Oswin érettségi után van, egyetemre megy, és be van tojva a jövőtől. Mi fog történni? Hogyan viselkedjen? Most akkor már felnőtt? Azt hogyan kell „csinálni”? És többet nem viselhet tornacsukát? Ezekről és még sok minden másról lesz szó ebben a bejegyzésben.
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com.
Ősztől egyetemre megyek. Ez eddig nem is lenne gond azt hiszem, de rettenetesen félek tőle. Félek attól, hogy nem fogok barátokat találni, attól, hogy nem tudok megfelelően teljesíteni. Mondanom se kell, a gólyatábort kihagyom. (Egyrészt azért, mert nem vagyok az a fajta lány aki mindenféle ordenáré dolgot megcsinál, és nem akarom, hogy lúzernek kiáltsanak ki, másrészt akit ismerek nem jön.) Szimplán lefagyok, ha túl sok új ember közé kerülök. Mindig is kilógtam egy picit a sorból, nem szeretem az alkoholizálást, és attól tartok, hogy ez akadályozni fog abban, hogy új embereket ismerjek meg. Tudom, hogy én még viszonylag könnyű helyzetben vagyok, mert a szülővárosomban maradok, és számos ex-osztálytársammal is egy egyetemre fogok járni, még a legjobb barátnőmmel is. De mégis valami igen mélyről jövő pánik fog el arra gondolatra, hogy egyetemre megyek. Tisztára, mint a kapuzárási pánik.
A másik dolog ami aggaszt, az, hogy nem tudom hogyan kéne viselkednem. Most akkor elméletileg, már úgy kéne viselkednem mint egy felnőtt? Nem érzem magam annak. Az öltözködésemen változtatnom kell, vagy maradhatok a farmer-póló-tornacipő kombónál? Kicsit olyan érzés fog el mintha többé nem lehetnék gyerek. Tudom, hogy most lezárult az életem egy szakasza, de normális-e az, hogy félek az újtól?
Összefoglalva rettentő bizonytalan vagyok a jövőt illetően. Kicsit nehezen barátkozom, és nagy érzelmi viharok dúlnak bennem, mert várom is az egyetemet, meg nem is. Tudnál valamilyen tanácsot adni, hogy kicsit kiegyensúlyozottabbá tudjak válni, valamit pár tippet, hogyan lehet nyílni az emberek felé? Olyan régen kellet, egy új teljesen ismeretlen környezetbe mennem, ahol alig ismerek valakit. Nagyon hálás lennék minden jó szóért. :)
Először is: NYUGI! Ez az időszak erről szól: az új helyzetekről, a korszakváltásokról, és teljesen normális, amit érzel. Az ismeretlen ijesztő — benne van minden lehetőség, és teljesen kiszámíthatatlan. De pont ettől lehet belőle bármi. :) A következő jó néhány éved arra való, hogy megismered magad, megszilárdul az önképed (ami még a kamaszkorban iszonyúan ingatag, és persze a kamaszkor nem ér véget az érettségivel!), és felnősz. A felnőttség nem egy gomb, amit megnyomnak, aztán akkor felnőtt leszel. Tapasztalások sora, amelyek egy idő után összeadódnak. (És nem is biztos, hogy valaha „készen” leszel, életfogytig tanulunk, mindig van mit. Nem csak az iskolapadban.) Egyik napról a másikra nem is biztos, hogy érzékeled majd a változást, de lehet, hogy ha visszatekintesz egy vagy két évvel korábbra, akkor meglátod, hogy mennyi mindenben érettebb lettél. A folyamatot nem lehet erőltetni. Van, akivel nagyon fiatalon történnek események, amelyek rákényszerítik a felnövésre (korai veszteségek, családban a felnőtt szerepének átvétele, tragédiák), másnál kicsit lassabban halad a dolog. Minden életút egyedi, egyik sem kevésbé értékesebb vagy normálisabb a másiknál. Ezért még ha úgy is érzed, hogy kilógsz a sorból, ha jobban megnézed, mindenki kilóg, mert valójában nincs is sor. Különböző tendenciák vannak, meg divatok, de ezek jönnek-mennek. Az egyéneket nem lehet skatulyákba helyezni, és mindenki sokkal több annál, mint amit a felszínen látsz belőle. Sokszor mondtam már, de mondom megint, hogy nem futószalagon gyártottak minket. Szerencsére. :)
A gyerekkorodat folyamatosan engeded el, szépen fokozatosan leválsz majd a szüleidről, először fizikailag (ha majd elköltözöl otthonról), aztán vagy ezzel egy időben, vagy kicsit később anyagilag is, de attól még a bensőséges kapcsolatod megmaradhat velük. És hiába tartják majd tiszteletben a döntéseidet, és kezelnek felnőttként, mindig a kislányuk leszel, ők pedig mindig a szüleid, akkor is, ha hatvan éves néni leszel, anyukád meg kilencven éves mamóka. ♥ Ezt nem kell elengedned, továbbra is egy család vagytok, csak most már kicsit máshogy — hamarosan saját családod lesz (a szerelmed, a közös barátaitok, állataitok, aztán majd gyerekek — ha szeretnétek), és eljön az idő, amikor már nem a gyerekszobád és a szülői ház lesz a fejedben, amikor arra gondolsz, hogy „otthon”. De attól még egymás életének a részei maradtok.
A gyerekkorból sok mindent meg lehet (sőt, meg is kell) tartani: például a nyitottságot, a tiszta örömet, a figyelmet, tudatosságot, a pillanat megélését; ez sokat fog majd segíteni. (És sokan hülyének fognak majd nézni, mert a gyerekséget összekeverik a gyerekességgel, de ez legyen az ő bajuk. Nem kell besavanyodni attól, hogy „felnősz”.) A felnőttségből jön majd az önállóság, a felelősség, a döntések lehetősége (és súlya). Izgalmas korszak lesz, de nagyon szépen megférnek egymás mellett, igazi beteljesedés lesz majd, ha tudod ötvözni a két világ előnyeit. Érthető, hogy izgulsz, de nem tudsz agyban előre felkészülni minden eshetőségre. Majd menet közben úgyis meglátod, hogy milyen. Nem lesz semmi baj.
Szorgalmi feladat: Majd érdekességképpen nézd meg az ötödik érettségi találkozódon, hogy „ki hol tart”; nem szakmailag, hanem érettségben. Lesz, aki már stabil párkapcsolatban, esetleg házasságban él, másnak már talán gyereke is lesz (ők akkor még furák lesznek, mert ritkák a többiekhez képest), van, aki pedig még mindig a buli-hétvége bűvöletében él, nem dolgozik és a szüleinél lakik. Mindenki más ütemben érik, ilyenkor nagy még a szórás. Van, aki kisebbségben lesz, van, aki többségben, és persze az fog kilógni, aki a kisebbség. :) Aztán a tízéves találkozón már egyre kevesebben lesznek az „anyunál élek és ő tart el” kategóriában, a tizenötödiken pedig már az lesz a furcsa, aki még mentálisan mindig gimis állapotban van.
Maradj megfigyelő állásponton: figyeld magadat és a környezetedet, ezzel tanulsz a legtöbbet. Ha megnézed, lehet, hogy rájössz, hogy a többiek is bizonytalanok, félnek, mint te — máris van egy közös téma! :) Ne erőltess magadra kívülről valami jónak vélt vagy elvárt normát (ami jelen esetben például az alkoholfogyasztás). Van, aki alkohollal bulizik, és van, aki nem. Mindenki máshogy szórakozik, de bármelyik csapatba is tartozol, nem vagy egyedül. Az egyetem nem feltétlenül olyan ám, mint a filmekben meg a híradásokban, hogy mindenki hülyére hányja magát, és romkocsmáról romkocsmára járnak… :) Meg fogod találni a „sajátjaidat”. Nem minden haverból lesz örök barát, de az nem jelenti azt, hogy nem érdemes kapcsolatokat építeni. Meg azt se, hogy nem vagy érdemes a barátságra. :) Csak legyél kedves és barátságos, és barátkozz azokkal, akik kedvesek és barátságosak. Keresd a „hasonszőrűek” társaságát, azokat, akikkel össze tudtok kattanni. A közös egyetemi szak már eleve egy jó szűrő, ha speciális szemináriumra jártok, akkor még jobb. Vigyél magaddal valami olvasnivalót, vegyél fel fandom pólót, aztán csak lesz valaki, akivel elkezdtek beszélgetni! :) És ha már póló: a tornacsuka-farmer-póló abszolúte tökéletes egyetemista egyenruha. Hordasz még blézert meg kiskosztümöt eleget! Tanulni mész oda, öltözz olyanba, amiben kényelmesen vagy, amiben nem kell feszengened. A divat, öltözködés feladata elsősorban az önkifejezés, és ha téged most az fejez ki, hogy tornacsukázol, akkor tornacsukázz.
A lehetőségekhez képest vegyél részt a közösségben, mert bármennyire csábító, hogy elvonulj a sarokba, valamikor ki kell jönnöd onnan. Órák után ne rohanj haza azonnal, ha éppen kialakult egy beszélgetés a többiekkel, maradj ott, akkor is, ha az elején nagyon rá kell venned magad a maradásra. Lehet, hogy kiderül, hogy jófejek, de az órai munka nem mindig alkalmas az ismerkedésre. Az egyetem az első alkalom arra, hogy már felnőtten keress magadnak barátokat és közösségeket, és az utolsó, hogy hatalmas merítést kapsz a kortárs közegedből, és számos azonos érdeklődésű embert találhatsz. Három-öt év múlva, amikor ez kisebb-nagyobb munkahelyi közegekre és/vagy vállalkozó-ügyfél kapcsolatokra cserélődik, megint egy teljesen új életszakasz kezdődik, de akkor már messze kevesebb lehetőséged lesz elkezdeni építeni az emberi kapcsolataidat.
Megjátszani viszont nem éri meg magad. Biztos láttad már „inspirációs” oldalakon azt a kapitális baromságot, hogy „Life is not about finding yourself, life is about creating yourself.” (Az élet nem arról szól, hogy megtaláld magad, hanem hogy megalkosd magad.) Ha életed végéig megfelelési kényszerrel akarsz küzdeni, és napi 24 órában azon görcsölni, hogy most épp milyennek kellene lenned, ez járható út lehet… De ki akar így élni? Az a helyzet, hogy a valódi lényedre ugyan rá lehet húzni mindenféle szerepeket (amelyeket lehet, hogy saját elvárásaid alapján, és lehet, hogy a társadalom elvárásai alapján aggatsz magadra), de úgy sehol sem fogod tudni igazán otthon érezni magadat, és bármilyen „megalkotott” szerep úgy fog állni rajtad, mint tehénen a gatya. Ráadásul a folyamatos kényszer arra, hogy „elfogadható” és „szerethető” legyél, rengeteg energiát von el: mindig kitalálhatod, hogy éppen milyen legyél, ahelyett, hogy olyan lennél, amilyen vagy — boldogan, egészben. Közben pedig végig ott motoszkál a kérdés: vajon csak azért szeretnek, mert megjátszom magam, és a valódi énem nem is érdekelné őket? Ne verd át magad a színjátszással, és a barátaidat sem. Legyél te, és ha lesz, akinek így kellesz, hurrá, akinek meg nem, annak a dieu. Kívülről senki nem fogja megadni ezt az elégedettség-érzést, ez csak belülről jöhet.
Szóval nem, nem KELL változtatnod semmit, és nem kell megváltoznod egyik napról a másikra. Fogsz változni, de ez szép lassan jön majd, reagálsz a helyzetekre, tanulsz magadról és az életedről, de ez általában organikusan történik, nem kierőszakolva. Izgulj nyugodtan, még félhetsz is, de ugorj fejest, és nézd meg, hogy mi történik. Az elején garantáltan tiszta káosz lesz, és nem találod a helyed, gond lesz az időbeosztással, más típusú feladataid lesznek, mint korábban, de fogd fel kihívásnak, tanulási lehetőségnek (nem csak intézményesített oktatás létezik, ugye). Eddzed a szociális- és problémamegoldó izmaidat, gyakorolj a jövőre. Jó kalandozást! :)
Sziasztok!
Először is nagyon hálás vagyok ezért a bejegyzésért valamint a rengetek hozzászólásért. :) Én is hasonló cipőben járok, közeleg a gólyatábor és az egyetem. Nehezíti a dolgom hogy fél hete kivették a mandulámat, és én ennek ellenére a gólyatábor mellett döntöttem annak reményében, hogy így majd egyszerűbb lesz barátokat találni. Tudom, valószínűleg nem a legokosabb döntés, hiszem egy ilyen beavatkozás után 2hétig (szerencsére ebből majdnem másfél hetet fekvőbetegként töltök :) jó pàr dolog tiltólistára kerül (fűszeres ételek, meleg ételek, alkohol, szénsavas italok, fizikai megterhelés, napozás stb…). Na és persze fájdalomcsillapító is kelleni fog néha. szerencsére ez és a tiltólista elég ahhoz, hogy ne tudják rám erőltetni az ivászatot :) viszont a sok „ne tedd” dolog miatt félek, hogy ki fognak közösíteni :/ Nem szeretnék minden feladatnál nyavalyogni, hogy ezt se szabad azt se szabad, de inkább ez, mint hogy bevérezzen a seb és be kelljen vinni a sürgősségire :)
Érkeztem egy kérdéssel is: Milyen alapfelszerelést vigyek magammal, valamint a helyzetemre való tekintettel mit tanácsoltok, mit vigyek még? :)
Előre is köszönöm :)
na ebbe a gólyatáborba biztosan nem mennék
https://atlatszooktatas.cink.hu/egeszalakos-kep-erkolcsteszt-ezeket-kerik-a-bme-n-1075185798
Kedves Oswin! Először is gratulálok, h felvettek! :) Pár személyes tapasztalat:
Nem mentem el a gólyatáborba, azért, mert csak olyan sztorikat lehetett hallani, h arról szól az egész,h piálás, kivetkőzés, tombolás, kefélés, én meg úgy gondoltam, hogy ezt inkább kihagyom. Viszont utána érezhető volt, hogy a suliban sokkal nehezebben fogadtak be engem a társaságba, ugyanis akkor már kialakultak a kis klikkek, én meg az a csaj voltam, akire csak néztek, h ez meg ki? Ez persze azóta már változott, de az első pár hónapban azért egy kicsit kellemetlen volt, úgy éreztem, hátránnyal indulok. Szóval lehet, hogy érdemes utánajárni egy-két másodévesnél, h milyen a gólyatábor azon a szakon, ahova felvettek. Mert ha nem annyira brutál, akkor lehet, h érdemes lenne elmenni, legalább néhány ismerkedős programra.
Ha meg mégsem mész el, akkor is lehet barátokat szerezni. Szemináriumokon, könyvtárban, egyetemi rendezvényeken, csak nyitottnak kell lenni egy kicsit az új emberek felé. :)
A felnőttéváláshoz: Nem kell lemondani a tornacsukáról, egész nap ott ülsz majd az előadásokon, legyél kényelmes cuccokban :) Annál nevetségesebb nincs, amikor egy csaj koktélruhában kínlódik. :) Én fokozatosan vezettem be a ruhatáramba az elegánsabb, felnőttesebb, nőiesebb ruhadarabokat, mert egy idő után úgy éreztem, hogy szívesebben öltözöm úgy.
Nem tudom, hogy koleszba mész-e vagy albérletbe, de az biztos, hogy lesznek súrlódások a lakótársakkal. Nemrég volt itt a blogon egy bejegyzés, ami érintette a koleszos problémákat, szintén a kérdezős rovatban, ott tök jó tippeket írt Via is meg többiek is a hozzászólások között. Amikor elkezdtem az egyetemet, akkor egyik barátnőmmel költöztem össze, az övé volt a lakás, és rengeteg problémánk volt. Mindketten elkényeztetett egykék vagyunk, úgyhogy nehéz volt az alkalmazkodás :D Ha most újra ilyen helyzetben lennék, tuti hogy másképp csinálnám. Pl. kellett volna tisztázni az alapszabályokat. Beosztani, h ki mikor takarít, mindenki mosogasson el maga után, a hűtűben mi az, ami közös, vagy ami a tied, de nyugodtan ehet belőle más is, olyan alapdolgokat, mint a wc papír, mosogatószer, tisztítószerek, amit midenki használ, közösen veszitek-e meg, vagy úgy,h ha elfogy, amit te vettél, akkor vegyen a másik újat. A barátok hétköznap meddig lehetnek ott. Pasi feljöhet-e. Ezek olyan példák, amik szerintem sokaknak egyértelműek, de a gyakorlatban általában elég rosszul működik. Rengetegszer van az, hogy 4ből 3 csaj simán elnézi, hogy már nincs egy tiszta tányér se, és halomban állnak a koszos edények a mosogatóban, a 4. csaj meg már nem bírja elviselni, és elmosogat mindent, na onnantól kezdve a másik 3 úgy kezeli, hogy jaj, ha már elege van belőle, akkor úgyis elmosogatja, és csak te fogsz mosogatni. Takarítással ugyanez a helyzet :)
Szóval rugalmasnak kell lenni, meg alkalmazkodónak, mert biztos van olyan dolog, ami neked tök természetes, de más meg a falra mászik tőle, de azért nem szabad hagyni, hogy mások kihasználjanak vagy hogy elnyomjanak.
És nem kell félni, tök jó lesz, csak legyél nyitott! :)
Azt kérdi ez a mező, hogy mit gondolok :)
Hááát, most éppen azt, hogy jó volt az az időszak, ahol most a levélíró áll és azért nem mondom, hogy nem irigylem a fiatalokat (kb -10-15 év). Ha már említette a kapuzárási pánikot, elmondanám, hogy az szerintem sokkal-sokkal borzasztóbb és keményebb. Nem nyafognék, de most már késő :) Majd, ha eljut oda az úton és neki nem marad ki az az állomás, akkor írja meg! Én meg elmondom a középkorúság nyavalyáit :)
De hogy konstruktív is legyek, ajánlanám olvasásra nektek Popper Péter: Felnőttnek lenni… c. viszonylag rövid, de tömör könyvét. Aztán még Csíkszentmihályi Mihály: Az öröm művészete (a flow) és A fejlődés útjai (a flow folytatása) is érdekes lehet.
És ha már felvetette a levélíró az egyik hozzászólásában, akkor a Szuperérzékeny vagyok c. könyvet is. Mert igen, a jelenség létezik több szakember szerint is, nemcsak a hiperaktivitás (mások szerint az sem létezik, csak mindent kategorizálunk és túlzásba esünk) :) szóval nem vagy ufó.
Kellemes készülődést az újdonságra! Jó lesz az, meglásd! Főleg, ha a terület tényleg érdekel és szereted, akkor a célt erősebbnek találod majd, mint a körülményeket (ha azok mégsem lennének szirupos rózsaszínek).
p.s: gólyatáborba nem mentem, mert nem érdekelt; bulizni évente egyszer voltam kb, helyette vártam otthon a szobatársakat és élveztem a magányt :); és jártam nyelvtanfolyamokra, tornára, stb. attól még többekkel jó viszonyba és akár barátságba is kerültem, a 10 éves találkozón meg jót beszélgettünk.
Én is féltem az egyetemtől. A gólyatáborba elmentem, és nem bántam meg: egy szobába kerültem a mostmár egyik legjobb barátnőmmel.
Amúgy az egyetemen szerintem rengeteg ismeretséget lehet kötni „erőlködés” nélkül: én vizsgák előtt beszélgettem jókat, a közös izgulás összehoz:), a szemináriumok csoportmunkái is összekovácsolnak. Azt írtad, ott is élsz, a vidéki társaid nagy becsben fogják tartani, h. te tudod melyik utca hol van és merre lehet egy jót enni:)
Szerintem azért is érdemes nyitottnak lenni, mert akár egy szimpatikus csoporttársad bemutatja neked egy közös kávézás alkalmával a leendő legjobb barátnődet v. akár a leendő férjedet:)
Jaj de jó ez a téma, csatkakozom én is az „x évvel ezelőtt ugyanezt éreztem” – táborhoz (mellesleg – épp az előbb olvastam a sajtózsemlés cikket és a hozzászólásokat – az is milyen triviális és „sima” ügy, ugye, hogy az ember érettségizik, egyetemre megy, máshogy él ezentúl, mit kell ettől berezelni, aztán naugyehogy „mindeki” be volt :D )
Szóval én 7 évvel ezelőtt, slágerszakra, közgazdásznak, turizmus-vendéglátás, a már akkor nyilvánvaló 100%-os bölcsész-humán-agyammal és érdeklődésemmel, amit akkoriban még alá akartam rendelni a saját (téves) elképzelésemnek és a mások elvárásainak a „milyen a világ”-ról (helló Almás Lány, már nagyon jóban kezdünk lenni :) ). Teljesen új város, nulla ismerős.
Én voltam gólyatáborban, mert az meg ugye olyan, hogy oda „kell” menni, és igen, piálós-feladatos gólyatábor volt – állítólag, mivel én egy kicsit kimaradtam az eseményekből… :D Mikor odaértem, meg voltam rettenve, hogy folyik a pia, szól a tüctüc (pedig nem kell engem sem félteni az alkoholtól), és egyáltalán, éreztem az egész hangulaton, hogy ez nem az, ami az én stílusom. Mindjárt az első órákban mellém keveredett egy punk csajszi, akinek szintén fogalma sem volt, hogy a művészeti képzés helyett mit keres a gazdaságin (mi mást, a családi biznic folytatását), egy szobába kerültünk, megvolt az „összekattanás”, és onnantól kezdve nem bántuk, hogy állítólag mit kellene csinálni, gólyatáboros pólót hordani, csapatversenyben részt venni, bármilyen programnak megfelelni, egyszerűen nem vettünk részt benne. Ez a jó ebben a típusú „felnőttségben”, hogy nincs már olyan csoportnyomás, kiközösítés és mobbing, mint a középiskolában, ha bármi nem tetszik, nyugodtan mutathatsz rá fityiszt, otthagyhatod az illetőt, megmondhatod, hogy nem pálya a dolog. Tinikorban nagyon erősen keresi önmagát az ember, ezért sok olyan dolgot is eltűr, elfogad vagy megcsinál, amiről pontosan érzi, hogy „nem én vagyok”, ez természetes, így is tapasztaljuk saját magunkat, a határainkat. Ahogy múlik az idő és változik a díszlet, szerencsés esetben egyre inkább érezzük, hogy milyenek vagyunk, mit szeretünk és mi fér bele, és innentől már csak az van hátra, hogy összegyűjtsünk annyi vért a pucánkba, hogy vállaljuk is, és azt is, hogy akinek nem tetszik, az „ránéz”, ahogy anyukám szokta volt mondani. Persze elmondva ez könnyebb, mint megtenni, és nem is törvényszerű, hogy az érettségivel jönnek nagy a felismerések (kinek van ideje olyankor effélékre?), ez egy folyamat, ami sokaknál így zajlik.
Aztán a fősuli elején nálunk is ott volt az alkalom a heti 2-3szori bulira, amibe az első héten bele is kóstoltunk. Akkoriban a menők a kofitabi-macifröccsös HÖKös csajok voltak, valahogy 1-2 este alatt lejött, hogy ez nem az a társaság, ami nekem kell, inenntől két út van: vagy megpróbálsz megfelelni és beilleszkedni, de minek, ha érzed, hogy nem egy húron pendültök, vagy hagyod a francba az amerikai tinifilmes mintákat a nagy partykról, a világraszóló ivócimboráskodásról, és ha te egyszerűen nem ez a típus vagy, akkor nem ezt csinálod. Mi például állandóan South Parkot meg filmeket néztünk, sokat aludtunk, nem jártunk diszkóba, néha megittunk 1-2 sört, és istenien szórakoztunk, amíg mások a saját bulijukban szintén jól szórakoztak vagy muszáj-bulizva szenvedtek. Tényleg igaz, még a látszólag legcicamacásabb-leggazdaságibb-legslágerszakon is vannak olyanok (igazából kifejezetten sokan), akik nem passzolnak bele ezekbe a sztereotípiákba. Akik meg láthatóan nem a mi kalibereink, azokkal miért akarnánk barátkozni csak azért, mert hangadók? :)
Sokkal húzósabb volt az, mikor két és fél év után, az utolsó tanulós félév erejéig képzési helyszínt váltottam, és belecseppentem a már teljesen összeszokott társaságba, egyetlenként, akit senki sem ismer. Na, az sokkal nehezebb, nem is igazán sikerült összebarátkoznom senkivel, letelt a félév, mire lassan megszokták az új arcot, és egy-két semleges téma vagy közös csoportmunka erejéig én is beszélgetésbe tudtam kezdeni bárkivel. Volt egy lány, aki hasonlót csinált, csak fél évvel előbb, ő az én későbbi képzési helyszínemről „igazolt át” oda, ahol én már 2 éve voltam (értitek…? :) ), ő nagyon nyitott és közvetlen volt, órák között a büfében, termek előtt lézengett, beszélgetett bárkivel, akibe belefutott, néhány hét alatt akklimatizálódott, beilleszkedett, és a félév végére már volt baráti társasága és egyébként is mindenki ismerte és befogadta a laza közösségbe. Ő egy ilyen habitusú ember volt, én nem tudtam volna ugyanezt megcsinálni a váltáskor, és nem is éreztem volna magam feleennyire jól sem, ha megerőszakolom magam vele. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy ilyen is van, ezt se élje meg senki nyomásnak, hogy „be kell illeszkednem, barátokat kell találnom, nyitottnak kell lennem, mertkülönben, mertkülönben…” Különben mi? Semmi. Nekem bőven főiskolás korom után érkezett el az a szakasz az életemben (és még most is tart), hogy egyre több emberrel ismerkedem meg (munka kapcsán és azon kívül is), egyre több laza és szoros kapcsolatom fűződik, egyre több olyan közösséget találok, aminek valamilyen szinten a részese vagyok, és jó ott lenni. Szóval a főiskola/egyetem nem egy „utolsó esély”, amit kétségbeesetten meg kell ragadni a szocializálódásra, hanem csak egy lehetőség, ami van, és amiből lesz is még száz és ezer, ha nyitottak és aktívak maradunk a továbbiakban is.
A kezdeti ismerkedéshez szerintem is nagyon jó a facebook, úgyis lesz egy csomó névsorolvasás az első napokban, és biztos be is mutatkoztok egymásnak pár emberrel, érdemes akit csak tudsz, „lenyomozni” és bejelölni – főleg, ha van valamilyen aktivitásod facebookon, mert nagyon jó alap a beszélgetéshez az a cikk/zene/kismacska amit tegnap megosztottál, vagy ha nem is pont ebből fog beszélgetés elindulni, a veled kapcsolatba kerülő embereknek lesz már egy kis infójuk rólad (és viszont), amihez könnyebben tudnak kapcsolódni, nem érzitek annyira idegennek egymást. Az első hetekben az elsőévesek már csak kényszerűségből is sokszor csapatokba verődnek, és ismerkednek egymással olyan dolgok mentén, mint merre van a mosdó, melyik az A-épület? – Nem tudom, te is oda mész? menjünk együtt, milyen volt a menzakaja, hát ez a tanár nem semmi, a másik csoportból valaki azt mondta hogy… stb.
Még a „felnőttséggel” kapcsolatban: teljesen egyetértek Viával, a felnőttség definíciója inkább az önállóságban és felelősségválallásban, és egyáltalán nem a külsőségekben keresendő. Hatalmas inspiráció és megerősítés volt nekem a múlt héten Palya Bea a Palya-udvarban, mikor a reggeli tánc közben berohant, az épp szóló zenére eszeveszett rázásba kezdett, cigánykerekezett, kézenállt, meghempergett a szalmában, ugrabugrált a többiekkel, egy kis totyogós baba mögött tipegett őt utánozva, két copfba kötötte a haját és úgy viháncolt, ahogy sok 8-10 éves sem mert már. Egyébként pedig szakmailag elismert és sikeres, a szó igazi és jó értelmében vett „profi” művész, sokszor kifejezetten mély gondolatokkal és mondanivalóval, lassan-lassan negyven éves gyönöyrű nő és anyuka. Tessék. Így is lehet „felnőttnek” lenni. :)
Oswin, én is szeretnélek bíztatni, hogy nem is lesz az egyetem olyan rossz, mint amilyennek tűnik előre:) én is nagyon izgultam két éve, pedig én nem vagyok szende, visszahúzódó lány, de azért jól rámijesztett az ismeretlen, és ráadásul a barátaim sem jöttek velem… viszont volt a gólyatáboron kívül szakos ismerkedős-est, campuson körbevezetés, gólyatali, szóval ha félsz a tábortól, akkor is meg fogod ismerni a csoporttársaidat:) Nekem az volt a legnagyobb élmény, hogy mindenki nagyon kedves és mosolygós volt, nem voltam ehhez hozzászokva a gimimben. Úgyhogy gratulálok a felvételhez és minden jót kívánok az egyetemen, úgyis tök jó lesz:)
Szia!
Három éve felvételiztem, én is nagyon be voltam ijedve, mert meglehetősen antiszociális voltam :D
A gólyatáborunk a híres neves Bódvarákón volt (szia bioszos Cella!) és a neten találtam róla videókat, azonnal el is döntöttem, hogy biztosan nem megyek, túl se élném valószínűleg.
Szerencsére a felvi.hu fórumán néhányan leírták az msn-címüket (még volt akkor msn, most öregnek érzem magam) és fel is vettem két random embert. Persze egyikkel se mertem kapcsolatba lépni, de később az egyikük rámírt. Tök jól elbeszélgettünk, közös volt az érdeklődésünk, hiszen azonos szakot választottunk. Hamarosan találkoztunk is párszor, aztán rábeszélt, hogy menjek el a gólyatáborba mégis. :D Csöppet sem bántam meg, mert ott egymásba szerettünk, és most is egymást boldogítjuk. <3 :)
A gólyatábor muris volt, pedig nem egy csoportba kerültünk a későbbi kedvesemmel. Minden idióta feladatnál voltak olyanok, akik örömmel szerepeltek, senkit nem kényszerítettek semmire, én nagyon jól elvoltam a háttérben a többi szende lánnyal :)
Ja, és az egésznek úgy indultam neki, hogy megnéztem jó sokszor a Hair-t, neked is javaslom :)
Azóta se érzem magam felnőttnek, de a "kapunyitási pánik" megint rajtam van a szakdolgozatírás, diplomázás miatt. Azt hiszem, jó sok ilyen helyzet lesz még az életünk során :S
Most erről csak annyi jutott eszembe, hogy én csak azért mentem el anno a gólyatáborba, mert csak. Baromira nem volt kedvem, nagyon nehezen barátkozós voltam (néha még most is akadnak gondok), pláne, mivel a gimiben ki voltam közösítve, szóval azt hiszem a szüleim beszéltek rá, de nagyon nem volt kedvem. Én se ittam, és nem tudtam mit kezdeni azokkal, akik igen. De az volt számomra az érdekes, hogy az egyetem nem középiskola, és emiatt hiába tűntem (mármint szerintem) egy antiszociális baromnak, akikkel egy helyen ültem a vonaton, nagyon gyorsan összehaverkodtunk, egész tábor idején nagyon jól elvoltunk, csak velük az volt a gond, hogy más szakra jelentkeztünk. Úgyhogy amikor mentem az egyetemre, megint csak furcsán éreztem magam, mert nem volt senki, akit ismertem volna, de volt három ember, akikkel közös volt a mentorunk, és véletlenül elkezdtünk beszélgetni (megint csak nem én kezdeményeztem), és hiába nem vagyok egyáltalán alkoholizálós fajta, velük annyira jól éreztem magam, hogy kedvem támadt velük berúgni :) Szóval velük kiéltem a bulizást elég rendesen :) És még mindig jóban vagyunk, sokat dumálunk :) És továbbra sem vagyok alkoholizálós fajta, megállok egy sörnél. De velük jól éreztem magam :) Érdekes élmény volt :)
A másik érdekesség, hogy mivel a barátaimmal szociálissá váltam, sok nagyon bulizós embert megismertem egy-egy buli alkalmával, és érdekes volt látni, hogy egy év után ezek az emberek megkomolyodtak, és később ők vezették a terepgyakokat, azóta pedig mesterszakot végeztek most már :) Sose lehessen tudni, kikbe akad az ember :) Persze egyeteme/karja/szakja válogatja, ez elte ttk volt, én biosz szakra jártam, de sok embert ismertem más szakokról is.
Nem kell azért leírni a gólyatáborokat sem, például az enyém tök jó volt és előtte kicsit féltem hogy majd inni kell folyton stb…de már az elején leszögezték mindenki abban vesz részt amiben akar és tényleg elég kevés játék volt ami alkoholos lett volna.Persze minden gólyatábor más, de nekem életem egyik legjobb hete volt.
Végülis a lényeg tényleg ez lenne hogy megismerd a többieket a suli kezdés előtt és mondjuk a mienkben volt kb 400 ember most , 400 ember nem egyforma szóval mindenki meg tudja találni a saját embereit.
szerintem egyáltalán nem gond, hogy kihagyod a gólyatábort, mert oda valószínűleg épp az a réteg fog menni, akikkel nem éreznéd jól magad. én annak idején elmentem, és nem éreztem jól magam :) szerintem sincs semmi értelme ismeretlen emberekkel olyan dolgokat csinálni, amit még a legjobb barátaival sem mindig tenne meg az ember.
de ez csak egy szűk réteg az egyetemen, ahová viszont olyanok is járnak, akik nem isznak :D
nem tudom, hogy a barátnőd melyik egyetemre jár, de tényleg vannak olyan helyek, ahová tanulni mennek az emberek, és esténként nemcsak ivászat van, hanem meglepően értelmes programok is :D
Igen igen köszönöm mindenkinek megnyugtató kommenteket, külön köszönet még egyszer Viának a válaszért. Nagyon megkönnyebbültem, és a lelki világom helyre jött.:D (Valószínű ez a meleg is betett, extraérzékeny vagyok:D)
Valójában engem az rémítettem így az alkoholizálás szinten, hogy ez egyik barátnőm közölte, hogy nem fogják tolerálni , azt hogy én mondjuk csak egy üvegecske Sommerby-t iszok meg. Mer’ hogy a zegyetemen ez így folyik. De most hogy elolvastam, mások véleményét is határtalanul megkönnyebbültem:) Ezer hála nektek! <3
Az Uni csoporttárskeresőt kipróbáltam, megtaláltam pár embert. Csak még nem jelöltem be senkit.:D
Hidd el, hogy senki nem fog leszólni/beszólni azért amiért nem iszol, vagy amiért csak egy sört iszol meg egy este. Én voltam sulis kiránduláson nagyon ivós csapattal, koccintani persze kötelező volt, de onnantól, ha én azt mondtam, hogy csak vizet/üdítőt iszom akkor mindenki elfogadta. Sokkal megértőbben az emberek, mint hiszed, nincs skatulyázás. Ha pedig valaki emiatt furán viselkedne veled, akkor arrébb kell állni és a jövőben nem keresni a társaságát :P
Ezzel sajnos nem értek egyet. Velem előfordult, hogy azért estek nekem, mert vodka helyett csak VBK-t voltam hajlandó inni…
Így jöttem rá, hogy tök mindegy mit csinálok, akkor sem fognak befogadni. Úgyhogy akkor és ott megszakadt a kapcsolatom azzal a társasággal. Van helyette másik, ahol nagyon jól érzem magam, ahol senkit nem érdekel, hogy mit iszik a másik.
Nem kell aggódni, tényleg meg fogod találni azokat, akikkel egy hullámhosszon vagy. :)
Csatlakozom Henához, tényleg nem szokott ebből probléma lenni. Maximum te érzed magad egy idő után kellemetlenül a sok iszákos között… De én amúgy egy csomó olyan embert (fút és lányt egyarát) ismerek, akik simán beérik egy este 1-2 sörrel, mert sokszor csak leízatni járunk el, és hazaindulásnál általában azt is tisztelik, ha neked másnap 8-ra órán kell lenned. Én Pesten vagyok kolis, a „törzshelyünk” elég messze esik a szálásunktól, úgyhogy szinte mindig csapatosan közlekedünk.
Szóval igaz, hogy az egyetemen rendgetegen vannak, akik tényleg csak a buli meg az ivászat miatt megy egyetemre (mondjuk ezt az én örökös jókislány agyam nehezen fogadja be, mert bulizni egyetem nélkül is lehet… :D), bőven lesz kivétel, és bővenlesznek még olyanok, akinél az ivászat kimerül egy üveg Somersbyben (amivel mellesleg nincs semmi baj, a Somersby nagyon finom :))
Tudom, hogy hazudni nem szép dolog, és senkit nem is biztatok rá, de simán csináltam olyat, amikor elmentünk társasággal inni (nekem viszont ahhoz az egy-két sörhöz se volt kedvem, velük lenni viszont szerettem volna), hogy azt mondtam, hogy nem ihatok, mert gyógyszert szedek. Senkiben fel nem merült, hogy ne mondanék igazat, és mivel nem akarták megkockáztatni, hogy rosszul legyek és éjjel rohanni kelljen velem a kórházba, így nem is mondták, hogy ugyan-csak-egy-sört :)
Nekünk is annyira jó, hogy mióta „papírunk van róla”, hogy nem ihatunk, tényleg nem kell magyarázkodni, meg nincs többet „naaaa, csak egy pohárral”. Megmondjuk, hogy a reflux meg az epe nem szabadnapos, sorry. Nem is találhatott volna ez a két betegség két jobb embert, mi már előtte se ittunk, nem tragédia, hogy ezentúl már nem is lehet. :D Több marad a többieknek. :)
De persze a lazaságból nem engedünk, akkorákat röhögünk meg táncolunk, hogy meg szokták szagolni a baracklevünket, hogy biztos nem öntöttünk-e bele mást is. :D
Via: Hasonlóan jártam én is: korábban sem ittam, nem nagy érvágás, hogy most már nem is szabad. A diós-mandulás süti például sokkal jobban hiányzik :) És igen, én is kihasználom, hogy „papírom van róla”, így a nagy rábeszélők sem nyaggatnak sokáig, hogy igyak velük. Érdekes egyébként, hogy az ilyen nyomulós kínálgatók szinte sosem a csoporttársak vagy a haverok közül kerültek ki, hanem a tágabb család felnőtt tagjai közül. Nekem úgy tűnik, a mai fiatalok tisztelik az önálló véleményt, ha látják, hogy az meggyőződésből fakad és nem csak abból, hogy nyuszi vagy valami újat kipróbálni. (Bocs, Gomez. :) )
Egyébként meg tudományos tény, hogy a berúgás vagy inkább a becsípés nem is feltétlenül alkoholfüggő. Egy amerikai professzor például elvégzett egy olyan kísérletet, ahol néhány diákját meghívta sörözni. Egy-két óra elteltével mindenki spicces volt, annak is vallotta magát és úgy is viselkedett – pedig tizenkettőből csak három diáknak a sörében volt alkohol. A többiek – mivel természetesen azt hitték, ők is alkoholt isznak – a placebóhatástól és a szociális beilleszkedés, a társasághoz való hasonulás ösztönétől „rúgtak be”.
Szóval ha a társaság nagy része alkoholt fogyaszt, ez az ásványvizes-barackleves kisebbségnek is jó alkalmat ad arra, hogy felszabadultabban, őrültebben viselkedjen, anélkül, hogy hülyének néznék érte. :-) (Persze az amnéziáig lerészegedő társaságba nem lehet így beilleszkedni – mondjuk én nem is nagyon akarnék – , de ha csak mértékkel, a jó hangulat miatt iszik a csapat, akkor működhet.)
Bizonyos helyzetekben még előnyt is jelenthet az, ha valaki nem iszik. Egy volt osztálytársamról később hallottam, hogy mormon lett – hogy meggyőződésből-e vagy csak múló szeszélyből, azt nem tudom, mert korábban azt is teljes bizonyossággal állította, hogy ő egy másik bolygóról érkezett űrlény, de ez most mindegy. Mormonként persze nem fogyaszthatott alkoholt – onnantól kezdve minden buliba meghívták, mert így biztosak lehettek benne, hogy lesz valaki a társaságban, aki még hajnalban is volán mögé ülhet.
Zeugma: érdekes ez a kísérlet, teljesen elhiszem, hogy így van. Az jutott eszembe, hogy a berúgás sokszor agyban dől el igazán (mint szinte minden). Egy barátnőm két különböző bulin nagyjából egyforma mennyiségű alkoholt ivott. Egyik alkalommal „namostbulizunkkirúgunkahámból” hangulatban volt, volt is hatása. Másik alkalommal nagyobb társasággal voltunk házibuliban, és ő nem akart berúgni. És nem is tette.=) De magamon is tapasztaltam: életem első „komolyabb” bulijában fél pohár pezsgő és egy fél vodkanarancs elég volt, a hatás egész éjjel kitartott, márpedig lássuk be, ez nem nagy mennyiség.
Csak a buli első felét kell átvészelni, amíg a többiek belazulnak. Volt már pár összejövetel, ahol amíg az alkohol nem ütött be a többieknél, csak mi tartottunk a frontot a parketten. :D
És persze a másik verzió, amikor hirtelen feltűnően józan vagy ahhoz, hogy a többiek illuminált állapotban szórakoztatóak legyenek. :D
Én az utóbbi időben kifejezetten sportot űzök abból, hogy akkor és csak akkor (akkor viszont igen!) iszom alkoholt, amikor kedvem van. Szóval a legabsztinensebb, szolid harmincas-negyvenes szende női társaságban, délután egy cukrászdában a francia krémes mellett, ha kedvem van egy söthöz, akkor kíméletlenül kikérem és megiszom :p De a legerőszakosabb rokon-rokonának-a-nagybácsija sem tud rábeszélni semmire „illendőségből”, ha nem akarom, és érzem, hogy nem esne jól. Unom ezt a hagyománytisztelő szocializációs piálást, volt már, hogy tukmáltak az ebéd előtti „aperitif” pálinkával, négyszer-ötször mondtam nagyon kedvesen, hogy köszönöm, de most nem kérek, azért kitöltötték, hogy „de hát legalább koccintsunk”, mondom jó, akkor koccintsunk, egészségedre, kocc, majd letettem az asztalra a tele poharat és ott hagytam. Kérdezték, mi lesz vele, mondtam hogy én nem tudom, mert világosan megmondtam, hogy nem kérem, igyák meg, ha akarják. Ha ezen valaki megbántódik, egy nyugodt pillanatában szívesen elmagyarázom neki, hogy ő ugyanannyira nem tartotta tiszteletben az én igényeimet és jóérzéseimet, mint amennyire én az ő szokásait és akaratát. Ha nem, hát nem muszáj mindekivel jóban lenni. :)
Hát ha nem lenne elég erélyes a visszautasításom, akkor bedobom, hogy kösz, gyerekkoromban eléggé nagy nyomort okozott nekem az alkohol, mint olyan. Ezzel nem nagyon száll senki szembe.
Életem egyik legkedvesebb bókja, amikor a kollegina egy céges bulin megjegyezte, hogy állati, hogy én egy korty pia nélkül is milyen jól tudom érezni magam. Mondjuk szerintem elég nagy szarban lennék, ha csak valamilyen szer hatására lennék képes önfeledten röhögni.
Engem inkább az szomorít el, hogy elég sok barátom, ismerősöm ragadt le ennél a piálós-levezetős korszaknál még harmincon túl is. Aggódom értük, mert nekem úgy tűnik, hogy az alkoholizmus nevű gödör peremén billegnek erősen (ha nem éppen léptek egyet lefelé). Persze bárminemű ilyen aggályom bagatellizálást vált ki max és engem ez nagyon dühít.
Még mindig jobb ma egy absztinens egyetemista, mint holnap egy alkoholista családapa/anya, mert bizony egyre több értelmiségi nőt érint.
Előszöris gratulálok, szerintem igenis nagy dolog ha felvesznek az egyetemre, hát még ha oda ahová egész évben készültél! :)
Az egyetemben talán az a legjobb, hogy rengeteg féle emberrel találkozol, nincsenek „klikkek” mint a gimiben, és úgy összességében érettebb környezet mint bármelyik addigi iskola. Én voltam gólyatáborban, és a későbbi barátaim egy részét valóban ott ismertem meg, de nem az összeset. Igen, én voltam az, aki „nemiszomnembulizomjókislányvagyok”-fejjel ment le a gólyatáborba, és másnap este egy szál tangában táncoltam az asztalon valami „bátorságpróba” után. Van ilyen, ki lehet bírni, és bár másnap azt hittem h összedől a világ mégsem voltam az egyetem k….ja 2 napnál tovább, 1 hét múlva elfelejtette mindenki. :) ;)
Csak az első évben voltunk olyanok a barátnőimmel, hogy lementünk egy héten az összes buliba (mert az lesz 1000, minden indok a bulizásra), de ott sem kell feltétlenül inni, vannak azért bőven normális emberek. Nappal a suliban meg egész más: lehet úgy is ismerkedni, hogy egyszerre tévedtek el ugyanazon a folyosón, egyszerre nyúltok egy könyvért a könyvtárban, beül melléd valaki a sorba (más is van egyedül, tuti :) meg ha van már 1 ismerősöd az hozza az ő ismerőseit a büféből/másik óráról/szemináriumról. Ilyen szempontból a szeminárium nagyon jó, ott tuti azok csapódnak le akiknek azonos az érdeklődése (ha szabadon választott tárgy) és a kiscsoportos feladatok, projektek is összehozzák az embereket. :)
Velünk úgy volt, hogy az első vizsgaidőszak után még buliztunk ilyen „úristentúléltük”-jelleggel, aztán szép lassan lecsendesedtünk, más került előtérbe (kapcsolat, költözés, párhuzamosan egy másik egyetem, szakmai gyak., munka, Ersamus) – idővel mindenki megtalálja azt ami neki fontos és már nem az lesz életünk fő problémája h hol igyunk, mit és kivel. :D
A külsődön ne agyalj egyáltalán, hordd azt amiben jól érzed magad, úgyis lesznek még olyanabb emberek: raszták, rokkerek, diszkós cicák, vidéki lányok, tűsarkús macák, fesztivál-arcok… :) Senki nem fog ujjal mutogatni rád.
Amúgy, ahogyan a teljesen absztinens embereket sem szabad címkézni, mert nem isznak („húú, biztos unalmas/szürkeegér/béna/stb”), így szerintem azokat sem szabadna, akik isznak meg buliznak („húú, nem törődnek a tanulmányaikkal, felszínesek, r*bancok/dzsigolók”). Mert az, hogy valaki jár-e bulzni meg mennyit/hogyan iszik, csak egy részlete az ember személyiségének. Csak mert valakivel nem fogsz inni, lehettek még nagyon jóban.
ez tényleg így van…. a gimi után valahogy másképp gondolkodnak az emberek. Én is azt gondoltam, hogy ahogy a gimiben majd az egyetemen sem fog szóba állni velem egy bulizós típusú emberke sem, de tévedtem….végül nem egy olyan barátnőm is lett aki tudta, hogy ha a feje tetejére áll akkor sem tud elrángatni bulizni meg inni, de akkor velem inkább beült egy moziba vagy pizzázni és nagyokat pletyiztünk :)
Valóban, nkem a két éves okj-n esett le, hogy attól, hogy a társaim dohányoznak, isznak és én meg nem (sőt, én vagyok az egyetlen akinek nincs még „pasija”) – tök kedvesek is voltak közöttük, és elég jól kijöttem mind a 25-tel :-)
Ugyanígy gondolom én is. Az alkohol fogyasztásának is van egy kulturált mikéntje, és bizony megesik, hogy néha túllépi az ember ezt a bizonyos határt. Ettől még nem dől össze a világ, csak egy nagyon rossz másnap jön utána. :) Én is jártam bulizni egyetemistaként, nem minden héten, de ahol kellett, ott voltam. Ennek ellenére igyekeztem bejárni órákra, tanulni, szóval egyensúlyba hozni a kettőt. Nem szabad feketére és fehérre sarkosítani mindent és mindenkit!
(Tény, hogy vannak olyanok, akik minden este csatak részegre isszák magukat, és még büszkék is rá. Ők úgyis le fognak morzsolódni.)
Igen, ezért is írtam, hogy nem mindenki a folyamatosan részegségig ivós fajta, és mindenki máshogy szórakozik. :) Azért a legtöbben még mindig elsősorban tanulni járnak oda, aztán hogy mellette mivel kapcsolódnak ki, az az ő dolguk.
A gimihez képest tényleg kevesebb a klikkesedés, több az elfogadó ember, nyitottabbak. Nem mindenki, de meglepően többen vannak. :) És tényleg az van, amit hena írt, hogy nem vagy harminc emberrel összezárva napi 8 órában éveken keresztül… van, akit csak heti egyszer másfél órára látsz fél évig, aztán soha többet. Van honnan „meríteni” bőven. :)
Egyébként olyan sok most itt az első éves egyetemista, találkozókat is szervezhettek kedves frissen érettségizők, két olvasóm már fel is vette a kapcsolatot egymással, ők egy szakra fognak járni! :) Szívesen segítek a „kerítésben”. :)
:-))))
Ezzel teljesen egyetértek. Én valahol a kettő között vagyok, szívesen összejárok a többiekkel, koccintani is szeretek velük, de annyit sosem iszom, hogy lerészegedjek. De nem idióta „r*bancok” azok sem, akik isznak. Ugyanígy utálom azokat a megnyilvánulásokat, hogy „diszkóba csak pontpontpont lányok és pontpontpont fiúk járnak”. Mi van? Hadd döntse el mindenki, hogyan szórakozik! Könyvtárban meg csak stréber és csúnya emberek vannak? És ha valaki könyvtárba megy, aztán diszkóba? Az skizofrén?
És ha valaki egyik nap reggae-t, másik nap meg death metalt hallgat? Tényleg baj van velük? Szerintem nincs.
Nincs hát, ez megint a skatulya, meg a nemlétező sor. :) Sőt, olyan is van, aki egyik nap tornacsukázik, a másik nap meg kiöltözik királylánynak. És egész nap olvas, aztán elmegy táncolni hajnalig, és Lady Gagát hallgat, aztán meg Foo Fighterst. (Khm én khm.) :D
Én is most kezdem az egyetemet, és bennem is megfogalmazódtak ezek a félelmek – de úgy vagyok vele, hogy tényleg bele kell ugrani a mély vízbe, túléltem már nehezebb szituációt is! Az én esetem kicsit más, ugyanis én már a gimit kollégistaként kezdtem, és mind az öt évig kollégiumban laktam. 14 évesen elmentem egy gólyatáborba egy hétre úgy, hogy senkit nem ismertem, és miután kiszálltam az autóból, elköszöntem anyuéktól, azon kaptam magam, hogy ott állok 15 vadidegen emberrel, akikkel most el kell töltenem egy hetet. Kétségbeestem. De csodálatos volt az az időszak, megtaláltam a legjobb barátnőmet, akinél jobbat kívánni sem lehet, és sokakkal jó kapcsolatot sikerült kialakítanom. A szükség nagy úr, és ha akkor sikerült, akkor most is fog. (:
A kollégium nem igazán volt az én világom, de olyan szakra jártam, ahol kötelező volt a délutáni foglalkozások miatt. Most bejárós leszek, amit nagyon várok – ráadásul csak azt fogom tanulni, amit szeretek (magyar-angol). Én sem vagyok az a piálós fajta, de a barátaim így szeretnek. Sok sikert mindannyiunknak! ♥
Kedves Oswin,
Én is most kezdem az egyetemet, így meg tudom érteni, hogy félsz. Végigkérdeztem, akit csak tudtam a baráti körömből, és senki nem lesz az évfolyamon, akit ismerhetek korábbról. Ebben a helyzetben viszont nagyon jól jön ha fent vagy facebookon, mert ott talán van csoportjuk a gólyáknak (nekünk legalábbis csináltak a felsőbbbévesek) és itt remekül lehet ismerkedni, illetve a kérdésekre is válaszolnak. Ha mégsincs ilyen csoportod, de fent vagy, akkor próbáld ki az uniplusz csoporttárskeresőt, ott is felveheted a kapcsolatot másokkal. Amúgy meg nem kell annyira félni szerintem az alkohol kérdésétől sem, én az okj banketten sem ittam egy csepp alkoholt sem, nem kell ezt szégyellni, ahogy a többiek is írták, biztosan lesz annyi ember között hozzád hasonló is – én meglepődtem, mikor már most kiderült pár meberről, évkezdés előtt egy hónappal, hogy mennyi közös van bennünk. A tanuláshoz meg sok sikert kívánok neked! :-)
Egy új kezdet mindig nehéz, de szerintem ez egy lehetőség, hogy tiszta lapot indíts és elkezd felépíteni a „felnőtt” önmagad. Nem kell egyből felnőtté válni azzal ha valaki elkezd egyetemre járni. Ez csak a kezdő lépés….. Én anno 6 éve porig rombolt önbizalommal indultam neki ….. én sem voltam soha az a bulizós fajta, emiatt anno kiközösítettek a középsuliban….a gimi végére úgy gondoltam valami baj lehet velem, hogy az osztálytársaim közül senki nem akar velem barátkozni, akit a barátomnak gondoltam ő is szépen eltávolodott tőlem, azt hittem egy értéktelen, unalmas ember vagyok akivel nem éri meg beszélgetni és nem érdemes megismerni….. De sikerült túl lépnem ezen, és a továbbtanulást egy új kezdetnek tekintettem…. Direkt egy olyan egyetemre jelentkeztem ahová a legkevesebben akartak menni az osztályomból…. Új város, új emberek, új kezdet…… Végül felvettek az egyetemre és több mint 200 km-re kerültem az addigi életemtől és senkit sem ismertem, ráadásul koliba sem akartam menni (amit szintén nem bántam meg) egy néninél béreltem egy szobát…. én sem voltam gólyatáborban, és én sem bántam meg. Olyanokkal kezdem el beszélgetni akikről tudtam hogy szintén nem voltak a gólyatáborban. Úgy voltam vele ők hasonlóan gondolkodnak mint én…. és bevált :) Szereztem barátokat akik segítségével szépen elkezdtem összekapargatni az önbecsülésemet…. és egy év után ott hagytam az egyetemet és jelentkeztem egy művészeti suliba (ahová mindig is szerettem volna jelentkezni csak nem volt elég önbizalmam… )de azt az egy évet sosem felejtem el és egy nagy fordulópontnak tekintem az életemben… :) Szóval nincs mitől tartanod! Ez egy nagyszerű lehetőség, hogy próbára tedd, és megismerd önmagad, és akivé válni szeretnél…. egy tiszta lap életed könyvében….. :)
Nem olvastam el az összes hozzászólást, de szerintem a lényeg az, hogy legyél nyitott. Nem kell kibújni a bőrödből, de semmi baj nincs azzal, ha (akár erőszakkal is az elején) ráveszed magad, hogy megtapasztalj új dolgokat, hiszen az a legkönnyebb, hogy ráfogod, „én nem vagyok ilyen meg olyan”, „én nem szeretem ezt meg azt”, de honnan tudhatnád, ha még sosem próbáltad? Ha csak órákra jársz be és rögtön mész haza, esélyed sincs, hogy barátkozz. Menj oda egy csapat emberhez, mosolyogj, mutatkozz be, és beszélgess velük. Mi a legrosszabb, hogy történet? Kiderül, hogy nincs bennetek közös. Na, bumm, az egyetemre még jár többszáz ember. Kicsit olyan, mint a lottó, próbálkozni kell:)
Én most végeztem az egyetemen, így visszagondolva az én első félévem kész katasztrófa volt :D
Mindenki kell idő, hogy belerázódjon az egyetemi körforgásba…Nekem például azt volt a legnehezebb megszoknom, hogy nincs ott egy osztályfőnök/kedvenc tanár aki segítsen az ügyintézésben, hogy ha valami gubanc van akkor azt többnyire magadnak kell megoldanod (ha szerencséd van, akkor a tanulmányi osztályos dolgozók segítségével).
Én sem voltam gólyatáborban, és nem is bántam meg. Szerintem eléggé irreális dolog, hogy azokkal ‘kell’ jóban lenned akikkel az ABC szerint egy csoportba osztanak be, legalábbis nálunk így működnek a táborok. Ettől függetlenül is hamar sikerült ismerősökre szert tennem, az első pár hétben szépen lassan megismered a csoporttársaid, nekem az a tapasztalatom, hogy mindenki segítőkész és normálisan viszonyul a másikhoz. Ahogy kittinkatt is írta már előttem, itt nem vagy összezárva a társaiddal, ha valaki nem szimpatikus nem kell őt a hét 5 napján reggel 8tól 2ig elviselned mint a gimiben, úgy és azokkal veszed fel az óráidat akiket kedvelsz, ez hatalmas pozitívum az egyetem mellett.
Az ismeretségek/barátságok pedig ha nem zárkózol el előlük alakulnak maguktól, annyi ember között biztosan fogsz találni olyanokat akik ugyanazt a zenét/könyvet/sorozatot szeretik mint te, és ezzel már meg is van a kezdeti kapcsolat. Az alkohol/buli miatt pedig végképp ne aggódj, én jóval kevesebbet jártam szórakozni mint a csoporttársaim, inni is csak ritkán és mértékkel iszom mégsem lett ebből semmilyen hátrányom, bár szerintem normális emberek nem is ezek alapján ítélik meg a másikat.
Úgyhogy kitartás, tudom, hogy most ijesztőnek tűnik az egyetemi élet, de biztos vagyok benne, hogy imádni fogod :)
Én tavaly kezdtem a főiskolát, hasonló helyzetben voltam, mint Oswin, súlyosbítva azzal, hogy az iskola váltás költözéssel is járt. Érthető, hogy az ember ilyenkor aggódik, az egyetem a gimihez képest egészen más világ, és talán az első nagy lecke itt jön a felnőtt korból, mégpedig az, hogy önállósodni kell. Még ha otthon is maradsz, és a környezet a régi, az egyetem már ránevelarra, hogy önállóbb legyél. A tanárok már nem olyan szájbarágósak, nem nagyon veszik a fáradtságot, hogy noszogassák a diákokat, és nem fog senki utánad rohangálni, ha valami hivatalos ügyet kell elintézned, hanem neked kell rohangálni mások után, magad veszed fel a tárgyaid, alakítod ki az órarended, döntöd el, hogy be akarsze e járni egy előadásra vagy sem. Ez a szépsége és a nehézségei is egyben az egyetemnek :D Tök jó, hogy sok mindenben te dönthetsz, kevesebb a korlát, mint eddig volt, de ez nyilván felelőséget is jelent, és azt, hogy sokkal inkább magadra vagy utalva. Hamar bele lehet szokni :) Én például mélységesen megrendültem, amikor fél év után a diákcentrumnál álltam sorba, és előttem egy apuka érdeklődött a gyereke helyett a pótvizsga díjról, mert a gyerek nem találta a honlapon, de nem akart telefonálni a suliba… Nekem ez akkor rettentően furcsának tűnt, mert én már szeptembertől mindet magam intézte és magam jártam utána. Egyszerűbb is így, mert a folyosói pletykák, meg a „valaki-aki-3-éve-végzett-azt-mondta-hogy” kezdetű jótanácsok sokszor elég messze vannak a valóságtól :)
Attól se félj, hogy nem találsz barátokat. Ettől én is féltem, mert nehezen kezdeményezek, és nem vagyok valami bőveszédű idegenek között. De szerencsére nagyon sok olyan alkalom van, amikor emberekkel találkozhatsz. Ne ítélj túl gyorsan, és akkor nem lesz baj. Egy egyetemre nagyon sokan nagyon sokfelől jöttök, nem tudhatod, ki mit hoz magával otthonról, miért olyan, amilyen. Ha lesznek oylan óráid, ahol kisebb csoportban vagytok, ott lesz a legegyszerűbb megismerni egymást, hiszen sokszor fogtok együtt várakozni az órák előtt, és ilyenkor mindig előjönnek azok a tipikus sulis témák, amihez mindenki hozzá tud szólni. Ilyenkor nyugodtan kapcsolódja be a beszélgetésbe. De tényleg érdemes körülnézi más, tanításon kívüli közösségek után is. Persze az órarendedtől meg a szabadidőtől is függ, hogy mire tudsz eljárni, de álatlában elég széles a kínálat, vannak sport körök, HÖK, szakkoli, különböző szakmai körök, énekkar, színjátszókör, és még sok más, igazából amire igény van :)
Nem baj, ha nem vagy bulizós, én sem vagyok az. Sokan vannak a suliban, akik partyról partyra járnak, de hidd el, mindenhol bővel lesznek olyanok is, akik mondjuk szívesebben ülnek be suli után egy kávézóba dumálni, vagy esténként eljárni csocsózni-sörözni (mi még a becsípett állapotig sem szoktunk ilyenkor eljutni, mert a koléistaként ahhoz a típushoz tartoztunk, aki jobban értékel egy nagy adag kíai kaját, mint egy korsó sört xD).
Én úgy gondolom, hogy nem kell túlstresszelni az egyetemet, ha nem zárkózol el mereven mindenkitől, akkor biztosan lesznek barátaid, nem fogsz egyedül maradni :) Ha pedig hivatalos – vagyis sulis – ügyben van problémád, akkor ne félj segítséget kérni. A legtöbb helyen a tanulmányi osztály foglalkozik a diákok ügyes bajos dolgaival, de a HÖK is sokat tud segíteni, akár érdekvédelmi kérdésekben is. Az első körben nagyon kimerítő az ügyintézés, de hamar belejönnek a legtöbben, és remek felkészülés az önálló életre :)
Ó, ezt a levelet én is írhattam volna 13 évvel ezelőtt: félős, nempiálós-nembárkivelszexelős-csendes lány, szűlővárosi egyetem, félelmek. Na, szóval, hagyd ki nyugodtan a gólyatábort, én sajna nem tettem. Az egész csak a piáról, szexről, szivatásról szólt, meg a felsőbbévesek csicskáztattak minket, fizettették a piájikat, stb. Barátom az egy sem lett a gólyatáborból, rossz emlék az több (pl. a nagyon vicces játékban nem voltam hajlnadó orális szexet mímelni egy számomra ismeretlennel, és hát ezért gúnyoltak eleget).
Viszont az egyetemben pont az a jó, hogy már nem gimi, hogy valójában az égegyadta világon senkit nem érdekel, hogy ki vagy, mi vagy, hogy öltözöl. Mert ott millióan vannak. Pesze, megvoltak az egyen-csini-trendi lányok, ők látszottak, villogtak, ment utánuk a nyálcsorgatás, én nem olyan voltam, de kit érdekel? És sok barátom lett mégis, azokból, akik nem csak lógni, hányni, inni, dugni, drogozni mentek oda. Bár mi voltunk a kisebbség, mert sajnos, szerintem Viának nincs igaza, amikor azt írja. „Az egyetem nem feltétlenül olyan ám, mint a filmekben meg a híradásokban, hogy mindenki hülyére hányja magát, és romkocsmáról romkocsmára járnak… :)”. Mert de. De velük nem kell foglalkozni, ők se fognak veled. Tanulj, olvass, csináld, amit szeretsz, és hamar meglátod, kik a hasonlóak.
Az önállóság meg jön magától. Én is otthon laktam, de semmiben ne korlátoztak.
Nem azt mondtam, hogy nincsenek ilyen emberek, hanem hogy nem MINDENKI ilyen. Ha nem lenne igazam, akkor az azt jelentené, hogy mi is ilyenek voltunk… de hát nem voltunk. Mondom, nem MINDENKI ilyen. :) Vagyis van remény arra, hogy talál barátokat, akik nem ilyenek. Csak róluk nem készülnek amerikai filmek meg híradások, mert ők tanulnak, és nem a botrányokat kavarják. :) De léteznek.
Ok, igaz, hisz én is léteztem:-)
Kedves Oswin!
3 évvel ezelőtt abszolút ugyanezt éreztem. 110 km-re kerültem itthonról, aminek örültem, mert akkor épp nem volt a legjobb hangulat itthon, viszont az első félévben minden vasárnap kész kín volt, mert a kollégiumi szobában 4 m^2 jutott rám, ami elég nyomasztó volt. Egy ekkora embermasszának kell fél év, mire megszokja egymást, kialakulnak a kis csoportok. Nekem 3 osztálytársam jött ugyanarra a szakra, de egyikkel sem voltam olyan naggyon jó viszonyban, meg egyébként is szerettem volna másokkal is ismerkedni. Így történt, hogy egy második féléves tárgyon a laborpartnerem lett a legjobb barátnőm, az első igazi legjobb barátnőm. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne szarj be, mások is így indultak neki, én is szeretek foreveralone-kodni, de sokkal jobb érzés beszélgetni valakivel órák előtt, úgyhogy megéri egy picit magadat erőszakkal ismerkedésre kényszeríteni, mert nagyon jó barátságok születnek belőle.
Egyébként az alkohol olyan dolog, hogy ha elmész bulizni, és vannak olyan értelmesek a csoporttársak, hogy megértik, hogy neked ez nem kell, elfogadják, és nem tukmálják rád, sőt lehet vissza is fogják magukat, és így is jó estétek lehet.én nem sokszor járok el, de ha igen, akkor is visszafogottan, mert az alkohol nem olcsó mulatság.
@yeeeyha: én a 21 évemmel (bár már közelebb a 22-höz) valahol a gyerek és a felnőtt közt érzem magam, mert bár az egyetemi városomban már albérletben élek fél éve, és háztartást vezetek, jó hazajönni, és úgy viselkedni, mint egy gyerek, akit anyuci ajnároz, mert ritkán lát. :D (az albérletet pedig a saját pénzemből fizetem, nem a szüleiméből, sokat tanultam, hogy ez így legyen.)
Jujj, de aranyos levél volt, akár én is írhattam volna két évvel ezelőtt :)
Én most leszek harmadéves, de míg az első évet levelezősként csináltam (egy évet a nagyim mellett töltöttem segítség gyanánt), a másodévet már nappalisként kezdtem el, szóval úgymond kétszer át kellett esnem a kezdés traumáján.
Levelezősként könnyű dolgom volt, a fiatalabbak közé tartoztam és az idősebbek tyúkanyókként terelgettek minket, a mai napig jól el tudok beszélgetni velük, és ugye a vizsgákon is összefutunk.
A nappali már keményebb dió volt, elég nyuszi vagyok, szóval nem bírtam magam olyasmire rávenni, hogy odamenjek egy nagyobb baráti csoporthoz és egyszerűen bemutatkozzam, hanem szép lassan, odafigyelve megtanultam a neveket és jellemzőket (megfigyelésben baromijó vagyok alapból is) és végül belesimultam a csoportba – ez neked könnyebb lesz Oswin, mert senki se ismer igazán senkit, nem egy kialakult csoportban kell megtalálnod a helyedet. Nálunk az előadásokra nem sokan járnak be, sokszor össze is raknak több szakot (szociális munka szakon vagyok amúgy), a szemináriumokon meg 3 csoport van: a mai napig arra alig bírom rávenni a nem az én csoportomba tartozókat, hogy visszaköszönjenek nekem, ha köszönök. És én mindig köszönök, mert anyukám kiskoromban megtanított, és bezony az első pár hétben eléggé magamra is vettem, hogy csak egy elfordított tekintetet kapok válaszul. A csoportomban levő 10-11 másik embert viszont jól megismertem, az egyik lánnyal nagyon jó barátok lettünk.
Ami problémát jelenthet, és te is említetted: az alkoholizálás. Én nem iszom, max évente 2-3-szer, azt is a becsípés szintjéig. A csoporttársaimnak viszont a heti 2 buli a minimum, jó sokat is költenek rá, és nem ismerik a mértéket: a legtöbb szemináriumunk délután van, elég viccesen néznek ki a lányok, mikor hunyorgó szemmel ülnek az aulában háromnegyed 2-kor, mert előtte nem sokkal keltek fel és jöttek órára és a szemük alatti karikákat a grand kanyon megirigyelhetné. Azt nem érzem, hogy én kimaradnék valamiből, amiért nem megyek velük, mert én is élem közben az életem, és az üveg pezsgő helyett inkább a sorozataimat választom estére, ami sorozatfüggőként tökéletes program. Viszont így nem is lehetünk igazi barátok az egyetem közegén kívül (az más kérdés, hogy annyira nem is vágyom arra, hogy öribarik legyünk). Szóval ebből azt akarom kihozni, hogy egyáltalán nem baj, hogy nem iszol, úgy is megtalálod azokat az embereket, akikkel egy hullámhosszon vagy, és akikkel az órákon kívül is szívesen találkozol: mivel sokkal feltűnőbbek azok, akik vad és piálós bulikban múlatják az időt, így úgy tűnhet, hogy mindenki ezt csinálja, pedig nem. És ők is „nevelhetők”: az egyik legjobb egyetemes emlékem, mikor egy este mind a 11-en elmentünk pizzázni, és majdnem 6 órát végigdumáltunk és alig kerültek szóba az órák. Most, az egyetemről 3 ember van, akit tényleg a barátomként definiálok, de mindig számíthatok rájuk – jövőhét után felmegyünk pestre, megnézzük az állatkertet, csak úgy, mert az eszünkbe ötlött. Ők azok, akik nem irigykednek egy jobb jegy miatt, és akiket nem az átlagom és az ösztöndíjam érdekel elsősorban.
A másik az öltözködés: én farmeres-tornacipős lány vagyok, ha rám jön a nőcisebb hangulat, akkor pedig szoknyás-balerinacipős, és mindkettőből jó sok van, ahogy a többi stílusból is: nincs olyan, hogy ciki, ha látszik rajtad, hogy jól érzed magad a bőrödben. Pl van egy lány, aki a most divatos (?) virágosabb felsőket hord, de utálja a virágokat és ez látszik is rajta, olyan merev és fancsali az egész lénye. Amiben különc vagyok, hogy hátizsákot hordok :) De tényleg, a fiúknál is kihalóban van, de lánnyal 1-2-vel találkozok csak egy félév alatt. Én szeretem a hátizsákot, mert egyrészt csomó mindent cipelek magammal, másrészt szeretem, ha a kezeim szabadon vannak: kikergetnek a világból azok a lányok, akik egy kis retiküllel, egyik kezükben egy üveg vízzel, másikban egy mappával rohangálnak.
A felnőttkérdés pedig: én a 21 évemmel még gyereknek számítok, lévén, hogy itthon lakom, míg az albérletes/kolis csoporttársaim már felnőttként definiálódnak. Az érettség viszont sokszor épp fordítva van – attól, hogy valakinek a szülei az ország másik felében levő lakásra fizetik a lakbért és a rezsit, nem jelenti azt, hogy felnőtt lettél. Én szeretek itthon lakni, nem is vágyok koliba.
Nekem anno pont az ellenkezője játszódott le, gimnáziumban borzalmasan éreztem magam, amikor 8 éven keresztül ugyanazzal a 26 emberrel kellett kijönnöm, kompromisszumokat kötnöm, együtt dolgoznom – miközben a legtöbbjüket ki nem álltam, a véletlen ugyanis pont olyan emberekkel pakolt össze, akikkel nem találtam meg a közös hangot. Az egyetem ehhez képest egy óriási lehetőség, a nagyobb szakokon csak egy évfolyamra 70-300 ember járhat. Amikor én ijedtem meg a felvételi környékén, azzal nyugtattam magam, hogy nem létezik, hogy ennyi emberből nem találok olyant, akivel jól kijövök. Óriási szabadság szakad rá az emberre (és itt nem az időbeosztásra gondolok), mert ha valaki nem szimpatikus, vagy idegesít, lemeríti az energiáid, akkor nem kötelező őt elviselned. Nem vagytok összezárva, nem muszáj vele csapatban dolgozni, hozzá se kell szólni, ha nem akarsz – lesz helyette 20 másik emberke, akivel százszor egyszerűbb együtt lenni. Nekem ennek a tudatosítása rengeteget segített, és úgy mentem egyetemre, hogy elhatároztam, nem a gimis élményeimből fogok építkezni, hanem nyitott, kedves és barátságos leszek, az sosem árthat. Mondjuk én voltam gólyatáborban is, és meg sem bántam: a rémhírekkel ellentétben tapasztalatom szerint a legtöbb gólyatábor egyáltalán nem a pokol hét bugyrát testesíti meg, mindenki csak annyira vesz részt a programokban, vagy a cinkesebb feladatokban, amennyire akar, semmi sem kötelező. Cserébe egy óriási lehetőséget ad az ismerkedésre, hogy ne azon a vonalon induljon el a társalgás, hogy „Szia, kölcsön adod azt a jegyzetet?” hanem „Szia, ki is vagy te?”. Ugyan volt 1-2 ismerős arc az évfolyamomon, de sokkal másabb volt az első előadásra úgy bemenni, hogy az egész termet ismertem, és két perc múlva már a gólyatáboros sztorikon csámcsogtunk. De bőven láttam embereket, akik gólyatábor nélkül is tökéletesen elboldogultak, megtalálták a helyüket, a baráti társaságukat és nagyon jól érzik magukat. Szóval összességében csak egy pici pozitív hozzáállás kell, a többi már jön magától :)
Kedves Oswin!
Mintha csak az 5 évvel ezelőtti önmagamat olvasnám! :) Én is hasonlóan indultam neki a dolgoknak, teljesen új városba kerültem, ráadásul 0, azaz 0 ismerőssel. Én ezért mentem gólyatáborba is, de végül megbántam, kihagyható lett volna. Ugyanakkor azokkal az emberekkel tartottam az első pár hónapban a kapcsolatot, akikkel ott egy csoportban voltunk, hiszen én sem nyitok szívesen új emberek felé. Sosem voltam az a laza típus, aki csak úgy odamegy, és spontán bekapcsolódik a beszélgetésbe. :) Nagyon féltem, hogy egyedül maradok, nem lesznek barátaink. Aztán valahogy elkezdődött. Egymás mellett ültünk órákon, szemináriumokon, voltak olyan feladatok, amiket tök idegenekkel kellett megcsinálnom. És végül kialakultak az ismeretségek, barátságok. Ne tekints rá kipipálandó feladatként (tudom, könnyű mondani). Te nagyon szerencsés helyzetben vagy, mert lesznek ismerőseid, első nap nem kell gondolkoznod rajta, vajon ki nem venné rossz néven, ha mellé ülsz. ;) Hidd el, jönni fog magától, ahogy eddig is jött. Az egyetem semmivel sem különb az általános vagy középiskolánál. Ugyanakkor ne várd, hogy 2 nap után már hatalmas baráti társaságban röhögtök a folyosón. Természetesen ennek is idő kell, de 2-3 hónap után már simán tudni fogod, hol a helyed! ;) Az öltözködésre pedig én is csak azt tudom mondani, amit Via: maradj önmagad. Nem kell kiöltözni, Isten ments, nem állásinterjúra vagy bálba jössz! Megsúgom, ahogy idősödtünk, mind többet mosolyogtunk az elsősökön, akik az első hetekben úgy öltöztek a suliba, mint aki discoba jött. :) Aztán ők is belerázódtak. Volt, aki nem… :)
Nyugodj meg, egy csodálatos időszak vár rád, és minden jönni fog magától! Kicsit megirigyeltelek most…. :) Sok sikert!
Oswin!
Hidd el nekem azt, hogy 1 éve teljesen ugyanezen mentem keresztül! Csak én még rá is tettem azzal a lapáttal, hogy elmentem a gólyatáborba. 1 nap elég volt hozzá, hogy azt mondjam, köszönöm, de ez nekem nem kell. Mindenki csak piált, azt volt a menő, aki vetkőzött, stb. Aztán elkezdődött a fősuli. 1 ismerősöm volt velem csak, de Ő sem minden órán, úgyhogy viszonylag egyedül voltam. Gyakorlatokon általában aki mellett ülsz, velük szóba fogsz majd elegyedni, beszélgettek, és majd megtaláljátok a közös pontokat :) Én általában azokat az embereket vonzottam be (vagy ők engem), akik hasonló típusú lányok, mint én :) Így barátok terén ne aggódj, fogsz találni, hiszen fiatalok vagy(unk)tok, így könnyebben is ismerkedünk/barátkozunk.
A másik problémám nekem is az volt, hogy „te jó ég, most akkor már felnőtt vagyok, vagy mi?”. Nem egyszer már annyira kiborultam november-december felé, hogy jó pár este mindig elsírtam magam, hogy ennyi helyen nem tudok teljes valómban ott lenni (fősulis diák, aki tanul, de azért már nemsokára dolgozni is kell, barátnő, társ, egyszóval jó pár szerepem volt). És pont akkor jött ugye a vizsgaidőszak, meg előtte a ZH-k… Nem volt könnyű, tényleg nem. De az egyetem/főiskola első féléve a tapasztalatszerzésre jó. Milyen tantárgyak fontosak, mire kell többet tanulni, vagy kevesebbet, stb. Ezeket ki fogod tapasztalni. A második félév sokkal könnyebb volt nekem, mert már ott voltak az ismerősök, nem volt idegen az épület sem, és tudtam, hogy melyik órára hogyan kell készülni.
Én ezt így tavaly szeptemberben nem tudtam, senki sem mondta el, ezért teljesen világvége hangulatom volt az első félévben, és már úgy voltam vele, hogy oké, lehet, hogy inkább abbahagyom. Jó, hogy nem tettem :)
Én azt tudnám neked tanácsolni, hogy próbáld magad felkészíteni arra, hogy önállónak kell majd lenned (tanárokkal való egyeztetés, kreditek, kérvények, stb.), és ne félj segítséget kérni a másodévesektől (vagy HÖK). Ha nem agyalsz az egészen, szépen lassan majd belerázódsz, és észre sem fogod venni, hogy már mi mindent egyedül fogsz tudni intézni :) Hajrá!!! :)