Hosszú kihagyás után újra kaptam egy kérdést, ezért itt is a következő levelesláda! :) Brigi boldog párkapcsolatban él, ám zavarja, hogy még mindig nem menyasszony.
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban: via.farkas@gmail.com.
Hosszú ideje vagyunk együtt a párommal, 7 éve, és 4,5 éve élünk együtt. Habár még nagyon fiatalok vagyunk (mindketten 24 évesek), mégis én már úgy érzem, ideje lenne hivatalossá tenni kapcsolatunkat. A barátom nem ért velem egyet, szeretne még 2-3 évet várni az esküvővel, családalapítással, és az eljegyzést sem tartja időszerűnek (főleg egzisztenciális okokból: neki még egy éve van hátra az egyetemből). A környezetünkben egyre több az eljegyzés, házasság, velünk egykorúakról van szó, én meg csak folyamatosan a nem annyira finomkodó kérdés zuhatagot kapom, “és ti mikor?” Amire ha egyértelmű választ adok (pl. 2 év múlva áprilisban), sem elegendő. Ugyanakkor nagyon szeretném, ha azt mondhatnám, hogy már eljegyeztük egymást, nagyon várom, hogy készüljünk, tervezzük a nagy napunkat, megéljük ezeket az általam nagyon várt, boldog pillanatokat.
Régen úgy gondoltam, hogy az egyetem befejezésével összeházasodunk. A barátom tervével, hogy 2-3 év múlva alapítsunk családot, ki vagyok békülve, közösek a terveink is, de az eljegyzésnek már nagyon örülnék. Mostanában sokszor beszéltünk erről a párommal, ő továbbra is elzárkózik, várna még. Bánt ez a dolog, szeretnék valamit tenni ellene, de nem tudom mit. Egyébként sem vagyok könnyű életszakaszban, az egyetem befejezése és a munkakeresés közepén állok. Nagyon sokszor beszéltünk már erről ketten, úgy érzem kimerítettük a témát és mindig ide lyukadtunk ki. Én akarom túlságosan sürgetni a dolgokat és törődjek bele, hogy ez most nem fog megvalósulni vagy van másik út, amit nem veszek észre?
Nekem az tűnik ki a leveledből, hogy alapvetően a külső nyomással van a gond, nem egymással. Persze, hogy jó lenne, ha azt mondhatnád: “igen, már mi is nemsokára!” Mert megoszthatod az örömödet, és megmutathatod, hogy igen, ti is szeretitek egymást, igen, ti is komolyan gondoljátok… De hiszen most is komolyan gondoljátok, azért vagytok együtt 7 éve, azért választjátok egymást minden egyes nap!
Az a helyzet, hogy nem másoknak élsz. Nagyon jól észrevetted, hogy bármit is válaszolsz a tolakodó kérdésekre, “nem elegendő”. Tényleg nem az. Van egy elképelt standard, aminek ennyi meg ennyi idősen, X év együttélés után meg kell felelni, és ha nem, akkor jönnek a kérdések. Ne aggódj, ha összeházasodtok, akkor meg az lesz majd a slágerkérdés: “Na, és mikor jön a kis trónörökös?”. Hányingered van, mert összeszedtél valami vírust, vagy felszedsz két kilót a vizsgaidőszak alatt: “Csak nem?” Csak de, épp a magánéletedben turkálnak. :) Szóval az van, hogy mindig lesznek ilyen kérdések. Ha már megvan az első gyerek: “mikor kesz kistestvére?” (Rosszabb esetben a gyerekednek címzik: “Mondd meg anyukádnak, hogy szeretnél kistesót!” Köszi, kedves idegen néni, hogy ebbe beleszólsz, igazán releváns a véleményed.) Ha nem lesz testvére, az a baj, “egy gyerek nem gyerek”. Ha két fiú, akkor “nem próbálkoztok meg egy kislányért?”, ha két kislány, akkor “nem baj, majd a következő fiú lesz.” Ja, köszi, hogy szóltál, akkor azért megpróbálom még “ezeket” is szeretni. És nem, ha már a megfelelő számú utódot “legyártottad” (gyakran tényleg úgy tűnik, már csak egy kolomp kéne a nyakunkba, és mehetnénk is múzni a telepre), akkor sem érnek véget a kérdések, mert jön majd az “és a tiéd jár már?”, “hány különórára járatod?”, “hova megy egyetemre”, és huszonévek múlva kezdődik az egész elölről azzal, hogy “mikor jön a kis unoka?”.
Bármit is csinálsz, mindig lesz, akinek gondja lesz vele, és amennyire magánügy az, hogy mikor és kihez mész férjhez (ha egyátlalán — abba bele se menjünk, mit kapnak azok a párok, akik “beérik” az együttéléssel), mikor és hogyan és hány gyereket szeretnél (ismét: ha egyáltalán…), annyira kardinális kérdés lesz ez, mert a legtöbb ember nem tud miről beszélgetni. Azt hiszik, ártatlan kérdéssorozat, bele se gondolnak, számukra csak bájcsevej, kedves érdeklődés, közben pedig lehet, hogy darázsfészekbe nyúlnak (mert te akarod a babát, de a párod még nem; mindketten akarjátok, de nem jön össze; vagy már megfogant, de elvesztettétek…). A te esetedben az eljegyzéssel van ez így: minden egyes kérdés emlékeztet arra, hogy basszus, mi még mindig nem. Ettől egyre frusztráltabb vagy — ideges leszel arra is, aki kérdezi, ideges leszel a párodra is, aki mit tököl már, közben pedig elfelejtődik az egyetlen szempont, amit ilyenkor figyelembe kéne venni: ti ketten mit akartok? (Csak ti ketten, és nem a szülők, nem a barátok, nem a rokonok, és nem a kotnyeles nénik.) Szeretitek egymást? Boldogok vagytok? Jól éltek együtt? Sokat nevettek, támaszai vagytok egymásnak a bajban, tisztelitek egymást, barátok vagytok? Akkor ki nem tojja le, hogy a Micike néni mit gondol? Nem a középkorban élünk, ahol az életed múlhatott azon, hogy mit beszéltek rólad, milyen ember hírében álltál, ahol fontos volt, hogy mindenki feddhetetlennek lásson, és folyton aggódni kellett azon, hogy ki mit terjeszt, nehogy kitagadjanak, kiátkozzanak, szó érje a ház elejét, csorbuljon a “becsület”.
Azt tanácsolom, hogy próbáld meg leválasztani ezeket a kérdéseket a helyzetről, mert a ti életetekről csakis belső indíttatásból szabad dönteni, nem azért, mert valaki azt mondta, hogy “ideje lenne már”. Össze lehet fiatalon házasodni, de saját döntésből, ne azért, mert ferde szemmel néztek rátok.
Az esküvő egy nagyon szép és értékes nap lehet egy pár életében, de azon kívül van még sok tízezer szép és értékes nap, ezeknek egy részét itt és most éled vele, még bőven az esküvőd és az eljegyzés előtt. Ha még mindig nem egyértelmű a helyzet, tisztázzátok a fogalmakat, és beszéljétek meg, hogy ki mit vár a másiktól. Kérdezd meg a párodtól, hogy számára mit jelent az eljegyzés. Lehet, hogy ő társít már hozzá olyan terveket, amelyek meg se fordultak a fejedben. Egy fiú felé is rengeteg elvárást támasztanak: tudja eltartani a családját, keressen jól, biztosítsa a megélhetést, akárhány éves is — ha egyszer házasodik, az komoly dolog. (Ez attól függetlenül van így, hogy már messze nem az az alap leosztás, hogy a férfi pénzt keres, a nő meg háztartásbeli.) Ezért lehet, hogy úgy szeretne már eljegyezni, hogy záros határidőn belül (pl. egy év) lesz az esküvő, arra pedig már kell pénz. Vagy szép gyűrűt szeretne venni, és ahhoz is pénz kell. Lehet, hogy ő ezért vár, miközben neked elég lenne egy ígéret: “szeretlek, veled akarom leélni az életemet”. Ha amúgy is tervezitek a közös jövőt (azt mondtad, a 2-3 év múlva bekövetkezendő családalapítás részedről is rendben van), akkor nincs probléma, egy lapon vagytok! Miről is beszélünk? Kinek kell az a gyűrű, a kirakatba? Az eljegyzés (és a folytatás) a ti magánügyetek, ezért senki más nem szólhat bele, és nem is szabad hagynotok, hogy más emberek befolyásoljanak a saját életetekről meghozott döntésekben. Ti fogtok a döntésetek súlyával élni, nem ők. Ne teljesítménykényszerből álljatok az oltár elé, hanem örömmel. ♥
Ezt a Pál Feri-idézetet most találtam a Nyitott Akadémia fb-oldalán:
“Egy fiatal férj a munkából mindig a szüleihez sietett, ott még elbeszélgetett az anyukájával, apukájával, velük is vacsorázott, s csak utána látogatott el oda, ahova a felesége várta őt ‘haza’. Két éve voltak házasok, amikor egy alkalommal az esti várakozás közben a nő lehúzta a jegygyűrűjét az ujjáról, és kidobta a szemétbe. Ez egy szimbolikus visszajelzés: ha nem történik rendszerszintű változás, nem fog kialakulni mindkettejük számára élhető egyensúly, a kapcsolatuk a szemétben fogja végezni. A lényegi üzenet tehát nem az, hogy nem szereti a férjét, vagy nem akarja a kapcsolatot, hanem az, hogy ÍGY nem akarja, és a rendszer fejlesztésére van szükség. ”
Én is a beszélgetés, a kommunikáció híve vagyok (szóból ért az ember, ugye), de ha nem történik semmi változás, akkor muszáj a tettek mezejére lépni.
Engem már soha nem fog eljegyezni a párom. 15 se voltam még, amikor járni kezdtünk -három év van köztünk-, most már 8 éve egyûtt vagyunk, 4,5 éve együtt is élünk. Közös kasszán vagyunk, de alapvetően nincs közösen semmink: értem ezalatt a kocsit, lakást, hitelt, megtakarítást, bármit. Még sok-sok éve kitűztünk egy napot az esküvőre, ami most már egyre közeledik, két év múlva itt lesz.
Én sokáig boldognak hittem magam, úgy éreztem, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ilyen fiatalon megtaláltam az Igazit. Tényleg mindent megtettünk egymásért, minden problémát megbeszéltünk, sose szakítottunk, szüneteltettünk, nem volt megcsalás, azonos az értékrendünk, a baráti körünk. Az érdeklődésünk viszont egész más, az ambícióink eltérnek, időnk pedog a rengeteg munka és egyetem miatt évek óta alig van egymásra. Minden szabadidőnket közösen töltjük, de ez már néha nem elég nekem. Többet szertnék, valami előrelépést, valami mást. Tudom, hogy szeret, és hogy gyereket akar tőlem egyszer, de semmi konkrét közös tervünk nincs. Már nem látom a jövőnket magam előtt.
Ma hosszú idő után elsírtam magam. Tegnap rengetegen kérdezték meg tőlem, hogy miért nem vagyok még eljegyezve. Tényleg, miért? Mert nincs pénze gyűrűre, ötlete a tökéletes lánykérésre? Az Ő indoka ez. Hogy nem tud észrevétlenül félretenni, hogy, hogy, hogy…nekem nem kell magyarázat, kifogás. Nekem őszinte válasz kell: várok tőled valamit, vagy sem.
Ma előszőr mondtam ki magamban, hogy talán szakítanu k kéne. Így múlnak el a szerelmek. Szomorú…de miért is lett volna ez más, mint a többi?
Sajnálom, hogy így érzed most magad, biztos nagyon kilátástalannak és lehetetlennek tűnik. Én amondó vagyok, hogy ezt mindenképp beszéljétek át. Szerintem nem szükséges hosszú jegyesség, ha 2 év múlvára beszéltétek az esküvőt, még bőven időben vagytok.
Mi is 8 év együttlét után házasodunk, 23 évesen (egy év jegyesség után, egy ötezer forintos ezüstgyűrűvel lettem eljegyezve). Sokan hülyének néztek, sokan korainak tartották, sokan későinek, merthogy 8 év (mikor házasodjunk, 17 évesen?!), és most is sok döntésünket megkérdőjelezik. Miért nincs gyerekünk, mikor akarunk, miért ezt csináljuk, miért nem azt, mi meg megmondjuk, hogy
semmi
közük
hozzá.
Meg kell tanulnotok azzal foglalkozni, ami a tiétek, és nem beengedni az életetekbe másokat beleszólni a dolgotokba. Kívülről mindig jönnek majd elvárások. Ha eljegyez, akkor az esküvő kapcsán lesz majd ilyen téma. Mekkora lesz, kit hívtok meg, lesz templomi szertartás, milyen ruhád lesz, hova mentek nászútra? Mindenki mindig okoskodni akar. Nem szabad hagyni.
Annak meg örülj, hogy nincs közös hiteletek, az nem egy életcél. A kocsi sem létkérdés. Ezt tényleg akarjátok, vagy csak valahol hallottátok, hogy a felnőttséghez ilyenek kellenek? Mert akkor kipukkasztanám a lufit. Nem a hiteltől meg a kocsitól komoly egy kapcsolat.
Beszéljétek át, hogy mit akartok, és ne azt, hogy mit kéne akarnotok. Ez a ti életetek!
Szerintem meg van az úgy, hogy tovább kell lépni, ha ez – by Via – egy pocsolya. De, hogy az-e, azt csak te érzed. Ne ránk hallgass, hanem magadra.
Nyilván ha a beszélgetés végén arra jutnak, hogy ez zsákutca, akkor le kell zárni a történetet. De egy nagy, komoly, őszinte beszélgetést még mindenképp megér 8 év. Szerintem. :)
Lehet, hogy nem pocsolya, csak hullámvölgy. Egy kapcsolatban van olyan is. Főleg, ha változnak, fejlődnek a tagok, és nem feltétlenül párhuzamosan, vagy ugyanolyan tempóban. Muszáj kommunikálni! Kinek mi az elvárása ezzel a kapcsolattal? Hova szeretne tartani? Milyen napi feszültségek akadályozzák meg ebben? Mit lehet ezek ellen tenni, közösen? Mik az egyéni céljai az életben? Hogyan illik bele ebbe a párkapcsolat? Kinek mi jelentene stabilitást, biztonságot? Hogyan tudják ezt megadni egymásnak és maguknak?
Sajnos a “ha szeretnél, tudnád” nemcsak hogy iszonyú káros érzelmi zsarolás, még teljesíthetetlen, hülye elvárás is, úgyhogy erre nem lehet játszani. A jó kapcsolatok nem attól jók, hogy a.) nincs baj, b.) gondolatolvasók a tagok. Van nehézség, de megoldják, mert megbeszélik, és kitalálnak valamit, hogy mindenkinek (!) jó legyen, és ezt addig folytatják, amíg mindenkinek jó, aztán megint megbeszélik, és megint kitalálnak valamit. És ha már nem tudnak semmit kitalálni, akkor segítséget kérnek, vagy ha az sem megy, akkor lehet beszélni arról, hogy akkor ki merre tovább.
Sajnos erről kevés szó esik, mert a legtöbb tömegkulturás történet ott ér véget, hogy egymásba szeretnek a hősök, és ők az igazik egymásnak, úgyhogy nyilván nem lesz soha nézeteltérés, meg konfliktus. És amint a való életben van ilyen, azt sokan összekeverik azzal, hogy jaj, akkor mégsem ő az igazi, mert ha ő lenne az igazi, akkor mindig és folyamatosan szuperjó lenne minden, hiszen a szerelem varázspirula, ami egycsapásra megoldja az önértékelési zavarokat és az élet egyéb küzdelmeit, amik már soha, soha nem billenthetnek ki az egyensúlyból, hiszen A Szerelem megvan. Kár, hogy a valóságban ez nem így működik. Vagyis nem kár, mert átmenni a nehézségeken együtt még jobban össze tud hozni valakivel. :) Csak hát az meló.
Kicsit elterelve a témát, elgondolkodtató számomra, hogy csupa nő szeretné megbeszélni ezt a témát. Ilyenkor kellene leültetni/leülni minél több férfinak/fiúnak/srácnak/lélekben még gyereknek (megfelelő rész aláhúzandó) és leírni az ő álláspontjukat pontosan. Tényleg nem készültek fel? Vagy csak félnek és ugyanolyan bizonytalanok magukban? Nekik mit jelent stb. Mert itt most számomra olyan mintha vaktában lövöldöznénk és sosem derül ki mi az igazság.
Mégis csak könnyebb lenne ha másik nem is besegítene ebbe a témában. Persze ők sem fejthetik meg a férfitársuk okait, de sok vélemény között ott is meglapulna az igazság.
Engem mindig izgatott például, hogy őket is ennyire érdekli ezen témák, és egymás között komolyan, hasonlóan az itteni fórumhoz, beszélnek ki/meg minket nőket, vagy csak mi túráztatjuk az agyunkat ezen. Mert ha csak mi, és ők “tesznek rá”, akkor mi hiába “bosszankodunk”. Elnézést az elkanyarodásért.
Az én vőlegényem szerintem az átlagosnál jobban belefolyik a szervezésbe, már ami az esküvőt illeti, de ő például úgy van vele hogy nem spilázza túl. Ma is mondtam neki, hogy 2 hónap múlva már a felesége leszek, mit szól? És azt mondta hogy örül neki, de ő nem kattog e körül, már várja hogy kicsit béke legyen utána. :D
Szerintem úgy általánosságban a férfiak nem gondolják túl a dolgokat, mi nők vagyunk a kattogós kombinálós fajta.
Ahol a karikagyűrűink készültek mondta az ötvös, hogy hozzájuk több olyan pasi is jön, hogy akkor eljegyzési gyűrű kéne mert meg akarják kérni a barátnőjüket és bele is szeretnének kicsit dolgozni. Viszont mindegyik türelmetlen, most azonnal kell. Szóval ha valamit kitalálnak azon nem kattognak, hanem mostazonnal.
Lehet ebben a most-ban valami. Én csak a testvéremről tudok mesélni, aki több oldalról hallgatta, mikor kéri meg a ‘most már felesége’ kezét. Ő meg mindig hallgatott és nem válaszolt, vagy lerázta a témát.
Aztán csak eljegyezte és úgy hogy senki nem tudott róla (előre). Megcsinálta, amikor meg akarta tenni.
Esküvője napján is faggatták, izgul-e, közölte nem. /Persze izgult, mert kicsit látszott rajta, de valahogy az is elvárás a férfiak felé, hogy ők legyenek a higgadtak és tiszta fejűek, mi meg “hisztizzünk” ezerrel./
Előre is sok Boldogságot Kívánok! -remélem erre nincs valami babona, ha igen, akkor majd utólag. :)
Nem vagyok babonás, köszönöm! :))
Tapasztalataim alapján, a férfiak is “kattognak”, hiszen fontos számukra is egy ilyen esemény. Biztosan vannak különbségek, egyezések és egyéni eltérések, de összességében meg tudom erősíteni azt, hogy aki őszintén érdeklődik és fontos számára, az (nemtől függetlenül) válaszokat keres, barátokat/bizalmasokat von bele beszélgetésekbe, utánaolvas és “kattog”, legyen szó gyerekvállalásról, leánykérésről, esküvőről(:
Az nem túl jó ómen, ha a férfi egy helyben áll, és semmilyen terve, elképzelése nincs a jövőt tekintve, mert “most így jól elvagyunk”.
“a nőnek kell passzívan “kivárnia” vágyakozó bociszemekkel, hogy a férfi nagy kegyesen eldöntse…” Nem kell kivárnia. Dönthet úgy, hogy kivárja, úgy is, hogy nem. Mindkét opció mellett lesznek indokok, de szeretném azt hinni, hogy nem egy emberre van hitelesítve egy nő vagy férfi, ha az a másik lehetetlenné vagy élhetetlenné teszi a kapcsolatot(:
hát van azért még az az opció is, hogy a nő vár, amíg már neki késő lesz, és akkor
a, a pasi vele marad, és boldogan élnek gyerek nélkül
b, a pasi lelép egy fiatalabbal, aki még tud szülni…
c, örökbefogadnak…
De mindenhogy piszok nehéz. :(
Persze, mindehogyan nehéz, és én nem is akartam azt mondani, hogy heherészős sétagalopp. Annyit akartam csak mondani, hogy hosszú távon szerintem – a saját érdekünkben – fontos felismerni azt, hogy mindig van választási lehetőségünk, ilyenek, olyanok, nehezek, könnyebbek, sírósak, belehalósak, vagy kellemesek, bármilyenek, de vannak. Ha én benne maradtam egy kapcsolatban, mert reménykedtem, de kicsúsztam az időből és a reményeim és várakozásaim ellenére mégsem lett gyerekem, az az én döntésem volt (dönthettem volna úgy, hogy kilépek a kapcsolatból, aztán lehet, hogy nem találtam volna párt, vagy nem “időben”, vagy bármi történik, és végsősoron úgy sem lenne gyerekem, ez is megtörténhet). A “meg még sok ajtó a homályban” alatt nem hazugságra és manipulációra épülő taktikákat értettem, bár az is egy döntés, és azért is vállalni kell a felelősséget, minden folyományával együtt.
Egyfajta szabadságot is ad az, ha (f)elismerem, hogy dönthetek és választhatok, és ezekért én vagyok a felelős, hiszen így saját magam számára kell, hogy megfelelőek legyenek a döntéseim. Pont, amiről a cikkben és a kommentekben is szó volt: nem kell külső elvárásokhoz, normákhoz, társadalmi berögződésekhez, szokásokhoz mindenáron ragaszkodni, nem “kell” a nőnek bociszemekkel várnia, van más választása! Attól, hogy itt most ez épp úgy domborodott ki, hogy nem kell foglalkozni mások “mikor lesz már eljegyzés?”-szólamaival, hanem csak azzal ami nekem, nekünk jó, akár úgy is nézhetjük, hogy azzal sem kell foglalkozni, ha a külső elvárás, a norma az, hogy a nő várjon, míg a pasi megállapodásra kész lesz, lép, fejreáll, vagy bármit csinál.
Kicsit elkanyarodtam, amit modani akartam, az az, hogy szinte bármilyen úton lehetünk boldogok, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, felismerjük, hogy mindig dönthetünk másképp, felvállaljuk a döntéseinket, és a felelősséget sem tesszük át másra. Ettől a dilemma még dilemma marad, hogy egy ilyen helyzetben mit csináljon egy nő. És nem is konkrétan a Finszi által felhozott szituációról akartam beszélni, vagy hogy abban a konkrét szituban mit “kellene” tenni (erre, ugye, nincs recept), csak annak kapcsán indultak el a gondolataim, hogy igazságtalan, hogy a nőnek kell kivárnia, míg a pasi eldönti… Valóban az lenne, ha úgy lenne.
Kívánom, hogy minden szereplő számára a legideálisabb módon intéződjön el a kérdés, bárhogy is lesz! <3
Az a. ponthoz hozzáfűzve: biztos, hogy boldogan élnének gyerek nélkül? (Persze úgy, hogy az elvi és biológiai lehetősége megvan, tehát lehetne gyerek, ha a pár akarná.) Ha egy nő nagyon szeretne gyereket, de túl sokáig vár, és már késő lesz, akkor vajon boldog tudna lenni? Nem kattogna azon az agya akárhányszor meglát egy várandós/kisgyerekes nőt vagy játékboltot vagy akármit, hogy neki ez kimarad az életéből? Előbb-utóbb valószínűleg elfogadná a helyzetet, de vajon mennyi idő kéne ahhoz, hogy az ember így is boldognak érezze magát és úgy érezze teljes életet él, és nem keseríti-e meg addigra a másik életét? Nem feltétlenül azzal, hogy sárkány lesz és vádaskodik egész nap, csak a maga csendes szomorúságával. Persze, ezek elvi kérdések, nem lehet általánosítani, csak érdekelne, hogy ti hogyan gondoljátok.
Szerintem nem, ez elég nagy lemondás lenne annak a részéről, aki akar gyereket. Most hülyeség, de Monica és Richard jutott eszembe a Jóbarátokból…
Várni egy dolog, teljesen lemondani egy másik, és egy autóról vagy egy lakásról sokkal könnyebb lemondani, mint arról, hogy valaki szülő legyen. :/
És az autó, lakás bármikor pótolható, “összehozható”(: Egy 30-40-60 éves ember is vehet, szerezhet, építhet tárgyakat, a szülésnek biológiai, fiziológiai korlátai (is) vannak.
És nagyon fontos különbség valóban, hogy lemond róla (megmarad az elégtelenség érzés, a hiány), vagy eljut addig, hogy valóban nem vágyik rá, nem hiányként éli meg hosszú távon (nőben is lehet ilyen, ha úgy dönt).
Nagyon szépen köszönöm Gergő válaszát! Azt tudom erre mondani, hogy nem feltétlenül csak ezek jelenthetnek problémát. Hol tart a férfi? Mit gondol a gyermekvállalásról, a párkapcsolatról? Miben gondolkodik 1-2, 5, 10 év múlva (persze nagy vonalakban a távlatok tekintetében)? Hát… a férfi konkrétan azt se tudja, hogy holnap miben gondolkodik… mindamellett, hogy intelligens, szorgalmas, empatikus, érzékeny, szociális, nyílt ember. Nincs gond a kommunikációval, mindent meg tudunk bezsélni, az őszinteséggel sem, és az érzelmi túlfűtöttség sem jelent akadályt ezen dolgok megvitatásában – nem vagdosunk egymás fejéhez tányérokat. Egyszerűen csak nem gondolkozik a jövőről. Azt mondja, hogy szeret, és jó ez így neki, ahogy most van. De a szakmai jövőjéről sincs elképzelése, annak ellenére, hogy megvan a konkrét érdeklődési területe, amiben tehetséges. Van ilyen…
Más: nem gondoljátok, hogy végtelenül igazságtalan, és anakronisztikusan patriarchális (bár magának a házasságnak az intézménye is az…), hogy (még mindig) a nőnek kell passzívan “kivárnia” vágyakozó bociszemekkel, hogy a férfi nagy kegyesen eldöntse, hogy akkor a nővel kíván együtt maradni/családot alapítani stb.? Mintha ez kizárólag a nőnek lenne jó…
Szerintem ez nem ilyen általános, konkrétan ismerek egy olyan párt, ahol a férfi várakozik/vágyakozik bociszemekkel (házasságra, gyerekre, megállapodásra, stabilitásra), és a nő nem tudja (még) magát elhatározni. Van ilyen is, olyan is, azt nyilván jobban meglátjuk, ami bennünket épp személyesen érint vagy foglalkoztat :)
Mellesleg mindkét félnek abszolút szabad döntési lehetősége van, hiszen dönthetek úgy, hogy “drágám, nekem ez nem kóser, hogy nem tudod magad elhatározni semmire, így bármennyire is szeretlek, leléptem, szevasz”. Akár. De lehet választani a várakozást is. És biztos van még néhány ajtó a homályban, amit épp nem veszünk észre, de bemehetnénk rajtuk. Bármelyik lehet jó megoldás, a lényeg, hogy a döntésünkért, választásainkért vállaljuk a felelősséget, hiszen a lehetőség mindig ott van a kezünkben. Az kiszolgáltatott, aki elhiszi, hogy nincs választása. :)
Szerintem sem általános, de nézzük meg lehetőségeket.
1. A nő nagyon szeretne még, de a férfi nem.
Opciók:
a.) a nő vár, amíg úgy érzi, hogy belefér, mert látja lehetőségét, hogy lesz változás
b.) a nő hazudik, kilyukasztja az óvszert, nem szedi be a tablettát, és “csakazértis” teherbe esik (milyen lesz így a gyerek és az apa viszonya? hogyan lesz köztük újra bizalom?)
c.) a nő mástól esik teherbe, aki “hajlandó” teherbe ejteni
d.) szakítanak
2. A férfi nagyon szeretne gyereket, de a nő még nem.
Opciók:
a.) a férfi vár, amíg még belefér neki, és megvárja, hogy a nővel egy platformra kerüljenek a témában
b.) a férfi védekezés nélkül, akár erőszakkal teherbe ejti a nőt, hogy “csakazértis” legyen gyereke tőle (problémás kérdések mint előbb)
c.) szakítanak
Na most nem azért, de itt a várakozáson kívül egyik opció sem túl szimpatikus, akár férfiról, akár nőről van szó… Illetve a szakítás akkor működhet, ha már tarthatatlan az állapot, nem tudtak kommunikációval előrébb jutni, és ez végleg megmérgezi a kapcsolatot.
Szerintem a szakítanak opció is jó. Sokkal jobb, mint ha 7 év várakozás után látja be a nő, hogy a pasi _tényleg_ nem akar már gyereket. Vagy esküvőt.
Ahogy az ismerősöknél látom, sok lány várja, hogy a pasi majd megváltozik, és jöhet a házasság/gyerek. Mennyire egyenrangú az a kapcsolat, amikor az egyik tudja, hogy a másik mindennél jobban vágyik valamire, de nem adja meg neki csak azért sem? Mert tudja, hogy úgyis kitart mellette és reménykedik. És még annyi sincs benne, hogy megmondja: drágám, én házasság nélkül tudok csak boldog lenni, tehát vagy mondj le az esküvőről, vagy mondj le rólam. Ehelyett ámítja, hogy majd egyszer.
Ha nem elhamarkodottan hozza meg, és megelőzi beszélgetés, próbálkozás arra, hogy valami történjen, akkor oké. Ha egyszer csak közli, hogy “és különben se kérted még meg a kezemet, úgyhogy húzz a fenébe!”, akkor teljesen jogosan pislog a srác, hogy most mi történt. Beszélni kell, mindenképp. Az ámítás sem út, meg a tűrés sem.
Jó kis téma ez. Végig olvastam a hozzászólásokat és nagyon hasznosak, a személyes történeteket pedig nagyon tetszettek (kivétel a szemét pasis sztorik).
A végére azt jutott eszembe, hogy egy jól működő kapcsolatban el lehet beszélni egymás mellett, lehet rosszul kommunikálni, de azt azért éreznünk kell, hogy a másik őszinte-e. Őszinte-e, amikor azt mondja még meg szeretne erősödni egzisztenciálisan, őszinte-e, amikor azt mondja még nem áll készen az apaságra és a többi. Ha már kételyeink támadnak, akkor ott gond van. Nem árt elgondolkodni, hogy miért támadt a kétely?
Saját tapasztalat, hogy eddig minden kapcsolatomban, amikor megjelent a kétkedés a másikban, ott volt is valami gebasz. Többségében bebizonyosodott, hogy valóban egész más dolgok voltak a szavak mögött. De az is előfordult, hogy amikor szépen magamba néztem, akkor rájöttem, hogy én agyaltam túl a dolgokat. Ezeket sem árt letisztázni magában az emberben. Nem árt mellé némi önismeret, önkritika és nem árt mellé a másik alapos ismerete is. Mert addig még ezekkel problémák vannak addig sorozatosan jöhetnek majd az egyéb problémák.
Rákérdeztem Gergőnél a “gyereket akarok, de a párom még nem” kérdéskörre, ezt válaszolta:
Érdekes mennyire egybevág Brigi története az enyémmel. Mi is 7 éve vagyunk együtt, barátom 29 én 33. Nagyon boldogok vagyunk, mindenről ugyanúgy gondolkozunk. Mi is 4,5 éve lakunk együtt és persze kapjuk a finom utalásokat, hogy na mi lesz már!!!! Mivel lány létemre én vagyok az idősebb talán nekem kicsit nehezebb, mert tőlem még a gyerek témát is kérdezgetik. Valahogy idővel meg lehet ezt tanulni kezelni. Csak azt tudom én is neked Brigi tanácsolni, amit Via írt, hogy ne foglalkozz azzal, amit a környezeted mond. Nekem az segít, hogy nagyon tudom értékelni, hogy együtt vagyunk. Minden nap úgy kelek és fekszem le, hogy mellettem van, és érzem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egymásra találtunk. Szerintem túl sok a magányos ember és ezt nagyon meg kell becsülni, ha valakinek megadatik a feltétel nélküli viszonzott szerelem lehetősége. Úgy kell megélni, mint egy csodát. Tényleg a lényeg az, hogy együtt legyetek és nem az, hogy milyen formában. Az is igaz, hogy a házasság a szerelem megpecsételése és fontos, de semmi esetre sem nyomásra. Ugyanez a helyzet a gyerek témával, ha valaki nem érzi teljesen azt, hogy gyereket szeretne és tényleg ez az amire vágynak, akkor nem szabad engedni a külső nyomásnak. Gyerek nélkül is lehet teljes életet élni, csak akkor más dolgok teszik teljessé. A környezet előítélete nagy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, de ha nem tudunk túllépni rajtuk az csak frusztrációt és boldogtalanságot hoz az életben. Remélem Neked is sikerül és végül valóra válik az, amit szeretnél, és akkor amikor Ti szeretnétek! :)
Én a “simán együttélők” táborát erősítem a jobbik felemmel együtt, immáron 12 éve. Én 17 voltam, ő 29… Egyikünknek sem olyan fontos a házasság…nem mondom, hogy soha nem fogunk összeházasodni, mert soha nem mondd, hogy soha, de per pillanat nem fontos, jó így, ahogy vagyunk. Mi tudjuk, hogy szeretjük egymást, a szűk környezetünk tudja, hogy együtt vagyunk, más meg úgysem érdekel :-) Én nem szeretem ezeket a cimkéket, hogy “házas”, “együttélő”, vagy akár “szingli”…miért kell mindent kategorizálni és cimkézni? Én csak szimplán boldog szeretnék lenni és őt boldognak látni….ennyire, nem többre vágyom :-)
Ja és lévé, hogy lassan 30 vagyok, a “mikor szülsz már?” című kérdésre is immunissá váltam….majd jön az utód, ha itt az ideje….de ez megintcsak kettőnkön múlik, nem másokon…
Nagyon jó volt ezt olvasni, a hozzászólásokat is. Vicces, mert engem is 7 év után kért meg a Férjem, még 2 év volt az esküvő. Ok, mi is fiatalon ismerkedtünk meg -én 17, ő 21 volt- így logikus volt a várakozás. Az utolsó 2 évben, mikor Férj tesója már eljegyezte/ elvette a feleségét, aki üszkve 7 hónappal idősebb nálam, már a falat tudtam volna kaparni.. Pedig ismertem a Férjem hozzáállását, előbb anyagilag és egyéb módokon kb függetlenednni és utána házasodni. Ráadásul közös bankszámlánk volt évek óta, aki ismeri a Párom, tudja ez nagyobb dolog mint a gyűrű nála :-D A fránya beszólások és kedves megjegyzések miatt állandó sokkban voltam, annyira, hogy végül a lánykérés úgy telt el a fejem felett, hogy az éteri boldogság helyett egy pipa jelent meg az agyamban… Utólag persze módosult a dolog, de ott és akkor nem tudtam “lebegni” csak “gondolatban pipálni” és látni a következő üres négyzetet, az esküvőt…. na, ezt nem szabad. Hála az égnek időben észbe kaptam és az esküvőre csak a saját véleményünk érdekelt és nem engedtem semmi külső nyomásnak -lett is sértődés a 22 fős nagyuszájos esküvő miatt azoktól, akik ereszd el hajamat vártak 150 fővel :-D-. A lánykérésért való kunyizás amúgy se jó, mert ha megkéri a kezed, marad a kérdés, akarta, vagy kikényszerítetted…abban meg mi öröm van?
Egyébként ezek a kedves kérdések tényleg fantasztikusak, és lépcsőnként jönnek újak..mindig! Házas vagyok egy 16 hónapos Fiam van, már nyaggat nak mikor jön a kistesó. Ez akkor a legviccesebb, mikor gyermektelen párpk kérdezik, mondom: és nálatok? hááát, nekünk nincs még gyerekünk, akkor hajrá… pff Ja és muszáj leírnom a “legkedvesebb kérdést””és szopizik még?” na erre a Férjem szokott helyettem válaszolni ” a munkahelyemen általában” :-D
Sziasztok!
Igazán jó téma, én is sokat agyalok ezen mostanában. Van egy jó kapcsolat, ahol az egyik fél már szeretne gyereket, de a másik nem. Ha férfi szeretne, de a nő nem, egy fokkal talán könnyebb a helyzet olyan szempontból, hogy férfi tud még várni “biológiailag”. (ezt jó hülyén írtam :)). De ha a nő az aki szeretne, akkor ő meddig várjon? Nem mindegy mikor szül az ember, akármilyen fejlett is már az orvostudomány. Ki tudja meddig nem akarja majd a párja és meg fogja-e gondolni magát valaha? Semmire sincs biztosíték. Ha tegyük fel borítja a kapcsolatot, akkor is évekbe telhet, mire újra olyan párt talál, akivel el tudja képzelni a jövőjét, és akkor is időbe telik, míg biztosak lesznek abban, hogy együtt szeretnének családot alapítani. Akkor mi a jobb? Ha már most szakít, hogy legyen még ideje keresni, vagy még vár, mert a párjával még próbálják kitalálni, hogy is legyen? Az ilyesmiben lehet egyáltalán olyan kompromisszumra jutni, ami nem követel túl nagy áldozatot egyik féltől sem? Szóval én is nagyon kíváncsian várom a párterapeuta véleményét! :)
Kata
Furcsa mód egyáltalán nem tudom magam beleképzelni Brigi helyzetébe, mivel nálunk szinte a fordítottja a szitu. A kapcsolat paraméterei itt is hasonlóak, a különbség annyi, hogy itt volt lánykérés. És hát igent mondtam… Talán ez is beszédes, de ha mégsem, akkor elmondom, hogy nem amolyan nyakába-ugrós, elsíromagam módon. Komolyan elgondolkodtam rajta… Korábban többször is utalt rá, és én mindig kijelentettem, hogy még ne, még ne, még ne… Korai, fiatalok vagyunk stb. Mégis az orrom alá dugta a gyűrűt, én pedig tartottam tőle, hogy ha esetleg nemet mondok, azzal őt is elveszítem. Mert mégis ki akarna egy olyan lánnyal együtt lenni, aki nem biztos a kapcsolatban? Plusz elmesélte, hogy egy csomó ember be volt avatva, és nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy amikor rákérdeznek, hogy megtörtént-e, akkor azt mondja, hogy “jah, igen, nemet mondott…”
A helyzet azóta csak romlott. Még bizonytalanabb vagyok, olyan dolgokban is, amik eddig nem voltak kérdésesek. Ő tervezgetne, álmodozna, én pedig a mával sem vagyok tisztában… Legalább abban egyetértünk, hogy az esküvőt egyikőnk sem akarja siettetni.
És persze itt is megvannak a kérdezősködők. Hihetetlenül kínos tud lenni, amikor egyik nap még azon beszélgetünk, hogy egyáltalán együtt maradjunk-e, jó-e ez így, min kellene változtatni, hogy jobb legyen… Másnap pedig azt kérdezgetik, hogy mikor lesz már esküvő…
Közben rájöttem, hogy nem csak panaszkodnom kellett volna. Amit Brigi esetére tudok mondani, az az, hogy tényleg nem éri meg erőltetni a dolgot. Egy elsietett eljegyzés több kárt okozhat, mint hasznot, mint az én esetemből is látszik. (Természetesen nem akarok általánosítani, csak jelzem, hogy ilyen is létezik.) Hagyni kell, amíg mind a két fél megérik az elhatározásra, elvégre egy kapcsolat két emberről szól…
Mink 24-25 évesek vagyunk, 2,5 éve vagyunk együtt, kb 2 éve élünk együtt. Sokszor beszélgettünk közös jövőről, mert mindketten olyanok vagyunk, hogy ha valaki mellett döntünk, csak akkor engedjük el a másikat, ha már tényleg menthetetlen az ügy. Végigcsinálta velem a depressziómat (amiről bevallotta, hogy nem volt könnyű), én most támogatom, mert lelkileg nehezen viseli a mostani munkahelyét (nem könnyű a kiborulásait viselni). Többször mondta, hogy gyakorlatilag már egy család vagyunk, és ez így is van. Folyamatosan munkálkodunk a kapcsolatunkon, mert elköteleztük magunkat egymás mellett. De a házassághoz még fiatalnak érezzük magunkat, és azt gondolnám, főleg az anyagi vonzatok miatt. Először a saját egzisztenciánkat szeretnénk megalapozni, hogy utána elkezdhessünk a jövőnkre gyűjteni a pénzt, amit amúgy is tervezünk, álmodunk. Bár ő mindig mondja, hogy én előbbre látok, mint ő :) Én erre azt szoktam mondani, hogy előbbre álmodom, nekem mindegy, mikor jön el az a majd, neki időpont kell :) Igazából szerintem ezért nem jegyzett el még, mert úgy érzi, hogy akkor egy éven belül esküvő, aztán közös “placc”, stb stb, és ő már akkor szeretne biztos megélhetést. Amiért én nagyon szeretem, hogy ő ennyire felelősségteljes :) Én másmilyen vagyok, nekem már akkor megdobbant a szívem, amikor meghívott valami munkahelyi hacacáréra, mert lehetett hozzátartozót vinni és én “már gyakorlatilag feleség” vagyok :D Ez nekem felért egy lánykéréssel :D És kaptam tőle egyszer egy egyszerű cicás gyűrűt, aminek én nagyon örültem, mert ezt hordom, egy köveset nem is hordanék feltétlen, az nem én vagyok, és szégyellte magát, hogy pedig az milyen kis olcsó gyűrű volt. Én meg azt mondtam, hogy nem érdekel, látszik, hogy nekem választotta, ez a gyűrű csak az enyém. Én már eljegyzési gyűrűként tekintek rá. Mert az ígéretet már megtette, és tudom, hogy komolyan gondolja. Csak ő szeretne a saját/más elvárásainak is megfelelni, mielőtt ténylegesen papírunk is lesz róla. Pontosan ezért magyaráztam el neki, hogy nekem nincsenek elvárásaim, nehogy azokra is rágörcsöljön szegényem :) Ja és vannak tengerimalacaink, akik minimum 5-7 évig élnek, igaz pont 4en vannak, tehát akár szét is lehetne választani őket, de a franc sem akar akár egyiküktől is megválni :) Szóval én már most házasnak érzem magam :) Nekem az majd egy ünnep lesz :) És megvárom, amíg anyagilag ott fogunk tartani, hogy ki tudjuk fizetni, és a Kedvesem is úgy érezze, hogy itt az idő :) De már ő is házasnak érzi magát, hiszen ő tart már “feleségnek” :)
* diplomázni stb. Nagyon szúrta a szemem.
nekem tetszett, azt hittem szóvicc! :D
Nem, sajna ez az én “hajnali” agyszüleményem :/ Tudom gáz, mert még álmosan is illik jól írni.
És ha szimplán megélnék a mát? Nem lehet az, hogy nem hozzák előre a véget? Amikor a férfi elhatározásra jut, akkor az már szerintem végleges. Főleg, ha nincs külső nyomás. Ha 60 évesen akar házasodni, akkor 60 évesen és örökké és ettől függetlenül az előtte korszakot is közösen élik meg.
Miben lesz más gyűrűvel vagy anélkül? Abszolút Viával értek egyet. Hagyni kell a férfit. Nem értem kevésbé szeretjük a másikat, mert még nem vett gyűrűt? Vagy eddig nem, de majd amikor rajtam lesz a gyűrű! És ha rajtam a gyűrű, akkor miért nem házasodunk már össze, biztos nem szeret. Aztán ugyanez a gyereknél… stb. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy idegen elvárásainak akarunk megfelelni, aki állandóan kritizál (Ja csak most diplomásztál, Ja csak most lett tartós kapcsolatos, csak most függetlenettél stb.) csak ez esetben szerintem magunkkal kell(ene) tusztázni, hogy mi a fontosabb a gyűrű (mert azt lehet mástól is megkapod, csak attól meg nem kellene), vagy az illető kell (és akkor gyűrű irreleváns kérdés).
Mi van ha 5év múlva magától eljutna oda, de mi megijesztjük a mosttal. Mellesleg mi a különbség abban, ha ma mondja, hogy örökké veled, vagy 5év múlva teszi ugyanezt? Akkor lehet szívből mondja, ma meg lehet azért mert az órádra mutogatsz feltűnően, hogy már illene. Na akkor gondolkodnék abban, hogy a nyomás miatt vett el, vagy mert tényleg velem akar lenni. Ha magától kér meg, akkor nem veszek újabb kételyt a nyakamba, akkor tudom, hogy velem akar lenni.
Bocsánat ha valahol elgépelés v egyéb van, Mobilról írtam. Szép hetet!
Szia Via – sziasztok.
Via, régóta olvasgatom a blogodat, de ez a téma most belebeszélésre késztetett, úgyhogy regisztráltam.
Kétszer olvastam el az eredeti kérdést, és két dolog gondolkodtatott el erősen. Az egyik, hogy a kérdező talán nem csak a környezete miatt igényli az elköteleződést, hanem benne is erősen megfogalmazódott már ez a vágy. A másik a srác hárítása… ami.. hát, ennyi év után mondjuk, egy szemöldökfelhúzást mindenképpen megérdemel. Persze, lehet itt észérvekre hivatkozni, hogy anyagiak, meg egyetem, meg fiatalok vagyunk, ráérünk… stb., de: ha nem éljük túl konvencionális formák közt az életünket, sokféleképpen ki lehet-ne fejezni valamiféle elköteleződést a párunk iránt anélkül, hogy a házasságkötő teremben találnánk magunkat, de a másik számára mégis valamiféle kifejezése lenne az összetartozásunknak. Ismeretségi körben többen választották azt a módszert, hogy vettek gyűrűt, hordták, de nem volt semmiféle hivatalossá tétele a kapcsolatuknak, még családi eljegyzés sem. Ennek a módszernek viszont van egy érdekes pszichés hozadéka: két eset is történt a környezetemben, teljesen hasonló háttérrel mint a kérdezőé: régi kapcsolat, a nő már nagyon szorgalmazta a házasságot. Férfiemberek beadták a derekukat, gyűrű megvesz, ujjra felhúz – majd nagyon gyorsan mindkét pasi rájött, hogy köszöni szépen, ő mégse élné le ezzel a hölggyel az életét. Eddig a pontig elvoltak ebben a kapcsolatban, nekik jó volt így egészen, de mikor kézzelfogható közelségbe került, hogy akkor bizony ez már így marad, elmenekültek. Megkérdezésemre mindketten azt mondták, ha ez nincs, még maradtak volna tovább is, de azért a házasság… hát, azt talán mégsem akarják. Illetve igen, de majd talán valaki mással. A harmadik esetben működött a dolog, már másfél éves a lurkó, hivatalos házasságkötés még nem volt. Szóval, lényeg a lényeg: én egy kicsit megkapargatnám, mi van még -esetleg -a húzódozás mögött. Nekem ezek az indokok inkább tűnnek ürügynek – ha egy férfi akar valamit, akkor azt általában nagyon akarja és nem vár vele évekig. De legalábbis megerőlteti magát, használja kicsit a kreativitását és a fantáziáját, hogy valamilyen módon megadja a kedvesének azt, amit az szeretne. Most. És nem három év múlva. És nem pattintja le mindenfélékre hivatkozással. Legalábbis én eddig ilyen férfiakkal találkoztam :) Főleg, hogy egy hasonló lépésnek nincs különösebben se anyagi, se más vonzata. Mégis egy olyan gesztus, ami boldoggá teszi a másikat.
Amúgy igazából a kérdezőnek kell éreznie, hogy ez a hárítás milyen indíttatásból fakad. Ha úgy érzi, hogy a párja szerelmes belé és tényleg őt akarja, akkor valóban csak ront a helyzeten az “erőszakoskodással”. De én érzek némi bizonytalanságot is a türelmetlensége mögött. Bár lehet, rosszul.
Szia! Örülök, hogy regisztráltál.
A bizonytalanság oka lehet az is, hogy tök jó minden, csak a kívülről jövő elvárások miatt előjött a “nem vagyunk mi jók így”-érzés, és teljesen feleslegesen elkezdődhet a javítása annak, ami el sem romlott — aztán utána tényleg rossz lesz; önbeteljesítő jóslat. De ezért is írtam, hogy válassza le ezt, derüljön ki, hogy mindezek alatt mi van, és beszéljenek arról, ami köztük van, mert csak ott lehet a megoldás.
A “nemeljegyzési” gyűrű amúgy tényleg tök jó, nekünk kezdetektől volt, kis gagyi bizsu, mindkettőnknek. :) Lehetett szorongatni-csavargatni dolgozatírás alatt, jó volt bele “kapaszkodni”. ♥
“elkezdődhet a javítása annak, ami el sem romlott”
Ez a baj a külső nyomással meg a kívülről beleszólókkal, hogy ide vezetnek. Eszembe jutott a klasszikus vicc az amerikai vízvezeték-szerelőről, akit a barátai elvisznek a Niagarához. Egy darabig csak nézi-nézi, majd megszólal:
– Azt hiszem, meg tudom javítani…
“Megkérdezésemre mindketten azt mondták, ha ez nincs, még maradtak volna tovább is, de azért a házasság… hát, azt talán mégsem akarják. Illetve igen, de majd talán valaki mással.”
Milyen furcsa ez a hozzáállás (lehet, hogy csak nekem, nem tudom). Én úgy vagyok vele, hogy akivel együtt vagyok x éve, azzal azért vagyok együtt, mert vele szeretném leélni az életem hátralévő részét (papírral vagy nélküle, az most mindegy). Ha meg valakit egy gyűrű (ami még jogilag nem is jelent semmit, de igazából a hétköznapi életet se változtatja meg, ugyanúgy éljük a mindennapokat, mint előtte) döbbent rá arra, hogy ja mégse vele akarok még 90 évesen is együtt lenni, akkor jobb is, hogy vége szerintem, és nem húzza tovább feleslegesen a másik idejét. :$
A körenyezetemben nem egy példát látok arra, hogy szép, normális, tartós kapcsolatok után jött a házasság-gyerek vagy házasság nélkül családalapítás, melyet igen, mindkét fél akart, majd férfi (?) meggondolta magát, hogy ez túl nagy kötöttség és ő még nem élt,úgyhogy helló, már csomagolt is. Hát nem lehetett volna erre hamarabb gondolni? És komolyan, egy család-gyerek az döntés, nem csak úgy lett. (És most nem jöjjön senki azzal, hogy csak nő akarta-rávette-kényszerítette, semmi ilyenekről nincs szó.)
Egy kedves barátnőm párja meg közölte, hogy ő már iszonyatosan vágyik gyerekre, de házasságra nem, amivel önmagában nincs baj, de az ok az érdekes: a házasság szerinte olyan végleges dolog, nagy felelősség. Egy gyerek az nem, mi??? És nagyon sok fiúnál, férfinál érzem ezt a meglátást a környezetemben, hogy a házasság egy macerás bilincs, de a gyerek cuki, meg legfeljebb odébbállnak, hisz a nők úgyis maguknak szülnek, mennyi nő megoldja egyedül is, sok a működő patchwork-család, stb.
Van a környezetemben extrém példa is: pasi négyszer vált, négy házasság, négy gyerek, és mindig akkor lépett le/kezdte csalni a feleségét, mikor pici volt a baba. Mert unta és már nem róla szólt a kapcsolat.
Óóó, annyira jó volt olvasni ezt az egészet. :) Még a hozzászólásokat is végigolvastam.
A gyerek-kérdés még nyilván nagyon messze áll tőlem, de a kommentek elején lévő összeköltözés, eljegyzés témákat tök szívesen olvastam. Jó megtudni, hogy mások mit gondolnak dolgokról, meg hogy “Jééé, ezt nem csak én, hanem másik 10 nő is így gondolja”. :)
Azért én is kíváncsi leszek, hogy mit válaszol a párterapeuta. Érdekel, hogy ilyen helyzetben mi lehet a megoldás.
Szerintem nem jó egy férfit “kényszeríteni” a lánykérésre. Én azt szeretném, hogy a leendő férjem azért kérje meg a kezemet, mert ő valóban így gondolja. Nem az anyukája, a barátai vagy az én nyomásomra.
Lehet Brigi párja nem szeretne hosszú jegyességet. Én sem szeretnék évekig menyasszony lenni. Egy esküvőhöz viszont kell némi pénz.
Ó nagyon köszi !!! :)
Ó, nagyon örülnék, ha megkérdeznéd :) A pontos probléma inkább az, amit leírtam, de szerintem nagyon hasznos lenne a válasz olyanoknak, akik tényleg már most akarnak gyereket, a párjuk meg még nem, és emiatt nem rúgnák fel a kapcsolatot. Sokszor hallottam azt, hogy ez “vízválasztó” téma, és hát ilyenkor “szakítani” kell, de hát basszus, mi van, ha ettől még nem akar a pár szakítani? Viszont nem lehet vidáman megegyezni abban, hogy oké drágám, akkor majd akkor, amikor te szeretnéd, mert ha a drágám 50 éves koromban szeretné, akkor minden jóindulatommal és egyetértésemmel bocsi, de nem tudok :DDD
Igen, ez a két véglet (szakítok rögtön, várok örökre). Meg azért is nehéz, mert nem is feltétlenül tudja megmondani előre, hogy mikor fogja akarni, te sem tudod most biztosan kijelenteni, hogy jövőre ilyenkor már mehet a dolog. Jelentkezni fogok a válasszal, ha Gergő ír! :)
A hibaüzenet csak annyi, hogy a lap alján azt írja: “be kell jelentkezned a hozzászóláshoz.” A “jelentkezned” zöld, arra rákattintok, bejelentkezek, és ugyanaz. Chrome-mal valahogy kiszenvedtem, hogy írhassak, de az se volt egyszerű, több frissítés kellett…
Köszi. Valami lesz a cache-sel, még nem jöttünk rá, hogy hol lehet a hiba (szoftveres, szerveres, böngészős…), de dolgozunk rajta.
Mostanában engem is néha kétszer bejelentkeztet egymás után (Firefox).
Igen, ez igaz, hogy a “ma” hülyeség, és hogy régen még nagyobb volt a korkülönbség. De akkor egy férfi mondjuk 40 éves koráig kiélte magát (ld. bordélyok), és csak akkor nézett komolyabb kötelék után. Ma meg szerelmi alapon házasodunk, és egy szerelmespár 25 éves férfitagja nagyon nem ott tart még, mint a 25 éves nőtag. A fogamzásgátlással totálisan meg is változott minden, mert tulajdonképpen azt a látszatot tartja fenn, hogy nem kell semmit komolyan venni, elköteleződni. Nem rólatok beszélek, akiknél már nagyon fiatalon kialakult egy belső morál a kapcsolat helyes “sorrendjéről”. Hanem a többségről… ahol az átlag pasi el sem gondolkodik a kapcsolat komolyságáról, mert minden adott, ami egy házasságban, de nincs igazi felelősség (gyerek), és azt gondolja, hogy az a végtelenségig húzható. Megint egyéb mellesleg-ek: mellesleg vannak nők, akik sosem akarnak gyereket, rájuk ez nem vonatkozik, de nekik is rosszul tud esni egy 10 év utáni szakítás. Mellesleg: sok férfi az esküvő után sem veszi komolyan egy kapcsolatot, és fél év gyereksírás meg szexhiány után úgy gondolja, hogy nahát felháborító, én nem ilyen lovat akartam.
Amúgy nagyon érdekelne egy párterapeuta véleménye. Nem is az a probléma, hogy én már nagyon akarnék gyereket, én sem tudom, hogy egyáltalán akarok-e, meg ő sem, de tegyük fel, 40 éves korom után már úgy nem szívesen szülnék. És az nem is olyan soká lesz. Arról nem is beszélve, hogy ha akkor meg ő találja ki, hogy na, most már szeretne gyereket, az mekkora kicseszés.
Oké, rákérdezek. A pontos dilemma tehát az, hogy mi van, ha egy pár egyik tagja akar már gyereket, de a másik még nem áll rá készen, és hogyan lehet ezt megbeszélni. Ez így helyes megfogalmazás? :) (Pontosan akarok rákérdezni, hogy minél relevánsabban tudjon válaszolni.)
Többen megválaszolták már a kérdésedet azzal kapcsolatban, hogy mit értek “várni” meg “kigondolkodni” alatt. Azt, hogy ha egy 30 feletti nő gyereket akar, akkor igenis meg kell “várnia”, amíg legalábbis a párja egyértelműen tudtára nem adja, hogy ő is családot kíván alapítani, pont ővele, és hajlandó is vele maradni ebből a célból, meg sok más egyéb okból kifolyólag is (merthogy jól érzik magukat együtt). És ilyenkor nem mindegy, hogy meddig van el egy pár DÖNTÉS (és nem papír) nélkül. Via, te mindig a kommunikáció fontosságáról beszélsz. El tudod képzelni, hogy van olyan kapcsolat, ahol abszolút működőképes a kommunikáció, viszont erről a pár nem tud dűlőre jutni? Teszem azt, a nő már nagyon is benne van a korban, és ezt a pasi totálisan meg is érti, a pasi meg nagyon nincs még felkészülve a gyerekre, és ezt a nő totálisan meg is érti? Nem ugyanazt jelenti ma már egy x éves férfi, és egy x éves nő. Nem is véletlenül van sokszor a férfi javára nagy korkülönbség. Mert ő akkor jut el oda, ahova a párja 10 évvel fiatalabb korában, és így illenek össze…
Más: több várandós ismerősöm van mostanában, és még véletlenül sem kérdezek tőlük a babával kapcsolatban (ha ők vetik fel, akkor persze beszélgetek erről), pontosan azért, mert tudom, hogy az emberek többsége csak erre kiváncsi, ők meg majd meghalnak már az egyéb témákért…
Amúgy nagyon nehezen tudok belépni a blogodra, többféle böngészővel is próbáltam már, de belépek, a blog meg azt mondja, hogy be kéne lépni a kommenteléshez. Ez mitől van?
De ha egy akárhány éves akárki akármit akar, amihez a párja szükséges (egy gyerekhez pedig mondjuk nem árt), ahhoz naná, hogy kell az, hogy a párja is akarja! Nem értem, ez miért más a gyerektémánál, vagy annál, hogy felújítsák-e a konyhát, hova menjenek nyaralni, vagy mit egyenek vacsorára. Miért beszélünk úgy, mintha a harmincas nők kizárólagos keresztje lenne az, hogy konfliktusuk van a párjukkal, speciel gyerektémában? Erről szól a párkapcsolat mint olyan: én akarom, te akarod, mi akarjuk. Egyezkedés, beszélgetés, és kompromisszum, utóbbiba pedig beletartozik az, hogy hol én engedek, hol ő enged, és ritka, hogy nézeteltérés esetén 100%-ban valamelyikünk véleménye teljesül (és szerencsére gyakori, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, és akkor örülés van). Tisztázni kell (magunkban is!), hogy kinek mi fér bele, és mi az, amit el tud engedni, mi az, amit “be tud dobni”, és mi az, amihez ragaszkodik, és dealbreaker, ha nem kapja meg legalább bizonyos szintig. Ez abszolút működő kommunikációnál is bekövetkezik, szóval igen, el tudom képzelni, hogy nincsenek a gyerektémában egy platformon, ilyenkor jöhet még további beszélgetés, hogy akkor mi is van, hogyan van, mit is csinálunk egymással, hogyan gondolod a folytatást, mit szeretnél, merre tartunk. Intelligensen, felnőtt módon, nem fejhangon üvöltve, nem vádaskodva, hogy “te mindig”, “te soha”. Ez egy ilyen műfaj, le kell meccsezni. :) És aztán meg lehet hozni a közös döntést: belefér-e így a folytatás, történik-e valami, változtatunk, lesz-e részmegoldás, vagy mi legyen. Nem könnyű, és nem merülhet ki abban a beszélgetés, hogy “de én akarom” — “de én meg nem”.
Ha gondoljátok, rákérdezek Villányi Gergőnél, aki volt a Szeretem a munkám! sorozatban és párterapeuta, hogy milyen tanácsa van egy ilyen típusú beszélgetéshez.
(Tök zárójel, de az, hogy “ma” nem jelenti ugyanazt egy X éves férfi és egy X éves nő, szerintem nem állja meg a helyét, lévén nem egészen ötven éve még generációs szakadék volt a házaspárok között, ha valami változott, akkor szerintem most még inkább egyidősek a párok, mint korábban. Elég megnézni a dédszüleinket, ritka volt az 5 év alatti korkülönbség. Egyébként meg piszkosul sok az ellentétes példa is, szóval megint csak nem lehet általánosítani. A környezetemben sorra házasodnak és babáznak a huszonéves párok.)
A hibaüzenetről tudnál küldeni egy screenshotot?
Az a “baj”, hogy minden válaszreakció a lány levelére arról szólt, hogy nem baj, ha szeret, akkor minden oké, ha jó nektek most, minden ok, papír nélkül is tök jó, stb., stb. De! Ő esküvőre, házasságra vágyik. Miért baj ez? Miért szégyen ez? Szabad vágyni manapság bármire, és pont ez a blog is sokszor biztat arra, hogy merjük megfogalmazni az életvágyainkat, hát akkor miért ne lehetne neki vagy bárkinek fontos a házasság?? Sokaknak nem sikerült, de sokaknak meg igen, mint bármi más, nincs univerzális igazság. Szabad házasságra, esküvőre vágyni, nem szégyen. És ha vágyik, akkor nyomja el ezt a fontos vágyát azzal, hogy jó ez így, ahogy van?
De hát a srác is vágyik rá, benne van a közös tervükben! Nincs vele semmi baj, azzal van a baj, ha a külső megfelelési kényszer miatt megsürgetik az egészet, és nem belső indíttatásból házasodnak, hanem mert “illene”.
Senki nem mondta hogy baj, hogy erre vágyik! Én is ebben a helyzetben voltam, hogy vágytam rá, és most 2 hónap múlva össze is házasodunk. Nem fura vagy bolond aki erre vágyik.
Annyi az egész, hogy Brigi helyzetében egyértelmű, hogy a barátja is szeretné majd magasabb szintre emelni a kapcsolatot, csak még nem most. Egy ilyen helyzetben, mikor tudod hogy meg fog történni, felesleges erőltetni, főleg hogy most tökéletes minden. Úgyis rá fogja szánni magát a srác, de tegye ezt akkor mikor ez neki kényelmes és jó.
Mi is így voltunk, 2004 óta vagyunk együtt, 2011-ben volt a lánykérés. Együtt élünk 2007 óta, ismerjük egymást, boldogok voltunk mindig, tudtam hogy ő is esküvőre és családra vágyik, csak még nem most. Nyilván irigyeltem azokat az ismerősöket, akik házasodtak, pláne akik 1-2 év után, hiszen mi már mióta járunk, de minden tök jó volt addig is, amíg nem volt a gyűrű az ujjamon.
Oké, igazatok van!
(De mindig kibújik belőlem a feminista kisördög: a pasik e tekintetben miért nem tudnak idomulni, alkalmazkodni, tekintettel lenni a lány vágyaira? Lány hiába vágyik, érett, stb., csak várjon-várjon-várjon, amig a másiknak is kedve szottyan. Na jó, cinikus gonoszkodás befejezve:-))))
Más: Bogca, megvan még a blogod? Szerettem!
Meg, írom rendületlenül! :) Köszönöm!
Szerintem ebben az esetben könnyebb egy kicsit még várni annak, aki akarja, mint önmagát megerőszakolva belemenni a házasságba annak, aki nem. Függetlenül attól, hogy melyik a fiú, melyik a lány. Mert fordított esetet is el tudok képzelni: a fiú már házasodna, gyereket akarna, a lány meg még nem szeretne szülni…
Kinek nagyobb az áldozat, annak, aki félredobja a terveit (azt, hogy még pénzt gyűjt, tanul) a másik kedvéért, és belemegy akarata ellenére a családalapításba, vagy annak, aki vár még egy picit? Szerintem az előbbi. Utána meg úgyis teljesül, amit szerettek volna (család), és már mindketten akarni fogják, tiszta szívből, nem csak “na jó” alapon. Jobb az úgy. És nem végtelen várásról van szó Brigiéknél, a 2-3 év elég konkrét, nem lett elkenve egy “majd”-dal. :)
Teljesen egyetértek.
A férjem nem volt házasságpárti. Azt mondta, ő magától sose fogja megkérni a kezem, mert nem tartja fontosnak a papírt, de ha nekem az, akár jövő héten összeházasodhatunk. Úgyhogy amikor úgy éreztem, gyűrűt szeretnék, készíttettünk egy pár karikagyűrűt. Amikor pedig okát láttam a házasságnak, összeházasodtunk.
Persze az kicsit más, mikor az ember nagy csinnadrattát akar, esetleg látványos lánykérést. Viszont ezek talán kiderülnek a beszélgetések során.
Brigi, mintha csak magamat látnám néhány évvel ezelőtt! Én nem gondolom, hogy csak a külső nyomás okozza. Én legalábbis azért éltem meg nagyon nehezen ugyanezt a helyzetet, mert nem értettem, hogy ha úgyis közösek a terveink, ha tudjuk, hogy egymás mellett akarunk megöregedni, akkor mégis miért olyan nehéz kiállni a családunk elé és nyilvánosan, hivatalosan is megerősíteni, hogy igen, ezt akarjuk? A mai napig nem értem egyébként, bár nálunk is ugyanezt volt a helyzet, hogy a kedvesem még tanult, amikor én már dolgoztam, és azért nem árt, ha tudjuk, hogy (akár annyira a háttérben, hogy maga sem tud róla) a fiúkban dolgozik az, hogy ők lesznek a családfenntartók, képesnek kell látniuk magukat rá, hogy “megrakják a fészket”, mielőtt felkérnek rá, hogy beleköltözz. Egyébként nálunk egy nagyon szomorú esemény adta meg a lánykérés aporpóját, ötvennégy évesen nagyon-nagyon váratlanul meghalt az anyukám, és ez egy kicsit azt hiszem, felrázta a kedvest abból, hogy jobb halogatni még egy picit… Egy hónappal anyukám halála után kérte meg a kezem. Nektek egészen biztosan nem kell majd kivárni egy ilyen szomorú fenékberúgást, de addig azzal bíztatlak, hogy ha nem hagyjátok, hogy ez a feszültség közétek álljon, akkor utólag ez a dolog már annyira jelentéktelennek fog tűnni, hidd el!
Már oylan sok mindent leírtatok, hogy nem is szólnék hozzá mást, csak hogy jó olvasni titeket :).
Erre csak azt tudom irni, hogy en 27 evesen ferjhez mentem (es EN baromi komolyan gondoltam az eskut, meg mindent), 29 evesen gyereket szultem, 30 evesen meg elvaltam… 31 evesen megtalaltam a parom, akivel 7 eve egyutt, mindenfele papir nelkul, van ket kozos gyerek es szerintem egyutt fogjuk leelni az eletunket.
Szoval a papir ennyit szamit, kb semmit :)
A maradekrol meg, ha az ember nem tud elvonatkoztatni a besozloktol, egesz eletere boldogtalanna teszi magat. Beszolasok mindig lesztek, ha gyereket vallaltok, akkor meg vegkepp (ugye a gyerekneveleshez es a focihoz mindenki ert es mindenki belepofazik), szoval meg kell edzodni hogy fapofaval alld a radszegezodo tekinteteket es a joindulatu tanacsokat, mikozben a masfel evesed a posta padlojan fetreng uvoltve :D :D
Amugy meg kerdezd meg a parodtol oszinten hogy o mit gondol a kerdesrol. Ha penzkerdes, vegyetek egymasnak egy olcso ezustgyurut ami szimbolizalja megis az osszetartozast (mi ezt csinaltuk) hivatalos eljegyzes nelkul, csak ugy, mert jolesik hogy ha az ember ranez, a masik jut eszebe (mondjuk amugy is).
Ha meg az van, hogy neki nem fontos az egesz, probald meg osszeszedni hogy neked mietr lenne fontos, szerintem nem is gondol ra, vagy neki mindegy teljesen.
Vagy olyan peldak vannak elotte hogy fel, a hivatalos elkotelezodestol elromlik minden, de legalabb ha kibeszeli, meg tudod nyugtatni, ellenpeldakat hozni.
Sziasztok!
Nem olvastam végig az összes hozzászólást, de amit olvastam, azokban nem láttam erre utalást.
Szóval csak egyetlen dologra kell nagyon vigyázni. Hogy ha megkéri a kezed, nehogy elkapjon a rózsaszín köd, mert mint kezdő esküvőszervező, látom, hogy elég veszélyes tud az lenni. Mert ha megkéri a kezed, de csak később lesz esküvő anyagi okok miatt, könnyen előfordulhat, hogy a gyűrűvel az ujjadon elkezded bújni az esküvői magazinokat/fórumokat és csak nagyobb stresszt gyártasz magadnak a mikor lesz már esküvőm, milyen székszoknyám lesz, stb kérdéskörrel. És ebbe még jobban szeret beleszólni a rokonság….
Én közöltem párommal, hogy eszébe se jusson megkérni addig a kezem, amíg nincsen rá elegendő pénzünk, hogy egy éven belül meg is tudjuk szervezni az esküvőnket, mert szeretném ezt elkerülni.
Összefoglalva több stressz ha megkéri a kezed, de vártok az esküvővel, mintha a gyűrűre várnál, illetve én ezt látom sok embernél.
Via, azt írtad, hogy “a legtöbb ember nem tud miről beszélgetni”. Nagyon érdekel, hogy ezt hogy értetted,mit gondolsz róla. esetleg erről is írhatnál, én nagyon örülnék neki. :)
Arra gondoltam, hogy amikor nem a barátaiddal találkozol, hanem régi ismerősökkel (volt osztálytársak, futó ismerősök, szüleid volt munkatársai), akikkel nem úgy vagy, hogy bármiről órákig tudtok dumálni (és nyilván azért is nem vagytok barátok, mert nem tudtok dumálni :)), akkor egyszerűen képtelenek kommunikálni, és jönnek a sablonkérdéseikkel, amelyek ugye sokszor tapintatlanok. A másik véglet, amikor nem is kérdez, hanem elkezd magáról mesélni, mert végre van kinek, te meg bólogathatsz csendben, és megtudod gyorsan, mi történt vele az elmúlt húsz évben, pedig nem is voltál rá kíváncsi. Legrosszabb: elkezdesz mesélni magadról, azonnal félbeszakít (“aha, jó”), majd meghív egy MLM előadásra. *facepalm*
Gyorstalpaló kérdések rég nem látott emberekhez, avagy kerüld el a “terhes vagy? – nem, csak kövér” helyzeteket.
– Ha valóban érdekel, mert kedveled az illetőt, csak elsodort az élet, a “mi van veled mostanában?” helyett kérdezd meg: Hogy vagy? (Tök őszintén. És el fogja mondani! :))
– Emlékszel, amikor [és felelevenítesz egy közös vidám emléket]? Tartod valakivel a kapcsolatot még [az osztályból]? (Lehet infót cserélni, hogy ki kiről mit tud. Nosztalgiafaktor, régi szép idők, hurrá.)
– Kérdezz rá a hobbijaira, érdeklődési körére, amire még emlékszel, pl. Milyen jó könyvet olvastál mostanában? Vagy bármi, ami nem társadalmi adat — munkahely, férj, gyerek –, hanem egy kicsit kreatívabb: film, színház, mióta él a városban, van-e kedvenc helye, indulj ki a hobbijából, amire rákérdezhetsz. Beszélgessetek érdekes dolgokról, ne csak adatcsere legyen.
KERÜLD: családi állapot (úgyis elmondja, ha akarja, nem kell rákérdezni), pénz (fizetés, hova mentek nyaralni, autó), politika!!! Ha ezer éve nem beszéltetek, iszonyú könnyű belegyalogolni!
Köszönöm! :)
Ezért imádom a blogodat, annyira jókat írsz, tényleg sokat segítesz és nem feltétlen csak annak aki a kérdést feltette, hanem azoknak is, akik esetleg nem merik feltenni a kérdésüket. Én ugyan boldog házasságban élek lassan két éve, de mégis jó olvasni a gondolataidat. Köszönöm!
♥ Imádok Veletek beszélgetni.
Én azt tudom mondani, hogy az én párom engedett a külső nyomásnak (mint kiderült…??) és eljegyzett, de szakítottunk 7 év után. Szóval nem ez számít szerintem. Persze szerintem nem mindegy, hogy el vagy-e jegyezve vagy sem, van-e esküvő vagy sem. De ezekről a fogalmakról olyan sok különleges elképzelés él az emberek fejében, hogy néha nehéz megérteni, hogy a másik miért vár még mindig, vagy neki éppen miért olyan fontos, hiszen “ez csak egy papír”. Szóval csak ugyanazt tudnám tovább magyarázni, amit a Via is mond.
Erről a témáról a Nem kellesz eléggé című film jutott eszembe, Többféle képpen felvetődik benne ez a kérdés. (Tudom, amerikai romantikus vígjáték, de nekem ezek is tanulságosak tudnak lenni.) Én is egyetértek Viával. Mostanában mindenhol azt látom, hogy a párok nem tudnak egymással beszélgetni, mintha nem is társak lennének, hanem az egymás hímestojásai. Szerintem tedd fel magadnak a kérdést, hogy mitől félsz? Mi lesz, ha nem kéri meg a kezed? Ezzel adna okot arra, hogy megbízz benne? Nem csak akkor nem vagytok egy csapat, ha folyton harcoltok egymás ellen, akkor sem, hogyha féltek egymástól, és nincs bizalom. Éld át, hogy szeretitek egymást, és légy hálás ezért, és ne a jövőért élj. Ha tudja, hogy neked fontos az esküvő, akkor úgyis boldoggá akar majd tenni, de ketten vagytok a kapcsolatban, ha valakinek idő kell, akkor azt meg te add meg neki, hogy ő is boldog lehessen. :)
Nekem például nem szimpatikus a hosszú jegyesség. El is veszlek, de nem is érzésem van tőle.
Az már egy jegyesség, hogy együtt képzelitek el a jövőtöket.
Egyetértek Filippino-val, abban, hogy akkor miért is tartunk születésnapokat, stb. Nekem is az esküvő egy csodaszép szimbólum, a közös családunk rügyfakasztása. Hiába már korábban is egymást választottuk, azért van jelentősége. Hiába már az elején komolyan gondolta a pár mondjuk, de a házasságból már nem olyan könnyű kilépni jogilag, mint a “sima” párkapcsolatból, a házassági “papír” egymás legközelebbi hozzátartozójává teszi a két felet, akár az életéért is felelhet egy döntési helyzetben. Szóval azért szerintem számít, van jelentősége, de persze enélkül is élhetnek valakik boldog kapcsolatban és meglehet az elköteleződés enélkül is. Ahogy zeugma történetében is volt. Egymás és Isten előtt kinyilatkoztatták az összetartozásukat, elkötelezettségüket.
Azzal meg maximálisan egyetértek, hogy az esküvő, házasság nem a legszebb, hanem maximum az egyik legszebb nap az életben. Nehogy már a rákövetkező, teszem azt 50 évben már sose legyek olyan boldog, mint azon a napon.
Tőlünk is voltak, akik kérdezték, hogy miért most, nem korai-e, de ez tényleg csak ránk tartozik. A nyugodt, higgadt válaszom: nem, nem korai. Nem kell sietni, persze, de ha ez nekünk nem sietés, hanem a normális tempónk, akkor hagyják, hadd csináljuk.
És gond valóban akkor lehetne, ha az egyik fél már tervezné a közeljövőben a gyereket, esküvőt, a másik pedig még az “ejj, rá érünk arra még”, majd ha betöltöttem a 30-at, talán, esetleg, netalántán elkezdek rajta gondolkodni fázisban tart. De ez is főleg azért gond, mert ők, ketten nincsenek egy hullámhosszon. Bocsi a sok ismétlésért, csak nekem is aktuális téma..
Nagyon egyetértek veled:) Az, hogy házassággal hivatalosítják az emberek a kapcsolatukat, egy fontos gesztus. NEM azért szeretem, mert házasok vagyunk, de szerintem tud hozzá adni egy olyan pluszt, ami segíthet akkor, mikor minden összeomlik. Amikor épp őrületbe kergetitek egymást, emlékeztet, hogy “jaaa, hogy hozzámentem, miért mentem hozzá? MERT SZERETEM. akkor gondoljuk csak át, hogy mi a gond, ahelyett, hogy veszem a sátorfámat, ami talán egy “sima” kapcsolatban átfutna az ember fején. ”
Ha hosszú idő után sem akarja elvenni a férfi a nőt, hiába hangoztatja, hogy neki nem fontos a papír, és a többi, ha rólam lenne szó, nekem akaratlanul is eszembe jutna, hogy nem azért mondja-e ezt, mert valahol a lelke mélyén nem szeret annyira, max magának se vallja be. Mert mondjuk ha neki nem fontos a papír, de a nőnek igen, akkor akár el is vehetné, hiszen végülis neki “tök mindegy”.
Jogilag valóban több a házasság, mint egy “sima” együttélés, de szerintem nem az összetartozás egyetlen mérője. Ha már a jegygyűrű villanypásztorként szolgál, rég rossz — aki szeret, az gyűrű nélkül sem fog megcsalni és bántani, de vannak olyan emberek, akiket a házasság sem akadályoz meg ebben… (És adott esetben akár az sem, ha nem csak polgári, hanem egyházi szertartásuk is volt, ami nagyon érdekes gesztus a “szeretet” nevében.)
Nekünk pl. sokkal nagyobb elköteleződés volt egymás felé a közös pénzből közös névre felvett hitellel közös névre íratott lakás. Na abból nehezebb kihátrálni (“ja, mégis különköltöznék, kérem a pénzem, csá”), mint bemenni a bíróságra és peren kívül megegyezni, hogy akkor elválunk. :)
De tényleg az a fontos, hogy bármi is van, a pár fektesse le az alapokat, beszéljék meg, hogy kinek mit jelent az, hogy együtt vannak, mit vár a kapcsolattól, mire számít, és legyenek közös nevezőn. Hogy a külső szemlélő számára ez furcsa vagy “nem elég valódi” vagy bármi más, az teljesen mellékes — legyen szó akár arról, hogy összeházasodnak, akár arról, hogy nem.
Nem az egyetlen mérője, ebben maximálisan egyet értek :) Nálunk is érdekes, hogy hamarosan társkártyám lesz a Párom kártyájához, az én fizetésem az ő számlájára megy és a többi.. kinek mi. :)
Hű, ez nekem kb. a legrelevánsabb téma most. 4,5éve vagyunk együtt párommal, 2éve együtt élünk, és szerencsére teljesen egyeznek a terveink a közös életre vonatkozóan, csak épp ez a lánykérés marad el még.Érdekes, de nekünk épp a környezetünk mondja, hogy az esküvő felesleges, és csak a pénzkidobás. Párom és én is finoman megkérdezzük ilyenkor, hogy akkor minek tartunk születésnapot, ballagás-diplomaosztó utáni összejövetelt, miért karácsonyozunk, miért temetünk, miért ünneplünk? Mert ez kb. ugyanaz: egy szakasz végét, egy új elejét ünnepeljük azokkal, akiket szeretünk.
Egyébként a férfiak nagyon érdekesen, teljesen máshogy gondolkodnak. Pl. szülinapom előtt rendszeresen feltette a kérdést, hogy mit szeretnék kapni. Jól tudta, hogy utálom ezt a kérdést, mert a meglepetéseket szeretem. Az esik jól, ha a másik (lehet ez családtag, barát) igyekszik megismerni, és mivel nem vagyok egy zárkózott ember, rögtön tudni fogja, mivel okozna örömet. Aztán elérkezett a szülinapom, párom eltűnt órákra: és készített nekem saját kézzel, hajtogatva egy óriási ajándékdobozt, amit becsomagolt, lufik, miegymás, és kiderült, hogy amit év közben elejtettem fél mondatokat, azokat mind megjegyezte,beszerezte, és beletette a dobozba. Hetekig, vagy még több ideig készült nekem titokban erre, miközben végig azt hittem, hogy nem érdeklem már eléggé. Szóval ki tudja, lehet most is mesterkedik valamiben. Úgyhogy szerintem: türelem. Baromi nehéz nekem is, de türelmesnek kell lenni. Ha hisztizünk, faggatunk, tukmálunk, követelőzünk, akkor csak elhidegítjük a másikat, és felesleges időt pazarlunk el. (Úgyh csak akkor úgy magam örömére, ha egyedül vagyok, nézem az esküvői ruhákat.:D)
Óóó, mennyire szeretem az ilyen mindenbe belekotyogó embereket. Olyan széppé tudják tenni mások életét! :/ Az első javaslatom az lenne, hogy ezekkel valóban nem kell foglalkozni (de jó is lenne, ha ennyire könnyen menne) és ha van benned elég bátorság (bennem nem mindig van, de már fejlesztem), akkor oda kell nekik szólni valami találót, hogy szégyelljék csak el magukat. Sajnos az ilyen emberekkel szemben ez szokott bejönni, vagy még ez sem. Engem nagyon sokan vigasztaltak mikor kiderült, hogy a kisebbik gyermekünk is fiú lesz. Volt olyan, aki csak annyit mondott, hogy “Örülni kell neki. Szeretni kell őt is.”. Ha nem mondja… Mert ugye természetes, hogy egy fiú után már csak hugit szülhet az ember lánya.
A másik szintén nem egyszerű tanácsom, hogy ne görcsölj erre ennyire rá. Nagyon is szépen álltok a kapcsolatotokban ilyen fiatalon, ha ilyen terveitek vannak a jövőre nézve. Hidd el manapság a pasik körében (tisztelet a kivételnek) ez óriási szó. Sok harmincas barátnőm évek óta együtt van valakivel, aki még egy félmondatos utalást sem tett a jövőjüket illetően. Ha központosul ez az egész “probléma” köztetek, akkor a végén még kárát fogja látni a kapcsolatotok. A pasik nem szeretik ha sürgetik őket. Le kell ülni, egyszer megbeszélni, átrágni és utána túllépni ezen. Komoly kapcsolat, nem álltat, csak vannak tervei, hogy mit hogyan szeretne. Gondolom Te sem olyan eljegyzést, lánykérést szeretnél, ami csak azért történik meg, mert megunta a rendszeres “mikor már?” kérdéseket.
És amiért még én is utálom magam, de leírom: valóban olyan fiatalok vagytok, hogy még 1-2 év gyűrű nélkül, boldogságban, szerelemben simán belefér.
Egyetértek Viával: ha a srác is úgy tervez, hogy néhány éven belül veled óhajt családot alapítani, akkor az eljegyzés nem olyan “létszükséglet”, nem olyan döntő jel, amiből végre választ kaphatsz majd arra, hogy szeret-e téged és veled akar-e maradni, vagy csak futó kaland vagy neki. A leveled alapján szeretitek egymást, hosszú ideje együtt vagytok, és mindketten a másikkal képzelitek el a jövőtöket. Persze, nagyszerű dolog az eljegyzés meg az esküvő, de kevésbé fogjátok egymást szeretni, ha erről X hónapon vagy éven belül nem lesz “papírotok”, vagy legalább gyűrűtök? Sok oka lehet, hogy a barátod miért nem siet, előttem leírtak már jó néhányat. Ha már – ahogy írod – többször beszélgettetek erről, ő ismeri a vágyadat, és bár ő is veled tervez, de még mindig nem siet megkérni, akkor annak nyilván oka van, és nem olyan oka, hogy veled akar kiszúrni.
Tudom, könnyű kívülről okosnak lenni, de mivel ennek a rovatnak pont ez a célja, leírom: szerintem legyél türelmes, ne aggódj, és élvezd az együtt töltött időt! Tudatosítsd magadban, hogy az eljegyzés és az esküvő nem valami mindenek felett álló cél, nem a kapcsolat csúcspontja (lásd Via korábbi véleményét arról, hogy az esküvő “a lány életének legboldogabb napja” lenne – miért, utána már csak rosszabb lesz???), hanem része annak a folyamatnak, amely során sok évet töltötök együtt szeretetben – a megismerkedéstől egészen addig, amíg öreg mamóka és papóka lesz belőletek, és a hintaszékben ülve nosztalgiáztok az első randik emlékén :-)
További haszon, hogy ha kivárod, amíg a párod magától kér meg, akkor megelőzöd a később esetlegesen előbújó kisördögöt, hogy “jaj, vajon nem csak én hajszoltam bele őt ebbe az egészbe?” Nem, hiszen akkor kérte meg a kezed, amikor már ő is készen állt rá, nem pedig akkor, amikor már nem bírta elviselni a szemrehányó tekintetedet meg a célozgatásaidat.
Nagyszüleim keresztények voltak, nekik a templomi esküvő számított “igazinak”, a polgárit inkább csak az állam felé kötelező adminisztrációnak tekintették. Ezért amikor elérkezettnek érezték az időt, nagypapám hazaszökött a seregből egy napra, a vasutas haverjai segítették hazajutni jegy nélkül, nagymamám családja meg összedobta neki azt a három mérsékelten rongyos inget, amiből sikerült összefoltvarrózni egy elfogadhatót az esküvőre. Aztán a leszakadt hátsó kerítésen át, a bozótos takarásában az ifjú pár és a násznép tagjai egyenként beszivárogtak a templomba, ahol a pap titokban összeadta őket. Még aznap nagypapám visszavonatozott az állomáshelyére, nagymamám meg visszament megtartani a délutáni óráit az iskolába. A legszűkebb rokonságon kívül senkinek nem mondták el, hogy már házasok. Polgár esküvőjük csak hónapokkal, talán egy fél évvel később volt, amikor nagypapám szolgálata letelt, és hivatalosan is hazamehetett.
Ezt csak azért mesélem el, mert remekül mutatja, hogy a boldog kapcsolat mennyire nem függ a körülményektől, vagy a kívülállók elvárásaitól, véleményétől.
Ez mennyire szép volt! Ha egy férfi eltervez valamit… :)
Édesek. ♥
Nálunk csak annyi volt, hogy nagypapi bejelentette, hogy amíg nincs diploma, nincs esküvő. Délelőtt volt a diplomaosztója apunak, délután az esküvő, át se öltözött az öltönyből! :D Pár hét, és 32. házassági évfordulójuk lesz.
Délelőtt diplomaosztó, délután esküvő – ez ám a szó szerinti betartása a szülők által szabott feltételnek! :-)
Utólag visszaolvasva lehet, hogy a sztorim nem volt egészen érthető. Nagyszüleimnek az egyházi esküvőt természetesen a rendszer miatt kellett titkolni: az 50-es években egy pedagógust simán kirúgtak volna ilyesmiért. Ha kitudódott volna, mehettek volna mindketten a friss diplomájukkal gyári munkásnak. És azért akarták a polgári előtt, attól függetlenül megtartani, mert nem lehetett tudni, hogy nagypapámra mennyi ideig tart még igényt a hősi néphadsereg. Így aztán nem is jelentették be előre a polgári esküvőt az ismerősöknek – hiszen nem volt időpont – , hanem amikor nagypapám hazament, villámgyorsan megszervezték és lezavarták, a távolabbi rokonok és ismerősök nem kis meglepetésére. Utána írta nagymamám a kerületi tanügyis elvtársnak a családunkban azóta legendássá vált sürgönyt: “Váratlanul férjhez mentem STOP Azonnali áthelyezésemet kérem (ide és ide) STOP X-né YZ”. Az áthelyezést megengedték, így mindketten a közös lakhelyül választott városban, sőt ugyanabban az iskolában kezdhették a következő tanévet (és később is szinte végig együtt dolgoztak). De a kollégák még hónapokig röhögtek azon, hogy ugyan hogyan lehet váratlanul férjhez menni :-)
:DD Ez nagyon cuki.
Köszi a gyors választ :) Ezekkel egyetértek én is. Csak mindig elgondolkodtat, hogy miért van valaki együtt a párjával tizeniksz, vagy akárcsak 5 évig is, ha aztán nem marad vele – papírral, vagy anélkül. Szerintem pár év alatt, pláne együttéléssel, azért minden kiderül a másikról, ami alapján dönteni lehet… a másik pedig, ha jól emlékszem a leírásodból (ami a kedvencem a blogon, kb. sírtam a végén :)) te 14 voltál, mikor Ádámot megismerted. Hogy várjon egy mondjuk 30-35 éves nő 7 évet, mire a párja kigondolkodja magát? Papírral vagy papír nélkül, ilyen helyzetben előbb kéne dönteni…
De miről kéne dönteni? Nem igazán értem a kérdést, hogy most ha nem számít a papír, akkor mit kell kigondolkodni?
Nem lehet előre tervezni. Egyik lépést kell megtenni a másik után. Pár év alatt sem tudod eldönteni, hogy huszonöt év múlva együtt lesztek-e még, addig annyi minden történhet! Tervezni lehet, de hosszú távon azzal kell foglalkozni, ami most van, mert hiába döntöd el, hogy mi lesz, mikor lesz házasság, autó, ház, nem mindig mi döntjük el az életet. :) Szóval lassan, fokról fokra kell haladni. Tegnap jó volt. Ma jó volt. Holnap is azért fogok dolgozni, hogy jó legyen. Aztán így szépen lehet a végén egy jó élet. :)
Az elköteleződés attól elköteleződés, hogy azt mondom: téged szeretlek, azért fogok dolgozni, hogy a családunknak jobb legyen (akkor is, ha az két főből áll: belőled meg belőlem), hogy legyen, aki megölel, amikor szomorú vagy, hogy legyen kivel együtt nevetned. Ha ezt megkapjátok egymástól minden nap, akkor ott az már el van döntve elég komolyan. :)
Ha valaki meg fél lábbal kinn van a kapcsolatból, mellékállásban tart másik embereket, a konfliktusoktól elmenekül, megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, és nem teszi bele a száz százalékot, arra nem várni kell, hanem beszélni vele, hogy mi a franc van, fuckbuddyk vagyunk vagy szövetségesek. Nekünk a szövetség nem az eljegyzéssel kezdődött, szinte kezdetektől magától értetődő volt, hogy akkor ő meg én egyenlő mi, és kész. Nem kellett várnom rá, örültünk, hogy végre megtaláltuk egymást, akart várni a fene!
Szóval segítesz a definíciókban? Mit jelent a “várni”? Miben kell dönteni? Mit kell kigondolni? Mi történt eddig, hol tart a kapcsolat, és miről kell meghozni a döntést? A “nem marad vele” szakítást jelent?
Én talán sejtem, mit jelent itt a várni, vagy legalábbis le tudom írni, én mit értek alatta (és ha nem ezt értetted alatta, akkor bocsi, ez az én értelmezésem :)).
Tegyük fel, hogy szeretnél gyerekeket (mondjuk hármat-négyet), és csak úgy tudod elképzelni, hogy házasok is vagytok. Mert vannak olyanok, akik így tudják elképzelni, ahogy olyanok is vannak, akiknek nem számít a papír – és mindkettő abszolút rendben van, de tegyük fel, hogy X lány az első csoportba tartozik. Ha 14 évesen találkoznak, vár hét évet meg még egyet, 22 évesen feleség, bőven van ideje megszülni (megpróbálni megszülni, mert sajnos a biológia közbeszólhat :( ) a vágyott három-négy gyereket negyvenvalahány éves koráig. De ha valaki már 30-35 éves, és nyolc év múlva 38 vagy 43, akkor le kell mondjon a négy gyerekről, vagy arról, hogy házasságban szeretné őket. Ha például nekem még 5 évet kell várni, akkor 29 leszek, és ha nem muszáj, nem szeretnék akkor elkezdeni (nagy) családot alapítani, mert a kor előrehaladtával egyre nagyobb a veszélyeztetett terhessé válás lehetősége, meg egyébként is, bizonyos időnek muszáj eltelnie a gyerekek között (az a 9 hónap meg még valamennyi, hogy elkezdődhessen az újabb terhesség).
Természetesen a gyerekszülés csak egy aspektus, millió más dolog miatt is szerethetne valaki esküvőt. Ez csak arra volt példa, hogy külső nyomás nélkül is lehet valakinek a vágya, hogy eljegyezzék és elvegyék. Egyébként a fent leírt esetben egyetértek Viával, szerintem Briginek nincs oka aggodalomra, ha a kedvese is hozzá hasonlóan tervez, és meg lehet vele beszélni az esküvőt, akkor előbb-utóbb meg is rendezik majd, és a kérdezősködőkkel meg nem kell foglalkozni, senkinek semmi köze ezekhez, aki számít (szülők, jó barátok, stb) meg úgyis tisztában van a helyzettel és nem kotnyeleskedik :)
De nem értem, miért alapvetés, hogy 7-8 évet várni kell az esküvő előtt? Írtam valahol, hogy mindenképpen el kell telnie ennyi időnek az “összejövés” és a házasság között? Ha igen, akkor bocsánat, hogy félreérthető volt. Ni azért vártunk ennyit, mert még akkor is csak 22-23 évesek voltunk. Jó dolog lehet 2 év együttlét után is házasodni, de én akkor még mindig alig töltöttem be a tizenhetet. :D (Egyébként vicces ez a relatív dolog, a kérdezők se bírnak kiigazodni a saját elvárásaikon. Amikor megtudták, hogy 7 éve együtt voltunk, rögtön jött a kérdés: mikor házasodtok össze? Mondtuk, hogy jövőre. Erre: “Nem korai ennyi idősen?” Akkor meg a francnak kérdezted! :D)
Szóval ha valaki 30-35 éves, akkor miért várna nyolc évet, mire, kire, milyen háttérrel? Komolyan nem értem, ez most honnan jött, hogy ennyit KELL várni. Ha valaki 30-35 éves, akkor megbeszéli a párjával, aki akárhány éves, hogy figyi, gyereket szeretnék, te is szeretnél? Oké, akkor csináljunk. Hol jön itt képbe a nyolc év? Csak magamat tudom ismételni: meg kell beszélni, hogy ki mit akar, ki mit vár el a kapcsolattól, mitől fél, és olyan dolgokat is tisztázni kell, ami lehet, hogy az egyiknek magától értetődő, de a másik nem gondolatolvasó, hogy kitalálja. (A “ha szeretnél, tudnád” meg egy iszonyú ostoba játszma. Néma gyereknek satöbbi.)
A “kell várni”-t szerintem itt a lányok úgy értették, hogy a srácoknak kell ennyi idő, amíg elhatározzák magukat.
Ami amúgy szerintem érthető is, mert a férfiak többsége lassabban érő típus. Barátnőmék 23 évesen jöttek össze, a srácot úgy képzeljétek el, mint egy tipikus egyetemistát, semmi felelősség. Barátnőm többször már a szakításon gondolkodott, mert amikor a jövendő tervekről akart beszélni a barátjával, az mindig a “még nem vagyok elég érett ehhez” mondattal hátrált ki. Aztán valami hirtelen megváltozott, most 29 évesek, fél éves a babájuk és a srác teljesen megkomolyodott, egy mintaapa lett belőle :))
Barátnőmnek szerencséje volt, de olyat is ismerek, akik 8évnyi hasonló érvekkel történő halogatás után szakítottak, mert srác nem érezte, hogy fel tudná venni a komoly elköteleződés “terhét” 32évesen. Ilyen is van.
De mit jelent az elhatározás? Szerintem itt is fogalmi félreértések vannak, nekem az már elég elhatározás, hogy összeköltözünk, közös kassza van, jóban-rosszban, fogja a fejem, ha hányok. :D Ha ez megvan, akkor nem csapok patáliát, hogy deénakarokgyémántgyűrűt, mert így is bőven bizonyította már, hogy engem akar, majd lesz esküvő, amikor lesz esküvő. (Esküvő lett, gyémántgyűrű nem, sajnálom rá a pénzt. :D)
Vagy arról beszéltek, hogy nyolc éve együtt vannak, csak randizgatnak, össze se költöznek, heti néhányszor találkoznak, néha együtt alszanak, és ennyi?
Azért kicsit árnyaltabban de valami ilyesmi, igen. Lehet,hogy egy kapcsolatban mind fennállhatnak azok a dolgok, amiket írtál
“Tegnap jó volt. Ma jó volt. Holnap is azért fogok dolgozni, hogy jó legyen.” ,
csak valószínű, hogy ha mondjuk megkérné a kezem, akkor nem mondanék igent, mert nincs meg az a “kezedet a kezembe tettem” érzés, hogy igen, mi ki fogunk tartani egymás mellett életünk végéig. Ettől ez még nem egy fuckbuddy kapcsolat, csak nincs benne az elhatározás, hogy mi végleg összetartozunk.
Nekem az esküvő a kapcsolat természetes evolúciója, amit megelőz az összeköltözés, az összeköltözés pedig annak a természetes folyománya, hogy jók vagyunk együtt és nem bírjuk ki egymás nélkül, még többet akarunk, reggeleket, éjszakákat, szürke hétköznapokat, színes hétköznapokat. Arra, hogy összköltözzünk, nem várnék nyolc évet, most akar valamit vagy sem… Amennyire a házasságot nem tartom az őszinte közös élet előfeltételének, az együtt élést annyira nagyon. :) Én se mennék hozzá randizás után közvetlenül, nekem kell a közös kuckózás élménye. Ha nyolc évig kásakerülgetés van az összeköltözést illetően, akkor az nekem is fura lenne, de ha már együtt éltek, működik a közös élet, partnerek vagytok és társak, akkor az esküvő onnantól már nem akkora plusz elköteleződés, mert az együttéléssel a 99% már megtörtént: látott betegen, látott szomorúan, dühösen, és még mindig melletted akar ébredni — akkor elég komolyan gondolja. :)
Erre egyébként vannak szociológiai kutatások, hogy kinek mi ez a lépcső, és például az amerikai és az európai kultúrában vannak különbségek. Volt erről több dokumentumfilm, mert adódnak félreértések. Amerikában lazán lefekszenek egymással a “szeretlek” előtt, és ott az a “nagy lépés”, hogy szerelmet vallanak (mi fordítva vagyunk behuzalozva, csókolózásról se lehetett szó, amíg nem tisztáztuk, hogy merre hány méter :)). Angliában például a csók már közvetlenül a szeretkezés előtti stádium, a petting előbb jön, Amerikában a csókkal kezdődik minden, és ezért érzik úgy az amerikai fiúk, hogy az angol lányok “könnyűek”, mert a srác megcsókolja a lányt, a lány azt hiszi, hogy “ja, már itt tartunk?”, és irány is az ágy. Nyilván ez általános, nem minden amerikai és angol ilyen, de valószínűleg nálunk is vannak ilyen egyéni különbségek a lépéseket illetően. Szóval, papagájkodom: tessék beszélni, hogy ki mit vár el, kinek mit jelent a komoly kapcsolat, és abból kell kihozni a közös nevezőt. :)
Nekünk kettőnknek valami ilyesmi az előfeltételi listánk: barátság-szerelem-csók-többi-együttélés-esküvő-gyerek :D Hála az égnek kompatibilis egymással. :))
Egy jó kapcsolatban ez valóban így természetes :)
De ha meg nem jó a kapcsolat, akkor miről beszélünk? :D Akkor tessék megjavítani (őszinte kommunikáció, párterápia, egyéni terápia — nehézségi sorrend, attól függően, hogy mekkora gond van), vagy elengedni.
Az én párom 22 évesen, egy év együttlét után már tudta hogy engem akar feleségül venni, és ezt két évvel később meg is tette. Nem minden pasinak kell sok hosszú év ehhez. :)
Nagyon jó a cikk, Via! :) Viszont szerintem ez a könnyebben kezelhető eset… egyszer írthatnál arról a jelenségről is, amikor a pasi 5-10 év után SEM jegyez el, és eszében sincs, és nem a külső elvárások jelentik a problémát…
Arra is azt tudom mondani, hogy beszéljenek egymással a felek, hogy mit jelent számukra ez a kapcsolat, és mit várnak a másiktól. Nem gondolom, hogy a házasság az egyetlen igaz jelzője annak, hogy valaki kitart a párja mellett és szereti. Ezt a párnak kell eldöntenie, hogy működik-e a párkapcsolatuk, szeretik-e egymást (amit Briginek írtam), és kell-e az a kiultimátumozott papír, vagy érdemes-e a nemléte miatt borítani az egész (egyébként jól működő) kapcsolatot.
Ha a férfi nem szeretné az esküvőt, de amúgy hűséges, odaadó, szerető, jó apa, akkor a nőnek el kell döntenie, hogy papírt akar arról, hogy van egy társa, vagy egy hús-vér társat, aki hűséges, odaadó, szerető, jó apa…
Nekünk 7 év után volt eljegyzés és 8 év után volt esküvő, de 5 év házasság után sem gondolom, hogy akkora wasistdas lett volna. Előtte se csaltam meg, utána se jutott eszembe, papír ide vagy oda. :) Akkor mondtam igent a közös életre, amikor őt választottam. Soha nem fél lábbal voltunk benne a kapcsolatban, az esküvő kapcsolatunk megünneplése volt, nem több, és azért akkor, mert akkorra lett rá pénzünk, hogy úgy ünnepeljük meg, ahogy szerettük volna. :) És ha lesz rá pénzünk a jövőben, tartani fogunk még “esküvő”-szerű bulikat a következő évtizedekben, nem a fehér ruha miatt (az nem lesz több), hanem mert jó együtt, és jó ünnepelni. :)
Nem hiszek abban, hogy ilyen döntéseket kizsarolni vagy kijátszmázni jó ötlet. Olvastam olyan tanácsot, hogy “ha még mindig nem kérte meg a kezed, válts stratégiát” — mi van, háborúzunk? Azt hittem, társas kapcsolatról van szó, nem valami területszerző vadászatról… Ha annyira kell az a pasi, akkor pisild körbe, és a tiéd. :D Csak aztán ne lepődj meg, ha mégsem…
Ha együtt jó, akkor jó együtt papírral meg anélkül is. Csak az a lényeg, hogy együtt jó legyen, és nektek jó legyen úgy, ahogy.
“pisild körbe” :D:D:D
Ha az esküvő tényleg csak egy papír, akkor nem értem, miért nem képes azt a papírt aláírni valaki. “Jobb” helyen 10 perc az egész, annyit fél lábon is ki lehet bírni. Szerintem egy esküvőnél sokkal nagyobb dolgokon is túl kell esni együtt. Tegyük fel, hogy a férfinak nem fontos a házasság, a nőnek igen. Miért nem képes kimondani azt az egy igent, ha tudja, hogy boldoggá tenné a párját? Már ha feltételezzük, hogy egyébként is élete végéig vele szeretne lenni, csak épp papír nélkül.
Nem sok embertől hallottam eddig, hogy bármi is változott volna közöttük az esküvő után. Ezért aztán végképp nem értem, miért kell ódzkodni.
Mert társítanak hozzá valamit, és mégsem csak egy papír. Ezért kell kibeszélni, hogy kinek mit jelent a házasság, az esküvő, milyen kötelezettségeket érez utána, amit most, papír nélkül még nem. De szerintem az a nő, aki nagyon erőlteti, hogy esküvőt akar, nem csak a papírt akarja, és csalódott lenne egy “tíz perces” verziótól. Muszáj tisztázni, hogy most akkor a papír kell, vagy a buli kell, vagy mindkettő, és megtalálni a közös platformot — ez a kompromisszum. :)
Nálunk pont fordítva volt: a (most már) férjem ragaszkodott a papírhoz, én pedig nem. A 10 percet kibírtam az ő kedvéért. Az volt neki a fontos, hogy ország- világ egyértelműen tudja, mi ketten összetartozunk. Az érzelmek nem változtak, csak könnyebb a bürökráciával bajlódni így.
Én is csak alátámasztani tudom azokat, amiket Via írt. Ha megvan, hogy 2-3 éven belül már családalapítás, akkor a fő kérdés megoldódott! Akkor egy irányba haladtok és ez nagyon jó! Persze megértelek Téged is, ha tényleg saját vágyból fakad az, hogy jól esne a Párod részéről már a komoly elhatározás, hogy együtt kifejezhessétek azt, hogy összetartoztok, mert szép szimbólum. De valóban, kérdezd meg Magadtól és a párodtól is, hogy mit jelent Neked, neki az eljegyzés. Nálunk pl. pont úgy volt, hogy nekem az eljegyzés az már azt jelentette, hogy 1-1,5 éven belül esküvő, és hogy persze, az eljegyzésből még ki lehet könnyen lépni, de azért mégis egy nagyon komoly igen. A Párom pedig csak ki akarta fejezni, hogy ő velem akar lenni. Végül megtaláltuk a kompromisszumot és meglepetés lánykérés lett és azóta is boldogok vagyunk :)
Az esküvő tervezgetése akkor lesz igazán örömteli, ha a Párod is örömmel részt tud benne venni, és lehet, hogy ő ezt akkor tudja örömmel és teljes odafigyeléssel megtenni, ha már letudta a sulit, stabil munkája van és tud pénzügyileg is tervezni. Mondjuk akár azért is, hogy olyan esküvőt tudjatok csapni, amilyet csak megálmodtok (megálmodsz), hogy el legyél kényeztetve :) Tisztázzátok, ki mire vágyik, hogy tervezi. Ha tényleg komolyan gondolja azt a 2-3 év múlvai dolgot (márpedig miért ne gondolná komolyan?), akkor nem kell sokat várnod arra a lánykérésre szerintem. :)
Teljesen egyetértek! :) nálunk ugyanez van, de szerencsémre (:D :D :D) a távoli ismerősök is ismerik annyira a stílusomat, hogy nem nagyon mernek ilyet kérdezni, mert könnyen visszafordítom és zavarba hozom őket humorral, gúnnyal, ha túl személyeskedőnek találom. :) De egy két friss/távoli ismerős bepróbálkozott már – egyszerűen kapcsolatot próbáltak keresni, témát, amihez hozzá tudnak szólni… (én ugyan percekig nem kaptam levegőt :D, de mind1)
Via tanácsa remek, szerintem nem egyformán gondolkodtok ezekről a “szintekről”. (Ahogy olvastam, eszembe jutott, szegény srácoknak nem könnyű velünk… ;) elvárjuk, hogy lovagiasak legyenek, hogy meglepjenek minket, de nem hagyjuk őket lovagnak lenni.) Ha pedig egyformán gondolkodtok, akkor el kell döntened, hogy el tudod őt fogadni ilyennek, vagy sem – praktikusan még az esküvő előtt :)
Mi még össze sem házasodtunk, de már kapom a mikor lesz gyerek kérdéseket…
Mindig lesznek, akik a mikorra kíváncsiak az életeddel kapcsolatban, de le kell őket szarni, mégpedig a következő miatt: ha közük lenne hozzá, akkor lennétek olyan kapcsolatban, hogy ez a kérdés a kis fejecskéjükben fel sem merülne, mert szóba kerülne a téma. A barátaim sosem kérdezik meg, mikor lesz gyerekem, mert tudják jól a helyzetünket és a véleményünket a dologról, nem kell rákérdezni. Aki meg rákérdez az nincs olyan státuszban hogy az igazságot az orrára kössem, semmi köze hozzá.
Hozzáteszem én is vertem magam a földhöz, mikor már 7 éve együtt voltunk a (most már) vőlegényemmel és néztem a házasodó ismerősök képeit facebookon. Pattogtam itthon, hogy én is akarok esküvőt. Ő akkor már tette félre a pénzt a gyűrűmre, de ezt akkor nyilván nem mondhatta el, mert oda lett volna a meglepetés… Szóval ezzel a kirohanásommal kb őt is megbántottam.
Ha együtt terveztek akkor úgyis lesz egy idő után esküvő, ne nyomd bele egy kényszerlánykérésbe a párodat. Akkor lesz az igazi, ha őszintén térdel le eléd, és azért mert ő is szeretné. :)
Igen, gif akar lenni, és img tag között volt, de hozzászólásoknál sosem tudom, hogy melyiket szereti a WordPress :) Ez volt:
(remélem, most végre sikerrel járok :D)
:)))
Köszi. ♥
Egyébként a kacsacsőrös HTML-t szereti nagyon. :)
Ha gif akart lenni, sajna nem jött át. :( Betennéd img tag közé?
Olvastam, és csak ez jutott eszembe: