Varga Brigi 22 éves, és Pekingben tanít angolt kínai kis- és középsőcsoportos óvodásoknak. A 22 éves lányt kint Sofie-nak hívják az ovisok, és a nyelvtanításon kívül a kínai életről is kérdeztem — mesél arról, mit érdemes kipróbálni, milyen a kommunikáció, mi hiányzik neki legjobban Magyarországról, és hogy mi az, amit eltanulhatnánk a kínaiakról.

– Miből áll a munkád?

– Egy átlagos napon 3 csoporttal van órám, délelőtt 3 órán keresztül tartok angol foglalkozást, majd délutáni alvás következik a gyerekeknek, és amint felébrednek még két órát töltök velük. Nem vagyok egész nap ugyanazzal a csoporttal, egy csoportnak kb. napi 2 óra angol jut. Természetesen minden hétre meg kell terveznem az óráimat, amit aztán le is adok a menedzseremnek. Van egy tantervünk, ami segítséget ad, de nagy szerep jut a kreativitásnak, és ismerni kell melyik csoport milyen módszerekkel fejlődik gyorsabban, ahhoz igazodva alakítani a tananyagot. Maga a foglalkozás elég változatosan épülhet fel, persze sokat éneklünk és táncolunk, de például nagyon sok alapanyagot biztosít az ovi, amiből készíthetünk mindenfélét, és mivel az én gyerekeim kicsik, rengeteg mozgásos és szerepjátekos módszert szoktam alkalmazni. Most például a foglalkozásokról tanulunk, tehát végigvesszük a gyerek-álommelókat, mint például tűzoltó, énekes, rendőr, tanár, és így tovább. Van hogy beöltözünk, szerepet osztunk, vannak mondjuk a rossz fiúk es a rendőrök, vagy pedig én megsebesülök és mentőt kell hívniuk… Hihetetlen hogy milyen kreatívan tudják felhasználni azt a kevés nyelvet amit birtokolnak, és mennyire talpraesettek a kis 4 évesek bármilyen szituációban.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

– Először is leszögezném hogy én nem vagyok óvodapedagógus, tehát nem nevelem a gyerekeket. Angolt tanítok nekik, azon a szinten ahol tudnak fejlődni. Én csak egy érettségit végeztem otthon, tehát a diploma nem alapkövetelmeny. Inkább a különböző kurzusok mint a CELTA vagy TOEFL azok amik összehasonlíthatatlan előnyt jelentenek. Természetesen a folyékony angoltudás kötelező, viszont a nyíltabb, külföldi vezetésű iskolák szívesen fogadnak bárhonnan tanárokat, hiszen minél több akcentusnak vannak kitéve a gyerekek, annal jobban fejlődnek. Nyilván emellett nagyon fontos a türelem és mindig képesnek lenni megújulni, tanulni minden szituációból es legközelebb nem elkövetni ugyanazt a hibát.

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

– Otthon mindenki azt mondja, hogy nekem nagyon könnyű mert milyen sokat keresek azzal hogy egesz nap játszom. Ez persze részben igaz, és mivel imádom ezt csinálni, néha tényleg nem érzem munkának. De azért amikor 27 kiscsoportos visítását kell hallgatni 2 órán át, vagy egy kétségbeesett kislany kínaiul magyaráz neked és nem érted meg… Sőt amikor a kínai asszisztensek készpénznek veszik, hogy mindent megértesz, amit mondanak neked, és aztán mérgesek lesznek ha valamit rosszul csinálsz… Vannak olyan szituációk amikor kicsit kiszeretek a munkámból, de aztán mindig történik valami csodálatos, ami miatt újra úgy érzem hogy enyém a világ legjobb melója. Egyébként a legkevesebb gond a gyerekekkel van, ők altalaban feldobják a napomat, bármilyen rosszul kezdődött is. 

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

– Amikor elkezdtem munkát keresni Pekingben, nagyon sok helyen jártam, de valahogy egyik se volt az igazi. Aztán eljöttem a jelenlegi ovimba, és ahogy összetalálkoztam az iskolaigazgatóval és az asszisztensével, nagyon megijedtem, mert mindketten angolok, és én az angol akcentussal nehezebben boldogulok mint az amerikaival. Ehhez képest amint megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön kerdeztek, hogy pontosan hol lakom Magyarországon. Eléggé furcsállottam, de elmondtam, hogy egy kis faluból származom Vác környékéről. Erre az iskolaigazgató bólogatni kezdett, majd közölte, hogy épp Vácott házasodtak össze a magyar feleségével. Ezután persze az interjúm csak arról szólt, hogy összehasonlítottuk az élményeinket, és a leendő főnököm bemutatta az egész jó magyar tudását. Kicsi a világ nem igaz?

– Minek készültél gyerekkorodban?

– Kicsi koromban anyuka szerettem volna lenni. Tudom, hogy furcsán hangzik de tényleg mindig gyerekeket akartam. Ehhez képest most van több mint 100 gyerekem. El is napoltam a gyermekvállalást egy darabig, jó pár évre elegendő baba energiát kaptam.

–  Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

– A csoport akikkel több mint egy éve együtt dolgozom, óriásit fejlődött. Mikor megkaptam őket, sírós kisbabák voltak, ma pedig már hatalmasakat beszélgetek velük angolul. Hihetetlen megtapasztalni hogy egy 3 és egy 4 éves között mekkora különbség van, és látni ahogy a kis babáim sorra elkezdenek érdeklődni a világ iránt. Ha lenne egy szó, amit agyon használnak, az tuti az lenne hogy „But why?”. Mindent tudni akarnak!

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

– A főnököm elismert professzor és egyetemi tanár, kicsit sajnálom is hogy egy ovira cserélte le az egyetemet. Brilliáns elme és eszméletlenül nagy rálátást ad a tanári szakmára, amit nagyon jól tudunk hasznosítani.

Sofie két élete

Egyik nap mit sem sejtve ültem a tanáriban amikor kolléganőm beviharzott az ajtón és a következőt mondta: képzeljétek el, Sofie az óra közepén a padlóra kakilt! Természetesen mindenki azonnal felém fordult és elkezdett röhögni, Yvette kolléganőmmel az élen, aki a nevetéstől meg se bírt szólalni, így nekem kellett elmagyarázni, hogy Sofie az egyik új kislány az osztályában… Persze ez már senkit nem érdekelt, úgyhogy hetekig kérdezgették a barátaim hogy ma sikerült-e a vécébe céloznom… A humorérzékünk vitathatatlanul a tanítványaink szintjén van!

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

– Mint mindenhol, ennél a munkánál is minden hozzáállás kérdése. Először is, egy másik földrészen dolgozom egy országban, aminek alig beszélem a nyelvét. Majdnem az összes kollégám anyanyelve az angol, így ők fejből tudnak négy millió ovis versikét meg játékot mert ezeket otthon kicsinek megtanulták. Én ugye hiába kezdeném el énekelni a Süss fel napot, tehát ezeket nekem mind külön meg kellett tanulni. Aztán maga a tanítás, amikor minden egyes mondatomat, szavamat iszonyatosan meg kell válogatnom – le kell butítanom -, figyelemben tartva a csoport szókincsét. Ezenkívül autentikusnak maradni, mert iszonyú könnyű beleesni abba a csapdába, hogy annyira lebutítom az angolomat hogy az már nem is angol. Gondolok itt például erre: Today we no color because you go eat snack. Namármost ezt tutira megérti a gyerekem, de én meg fejbe lövöm magam, ha ezt visszahallom tőle. Na meg persze 25 ”darab” 3-4 évessel együtt lenni alapból se pihentető semmittevés. Tehát a nap végére iszonyúan elfáradok, ilyenkor kábé fél órán át csendben üldögélek az asztalomnál, vagy klasszikus zenét hallgatok, olvasgatok valamit az interneten, vagy csak nézelődök egy kicsit, és aztán megint embernek érzem magam. Másnap pedig újult erővel megyek vissza az oviba és mindenki boldog.

–  Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?

–  Fú, hát itt Kínában ilyen mélypont akad bőven! :) Eleinte, bevallom, a büszkeségem tartott itt, az, hogy otthon úgyis azt várja mindenki, hogy a finnyás kis Brigike 2 hónap után sírva szalad haza Kínából. Akkor mondjuk még nem is dolgoztam, pláne ezen a tuti helyen, tehát valahol tényleg csak erre a ”csakazértis” érzésre támaszkodhattam. Aztán amint megtaláltam a helyemet itt az oviban, az elején nagyon hasznosnak és teljesnek éreztem az életemet, hiszen én adok valamit ezeknek a gyerekeknek, átadok egy kis tudást, vagy ha mást nem is, legalább nem idegenkednek majd a külföldiektől meg a nyelvtanulástól később, mert velem jó élményeket szereznek. Aztán persze megkopik az újdonság varázsa (bár nálam jó sokáig, majdnem másfél évig kitartott), és majdnem beleőrültem a mindennapi rutinba. Elkényelmesedtem! Szóval kifejlesztettem egy rituálét, amikor már iszonyúan sajnálom magam és nekem a legrosszabb a világon, kiülök ide a teraszra egy pohár (üveg…) iszonyatos kínai borral, és egy pohár finom francia borral, és elkezdem sorolni, hogy miért is olyan rossz nekem. Minden negatív gondolathoz jár egy hányásízű korty, de ha valami pozitív jut eszembe, jöhet a fincsi bor! Gondolom nem kell hozzá agysebésznek lenni, hogy kiderüljön melyik pohár ürül ki előbb. Ezt én az angol kifejezés után szabadon ”drink your blessings”-nek nevezem. Tudom, hogy nem egy klasszikus meditációs gyakorlat, de így 22 évesen jobb nem jutott az eszembe. És hé, ha működik akkor nem mindegy? Szerencsére ez nem sűrűn fordul elő, tehát attól nem tartok, hogy alkoholista leszek. :) Meg itt a francia borok annyira drágák, hogy kivitelezhetetlen is lenne…

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

–  Minden hétvégére akad valami. Vagy elmegyünk tökéletes hamburgert vadászni (az összes jó barátom amerikai), vagy itt a kis hétszáz éves sikátorokban lődörgünk és fényképezünk, vagy eltaxizunk, hogy ihassunk egy jó kávét… Egyszer kint aludtunk a Nagy Falon, és éppen jégeső volt villámlással dörgéssel… Vagy hajnalban felkelünk és felkeressük a legnagyobb kínai piacot, amit a külföldiek nem nagyon ismernek, és megveszünk mindent, amin Hello Kitty van, hogy aztán az elferdült ízlésünkön röhögjunk egy koktél mellett. És persze éjjel-nappal járunk pedikűröshöz. Nem olyan jó, mint otthon de nagyon olcsó.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

– Hát, ha valaki Kínába megy oviban angolt tanítani, annak azt tanácsolom, hogy hívjon fel! :) Itt nem szabad semmit komolyan venni, nagyon óvatosnak kell lenni a munkakereséssel, de aggodalomra sincs ok. Csak lazán, ”valami majd csak lesz” álláspont, sodródni az árral. Adj sok időt magadnak, amikor tanítasz tarts sok szünetet, és ne legyenek nagyok az elvárásaid a gyerekeiddel szemben, inkább hagy magad meglepni. Nekem legalábbis ezt mondták. Pofonegyszerűnek hangzik, nem? Hát nem az. Minden rendben lesz, ez is csak egy város, itt is emberek élnek. Hozáállás, türelem, a szokásos, ez se kvantumfizika.

– Mit üzennél a kis tanítványaidnak, vagy a szüleiknek?

A hozzám forduló gyerekek legyenek szívesek nyugton ülni és 3 nap után folyékonyan angolul megnyilvánulni. :)

A szülőknek akinek a gyereke idegen nyelvet tanul, akár oviban akár alsóban: legyen az a nyelv megemlítve otthon is. Bármilyen formában, még ha a szülők nem is beszélik, nézzenek meg egy-egy mesét azon a nyelven, töltsenek le zenét, ezer féle játék van, pl. ki tud több dolgot megnevezni azon a nyelven a szobában. Velem egyszer a kedvenc nagynénim olyat játszott, hogy este sötétben feküdtünk az ágyban és zseblámpával világított meg különböző tárgyakat és meg kellett mondani hogy azt angolul meg spanyolul hogy hívják.

Most pedig következzen az interjú Pekinggel, Kínával kapcsolatos része. :)

– Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

Legelőször mindig valami kaja jut eszembe, mert itt nincs kenyér például. Azt hiszem, a pontos megfogalmazás az lenne, hogy a könnyen elérhetőség hiányzik. Peking nagyon nagy és mindenhova órákig kell tömegközlekedni vagy taxizni. Jó lenne csak úgy leszaladni a sarokra egy Túró Rudiért aztán felhívni a nagymamámat, hogy van-e még a téli hurkából, és annyi idő alatt elbuszozni hozzá vidékre, amennyi idő alatt itt elérek a legközelebbi H&M-be. Aztán hiányzik még a szememnek a gyönyörű építészet és a számomra ismerős történelem. Tehát valahol a zsíros kenyér – fröccs – romkocsma vonal mentén alakul a honvágyam.

– Mi az, amint a kínai emberektől tanulhatnánk? 

Boldognak lenni, vagy legalábbis mosolyogni teljesen ok nélkül, alap arckifejezésként. Itt talán a legszegényebb emberek tűnnek a legboldogabbnak. Van ez a haverom, akinek egy cigaretta boltja van. Csakhogy ő meg a felesége meg a 12 éves lánya a boltban is lakik egy kb. 3 négyzetméteres leválasztott kis fülkében. És egész nap ott vannak, ott főznek, alszanak és dolgoznak. Valószínűleg ennél az utcasaroknál nem ismernek sokkal többet Pekingből, és nem hiszem, hogy agyon keresik magukat. Mégis amikor elsétálok előttük, a srácnak mindig van hozzám egy jó szava, vagy integet ha éppen el van foglalva, hatalmas vigyorral. Na, ezt jó lenne otthon is viszontlátni.

Ha épp tudsz két szót kínaiul és ki is mered nyitni a szád, mindenki áradozni fog, hogy te mennyire ügyesen beszélsz kínaiul. Persze az áradozást nem fogod az elején érteni, de hidd el nekem, ezt mondják. Aztán a kínaiak szerintem ilyen gyerekesen kíváncsiak, és nem egyszer fordul elő, hogy megkérnek, hogy hadd fényképezkedjenek veled, vagy ha már jóban vagytok, akkor hadd fogják meg a hajadat vagy érintsék meg a bőrödet, mert nekik ez különleges. Ez persze lehet hogy valakinek nagyon idegesítő de én igyekszem mindig bóknak venni, mert annak szánják. Ha pedig elmész egy idősebb bácsika mellett és ő morog valamit a bajsza alatt az az esetek többségében valami ilyesmi lesz: Na nézd már micsoda szépség megy itt előttem! Halál édesek.

– Mi az a helyi specialitás, amit nagyon szeretsz?

Ha ételről van szó, talán a zöldségeket emelném ki, mert szerintem itt sokkal fantáziadúsabban készítik el őket mint otthon. Többet is eszek itt mert majdnem minden ételbe belecsempésznek egy kis zöldséget, hogy kiegyensúlyozott legyen a fogás.

– Adódtak vicces helyzetek, félreértések a nyelvi különbségek miatt?

Szinte minden nap van valami vicces szituáció, főleg mostanában hogy már tudok egy kicsit kínaiul, és így szabadabban fogalmazom meg a mondanivalómat. Természetesen sok hülyeséget mondok, és nem is nagyon számítanak arra, hogy egy külföldi folyékonyan kínaiul fog megszólalni például egy étteremben, tehát elég sokszor kiröhögnek. De mindig értékelik az erőfeszítést. Ami kellemetlen szokott lenni, hogy ha tudsz 3-4 összefüggő mondatot mondani akkor azt hiszik hogy mindent megértesz és onnantól be nem áll a szájuk, én meg csak pislogok és elkezdek szédülni a túláradó információtól.

– Mit próbáljon ki az, aki Pekingben jár?

Aki ide látogat Magyarországról, annak egy tanácsot tudok adni: Hívj fel! :) Pekingben annyi érdekes hely van amit csak véletlenszerűen fedeztünk fel az ittlétünk során, és én biztos nem tudnám elmagyarázni, hogy kell odajutni, mert általában egy kis sikátorban van egy ajtó és azon bemész fel a második emeletre…

Azért megpróbálok összeszedni még néhány dolgot:

1. Kempingezzetek a Falon! Utána kell nézni mert elvileg illegális de ez itt nem jelent sokat.
2. Az agyon turistásított piacok helyett menjetek a Zoo Marketre. Itt az árusoknak egyedi cuccaik vannak, nem csak az az egyen vacak mint a többi piacon. És itt alkudozni se kell annyit.
3. Egyetek utcakaját! Nem a legegészségesebb és ne is csak ezt egyétek amíg itt vagytok de egyszer próbáljátok ki.
4. Menjetek el pedikűröztetni! Fiúk is, itt nem ciki. Annyira olcsó!