Szandra 23 éves, és Budapesten kutyakiképző és iskolavezető a Hobbi- és Mentőkutya Oktató Bázison. Válaszaiban is átjön a lelkesedés, hogy mennyire elhivatott, és milyen nagyon szereti a kutyákat. :)
– Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod?
Gyakorlatilag az egész napom a munkám, mivel reggel már a saját kutyáimmal kezdek. A hétköznapok lazábbnak tűntek eleinte. Azt gondoltam csak az egyéni képzések, és a pótórák foglalják le az időmet, de hamar sok dolgom akadt: tárgyalni a szponzorokkal, együttműködéseket kötni és rengeteg időt töltök más módszerek, feladat megoldások keresésével, elemzésével. Hétvégén pedig beindul a hajtás, természetesen ilyenkor is a sajátjaimmal kezdek, majd Ők elkísérnek a képzésekre, gyakorlatilag mindenhol ott van velem. A hétvége a csoportos foglalkozások tere, de igyekszem sokat foglalkozni egyénileg is a gazdikkal. Ilyenkor jut időm lovardába is eljárni, ahol a lovak viselkedését tanulmányozom. Sok időt töltök még a „problémás kutyák” rehabilitációjával, ami a munkám lényegét képezi.
– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?
Magyarországon nincs egységes képzési követelmény ehhez a szakmához, de több tanfolyamot és szemináriumot végeztem el magyar és külföldi oktatóknál, bár hazudnék, ha azt mondanám, ez képezi a tudásom alapját. Legfontosabb, hogy saját magával legyen az ember tisztában, mindig legyen határozott és őszinte akár emberekkel akár kutyákkal kommunikál, tanuljon meg figyelni.
– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?
A kutyakiképző nevétől eltérően munkája nagy százalékát emberek képzésével tölti. Munkánk lényege nem az, hogy mi képezzük ki a kutyákat, hanem, hogy megmutassuk, hogyan tudja a gazdi motiválni, kontroll alá vonni kedvencét, és így tanulni, fejlődni vele.
– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
Amikor a saját kutyáimon láttam a változást.
– Minek készültél gyerekkorodban?
Gyerekkoromban eltökélten szerettem volna kutyakiképző lenni, de akkoriban még a hagyományos módszereket használták Magyarországon, ami elvette a kedvem, így a fejembe vettem, hogy kék lámpa alatt szeretném leélni az életem. Aztán mikor meglettek a saját kutyáim ébredt fel bennem az érzés, hogy velük találtam igazán magamra.
– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?
Eredmények alatt nekem első sorban nem verseny vagy vizsga eredmények számítanak, hanem amikor látom a gazdik arcán, hogy szinte ők se hiszik el a változást. A legnagyobb eredményemet pedig a saját kutyám öröme tudja leginkább jellemezni, így erről őket kellene kérdezni… :) Nagyon sokat szeretnék még tanulni, főleg külföldön és szeretnék megnyitni egy rehabilitációs központot, ahol főleg az idős munkakutyáknak teremtenék lehetőséget, hogy továbbra is fontosnak érezzék magukat testre szabott feladatokat kapva, de testüket kímélve.
– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?
Két ember is sokat segített, az egyik érzelmi a másik szakmai alapon. Érzelmi alapon párom támogatott mindvégig, és egy pillanatig sem hitte azt, hogy nem vagyok rá képes, sőt időt, energiát nem kímélve dolgozott azon, hogy megteremtse nekem a lehetőséget. Szakmai vonalon, pedig kiképző társam, akitől azt tanultam, hogy nem szabad azzal foglalkozni ki hogyan akar nekem keresztbe tenni, az a fontos hogy szakmailag soha ne kérdőjelezhessenek meg, így tudok egyre feljebb jutni. És sehol sem tartanék kutyáim és a mögöttünk álló csapat nélkül.
– Milyen kihívások vannak a munkádban?
Általában nem a kutyák jelentik a kihívást, kivéve, ha igazán szélsőséges esettel találkozom. A gazdik okozzák a nagyobb fejtörést, és az a legkimerítőbb, mikor a pedagógia minden eszközével, akár tudat alatt is próbálom rávenni a gazdit, hogy máshogy álljon a kutyájához, ez gyakran tényleg igazán nagy kihívás, de látva az eredményt megéri.
– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?
Akkor érzem ezt, ha a kisebbik kutyám Marcus (dobi) betegségéből adódóan rosszabbul van és nem jöhet velem a pályára. Ilyenkor egyedül érzem magam és csak keresem a helyem. De mivel gyakorlatilag érte kezdtem el ezt a pályát, hogy betegsége ellenére is rengeteg időt tölthessünk együtt, Ő pedig szó nélkül tűri a betegséggel járó szenvedéseket, ezért a minimum, hogy állom a sarat és nélküle is ugyan olyan jól teljesítek a kiképzések alatt, hogy legyen mindig hova visszajönnie.
– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
Kutyákkal :) Nekem a munkaidő is kikapcsolódás, szinte már függőség
– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?
Ez az a szakma, amiben ahol valóban a gyakorlat teszi a mestert. Mielőtt valaki tényleg ebbe a hivatásba kezd, nézzen be pár menhelyre, ahol találkozhat valóban nehéz kutyás esetekkel, illetve tesztelje a türelmét olyan helyzetekben, ahol emberekkel kell kommunikálni, mert ha ez az alapvető tulajdonság nincs meg hiába ért a kutyákhoz.
– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló gazdikhoz?
Ne csak akkor keressenek fel, amikor már tényleg igazán nagy a baj, mint jó néhány élethelyzetben itt is a preventív megoldások a nyerők. Ha megfelelően foglalkozunk a kutyánkkal sok kellemetlen helyzetet megelőzhetünk. És a legfontosabb KÉRDEZZENEK. Nincs hülye vagy értelmetlen kérdés, de gyakran inkább saját megoldásokkal próbálkoznak, ami sokszor többet ront a helyzeten. Ja, és napi két tartalmas (játékkal, tanulással töltött) séta csodákra képes!
A kutyakiképző nem varázsló, csupán jó megfigyelő. Sokszor ültem le és csak bámultam a kutyáimat, így láttam mi érdekli őket, és miből indulnak ki a konfliktusaik, innentől gyerekjáték kezelni őket, pont így működnek az emberek is, csupán csak egy kis figyelem!
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a kutyák alapvetően kommunikatív lények, így nem erővel (kiabálással, veréssel vagy épp lelki terrorral), hanem magabiztos irányítással, motivációval és sok sok figyelemmel eltudjuk érni, hogy igazi csapatjátékosként dolgozzon velünk, és ne csupán a póráz tartsa mellettünk.
Spambotokat legyőzzük :)
Szóval bármilyen egyszerű vagy összetett kérdésetek van, küldjétek el a kutyabazis@gmail.com -ra :)
Sziasztok!
Köszönöm a lehetőséget Viának, annyira jó visszaolvasni a sorokat. Nagyon szívesen válaszolok bármilyen kérdésre, amennyiben Via megengedi teszek ki ide egy publikus email címet.
A szocializációt soha nem késő elkezdeni, bár ilyen esetekben már rehabilitációról beszélünk. A döntő ok pedig a saját kutyánk védelme. Mivel ezeknek a kutyusoknak rossz a kommunikációjuk könnyen kerülhetnek még pórázon is olyan helyzetbe, hogy más kutyával konfliktus alakuljon ki, ezáltal pedig már a testi épsége is veszélybe kerül. Gyakran nem kell nagyon komoly terápiás program sorozat, csupán egy igen-nem játék a megfelelő módszerekkel. Ezáltal megtanulja a kutya, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Illetve, az agresszió 90%-a bizonytalanságból adódik, amire a gazdi is ráerősít olyan testbeszéddel, amit észre sem vesz. Ha bizonytalanságot kompenzáltuk, és saját magunkat is megerősítettük már gyerekjáték az egész. Kicsit olyan ez, mint egy vezetői vizsga, megtanulod mit hogyan lehet csinálni az utakon, megszerzed hozzá a gyakorlatot, alkalmazod és jobb esetben soha nem lesz baleseted, persze itt is sokat befolyásolnak a külső tényezők (más sofőrök, útviszonyok…stb.) ahogy az életben is találkozhatsz olyannal, hogy a külső ingerek hatására nem mindig működik úgy a kutyád, ahogy elvárod tőle, de az esetek többségében stressz mentes az élet és ez az elsődleges cél. :)
Az öreg munkakutyáknál pedig (gondolok itt elsősorban a mentő-, rendőrkutyákra) az a helyzet áll fent, hogy mind mentálisan mind fizikálisan komoly munkának vannak kitéve életük során, így kívül belül hamarabb öregednek. Ezeket a kutyákat csak akkor nyugdíjazzák, ha valamilyen szempontból már nem tudja munkáját ellátni (fájdalom, koncentrációs nehézségek), viszont a kutya munkakedve nem csökken, így akár egy él sportolónak aki visszavonul fent kell tartani a bizonyítási lehetőséget. Nagyban megkönnyíti ezt a vízben vagy speciális talajon végzett “agytornáztató” munka, amire jelenleg nagyon kevés lehetőség van az országban, erre keresünk megvalósítható megoldást.
Engedni engedem, csak a spambotoktól féltelek, de tőlem nyugodtan írd ki a címedet! :)
Köszönöm szépen a választ :)
Szandra: “Nagyban megkönnyíti ezt a vízben vagy speciális talajon végzett “agytornáztató” munka, amire jelenleg nagyon kevés lehetőség van az országban, erre keresünk megvalósítható megoldást.”
Ez nagyszerű lenne, sok sikert hozzá!
Köszönöm a választ, és az e-mail címet is. Élni fogok a lehetőséggel :)
Szandra, a tapasztalataid szerint a “kiörgedett” munkakutyáknak tényleg szüksége van elfoglaltságra ahhoz, hogy fontosnak érezzék magukat? Még nemigen találkoztam munkakutyákkal (nyugdíjaskorukban meg főleg nem), és kíváncsi lennék, hogy náluk ez hogy működik :)
Hű…. annyi kérdésem lenne, persze a saját kutyámmal kapcsolatban. Lehet valahol kérdezni Szandrától?
Írd meg ide, és majd szólok neki, hogy nézzen erre, jó? :)
Köszi :) Szóval arra lennék kiváncsi, hogy 5 éves kutyát lehet-e még szocializálni valahogy? Rá szoktam nézni ilyen kutyaiskolás oldalakra, ahol általában csak fiatalabb kutyáknak tartanak kiképzést. A kutyám szuka, és egy éves korában került hozzám (valószínűleg szörnyű első életéve volt, mert mindentől félt, és csontsovány volt). Szinte minden kutyával összekap, és persze már bennem is kialakult a félelem, tudom, hogy rossz, de szinte már menekülök vele más kutyáktól, mert félek hogy ha megharap valakit, akkor őt fogják elaltatni… Más gazdik is nyilván a saját kutyájukat féltik, és nem értik meg az enyém nehezen barátkozását.
Egyébként gratulálok a munkádhoz, nagyon tetszik az elhivatottságod! :)
Tia, a kutyák halálukig taníthatók, náluk nincs olyan, hogy “már úgyis késő”. Bármikor készek és képesek teljesen új lapot kezdeni, csak meg kell találni a módját, hogy hogyan lehet ezt náluk elérni. Persze valószínű, hogy a gazdinak is új lapot kell kezdenie, új megközelítést tanulnia, máshogy állnia a kutyájához, de szerencsére az ember is tanulékony :-)
A gazditól sok türelmet és kitartást igényel a változás, meg kell érte dolgozni.
A kutyaiskolákban azért csak fiatalabb ebeknek látsz képzéseket, mert az a normál iskola. Nem minden kiképző foglalkozik problémás kutyákkal, de biztosan találsz a környékeden olyan szakembert, aki segíthet. Egy-két konkrét dologban lehet látatlanban is tanácsot kérni, de azért az a hatékony, ha a kiképző élőben is látja a kutyát, a problémákat, és megfigyelheti a reakcióit.
5 évesen még időben vagytok. Abban igaza van Zeugmának, hogy a kutyák halálukig taníthatóak, de azért vannak bizonyos korlátok. Nekünk volt egy ilyen kutyánk, mint a tiéd. Nagyon jó kutya volt, világ életében jártunk vele (hagyományos) kutyaiskolába, emberekkel nagyon jól kijött, de más kutyákkal nem lehetett összeengedni. Volt lakótársa, vele gond nélkül megvolt. 9 éves volt, amikor meghalt az első lakótársa, és vettünk nekem egy kiskutyát. Mivel az öreg kutyánkkal ilyen gondok voltak, nagy hangsúlyt fektettünk a kicsi szocializálására, miatta jutottunk el az őrmezői kutyaiskolába is. Ott megmutattuk az öreg kutyát a terápiás oktatónak, akihez eljárt néhányszor magánórára (láttad volna, hogy kivirult, mikor végre nem a hagyományos kiképzési módszerekkel dolgoztunk vele, öröm volt nézni), de némi tanakodás után az oktatóval közösen úgy döntöttünk, hogy a szocializálásával nem foglalkozunk, mégpedig azért, mert az a kutyának egy hatalmas stressz, és neki ennyi idős korára amúgy is gyenge volt a szíve. Ha évekkel korábban jutunk el abba a suliba, akkor valószínűleg még időben lettünk volna, így inkább nem kockáztattunk, ami jó döntésnek bizonyult, mivel a kutya végül szívrohamban pusztult el álmában tíz évesen. Nagyon nem lett volna jó ötlet a pályán kitenni annak a stressznek, amivel a terápia jár. A lehetőségekhez képest boldog élete volt, főleg az utolsó egy évben, de nagyon sajnálom, hogy nem jutott el korábban olyan helyre, ahol valódi segítséget kapott volna.
Ha megírod merre felé laksz, valószínűleg tudok ajánlani terapeutát, és gondolom Szandra is szívesen segít.
katy27: “a kutyák halálukig taníthatóak, de azért vannak bizonyos korlátok.”
Egyetértek, köszönöm a kiegészítést, így pontosabb. Mindig a konkrét esettől, a konkrét kutyától, gazdától és körülményektől függ, hogy mit lehet és mit érdemes tenni.
A legfontosabb a biztonság, vagyis hogy a kutya ne támadjon meg másokat, és ne sodorja veszélybe saját magát sem. Lehet, hogy ehhez további képzés kell (pl. behívható legyen a kutya), de lehet, hogy csak egy magasabb, erősebb kerítés (ha szökésre hajlamos), vagy az, hogy ne vigyük a kutyát potenciális célpontok közé (pl. csirkék, macskák). A következő a kutya testi-lelki egészsége, ehhez legtöbbször képzésre, rehabilitációra van szükség. Itt már lehet mérlegelni, hogy mi szolgálja valóban az állat érdekét, és mi az, ami inkább csak megterheli (pl. szívbeteg, öreg kutyát az intenzívebb tréning).
Nem mindig az a jó a kutyának, amit elsőre gondolnánk; például lehet, hogy egy öreg, a menhelyet már megszokott, jól beilleszkedett kutyát túlságosan megvisel az, hogy örökbe fogadják, és az új gazdinál a lehető legjobb körülmények és a szerető gondoskodás ellenére is hónapokon belül elpusztul. Szóval igen, mindig a konkrét helyzetet kell vizsgálni. Egy jó szakember nagyon sokat tehet a kutya és a gazdi boldogságáért. Nincs reménytelen helyzet, de minél hamarabb jön a szakértő segítség, annál jobb.
Nagyon köszönöm a válaszokat, Katy27 Pécs környékén lakom.
Jó hír, hogy nem késő az öt év.
Kedves Katy27, én is pécsi vagyok, mint a lentebb író Tia, és szükségem lenne egy igazán jó trénerre. 4 staffordshire terrierem van és most gond van közöttük, az egyik át akarja venni a vezető szerepet a másiktól és verekszik mindhárom társával. Előre is köszönöm a segítséget!