Nagyon sok kérdést kaptam, köszönöm szépen! Ennek köszönhetően extra-hosszú levelesláda következik, bekészíthetitek a teát-kávét, és lehet olvasni! :) Melinda édesanyja 50. születésnapjára készül, ehhez kért ötleteket; Emmi szakított, és most vacillál, hogy jó ötlet volt-e; YX pedig úgy érzi, túl szigorúan fogja magát, és nem tud pihenni.
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com.
Melinda: Júniusban lesz 50 éves az anyukám. Jó lenne, ha emlékezetes lenne ez az ünnep neki is és a családnak is. Ami biztos, hogy ő szervezi meg a családi bulit, tehát a meglepi buli kizárva. Mivel nem vagyok jártas a “partikban” nem tudom mivel lehetne feldobni (dekoráció, meglepetések stb.), valamint az ajándékkal is gondban vagyok. Nem akarok túl drágát és túl átlagosat sem adni, de pl. utazás, ilyesmi ki van zárva.
Dekorációban nem kell kimelleszteni magatokat, készíthetsz fogpiszkálóból és dekortapaszból mini zászlókat (ezeket szúrhatod szendvicsfalatkákba, gyümölcsnyársra, vagy muffinok tetejébe) — ezt vihetitek tálcán, biztos jó néven veszi, ha nem csak ő készül ennivalóval a saját bulijára. A falra tehetsz színes papírból és zsinegből készült zászlógirlandot, vagy kartonpapírból kivághatod, hogy 5 és 0, illetve A N Y U. Ajándékba ilyen kerek évfordulóra mindenképpen valami személyeset adnék — fotóalbum vagy scrapbook az életéből, levelek a szeretteitől, a születése napján megjelent újság másolata. Ha úgyis családi a buli, játszhattok olyat, hogy minden meghívott név nélkül felír egy papírra egy anyukáddal kapcsolatos kedves történetet, amire szívesen emlékszik (amit ketten éltek át). Anyukádnak fel kell őket olvasnia, és kitalálnia, hogy ki írta. Zsepit készítsetek elő! Ha tárgyi ajándékot szeretnél, összeállíthatsz neki egy kényeztető csomagot: lehet benne egy jó könyv, egy finom szappan, ízletes tea, kézkrém, amolyan “szeretlek anyu, kérlek, magaddal is foglalkozz”-alapkészlet. :) Ja, és egy csokor (vagy cserép) virág, nem tudom, ő hogy van vele, de én szeretek virágot kapni és adni is. Boldog születésnapot neki!
Emmi: Eléggé zavaros időszakát élem az életemnek, aminek fő oka, hogy nem régen véget vetettem a 7 éves párkapcsolatomnak. A dolog azonban sajnos nem ilyen egyszerű, mert gimi óta egy párt alkotunk, és az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy diplomázás után eljegyzés, majd összekötjük az életünket – viszont most, hogy ez aktuálissá vált, nem vagyok biztos az érzéseimben, és hogy valóban ezt akarom-e… Nem tudom egyet értesz-e azzal, hogy több év után már nem olyan egyszerű elkülöníteni a szerelmet a biztonságérzettől, és azt hogy “Ő kell” vagy csak “VALAKI mellém, és ha ő van – hát ő…” ??
Hát, én ezen dilemmázom. Mellette szól, hogy talán senkiben nem tudnék már úgy megbízni, mint benne, mert annyira a részemmé vált ennyi év alatt; hogy szeret; segít, amikor szükségem van rá; megért. Ellene szól, hogy nem érzem azt “mindent elsöprő” érzést iránta; hogy eléggé zárkózott, ezért nem tudok vele/mellette én sem feloldódni társaságban; hogy a szüleim sem igazán szimpatizálnak vele; hogy engem zavar a “mackós” túlsúlya, hogy – s talán ez tetőzte be a döntésemet – kirúgatta magát az egyetemről a hanyagsága miatt. Én csak… nem szeretnék abba a hibába esni, hogy hagyom őt, elhitetve magammal, hogy van jobb/szebb/érzelmesebb/kreatívabb…. – aztán meg maradok egyedül az irreális elvárásaimmal… Nem szeretnék éretlen “csitrinek” tűnni, hisz talán neked a leírtak alapján az tűnik ki, hogy nem vagyok szerelmes (és akkor “miről beszélünk?”), csak ez most tényleg annyira nehéz… Szükségem lenne arra, hogy minél több – nálam bölcsebb (és téged annak tartalak :)) ember véleményét meghallgassam… Remélem tudsz tanácsot adni – előre is köszönöm!
Érezni a leveledet, hogy nagyon össze vagy zavarodva. Engem nagyon aggasztott, amit írtál a párodról (nem tudsz mellette feloldódni, nem tudsz rá felnézni a hanyagsága miatt), ezzek teljesen érthetően tönkretehetnek egy kapcsolatot. A kérdésedhez bevetettem a nehéztüzérséget, Villányi Gergő párterapeuta képében, és kikértem a szakvéleményét.
Villányi Gergő: Nehéz ilyenkor a bonyolultságot az emberi élet szépségének tekinteni. Emmi nézőpontjai közül több is vezethet megoldáshoz, de a leghangsúlyosabb, hogy egy párkapcsolat nem egyszemélyes helyzet. A megszokás és az “Ő az igazi” érzés is igaz lehet, akár egyszerre is, mindez a kapcsolat hőfokától, úgymond színességétől, energiáitól függ. 7 év alatt két ember nagyon sokat csiszolódik, megismerik, megszokják egymást és egymás életének minden szegletében ott van már a másik is. Ebből kiszakadni, nagyon erős hiányérzetet, üresség érzetet okozhat, ami természetes. A veszteségre pedig megoldást keresünk, akár előre, akár visszalépve.
A bizalom kialakulásához idő és megfelelő pár kell, de ez nem egyedülálló, kizárólagos állapot. Más is elérheti ezt a szintet, de egy hosszú párkapcsolattal azonnal persze nem veheti fel a versenyt egy újonan megismert ember. A szerelemmel kapcsolatban pedig már a tudomány is bebizonyította, hogy 1,5-2,5 évig tart általában, eddig tartanak ki a kémiai tartalékok. Ezután a szeretet, a kötődés, gyengédség, elfogadás, intimitás természetesen megmaradhat, de a rózsaszín ködös állapot mindenképpen mulandó, hozzáteszem szerencsére. Az értelmi élet, a kapcsolat pont a szerelmes és az örömteli időszakokból merít hosszú távon, és a problémás időkben. A közös problémák megoldása, a kiút megtalálása legalább annyit ad egy párkapcsolat stail és bizalommal teli kialakulásához, mint a szép emlékek és élmények gyűjteménye.
Ha Emmi logikáját követem, jobb/szebb/érzelmesebb/
Nekem úgy tűnik, nem véletlen, hogy szakítás lett a jelenlegi állapot szerint. Ki tudna, vagy akarna felnézni egy olyan férfira, aki kirúgatja magát, nem törődik önmagával? A zárkózottsága nem tudom mennyire újkeletű de ez is meghatározhatja (ahogy meg is tette) mindkettejük szociális életét. Itt most romok vannak, amelyekből együtt lehetne építkezni, de ahhoz a fiú nagyon sok téren át kell gondolja, hogy mit szeretne és azért mit tud/akar megtenni. A szülők szimpátiája szerencse, ha megvan, de nem ők élnek a választott párral, így beleszólásuk sincsen, de minden bizonnyal nem könnyű a lányukat válságban látniuk.
Visszatérve ahhoz a gondolatmenethez, hogy két emberen múlik egy kapcsolat: a fiút nem lehet megmenteni, mert ő maga tud csak lépéseket tenni. Ismerek olyan történeteket, ahol a krízisből újjászületés lett, új alapokra helyeződött a kapcsolat, de olyat nem, ahol egy ember sikerrel vitte a hátán két ember életét. Ilyen helyzetben Emmi jól teszi, ha önmagában rendezi az életének azon pontjait, hogy mire vágyik, merre indul, mik a céljai. Egy szakasz lezárását jó esetben egy összegzés, a tanulságok levonása, egy természetes gyászidőszak és a jövő eltervezése követi.
És akkor most visszaveszem a szót. :) Gergő megerősített abban, amit én is gondoltam: szerintem sem “félelemből” szakítottál, sőt, inkább az lenne a biztonsági lépés, ha visszamennél az ismert rosszba csak azért, mert azt már ismered. Gondolom, próbáltad már megbeszélni ezeket a fontos dolgokat a pároddal (szociális élet, motiváció hiánya). Amennyiben úgy érzi, partner ebben a dologban, és közös erővel tudtok új célokat kitűzni, akkor folytatódhat a kapcsolat. (Tudod, nem te kontra ő, hanem ti kontra probléma, jelen esetben tanulás, életmódváltás, szocializáció.) De az valóban nem elég, hogy te felajánlod, hogy segítesz, ő pedig nem tesz bele semmit a kapcsolatba, és megy tovább minden úgy, mint előtte.
A szakítás hatására előjötthettek a kishitű gondolatok: vagyok-e olyan jó, hogy “kellek-e” még másnak? Érdemlek-e “jobbat” egyáltalán? Vagy nekem “be kell érnem” vele? Nem, nem kell beletörődnöd ebbe a helyzetbe. Vagy változtass rajta úgy, hogy megbeszélitek (ld. fent), ha pedig ez hamvában holt, akkor tölts egy kis időt magaddal, erősödj meg egyedül, gyászolj, gyógyulj. ♥
Zárójel, mert elsősorban nem erről kérdeztél: szerintem ha szerelmes vagy, akkor meg tudod különböztetni, hogy megszokásból vagytok-e együtt, vagy tényleg szerelemből. A lila köd elmúlik, de a bajtársiasság, a közös poénok, a vonzódás megmaradnak. Jó mellette ébredni, tele van a szíved örömmel, ha meglátod, jól esik, ha megérint — hosszú évek múlva is. Mélypontok vannak, de abból is erősebben jöttök ki, és összekovácsol, elmélyülnek az érzelmek. Az ismeretlen izgalma már természetesen nincs meg, hiszen minden rezdülését ismeritek egymásnak, de a kiépült bizalom sokkal jobb, és a pillangók az ismerőstől is tudnak még pörögni rendesen. :) Főleg, ha új kalandokba vágtok ketten: új célokat tűztök ki, egymás mellett gyarapodtok, fejlődtök, támogatjátok és segítitek egymást! Ahogy érik a párod, úgy lehet egyre szeretnivalóbb és érdekesebb személyiség a szemedben — és úgy újúlhat meg a kapcsolat is.
YX írta: Régóta olvasom a blogodat és mindig csodálkozva nézem, hogy milyen könnyed, természetes és jól szervezett vagy :) Úgy érzem, alapvetően vagy pozitív beállítottságú, szerencsére ebben rokonléleknek mondhatom magam, mégis vannak olyan akadályok, amiket nem veszek könnyen. Ha egy mondatban szeretném megfogalmazni, hogy mi a “probléma”, akkor azt tudom mondani, hogy mindenre FELADATként tekintek. Megoldandó, kipipálandó, stresszt okozó feladatként. Mindenre. Talán furcsán hangzik, de képes vagyok a takarítástól elkezdve a főzésen át (ami egyébként nagy hobbim) a barátnőkkel való találkozásig mindenre úgy tekinteni, hogy “kell”. Pl. elvégzem a munkámat, aztán meg kell főzzek, majd találkoznom kell XY-nal és csak azután lesz szabadidőm. Alapvetően nagyon fáradékony típus vagyok, a világ összes alvása nem lenne nekem elég és úgy gondolom ez lehet az alapja az egésznek, ugyanis olyan, mintha azt várnám, hogy ha minden “feladaton” túl vagyok, akkor tudok pihenni. Pihenésnek meg mintha csak az alvást tekinteném — minden más a “kell” kategória. Nem tudom mennyire érthető a problémám, így leírva elég érdekesen hangzik, nyílván rá is erősítettem, hogy jobban érezni lehessen mire gondolok, de talán lejön belőle hogy mi a problémám magammal. Abban szeretném a segítségedet kérni, hogyan lehetnék lazább, a mindennapokat örömként megélő, nem a mindenben kötelességet látó (és kereső..) valaki?! Azért éthetetlen számomra, hiszen mint írtam is, mindennek a pozitív oldalát látom, nem kesergek, elégedett lehetek az életemmel és minden “rosszban” meglátom azt, hogy milyen okkal történhetett. És ez így furcsa, egymást ütő kettősség :)
Oké, kezdjük a kulcsmondatokkal! “Pihenésnek csak az alvást tekintem”, “problémám van magammal”. Amikor alváson kívül pihensz, “semmitteszel”, milyen gyakran jelennek meg azok a gondolatok, hogy “lusta vagyok”, “hasznosabban is tölthetném az időmet”? Szabadnapon, szünet alatt milyen hamar kapcsol be a bűntudat, hogy nem dolgozol? A maximalizmus melegágya, ha nem engeded meg magadnak a feltöltődést — nagyon gyorsan kiégés lehet a dologból, ha egyfolytában csak hajtod magad, és esélyt sem adsz arra, hogy élvezd, amit csinálsz. Nem, nem vagy semmirekellő, ha “csak úgy” ücsörögsz, nézel ki a fejedből, és “lopod a napot”, és akkor sem, ha jól érzed magad munka közben. Nem csak az számít értékes melónak, ha beledöglesz. :) Szoktam javasolni, hogy ha jönnek az saját magadat leszidó gondolatok, figyeld meg, hogy kinek a szavajárásával, hanghordozásával, vagy akár hangján szólalnak meg a fejedben; lehet, hogy volt ennek a múltban egy előzménye. Mindig teljesíteni kellett, mindig legyél tökéletes, anyu kicsi kislánya, a kitűnő tanuló. Ha ötöst hozol: “és a többiek hogy teljesítettek?”, ha hármast és a többiek is: “engem a többi gyerek nem érdekel”. Ez egy később is fennálló mérce lehet, és hiába nincs már veled (vagy akár már nem is él) az, aki belédnevelte ezt a maximalizmust, te neveled magad tovább. Pedig nem vagy robot. Nagyon is emberi, ha kinyúlsz, ha pihenni akarsz, ha nem szeretnél tökéletesen programozva élni.
A másik ok, ami hasonló tüneteket produkál (mindent beosztasz, mindent megszervezel), hogy megrémít az ismeretlen, ezért mindent próbálsz kézben tartani, hátha attól jobban kiismered és tudod irányítani a helyzetet — persze nem tudod, és akkor jön a kiborulás, amikor naná, hogy nem úgy történik minden, ahogy eltervezted.
Akár önjelölt hajcsár vagy, akár control freak, a következő gyakorlatokkal trenírozhatod magad a lazításra:
- Ne csinálj semmit. De komolyan. Ne olvass, ne tévézz, semmi olyat ne csinálj, ami távolról is “hasznosnak” nevezhető lenne. Csak figyelj. Már negyed óra is felszabadító lehet.
- Ne tartsd be, amit elterveztél. Találj ki valami programot, ami nem érint mást (tehát nem barátnős kávézás), írd be a naptárba, aztán ne menj el. Az agyad visítozni fog, hogy “de hát megígérted magadnak!”, de ne foglalkozz vele. Ez sokkterápia, a szöges ellentéte annak, amikor mindent betűre betartasz, de muszáj gyakorolnod, hiszen ha tőled kívülálló okok miatt nem tudsz elmenni valahova, vagy közbejön valami, akkor rugalmasnak kell lenned, és a bűntudattal csak rontasz a dolgon.
- Lepd meg magad! Improvizáció nélkül szintén nehéz a váratlan helyzeteket kezelni. Ha nyitott vagy az eseményekre, és megengeded, hogy bármi megtörténjen, a bármi meg is történik. :)
Improvizált séta: Tervezés nélkül indulj el valamerre, pénzérmével sorsold ki, hogy merre kanyarodj (fej – balra, írás – jobbra). Az is lehet, hogy mész, amerre a lábad visz, és nem gondolkodsz. Közben nézd az épületeket, ha találsz egy cuki fagyizót, vegyél egy gombócot. Figyeld az embereket, hallgasd a madarakat, keress érdekes kirakatokat…
Improvizált utazás: Kicsit hosszabb program, hétvégére ideális. Ha van buszbérleted, menj el egy forgalmas megállóhelyre, ahol sok busz van (pl. Örs vezér tere). Csukott szemmel pörögj körbe, majd nyújtsd ki a karod, és nyisd ki a szemed: amelyik járatra böktél, arra ülj fel, és nézd meg, merre megy. :) - Rúgd fel a szabályokat! Kezdd a desszerttel, öltözz ünneplőbe csak úgy, egyél tortát nem a születésnapodon (tegyél rá gyertyát is, fújd el és kívánj), hintázz a játszótáren. Miért is ne?
https://www.nlcafe.hu/ezoteria/20131115/feldmar-andras-eletkedv/
Tényleg divat ma lecseréni mindent a javítás helyett. De… Nekem 20 évig jó volt a házasságom és működtünk együtt, aztán valami elromlott és a partnerem nem volt partner a javításban és az a szint amire került a kapcsolat az nem volt nekem elég/jó, ezért kiléptem. Főleg mert már az egészségemet is veszélyeztette az az állapot /gyomorgörcs stb./
Nem tudtam hogy lesz-e más, de lett és most vállvetve vele küzdünk a problémáinkkal és élvezzük a közös életünket. Csiszolódunk egymáshoz, de minden napnak megvan a szépsége, öröme.
Nem kell elviselni amit nem muszály, egy életünk van ami nem csak egy fejezetből állhat.
Úgy gondolom él egy olyan téves elgondolás az emberekben, hogy 4-6-8-20 év együttlét, vagy kapcsolatban eltöltött idő egyfelől mindenképpen tapasztalttá tesz, másfelől stabil, (tökéletesen) működő, boldog kapcsolatot jelent, mert ugye ha, már ennyi évet együtt…
Ezt nemcsak az 5%-nál magasabb válási arány cáfolja meg, de a józan ész is. Egy kapcsolat nem az évektől lesz stabil, vagy jónak nevezett. A belefektetett energia, az egymásra figyelés, a gondozása, a frissítése, és sok apróság az, ami valódi értéket és életerőt visz egy kapcsolatba. Ha ez éveken át így megy, ha krízisekből együtt lábalnak ki, az természetesen erősíti, könnyíti ezt a folyamatot, de nem törvényszerű az évekre fogni. Ahogy az “a gyerek majd bebetonozza” kép is zavarokkal teli. Egyfelől a beton remek hasonlat, hiszen kemény, áthatolhatatlan, mozdulatlan, rugalmatlan és élettelen. Itt is ugyanúgy lehet a gyermekvárás öröm, és a fejlődés útja, ahogy rengeteg félelem, feszültség forrása is. Általában mindkettő, de a szülőkön múlik nagyrészt, mi kap hangsúlyt. De az, hogy egy gyerekvállalás a kapcsolat “betonja” és összekötője legyen önmagában, az indok vagy kifogás, alibi arra, hogy együtt maradjanak, az senkinek nem szerencsés a családban.
Elcsúszott az a nézőpont is, hogy itt nem tökéletesség kereséséről volt szó. Több szempontból is, alapjaiban rendült meg a kapcsolat, és ennek helyrehozására nem történtek lépések mindkét fél egyetértésében. A kapcsolat pedig két személyes folyamat, az egyik, ha megfeszül sem léphet, tehet a másik helyett. Cipelheti, amíg össze nem esik…”jó esetben”. Tehát a felelősség, a motiváció, a tenni akarás az első évben de a tizedikben is közös forrásból kell, hogy táplálkozzon. Nem feltétlenül 50-50%-ban, de legyen ott mindkét fél és aktívan, amennyire lehet.
Úgy gondolom az arany középút ott van, hogy nem lehet mindent megjavítani (főleg nem egyedül), de hasonlóképpen, nagyon komoly krízisekből, tragédiákból is van kiút. Vagy együtt, vagy a múlt elgyászolásával, a fejlődéssel, tapasztalatokkal és továbblépéssel. Ez nem jelent sem örök magányt, sem bármi áron ragaszkodást sem.
Végletes az a nézőpont, hogy vagy eltűrni, vagy elkergetni lehet egy adot embert/helyzetet. Kompromisszumokból áll egy kapcsolat egy része, ahol mindkét fél engedményeket tesz, belát, elfogad.
A félelmek témája is előkerült, az eltűrés és a kisebb rossz választása. Ez nézőpont kérdése is. A bizalom ugyancsak nehéz kérdés. Fontos, hogy mindezeket a saját szemüvegünkön át vizsgáljuk, de mégse tartsuk egyetlen útnak, egyetlen igazságnak.
A kisebb rosszat választani? Kockázatot elkerülni? Működőképes majdnem minden rendszer, a kérdés az ára, és a fenntartásának a “költsége”. Létezik patológiás egyensúly is, ahol pont, hogy a nem működő és a szőnyeg alá söpört dolgokkal együtt van egyensúlyban a rendszer, de a terhét, a viselésének következményét valaki mindig elszenvedi. Ebből jöhetnek létre olyan pszichoszomatikai panaszok, neurotikus tünetek, életvezetési problémák, amelyek ott gyökereznek.
És nem 100%-ról beszélünk, nem tökéletességről, hanem hullámzó, de működő egyensúlyról, és a pár azon képességéről, hogy a felvetődő problémákat kommunikálni tudja, lépéseket tenni, megoldást keresni, tapasztalatokat cserélni, esetleg segítséget kérni, ha szükséges.
Emmi levele az én fantáziámat is megmozgatta. Tök jónak találom, hogy Via, és a többiek is biztatják, hogy jól döntött, majd minden rendbe jön. Elvégre most már semmi mást nem tud tenni, mint bízni abban, hogy jó lesz. Meg persze tenni érte. Viszont eléggé furcsának tartom ezt a mostani tendenciát, hogy emberek 4-5-6-7-8 év után szakítanak. Nem tudom felfogni, hogy ennyi idő és energia befektetés után hogyan képesek mindent a kukába dobni. Tény, hogy régen ennyi, sőt kevesebb idő után már ott volt a gyerek, aki bebetonozta a kapcsolatokat, mostanában viszont ez nem annyira jellemző, vagy ha van, akkor sem olyan erős összekötő elem… De komolyan ennyi év munkáját, egy felépített kapcsolatot hogy lehet kidobni csak azért, mert nem kerek minden? Soha nem lesz kerek minden. Nincs tökéletes pasi, sem tökéletes kapcsolat. Legfeljebb a cukormázas filmekben. Persze lehet, hogy a barátnőé, kollegináé, szomszéd csajé annak tűnik, de csak mert nem látunk bele teljesen. A felszínt látjuk csak, azt akarjuk, de ott van alatta egy csomó minden, amit csak akkor ismerünk, ha benne vagyunk.
A másik súlyos kérdés, amit ilyen esetben mérlegelni kell, azon túl hogy az életünk egy jelentős darabjától megválunk, hogy mi lesz utána. Gondolom abban egyet értünk, hogy senki nem akar egyedül maradni, mert bár egy ideig lehet szórakoztató, a barátnőkkel lógni, flörtölni azzal, akivel jól esik, szingli filmek rózsaszín ködfelhőjébe burkolózni, és feministát játszani, de ez egy idő után elmúlik, és jön a fájó valóság, hogy nem vár otthon senki, csak a macska/kutya/tengerimalac… Meg van rá az esély, persze, hogy lesz helyette más, akivel ugyanannyi munkával fel lehet építeni egy kapcsolatot, de akkor is ott motoszkál az ember agyában, hogy ilyen már volt egyszer, mégsem sikerült. Lehet hogy ez sem fog? Lehet már itt vannak a jelek? És igen, jelek mindig vannak, mivel semmi sem tökéletes. Akkor megint kuka? Ezzel bezárul a kör. Amiből kilépni csak akkor lehet, ha vagy beletörődik az ember lánya, hogy egyedül marad, vagy elfogadja, hogy egyik pasi sem tökéletes, egyik kapcsolat sem az.
Nem vagyok egy optimista természet, ezzel tisztában vagyok. Viszont a racionalitásom eddig mindig megkímélt a nagyobb koppanásoktól. Nekem is van egy kapcsolatom, ami lassan a 7 év felé közeledik. Nem tökéletes, sőt. Határozottan tökéletlen. Van, hogy legszívesebben elkergetném, vagy én magam menekülnék el. Viszont ilyenkor mindig végig pörgetem, hogy mi lenne akkor. Egyedül nem akarnék maradni, ezért kellene keresni valaki mást. De hol, hogyan? Nyilván akihez kegyesebb volt a genetika, az ilyenkor előnnyel indul, viszont ilyen tekintetben igencsak hátrányos helyzetben vagyok. Így meg is van az első buktató, amin nagy valószínűséggel elhasalnék. Aztán, ha véletlenül mégis akad valaki, akkor jön a következő nehézség, megbízni a másikban. Elég nehezen engedek közel embereket magamhoz, márpedig egy kapcsolatban szerintem ez nélkülözhetetlen. Nem tudom elképzelni, hogy bízzak valaki másban annyira, hogy lásson valójában, minden álarc meg cicoma nélkül. A mostani kapcsolatomban sem volt könnyű ezt elérni, nem tartom valószínűnek, hogy van még olyan ember, aki ezt kivárná, elérné nálam. Vagy ha mégis annyira kíváncsi, és itt el is érkeztünk a harmadik buktatóhoz, akkor pedig azt nem tartom valószínűnek, hogy tetszene neki, amit lát, elfogadná, sőt, akarná. Ebben az esetben pedig jönne a nagy kopp. Ezt a kis gondolat menetet szoktam végig járni, amikor elegem lesz, és a végére mindig megnyugszom. Elvégre ami van még mindig jobb, – vagy más szemszögből nézve, kevésbé rossz – mint ami lehetne. Azaz egyedül. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy vagy ez vagy a semmi. Már pedig a semminél bármi jobb, így a probléma megoldódott, és pontot tehetek a végére.
Elnézést, amiért ilyen hosszúra nyúlt a hozzászólásom, de szerettem volna, ha áll itt egy kicsit racionálisabb megközelítés is. Nem hiszem ugyanis, hogy az a legjobb, ha minden apróság miatt borítjuk a bilit, tekintet nélkül a következményekre. Vannak dolgok, amiket ugyanis le kell nyelni, mert lehet, hogy így nem jó, de úgy még rosszabb. Már pedig érdemes mindig a kisebb rosszat választani, és kerülni a felesleges kockázatokat… Természetesen aláírom, hogy mindenki másképp működik, és hogy az én hozzáállásom mások számára esetleg elképzelhetetlen, viszont létező és működőképes.
Van, amikor jó alapokra épül egy kapcsolat, és azért érdemes dolgozni — tényleg nem kerek mindig minden, de a kapcsolati munka nem egy ember feladata! Ami veszett fejsze, arra viszont kár több évet elpazarolni — pláne, ha már 5-6-7-8 év benne van! Legyen benne még 10-15-25 is, feleslegesen, tűrve, megszégyenülve? Döbbenjünk rá a halálos ágyunkon, hogy soha nem úgy éltünk, ahogy akartunk, hogy mindig csak mi szerettünk, de minket soha, hogy mindig csak mi hoztunk áldozatokat, értünk soha senki, csak azért, mert “úgy volt illendő”? Szerintem egyértelmű a válasz: nem.
A semminél pedig a rossz valami egyáltalán nem jobb! A semmi semmilyen, de még bármilyen lehet, a rossz valami pedig egyértelműen rossz!
Nagyon margó: 13 év alatt egyszer sem éreztem azt, hogy el akarom kergetni, vagy el akarok menekülni a kapcsolatomból, és ismerek még jó pár embert, aki hasonlóan van.
Viszont ha a halálos ágyamon nincs mellettem senki, aki fogná a kezem, aki mellettem volt szinte egész életemben, akkor még szerencsétlenebb vagyok. Már pedig, ha dobom azt az embert, aki nem jelessel ugyan, de átment a vizsgán, akkor benne van a pakliban, hogy nem hogy jobbat, de ugyanilyet sem találok. És akkor már késő bánat.
A tűrést nem tartom feleslegesnek, elvégre bizonyos dolgokat igenis el kell tűrni, le kell nyelni. Megszoksz vagy megszöksz, mondja az unásig ismételt frázis. Viszont nem lehet olyan messzire szökni, ahol ezek a problémák ne érnének utol. Az jóval nagyobb megszégyenülés, ha sok évnyi menekülés, és kínlódás után kell rájönnöm, hogy semmi nem lett jobb, mintha akkor és ott maradtam volna nyugton a hátsómon, elfogadva, hogy ez van, ilyen az élet.
Én máshogy látom. Illetve nem csak párkapcsolata van egy embernek, hanem barátai is…
Kit érdekel a megszégyenülés? Magadnak csináld. Te legyél boldog. Ha te nem vagy, akkor minek csinálod? Ha az vagy, kit érdekel más véleménye?
Igen, abban egyet érthetünk, hogy nem értünk egyet :)
A barátok valóban számítanak, ha vannak és igaziak. Viszont nem feltétlenül azok. Jelen pillanatomban olyan barátságokat látok csak, amik leginkább a véletlennek köszönhetőek. Két embert egymás mellé fújt a szél, ezért elvannak, viszont a következő szellőnél, tovább állnak és más mellé kerülnek. Ilyen barátságokra pedig nem nagyon lehet építeni… Szerintem pont ezért kellene egy stabil párkapcsolat, ami szilárd kiindulópont, ami nem megkérdőjelezhető, amihez ragaszkodni kell, mert biztonságos.
A megszégyenülést magam előtt értettem. Elvégre a környezet sosem fogja úgy látni a helyzetemet, ahogy én magam, így a véleménye nem is releváns. Természetesen magam miatt csinálom, és saját magamnak kínos, ha rá kell jönnöm, hogy feleslegesen vergődtem, semmi nem változott, minden ugyanolyan, ha nem rosszabb. Akkor meg mégis mi értelme volt?
Egyébként a semmiről alkotott véleményünk is különbözik. A semmi nem tudsz mit kezdeni, az nincs, nem megfogható, csak valaminek a hiánya, egy lyuk. A valami, ha az még rossz is, akkor is megfogható, formálható, funkcióját jól vagy rosszul betöltő dolog, létezik, és ez a lényeg.
Melisandréval annyiban értek egyet, hogy valóban ma már a kisebb problémák felbukkantával is nem az az első, ami az emberek eszébe jut, hogy együtt megoldjuk, hanem, hogy váljunk… És ez valóban mérgező hozzáállás, főleg, ha házasságról beszélünk – ahol esetleg már gyerekek is sérülnek… Azonban abban Viával értek egyet, hogy a rossz egyáltalán nem jobb a semmilyennél, főleg ha házasságról, vagy leendő házasságról van szó. Szerintem a cél nem “csak” a házasság, hanem a JÓ, MŰKÖDŐ házasság – ami nem túl sanszos, ha már eleve épp hogy csak megtűrjük a másikat.
Melisandre, gondold át! Én tényleg nem beszélek most könnyen, de azt én is belátom, hogy különbséget kell tenni a gyökerétől romlott és az együtt leküzdhető problémák között..
Nekem a semmi a lehetőségek tárháza, a rossz valami (amin nem lehet javítani, csak beletörődtem, és megszokásból tűröm) pedig egy bilincs, ami megfoszt a lehetőségektől. A jó valami természetesen jobb, mint a semmi! :))
Emmi, ha valami a gyökerétől romlott, az hogy ért meg ennyi időt? Ha teszem azt két ember teljesen különbözik, és különböző irányba tart, annak már az elején ki kell derülnie. És ha mégis úgy döntenek, hogy ennek ellenére együtt maradnak, akkor az azt jelenti, hogy elfogadták, együtt tudnak élni vele. Akkor mi történik 6-7-8 év múlva? Mert azt nem hiszem el, hogy akkor jönnének erre rá… Inkább csak megunták az energia befektetést, ami nélkül azonban bármelyik tökéletes kapcsolat a darabjaira hullik.
Via, ha összekötöd valakivel az életed (akár hivatalosan, akár nem, ez most lényegtelen), az már egy fajta bilincs, nem? Nem teheted akkor és azt mindig, amit szeretnél, mert tekintettel kell lenned a másik érzéseire, vágyaira. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a bilincs kell, létszükséglete az embernek, különben nincs ami kontrollálja.
Én csak olyat csinálok, amit szeretnék. De eleve nem is szeretnék olyat, amivel bántanám őt (nem döntésből, hanem fel se merül), mert őt is szeretem. :) A szeretet nem bilincs, engem felszabadít, mellette az lehetek, aki vagyok, elfogad, támogat. Nekem a szerelem szárnyakat ad, nem korlátozásnak élem meg. Boldog vagyok, és szeretem az életemet így, és szeretem magamat mellette.
Egyébként 6-7-8 év alatt nagyon sok változás bekövetkezhet egy emberben, és nem feltétlenül összecsiszolódnak, hanem lehet, hogy széthúznak. Főleg, ha pont ebbe a 6-7-8 évbe esik egy felnőtté válás (ami ugyebár nem 18 éves korra van időzítve), vagy egy olyan trauma, ami alapjaiban megbontja az élet rendjét… ezt senki nem láthatja a kapcsolat kezdetén! Amikor igent mondasz a mostra, nem arra mondasz igent, hogy húsz év múlva kifordul magából! Sokadjára idézem magamat: mi kontra probléma, vagy ő kontra én… és amíg az előbbi verzió van, addig az egy jó kapcsolat, és a jó nem azt jelenti, hogy nincsenek gondok, csak azt, hogy működik és megoldjuk. De ha közelharc van a két fél között, képtelenek kommunkálni, nem tudják megoldani a dolgokat, mert egyik sem vagy csak az egyik hajlandó dolgozni érte, egy idő után a létfenntartás fontosabb lesz a fajfenntartásnál, azaz a kapcsolat erőszakkal való megőrzésénél. Ez már nem a “legkisebb gondra válunk” kategória.
Persze, mert az ember általában bele sem gondol, természetesnek veszi, hogy a másik érdekeit is figyelembe kell venni, vagy előbbre helyezni, elvégre szereti a másikat. De ez akkor is valamiféle korlátozás, csak lehet, hogy már olyan mélyen gyökerezik, hogy a másik lehetőség, ami neki nem lenne jó, meg sem fogalmazódik, ezért nem egyértelmű, ezért nem érzékeljük. És ez így is van jól, különben tényleg egyfajta gúzsba kötésnek élnénk meg, abba meg simán bele lehet őrülni.
Viszont ez alatt a 6-7-8 év alatt olyan kapcsolat és kötődés alakul ki két ember között, ami nem csak a kisebb, de a nagyobb problémákat is ki kell, hogy bírja. Ha nem, akkor tényleg az van, hogy a felek, egyik vagy egyik sem, hajlandók tenni a megoldás érdekében. És könnyebb kitáncolni, mint rendbe rakni, vagy elfogadni. Mert tény, hogy vannak dolgok, amik lehet, hogy mindkét felet zavarják, de egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni, akkor viszont vagy borítom az egész eddigit, tekintet nélkül arra, ami jó volt, vállalva a kockázatot, hogy jobb máshol sem lesz, vagy lenyelem a békát, megőrizve ezzel a biztonságot, és a működő dolgokat, és elfogadva, hogy nem lehet tökéletes semmi.
A tökéletes relatív. Ha boldog vagy, a nehézségek mellett is, akkor az tökéletes. Ha meg nem vagy boldog, akkor minek törődsz bele a rossz helyzetbe?
Szerintem itt már sokkal inkább önértékelési gondokról van szó (nem vagyok elég jó, úgyse kellek majd senkinek, ő legalább megtűr), semmint párkapcsolati megoldási stratégiákról. :(
Viszont akkor a boldog is relatív, nem? :) Egyébként tartom azt az elméletemet, hogy az ember nem lehet non-stop boldog. A boldogságot én kiugró pontoknak érzékelem, amikor valami jó történik, akkor boldog vagyok, ha pedig nem történik rossz, akkor pedig elégedett, nyugodt, az a null pont, ami nem semleges, annál valamivel jobb, hiszen a tudat megvan, hogy nem rossz. Ha valami rossz történik, akkor kerülök alá. Nem tudom ez így mennyire szemléletes, én látom magam előtt a görbét…
Az önértékelésnél szerintem a racionalitás a fontos, ugyanúgy mint minden másnál. Tisztában kell lenni azzal, hogy mire vagyunk képesek. Elvégre felesleges energiakidobás olyan után futni, amit úgysem érhetünk el, mert nem vagyunk rá alkalmasak. Ráadásul roppant bosszantó tud lenni egy önmagát túlértékelő ember. Persze az alul értékelő is, aki mindig siránkozik és megerősítést vár minden forrásból… Csak az a nagy gondom, hogy sokszor egyenlőségjelet tesznek az önértékelés és az önbecsülés közé. Hiszen lehet, hogy van önbecsülésem, magabiztosságom, csak mindez a semmire épül, és a szépen csomagolt szemét esete áll fenn, csak nem látom, mert helytelen az önértékelésem. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy helyesen értékelem magamat, az általam elért sikereket és/vagy kudarcokat, adottságaimat stb., és ennek megfelelően becsülöm vagy nem becsülöm magam.
Persze, mindenki magának tudja, hogy mi okoz neki boldogságot, és hogy ő most boldog-e. :) De ha olyanokat mond, hogy “el kell viselnem” meg “le kell nyelnem”, akkor az nem igazán kitörő öröm, inkább “jó a szamár is”. :)
A boldogság egy tudatállapot, nem egy néha eljövő ünnep, mint a karácsony, sőt, tehetsz is érte. Szóval vagy várod, hogy mikor jön már, vagy teszel érte, például azzal, hogy dolgozol a kapcsolatodon, vagy azzal, hogy felismered, ha le kell zárnod a történetet.
A magabiztosságnak természetesen épülnie kell valamire, ha a semmire épül, a lufi előbb-utóbb kipukkan. De hiába lenne mire építeni, ha saját magadat rombolod azzal, hogy nem tartod magad méltónak vagy esélyesnek arra, hogy “jobb legyen”, és belekényszeríted magad egy nem működő kapcsolatba…
Bármennyire is vagy realista, jövendőmondó nem vagy, ezért nem lehet kijelenteni ilyeneket, hogy “ha most szakítasz, lehet, hogy nem jön jobb”. De lehet, hogy igen! :) Viszont meg se adod az esélyét, ha tűrsz.
Igen, ezért mondom, hogy a boldogság nem egy folyamatos dolog, hanem kiemelkedő pillanatok. Nem is lehetne folyamatos, hiszen, ami tegnap még boldoggá tett, az ma már természetes, és nem örülök neki olyan vadul. Mindig több és több kell. Ezért nyilván tenni kell. Nem magától értetődő. Viszont egy szakítás vagy válás nem lehet örömteli, szerintem. Hiszen ha megválunk valamitől, az fáj, és az nem lehet jó. Akkor hogy tenne boldoggá? Persze utána lehet, hogy jobb lesz, de erre sincs garancia.
Jövendőmondó nem vagyok, pedig de jó is lenne néha :) Viszont vannak folyamatok, amiket be lehet jósolni, ha helyesen felmérjük a körülményeket, és megnézzük hogy másokkal mi történt hasonló helyzetben. És ilyenkor lehet mérlegelni. Szerintem a “biztos nem rossz” még mindig sokkal jobb, mint a “lehet, hogy jó lesz, lehet, hogy semmi, lehet, hogy rosszabb” típusú bizonytalanság.
De tudsz neki ma is örülni azzal, hogy tudatosítod magadban, hogy mennyire állati szuper, hogy van. Még mindig. Lásd még csütörtöki listázás… :)
Ha úgy gondolod, hogy egy szakítás és válás nem lehet örömteli, akkor még nem voltál olyan kapcsolatban (akár a pár részeként, akár gyerekként), ahol valóban ez volt a megváltás. Szerencsés vagy. Ha olyantól válsz meg, ami rossz volt, az megkönnyebbülés, és utána BIZTOS, hogy jobb lesz.
Másokkal bármi is történt hasonló helyzetben, az nem te vagy. Nem a te párod felesége volt a más, aki a tanácsokat osztogatja. És ha igen, te akkor sem ő vagy. Önismeretre van szükség. Garancia pedig soha nincs, de ha önmagadban erős vagy, és nem kívülről várod a megerősítést, akkor nem is kell. Soha nem fogod tudni, hogy mi jön, de elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy ennek ellenére merj lépni. És ha megteszed, jó is lehet. Meg nagyon, nagyon, nagyon jó is. :)
Persze, hogy tudok örülni. Ezért is mondtam, hogy a “null pont” amiről indulok minden nap, az magasabban van, mint a nulla, nem a semmi, nem a semlegesség, hanem az fölött. És ezt az általános jó dolgok okozzák, fedél a fejem felett, kaja a tányéron, cipő a lábamon, macska az ágyban, pasi mellettem stb.
Nem, nem voltam olyan helyzetben, ahol a szakítás vagy válás megváltás volt. Viszont mivel még mindig nem tudom elképzelni sem, ezért úgy gondolom, hogy a mostani kapcsolatban sem lenne az. Nem tudok olyan jövőt elképzelni, ahol nincs mellettem, és jobb, mint most, nem hogy megkönnyebbülnék, hanem határozottan rosszabb lenne. Akkor miről is beszélünk?
Abban viszont teljesen egyet értek veletek, hogy tenni kell azért, hogy jó legyen a kapcsolat. Viszont abban azt hiszem nekem van igazam, hogy vannak olyan részletek, amikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni, és el kell fogadni. Mert hiába rágódunk rajta azzal csak ártunk neki.
Az egyetemről annyit, hogy mikor az alapképzésem végén jártam már egészen biztos voltam, hogy nem fogok ezzel foglalkozni tovább. Nem azért mert nem szeretném, hanem mert nincs rá kereslet, plusz olyan szakot választottam, amihez némi tehetség sem ártana, azzal viszont nem áldottak meg annyira… Viszont befejeztem, van egy diplomám, amivel valami hasonlót tudok majd kezdeni. Most mesteren vagyok, már amikor elkezdtem tudtam, hogy nem fogok ezzel elhelyezkedni, de érdekelt, a mester diploma is jól mutat az önéletrajzban, és személyiségfejlesztésnek sem rossz, plusz megismertem néhány olyan embert, akik nélkül szegényebb lennék. Egy percig sem bánom ezeket a döntéseket.
Teljesen máshogy látjuk a világot, meg az életet. És egyikről sem merném kijelenteni, hogy az a jobb. Engem így neveltek, ezt hoztam otthonról, titeket máshogy, mást hoztatok. Érdekes egyébként, hogy mennyire egy rugóra jár az agyatok ;) Nálam nincs kontroll csoport, mert egyke vagyok, de kíváncsi lennék rá, hogy más aki hasonló csomaggal indult merre jutott volna. Jó volt erről beszélgetni kicsit. Mindig is érdekelt, hogy embereknek, akiknek teljesen máshogy jár az agyuk, milyen véleményük van dolgokról. Köszi! :)
Szerintem is nagyon szubjektív a boldogság, de a párkapcsolatban azt jelenti, hogy nem kérdöjelezem meg, hogy a másikkal szeretnék lenni, hiszen akkor érdemes párkapcsolatban élni, ha olyan valakit találtunk, akivel az együtt töltött idö öröm. Lehet nehézségekkel teli, hiszen az élet maga is az, de a nehézség nem attól lesz viselhetö és leküzdhetö, hogy elfogadom, hogy rámrótta a sors, és ez jutott, hanem hogy megtalálom, hogy mikor, hogyan küzdhetö le, és reménykedek/hiszek benne, hogy sikerülni fog. Hogy azt gondolom: “na és? persze hogy megoldjuk (ketten) valahogy!” Senki sem tökéletes (és valóban butaság azt keresni), de ettöl még két nem tökéletes ember kapcsolata lehet az. Ha kölcsönösen és egyformán szeretik egymást, és (amit Via is mondott) egy hajóban eveznek, nem pedig két csapat. Ha a másik személye érdekel, akkor a kapcsolati infrastruktúra megléte mindegy, azaz bármikor lenne kedvem újrakezdeni vele a megismerkedéstöl, mert Vele lenni szeretek. És ha valaki kiradírozza a közös lakást, a sok együtt töltött évet, a gyereket, a rutint, akkor is élvezet lenne újra felépíteni, mert a csapat jó és ezért az együtt töltött idö is az! Én nem szeretném, hogy valaki azért válasszon engem, mert van, aminél még én is jobb vagyok. Válasszanak azért, mert a lehetö legjobb választás vagyok! Hasonlóképp én is olyan pasit választok, aki minden másik lehetöségnél jobb amit csak elképzelni el lehet. Más pasinál is, hollywoodnál is. Mert jobban érdekel. Attól teljesen függetlenül, hogy mi jutna, mi nem. Nem is nagyon jut eszembe azon gondolkodni, hogy mi lenne ha ez nem lenne, mert erre fókuszálok, hogy jól müködjön. Pont az a jó a kapcsolatokban, hogy nem a legszebb, legsikeresebb a legjobb, hanem aki megérint minket valahogyan. Természetesen sok kapcsolatból kilépni vagy kitéve lenni igen fájdalmas. Viszont, ha konstruktívak vagyunk (és miért ne lennénk azok) akkor hamar más színben látunk mindent és felépítünk önállóan egy olyan életet, amiben nem kell kompromisszumokat kötni. És akkor abba olyan lép majd be idövel, akivel már nem kell azokat a kompromisszumokat kötni, amik az elözö kapcsolatban alakultak ki. Új lap, amiben a szerelmen kívül még semmi nincs, elö lehet venni a tollat és elkezeni írni! Ez mind félelmetes dolog, természetesen. De szerintem tudni, hogy nem vagyunk maximálisan boldogok, és mégsem tenni a változásért sokkal félelmetesebb. Szerintem mindenki talál megfelelö társat, aki igazán szeretne. Csak nyitottság és optimizmus kérdése! (Én is egy fájdalmasan véget ért hosszú, fiatalkori kapcsolatot tudok a hátam mögött. Akkor természetesen én sem hittem, hogy lesz jobb. Most már csak nevetek a hajdani bánatomon (és a volt pasi jó barátom lett közben amúgy). Sok hasonló történetet hallottam, pont az egyik ilyen váltotta át a negatív gondolatokat az agyamban annak idején.
Söt, van aki idöskorára találja meg élete párját, akivel sokkal felemelöbb, mint azzal, akivel az addigi évtizedeket leélte. Jobb késön, mint soha! :)
Ne gondold sosem természetesnek a boldogságot!
Nem csak aznap tett boldoggá a párom az eljegyzéssel, mikor megkaptam a gyűrűt, minden alkalommal mikor ránézek eszembe jut és boldog vagyok tőle.
A boldog pillanatokból emlékek lesznek, amik úgy általánosságban boldogabbá tesznek.
Lehet engem utálni, de én majdnem minden nap boldog vagyok. Akkor is, amikor szar kedvem van is tudom, hogy szeretnek, a szüleim, a testvérem, a barátaim, a párom, a kutyám. Boldog vagyok, mert van fedél a fejem felett, étel a tányéromon, cipő a lábamon.
Nem szabad a boldogságot természetesnek venni, vagy bármi jót, mert onnantól kezdve már tenni sem feltétlenül fogsz érte, hiszen ott van, természetes. És a dolgokért meg kell dolgozni, mert különben eltűnnek.
Nem azért lesz valakinek jól működő és boldog kapcsolata, mert ezt osztották neki, vagy “bevonzotta”. Mindenért meg kell dolgozni, és emberi kapcsolatokban ez sosem lehet egyoldalú. Ha csak egy ember dolgozik az nem vezet sehova. És ha ilyen eset áll fent igenis azt kell mondani, hogy akkor megyek és keresek olyat, aki fog velem együtt azért dolgozni, hogy szebb és jobb legyen az életünk.
A rosszba belesüppedni azért, mert az is valami nagyon nem megoldás.
Nem kapcsolat, de szintén döntéshelyzet: 5 félév után úgy hagytam ott az egyetemet, hogy még nem tudtam merre tovább. Azt tudtam, hogy ezt már nem akarom csinálni, de azt még nem hogy mit szeretnék. Dolgoztam, és reméltem hogy találok mást, amit majd tudok szeretni. És találtam. Nem tudhattam, hogy találok, de reméltem, szerettem volna, és sikerült egy olyan szakmára rátalálnom, amit imádok, tanulni is, csinálni is.
Ott maradhattam volna gyógyszerésznek, most már végeztem is volna, de nem lennék boldog. Most viszont 1 év és szülésznőnek mondhatom magam, ami rendkívül boldoggá tesz.
Én is nagyon hálás vagyok Emmi leveléért, és a válaszokért! Most nagyon sokat segitettetek! Én tegnap léptem ki egy 5 éves kapcsolatból, és a problémák is nagyon hasonlóak voltak. Hetekig rágódtam a kérdésen, hogy vajon, hogy lenne a jobb, és féltem, hogy rossz döntést hozok. De mostmár látom, hogy nem hiába jutottam el erre a pontra…Köszönöm <3
Örülök ennek, és azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy Via a rovat elindításával és válaszaival hihetetlen szolgálatot végez, hisz egymás helyzeteiből, meglátásaiból mind épülhetünk! Hálás vagyok ezért! ♥
♥ Én meg azt köszönöm, hogy így a bizalmatokba fogadtatok.
Még nyáron láttam a leveledet, most kerestem vissza, mi most szilveszterkor mondtuk ki egymásnak a búcsút majdnem 4 év után, amiből kettőt együtt is éltünk. iszonyú nehéz volt, és nagyon hasonló dolgok motiváltak, mint Téged, úgyhogy hálás vagyok, hogy felvetetted megbeszélésre a történetedet, nekem is nagyon sokat segített.♥
Remélem, Te már jobban vagy, és sikerült tisztáznod magadban az elmúlt eseményeket:)
Köszi Via! :) Összeszedem magam és gurulok:!
Köszönöm ezt a bejegyzést, én is egy 4 éves kapcsolaton vagyok túl. Velem a barátom szakított, de nem ért túl váratlanul, mert már egy ideje kínlódtunk. Most csak próbálom a 2-est elérni minden vizsgámon és rengeteget dolgozom, hogy ne maradjon időm gondolkodni. De ezután hogyan tovább? Tényleg lesz majd valaki, akiben ennyire meg tudok megint bízni? (A kalapos, almás csajszit már megrendeltem:))
Igen, lesz. ♥
Almás csajszi mellé még küldöm őket: https://www.urban-eve.hu/2012/07/03/esti-mese-nem-csak-felnotteknek/
Ez nagyon szép!!
Tapasztalatból mondom, hogy lesz! :)
A túlélés időszaka után az érzelmek is csitulnak, és tisztul az összkép. A tovább kérdése is magától jön, mert már nem túlélni szeretnél, hanem élni. Ebben már tervek, ötletek, átgondolások vezetik a napjaid. Az új kapcsolatban pedig Te is megváltozva, fejlődve lépsz már, ahogy az is más ember akivel találkozol, nem ugyanaz akivel 4 évet együtt voltatok. A tanulságot, a tapasztalatokat vidd magaddal, a többi elkophat(:
Melida:
Apukám 60. születésnapjára megkértem egy csomó ismerősét, hogy küldjön neki képeslapot. A postás annyira nem szerette. Az inspirációt egyébként Viától vettem. :) Köszi.
Mivel kb 1 héttel korábban álltam neki hívogatni az ismerőseit, így régi osztálytársakat, barátokat nem tudtam megkeresni, de így is kapott közel 40-et. Nagyon örült neki, jól sült el. :)
De jó ötlet!! Ezt mindenképpen megvalósítom majd valamikor a jövőben :)) Köszönöm!
Én is azt linkeltem be a bejegyzésben. :)
Emmi: nagyon hasonló helyzetben vagyok, mi is 7 év után szakítottunk. Bár nem én, hanem a volt barátom mondta ki végül, de már azt hiszem, csak időt húztunk. Sokszor gondolkozom, hogy vajon ő hiányzik-e nekem vagy csak valaki, aki miatt nem érzem magam egyedül. Nyilván ennyi idő után én is – te is – nehezen választom szét ezt a két dolgot, hiszen annyi szép-rossz emlék van mögöttünk, annyi együtt töltött idő. Az az érzésem, hogy 7 év
alatt és ilyen fiatalon még nagyon sokat tud változni két ember, és van hogy nem egy irányba változunk. Lehet, hogy te megléptél egy következő szakaszt, amire ő még nincs kész, megváltoztak az igényeitek és nem tudjátok egymás igényeit kielégíteni. Ezért egyikőtök sem hibás, viszont nem biztos, hogy már jó partnerei tudnátok lenni egymásnak, egymás egyenértékű társai, támaszai. Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem jól jönnének konkrétumok, ezzel kapcsolatban:
“Ilyen helyzetben Emmi jól teszi, ha önmagában rendezi az életének azon pontjait, hogy mire vágyik, merre indul, mik a céljai. “
Ajánlom magamat és a kalapos-almás csajszit… ;)
Egyetértek avval, hogy akár problémák nélkül is eljöhetett az, hogy mivel igen fiatal korunk óta együtt vagyunk, mára rengeteget változhattunk – és nem törvényszerű, hogy egy irányba… Csak ő meggyőződve állítja, hogy minden másképp lenne, ha ez az egyetemi boltás/hiba nincs, és ennek a következményének tartja mindazt, amit én az “ellene” érvelésben megneveztem… Szerintetek? Via? :) (-sok, még bele gondolt támpontot, önelemzési irányvonalat ad a véleményed és a szakértő válasza, még “rágom”… :)) Köszönöm nektek! :)
Lássam aktívan, hogy tesz az ellen, hogy az egyetemi botlás/hiba ne következzen be legközelebb, és akkor van miről beszélni. Ha csak a vállát vonogatja, hogy “így jártam”, akkor nincs. A felelősséget vállalnia kell a saját életéért, és ha közös lesz az az élet, akkor annak is jár a közös felelősség. Most jól értem, hogy az egész szakítást is az egyetemi dologra keni, a világért se vallaná be, hogy valami félrement, és neki ahhoz köze volt?
Köszi Via! :) (Vizsgaidőszakra van esetleg túlélő tippetek, avagy “Hogyan tanuljunk törött szívvel?”)
Nálunk is az volt a gond, hogy a barátom pár hónapnyi munkanélküliség után egy multinál kezdett dolgozni, ami nagyon jól fizet, de nyilván nem ezt akarta csinálni egész életében. Viszont nem is tett azért nagyon, hogy rájöjjön mit is szeretne csinálni, csak folyton elégedetlen volt mindennel. :( Szerintem Emmi, a te barátod részéről ez kicsit játszma, hogy te amiatt hagytad ott, mert az egyetem, és te nem tartasz ki mellettem a krízisben. Szerintem a 7 év alatt már sok krízisen átestetek, valamikor te segítettél rajta, és valamikor ő, de ez nem erről szól. (És egyébként is, az ő krízise mióta tart? Ezen se árt elgondolkodni… Nekünk azt hiszem évek óta megy, és rengeteg energiát pumpáltam bele.) Egy barátnőm úgy írta le az én helyzetemet, és szerintem ez rád is nagyon passzol, hogy álltatok egy nyitott ajtó előtt, aminek a másik oldalán ott van a felelősség, házasság, gyerekek…stb. Nem tudtátok pontosan mit is jelent ez, de úgy gondoltátok, hogy együtt fogtok átlépni ebbe az új dologba, de végül egyedül léptél át, ő pedig ott maradt. (Legalábbis minden erre utal, amit leírtál.) Másrészt azt is gondolom, hogy neki most nagyon nehéz, állítólag mindig annak nehezebb kicsit, akit “elhagytak”. Én is sokáig ringattam magam abba az elképzelésbe, hogy “de ha ott mást mondok”, “de ott nem azt kellett volna csinálni”, de ez sajnos nem igaz. Neki is meg kell értenie, hogy mindkettőtöknek része volt abban, hogy ennek most vége.
A vizsgaidőszak és a törött szív nem egy könnyen párosítható kettős. Az első gondolatom az volt, hogy gondold át, miben, hol tudsz támogatást kapni/kérni. Együtt tanulás, beszélgetések, kikapcsolódás, elvonulás, attól függően mire van igényed. Van aki elvonul a világtól, másnak a társaság jelenti a megoldást. A feladatoknál pedig egy jól átgondolt és megszervezett menetrend segíthet a feladatok beosztásában.
Persze nem vagyok naív, van amikor annyira vacakul érzi magát az ember, hogy túlélésre törekszik (vagy ennyire van ereje éppen). Ilyenkor legyen meg a minimum, legyen letudva a vizsga, mert amúgy is pont elég baja van.
Általában érezzük, hogy mi segítene az adott helyzetben, mennyire akarunk aktív programot, vagy csendesebbet, kell -e épp emberi társaság körénk. Lehetünk végtelenül dühösek a világra, a történtekre, de a középpontban ne az álljon, hogy mi vagyunk a hibásak mindenért, és a maximalizmusra törekvés sem gyógyír feltétlenül.
Attól függ, hogyan tört össze a szívünk… én mondjuk a dühömet tudtam anno remekül átfordítani tettlegességbe :) “Hogy a fenébe is, ha ez így is alakult, akkor csakazért is és én milyen szuper leszek! És csináljuk, gyerünk!” De volt olyan, amikor én sem tudtam koncentrálni, akkor jól jött, hogy nem lógattam a lábam egész évben és így el tudtam evickélni a kis tudásommal és minimális erőfeszítéssel. Az együtt tanulást én is jó ötletnek gondolom, (tört szívtől függetlenül is), lehet együtt szórakozni, jó figyelemelterelés.
Illetve olyan helyen tanulj, ami nem nagyon emlékeztet Rá. Pl. otthon biztos több közös emléketek van, mint egy könyvtárban (bár fene tudja). Szóval esetleg némi környezetváltás is jól jöhet. Emellett meg az is igaz, ami egy általános vizsgaidőszakra: jól tervezettség, elegendő mozgás, alvás, evés és a célod lebegjen a szemed előtt (a másik nélkül is biológus, tanár, matematikus, stb. akarok lenni, úgyhogy csináljuk!). És bocsásd meg Magadnak, ha nem lesz minden ötös.
Nagyon köszönöm a tippeket, a segítséget, most előírtam magamnak egy menetrendet, de úgy, hogy közben találkozok barátokkal, ismerősökkel. Sajnos az egyetem kicsit bináris rendszerrel működik nálunk, már egy ideje nem az ötös a cél. :P Próbálok szépen mindent kipipálni, és ki tudja talán sikerül eljutni a végére… Mivel záróvizsgázom ezért rengeteg jegyzet kell, nem nagyon tudok menni sehova tanulni.
Egy krízis következményében ott van a tanulság által való fejlődés, és az időleges visszaesés is. Igaz, hogy az egyetemi “botlás” nélkül “minden” más lenne, de megtörtént.
Önmaga elhanyagolása, a céltalanság, motiválatlanság egy állapot, ami ellen lehet tenni, amiből el lehet indulni, és ez nehéz helyzet. Alapjaiban kell változásokat eszközölnie ÉS aktívan meglépnie, mert a krízis, feladata az, hogy megmutassa mi nem működik, mi vált tarthatatlanná/elviselhetetlenné. Ez viszont az adott ember feladata, ő tehet érte, és ebben ugyan kaphat támogatást, de a lényegi változásokkal, fejlődéssel ő fog megharcolni, a határait átlépni, amint eljut arra a pontra, hogy képes rá.
Ha már csak az alvás pihentet valakit, akkor tényleg érdemes átgondolni a jelenlegi életvitelt és akár erőltetni is az egyéb pihenést. Volt ehhez hasonló életszakaszom, amikor munkamániássá váltam, és az évek alatt azt vettem észre magamon, hogy napközben, délutánonként 2-3 óra alvás után tudtam csak folytatni a tennivalóimat. Aztán már hétvégén is egyre többet aludtam napközben is. Fáradékony lettem, megsínylették a baráti kapcsolataim is ezt az időszakot és az egészségem is labilis lett.
Aztán jött a tudatos döntés, megtanultam hogyan kell NEM-et mondani és szelektáltam a tennivalóim között. Bevezettem az üresjáratokat, és rendesen rászoktam a semmittevésre :) és a hobbizásra.
Minden munkám el van végezve így is, de sokkal több időt fordítok magamra. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, kezdetben komoly erőfeszítést igényelt. Nagyon jó a Via által ajánlott spontánprogram is, de érdemes megvizsgálni, hogy mi az, amit szívesen csinálnánk a “semmittevés” alatt, vagy hol csinálnánk leginkább. Séta csak úgy az utcákon, az erdőben, ücsörögni a tóparton, vagy egy kedvenc padon a parkban, arcot napoztatni, jövőt tervezni, álmodozni, fotózni, embereket nézni stb.
Nálam a semmittevés egyik legkedveltebb formája még ma is a cicasimogatás:)
Ha még mindig nem vagy biztos,végy egy papirt és bontsd két táblázatra egyik legyen a jó táblázat ide irod amit szeretsz benne,amiért vele akarsz lenni stb.,a másik táblázat pedig a rossz dolgok táblázata ahova felirhatod a rossz tulajdonságait stb. .Szerintem ez jó,m nem csak szem előtt tarthatod ezeket a tulajdonságokat,hanem láthatod h jó döntést e hoztál.Nekem ez beszokott vállni :)
egy alternatíva pénzfeldobásra (én nem szeretek dobálózni, mert folyton leejtem): nézd meg az órád/telefonod, h páros vagy páratlan percet mutat-e. persze előtte határozd meg, h melyik döntés lesz a páros, és melyik a páratlan :)
Tök jó! :) Bár mutatós órával lehet csalni, én mindig csak megbecsülni tudom, hogy hol járhat. :D
:D valóban, mutatós órával nem egyszerű – de a mobiltelefon prímán megteszi ;)
YX levelére:
Azt hiszem, picit hasonló cipőben járunk. Amióta rugalmas munkaidőben lényegében otthonról dolgozom, nyelvet tanulok és esti suliba járok, szinte minden percemet be kell osztanom. (és van egy párom, és sok barátom akikkel minőségi időt szeretnék néha együtt tölteni:) Rosszul érzem sokszor magam, ha valamit nem tudok irányítani, sőt ez még néha párosul a “mindenkinek meg akarok felelni” rossz tulajdonságommal is, és akkor ezzel végképp a saját vesztemet okozom.
Nemrég olvastam a Murakami Haruki-tól a Norvég Erdőt és volt benn egy gondolat, ami nagyon megtetszett: ” Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk, egy új nap áll előttem! … De ma vasárnap van, ilyenkor nem kell erőt vennem magamon. Vasárnap nem húzom meg a csavarokat.”
Azóta néha ez eszembe jut, és “nem húzom meg a csavarokat”; pl. este 10 kor hazafelé elmentem egy fagyis előtt és ettem két gombóc fagyit, hétköznap délután beültem egyedül a moziba, felültem a várbuszra egyik délután és felmentem sétálni egyet, bkv hajóval mentem a villamos helyett…hihetetlenül felszabadítóak tudnak lenni ezek az apróságok. Minden munka, feladat, “kötelesség”, program megvár, és ha feltöltődsz nagyobb lesz a lendület is.
A harmadikra valahogy ez jutott eszembe: https://tizdolog.hu/2013/05/31/10-jel-hogy-ideje-szabadsagra-menned/
Menj szabadságra! Rendelj kaját, ne találkozz senkivel, vagy csak akkor, ha úgy tartja kedved. Néha igenis megengedheted Magadnak akár azt is, hogy lemondj egy találkát! Nem azért, mintha nem szeretnéd a barátnőidet, csak épp Magadra sincs időd és energiád, nem hogy rájuk… és ezt ők meg tudják érteni (ha nem csinálsz belőle rendszert és nem válsz megbízhatatlanná) Próbáld megfigyelni, mi esik jól, lassan egyél, ha nem ízlik, ne edd meg, kóstolj mást… Akár a naptáradat és félreteheted arra az időre, talán még az órát is. Semmi ne legyen, ami szabályoz, csak az, hogy mire vágysz. Ha nem tudsz szabira menni, már egy hétvége is jó tud lenni. És a semmittevést is nagyon pártolom. :) Mindent bele!
Na, szép sorban… az elsőt elolvasva nem sok minden jutott eszembe, mert nem tudom, milyen az anyukád, de amiket Via leírt, azok jól hangzanak :) utazáson kívül más élményt is lehet neki adni (koncert, színház, masszázs, fürdőbelépő), nem tudom, van-e valami, amire már régóta vágyik.
A második téma jobban megmozgatott… Nekem azt mondták, hogy ha benne akarsz maradni egy kapcsolatban, akkor azt nézd, ami miatt jó benne lenni, ez erőt ad a többi fejlesztéséhez, ha viszont már elhatároztad, hogy kilépsz belőle, akkor tarts abba az irányba, és azt nézd, miért jó ez Neked, hogy kiléptél. Ez egy átgondolt kilépés után ez erőt adhat.
Szerintem Te eléggé átgondoltad, hiszen lemondtál erről a biztonságról 7 év után, pedig ennyi év után bizony nem könnyű kilépni – én szerintem. Azt az érzést, hogy nem hiszed, hogy másban ennyire meg tudnál bízni, teljesen megértem és átérzem. Én “csak” 3 évet töltöttem együtt a gimnazista szerelmemmel, de már ott is beszéltünk házasságról. Amikor vége lett, azt hittem, sosem lesz senki, akit a bizalmamba tudok fogadni. Hát, sokat kellett küzdenie a fiúnak, de sikerült neki és augusztusban összekötjük az életünket. Szóval emiatt nem kell aggódnod, ha egyébként a lépésedet helyénvalónak érzed.
A leírtak alapján pedig teljesen érthető a döntésed. Ha már mindent átrágtatok, és nem változott semmi, én teljesen meg tudom érteni a döntésedet és támogatlak is benne. A társasági élet fontos, egy zárkózott embernek is. Az én párom is elég zárkózott, egyszerre csak pár új emberrel szeret megismerkedni, nem egy tucattal mondjuk, de utána ahogy megismeri őket, szépen felenged. Szóval ez a zárkózottság alapvetően nem indok arra, hogy ne legyen kielégítő a társasági életetek. A mackósság igenis zavarhat. Nem felszínes dolog, hogy ez Neked nem tetszik. Igenis számít a külső, de ami még jobban, az a hozzáállás, ami mögötte van. Hogy elhanyagolja magát, esetleg a társát. Az egyetemről való kirúgatása ugyanez. Családot terveztek, ő pedig megbízhatatlan, hanyag? Oké, ez csak egy egyetem, nem kell feltétlen mindenkinek diploma, de mi van, ha később a munkahelyéről rúgatná ki magát, amikor már 1-2-3 gyermeket neveltek? (Mert itt elmondásod alapján hanyagságról, és nem megfontolt szándékról volt szó, hogy neki mégsem kell az a diploma.) Lehet ez átmeneti krízis, de ha hosszú ideje nem tapasztalsz fejlődést, annak ellenére sem, hogy beszéltetek erről, akkor csak azt tudom mondani, hogy kitartást ehhez a nehéz döntéshez! Vond le a tanulságokat, körvonalazd Magadban, mire is vágysz és szép lassan lépj tovább. És teljesen egyetértek a fentebb leírtakkal is. És én nem hinném, hogy irreálisak lennének az elvárásaid, ha olyan emberre vágysz, akivel el tudsz menni társaságba, aki figyel magára (és Rád) és a kitűzött céljaiért képes dolgozni. Ilyen ember létezik!
Nem tudom, a szüleid miért nem szimpatizálnak a pároddal, de simán lehet, hogy “csak” azért, mert Téged nem látnak mellette boldognak. Nem amiatt, amilyen, hanem amilyen hatással van Rád. Ha Ti tudnátok/tudtátok volna rendezni a kapcsolatotokat, lehet, hogy jobban megkedvelték volna, vagy legalábbis elfogadták volna.
Ja, és még annyi, hogy bizony érzed azt, ha még szerelmes vagy! Ha néha elkap az, hogy csodálod az arcát, önkéntelenül mosolyogsz, ha ránézel, szerencsésnek érzed Magad, hogy ő a párod, el tudsz veszni abban az érzésben, hogy simogatja az arcod… stb.
Kedves Dorka! Köszönöm a segítő szándékú választ, és valóban ráirányítottad a figyelmemet, hogy ez az egyetemről kirúgás valójában a gyökeréből kiindulva zavar: az, hogy a nem is pont a tény az elsőszámú probléma, hanem, hogy a hanyag vonása máskor, később, sokkal súlyosabb következményekkel is kibújhat (pl.”1-2-3 gyerek mellett)… És azt hiszem az ebből fakadó tudatalatti – most már tudatosabb bizalmatlanság eléggé megmutatja az irányát a kapcsolatnak – ha most még félelmetes is…
Kedves Emmi! Szívből örülök, ha tudtam Neked egy kicsit segíteni ebben a nehéz és félelmetes időszakban, hogy legalább saját Magadban és a döntésedben biztosabb legyél. (kevés rosszabb dolgot ismerek a bizonytalanságnál) A legjobbakat kívánom Neked a jövőre nézve!