Dorka 26 éves, és Németországban gordonkatanárnő. A zenetanításon kívül a külföldi életről is kérdeztem: kiderül, mit érdemes eltanulni a németektől, melyek a legjobb helyi specialitások, illetve „bennfentes” tippeket is ad a Frankfurt környékére látogatóknak. :)

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

— Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod?

— A munkám főképp egyéni cselló órák tartása, illetve két osztályzenekar, és az osztályban való csellisták csoportos különórája. Papíron ennyi. :) Viszont ehhez hozzájön a kb. havi rendszerességű koncertek szervezése, a koncerten való részvétel, erre néha plusz felkészítő órák. A 45 különböző életkorú, színvonalú, és igényű tanítványnak anyagot keresni, néha egy-egy kotta után hetekig kutatni. Ha megtaláltam, akkor beszerezni, vagy adott esetben csak lefénymásolni, és elvinni az órára. A munkaleírásomban sehol nem szerepel, de a kisgyerekek szüleinek rendszeresen elmondom, hogy hol tartunk, mire figyeljenek otthon. Sokszor fotózom a helytelen hangszertartást, majd a helyeset, és azt is továbbküldöm. Emellett növendék lelkeket ápolok rendszeresen. :)

Átlagos nap délelőtt szabad vagyok. Ilyenkor vagy főzök, vagy edzésre járok, vagy spanyol órára. Dél és egy óra között indul a munkám. Este csak fél 8-8 körül végzek. Nem egy átlagos időbeosztás, de délelőtt mindenki iskolában, vagy egyetemen van, vagy dolgozik, senki nem jár cselló órára. Emiatt a zenetanároknak sajnos kimarad a „találkozzunk munka után, és igyunk meg egy kávét” féle szuper baráti beszélgetés.

— Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? 

— A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetét végeztem el, de ha 14 éves koromban nem mentem volna zeneművészeti szakközépiskolába, szerintem nem lennék most itt. Fontos tulajdonság a türelem, a segítőkészség, és a következetesség.

— Mi a legnagyobb félreértés a munkáddal kapcsolatban?

– Szerintem sokan gondolják azt, hogy a tanárok, leginkább a zenetanárok nem dolgoznak, csak napot lopnak. Amiatt, mert nem emelek 50 kilós cementes zsákokat, még nem vagyok naplopó. Rengeteg energia, odafigyelés, és türelem kell ahhoz, hogy egy ember folyton csak adni-adni-adni tudjon, és cserébe nem várni el semmit.

Sokszor hallom azt is, hogy a kultúra felesleges dolog, mert nem termel. Ezzel sem értek egyet. Tudom, hogy válsághelyzetben a kultúra másodlagos kérdés, de mindenkinek ajánlom, hogy nézzen utána, hogy Kodály milyen felméréseket végzett, épp arra vonatkozóan, hogy hogyan hat a zene az agyra, és annak milyen pozitív következményei vannak MINDEN más téren.

— Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

— Sokáig nem értettem, miért vagyok akkor is a hangszer mögött, amikor nálam ezer sokkal jobb csellista van a környezetemben. Majd egyszer elkezdődött a főiskolán a didaktika, és a tanítási gyakorlat óra. Olyan tanárnő irányított minket, akinek a kisujjában van minden. Ahogy ő tanított, és képes volt a gyerekekkel rengeteg elképzelhetetlen dolgokra, esett csak le, hogy „aha” nekem itt kell lennem. Nekem is tanítanom kell. Otthon éreztem magam a szituációban, amikor én is kipróbálhattam magam.

— Minek készültél gyerekkorodban?

— A szót sem tudtam kimondani, de „múvésznó” akartam lenni. Szinte sikerült is. :) 

— Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

— 2012 januárjában egy növendékem indult versenyen, második lett. Idén kettőt indítottam, elsők lettek mind a ketten. Iszonyúan örültem. Ekkor jelentkeztem erre az interjúra is. Azóta az öröm csak fokozódott: a nagyobbik első helyezett „gyerekemet” felvették a „Csellóakadémia” nevű magán csellóiskolába.

— Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

— A szüleim, a Párom és a szülei mindig mindenben támogattak. A fél családom pedagógus és édesapám zongoratanár, ezért rengeteget tudott segíteni.  Szakmailag a fent említett főiskolai didaktika, gyakorlati tanítás tanárnőm volt a mérvadó. Mai napig sokat segít egy-egy email üzenetével. A legfontosabb, amit tőle tanultam, az az, hogy minden növendékkel egyénileg foglalkozzak, tehát ne mindenkitől ugyanazt várjam el, hanem képes legyek a személyiséghez igazodni.

— Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

— A családom, és a barátaim hiányoznak a legjobban, de a spontanitás, és a jó idő is gyakran.  Sokszor gondolok a találkozásokra, a közös kiülésekre, vagy épp beülésekre.  Néha irigylem a testvéreimet, hogy szinte bármikor összefuthatnak bárkivel. Tudom, a mai világban van már erre részmegoldás, az internet, és a telefonos alkalmazások már bárkivel összeköthetnek, de azért gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy ez nem ugyanaz.  Emlékszem, egy szokatlanul meleg, és napfényes októberi napon, amikor hazalátogattam, a nagyanyám teraszán ültünk, és ebédeltünk a nagyszüleimmel, édesapámmal és a bátyámmal. Nyári záporként villant be, hogy mennyire felemelő érzés egy szimpla hétfő délben munkából leugrani, és az isteni főztet enni a napfényes teraszon? Az élmény megfizethetetlen, és csak OTTHON lehetséges. :)

— Mi az, amit a németektől megtanulhatnánk?

Aki amit megígér, azt be is tartja. Akár munkában, akár csak annyi, hogy „majd felhívlak”. Itt tényleg felhívnak! (Persze, most nem randiról van szó, hanem egy szimpla baráti ígéretről.) Itt sokkal lassabban barátkoznak az emberek. Óvatosabbak, kimértek eleinte, viszont ha megszeretnek, tartósabb lesz a barátságuk. Nem annyira jellemző a „mostanában sokat lógunk együtt, de ha engem másfele sodor a szél, elfelejtem a telefonszámod”.

— Mi az a helyi specialitás, amit nagyon szeretsz?

Van egy pár étel, amit szeretek. Szeretem a leveseiket, a spätzle ételeket (hasonló a nokedlihez) Itt többet fogyasztanak a kedvenc gombámból, a rókagombából, a nagyon szeretett rebarbarából, spárgából, de sokkal könnyebben lehet halakhoz, tengeri herkentyűkhöz is jutni, mint otthon. Nagyon finom a búzasör, és nagy is a választék. :) Az idei nyár slágere pedig a Hugo, ami egy gyengébb pezsgő bodzaszörppel, és lime-mal, amihez szervírozáskor mentát, és jeget kevernek.  (Sokan otthon is megcsinálják, úgyhogy hajrá!!) Más: szeretem az itteni könyvesboltokat, mert nem csak könyveket lehet kapni, hanem idényszerű témák bukkannak fel. Pl. grill szezonban nem csak ezernyi témába illő szakácskönyv van egy asztalon, hanem tálcák, fogók, só- és borsőrlők. Vagy tavasszal nem csak kertészeti könyvek, hanem magok is, és kisebb szerszámok is.

— Adódtak vicces helyzetek, félreértések a nyelvi különbségek miatt?

— Ohh, rengeteg. Sajnos nem volt vicces, amikor diploma után olajozatlan, lassú német beszéddel kipottyantam, és 2 nap alatt kellett szobát találnom úgy, hogy itt mindenki mindent megtervez, és a szoba, vagy lakáskeresésre több hónapot szán. Szépen mondva, párszor pár szobamustrát „elszerveztem”. Sokszor van az, hogy az otthon divatos szleng hasonlatokat szimplán németül használom. A növendékeim ilyenkor pukkadnak a nevetéstől. Itt ez nem divat, de szerencsére értik a poént. :) Most tavasszal pedig a zenekarral egy magyarországi koncertkörúton voltunk. Rengeteg nyelvi kérdés, és nevetés volt.  A legutóbb pedig egy gyerek szülinapon esett úgy, hogy kicsit „megneveltem” egy vendég kislányt, majd később a szülőkkel az esetről beszélgettünk, és mondtam, hogy magyarról szó szerint fordítva nekem ilyen esetekben kinyílik a bicska a zsebemben. Kiderült, hogy ez ugyanígy a német nyelvben is használt kifejezés.

— Ha valaki ellátogat Giessenbe, ahol élsz, mit látogasson meg feltétlenül?

Giessen Frankfurttól 70 km. Általában ide nem látogatnak csak úgy magyarok. Akkor már inkább Frankfurt. Ott viszont én is turista vagyok. :) Párszor már voltunk ott, ismerkedtünk a felhőkarcolókkal, (az egyiknek a tetejére fel lehet liftezni, ha nem lógnak jégcsapok a teraszon), egy-két múzeumot is megnéztünk. A Goethe múzeum szerintünk nagyon érdekes volt. Giessenben nyáron jókat lehet evezni a Lahn folyón, finomakat enni például a folyóparton a Pfannkuchenhaus étteremben, és hihetetlenül finom a fagyi a centrumban a Venezia fagyizóban (ami épp alattunk van). Sajnos Giessent lebombázták, és alig maradt egy-két régi ház. A 30 km-re levő Marburg város viszont gyönyörű. Ha valaki erre jár, oda mindenképpen látogasson el, és nézze meg Türingiai Erzsébet templomát, menjen fel a várba, egyen szombaton a piacon egy bratwurstot.

A féltékeny férj esete

Az egyik középkorú hölgy cselló óra után a buszmegállóban állt, amikor hívta a férje. Megkérdezte, hogy hol van, mire ő válaszolt, hogy a buszmegállóban áll a csellójával. (mit mein Cello, ejtsd: mit májn cselló) Erre a férj ingerülten: KI AZ A MARCELO?!?!?! :)))

— Milyen kihívások vannak a munkádban?

— Számomra elég nagy kihívás az osztályokat zenekarozni tanítani. 10-15 ugrándozó, hangos bolhás zsákot egyben tartani, és közen a tananyagot is úgy előadni, hogy az lekösse őket, na az elég nehéz.. Másik kihívás az az, hogy ne vigyem haza a munkámat, és ne folytassam agyban a munkát. Sokszor úgy aludtam el, hogy „vajon hogy fog teljesíteni holnap a kislány a koncerten” és társai voltak az esti meséim. Kellemetlen. Ezen viszont dolgozom.  A harmadik pedig a szülő. Sajnos nem lehet ennyi szülőnek mind megfelelni, és néha van is egy-kettő, aki nagyon akadékoskodik. Azt is meg kell tanulnom, hogy ne vegyem magamra, ha más a fusztráltsága miatt engem piszkál. Szakmailag pedig a versenyekre, koncertekre való felkészítés igényel extra sok erőt, kitartást, és időt.

— Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?

— Ez nagyon ritka eset, de ha mégis kibukom, mindig tudom, hogy max. fél óra múlva végeztünk, és jön a következő növendék.

— Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

– Esténként szeretek egy filmet megnézni, vagy csak simán üldögélni a kanapén, és beszélgetni, családi életet élni. Hetente 2-3 alkalommal edzeni megyek. Magam is zenekarozom, illetve spanyolt tanulok. Szeretünk új recepteket kipróbálni a konyhában, és hozzá meginni 1-2 pohár finom bort. Hosszabb szünetekben hazamegyek a családomhoz, és a Barátaimhoz. Ilyenkor nagyon aktív az életem, jövök-megyek, szelem az országot, de ez tölt fel igazán.

— Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

– Az készüljön hasonló pályára, aki képes a szabadidejéből rengeteg időt egy-egy projektért feláldozni. Annak idején elmondták, de mindenképp továbbadom: eleinte minden pályakezdő tanár mindent meg szeretne tanítani. Nem kell ezt erőlteti. Kis lépésekben, ámde határozottan haladni sokkal többet ér.

— Mit üzensz a többieknek?

— Énekeljünk sokat. Javítja a hangulatot is. :)