Lucáéknál eljegyzési buli lesz augusztusban, és olcsó virágdekorációt szeretne, egy aggódó nővér pedig abban kér segítséget, hogyan kezelje a húga párkapcsolatát.
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com.
Luca kérdezi: Augusztusban lesz az eljegyzési bulink, amelyre csak a legszűkebb család hivatalos, 12 fő. A party a kertben lesz, valószínűleg hidegtálak, saláták lesznek. Szeretnék dekorációt, de nem szeretnék rá túl sokat költeni, mit ajánlasz? A kertünkben vannak rózsák és a helyi virágos viszonylag olcsón tud gerberát hozni. Hogyan tudnám a virágokat szépen elrendezni, hogy ne csokorba legyenek, mert az egymással szemben ülök úgy nem látnák egymást. Van valami ötleted, miként lehetne olcsón mutatós dekorációt készíteni?
Először is gratulálok! :) A gerbera és a rózsa is jól mutatnak alacsony szárral — a rövid virágokat tehetitek kisebb befőttes üvegekbe vagy a virágfejeket egy tál vízbe úszógyertyák társaságában. Nem baj, ha össze-vissza méretűek és formájúak a rögtönzött vázák, még családiasabb és kedvesebb lesz tőle a hangulat — és persze olcsóbban is kijöttök. A befőttes üvegeket mossátok el, a címkéket áztassátok le, úgy lesz igazán szép.
Fotók: a practical wedding, a rosy note, diy bride, henry happened,
Egy aggódó nagytesó kérdezi: A húgomról lenne szó, illetve a barátjáról. A tesóm 17 éves, a barátja 22, egy évvel kisebb a srác nálam. Egy éve vannak együtt, a család (főleg anyu) nemtetszésére. Én… nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e vagy sem. A fiú nem érettségizett le, éjjeli őrként dolgozik, nem úgy tűnik, hogy különösebben ambíciózus lenne, és féltem a tesómat, hogy az első szerelem hatására ő is elveszti a tanulási kedvét, elhanyagolja az érettségire készülést, az egész életét befolyásolhatja az, hogy most mi történik vele… Tiszta szerelmes, és tipikus kamasz, feleselős, lázadó. Én eddig arra koncentráltam, hogy ha ő boldog vele, akkor nem szólok bele a dolgaiba, de az utóbbi időben az jár a fejemben, hogy nehogy túl befolyásolható legyen, és emiatt elússzon a jövője… Arra gondoltam, hogy valahogy motiválnom kéne, hogy ne adja fel az álmait egy fiú miatt, tanuljon. Azzal tisztában vagyok, hogy a tiltás semmiképpen sem segít, és az sem, amit anyu csinál, hogy állandóan veszekedik vele a srác miatt… Sajnos őt (anyut) is meg tudom érteni, mert elveszthette már a türelmét a kamaszkodásokkal szemben… Te mit tennél a helyemben? Mit mondjak neki, hogy jó irányba tereljem? Úgy féltem. :(
Megértem, hogy félted, nekem is van egy tesóm, aki már régóta nem kicsi, de azt hiszem, amikor ő 93 éves lesz és én 95, még akkor is úgy fogom érezni, hogy az én “dolgom” megvédeni őt a csúnya nagy világtól. ♥ Ez teljesen normális érzés, és az lenne az aggasztó, ha nem lenne.
Érdekes, hogy nem amiatt írod, hogy aggódsz, hogy hogyan bánik a húgoddal a fiú, vagy milyenek együtt, hanem külső elvárások alapján: “egy rendes embernek legyen meg az érettségije”, “egy rendes embernek legyen jó állása”. Ne a címkéi alapján ítéljétek meg. Mit tudtok arról, hogy mik az aspirációi? Mit tervez az életével? Egyáltalán milyen ember ő? Szereti a családját? Jól bánik a húgoddal? Jó pár ők együtt? Tudnak nevetni? Attól, hogy nem azt szeretné kihozni az életéből, mint te a sajátodból (sőt: attól, hogy a húgod nem azt szeretné kihozni az ő életéből, mint amit szerintetek kéne), még nem feltétlenül rossz ember. Nem kell mindenkinek diplomatának meg ügyvédnek lennie. Szerintem abszolút pozitív, hogy dolgozik, ráadásul nem is egy könnyű munkát. Ez azt jelenti, hogy nem büdös neki a meló, és nem várja el, hogy eltartsák — adott esetben például a barátnője családja, ami ugye már egy necces helyzet lenne… Belülről egyébként valószínű, hogy a húgod teljesen máshogy éli meg a helyzetet, számára a fiú izgalmas és szabadelvű, és mást lát benne, mint ti, mert más szempontjai vannak. Ti például nem vagytok belé szerelmesek. :) Ha az én tesóm járna egy olyan fiúval, aki nekem nem lenne szimpatikus, akkor amíg nem látnám veszélyben a testi vagy lelki épségét (mert mondjuk egy agresszív állat a fiú, vagy mellette szenvedélybeteggé válna a tesóm, rászoktatja dolgokra, vagy törvénytelen hobbikkal űznék az időt, pl. kocsifeltörés), addig a háttérben maradnék meg, biztos támasznak, és nem szólnék bele, mert hiába fiatalabb, mint én, nem rendelkezem az életével. Az is lehet egyébként, hogy függetlenül a srác személyétől neked és anyukádnak nehéz feldolgozni, hogy a “kislány” már nem kislány többé, és fiúja van. Lehet, hogy valamennyi ellenérzésetek akkor is lenne, ha egy 22 éves orvostanhallgatóval randizna, egyszerűen azért, mert furcsa látni őt egy már abszolút nem gyermeki szerepben.
Fontos elkülöníteni azt, hogy mi az, ami csak a fejedben, a lelki szemeid előtt létezik, és mi az, ami valójában történik. A leveledben minden rossz dolog feltételes módban szerepel: mi van, ha így lesz, mi van, ha elrontja, mi van, ha feladja. De nem adta fel! Adj annyi bizalmat a tesódnak, hogy tudja, hogy mit csinál, és a nagy aggodalomban ne nézd teljesen hülyének, főleg, ha eddig nem adott rá okot. Másodsorban pedig nem védheted meg önmagától, nem leszel ott élete minden lépésénél, hogy elkapd, ha elesik. Mindenkinek szüksége van arra, hogy tanulhasson a saját hibáiból, és gyakorlati tapasztalata legyen a saját életével kapcsolatban — egy bizonyos határig lehet csak elméletben felkészülni az életre, egy ponton túl muszáj lesz lépni, és megnézni, hogy mi van ott: szakadék, kutyakaki, vagy csúszda. :) Gondolj bele, egy csomóször teljesen más következtetést vonsz le egy helyzetből, mint egy másik ember: ő például tragédiának éli meg, te pedig lehetőségnek. (Hányszor fordul elő, hogy amikor mesélsz valami jó dolgot, elkezdenek sajnálni! Az is ilyen szemléletkülönbség.) Milyen rossz lett volna, ha megfosztanak téged ettől a tapasztalattól, és el kellett volna hinned más élményét ahelyett, hogy megnézhetted volna magadnak!
A húgodnak elsősorban arra van szüksége, hogy tudja, ha baj van (feltételes mód!), akkor számíthat rátok. Ahhoz pedig, hogy meg tudjon nyílni akár neked, akár anyukádnak, azt akkor fogja tudni megtenni, ha bizalmas a légkör. Én azt javaslom neked, hogy a legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetsz, az az, hogy biztosítod a tesódat arról, hogy bármi is van, ott vagy neki, neked mindent elmondhat, számíthat rád, nem fogsz ítélkezni és kioktatni. Ha a bizalom fennáll, akkor úgyis feléd fog fordulni, ha baj lesz. Ezt kierőszakolni nem tudod, viszont állandó nyaggatással, kiabálással tönkretenni igen. Tudom, hogy ez nehéz, és a szeretet vezérel téged és anyuládat is, de próbáljátok meg.
Esetleg ha valamikor olyan lesz a hangulat, elmondhatod neki röviden az aggodalmaidat. De ez a beszélgetés ne a fiúról szóljon — a kettőtök kapcsolatát válaszd le a fiúval való kapcsolatának témájáról. Különösen figyelj oda, hogy ne szidd se őt, se a fiút, hanem elsősorban magadról beszélj (nagyon szeretlek, fontosnak tartom, hogy megvalósítsd az álmaidat, azt szeretném, hogy boldog legyél, és kérlek szólj, ha nem vagy az, és bármiben tudok segíteni). Figyelj oda, hogy ne folyton erről beszélj, ne hegyibeszéd legyen minden megszólalásod, mert az marhára idegesítő és nem mellesleg hatástalan is. :) Nem akar majd beszélgetni veled, ha mindig oda lyukadtok ki, hogy mennyire ellenzed a viszonyát, márpedig a bizalom megőrzése miatt fontos lenne, hogy megmaradjon köztetek a kommunikáció. Állítsd le magad a prédikálásról, és válaszd meg az alkalmat, amikor beszélni tudsz vele erről. (Most például lehet, hogy nem érdemes előhozni a témát, hiszen ahogy írod, régóta téma a sráccal való kapcsolata.)
A kamaszkor elmúlik, szóval bármennyire is úgy érzitek anyukáddal, hogy ez egy nehéz időszak vele (vagy ő érzi úgy, hogy borzasztó érzés kamasznak lenni), vége lesz. Addig pedig türelemmel, szeretettel, és jó példával (!!) tudsz leginkább hatni a tesódra. Nagyon zárójel, de nem csak 18 évesen lehet érettségizni, és lehet, hogy megnehezíti a dolgokat, ha most egy kicsit kicsúszik a továbbtanulás, de enyhe túlzás, hogy visszafordíthatatlanul tönkretenné ezzel a hátralevő életét. (A fiú is meggondolhatja még magát, lehet, hogy most más prioritásai vannak.) Nem eszik ilyen forrón a kását. Ha belegondolsz, minden döntésed befolyásolja az egész életedet, nem csak az érettségi, hanem az is, hogy merre kanyarodsz munkába menet, de pont ettől izgalmas. :)
A szeretetet nem lehet szóval parancsolni, de lehet az élő példának ellenállhatatlan erejével átplántálni. (Victor János)
Ennek én most egy olyan jelentést adnék, hogy aszülő születéstől (magzati kortól, ha már akkor is hat, ebben még a tudomány sem egyezett meg talán) kezdve életfelfogásával követendő szemléletet, értéket közvetít és önbizalmának köszönhetően hiszi/reméli, hogy mindezek fényében rendben lesz a kamasz, ha átverekszi magát a nehéz időszakon. És akkor nem kell sem szeretetet, sem tiszteletet, sem viselkedést, sem életcélokat parancsolnia neki.
Lucának, virág – és egyéb – dekoráció ügyében ajánlom ezt a posztot:
https://kiflieslevendula.blogspot.hu/2012/02/befottesuveg-romantika.html
Igaz, mécsesről szól, de vázának használt befőttesüvegnél is jó ötlet.
Kedves hozzam hasonlo nagytesok! Az en hugim (2.5 evvel fiatalabb) is 17 evesen bolondult meg. :) VOlt neki egy majdnem 10 evvel idosebb, erzelmileg es ertelmileg is igen korlatolt udvarloja. Kimondottan utaltuk, de csak nem lehetett rola lebeszelni a Hugit. Persze neki imponalt, hogy a pasi csak sultkrumplit eszik es tuti nem enne meg anya vasarnapi ebedjet, hogy amikor Husvetkor eljott hozzank es gondoltuk bevonjuk a tojasfestesbe kepes volt egy futyit festeni a tojasra es meg sorolhatnam. Lenyeltuk, mert a Hugi pasija volt, es anya is mindig azt mondta, hogy van egy pont ahol hagyni kell, mert kivulrol nem lehet radobbenteni senkit arra, hogy akivel van az egy kritikan aluli idiota. En epp egyetemista voltam akkoriban es egyik hetvegen arra mentem haza hogy a Hugi napok ota sir, es csak elmeselte hogy a srac kb rejtegeti, nem vallalja fel, nem fogja a kezet, ha buliba mennek nyiltan mas lanyoknak udvarol. Nem idealis egy 17 eves tini lany onbecsulesenek… Es az en Hugimat senki ne mereszelje bantani felkialtassal hirtelen indulatomban felhivtam a stacot es egy laza 40 percben leorditottam a fejet. Elkuldtem tobbek kozott a sunyiba is es megtiltottam hogy a hugom kozelebe menjen, hivja, keresse. Fenyegetoztem is, ahogy illik, minden volt . :) Eredmeny: A Hugom 3 honapig nem allt szoba velem viszont tovabbra is egyutt maradt ezzel a pasassal… 2 honapig. :) Szoval a vegen megiscsak megjott az esze de nem segitett a cseppet sem finom beavatkozasom… Anya azt monta orul hogy en hivtam fel a sracot, mert legszivesebben o is ezt tette volna es igy legalabb nem ra haragudott a Hugi. :) Vegulis en ugyis az egyetemen voltam, szoval ram lehetett messzirol haragudni. Szoval kedves noverek, csak ovatosan, a Hugiknak serulekeny az onbecsulese beavatkozasilag.
Lucának, virágdekor ügyben: a pinterest is tele van tök jó ötletekkel. A befőttes, bébiételes, stb üvegre tiszzítás után mehet szalag, vagy a Via által többször említett dekortapasz. Ha alapvetően tetszik a vidékies stílus, akkor a “vintage” kulcsszóval keress (csak azért írom, ha esetleg nem találkoztál volna még a szóval), személyességet, melegséget visznek az ilyen családi események hangulatába a nagyi/rokonok régi porcelánjainak, vázáinak alkalmazása a dekorációhoz.
Esetleg augusztusban még találtok a kertben/szomszédnál/rokonnál szép hortenziát is. Azzal is gyönyörű lapos virágdíszt tudtok csinálni és elég szapora is, tulképp egyszál magában egy kisebb tálkában már elég.
Asztalra egyébként az általad is írt szempont miatt (ne takarjon) kétféle megoldás létezik: vagy elég alacsony, vagy elég magas (szemmagasság felett a virágok), ez utóbbi mondjuk talán nagyméretű asztalon mutat inkább jól, kicsin a feldöntés veszélye miatt necces. Esetleg még egy szál vékony szemmagas sem zavaró.
Bújd a pinterestet, tényleg kifogyhatatlan ötletbörze.
És ideális időjárást a kerti partihoz, meg remek hangulatot!
Egy kamasz életszakasz célja a függetlenedés megtanulása, egyre több önálló dologra vágyik, ami csak az övé, és ő tudja konrollálni, ide tartozik a magánélet is. Teljesen érthető az aggodalom, de okosan kell kezelni. Ha túlságosan megpróbáltok beleavatkozni (ide tartozik a túl sok beszéd is a témáról, utalgatások is), akkor ez lázítja benne az önvédelmet, és elsülhet úgy, hogy a párjával érzi majd magát szövetségben (mivel most ő képviseli számára a magánéletet, a függetlenséget) és Ti lesztek az ellenség, akik “nem értik meg őt”. Velem ez megtörtént kamaszkoromban, ezért tapasztalatból is mondom.
Most visszatekintve sokszor arra gondolok, ha lett volna olyan, akivel beszélhetek, aki megbízik bennem, felnőttként tud kezelni (hiába nem vagyok az ), tehát tiszteletben tartja az igényeimet, egyenlő félnek érzem magam mellette, aki úgy tud velem beszélgetni rólam, hogy közben elfogadja az én lelki valóságomat (tehát nem arról szól a kommunikáció a problémáimról, életemről, hogy “te ezt még nem értheted, majd megtudod, én jobban tudom, mi kell neked), akkor egy csomó nem túl előnyös tettemet nem cselekedtem volna meg. Ebben az esetben nem éreztem volna azt, hogy mindenki más ellenség, és abban nem csalódhatok, amit a párom kínál, mert ő az egyetlen, aki megért engem.
Szóval szerintem próbáld meggyőzni anyukádat is, hogy a folytonos kritika, beleavatkozás valószínűleg nem célravezető.
Valószínűleg konkrétabb megoldásokat olvashatsz pszichológiai könyvekben, én Vekerdy Tamást tudom ajánlani.
Egyetértek Viával és Timivel a szakmunkás-magasabb fokú végzettség kérdéskörében, élő példa vagyunk a nálam jóval műveltebb, szakmunkás párommal.
A másik szempontból én is egy aggódó nővér vagyok, aki látta már pár szakítását a hugijának.. Először mindig külső megfigyelőként kezdi az ember, aztán ahogy telik az idő egyre jobban arra kell törekedni, hogy megismerd jobban is a hugi párját, ez is egy lehetséges út arra, hogy a saját lelked is megnyugtasd vagy észrevedd az intő jeleket. Az egész családnak szelíd mentornak kell lennie, mert a szerelem egy kamasznál nagyon hangsúlyos, semmiképp sem szabad támadólag fellépni, mert a visszájára fordulhat a dolog, és nem a segítő szándékot érzi a tesó/gyerek.
Persze, mindig vannak extrém esetek, de azért egy szülő már koránál fogva is érettebb, tapasztaltabb, mint a gyerek. Többet látott, hallott, tapasztalt. Én még csak 32 vagyok, de azért cseppet másként élem, látom azt, amit 17 évesen. Jobban észreveszem, ha valami büdös. Nyilvánvaló, hogy a 30 évvel idősebb szüleim még jobb élet- és emberismerők. Ez tény.
Nézd, szerintem alapvetően konzervatív (tekintélyelvű, patriarchális) felfogású családoknál okozza a legnagyobb problámát a kamaszkor (és bármi más “deviancia”). Ezt nem lehet megváltoztatni egyik percről a másikra és nyilván nem is célom, de arra bátorítanálak, hogy gondold át, mennyi keserűséget, nyomorúságot, boldogtalanságot okozott akár neked, akár más családtagodnak (szüleidnek) ez a megközelítés, életfelfogás és nézd meg azt is, hogy ha másként viszonyulsz, reagálsz, akkor mi lesz a reakció különböző helyzetekben.
Arról, meg hogy a szülő hogyan szülő, nekem ez a felfogás tetszik legjobban eddig:
“És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
(Kahlil Gibran: A Próféta)
Ezt biztos, hogy nekem szántad? Mert az én családom speciel sok minden, de nem konzervatív-patrirchális:-)))
De akkor is nagyon bírjuk és elismerjük a szüleink látásmódját. Mert okosak, szuperek, tapasztalatak, jól látják a dolgokat. Nem vagyok hajlandó nem felnézni rájuk, csak mert ez ma a trend.
Szerintem senki nem ítélte el a családodat. Persze, hogy tapasztaltabbak a szülők, de a gyerekek meg attól lesznek azok, ha tapasztalnak. Szerintem ritka kamaszkorban, hogy az lenne a domináns, hogy a kamasz felnéz a szüleire, legalábbis nem nyilánul meg úgy mint régebben, vagy később. Pont hogy inkább a hibákat keresi bennük, mert ez segíti felkészülni a leválásra.
Nem, az esetek egyáltalán nem extrémek és nem trendiség kérdése, pusztán tény. Sokunk szülei valóban nagyobb tapasztalattal rendelkeznek/tek, pl az alkoholizmus, egyéb függőségek, -ide értve (jellemzően) az anyák társfüggőségét is, – mártírkodás (vö “én mindent megtettem érted” és társai), egyéb játszmázás terén. Egyáltalán nem gondolom, hogy csont nélkül, csak mert valaki idősebb, már le kell borulni a nagysága előtt.
Szerintem meg egy nagyon fontos dolgot hagynak ki gyakran a szülők, visszaélve szülői státuszukkal, mégpedig a gyerekek tiszteletét és elfogadását. Folyton feltételekhez kötik ezeket: “ha szépen eszel”, “ha okosan játszol”,”ha jól tanulsz”, “ha rendes társat találsz, de a mi szánk íze szerint”. Nem sok önzőbb és alantasabb dolgot tudnék mondani, mint az “én szültelek, kötelességed engedelmeskedned, stb”.
Kishúgként baromi szar érzés volt kamaszként szembesülni ezzel és az általános zűrt csak fokozta a mérhetetlen el nem fogadás a család felől, a folyamatos csesztetés, hogy nem bíztak bennem, tulképp kirekesztettnek éreztem magam. És egyáltalán nem voltak meredek dolgaim (nem ittam, cigiztem, pasiztam, stb) segítettem sokat a családban, volt dolgom és mégis. Nem tudom, hogy valaha is belegondoltál elsőszülöttként (vagy csak nagytesóként), hogy milyen érzései lehetnek a kisebbnek, amikor a család piszkálja vagy úgy eleve.
Az lett volna jó, amit Via is írt: biztosítani a bizalmukról és az erősségeimre, céljaimra koncentrálniuk, motiválni, biztatni, pasi-barátok témát kihagyva, rám figyelve, a többi dolgomra. Mert, ha annyira rohadtul tapasztaltak, akkor azt is tudniuk kellene, hogy velük is volt így vagy nagyon hasonlóan és heuréka, elmúlik! Idő kérdése, addig meg elfogadom ezzel együtt, ahogy majd remélhetőleg ő is elfogadja a szülő öregedését, ami szintén nem fáklyásmenet legtöbbször, csak még nem értek oda.
Louis Hay-nek van egy mondata, ami nagyon megragadt bennem: “Áldozatok áldozatai vagyunk.” Ez nem csak szülő-gyerek viszonyra érthető, de ő ezzel összefüggésben használta. A szüleink tiszteletet érdemelnek, nem azért, mert ez trend vagy szokás, hanem pusztán azért a tényért, hogy nekik köszönhetjük a létezésünket. Részben tőlük kaptuk azt az “induló csomagot”, amivel nekivágunk a saját életünknek, a saját boldogságunk keresésének, a saját céljaink és feladataink megvalósításának. A szüleink nem adhattak meg nekünk olyan dolgot, amit ők sem tapasztalhattak meg az ő szüleiktől. Valószínűleg őket sem úgy szerették, ahogy arra szükségük lett volna, ők sem mehettek arra, amerre szerettek volna, és talán életük végéig sem jöttek/jönnek rá arra, hogy a változtatás joga és lehetősége mindvégig ott volt a kezünkben. A nem tudatos ember általában vagy automatikusan viszi tovább a gyerekkorában szüleitől látott mintákat, vagy homlokegyenest az ellenkezőjére törekszik. De a szüleink a maguk olykor esetlen, olykor szigorú, olykor korlátozó, vagy túlzottan féltő, vagy bármilyen módján szeretnek bennünket, és a legjobbat akarják nekünk – csak bennük is dolgoznak a minták, ők is félnek, és mindeközben sokszor ők is szenvednek a saját problémáiktól, amiken nem tudnak úrrá lenni. A tudatlanság, a problémák vagy a saját sérülések senkit nem mentenek fel a tetteiért való felelősség alól, de az ellenünk elkövetett “gaztettek” sem mentenek fel bennünket a saját életünkért való felelősség alól. Amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni a szüleinket, elfogadni, hogy ők olyanok, amilyenek, és azt tették, amit épp tenni tudtak, vagy amit a maguk gondolatai és tapasztalatai alapján jónak láttak. Sok esetben hosszú és nehéz munka feldolgozni és elrendezni a gyermekkorban “begyűjtött” sérüléseket, szükség lehet akár segítségre is hozzá, de fontos a lehető legjobban kibogoznunk a szálakat, és nem megállni ott, hogy “én aztán biztos nem leszek olyan, mint az anyám”. Azzal, amilyenek ők, és amit tettek vagy nem tettek velünk, tudtukon és szándékukon kívül feladatokat adtak nekünk, amiket megoldva egy sokkal teljesebb élet felé vehetjük az irányt, és ha majdan lesznek saját gyerekeink, már sokkal tudatosabbak lehetünk velük kapcsolatban – persze ettől még a saját kis “csomagjukat” ugyanúgy meg fogják kapni tőlünk. Nem vagyunk tökéletesek, emberek vagyunk, és a szüleink is emberek, és mikor mi leszünk szülők, akkor is csak emberek leszünk. ♥
Csipike, gyönyörű az idézet, kívánom, hogy emlékezzek rá majd, amikor szükségem lesz rá. :)
A napokban találkoztam egy másikkal is, ami a Via által is említett leválást/változást boncolgatja.
“Az anyai szeretet igazi lényege a gondoskodás a gyermek felnövéséről. És ez azt jelenti, hogy akarja a gyermek elkülönülését. Szeretete ebben különbözik alapvetően a szerelemtől. A szerelemben két, addig különálló ember eggyé válik. Az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, elkülönül. Az anyának nem elég csupán megengednie, akrania és támogatnia kell a gyermek elkülönülését. Csak ezen a ponton válik az anyai szeretet olyan nehéz feladattá, amelyhez önzetlenség kívántatik. Hogy képes legyen mindent odaadni és nem akarni cserébe érte semmit, csak a szeretett lény boldogságát. Ezen a ponton vall is kudarcot sok anya. A nárcisztikus, a zsarnoki, a birtokolni vágyó nő addig tud szerető anya lenni, amíg a gyerek kicsi. Csak a valóban szerető asszony, akit boldogabbá tesz, ha ad, mintha elvesz, aki erősen gyökerezik a saját létében, csak az tud szerető anya lenni, amikor gyereke éppen elkülönülőben van. A felnövő gyerek iránti anyai szeretet, az a szeretet, ami nem akar semmit önmagának, talán a legnehezebben megvalósítható formája a szeretetnek. Bár fölötébb megtévesztő amiatt, hogy olyan könnyű az anyának a kisbabát szeretnie
De épp e nehézség folytán csak az a nő tud igazán szerető anya lenni, aki tud szeretni, aki képes rá, hogy szeresse a férjét, a többi gyereket, idegeneket, minden emberi lényt. Az a nő, aki nem tud szeretni ebben az értelemben, lehet gyengéd anya, amíg a gyereke kicsi, de nem tud szerető anya lenni.Aminek az a próbája, hogy jószívvel viseli el a különválást és utána is ugyanúgy szeret tovább.”
Erich Fromm: Az anyai szeretetről
Csipike, köszönöm az idézetet!!! Nemrég beszéltünk erről az idézetről egy munkatársammal, azóta az eszemben van, hogy majd rákeresek, de te házhoz hoztad nekem. :)
Nincs mit! Rádióban hallottam, aztán rákerestem, nem nehéz :)
Az íjász nekem inkább a sorsot jelenti, de a szerző azt hiszem, a katolikus Istenre gondolt életművéből ítélve. Viszont univerzálisan írta le, így sokan azonosulhatnak a gondolattal :)
Egyébként – szülők témájától elvonatkoztatva – én nem vagyok biztos benne, hogy csak azért, mert valaki már sok évet lehúzott itt, automatikusan jobb élet- és emberismerő lett. Nem lett az, ha burokban élte az életét, a saját szemellenzői között, csak a saját gondolati köreiben forog, nem nyitott az újra, és nem is hajlandó befogadni semmit, ami eltér a saját nézeteitől vagy az eddig megszokottaktól. Minden emberi lénynek (sőt, minden élőlénynek) kijár egy alapvető tisztelet mint létezőnek, mint hozzánk hasonló, úton lévő “társnak”, de ezen túl nem tudok valakire pusztán azért felnézni, mert van 30 év forja begyöpösödöttségben. Találkoztam már sok, nálam idősebb emberrel, akiknél jobb élet- és emberismerő vagyok.
Biztos szuperek a szüleid, ha ennyire elismered őket, ez egy nagyon jó dolog, kívánom hogy örülj nekik és tanulj tőlük még sokáig!
Egy állandóan zűrzavaros magánéletű kishúggal rendelkező nővérként mondom, hogy sajnos az égegyadta villágon semmit nem tehetsz. Csak persze fáj és szenved az ember a tesó miatt, a helyzet miatt, a fájdalommal-csalódottsággal küzdő szülők miatt. Mi már durva dolgokon vagyunk túl, tényleg nagyon, de nincs jó tanács.
És ne ítéljétek el a szülőket, amiért ők speciel diplomás párt szeretnének, egy szülőnek, aki mindent megad a gyerekének, joga van, hogy álmodjon, hogy jót akarjon. Aztán az élet majd alakít. Így marad ez örökké, mindegy hány éves a gyerek, de egy 17 éves még kiskorú, bőven oké, hogy a szülők beleszólnak, féltenek.
Nem ítélek én el senkit, csakhogy nálunk volt már olyan a családban (egy generációval korábban), aki csak egy egyszerű szakmunkás szeretett volna lenni, de a szülei annyira ragaszkodtak hozzá, hogy taníttassák, hogy végül nagy nehezen elvégzett egy főiskolát, elhelyezkedett a szakmában, amire nem vágyott, nem bírta a nyomást, inni kezdett, és negyven évesen eltemettük. De legalább volt felsőfokú végzettsége. Nem mindig az a jó út, amit a szülő jóindulatból megálmodik. Persze a legnehezebb a szülőknek, akiknek el kell dönteni, hol a határ, meddig segít és mikortól árt, de jó volna, ha a saját álmaikat félre tudnák tenni, mert a gyerek élete, ha harminc éves, ha tizenöt, ha kettő, nem arról szól, hogy a szülők álmát valósítsa meg…
Sziasztok!
Nagyon egyet értek az előttem szólóval. A fiam középiskolás,kitűnő tanuló,sportol stb. Az osztályfőnöke minden körülmények között erőltetné a matekot neki.Ami nem is lenne baj, csak már megutáltatta vele ( általánosban a tanárnénije szerettette meg vele ). Év végén már én magam kértem a tanárnőt,hogy ne erőltessen plusz egy matektábort.Hozzáteszem, nem szoktam beleavatkozni az iskolásdolgokba,de itt már annyira ” helyzet ” volt,hogy lépni kellett. Elhiszem,hogy sok pluszot ad,meg más sok ezer ft.-ot fizet a különórákért,és ez egy jó lehetőség stb. DE: inkább legyen a gyerekem boldog utcaseprő, mint egy boldogtalan, idegbeteg professzor.A környezetemben van sok ember,aki nem diplomás, de ügyes és elboldogul az életben. A férjemnek és nekem sincs felsőfokú képzettségünk,mégis úgy gondolom,hogy panaszra nincs okunk. A gyerekeim nagyon jó fejek,teljesen különbözőek,és nekem mindegy mit fognak tanulni,a lényeg az, hogy boldogok legyenek. Kedves nagytesó: sajnos nem tudom mit élsz át,mivel én egyke vagyok. Bízom benne,hogy minden rendben lesz a húgod körül, biztosan le fog érettségizni!A nagy szerelem lehet,hogy éltre szóló boldogságot hoz,és az is lehet hogy gyorsan elmúlik majd. Az a lényeg,hogy mögötte álltok,és szeretitek őt. Tanulni sohasem késő,sokan később ülnek vissza az iskolapadba.Azt írtad félted hogy elveszti a lelkesedést, ez azt jelenti,hogy még nem hanyagol el semmit,és lehet hogy nem is fog. Bízzatok benne!Én anyaként most tapasztalom,hogy van az a pont,amikor már nem tudok,és nem is szabad mindenbe belefolyni, meg kell hagynom a döntéseket és a következményeket a gyerekeimnek.És csak bízom benne,hogy jó alapokat kaptak,és jó döntéseket hoznak! Mindenesetre szorítok Nektek!
Dicséretes,ha a család aggódik egy tagjának jövőjéért, de van,hogy a jó dolgokból nem sül ki semmi jó,a látszólag rosszakból meg hosszú távon valami nagyon jó születik.Saját tapasztalat: egy rakás olyan dolgot tettem fiatalabb koromban,amit nemcsak én,de a környezetem is nagyon jónak gondolt (kiemelkedő tanulmányi eredmények,két diploma stb.),aztán pár év alatt kiderült,hogy nem vezettek sehova.Kezdhettem mindent előről.Néha azzal viccelődöm,hogy bárcsak anno otthagytam volna csapot-papot,érettségit és elhúztam volna egy tengerjáró hajóra pincérnek… (mert aki így tett,annak most olyan jó élete van,hogy vele szemben nekem még hajam is besárgul az irigységtől…)
Via, először is nagy-nagy ölelés a “becsüljük meg a dolgozó embert” dologért. Én egy kétdiplomás mérnök anyuka és egy szakmunkás apuka gyermeke vagyok, és nem mondom, voltak fura sztorik az életemben, a szüleim életében emiatt, mert az egyik táborból páran úgy gondolják, hogy aki nem diplomás, az buta, tohonya, stb, a másik oldalról meg azt, hogy aki diplomás, az affekta, beképzelt, és nem is dolgozik semmit, csak mereszti a seggét az irodában… De szerencsére ez nem általános, és szerencsére a szüleim sem gondolták így, különben nem lennék. :)
Az aggódó nővérnek. Először is, ahogy Via írta, csak feltételezel – próbáld egyszer megkérdezni finoman a húgodat, mik a tervei, mit szeretne, hogyan áll most a jövőképével. Lehet, hogy kiderül: ugyan változtak az álmai, de nem “mondott le az életéről”, csak épp más irányba fordult, de ugyanúgy fűti a lelkesedés, van terve, elképzelése. A másik, hogy egy külső elvárások mentén teljesített érettségi, diploma sem életbiztosítás. Én öt évet pacsmagoltam el azzal, hogy megpróbáltam teljesíteni egy egyetemet, ami külső szemmel jó ötletnek tűnt. Még csak nem is haragudhatok érte a családomra, mert nem presszionáltak, csak sugallták, hogy az “okosabbik” megoldást válasszam, ne pedig az álmaimat kergessem. Persze, ha azt teszem, lehet, hogy ugyanígy egy papírtologató munkánál kötök ki egy érettségivel. De a külső elvárás, sugallat, javaslat, mindegy, hogy nevezzük, miután nem az volt, hogy “keresd meg, hogyan lehetnél a legboldogabb, és csináld!”, nem is vitt egy olyan útra, ami egyenesen vezetett a boldogság felé (pedig biztosan ez volt a szeretteim célja), sőt még egy jól fizető állást sem sikerült kapnom szakemberként – mert nemhogy jó szakember, de szakember sem lettem. Próbáld ilyen szemmel is nézni. Ahogy Via is írta, igen, van, amikor kívülről egyértelműen okosabb tud lenni az ember – ha bántják, veszélyeztetik, és ő szerelemből mégis benne ragad a kapcsolatban. De ha csak különböző forgatókönyveket gyártotok arra, hogyan tudja elszúrni az életét, ha nem marad azon a pályán, amit (akár vele együtt közösen) terveztetek akkor, amikor még mondjuk tíz éves volt és lenyűgözték a mikroszkópok, próbálj pár olyat is gyártani, amin letér az útról, és egy olyan váratlanul fantasztikus személyiség lesz belőle egy klassz élettel, amire nem is számítottatok, és ami sosem lett volna, ha még öt évig egyetemre jár, aztán kap egy stresszes melót, esetleg egy olyan szakmában, amire nem is vágyott igazán, és negyven évesen rájön, hogy “basszus, mégis virágkötőnek kellett volna lennem”. Ugyanígy persze az is előfordulhat, hogy negyven évesen azt mondja, hogy “basszus, mégis egyetemre kellett volna menni”. De előre nem tudod megjósolni – csak azért tudsz tenni, hogy akkor ne az jusson eszébe, hogy “basszus, minek hagytam, hogy a nővérem beledumáljon?”, ahelyett, hogy “milyen jó, hogy a nővérem mindig támogatott – az újrakezdés is biztos könnyebb lesz úgy, hogy ő mellettem van”. ♥
Kedves Nagytesó!
Négy gyerek anyukája vagyok, és még a legnagyobb 19 éves lányom sincs igazán túl a kamaszkoron. Sok év tapasztalatai alapján a legtöbb amit az ember tehet, hogy figyel, vár, és nagyon-nagyon sokat beszélget. Mindenről. Via nagyon alapos választ adott, egyetlen gondolattal egészíteném csak ki: szerintem mindenképpen jó pont, ha ismeritek a fiút, ez azt jelenti, hogy a Húgod bízik bennetek, kíváncsi a véleményetekre. Nem szabad ezt a bizalmat idő előtti aggódással elrontani. Aggódni akkor kell, ha tényleg (nemcsak vélt) baljós jelek vannak, akkor viszont szólni kell. Addig meg beszélgetni, beszélgetni mindenről, tervekről, szerelemről, az élet apró-cseprő dolgairól. A beszélgetések során arra is fény derülhet kell-e igazán aggódni.