Jóba Kati 35 éves, és a Budakeszi Vadasparkban állatgondozó, állattréner és szakvezető. Aki szereti az állatokat, és kíváncsi egy vadaspark mindennapjaira, az készítsen be egy nagy adag limonádét, mert Kati részletesen és fantasztikus örömmel mesél a munkájáról — abszolút átjön az elhivatottsága! Ráadásnak cuki állatos fotókat és egy mosómedvés videót is küldött. :)

– Miből áll a munkád?

Állatgondozó, -tréner és szakvezető vagyok, azaz nemcsak gondozom, ellátom az állatokat, de foglalkozom is velük („tréningezem, trenírozom” őket) és mellette a napi rendszerességgel tartom a Kisállatsulit és a bejelentkezett csoportok szakvezetését harmadmagammal.

– Milyen egy napod?

Reggel 8-kor kezdődik a munkaidőm, ekkorra már „játszós” munkaruhában (munkavédelmi bakancs, zöld munkanadrág, logós munkapóló/pulcsi) kezdem a napot. A Vadasparkhoz tartozik az un. Pici Tanya, ennek a bejárata mellett található a Gondozói ház, ahol az öltözőnk, konyhánk, fürdőnk van. A Tanyán amúgy háziállatokat (kecske, szamár, racka juh, baromfik, nyulak, mangalica, tehén) láthatnak a gyerekek, felnőttek. És itt él Tina is, a jelenleg 2,5 hónapos vadmalac, akihez reggelenként az első utam vezet. Hozzá minden nap, amikor csak tudok (főként munkaidő után sikerül) beülök, egyrészt, mert egyedül van és igényli a társaságot, másrészt, hogy kézhez szoktatott legyen, ami az esetleges állatorvosi vizsgálatok miatt is fontos. Ez utóbbi szükség is volt már, mert hozzánk is úgy került, hogy az egyik hátsó lábacskája sérült volt (azóta már remekül használja mind a négyet). E kis sérülése miatt történtetett, hogy Csömörön, a közeli erdőben a kutyáját sétáltató gazdihoz az eb, az akkor még 1 hónapos Tinával a szájában tért vissza, mert amúgy egy egészséges kismalac nem marad le a testvéreitől, nomeg, kutya (és bárki) legyen a talpán, aki egy anyakocától elhozza a malacot. Azóta Tina nálunk van. Nevét az egyik gondozó társam adta, én pedig hozzá kitaláltam, hogy mivel a disznók szeretnek túrni, így a teljes neve Tina Túrner. :D

Sajna sok időm ilyenkor nincs Tinára, mert sietek le a Kisragadozó körletbe, ahol  két másik nagyszerű gondozó-, tréner- és szakvezető társammal, Anitával és Zsolttal együtt vagy váltásban (ahogy a munkabeosztással kijön, mert nálunk nincs ünnepnap és hétvége, folyamatos a munka) látom el az állatokat. Felügyeletünk és felelősségünk alá tartoznak a mókusok, sün, örvös galambok, vadmacska, görény, üregi nyulak, nagy pelék, patkányok, nyest (Büdi), vörös róka (Pisze), két mósómedve lány (Stikli és Dagi), két nyeskutya kölyök (most lehet szavazni a nevükre (én a kisebbiket Praclinak hívom:)), egerészölyvek, héja, borz, hollók, aranysakál (Mucika), a matuzsálem korú (19 éves) hiúz (Hubert – most volt a tévében, én meséltem róla), pusztai sasok, uhu, macskabagoly, szarkák, csóka, vetési varjú, tőkés récék és fürjek.

A reggel azzal telik, hogy enni adunk a rágcsálóknak és növényevőknek és inni adunk mindenkinek (nyáron vizet persze többször is), kitakarítjuk a kifutójukat, ahol lehet (mert az aranysakálhoz és a hiúzhoz nem lehet „csak úgy” bemenni, őket olyankor be kell zárni, mert veszélyesek lehetnek), ahol ablakokon keresztül lehet látni az állatokat, ott az üveg lemosása, ha van szétszórt szemét (mert az erdei rókák szeretnek néha beszemtelenkedni), azt összeszedni… És mindezt ha lehet 10-ig igyekszünk elvégezni. Egyrészt, mert 9-kor nyit a Vadaspark és nem akarjuk a látogatókat már ezzel zavarni, másrészt, mert 10-kor kezdődik a Kisállatiskola, amiről előtte 10 perccel szoktam tájékoztatni a látogatókat a hangosbemondóból. 

Innentől állattrénerré és egyben szakvezetővé vedlek az állatgondozóból, mert itt Kisállatiskolában először a mosómedvelányokhoz Stiklihez és Dagihoz megyek, (megyünk) be, és róluk mesélek, hogy eredetileg hol honosak, hogy és miért kerültek hozzánk, mosnak-e valójában, tényleg medvék-e, miért nem javasolt őket tartani, főként miért nem szabad őket szabadon engedni. Mindehhez Dagit felhívom (felhívjuk) egy kis színpadra, ahol a látogatók előtt mutathatja be a „mosás” tudását, Stikli pedig a lenti kisitatójukban teszi ugyanezt a jutalomfalatokkal, amit a bemutatásuk közben kapnak tőlem. A végén Dagival kő-papír-ollót játszunk (mindig ő nyer!:) ), aztán Stiklivel együtt a színpadon még táncolnak egyet („Riszálom ígyis-úgyis” :) ), és ezzel még nincs vége, mert utánuk átirányítjuk a látogatókat az aranysakál kifutó elé, ahol aztán Mucikáról, az aranysakál-lányunkról mesélek (mesélünk), hogy honos-e nálunk az aranysakál, hogy lehet megkülönböztetni a vörösrókától, mit eszik, milyen érdekes szinonim nevei vannak, és a végén megmutatjuk, hogy milyen egy igazi sakál üvöltés. Ezek után, ha még bírják a kisgyerekek és van érdeklődés, mesélek (mesélünk) Hubertről, a hiúzról is, hogy hiúzok vajon élnek-e hazánkban, mit esznek, milyen ügyes ragadozók, és, hogy hogyan gondozunk egy ilyen öreg (19 éves) állatot (külön ízületerősítő szuszpenziót és immunerősítő port kap az ennivalójára).

A Kisállatiskola általában fél-háromnegyed óra, és utána hétköznap 11-kor szokott kezdődni a Nagyvadas részen a nagyvadbemutató, aminek a keretén belül mesélünk az itt található két medvénkről (Vackor és Móric), a farkasokról (honosak-e nálunk, mit esznek, kell-e félni tőlük), hallanak a látogatók a gím- és dámszarvasok párosodási szokásairól, megmutatjuk (kezükbe adjuk), hogy milyen a gím- és dámagancs, végigvesszük, hogy mi a különbség az agancs és a szarv között, megtudják, hogy miért kék a nyelve az európai bölénynek, hogy miért nem szabad megsimogatni az őzgidát, honnan származnak a muflonok és mit szeret a legjobban enni a vaddisznó.

A Nagyvadbemutató általában egy órás szokott lenni, és ha sikerül, délre végzek vele, és akkor egy gyors ebédre és Tina malac foglalkozásra van egy röpke háromnegyed órám, mert 1 órakor újabb Kisállatiskola van, ami fél 2-2-ig is tarthat.

Ezután még van egy kis idő arra, hogy tréningezni tudjunk egyes állatokkal. Ez több okból is fontos, egyrészt, hogy az állatok ne csak tűrjék az ember közelségét és a látogatókat, hanem elfogadják, hogy könnyebben bemutathatók legyenek, ne bújjanak el, és esetleg, ha olyanok, mint pl. a Kisállatsulis állatok, kisebb bemutatókra is hajlandók legyenek. De azért is fontos, hogy minket gondozókat, vagy, ha kell az állatorvost (kontroll, sérülés) is közel engedjen, meg lehessen fogni, ne támadjon ilyenkor.

Aztán 3-kor kezdődik a ragadozók etetése. Hozzánk is fagyasztva érkezik meg a ragadozók számára a hús, amiből mindig előző nap készítünk ki a következő adagot, hogy addigra felengedjen. Mire a sasoktól a vadmacskán és hiúzon át az uhuig mindenki megkapta a magáét, már általában 4-negyed 5 van. A munkaidőn fél 5-ig tart.

Ez egy átlagos nap. De közben rendszeresen jönnek szakvezetésre bejelentkezett csoportok, akiknek igény szerint 1 órás vezetést tartunk vagy a Kisragadozó részen vagy a Nagyvadasnál. Iskolaidőben volt, hogy egymás után 11, 12 és 13 órára is bejelentkeztek.

Mellette mindig akad egyéb feladat, mint pl. látogatók tájékoztatása, szemétszedés, körlettakarítás, a saját kezelőhelyiségünk és a Gondozói ház rendben tartása, korlát- és ketrecfestés, behozott elárvult vagy annak hitt állattal foglalkozni, a többieknek segíteni…

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Ehhez a munkához vadgazdamérnöki vagy állatgondozói végzettség, esetleg biológusi vagy zoológusi papír kell. Én személy szerint túlképzett vagyok, mert a vadgazdamérnöki mellett okleveles környezetmérnök (Sopron) és okleveles kertészmérnök (Budapesti Corvinus) vagyok. :)

 –  Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Hogy „csak” etetni és simogatni kell itt az állatokat és ennyi. De a napok és esetek nagy részében sajnos nem jut annyi idő az állatokra, mint szeretnénk. Nagyon sok idő megy a kifutók és állathelyek takarításával, ablakok mosásával, a friss víz cserével, az takarmányok előkészítésével és a Szakvezetésekkel.

Az sem szabad elfelejteni, hogy ami az etetés során bemegy, az „ki is jön”, és nem mindig szilárd formában és soha nem rózsaillatú. Mivel kicsi a Vadaspark, így olyan feladatok is a mieink néha, mint a WC takarítása hétközben vagy a teli szemetesekben a zacsik cseréje.

Mindemellett az nálunk az állatok 90 %-a, a nyúltól a medvéig tud valamilyen maradandó sérülést okozni. Nagyon oda kell figyelni mindenre és mindenkire, hogy pl. úgy meséljek a mosómedvéről érdekesen a látogatóknak, hogy közben ő türelmetlenségében, hogy adjak neki jutalomfalatot vagy egy rossz mozdulatom miatt nehogy megkapjon. Ismerni kell, nemcsak az adott állat viselkedését, hanem a személyiségét is.

És mindemellett nagyon fontos a látogatóközpontúság és ezzel együtt a türelem, hisz azért jöttek ki, hogy jól érezzék magukat, lássanak állatokat, ha kérdeznek, megfelelően tájékoztassuk, ha kell, segítsünk, ha kell, türelmesek legyünk velük.

És persze nagy adag türelem kell az állatoknál is.

Alvó malac

Nagyon kedves pillanat, amikor Tina, a vadmalac – főként, mikor még kisebb volt – mikor beülök hozzá, beül az ölembe, befészkeli az orrát a karom alá és elalszik.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Amikor megláttam az álláshirdetést. :) Azóta csak erősödött, főként, hogy megismertem a kollégáimat (az embereket) és munkatársaimat (az állatokat). Mindegyik egyéniség, jófej, kedves, vidám, nagyon szeretem őket! :) Jah, és rendkívül szerencsés vagyok, mert ez igaz a főnökömre is! :)

Ez nem is a munkahelyem, hanem a „hivatáshelyem”. :)

– Minek készültél gyerekkorodban?

Mindig is állatokkal, növényekkel, természetvédelemmel akartam foglalkozni. Ezért végeztem el a környezetmérnökit és vele párhuzamosan a vadgazdamérnökit. Aztán jött a kertészmérnöki.

Kiskoromtól kezdve volt mindig valamilyen állatom: teknős, kutya, papagáj, pinty, kanári, hörcsög, hernyók, tavi kagyló, keresztes pók csemeték… Most van egy 34 éves ékszerteknősöm, Béla és egy 8 éves mór teknősöm, Ouzo. Egy hónapja engedtem egy kis feketerigót a budakeszi erdőben, akit a Vadasparkba hoztak be és én nevelgettem 5 hétig. Dolgoztam Állatorvosi klinikán asszisztensként, voltam itt a Vadasparkban is anno nyári gyakorlaton és a WWF-nél is, önkéntes vagyok már több éve a Fővárosi Állatkertben.

Tolvaj mosómedve

Nagyon mókás volt: a kis nyestkutyáknál voltunk trenírozni és mikor leültem a mosómedvék felé eső kerítés mellé, akkor Dagi, a kis mohómedve ki akart – sikeresen – zsebelni jutalomfalatért. Sikerült videóra venni a műveletet. :)

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Büszke vagyok mindhárom diplomámra. De büszke vagyok arra, is, hogy az aranysakálunk örömmel vinnyog, amikor meglát, hogy Tina, a vadmalac a hangomat felismeri és vidám röfög, hogy Pisze, a kisróka a kezemből veszi el a falatot…

Céljaim: Még nem jutottam el az ország összes Állatkertjébe és Vadasparkjába, szeretném ezt teljessé tenni. Szeretném meglátogatni Gerald Durell jersey-i állatkertjét. Örömmel dolgoznék farkasokkal is, remélem lesz rá lehetőségem a Vadasparkban majd. És szeretnék majd írni állatokról és a vadasparki élményeimről a blogomban és majd egy könyvben is.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Az Édesanyám.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Nagyon szeretek olvasni, találkozni a párommal, kávézni a barátnőimmel és táncolni járok egy hip-hop tánciskolába. Ezenkívül a Felsofokon.hu szakmai blogportál Természettudomány szakterületének vezetője és szerkesztője is vagyok.

– Milyen kérésed lenne a vadaspark látogatóihoz?

Ne etessék és ne simogassák az állatokat sehol, se a Vadasparkban, se az Állatkertekben. Azzal az állatok egészségét veszélyeztetik és gondozók munkáját nehezítik!

Az etetésnél a fő probléma, hogy ellenőrizhetetlen a mennyiség és a minőség. Érhető, hogy az ember számára az étel adása a legkönnyebben és leggyorsabban felvehető kontakt egy állattal, de sajnos volt, hogy látogatóra kellett szólnom, ne adjanak sós mogyorót a vaddisznónak és vettem el már szalámis zsemlét a gyűrűsfarkú makiktól. Nagyon komoly betegséget lehet ezzel okozni, akár halált is, mert egyrészt az állatokban ösztönösen benne van, hogy amíg kapnak, esznek (a kutya is ezért kuncsorog evés után is) és degeszre ehetik magukat, másrészt ellenőrizhetetlen, hogy mit kapnak (az is, hogy miből, mert pusztult már el állat, mert a látogató által neki kínált falattal együtt a nejlonzacskót is megette). Megvan a kirendelt és kitapasztalt mennyiségű és minőségű takarmány, amit adunk nekik, azon felül – ahol azt tábla engedi – csak zoocsemegét lehet adni. Egyes betegségeknél a nem evés is tünet, és nem tudhatjuk, hogy az állattal van gond, vagy csak tele van a pocakja. Ha csak napi 1000 látogatóval számolunk, és közülük csak minden tízedik ad, mondjuk csak fél almát a szarvasnak, az helyből már 50 alma…

Ugyanez érvényes a simogatásra. Ez egy emberi szokás, hogy mindent meg akarunk érinteni, simogatni, pedig az állatoknak általában erre nincs igényük. Ráadásul a kezünkön nagyon sok kórokozó lehet, amik közül ki tudja mi okozhat fertőzést az adott állatnál. És azt sem tudhatja előre senki, hogy pl. nem allergiás-e a mosómedveszőrre, hát minek simogatni. Nomeg oda is kaphat bármelyik állat ilyenkor, így a sérülés is elkerülhető. És, ha tűri is, a fenti példánál maradva: napi csak 1000 látogatóból minden 10. simogatja meg a szarvast, az már 50 ember simogatása – nekünk hogy esne 50 idegen kéz érintése?

Ha nagy az ingerencia, akkor ott a zoocsemege és az állatsimogató nálunk is, ahol muflont és dámszarvast lehet simogatni (őket sem egész nap), és, ha hoztak az állatoknak valamit enni, azt adják a gondozóknak (az Állatkertben is ez a bevált), hogy kinek szánták és a takarmányát ez alapján kapja meg az adott állatka.

És még valami: az gondozó is ember. Mindannyian igyekszünk, hogy mind az állatok, mind a látogatók is jól érezzék magukat, de mi is örülünk egy-egy „jutalomfalatnak”: azaz visszajelzéseknek, jó szónak, bemutatók, szakvezetések utáni tapsnak, köszönetnek… :)