Kata 38 éves, két kamasz fiú anyukája, és egy kisváros középvállalkozásában prés-üzemvezető. Nehéz, precizitást megkövetelő munka az övé, ráadásul nem tipikusan nőies, de Kata példája is jól mutatja, hogy egy-egy szakmára az alkalmasság nem attól függ, hogy valaki férfi vagy nő, hanem hogy milyen képességei vannak. :) Különösen tetszik a hozzáállássa, hogy akármennyire is szereted a munkádat, muszáj leválasztani a magánéletedről, és hogy végeredményben mindig az emberek fontosabbak, nem pedig a profit.

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád?

Az üzem napi szinten szállít be az autóiparba, karosszériaelemeket. Ezek 40-400 tonna teherbírású présgépek. Én készítem a gyártási programot, anyag-ember-géppel való állandó sakkozás. A fiam kiskorában azt mondta: anya ül a számítógép előtt és egész nap játszik vele.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Ami a szakmámat illeti, gépészmérnök vagyok, pontosabban hegesztő szakmérnök, de napi szinten igen keveset használom a szakomat. Mindig mérnököket keresnek ezekre a munkákra, de én azt szoktam mondani, hogy a józan paraszti ész kell hozzá igazándiból, ennek belülről kell jönnie, ha nem szeretném csinálni, szerintem nem is sikerülne. Szerintem üzemet vezetni 30% mérnöki feladat, 30% precizitás, 40% pszichológia, amit az iskolákban a kutya sem tanított.

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Sokak szerint egy jó vezetőnek mindenhez értenie kell, mindent jobban kell tudni a beosztottaknál, szuper okosnak kell lennie. Szerintem meg kell találni a beosztottaknak azt a szegmenst, amit ő tud igazán, amiben megtalálja a sikerélményét és ez által épületes tagja a csapatnak.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Diploma után hamar vezető pozícióba kerültem. Úgy kezdem, hogy igen: én mindent tudok, én vagyok a legokosabb, aztán pár napon belül, jött a pofon, hogy igen: nem tudok semmit és én vagyok a leghülyébb a csapatban, mit keresek itt? Aztán amikor először igazi galibába keveredet a csapat, csúszott a határidő, elkezdett mindenki kapkodni, kiabálni, idegeskedni. Ráálltam egy raklapra és elkezdetem lebontani a feladatokat,  mindenkinek, határozottan. Ahogy ott álltam a raklapon, és beszéltem 80 munkásnak, az agyam kattogott: „Itt állok 21 évesen, nőként és ezek az emberek hallgatnak rám, az egészhez én is hozzáteszek valamit.” Azóta bennem van ugyanaz a kislányos idegesség, ha embereket irányítok, és ugyanaz a bódító érzés, hogy szükséges a csapatban valaki, aki fogja a gyeplőt.

– Minek készültél gyerekkorodban?

10 éves voltam amikor a bátyám elkezdett mérnöknek tanulni, elvarázsoltak a gyönyörű A0-ás lepedőméretű-gépészrajzok, Nagyon szerettem volna megérteni, mit jelentenek. Igazi jó gépészmérnök nem lettem, de szerintem azt nagyon kevesen mondhatják el magukról. (Sajnos sokan azt tartják magukról.) 

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Volt életemben egy szakasz, amikor 150 férfiember munkáját irányítottam, fiatal nőként, jól esett. Fricska volt a nemek harcának. Ez egyben 150 család megélhetését is jelentette. Jó lenne, környezetemben újra látni ezt a gazdasági dübörgést.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Szerencsém volt, sok, különböző karizmatikus emberrel dolgozhattam együtt, mindenkitől „loptam” ezt-azt. 16 éve dolgozom, majdnem folyamatosan, rengeteg-rengeteg emberrel együtt, ami a legfontosabb, hogy mindenkitől lehet tanulni, a főmérnöktől kezdve, az üzem takarítónőjéig bezárólag.

Az ember a lényeg

Számomra az a szívmelegítő, amikor két beosztottat látok beszélgetni, aztán rájuk kell szólni, hogy ne beszélgessenek annyit, aztán eltelik megint pár hónap és a Mikulás-ünnepségen ott állnak sorban a porontyok és mondják a verset. Ilyenkor jövök rá, hogy nem fontos hány százalék a produktivitás, emberekkel dolgozunk és az egészet a családunkért csináljuk, nem a mutatók jó alakulásáért.

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Minden nap úgy megyek be, hogy ez egy nyugis, tervezhető nap lesz, majd’ minden nap összedől a világ a sok problémától, és a végén minden elrendeződik.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Nekem a tervezhetőség segít, mindig a legégetőbb, utána a többi. Sokszor az irodámban szinte sorba állnak az emberek,  mond egy feladatot, csinálom, de már közben mondja a következőt, a telefon csörög, jön két e-mail…..ÁÁÁÁÁÁ. Ami segít a lebontás, egyiket a másik után. Listázok, pipálok, és meghatározom mennyi időt szánok rá. A családom képe ott van az asztalomon, általában egy nyaraláson készült kép, egy pillantás rájuk, és tudom a választ arra, miért is csinálom.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Nagy agyalásaim vannak futás közben. Azt szoktam mondani, a munkahelyen nem gondolkozom, ez persze úgy igaz, hogy ott a munkán gondolkozom csak, futás közben szoktam magamon, az érzelmeimen agyalni. Közel van hozzánk a dunai töltés, oda szoktam menni futni, ott érzem a földet, vizet, levegőt. Néha dumálok a növényekkel. :)

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 

Szerintem egy mérnöktől, egy vezetőtől  a precizitást várják el, a pontosságot. Sajnos sok trehányságot, pontatlanságot látok a szakmában. A leendő kollégáknak azt üzenném, hogy a tanulásnak sosincs vége, különben lemarad az ember, nyitottnak kell lenni mindig az újra. Amikor valaki olyan pozícióba kerül, hogy embereket irányít, megkapja a lehetőséget is arra, hogy nem kell mindent egyedül csinálnia, és nem kell mindent pontosan visszaellenőrizni.  Le kell bontani a feladatokat, és meg kell bízni a beosztottakban.

– És a többieknek? :)

Én az általában munkahelyen dolgozókhoz fordulnék egy kéréssel. A munkahelyen dolgozni kell, és ezen nem kell meglepődni. Sokszor találkoztam időrabló kollégákkal. Úgy érzem minden dumcsikázó perc, óra rablás az én életemből. Napokat szenvednek el azon, hogy nekik mennyi dolguk van, de ezt képesek órákig ecsetelni. A munkahelyen dolgozzunk, adjunk bele mindent és ha kilépünk a gyárkapun, kapcsoljunk ki. Figyeljünk arra, ami tényleg fontos számunkra. Sokan hazaviszik a gondjaikat, a munkahelyre pedig a magánéletüket, sőt az életüket. Válaszuk ketté ezt.