A megbocsátással kapcsolatos cikkemben írtam tanácsként a „fogadd el a helyzetet”, és kommentben felmerült, hogy ez teljesen olyan bullshit tanács, mint az „engedd el”. Én máshogy gondolom, mert mást társítok hozzá (és a világért se akarok bullshit tanácsokat osztogatni! :D). Tegnap éjjel végre eszembe jutott, hogyan is tudnám megfogalmazni, hogy nekem mit is jelent az elfogadás. Gyorsan le is rajzoltam, hátha így érthetőbb. :)
Nem jelent ugyanis beletörődést és azt, hogy feladod, és nem változtatsz rajta. Épp ellenkezőleg: a jelenlegi helyzet elfogadása alapvető a továbblépéshez. Ha elfogadod a helyzetet, és tudatosítod magadban, hogy most ez van, az azt jelenti, hogy onnantól kezdve a valósággal fogsz kommunikálni, és nem viszed el a figyelmedet a múltba meg a párhuzamos univerzumokba (mi lett volna, ha…, bárcsak…, de jó lenne…). A megoldási kísérleteid, erőfeszítéseid pedig akkor lesznek hatásosak, ha nem folyamatosan azon agyalsz, hogy mit kellett volna másképp tennem, miért volt olyan hülye, miért voltam én olyan hülye, hanem azon, hogy most abból, ami itt van, mit tudsz kihozni, hogyan tudsz innen továbblépni, mi a következő lépés ahhoz képest, ahol most vagy — és nem ahhoz képest, ahol lehetnél.
Ha szeretnél egy házat, akkor sem a képzeletedre, vágyaidra, „bárcsakokra” hagyatkozva írsz bevásárlólistát. Hiába képzeled el, hogy gyönyörű, háromszintes villád van, teljesen felesleges energia, idő és pénz vásárolni egy vízszivattyút a kerti medencédhez, ha a valóság az, hogy per pillanat épp egy panellakás közepén állsz, és jelenleg egy tisztító festésre van szükséged. A vízszivattyú lehet, hogy évtizedekig nem kell még, a mostani helyzetedben pedig egy centit se mozdultál előre, csak még jobban frusztrál, hogy nem haladsz. Ha megveszed a vízszivattyút, azt az érzést veszed meg, hogy már más helyzetben vagy, és a tárgy segít kimenekülni a valóságodból — de ez csak ideig-óráig hat, aztán újra rádszakad a jelenlegi probléma, amit vagy megoldasz (jó esetben), vagy hadakozol vele, és megint veszel/teszel valamit, ami nem a jelenlegi helyzetedet mozdítja előre, csak elfedi a valóságot.
Nézd meg, hogy hol vagy, vizsgáld meg, mivel dolgozol: ez van most. Ilyen a fizikai állapotod, a lelkiállapotod, az anyagi helyzeted, a kapcsolataid, a karriered. Nem tudod visszamenőlegesen megváltoztatni, hogy ne ilyen legyen — az időgépet sajnos még nem találták fel. :) Amíg azzal foglalkozol, ami nincs (lehet, hogy lehetett volna, de nincs), önmarcangolsz, pocsékolod az energiáidat, ötleteidet, és még idegesebb leszel, mert naná, hogy nem változik semmi a levegőbe dobált megoldásoktól, csak telik az idő, fogy a pénzed, motivációd, lelkesedésed… De ha megismered és elfogadod azt, ami most van (kapcsolódjon hozzá bármilyen kudarcélmény vagy elégedetlenség: nem vettek fel oda, ahova akartad; elvesztettél valamit vagy valakit; nem érzed jól magad a bőrödben; csalódtál valakiben; megbántottak; te szúrtál el valamit…), akkor hatékonyabban tudod továbbgondolni, hogy hogyan legyen máshogy. Szilárd, valós alapokon landolnak az ötletek, nem csak kilövöd őket az űrbe. De ehhez előbb szembe kell nézned a szilárd alapjaiddal, akkor is, ha nem örülsz nekik. Megtörtént, elmúlt. Ítélkezés, becsmérlés és számonkérés nélkül kimondhatod, hogy ez van most. Ezután pedig már valóban jöhet a hogyan tovább?
Sziasztok! Első megszólalás, de ez a téma nagyon megérintett, muszáj volt :) Nem gondolom Via, hogy bármennyire is „bullshit duma” volna az elfogadás tanácsolása, és mélységesen egyetértek azzal, amiket írtál. Nekem inkább a megvalósítással van problémám, tudom, hogy el kellene fogadni egy bizonyos helyzetet, és igyekszem is tudatosítani magamban ezt, de időről-időre mégis visszaesek az igen találóan ábrázolt gondolatokba. Szerinted hogyan lehet az érzéseinket is összhangba hozni azzal, amit gondolatban megtettünk? Tudom, hogy felesleges azt várnom, hogy ehhez is lehet gyakorlatsorokat vagy pipálandó listákat társítani, valahogy mégis szeretnék akciótervet ehhez. Ti mit gondoltok?
Én figyelemgyakorlatokat szoktam ilyenkor alkalmazni. A gondolatot (mi lenne ha, bárcsak, hülye vagyok, jaj mi lesz stb.) egyszerűen konstatálom, kábé „Köszönjük, Emese” stílusban, és próbálom visszafordítanom a figyelmemet arra, ami van (mit látok, mit hallok, mit érzek). Itt írtam erről bővebben, illetve ha megvan a könyvem, akkor abban is van ehhez gyakorlat. (228. o.) https://www.urban-eve.hu/2013/05/12/a-tudatos-elet-kulcsa-a-figyelem/
Köszönöm szépen, ezek tök jó tanácsok, már csak tudatosnak kell lenni annyira, hogy az ember elkapja magát egy ilyen helyzetben.
Gyakorlással hamar belerázódsz! Nem fog mindig ugyanúgy menni, és ha pocsékabbul vagy, akkor hatványozottan képesek visszajönni az ilyen gondolatok, de az nem jelent semmi rosszat, csak azt, hogy ember vagy. :)
Erről a figyelemgyakorlatról jutott eszembe A Föld után című film, ahol a cél csak kicsit más, de nagyon hasonló: a félelemnélküliség elérése, a higgadt jelenbenlevés. Amikor a fiú kétségbeesik, félni kezd, azt mondják neki, hogy Térdelj le, kapaszkodj meg a jelenben! Láss, hallj, szagolj! Most mondd el, mit érzel! Ez is figyelemirányítás, főleg a testhelyzetváltoztatás segíthet szerintem, mert új perspektívába kerül minden.
Szoktam magamat és másokat is emlékeztetni, hogy a feltételes múlt idővel, a -hettem, -hattam volnákkal nincs amit kezdeni, maximum a vanban előrevetített lesszel.
Gyakran én is érzem, hogy vitatkozom magammal, és néha már olyan, mintha böködném és lecsittegném magam, mint Cesar Millan a kutyákat (amit szintén félreértenek :P), hogy „de hát annyira jó lett volna, ha…” – „nem, ezzel nem foglalkozunk” – „de miért mondta azt, hogy…” – „nem, cssst” – „azt kellett volna mondanom, hogy…” – „CSSST!”. :)
Szerintem nagyon jól leírtad, hogy miről szól az elfogadás. Köszi!
Furcsa, mennyire utálják az emberek a közhelyeket, pedig jó részük olyan örök igazság, amit igenis tudatosítani kell magunkban. Az egyik ez.
Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit érzek, milyen gondolatok jutottak az eszembe ezzel kapcsolatban, de megpróbálom: szerintem ha megtanulnák az emberek a helyzetüket elfogadni, akkor sokkal kedvesebbek, boldogabbak lennének. Ha nem azt néznék, hogy nekik mi nincs, illetve, hogy a másiknak mi van, legyen szó anyagi, érzelmi dologról vagy bármiről, hanem azt, hogy nekik mi van és elfogadnák, és örülnének neki. Pl.: sokszor hallani a panaszkodást, hogy „de meleg van”, miért nem azt, hogy „végre meleg van, fagyizhatunk”. Azt hiszem ez az elfogadás az, ami neked nagyon megy és emiatt szeretem az oldalad, mert te elfogadod azt, ami „most van”. Azt hiszem még a gyerekek ilyenek, örülnek mindennek és mindenből kihozzák e legjobbat. Ezt a szemléletmódot tanítani kellene (ha lehet ilyet egyáltalán).
Szerintem a ‘tanítás’ részéért Via nagyon sokat tesz: már attól kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, hogy urban:eve-t olvasok. Sokat segít ha pozitív emberekkel veszed magad körbe, vagy legalábbis olyanokkal akik hozzád hasonlóan nyitottak a változtatásra és ők is szeretnék valóban megélni a pillanatot és kihozni a lehető legjobbat mindenből – a múlton való rágódás helyett. Utóbbihoz fontos az elfogadás – szerintem.
Ez az örök elégedetlenség egyébként nagyon durván jellemző még az alapvetően pozitív hozzáállású emberekre is. Hogy a te példáddal éljek: amikor meleg van, tényleg mindenhonnan csak azt hallani, hogy de rossz nekünk (és nem az ésszerű védekezésről a kánikula idején), majd egész télen nyarat akarunk. Nem csak az aktuális helyzettel van a gondunk, de ha fordul a kocka, mert egy periodikus dologról van szó, vagy csak úgy alakul az élet, a másik oldal sem jó nekünk. Tényleg tanítani kéne ezt a szemléletet, nagyban megkönnyítené az életünket.
Tanítják.Legalábbis E.H. Porter megpróbálta az ő kis Pollyannáján keresztül megtanítani ezt a „játékot” a népeknek. :-)
A helyünk elfogadása és a beletörődés között nagyon vékony a határ. Lehet igényünk többre, jobbra, szebbre, kéynelmesebbre és mindez lehet reális is (legtöbbször az is), sőt ez visz előbbre, hogy fejlődni szeretnénk önmagunk és/vagy a minket körülvevő tényezők terén is.
Az összehasonlítást úgy gondolom motivációként, példaképként lehet hasznosítani, de sajnálkozásra, fanyalgásra vagy önmagunk ostorozására azért sem alkalmas sosem, mert nem ismerjük a másik ember életének minden részletét, hogy milyen árat adott vagy ad bizonyos dolgokért, vagy miként szerezte meg, nincs-e a felszín alatt valami más esetleg, amiről nem is sejtjük, hogy ott van, és még lehetne sorolni(:
Ez a „de meleg van” példa nagyon jó példa az örökös elégedetlenkedésre, nem elfogadásra. Én az utóbbi időben próbálom ezeket a felesleges köröket tudatosan kiiktatni a gondolataimból, igyekszem nem kimondani ezeket az általánosító nyavalygásokat, s fejben emlékeztetem magam, hogy „de meleg van, MERT NYÁR VAN! Két héttel ezelőtt, amikor hűvösebb volt, és azért nyavalyogtam (volna), mert vártam már az igazi nyarat, pont erre az időjárásra gondoltam”. És akkor magamban vigyorgok egyet, hogy de jó nekem, mert nyár van és meleg, lehet egy szál rongyban flangálni, fagyizni, stb. Amikor meg hűvös van, akkor arra gondolok, hogy de jó, hogy nyárelő vagy nyárutó van, nem izzadok, mint a ló, lehet kellemeseket sétálni, stb.
A legutóbb, amikor külföldre utaztunk, az egyik kollégám kezdte a nyavalygást, hogy „milyen fárasztó ez a vonatozás”. Mire én az órámra néztem, s azt mondtam, hogy „tényleg, mennyivel jobb lenne az irodában ülni, és várni a munkaidő végét, mint a légkondis vonatból bámulni a gyönyörű tájakat, 180 km/h óra sebességgel robogni, finomakat enni, nem mosogatni”, stb. Hatásos volt :D
A helyzet elfogadása annyiban kétélű helyzet, hogy változtatható-e rajta még/már vagy sem.
Ha múltbéli eseményről van szó, akkor meg lehet bocsátani (magunknak vagy másnak), de változtatni nem tudunk rajta (jövőbeli eseményeken, viselkedésen pedig igen). Ha a jelenhez kapcsolódik, megbékélhetünk, elfogadhatjuk, vagy változtathatunk aktívan rajta. A bizalom megőrzése, a nyitottság megtartása miatt érdeke mindannyiunknak, hogy minél kevesebb sebet szerezzünk, vagy hordozzunk magunkban.
Végül egy idézet: „Az „elfogadás” nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét.”
Köszi az idézetet, három sorban összefoglalja azt, amit én háromszázban próbáltam. :)