Karina írta: Az a helyzet, hogy tisztában vagyok egy nagyon rossz tulajdonságommal, és szeretnék rajta változtatni, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Szörnyen haragtartó vagyok, és ez megkeseríti a mindennapjaimat. Képes vagyok sokéves kellemetlenségekért a mai napig haragudni. Elfelejteni persze nem akarom a rosszat, de szeretnék túllépni rajta, mert egyre csak gyűlik bennem a rossz érzés, a rossz emlékek és ez nagyban befolyásolja a hangulatomat. Haragot érzek a volt főnököm iránt is, képtelen vagyok megbocsátani neki, pedig szegény már azóta meg is halt.
Nem tudom anyósomnak megbocsátani, hogy évekkel ezelőtt szemét volt velem, sőt, még gyerekkoromból is hordozok magammal sérelmeket. Az lenne a kérdésem, hogy Te hogyan bocsátasz meg másoknak? Hogyan teszed túl magad a rossz élményeken? Hogyan emészted meg a régi sérelmeket?
Nagyon fontos tisztázni és emlékeztetni magadat arra, hogy a megbocsátás nem felejtés, és nem elismerése annak, hogy jogos volt, ami történt. Ha megbocsátod valakinek, hogy bántott, az nem azt jelenti, hogy támogatod abban, hogy a jövőben továbbra is bántson.
A megbocsátás mindig rólad szól, nem a másik emberről. Neki marhára mindegy, hogy megbocsátasz-e, főleg, ha már nem is él, vagy úgysem tartjátok a kapcsolatot, te viszont kínzod magad a rossz érzéssel. A megbocsátás ilyen szempontból egy cseppet sem önzetlen vagy nemes, hiszen magadnak teszel vele a legjobbat. :)
Általában van valami elvárás, ami feltétele a megbocsátásnak: ismerje be, hogy hibázott, kérjen bocsánatot, bánja meg a tettet, tegyen elégtételt, vonja vissza, járjon Canossát. Ez azonban ritkán fordul elő, ha megtörtént volna, akkor nem görcsölnél még mindig — azok az emberek, akikkel olyan kapcsolatban vagyunk, hogy a konfliktusok tisztázása alapvető legyen oda-vissza, fontos szereplői tudnak maradni az életünknek, a „többiek” viszont eltűnnek, maguk mögött hagyva a tüskét, amit a mi feladatunk lesz feldolgozni.
A szokásos javaslatok a megbocsátásra
1. „Engedd el!”
A megbocsátással kapcsolatban leggyakrabban puffogtatott frázisok valójában nem túl hasznosak, sőt, inkább félrevisznek. A legnépszerűbb megoldási javaslat, az „engedd el” olyan, mint a gödörbe esett embernek kedvesen megmutatni, hogy „Oda kell felmásznod. Szívesen!„. Frankó. Köszi. Az elengedés ugyanis természetes módon, magától történik meg, de csak a feldolgozás után következhet be. Kierőltetni nem lehet, ezért ez csak elfedése a problémának: még ha sikerül is elhitetned magaddal, hogy már túl vagy rajta, vissza-vissza fog térni a rossz érzés. Nem fog attól elmúlni a szorítás a mellkasodban, hogy azt mondogatod magadnak, „nem haragszom, nem haragszom”.
A megbocsátás ugyanis egy folyamat. Lehet, hogy rövidebb, lehet, hogy hosszabb ideig tart, de azt, hogy az adott esetben neked mennyi ideig tart feldolgozni, ami történt, senki nem fogja tudni megmondani. Az elengedés nem azonnal végrehajtandó kötelességed vagy munkafeladatod, még ha más ezt is érzékelteti veled.
2. „Hasznosítsd!”
A „gondolj arra, mennyit tanultál abból az esetből” kezdetű tanács megpróbál mentális hasznot keresni valamiben, ami egy érzelmi kérdés. Amíg azonban nem élted meg és dolgoztad fel az adott esettel kapcsolatos érzelmeidet, hiába gondolkodsz rajta, az nem fogja feloldani a feszültséget. Nagyon fontos levonni a tanulságokat egy-egy ilyen esetből azért, hogy gyarapodhass, és akár legközelebb megelőzhesd, hogy ne forduljon elő újra, de ez egy másik terület. Olyan, mintha azt mondanád, ahhoz, hogy jól tudj főzni, szépen kell megterítened. Ha pedig épp erős érzelmeket táplálsz valamivel kapcsolatban, az azt is befolyásolni fogja, hogy milyen tanulságokat vonsz le belőle. Ezért ezt a részét érdemes már utólag, tiszta fejjel megejteni, és akkor is odafigyelni arra, hogy ne gondolkodd túl a dolgot és ne ásd vissza magad egy rossz lelkiállapotba.
3. „Afrikában éheznek!”
Van egy harmadik kategória is a megbocsátással való nem-foglalkozásra, ebbe tartoznak azok a mondatok, amelyek elbagatellizálják az érzelemeidet: akár azzal, hogy próbálnak (sikertelenül) más perspektívába helyezni („Másnak ennél sokkal nagyobb problémái vannak!„), vagy egyszerűen lekicsinylik az érzelmeidet („Ne is törődj vele, nem nagy dolog az„). De, igen, pocsékul érzed magad, csalódtál, dühös vagy, és ez az érzelem akkor is valós, ha Afrikában tényleg éheznek, és „örülhetnél, hogy ez a legnagyobb bajod„. Jogod van hozzá, hogy így érezz, legyen az más szemében bármilyen apróság is. Engedd meg magadnak, nem vagy attól sz*r ember. És újra él az „engedd el” esetében érvényes szabály: másnak nem tiszte eldönteni, hogy te hogyan reagálhatsz vagy nem reagálhatsz egy helyzetre.
Akkor mit csinálj helyette?
1. Mondd ki az okot, dolgozd fel az érzelmeket
Valójában tök mindegy, hogy ki mit mondott, ki mit csinált, hogy az anyós vagy a főnök vagy az ovis Katika elvette a lapátot. A kérdés az: TE mit érzel? Kommunikáld valahogy, akár szóban az üres szobának, egy passzív, hallgató (!) fülpárnak, vagy írásban, hogy mi az, ami benned dolgozik. Lehet, hogy olyan bukkan fel, ami téged is meglep.
Dühít, hogy hülyének néztek. Felháborít, hogy lekezelően beszélt velem. Undorító, hogy visszaéltek a bizalmammal. Kihasználta a helyzetet, és visszaélt a fölényével. Mindig gyerekként kezelnek. Nem vesznek komolyan.
Figyelj oda arra, hogy a felszín után a mondataid arról szóljanak, hogy te hogy érzel, ne pedig arról, hogy a másik mit csinált („utálom, hogy szemét volt”). Ha elkezdesz a saját érzelmeidre figyelni, mélyebben lehet, hogy olyan mondatokat is találsz, amelyek már valóban rólad szólnak:
Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy ilyen ostoba voltam. Tudnom kellett volna, hogy átverés. Gondolkodhattam volna. Anyám is megmondta, hogy az emberekben nem lehet bízni, miért nem hallgattam rá! Szerencsétlen vagyok, nem érek semmit. Azért történnek velem ilyenek, mert nem érdemlek jobbat.
A nem-megbocsátással járó rossz érzéssel ebben az esetben viszont már saját magadat bünteted azért, amiért hibáztál. Ezek a téves hiedelmek — utólag teljesíthetetlen, visszacsinálhatatlan elvárások magaddal szemben, kishitűség, illetve egy dologból az egész világra kivetített „alapigazságok” — azóta is dolgoznak benned, alapprogramként futnak a fejedben, és meghatározzák mindazt, ami rajtuk keresztül szűrve érkezik. Például egy hasonló helyzetben, ami emlékeztet egy korábbira, kapásból jön a menekülőreflex, vagy ugyanaz a düh, és esetleg egy olyan emberen csapódik le, aki nem is érti, hogy mivel érdemelte ki. Pedig nem csinált semmit, csak felidézett benned egy emléket, triggerelt egy érzést, és felbolygatta az eltemetett érzelmeket.
Ha a felkavarodott érzelmek, felismerések, kommunikáció hatására sírnod, kiabálnod kell, tedd meg nyugodtan. És fordított sorrendben is működik a dolog: lehet, hogy egyáltalán nem fognak mondatok eszedbe jutni a helyzettel kapcsolatban, csak nagyon érzed, nem tudod megfogalmazni sem, hogy mit, csak üvöltenél vagy bőgnél egyet. Ez nem baj, sőt. A feszültségoldásról korábban már írtam bővebben.
2. Fogadd el, hogy ez van
Igen, átvert. Igen, te is hülye voltál. És? Nem volt elég rossz akkor? Nem volt elég rossz azóta? A mostani rossz érzést már te csinálod magaddal, és nem az az illető veled. Nem kell tőle (vagy mástól) semmilyen felszólítás, engedély, bocsánatkérés vagy elégtétel ahhoz, hogy ezt te fel tudd dolgozni, és lezárhasd magadban — nélküle. Tudnia sem kell róla. Neked lesz jobb tőle. Tudatosítsd magadban, hogy megtörtént, ami megtörtént, nem tudsz rajta változtatni (és ez nem baj), és ne csatolj hozzá előjelet. Az elengedés akkor tud eljönni, ha teret adsz az érzéseidnek, utána pedig saját magad számára is megerősíted, hogy bármi is történt, az már a múltban van, te pedig továbbléphetsz. (Az elfogadásról és arról, hogy nekem ez mit is jelent, bővebben itt írtam.)
Hát igen…A családi sérelmeket nehéz megbocsátani, főleg ha nem tudatosan bánt az illető.
Nekem ebben az a nehéz, hogy akkor is meg tudjak bocsátani, ha mondjuk megpróbáltam megbeszélni vele, és megkérni rá hogy ne tegye többet, de ő nem ismeri el a probléma létezését, mert nem érzi (hiszen vele is így bántak, „ez a normális”. )
Mindenesetre nekem akkor is le kéne tennem, ha ezt ő nem fogja soha bevallani/ megváltoztatni a viselkedését, mégis nehéz nem haragudni.
Csavarjunk rajta, és bocsásd meg magadnak, hogy nem tudsz megbocsátani. :D (Meg-ezoztam, jövőre kiadok egy angyaltarotorákulum paklit. Nem ám.) De szóval tényleg. Nem fog megváltozni valószínűleg, főleg, ha idősebb emberről van szó (sejtem igen). Limitáld a kapcsolatot, amennyire tudod. :(
Csajok, ez most nagyon kellett a lelkemnek, mind a cikk, mind a hozzászólások. Köszönöm! =)
Mi mindig azt mondtuk, hogy akire haragszunk, aki bántott, annak küldünk egy szeretet-gömböt, mert neki biztos ezerszer rosszabb, mint nekünk – úgy látom ezzel sokan vagyunk így, csak mind másképp fogalmaztuk.
Én egy különös állatfajta vagyok egyébként, mert aki nagyon közel áll hozzám (az a néhány ember, plusz a szüleim), azoknak soha nem tudtam megmondani, ha valamivel megbántottak, mert… kinek nézzem el, ha nem nekik? Általában nagyon sok kell ahhoz, hogy eljussak odáig, hogy szóljak, ha valami bánt. Közeli ismerősöknél. Akik egy kicsit is távolabbiak, azoknak általában azonnal megmondom, ha rosszul esett valami, de az esetek nagy részében az embereket az ilyesmi nem hatja meg különösebben, sőt: a legtöbben visszatámadnak, ahogy ez már itt fentebb elhangzott. Én ilyenkor mindig biztosítom magam afelől, hogy ez bizonyára azért történik, mert az illető pontosan tudja, hogy valamit rosszul csinált, de ezerszer egyszerűbb ez az út (a legjobb védekezés a támadás alapon). Régen megtanultam, hogy egy bocsánatkérés nem teszi tönkre az ember büszkeségét – még szép, a végén csak ott állnánk, büszkén, egymagunk :) – sőt, nagyon sok helyzetet menthet meg egy ilyen mondat: „sajnálom, ha megbántottalak”. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szerintünk nincs igazunk, de most komolyan, tudom, hogy naiv vagyok, de alapvetően nagyon kevés az, aki szándékosan akar megbántani másokat, csak a fájdalom okozása kedvéért. Ugye?
Igen, szerintem kevés, de legtöbbször csökönyösség és önismeret miatt akkor is bántunk másokat, amikor nem akarunk. :( Amíg a felszínen marad a kommunikáció (a játszmák szintjén), és nem beszélünk őszintén arról, hogy mit érzünk, mit szeretnénk, addig csak sebeket ejtünk másokon és magunkon. Sokan önérzetből nem kérnek bocsánatot, büszkébbek annál… :(
Az is igaz viszont, hogy ameddig egy kapcsolat megmarad a felszínes szinten, addig nagyon kevés esély van a konfrontálódásra. Igazi sérelmeket általában egy mélyebb kapcsolat képes elszenvedni. Vagy legalábbis én sokkal rövidebb ideig tudok haragudni a nekem beszóló majdnem-idegenre, mint az olyanra, akivel esetleg hosszabb a múltunk, több minden emlékeztet rá mondjuk a lakásban (és itt egyáltalán nem partnerkapcsolatra gondolok).
Nekem most az jutott eszembe , hogy gyerekkoromban, apam gyakran hasznalta azt a mondatott , hogy .. Afrikaban eheznek…Akkor persze nem ertettem .Mindenunk meg volt , de arra neveltek hogy jusson is maradjon is.Es ha nem tetszet a bundas karfiol apam maris ravagta a fent emlitett mondatott.Es a megbocsatast edesanyamtol tanultam , ez azt hiszem tulsagosan jol sikerult.25 even keresztul gyotorte a nagyi azert mert nem magyar. Anyam meg elhalgatott mindent neki a bekessegert.Apamert. Mikor a nagyi meghalt anyukamnak kihullot a haja. Tiszta kopasz lett.El ment doktorhoz es megalapitottak hogy ideg alapon hullot ki. 5 ev kellet mirre vissza not .Apukam mar megbanta hogy nem avatkozott bele a dologba.Most en is ebbe a hejzetbe vagyok az anyosommal es a ferjemmel.Nem akarom megvarni mig az en hajam is kihullik.Nem akarok en is 25 evig gyotrodni. De nem tudom megbantani anyosomat , barmit tett is velem.Ez tanultam edesanyamtol. Es ott a ferjem , nem hianyzik neki , hogy egy Hosszu nap utan arra erkezzen haza hogy dul a haboru . Egy haz valaszt el anyosomtol , hogy tudjak vegigmenni a haz elot , hogy meg ne kerdezzem : Hogy van ma anyu? Meg egy megjegyzes , a halalos agyan a nagyi bocsanatott kert anyukamtol mindenert , es edesanyam megkoszonte azt hogy megszulte apamat es felnevelte , rendes embernek nevelte. Egyutt sirtak ketten . Megbocsatott.
A jó hír, hogy a te problémád simán megoldható. Munkával, magadon dolgozással, és célszerűen valamilyen módszer, segítség vagy könyv választásával.
Csak egy kérdés van: meg akarod oldani? Ha igen, tegyél érte!
Mondhatnék tippeket, de változó, hogy kinek mi jön be, mit fogad el.
(Egy megjegyzés még: nem, én se vagyok még magas szinten, de én elindultam és teszek, ha nem is hatalmas tempóval.)
Én nagyon sokáig azt mondtam a „Ne haragudj!” mondatra, hogy ugyan, én nem haragszom, azt sosem szoktam, legfeljebb dühös vagyok. És ez sokáig így is volt, aztán néhány ember (szerencsére egy kezemen meg tudom számolni) kivívta azt, hogy haragudjak rá. Köztük van a vőlegényem is, de azt hiszem, ezzel nincs baj, így tuti, hogy nagyon közel áll hozzám :) Mert igen, egy távoli személyre én sem tudok haragudni, az elmehet a fenébe, nem törődöm vele.
Szóval azokra az emberekre nem haragszom, akik nem állnak hozzám közel, mert nem adok a véleményükre. Aki közel áll hozzám, és a harag ellenére is szeretném, ha a későbbiekben is közel állnánk egymáshoz (és ő is szeretné), akkor feltétlen megbeszélem vele. És addig beszélem, amíg szükségem van rá és elmúlik a tüske. Amíg bocsánatot kér, amíg megnézzük mind a ketten, hogyan alakulhatott ez és azt is megtervezzük, hogyan ne következzen ez be legközelebb. Ehhez néha kevés idő kell, néha mélyebbre kell ásni és sok időt igényel. És lehet, hogy egyszer szakemberre is szükség lesz, de remélem, nem (annak ellenére, hogy én is pszichológusnak készülök, de ha nem lenne ránk szükség, akkor az több boldog embert jelentene, aminek szívből örülnék).
Az nehezebb, amikor a másik közel áll hozzánk, de sehogy sem érti, miért kéne bocsánatot kérnie és csak tovább mérgesedik a helyzet. Most egy ilyenben vagyok és nagyon remélem, hogy azért a megbeszéléssel majd dűlőre jutunk és fordul a kocka. Mert továbbra is az életem része fog maradni (a leendő férjem legjobb barátja). Amúgy nekem bejött, hogy egy kis időre elszakadtam az illetőtől, így volt időm lenyugodni és átgondolni a dolgokat. És roppant jó érzéssel tölt el, hogy erős és kitartó tudok lenni a véleményemben :) össze tudtam most már higgadtan foglalni, mi is bántott meg a legjobban (hogy az illető is megértse :P), illetve pár fő, lényegre törő kérdés is megfogalmazódott bennem. Eljutottam oda, hogy most már komolyan érdekel, mi zajlott le benne, miért tette, amit tett. Mert az világos, hogy a páromat szereti, úgy gondolom, engem is kedvel(t), akkor mégis miért? Persze előjött néhány hipotézis is :) de kíváncsi vagyok az ő válaszaira. De kellett hozzá az, hogy kimondjam, megbántott, megtiport, csalódtam benne, és hogy szerintem egy seggfej volt (már bocsánat). Ezeket ki kellett mondjam. De ezután jó volt a szünet és kíváncsian várom a beszélgetést.
Másik nehéz helyzet, amikor megszakadt a kapcsolat (netán meghalt az illető) és nincs módunk megbeszélni vele (vagy leönteni egy adag sörrel). Ez történt a volt párommal. Él és virul, de évek óta képtelenség őt elérni egy beszélgetésre, illetve már nem is akar róla beszélni – nyilván benne nem maradtak megválaszolandó kérdések. Csúnya szakításunk volt, de a legrosszabb benne mégis az volt, hogy nem mondott okot. Nem értettem. Azóta sem értem. És nehéz a sok szép emléket összerakni ezzel a véggel – egyszerűen nem passzol. Sokáig kínzott, álmodtam is vele, haragudtam is rá, dühös is voltam. De se az nem jött be, hogy az egészet befeketítettem, sem az, hogy rózsaszínbe öltöztettem és a végét kvázi lehasítottam. Sajnos, amikor alkalmam lett volna rá, nem öntöttem le sörrel, mert egy úri hölgy ilyet nem tesz. De később kanyarítottam egy történetet, amiben megtettem és ez jól esett :) Sokszor álmodtam is róla, az is segített talán. De leginkább az, hogy felismertem, sem kivágni nem kell az életemből, sem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Akkor a 3 év rengetegnek számított, még most is, de 80-an évesen, amikor már (ha minden jól megy) 57 éves házasok leszünk a férjemmel, röhögnivalóan kevés időnek fog tűnni. És végeredményben. Most boldog vagyok? Igen. Tudtam belőle tanulni? Igen. Akkor mégis mi a baj? Hogy nem tudtam neki jól megmondani? Hát, talán egy kicsit zavar. Hogy nem érek neki annyit, hogy keressen? Igen, ez sem jó érzés. De van, akinek még sokkal jobban számítok? Igen. Akkor? Ez legyen a legnagyobb bajom. Sok mindent köszönhetek neki, a véleményem róla átalakult a kapcsolatunk óta (negatív irányba) és nem hiszem, hogy valaha is tartanánk a kapcsolatot, de nem kell mindenkit szeressek.
Egy utolsó történet, a Kedves volt barátnőjéről. Többször próbált beférkőzni a kapcsolatunkba, vagy csak szimplán szidta az életstílusunkat, a Kedves pedig mindig új esélyt adott neki, mint barátnak, mert időről-időre „megjavult”, korrektül tudott viselkedni. Vele az jött be, hogy elfogadtam, jogom van ahhoz, hogy ne kedveljem, és szerencsére nem része úgy az életünknek, mint a legjobb barát, így még csak találkoznom sem kell vele. Ha néhányszor levelet váltanak a párommal, mert érdekli őket, kivel mi van, akkor legyen, az engem nem zavar. Ja, meg arra is rájöttem, hogy egy szociális analfabéta, és akkor is képes bántó lenni és olyanokat mondani, amiket nem kéne, ha nem akar semmi rosszat.
Hát, ezek elég konkrét esetek, de hátha tudnak egy ici-picit segíteni, vagy lendületet adni…
Összességében sokkal jobb érzés harag nélkül, ez biztos :)
„Nagyon fontos tisztázni és emlékeztetni magadat arra, hogy a megbocsátás nem felejtés, és nem elismerése annak, hogy jogos volt, ami történt. ”
Talán mégis inkább felejtés. Popper mondta: „A megbocsátásnak egyetlen lehetősége van: a felejtés. S amikor kompetens személy azt mondja, hogy én megbocsátok, de nem felejtek, akkor bizony paprikajancsit csinál saját magából.”
De ha elfelejted, hogy mi történt, akkor később megint belesétálhatsz egy ugyanolyan helyzetbe. :)
Teljesen egyetértek Veled Via. :) a helyzetet nem lehet (illetve nem kell) kitörölni, de a tüskét el lehet távolítani (és jó is, ha megtesszük).
Egy párkapcsolatban ha egy ‘megbántó’ és egy sértett félről van szó, akkor nem a sértett fog belesétálni a helyzetbe még egyszer, ő elszenvedte azt, hogy valaki hibázott. A másik fél kell, hogy vigyázzon, ne történjen meg még egyszer, ha fontos vagy neki. Szerintem.
Nem lehet egy kalap alá venni persze egy csúnya, meggondolatlan beszólást, vagy a szándékos rosszindulatot, stb. Minden helyzet és személyiség egyedi.
Egy biztos, ha már nem emlékszel, nem is haragszol :)
Nem feltétlenül párkapcsolat, bocs. Akármilyen kapcsolat.
Attól függ, hogyan értelmezzük a felejtést. Szerintem a helyes megbocsátás eredményeként felejtünk abban az értelemben, hogy a másikkal úgy tudunk viselkedni, mintha nem bántott volna meg minket: nem félünk tőle, nem éreztetjük vele, hogy még mindig haragszunk, nem kívánunk neki rosszat még tudat alatt sem, nem szólogatunk be, nem beszélünk rá a háta mögött, stb. Ez persze nem jön azonnal, ezen dolgozni kell, hoy idáig eljusson az ember.
Ugyanakkor nem szabad felejteni abban az értelemben, hogy az esetből tanulnunk kell, különben hiába éltük át. A recski fogolytáborból például azt kell megtanulni, hogy ilyesminek soha többé nem szabad előfordulnia, ezért soha nem szabad elfelejteni, mi történt ott. A saját személyes sérelmeinkből is sok mindent tanulhatunk: legközelebb nem hagyjuk magunkat átverni, felhúzni, legközelebb inkább otthagyjuk az illetőt veszekedés helyett, legközelebb nem árulunk el neki bizalmas infót, legközelebb nem teszünk olyasmit, amivel felhúzzuk, legközelebb nem értjük félre egy ügyetlen mondatát, legközelebb tisztázzuk a félreértést ahelyett, hogy sokáig magunkban rágódnánk rajta, legközelebb nem őrizgetjük hónapokig vagy évekig a sérelmet, legközelebb egyáltalán le se sz**juk az illetőt, mert nem ér annyit, stb. Ezeket a tanulságokat le kell vonni, mert ezek által fejlődünk. Ilyen értelemben nem jelent a megbocsátás felejtést.
Igen, pontosan. Popper nem is a fogolytáborra, népirtásokra vagy a hasonló tragédiákra értette.
Csak eszembe jutott a témáról a sokak által hangoztatott mondat: megbocsátok, de nem fogom elfelejteni. Ami úgy, ahogy van, hülyeség. Aki ilyet mond, nyilván nem bocsátott meg, és nagy a valószínűsége, hogy a másik fejéhez fogja vágni párszor a dolgot.
Amúgy a téma elég tág, sok oldala van, és minden eset egyedi.
Jó szakirodalom: A belénk égett múlt
Elengedés, megbocsátás, újrakezdés – Nyitott Akadémiás előadóktól
Szerintem különböző jelentésben használjuk a felejtést. :)
A „megbocsájtok, de nem fogok felejteni” olyan értelemben, hogy „megbocsájtok, de soha nem felejtem el neked, hogy ilyen szemét voltál velem”, az valóban nem megbocsájtás. A „megbocsájtok, de nem felejtem el, ami történt és amit tanultam belőle” már teljesen más, nem? :)
Via: Én is ezt írtam, de a jelek szerint nem volt érthető :(
szerni: Mindegy, hogy nagy gonoszságról (népirtás) vagy kis bántásról (beszóltak nekem) van szó, akkor is lehet és kell is tanulni belőle, fejlődni tőle. Ebben az értelemben egyiket sem kell elfelejteni. De ahogy sokszor használják a „megbocsátok, de nem felejtek” mondatot, vagyis kb. hogy „most azt mondom, hogy már nem haragszom, de azért örökre az ellenségem maradsz és utálni foglak, és még ezerszer felemlegetem neked, amit ellenem tettél”, az valóban nem igazi megbocsátás.
De, én értettem, szerninek írtam, hogy különböző jelentésben használjuk, és a fejemben a T/1-ben Te is benne voltál, mármint hogy te meg én ugyanúgy, szerni és Popper meg máshogy.
Értem, hogy te érted, csak talán nem mindenkinek világos, miről beszélünk. De szerintem túltárgyaltuk :-)
Jó dolgokat írtak itt előttem. Viának és a hozzászólóknak igazuk van: a rossz érzések elsősorban abból fakadnak, hogy magunkra haragszunk, bár ezt a másik ember váltotta ki belőlünk. Ha felismerjük a rossz érzéseink valódi jellegét (ahogy Via is írta: hogy lehettem ilyen hülye, miért hagytam magam, stb.), könnyebb tőlük megszabadulni. A megbántottságban mindig van egy kis félelem is: attól félünk, hogy az az ember vagy valaki más újra bántani fog minket. Ezen segít a helyes önismeret és az önbizalom, magabiztosság. Meg a tapasztalat: ha tudjuk, hogy a másik hogyan és mivel hajlamos megbántani az őt körülvevő embereket, legközelebb megpróbálhatjuk ezt elkerülni, kivédeni valahogy.
Nem szabad a másik embertől függővé tenni a megbocsátásunkat, mert akkor sokáig fogunk a megbántottságban toporogni. El kell határozni, hogy változtatni akarunk, és nem várunk arra, hogy előbb kellemes érzések támadjanak bennünk, amik majd megkönnyítik a folyamatot. A jó érzés nem az elindítója a megbocsátásnak, hanem a végeredménye.
Ha valakire haragszunk, az olyan, mintha tartozna nekünk. Mintha kölcsönkért volna valamit, amiről tudjuk, hogy valószínűleg sosem fogja visszaadni, mert talán már el is felejtette, hogy kölcsön kérte, vagy elvesztette, vagy… igazából mindegy. Ahogy a kölcsön adott dolog visszakapására, úgy várunk azokra a dolgokra, amik reményünk szerint megkönnyítenék nekünk a megbocsátást: hogy a másik bocsánatot kérjen; hogy megmagyarázza, hogy miért tette az, amit velünk tett; vagy netán hogy azt lássuk, hogy neki is rossz, ő is szenved a viszonyunk megromlásától…
A legtöbbször azonban ezt nem kapjuk meg. Százból 99-szer nem. A másik talán nem is tudja, mert észre sem vette, hogy megbántott. Vagy sejti, de nem tud hogyan bocsánatot kérni, ezért nem is mer lépni. Vagy az eset őt is ugyanannyira megbántotta, és ő vár a mi bocsánatkérésünkre. (És esetleg mi nem is tudjuk, hogy őt valamivel megbántottuk.) Vagy tényleg nem érdekli, hogy nekünk rossz. A lényeg, hogy nem fog odajönni, és egy drámai jelenetben megbocsátásért könyörögni. És szintén nem fog odajönni, hogy „beszéljük ezt meg”, hiszen ha tőlünk végighallgatná, hogy hogyan bántott meg minket, azt valószínűleg vádolásként, támadásként, vissza-bántásként élné meg, védekezni kezdene, esetleg vádolni („de te még olyanabbat csináltál velem vagy mással”), és csak további harag lenne belőle.
A megbocsátás tulajdonképpen azt jelenti, hogy elengedjük ezt a „tartozást”, lélekben nem követeljük tovább az illetőtől. Elkönyveljük magunkban, hogy valószínűleg sosem fogjuk megkapni, és elégtétel nélkül próbálunk megszabadulni a haragtól. Ez egy akarati döntés, amit valamikor (néha azonnal, néha csak évek múlva) követik az érzéseink is. A haragtartással és a sérelmek őrizgetésével csak magának árt az ember; a megbocsátás pedig nagyon felszabadító érzés, ezért érdemes dolgozni rajta.
A harag ellentéte – ahogy Timi írja – valóban a szeretet, és a saját fájdalmunkat is hatékonyan enyhíti. Aki hívő, az imádkozzon az illetőért és saját magáért is. A keresztény megbocsátás a „tartozás” elengedéséről szól, és a lelki sérülések begyógyításáról mindkét félben, függetlenül attól, hogy melyik mennyire volt hibás. Aki nem hívő, az is tehet lényegében hasonlót. Például amikor eszembe jut az, hogy az illető mennyire megbántott, akkor minden alkalommal tudatosítanom kell, hogy ezzel most elsősorban magamnak ártok, ezért tenni akarok ellene. Magamban kimondok valami ilyesmit: „Nem akarok haragudni erre az emberre, és nem akarom rosszul érezni magam az XY eset miatt, mert ezzel magamnak ártok. Ez az ember mostantól nem tartozik nekem semmivel, nem várok el tőle semmi elégtételt, elengedem a – vélt vagy valós – „tartozását”. Meg akarok neki bocsátani, és őszintén minden jót kívánok neki az életében.” Ez eleinte csak akarati dolog, és az érzelmek még ezzel nagyon ellentétesek lehetnek, de ha az ember tényleg akarja, amikor kimondja, és sokszor megcsinálja, akkor a belső görcs is kezd lassan oldódni.
A megbocsátás attól más, mint a sérelem szimpla feldolgozása, hogy a másikat újra szeretni kezdjük. Ebben segíthet, ha – ahogy Karina írta – megpróbáljuk az illetőt boldognak elképzelni, és örülni az ő boldogságának. De működhet a fordítottja is, a klasszikus „halálos ágy” módszer: ha ő haldokolna, vagy akár én, és ez lenne az utolsó lehetőségem rendezni a régi sérelmeket, akarnék-e továbbra is haragudni rá? Ha az illetőt szenvedni látnám, öregen, betegen, átverve, stb., akkor is haragudnék rá? (Lásd a lindus által leírt példát.) Ezen nem filozofálni kell, hanem a lehető legvalóságosabban beleélni magunkat az elképzelt helyzetbe, akkor működik.
A megbocsátás egy további, későbbi fázisa az, hogy ha már nem haragszunk, és már nem fáj, akkor gyakran rájövünk, hogy mi is hibásak voltunk valamennyire. (Majdnem mindig kettőn áll a vásár.) Ha másban nem, akkor abban, hogy rosszul reagáltuk le, félreértettük, túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk egy apróságnak. Itt megint nem arról van szó, hogy az én hibám járult hozzá ahhoz, hogy a másik rosszat tegyen velem – ez az önvádolás káros és felesleges. Arról van szó, hogy ahhoz járultam hozzá, hogy a megbántottság ennyi szenvedést okozzon saját magamnak. Ebből lehet tanulni, és legközelebb jobban csinálni: nem érteni félre a másik ember szavait, nem hagyni magamat felhúzni, nem hagyni magamat csőbe húzni, nem rágódni az eseten évekig, stb. De ez az okulás csak akkor jöhet, ha már nem haragszunk sem a másikra, sem magunkra; különben vádaskodás vagy önvád lesz belőle, ami nem kívánatos.
Fontos még, hogy a megbocsátással a „lelki tartozást” engedjük el, nem a fizikait. Ha a haverom kérdezés nélkül kölcsönvette a kocsimat és karambolozott vele, akkor megbocsáthatok neki, de attól még fizesse ki a kárt. Ha valaki visszaélt a bizalmammal, annak megbocsáthatok, de attól még óvatosabb leszek vele legközelebb. Aki megbántott azzal, hogy tapintatlanul belegyalogolt a magánéletembe, beleszólt, belekötött, stb., annak megbocsáthatok, de legközelebb nem fogok vele a magánéletemről beszélgetni, hanem udvariasan másra terelem a szót.
Nagy hatással volt rám a recski emlékhely jelmondata: „Megbocsátunk, de nem felejtünk!” Azt hiszem, ez a helyes hozzáállás. A sérelmekből, hibákból, tapasztalatokból tanulni kell, különben hiába éltük át őket. De attól még nem kell miattuk évekig szenvedni és rosszul érezni magunkat.
Bocs, hogy ennyire hosszú lett.
Ne kérj bocsánatot, köszönöm, hogy időt szántál rá!
Ezt nagyon jol leirtad, tulajdonkeppen nagyot kellett koppanom, hogy en is elerjek ahhoz amit az utolso bekezdesben irtal.
Nagyon jókat írtál, talán apróbb kiegészítéseket lehet tenni, de nem nagyon kötözködnék.
Szerintem a „nem”-ek (negatív mondatok) helyett érdemes inkább a pozitív mondatok felé venni az irányt. „Nem adok neki többet kölcsönt” -> „Átgondolom a jövőben, hogy csak annak adjak kölcsönt, aki megbízható”,
„Nem akarom rosszul érezni magam” -> „Jól fogom érezni magam a jövőben”
Amit írtál is: a másik soha sem OKA, OKOZÓJA annak, ahogy érzünk, de HOZZÁJÁRUL ahhoz (EMK).
Ha valaki rálép a lábamra a buszon, azt többféleképpen is lereagálhatom, onnantól kezdve, hogy kiabálok rá és egész hazáig ideges leszek, odáig, hogy felhívom a figyelmét, hogy mit csinált. Pedig „ugyanaz” történt mindkét esetben, ugyanolyan hatást kaptam!
Nekem pedig pont az a bajom, hogy képtelen vagyok haragudni. Tudom, ez így elsőre furán hangzik, de amikor tényleg megbántanak, vagy csúnyán keresztbe tesznek, rövid ideig mérges vagyok, utána pedig mintha semmi nem történt volna, magam sem értem, hogy mi miatt voltam ideges. Persze, ez nyilván a lelki dolgok miatt jó, mert nem őrlöm fel magam és nem nem leszek idegbeteg, de azt gondolom, hogy néha igenis jó lenne egy kicsit haragudni, főleg, ha mondjuk összetörték a szíved, vagy becsapott a legjobbnak hitt barátod. Furcsán működnek ezek a dolgok, ezért sincs erre mindenkinek jó recept.
Szerintem ha utána nem „nyeled be” megint ugyanazokat a szemétségeket, tehát tanulsz az esetből, és nem követed el újra a hibákat, akkor ez nem gond. Akkor lenne gond, ha ugyanazokat a köröket futnád újra meg újra, mert nem tudod felmérni a helyzetet.
Igen, igazad van. Próbálom gyakorolni a megbocsátok, de nem felejtek elvet. Persze szokás szerint elkiabáltam, ma sikerült nagyon megharagudnom valakire aki semmibe veszi az érzelmeimet meg a kéréseimet, és emiatt nagyon zaklatott lett az estém. Módosítom az előzőt: képtelen vagyok haragudni, kivéve egy embert. Így már pontosabb.
Hát Via, nagyon köszönöm, hogy ilyen szuperül összefoglaltad a témát, és ráadásul ilyen hamar!
A hozzászólóknak szintén köszönöm az összes ötletet!
VKI említette Louis L. Hay vizualizációs módszerét, amit egyszer már elsajátítottam, és működött, akkor. Akkortájt olvastam az Éld az életed című könyvet, és a barátnőm nagyon megbántott, mindenféle bosszún törtem a fejem. Aztán a könyv hatására úgy döntöttem, megbocsátok. A gyakorlat maga nagyon egyszerű, csak boldognak kell látni azt a személyt, akinek meg szeretnénk bocsátani. Egy színpadra kell képzelni, és addig kell nevetve, boldognak látni, amíg el nem múlik a düh belőlünk. Akkor ezt néhányszor megcsináltam és működött, de most nem tudok a saját korlátaimon átlépni valamiért.
Ez a módszer egyébként nagyon hasonlít ahhoz, amit Timi írt, hogy imádkozz érte! Lindus pedig az esendőség felfedezését említette, ami szintén ide kapcsolódik szerintem, tehát gondolom, hogy innen kéne elindulnom.
Timi, a „teljes igazságlevélnek” még utána nézek, köszönöm.
Egyébként pedig most jöttem rá, hogy a megbocsátás valóban nem egyenlő a felejtéssel, hiszen amit megbocsátok azt elfelejteni nem akarom, bár nem is tudnám. De elgondolkodtató, hogy talán nem is kell megbocsátani, csak a haragtól kéne megszabadulnom.
Örülök, hogy hasznosnak találtad! A Louise L. Hay féle módszert meg én nem ismertem, köszönöm a tippet, utána fogok olvasni! A legjobb lesz, ha felteszem a könyvet a várólistámra. :)
Hm. Érdekes. Fent van az elolvasott könyvek listáján… De a gyakorlat mégsem rémlik. Lehet, hogy megérett az újraolvasásra. :)
Én már többször elolvastam és mégis mindig találtam benne új dolgot. Lehet, hogy amikor olvastad, arra éppen nem volt szükséged, és nem is vette az agyad az adást, kiszűrte a felesleges infót. :)
Én önmagamnak nem tudok megbocsátani amiatt, amit évekkel ezelőtt követtem el a hozzám legközelebb állóval. Időnként könnyebb, de időnként olyan, mintha tegnap lett volna, annyira fáj. Teljesen leszívja a belső tartalékaimat már ez a harc.
És rémes, hogy a memóriám tűéles- mindenre emlékszem, dátumokra, helyzetekre, mondatokra. Felőröl.
Erről beszéltél már valakivel? :(
Ha akarsz rajta változtatni, meg tudod oldani, van millió módszer, segítséggel is akár, ha nem vagy elég autodidakta.
Ha nem akarsz, akkor maradj a mocsárban.
Van megoldás. Ha akarod.
Én se vagyok igazán haragtartó, de azért voltak helyzetek, amikor meg kellett bocsátani…..
A legnagyobb „élményem” a megbocsátással kapcsolatban a tanitónénim, akire iskolás éveim alatt folyamatosan haragudtam, mert nem úgy kezelt engem és a problémaimat ( tanulási, pszichikai, készségi problémák) ahogy azt kellett volna. Folyamatosan megalázott mindenki előtt, szidott stb. És én ettől számomra később az összes iskolás éveim alatt szenvedés volt….És nem tudtam megbocsátani, és nem is akartam.
Jóval később, már egyetemista koromban úgy alakult, hogy egy barátomon keresztül megismertem a fiát, és egy párszor elmentem hozzájuk. És mikor láttam, hogy a volt tanitónénim hogy megöregedett és hogy megviselte az élet, már nem tudtam haragudni rá. Valahogy akkor annyira meghatott az öregség, a problémai, hogy akkor valahogy elöntött a sajnálat iránta. Valahogy tudtam, hogy ha ezentúl látom, mindig kedves leszek vele, és ha szüksége van valamire, segitek.
És úgy éreztem, hogy ez az igazi megbocsátás. Mikor valakiben meglátod az esendő embert, és már nem csak azt a rosszindulatot látod benne, amivel megsértett.
A My name is Earl-ben van egy hasonló eset. Earl valakit ki akar békíteni az apjával, de az egy lepukkant lakókocsiban lakik, és gyakorlatilag folyamatosan részeg. Earl ennek ellenére odaráncigálja valahogy a csajhoz az apját. A várt kibékülés persze nem történik meg, de a csaj teljesen kivirul: most, hogy látta, milyen nyomorult alak lett az apjából, már nem is frusztrálja az a régi rossz érzés, hogy nem tud megfelelni az apjának. Mert tulajdonképpen ez volt az igazi baja, nem az, hogy Earl gyerekkorukban seggbe lőtte egy söréttel. :-)
Nem rossz a cikk, csak rettentő alapszintűek a tanácsok. (Ugyanakkor nem állítom, hogy én magam felsőfokon lennék, sőt.)
Rengeteg megoldás van a problémákra, csak akarni kell.
Példáum: EMK (erőszakmentes kommunikáció), EFT (fastereft.com) ingyenes youtube videókkal: https://www.fastereft.com/about/youtube-video-index
Kineziológus, vagy akinek tetszik, pszichológus, gyerekkor feldolgozás (csoportos), önismereti körök, stb.
Gyakorlatilag kismillió használható módszer van, és mindig csak egy kérdés: akarsz-e változni? akarsz-e előre lépni?
A cikkbeli rész azonban szerintem félrevezető:
„Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy ilyen ostoba voltam. Tudnom kellett volna, hogy átverés. Gondolkodhattam volna.”
Ez se megoldás. OK, „tudnod kellett volna”, és? Ez csak önmagad hibáztatása, ami sehova se vezet.
Ha ehelyett azt írod, hogy: „azért mentem bele az átverésbe, mert az akkori tudásom és szintem szerint itt tartottam” már egy fokkal jobb.
Nem is megoldás, az olyan példamondat, ami feljöhet, nem az, amit mondani „kell” (nem is „kell” mondani semmit sehogy, ha egyszer így megfogalmazva jön, akkor így jön, és azért ezt írtam, mert ez iszonyú gyakori önhibáztatás, hogy „tudnom kellett volna”). Utána írom, hogy ezek téves következtetések. :) Sajnálom, ha nem volt egyértelmű.
Én azt tapasztalom, hogy az emberek többsége nem akarja, hogy segítsen rajtuk valaki. Változtatni se igazán akarnak. Az túl nehéz :)
Nalam ugy mukodik pl a bizalom, hogy alltalaban alapbol jar mindenkinek, mert ugy gondolom, hogy ha valamit csak ugy kapunk nagyobb dolog(nagyobb felelosseg) azon dolgozni, hogy meg is tartsuk mintha eloszor ki kellene erdemelni, aztan mikor vegre megkapjuk, mar nem is tunik olyan fontosnak, hogy tovabbra is kuzdjunk erte. Eeees, hogy a temanal maradjunk, ebbol kifolyolag (mert ez is benne van a pakliban), megtortent szerencsere nem sokszor, hogy kijatszottak ezt a bizalmat, es nagyon bekavartak az eletembe, nagyon megsertettek, es en ezen nagyon kiborultam, es jo ideig emesztettem magam. Aztan nekem az segitet, hogy atgondoltam, ujra es ujra, kibeszeltem sajat magammal a miert, es hogyan, es mi lett volna ha forgatokonyveket, es egy ido utan azt vettem eszre, hogy elmult a harag, bar nem bocsatottam meg, es tobbe nem lennek kepes kozel engedni magamhoz a celszemelyt, mar arra is kepes vagyok, hogy normalisan beszelgessek vele, mondjuk az idojarasrol, meg a gyerekeinkrol oszt passz. Egyebkent a ferjem gyerekkori baratjanak felesegerol van szo, es bar a parom az eset utan nem varta el tolem, hogy egyaltalan szoba alljak vele, tudtam, hogy mennyire fontos a baratja neki, es nekem segitett, hogy tul tudjak lepni a serelmeimen. Az pedig maximalisan igaz, hogy aki megsert azt egyaltlan nem erdekli, hogy megbocsajtottale neki vagy sem, a szoban forgo lany is, kivart egy bizonyos idot aztan ugy viselkedett velem mintha semmi nem tortent volna. Sokaig szinte vagytam ra, hogy beszeljunk rola, mert tudni akartam, hogy miert, mit rontottam el, hogy ezt tette velem, es aztan rajottem, hogy teljesen hiabavalo lenne, nem is fontos, gyakorlatilag jobban haragudtam magamra, mert a modszerem ezuttal csodot mondot, mint ra, es ezen kellett tullepnem.
Hm, volt még egy Buddha idézet, de nem találom sehol, így kénytelen vagyok pontatlanul idézni, nekem szokott segíteni (picit…) ez a gondolat is: haragot őrizni olyan, mintha izzó parazsat szorítanánk a markunkban azt remélve, hogy az majd a másikat égeti meg.
Erre gondoltál?:) ” Ha az ember ragaszkodik a haragjához, az olyan, mintha forró széndarabot markolna, azzal a szándékkal, hogy megdobjon vele valakit; pedig csakis ő maga fog megégni tőle.” (Gautama Buddha)
Ennek egy változatát linkelte be tegnap valaki Facebookra a bejegyzés alá, méreggel (te nyeled le, és a másiktól várod, hogy meghaljon).
Még két aforizma kapcsolódhat ide, az egyik szintén Facebookon terjedt pár hónapja a tanárról meg a pohár vízről, bár azt inkább a stressz illusztrálására mondta. (Egy pohár víz nem nehéz, de ha hónapokon keresztül tartanod kell a kezedben és nem teheted le, az iszonyat.)
A másik egy nagyon parafrazált sztori Lao-Ce-től, két szerzetesről, akik átkelnek a vizen, és találkoznak egy nővel, aki nem tud átmenni egyedül. A szerzetesi fogadalmuk miatt nem nyúlhatnak nőhöz, a mester mégis a karjába kapja, és átsétál vele. A tanítvány órákkal később megkérdezi a mestert, hogy ez mégis mi a franc volt, mire ő azt válaszolja, hogy „én öt percig hordoztam magammal azt a nőt, te pedig három órája cipeled”. :)
Nagyon tetszik a szerzetesek története, Via, köszi! :)
Ez volt az, és most, hogy így mondod, nálad olvastam! Köszönöm! :)
Via, amikor belepörgettem a cikkbe és láttam, hogy „Afrikában éheznek”, azt gondoltam, na jó, kész, most morcos vagyok, miért kell ezzel a baromsággal jönnöd, hogy Afrikában éheznek, nehogy már te is ezt kezdd mondogatni nekem! :P Köszi, hogy nem tetted. :)
Nagyon jó cikk lett, nagyon hasznos, én is küzdök ezzel… És annyira jól rávilágítottál arra, hogy a harag mögött mindig valami önmagunkra vonatkozó szégyenérzet van. Csak most tudatosult benne, ahogy olvastam a cikket, hogy az egyik hihetetlenül apró tüském (egy rossz hangsúllyal elmondott egyszavas mondat) miről is szól. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? = Mi a francért nem tudom megvédeni magam?…
Van egyébként egy nagyon jó módszer (sokkal többet kell gyakorolnom…), a „teljes igazság levél”, az első három pontja szóról szóra megegyezik azzal, amit írtál (harag kifejezése, saját érzéseink beismerése), és utána még három pontban végigvisz a felelősség felvállalásán (nekünk is részünk volt a helyzet kialakulásában), az igényeink kifejezésén, a másik fél helyzetének elismerésén és a kapcsolat szeretettel való feltöltésén, ami segít kihúzni a tüskét – ha nem is egyszerre, de többször is neki lehet futni. Ha érdekel, itt írtam róla: https://kincsesfuzet.wordpress.com/2012/08/10/iras/ (utolsó rész, előtte van még két érzelemlevezetős írós gyakorlat).
És még valami eszembe jutott a szeretetről, bár lehet, hogy ezért meg leszek kövezve (ugye nem? :P), de azért elmesélem, hátha valakinek működik.
Mormon misszionárius fiúktól kérdeztem egyszer (angol órára jártam hozzájuk), hogy mit kezdjek a haraggal, azzal, hogy valaki megbántott és haragszom rá emiatt. Azt mondták: imádkozz érte. Megpróbáltam, valamennyit segített. Méghozzá épp azért, amiért a harag is nekünk árt: a szeretet is nekünk segít. Ha ráveszem magam, hogy a harag érzése helyett a kedvesség, szeretet töltsön el, az a célszemélytől függetlenül jót tesz. Nem hosszú távú és nem mindenek feletti módszer, de a legmélyebb haragban tocsogós gödrökből segíthet kimászni, hogy oké, álljunk meg egy pillanatra, és ahelyett, hogy fröcsögve szidnánk magunkban valakit, küldjünk felé néhány jó gondolatot. Kicsit kizökkent. Aztán lehet kezdeni dolgozni az érzések hátterén (félelem, önvád, stb.), mert azok nem múlnak el egy kis pozitivitástól – de a legégetőbb tünetek kezelésére hatásos.
Pszichológus vagyok, bátorkodom segíteni, amennyire egy komment engedi. A ráknélkül blogon van még erről szó amúgy.
Elég sok technika és módszer van, amivel a megbocsátást segíteni lehet. Valóban, a megbocsátás egyrészt egy folyamat, másrészt egy mentális művelet, amit több módon lehet végezni.
Lehet ez valakinek csupán az a megértés, hogy a megbocsátás nem a másikról, hanem rólam szól: én nem őrizgetem magamban tovább a haragot, ami engem mérgez. Nem a másikat mentem föl, önmagamat. Erről Andrew Matthews ír, érdemes elolvasni 1-2 könyvét. (Azt írja, attól Pista bácsi még nyugodtan alszik este az ágyában, hogy téged megbántott, te viszont forgolódsz az ágyadban, és haragszol…)
Lehet vizualizációs módszereket használni, pl. Louis L. Hay vagy Emmet Fox módszerét, mindkettő benne van Hay: Éld az életed könyvében.
Vannak NLP-s módszerek, ezek több NLP-s könyvben is benne vannak, ezeket is nagy sikerrel használjuk, mivel mindenféle „akarat” nélkül a mentális műveletet végezteti el, így automatikusan eléri a változást, szerintem szuper. Akkor sincs bennem harag, ha nem tudok megbocsátani… :)
Ám ha valakiben sok a harag, és sokszor, hosszan haragszik, azzal valóban érdemes pszichológussal, pszichiáterrel dolgozni, mert a háttérben olyan sérülések állnak, amelyek nem oldódnak meg a megbocsátás gyakorlásával, dolgozni kell az önbecsülés fejlesztésén például, és minél előbb, annál jobb. A sérelmek őrizgetése sajnos pszichoszomatikus betegségekhez vezet.
Köszönöm szépen a hozzászólásodat. ♥ Nyugodtan írj még máskor is, ha valamihez hozzá tudsz szólni!
Szerintem a „fogadd el, hogy ez van” ugyanolyan hasznavehetetlen tanács, mint az „engedd el”. Jó, elfogadom, ez van, továbblépek, de a tüske ettől még nem szívódik fel. Dühönghetek, sírhatok, kibeszélhetem, ezektől az érzés ugyan halványodhat, de ez még messze nem a megbocsátás. Fura, hogy senki sem említi, hogy ha nagyon nem tudsz mit kezdeni egy érzéssel/állapottal, akkor kérj szakmai segítséget. Ja, hogy ciki, meg különben sem vagyunk hülyék… Amikor fáj valamink, gondolkodás nélkül elmegyünk az orvoshoz, de ha a lelkünk fáj, eszünkbe nem jutna szakemberhez fordulni. Nekem pl. a kineziológia rengeteget segített, már egy oldás után teljesen másképp néztem a nagyimra, akire gyerekkorom óta nehezteltem…
Nem, nem ciki, a könyvemben is javaslom a szakembert, mert egy ponton túl már nem segít az, hogy olvasol okosakat meg kevésbé okosakat. Valahol el kell kezdeni, legyen egy megoldási próbálkozás, és aztán legyen belőle egy saját tapasztalat, hogy oké, ennyi nem volt elég, menjünk tovább. Van, hogy elég a sírás, van, hogy mélyebben van a tüske, akkor kell a szakember. Egy abúzív kapcsolatból kijövő embernek, vagy erőszak áldozatának sokkal több feldolgoznivalója van, és ahhoz nyilván nem elég, ha egyszer jól kibőgi magát, meg szépeket gondol.
A fogadd el azt jelenti, hogy nem próbálsz rajta görcsösen változtatni, mert nem tudsz. Ez van. Ne keresd azt, hogy mi lehetett volna máshogy, mert nem lehet máshogy. Megtörtént. Nem tudsz időutazni, nem tudod nem érezni a dühödet, ha egyszer érzed. Azt dolgozd fel, azt kezeld, ami itt van, ami a végeredmény lett (az érzelmeid, az állapotod, a kialakult helyzet, a tapasztalatod), és ne azzal foglalkozz, ami már elmúlt, mert az ott van, te meg itt vagy. :)
Hát ez a gond, hogy sokan csak akkor fordulnak szakemberhez, amikor már nagy a baj… Fogorvoshoz is félévente mész, nem akkor, amikor már félig kirohadtak a fogaid, nem? :) nem kell abúzív kapcsolat vagy erőszak ahhoz, hogy valaki segítségre szoruljon. Karinának erős blokkjai lehetnek, amik nem engedik, hogy egyről a kettőre jusson. Nem kellene tovább cipelnie a harag romboló erejét (huh, de költői :).
Azért írtam az előbb, hogy most próbálja meg ezt, aztán ha nem elég, menjen mélyebbre. :) Egyetértek veled, engem nem kell meggyőznöd. :)
Hát éppen ez nem megy nekem, a megbocsátás. De vajon hogy lehet megbocsátani azt, ha az bántott, tett tönkre, aki a legközelebb állt hozzám? Hathatós „közreműködésével” (lásd: folyamatos stressz, fizikai bántalmazás is!) lett egy életre szóló betegségem, ami nem gyógyítható és rengeteg lemondással jár, leszázalékoltak miatta, ezért anyagilag is padlón vagyok, lelkileg is hazavágott, nem csak engem, de a közös fiunkat is. Nyolc (!) éve menekültem el tőle, de még mindig tartozik nekem, nem tudok önálló lakást venni, egy aprócska albérletben tengődünk, miközben ő éli világát… Hát erre írjatok valami okosat.
Én pont nem vagyok jó példa a haragtartásra – ha komoly a helyzet, akkor a legtöbbször helyből annyira mérges leszek, hogy felvállalva a konfliktushelyzeteket kiadom magamból a dühömet, csalódottságomat, etc. és utána megnyugszom, nem marad bennem tüske. A legjobb módszerem a beszéd: jó barátoknak elsírni többször is a bánatom, amíg túl nem jutok rajta érzelmileg. Életemben összesen talán 1-2 helyzet volt régebben, amikor hosszú távon is ette a lelkemet valami, azokat úgy kezeltem, hogy annyiszor játszottam le magamban a szituációt (megengedve az önkínzó Mi lett volna, ha…? kérdéseket is), amíg a fájdalom elszállt. A mai fejemmel, ha történik valami, aminek az a vége, hogy megbántottak, igyekszem minél hamarabb a másik hibáztatásáról (adott esetben miután jól beolvastam neki) átterelni a gondolataimat arra, hogy én hol hibáztam. Maradva a párkapcsolati témánál, amikor volt egy fiú, akiről utólag kiderült, hogy borzalmas nagy ostobaság volt vele kezdeni, igyekeztem átgondolni, hol hibáztam én. Nem kellett volna benne megbízni, nem kellett volna hinni neki, mert valahogy bántóan, gyanakvóvá téve tökéletes volt, hallgatni kellett volna a megérzéseimre. De olyan apróságokig is eljutottam, hogy egy adott szituációban nem kellett volna hagyni, hogy túlzottan nyeregben érezze magát, mert ezt és ezt csináltam. A végére általában kiderül, hogy az én számlámon is majd ugyanannyi hiba van, mint az övén, csak más típusúak – az örök kettőn áll a vásár dolog. Nyilván nem ismerem az életedet, nem ítélkezhetek feletted (nem mintha akarnék), de erre a rövid összefoglalóra lehet azt mondani, hogy kiszállhattál volna előbb a kapcsolatból, és persze az sem elhanyagolható, hogyha ő nem lett volna, akkor a fiatok sem lenne most ott veled. Bármennyire is fájó tud lenni, az élet nem áll meg, akármennyire jól is esne néha, a legtöbbször pedig pont ez tud túllendíteni a holtpontokon és kihúzni a gödörből, legalábbis tapasztalatom szerint.
Szerintem ez már nem csak a megbocsátás kategória, itt nagyon súlyos traumákat, sérüléseket szereztetek mindketten, te és a fiad is. Előbb ezeket kell feldolgozni, meggyógyítani, a megbocsátás majd a legvége lesz, valamikor. Beszéltél már valakivel erről?
https://www.nane.hu/gyogyulas/index.html
Itt gyönyörű versek is vannak.
Jót mosolyogtam a szokásos javaslatokon, annyira találó mindhárom :)
Nekem szerencsére nem sokszor kell megbocsátanom, mert nem vagyok olyan, aki a lelkére vesz dolgokat. Ha tudom valakiről, hogy rosszat akar nekem vagy meg akar bántani, akkor bármit is akarjon nekem ártani, lepereg rólam, egyszerűen nem tud annyira érdekelni, hogy megbántódjak. Elintézem annyival, hogy ez hülye, és hogy remélem, belefullad a saját rosszindulatába.
Csak a szüleim és a párom áll hozzám annyira nagyon közel, hogy meg tudjon engem bántani, de ők szerencsére nem akarnak megbántani (lekopogom) :)
Úgy vagyok vele, ha valaki meg akar bántani vagy ártani akar másnak akkor lehet, hogy abban a pillanatban nagy ügynek tűnik a dolog, de gondolj arra, hogy két hónap múlva is számít-e ez ha összességében nézed a dolgokat? Ha nem, akkor addig is felesleges rágódni rajta. Bosszankodj egy sort, de utána nem szabad több gondolatot pazarolni az esetre, mert azzal csak saját magadnak ártasz. Ahogy Via és a többiek is írták, az, aki megbántott, lesz.rja, hogy te megbocsátasz-e neki vagy sem, ne dédelgesd a sérelmeket.
Ismét egy nagyon jó poszt, Via! Köszönöm, ez nekem is sokat segített. :)
Karina,
bár esetedben nem kifejezetten családi sérelmekről van szó, én ajánlom Susan Forward: Mérgező szülők c. könyvét.
„Megengedi” az is, hogy ne bocsáss meg, mert ahhoz, hogy feldolgozd a sérelmedet valakivel szemben, nem muszáj neki megbocsátanod.
Arra is ad tanácsot, ha egy már elhunyt személlyel kapcsolatos a problémád.
Egyszer olvastam egy idézetet, nem tudom kitől van: „Ne azért bocsáss meg másoknak, mert megérdemlik, hanem mert TE megérdemled a nyugalmat”. Amit Via is ír, magadat bünteted. Szerintem a megbocsátás magunkról szól, nekünk ad nyugalmat. Nem baj, ha az illető nem tud róla, hogy már nem haragszol rá. Azt tudja egyáltalán, hogy haragszol? Sokszor azokat a dolgokat a legnehezebb megbocsátani, amit ki sem mondtunk a címzettnek, csak magunkban hordozzuk, őrlődünk rajta és újra és újra lejátsszuk belül. A történteket ugyan nem lehet meg nem történtté tenni, de minden, ami történik velünk részünkké válik, formál minket. De nem kell, hogy a negatív történések határozzák meg, kik vagyunk. Elengedni nagyon nehéz, főleg évtizedes sérelmeket. Szerintem meg kellene próbálnod külső nézőpontból megvizsgálni a történteket, és átgondolni, hogy a mostani Te-nek ez valójában mit jelent. Családon belül sokszor generációk sérelmeit hordozzuk, ami egyszer-egyszer felszínre tör, de nem kell, hogy te legyél az, akinek az életére ez befolyással van.