az életed! Ez akár a saját félelmeidből is táplálkozhat, de attól, hogy neked van megfelelési kényszered egy adott témában, neki nem biztos, hogy van. Jó neki. :) Szedd le ezeket a gondolatokat magadról, nem ezekre van szüksége. Bizonyára hallotta már őket mindenkitől: minél „különcebb” dologról van szó, annál több helyről megkapja a kritikát. Ráadásul bizonyos témákban mostanában még az utcai nénik is releváns szakértőknek tartják magukat (például hogy mit kéne tenned a kutyáddal, milyen színű a hajad, vagy hogyan neveled a gyerekedet). Te nem az utcai néni vagy, hanem a barátja. Ítéletből kap eleget úgyis.
Nektek mi a legfontosabb egy barátban?
Most még egyszer elolvastam ezt, és kicsit elszorult a szívem… Nehéz ügy, mert úgy érzem, mostanában veszte(tte)m el két nagyon jó barátnőmet. Vagy legalábbis átalakul a kapcsolatunk. Az egyetemi évek hoztak össze minket, és nagyon közel voltunk, gondoltam is néha arra, mi lesz, ha már nem lesz suli… de ilyen totális és azonnali kapcsolatvesztésre nem számítottam. Valószínűleg az történt, hogy az addig egyforma mederben folyó életünk mostanra szétvált. Ők majdnem egyszerre diplomáztak, én még csak valamikor mostanában fogok (késedelem saját hibából… másik történet). Nekik ezerrel beindult a munka, egy darabig úgy nézett ki, hogy nekem is, de aztán csak egy próbaidő lett belőle, most meg babát várok. Nagyon másfelé indultunk mindhárman, és az egy dolog, hogy ritkán találkozunk (pedig egyikükkel nagyon közel is lakunk egymáshoz), de a legutóbb olyan furán sehogysem ment a beszélgetés, legalábbis én így éreztem magam. :( Nekik sok közös témájuk van – mindketten tanítanak, az egyik hely még közös is -, én meg, hát, egy másik pikszisben vagyok már benne. És most nem tudom, hogy telefonálgassak-szervezzek, „erőltessem-e” a találkozásokat, vagy elég az egy évben kettő, ha láthatólag nekik sincs másra igényük… Eléggé fájdalmas, ha a régi kapcsolatunkra gondolok.
A furcsa az, hogy másik, korábbi baráti társasággal majdnem ugyanezen keresztülmentem (félévenkénti felszínes beszélgetések, gombóc a gyomorban), most meg megint közelebb vagyunk, bár sokkal gyakrabban nem látjuk egymást. Hátha ez is változik majd idővel, ki tudja.
Mindenesetre jólesett kiírni magamból :o)
Nagyon jól összeszedted, hogy mi kell egy jó baráti kapcsolathoz. Ez a jó baráti kapcsolat, nekem olyan nyárig / 2013 szilveszterééig volt meg. Mondhatni bejött a rózsaszín felhő, megváltoztak az értékek, a viselkedések és már nem éreztem magam fontosnak. Ezt őszintén el is mondtam (hiszen a jó barátok megbeszélik felnőttként a problémákat), de ebből nem lett változás. Hiszen ő sem igazán érdeklődött, én pedig azért haragudtam rá, hogy „le lettem cserélve”. Tudom, hogy a párkapcsolat fontos, de én a 3 éves kapcsolatomban nem hanyagoltam a barátokat egy pasi miatt. Persze ez lehet egyén függő ki hogy dolgozza fel a rózsaszín felhőt. Én sajnáltam, hogy vége lett a hosszú barátságunknak (általános 7-8 osztálytól a középiskolán át a főiskolás év majdnem végéig). Sőt én türelmes is vagyok (másik ilyen közeli barátnőmet ilyen miatt vesztettem el, de vele azóta ez rendeződött), de úgy érzem hogy a türelmem is véges. Olyanra nem fogok várni, aki már nem igényli igazán a társaságom :(
Erről az utolsó mondatodról egy furcsa gondolat jutott eszembe, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, pláne úgy, hogy ne kötekedésnek tűnjön. Mert egyáltalán nem az, csak az utóbbi időben pont ez foglalkoztat. (Via, már megint gondolatot olvastál. :) )
Rögtön az elején itt van ez, hogy ki számít barátnak, JÓ barátnak? Hogy ez mindenképpen olyan személy kell legyen, akivel ha nem is napi szinten, de összejárunk? Vagy barát lehet az is, akitől száz kilométerek választanak el (bár lehet ez csak pár km is), és évente csak pár alkalom van, amikor offline találkozunk, vagy még annyi sem? Mert nem olyan a munkánk, az életünk, a lehetőségeink, vagy egyszerűen csak nem igényeljük a személyes kapcsolatot. Akkor ez már nem is nevezhető barátságnak? Jó barátságnak? Holott többet tudunk egymásról, mint a legtöbb közelálló, napi személyes kontaktban levő személy, vagy akár családtag. És különben is, a barát/jó barát az mindenképpen egy életre szóló kapcsolat?
A másik meg ez a „várni rá”. Van egy – szerintem – nagyon jó barátom. Már nem is tudom, mióta ismerjük egymást, és igaz, hogy főleg csak online meg telefonon, de napi kapcsolatban voltunk. Mindent meg tudunk beszélni, egy hullámhossz, poénkodás, stb. Aztán jött egy pont az életemben, és magam sem értettem miért, de tkp. megszakítottam a kapcsolatot. Nem szó nélkül, mert ha keresett, akkor többnyire azért válaszoltam, de leginkább csak azt, hogy ne haragudjon, nem miatta, de én most valamiért nem fogok válaszolni. Persze egy idő után egyre ritkábban keresett, de akkor sem adta fel. Több, mint egy évig. Aztán úgy fél éve írt, én válaszoltam a szokásos „bocsi…” szöveget, ő meg megint írt, hogy baj van. És onnantól nem érdekel, hogy igazából én még most sem feltétlen „mentem volna vissza hozzá” úgy magamtól, de így, hogy neki most erre van szüksége, ott vagyok (öszintén!), és támogatom, és beszélünk, ésatöbbi. És, hogy milyen igazságos az élet, van egy másik barátom (ő nem ilyen távjellegű), akinek most olyan törés van az életében egy ideje, hogy bezárkózott, és azt „játsza”, amit én eddig. Nem mondom, hogy nem hiányzik, hogy nem rossz látni, hogy szenved, meg a tudat, hogy nem hagyja, hogy segítsek, ha más nem, legalább azt, hogy kisírja magát a vállamon, de várok, időnként biztosítom róla, hogy itt vagyok, aminek, ha éppen kibújt kicsit a fal mögül, nagyon örül. Persze én is elgondolkodtam már rajta, hogy ennek így most van-e értelme, mert azért nem zárdába vonult, éli az életét, csak éppen úgy néz ki, én nem férek most bele.
Szóval nem tudom, most akkor ezek nem is barátságok, én meg nem is vagyok jó barát?
Bonyolult dolgok ezek. :)
Szerintem nem a találkozás mennyiségén vagy milyenségén múlik a barátság. Az nagyon árulkodó, amikor sok kihagyás után is onnan tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok. :) Nem kell egymás nyakára nőni. Szerintem jól csinálod, hogy ha kellesz, ott vagy, egyébként meg megadod neki a távolságot. Lehet, hogy ugyanúgy majd visszatalál hozzád, mint te a másik barátodhoz.
Igazából én azt, hogy már nem akarok várni rá azt azért értettem, mert tényleg nem egy olyan barátságunk lehetett ennyi éven át, hogy úgy tudnánk folytatni a pletyizést, a beszélgetést, mintha tegnap lett volna. Nekem is van ilyen barátnőm, akinek ha kellek ott vagyok, de ő is viszonozza. A másik, akivel így megszakadt a kapcsolatom, mindent összegezve, ez tényleg nem volt jó barátság. Főleg, hogy ha összefutunk kínosak a jelenlétek, kínos a beszélgetés, érzem, hogy csak zavaró eszköz vagyok.
De szerintem az igazi barát, aki megy, ha baj van, mint a te esetedben. Nem kell ahhoz mindennap beszélni, ha onnan tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok (ahogy Via is mondta).
Én végül is nem utasítom el, ha szól hozzám, rámír akkor írok neki vissza, csak egy olyan bizonyos csalódás ért engem tőle, amit a jó barátnők nem csinálnának meg egymással, ő még is megtette és észre sem vette, hogy ez mennyire megbántott, na én ekkor húztam meg a vonalat, hogy én sosem tettem volna vele ilyet, ő pedig még is.
Akkor jó, valahogy én is így gondolom, csak néha elbizonytalanodom, hogy nem én vagyok-e a hülye, hogy türelmesen várok. Vagy hogy ez nem zaklatás-e (bár én sem vettem annak fordított esetben), hogy időnként szólok, hogy itt vagyok ám. De végül is, ha annak érezné, csak mondaná, elvégre barátok vagyunk. :)
Köszi lányok! :)
Szerintem az is jól esik neki, ha néha szólsz, még ha nem is történik több. Néha már a tudat is elég, hogy nincs egyedül, és van kihez fordulni, amint igényli.
Tényleg jó érzés tudni, hogy a másik ott van, még akkor is, ha most egy picit pihen a barátság. :)
Viszont én azért azt is hozzátenném, hogy egy idő után érdemes számot vetni, hogy vajon ez a kapcsolat él-e még. Mert ha nem, akkor mégis csak érdemesebb olyan emberbe befektetni ezt az igyekezetet, aki viszonozza is. Nagyon fájó ráébredni, hogy már nem kellünk a másiknak, de szerintem itt is tovább kell lépni. Mint egy kapcsolatnál is.
Ha ritkán, de megvalósul a kapocs (pl. évente egyszer egy napot istenien együtt tudtok tölteni, akármilyen hosszú kihagyással, és jól érzitek magatokat), akkor az értékes, még úgy is, hogy nem tudtok sülve-főve együtt lenni. Egy barátságnak nem feltétlenül alapja az, hogy minden nap legyen kommunikáció, van, aki csak néha jön, de akkor sokat segít. És a barátságban nincs monogámia. :) Lehet mellette olyan barátod (nem is egy), akire nap mint nap számíthatsz (neki is van valószínűleg), attól még nem kell kigyomlálni a „ritkán jön, de fontos” barátot.
Ha viszont egyszercsak nincs már mondanivalótok egymásnak, idegenek lesztek, akkor tényleg felesleges erőltetni.
Igen, igazad van Via, nem az a fontos, hogy mennyit kell várni rá (vagy rám), hanem, hogy van-e még mondanivalónk. Mert ebből akkor is ki lehet fogyni, ha sülve-főve együtt vagyunk.
Mi több, mint két éve nem beszélünk a volt legjobb barátnőmmel. Volt az „összeveszésnek” egy katalizátora, de ha minden rendben lett volna köztünk, nem történt volna így. Mindketten konfliktuskerülők voltunk (vagyunk?) nem szóltunk, ha problémánk volt a másikkal. Egyszer aztán borult a bili annyira, hogy nem is tudtuk helyrehozni. Szerintem bele is fáradtunk a végére, egyszerűbb volt elbúcsúzni. Azóta beletörődtem, hogy véget ért a szerepünk egymás életében, és már nem hiányzik, sajnos vele együtt egy csomó ember szintén eltűnt az életemből (a családja, a rajta keresztül megismert barátok stb.). A legjobb barát elveszítése teljesen olyan, mint egy válás, hónapokig fájt nagyon. Annyi aktualitása van a dolognak, hogy tegnap vettem észre, hogy kitörölt a facebookon az ismerősei közül.
Sajnálom. :(
Kedves Via!
Ezekben az írásokban mindig az a jó, hogy igazából szerintem legtöbbünk nagyjából, érzi, tudja, hogy kellene viselkednie, mit kellene tennie, mondania, csak nem fogalmazza meg magának ennyire összeszedetten, tudatosan. Sokszor említem a barátaimnak, hogy „tudod a blogon, amit olvasok olvastam…”, a múltkor az egyik barátnőm megkérdezte, hogy tud-e nekem újat mondani jó pár év tapasztalat után a blog. Ekkor fogalmaztam meg, hogy igen, pont abban, hogy tudatosan, lépésről, lépésre szerepelnek benne azok a dolgok, amik az embert foglalkoztatják, próbára teszik. Belőlem ez a rendszeresség, következetesség hiányzik, és pont azért jó, mert amikor elborítana a káosz akkor kapaszkodhatok valamibe.
Nekem a barátsággal kapcsolatban magammal van bajom, és szégyenlem is magam, de nem igazán tudok túl lépni a bennem kavargó érzéseken. Sok évig dolgoztunk együtt lányok. azóta is tartjuk a kapcsolatot, most is vannak közös munkáink, de mindenkinek máshogy is alakult az élete. Ketten is megtalálták a helyüket, a munkát amit élvezettel csinálhatnak, sikereket érnek el, szépen építgetik az életüket. Ennek nagyon örülök, meg jó, hogy így van, csak közben rettenetesen fáj a szívem, meg lehet, hogy irigy is vagyok, hogy én mért nem tartok itt. Nem szeretném ezt érezni, illetve nem szeretnék ezzel foglalkozni, csak örülni szeretnék a sikereiknek, és jól érezni magam, ha együtt vagyunk. Most kellene valami normális befejező mondat…
Igen, azért is írtam, hogy ezzel lehet most emlékezni meg tudatosítani magunkban, amit eddig is tudtunk. Nem újat akarok mondani, hanem megerősíteni az eddigiekben. Nincs új a nap alatt, a megoldás mindenkiben ott van, csak mostanában szeretjük túlbonyolítani a dolgokat, azt hisszük, hogy akkor fontosabbak és értékesebbek lesznek. :) Én egy kicsit azt a belső, intuitív hangot akarom felerősíteni, hogy ne legyen lesöpörve az asztalról szegényke.
Amíg szégyelled magad, hogy bajod van, nem fog elmúlni a dolog, hiszen a szégyen erősíti a további szégyent. Amikor azt érzed, hogy irigy vagy dühös vagy valakire azért, mert olyanja van, ami neked nincs, az egy tök jó jele annak, hogy te is szeretnéd azt, ami neki van. Nosza, használd célkitűzéshez az érzést! Mit szeretnél pontosan? Mit „irigyelsz” tőle? Hogyan tudnád a te életedben azt megvalósítani? Hogyan tudsz példát venni róla?
Ezt sok embernek el kellene olvasnia. Foleg azt a reszt, h a kapcsolatokon dolgozni kell, legyen az parkapcsolat, barat vagy csalad. Az emberek tobbsege elfeledkezik errol, aztan csodalkoznak, h a masik sem hajlando mar foglalkozni ezzel, hisz ez ketiranyu dolog. En sokszor beleestem abba a hibaba, h en tobbet tettem erte, es aztan hianyerzetem volt, h nem kaptam vissza. Szerencsere errol mar leszoktam, es csak annak szentelem a figyelnemet, aki igazan megerdemli. Ahogy nagyikam mondana: ne fuss olyan busz utan, amelyik nem vesz fel. :-)
A masik kedvencem, amikor okkal vagy ok nelkul csak ugy megharagudnak ram, aztan talaljam ki, h mi a gondjuk, mert persze beszelni nem akarnak rola, inkabb elkerulnek… hat ha nekik jo, akkor nekem is, bar nem ertem ezt a gyerekes viselkedest.
/azt hiszem vmelyik kommentelo mar irta ezt/
Pont ezekert nagyonnehez nirmalus embereket, baratokat talalni, akivel egy hullamhosszon vagy, es megertik ezeket, amiket irtal.
Ez egy figyelemszerző játszma. „Ha igazán szeretnél, tudnád, hogy mi a bajom.” Másik verziója a „kitalálnád, hogy mit akarok”. Párkapcsolatban is sokan játsszák… sehova nem vezet. :/ Néma gyereknek satöbbi.
Pont ezert probalok felulkerekedni ezeken, csak neha faj, h ilyen hulyesegek miatt mennek tonkre kapcsolatok. Azt viszont utalom, amikor valaki szandekosan kreal problemakat, es neheziti meg ezzel az en eletemet is. A gondok jonnek maguktol is nem kell felesleges fejfajas.
Tudom, hogy fáj, de nem menthetsz meg mindenkit. :( Magadat próbáld legalább. Egyet értek, van baj épp elég, nem kell pluszban csinálni, hogy „ne unatkozzunk”.
Nagyon jó kis összefoglaló, én is a legjobb barátnőmmel való kapcsolatomon ellenőriztem :))
Viszont azzal nem értek egyet, hogy ne „szidjuk” le a másikat. Szerintem egy igazi barátság ebben sem ismer „szabályt”, ha a barátnőm valamit elront, amitől neki utána rosszabb (nyilván nem arról beszélek, hogy összetört egy poharat, hanem olyasmiről, ami nagyobb volumenű), akkor igenis elmondom a véleményem és kimondom neki, hogy ez bizony hülyeség volt. Egyik barátnőm teljesen izolált a hétköznapi világgal kapcsolatban, hírekről sosem hall, többhónapos eseményekre úgy csodálkozik rá, ha mesélek valamit, hogy néha felbosszant vele, mennyire nincs képben a valósággal. És szerintem ez neki is szar, hiszen bizonyos dolgokkal, tényekkel jó, ha tisztában van. Sokszor volt már, hogy a tájékozatlansága miatt átverték, vagy két órás kerülőúton jutott el valahova, vagy rásóztak valamit tripla áron, és ilyenkor azért elmondom neki, hogy ennek nem így kéne mennie. Belátja ő is, és inkább örül neki, hogy szemtől szembe is mindent meg tudunk mondani egymásnak.
Szerintem fontos, hogy ne legyen tabu, mondhassam, ami a szívemen, és tisztában legyünk azzal, hogy ezt csakis a másikért tesszük. Igen, néha bántó, hogyha nem tetszik neki valami/valaki, de szerintem nagyon fontos, hogy ne csak támogatással mozdítsunk előre egymásban dolgokat, hanem kritikával, egyet nem értéssel is. És számomra ebben a „szidás” is benne van, hiszen te is írtad, hogy nem baj, ha nem értünk mindenben egyet.
Mi azt próbáljuk tartani, hogy „mondd ki, mondd ki, majd utána megbeszéljük”, akár jó, akár nem. És jól működik, kevés emberrel tudunk ennyire őszinték lenni.
Utólag szerintem is lehet beszélni arról, hogy „figyi, az nem volt túl jó húzás”, de amikor még benne van érzelmileg a helyzetben, előbb hadd dolgozza fel, nem kell még rögtön plusz egyet belerúgni. Pont azért írtam, hogy nem kell egyetérteni vele és megdicsérni, de engedd megnyugodni, utána pedig majd tisztázzátok, hogy mi volt, és hogyan tovább.
Lehet, hogy tisztább lett volna, ha írok egy példát. Mondjuk zokogva felhív, hogy a saját hibájából kirúgták a munkahelyéről, és most mi lesz. Úgy gondolom, hogy amíg hüppög és vörös a feje, és teljesen ki van készülve, nem segít, ha jól lehordod a sárga földig, hogy mekkora barom volt. Tudja, hogy gáz van, hiszen azért sír. Szóval előbb hadd bőgje ki magát, kapjon egy teát, nyugodjon meg, aztán beszéljétek meg a helyzetet, hogy mit tud tenni, mentheti-e a menthetőt, és még később, amikor már nyugodtabb rálátása van a helyzetre, azt is megbeszélhetitek, hogyan reagáljon legközelebb hasonló szituációban, min tud javítani, mit tud tanulni az egészből. És itt már nyugodtan lehet arról beszélni, hogy mi nem volt túl okos lépés, vagy nem gondolta át, vagy valóban hibázott.
Ezt jelenti nekem a „ne szidd le”. Lehet, hogy érdemesebb lenne „ne szidd le rögtön”-nek hívnom. :)
Így már érthetőbb egy picit?
Aha, értem. Igen, persze ezzel teljesen egyetértek.
Viszont sokszor van olyan, hogy valaki nagyon megbántja, mert beszól neki, ő pedig hajlamos mindent magára venni, és folyton azzal jön, hogy „hol rontottam el”, vagy „mindenkit elmarok magam mellől”. Na ilyenkor pl nem várom meg, míg lenyugszik, hanem förmedek, hogy ezt azonnal hagyja abba, és emelje fel a fejét és szedje össze magát, mert ez nem igaz, stb. De ez meg nem leszidás persze, csak eszembe jutott.
De egyre gondolunk szerintem :)
Igen, én is úgy érzem, hogy egyről beszélünk. :) És persze, ha rákérdez, akkor pláne beszéljétek meg! Csak arra gondoltam, hogy ne az legyen az automatikus, hogy odajön szegény kisírt szemmel, szipogva, te meg jól ráborítod az asztalt.
Igazából nem is tudom, lehet-e értelmesen leszidni. A leszidás mindig érzelmileg túlfűtött és erőszakos, kioktató. Szidalmazás nélkül is meg lehet beszélni a dolgokat. Szóval végülis tényleg áll, hogy ne szidd le. Legyél konstruktív és úgy beszéljétek meg. :)
Te jó ég Via, a szívemből szóltál és ennél jobbkor ez nem is jöhetett volna.
Több hónapja húzódik már egy elég hullámzó „bartáság”. Hol nem beszél velem napokig, hol hívogat mindenhova (munkahelyi ismeretség, így nehéz azért nap, mint nap nézni a durcás arcát)
Amit leírtál az mind megvolt. A leszólás, a támogatás hiánya, a riválisának tekint és ez mind hirtelen fordulatként jött. Előtte 4 évig nagyon jó barátok voltunk.
A legrosszabb, hogy foglalmam sincs, mi bántja velem kapcsolatban, mert elmondani nem hajlandó :( Tudatosan nem bántottam, de mégis tettem/mondtam valamit, ami számára bántó volt, azt is el kéne mondania, hiszen jogom van tudni, hogy változtathassak rajta vagy megvédhessem magam.
Nem tudom mit tegyek…
Sajnálom, hogy kifakadtam, de olyan jól esett leírni.
Illetve realuizáltam, hogy a legjobb barátnőmmel viszont pontosan ilyen a kapcsolatunk 14 éve :)
Nem kell bocsánatot kérni, itt nyugodtan lehet. :)
Szerintem két ember kell a barátság megmentéséhez is, és ha ő nem hajlandó beletenni a munkát, akkor én a helyedben hagynám, a legjobb barátnőt pedig nagyon megbecsülném, elhívnám kávézni, és még jobban kifejezném a hálámat. :)