Joanne Harris: Csokoládés barack
Ulpius-ház, 2012 | 519 oldal, 3999 Ft
Értékelés: [icon icon_name=”icon-star” icon_size=”” icon_style=””][icon icon_name=”icon-star” icon_size=”” icon_style=””][icon icon_name=”icon-star” icon_size=”” icon_style=””][icon icon_name=”icon-star” icon_size=”” icon_style=””][icon icon_name=”icon-star-half-empty” icon_size=”” icon_style=””]
Joanne Harris olyan gasztroíró, mint amennyire az ég stabilan kék: semennyire. Merthogy néha szikrázó azúr, máskor bárányfelhőkkel pettyezett, rózsaszínbe hajló naplementés, van, hogy kristálytiszta sötétkék és látszik minden csillag, és gyakran előfordul, hogy szürke és egyenesen félelmetes. Joanne Harris első nagy sikere a Csokoládé volt, amit még követett két gasztroregény (a Szederbor és az Ötnegyed narancs). Már a gasztrós könyvei is legfeljebb annyira voltak könnyedek és borszerelemszéptájaklevendula-hangulatúak, hogy néha ettek benne, bennük is mindig volt ármány, árnyalt karakterek, titok, bűnök, kételyek. És ez utóbbiak bizony a későbbi könyvekben egyre durvábban jöttek elő. Már a Szent Bolondokban is ott volt a misztikum, az Urak és Játékosok pedig egyenesen ördögi — de közben ott volt a Rúnajelek, ami kifejezetten kamaszoknak ajánlott kalandkönyv, és imádnivaló a stílusa. (A folytatása angolul már a polcomon vár.)
De Joanne Harrist ez nem menthette meg attól, hogy sokan továbbra is gasztroírónőként kezeljék, és amikor a kékszeműfiú nem egy fehér lovon érkező herceg, hanem egy megátalkodott, beteg ember, akkor persze, hogy csalódást okoz. Ezért elvárások nélkül lehet csak olvasni a könyveit. Hagyni, hogy meglepjenek, nem előre elkönyvelni, hogy itt majd befigyel egy kis franciás fifika, meg behajózik Johnny Depp — mert vagy jön, vagy nem. De ami biztosan jön, az a gazdag, emberi érzelemvilág, az érzékletes leírások, hogy senki és semmi nem fekete és fehér, és sokszor vág gyomron a végkifejlet.
A Csokoládé, és folytatása, a Csokoládécipő (angolul Lollipop Shoes, de persze a magyarban benne kellett lennie a csokoládé szónak a címben, hogy tudjuk, hogy a folytatása) még bármikor játszódhatott volna. A sikeres film, amely kicsit könnyedebb hangulatú a könyvnél (és egy fontos húzással polgármestert csináltak a papból) az ötvenes évekbe tette. Nem ártott a hangulatának, hozta a lényeget. És akkor megérkezett a harmadik rész, a Peaches for Monsieur Le Curé (magyarul Csokoládés barack), amelyből kiderül, hogy végig itt és most történik minden. Vianne-ék a kétezres évek Franciaországában élnek. Anouk mobiltelefonál és Facebookon csetel. És Lansquenet visszavárja a családot — mit várja, hívja, méghozzá Armande síron túlról érkező levelével. Nagyon érdekes volt az ismerős arcokat sok évvel később látni: továbbra sem fekete-fehér senki; akiről azt gondolnánk, hogy szent, kiderül, hogy sáros; akire az elejétől fintorgunk, szimpatikus lesz a végére. Az írónő megint rendkívül jól játszik a váltogatott narrátorokkal, és jót tesz a történetnek a két különböző szemszög. És most nincs ám csokifőzés orrvérzésig, meg gitározó kalózok a csatorna mentén: Joanne Harris beletenyerelt a lecsóba. Lansquenet-be muszlim marokkóiak költöztek, és a közösség mássága kiborítja a konzervatív franciákat. A fura tekintetek szép lassan gyűlöletté válnak, a téren együtt focizó gyerekek egymást kerülő idegenekké. Reynaud próbál mediálni, de egyre kevesebb sikerrel, és a kialakuló viszály tűzvonalába kerül, az érkező Vianne-nal együtt.
A Csokoládés barack borítója és címe ne verjen át senkit. Kőkemény társadalomkritika, szociológiai elmélkedés toleranciáról, radikalizmusról és emberi jogokról, egy nagyon jól megírt regénybe álcázva. Nem szeretnék többet mondani a történetről, mert tényleg el kell olvasni, engem teljesen magába szippantott. Úgy izgultam végig, hogy mi lesz, mint a legjobb krimiknél. Mondom én, hogy nem gasztroregény…
A magyar kiadással kapcsolatban viszont vannak kifogásaim. A zseniális Szűr-Szabó Katalin (aki Harris állandó fordítója, de neki köszönhetjük L. M. Montgomery Anne sorozatának magyar verzióját is) sajnos csak a könyv első kétharmadát fordította, a maradék részen két fordító osztozott. Hogy mi miatt történt ez így, szinte mindegy is, azonban sajnos érezhető volt a változás a szövegben. Vianne elkezdett nyafogni, egyes kifejezések mögül pedig “kihallatszott” az angol eredeti (például amikor Muscat közölte a nőkkel, hogy “üssétek ki magatokat”, az ugyebár a knock yourselves out, vagyis “csak tessék, felőlem csináljátok nyugodtan”). Engem pedig az ilyesmi kizökkent az olvasásból, mert ha nem a történettel foglalkozom, hanem a szöveggel, akkor az rég rossz. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtak egy picit több időt szánni a könyv utolsó harmadára, ezért vontam le a fél csillagot. Maga a történet ötös.
Itt lattam a blogon az ajanlot ugyhogy megvettem angolul, mivel en Franciaorszagban lakom igy kulonosen tetszett a konyv es a tema is. A konyv eleje nekem valahogy lassu volt de aztan gyorsan felporogtek az esemenyek. Mindekeppen szeretnek meg valamit olvasni Joanne Harristol ugyhogy koszi hogy leirtatok kommentekben hogy melyiket erdemes meg es koszi Via az ajanlot.
En a novellaskotetet (Barsony es keseru mandula) olvastam nemreg,az is nagyon erdekes volt,sokoldalu irono az biztos.
A Csokoladecipo nekem nagyon tetszett egyebkent,bar en korabban csak a filmet lattam,de majd az elso reszt is szeretnem elolvasni,mert a konyv altalaban jobb mint a filmr.Otnegyed narancs olvasmanyos volt,de annyira nem tetszett (talan nem voltak igazan szimpik a szereplok..),Szederbor szuper,a tobbin meg gondolkodom melyiket olvassam..Amugy nekem bejon ez a kicsit misztikus/boszorkanyos stilus,es tenyleg nem ertem miert konyveltek el gasztroregenyirononek..
Én azt mondom, Harris is unhatja, hogy feszt a gasztróval azonosítják, az Urak és játékosoknak semmi köze a zabáljunk-erotikázzunk sejtelmesen-szerelem-franciák vonalhoz. Zseniális könyv.
Ugyanakkor csalódtam még a Kékszeműfiúban, rémesen idegesített, állandóan elvesztettem a fonalat benne.
A novelláskötet, a Bársony és keserű mandula legjobb és legtutibb darabja nekem a Hely a nap alatt.
De most már nem offolom ronggyá a posztot.:)))
A Csokoládés barack meg nagyon is közel áll a szívemhez, a közel-keleti szál miatt:)
Nem offolsz, a szerzőről beszélgetünk, az pedig nem off. :)
A kékszeműfiút elkezdtem olvasni magyarul, de annyira felhúzott az e-mail címének a félrefordítása (rosszfiúkrock — az a badboysrock, azaz a rossz fiúk a menők!!!), hogy végül letettem. :(( Bizonyára jobb eredetiben a netes utalásokkal meg mindennel együtt. Azért majd végigolvasom, ha már megvettem magyarul…
Ó, éppen nemrég vettem ki a könyvtárból angolul, és le sem tudtam tenni, annyira magával ragdott.
Gondoltam, hogy el kéne olvasni magyarul is, de lehet, hogy jobb ha “így maradok”.
Nem olvastam az előzőeket, csak a filmet láttam, nagyjából érthető, követhető volt a történet így is.
Szerintem a Csokoládécipő, tehát a 2. eresztés borzadály volt. Kínlódás volt számomra olvasni. Ez viszont tetszett, éhes voltam átlag 3 oldalanként, amíg olvastam.:)
De a legeslegjobb Harris-regény, ami kenterbe veri a többit: Urak és Játékosok!!!!
O, mar azt hittem csak nekem okozott csalodast a Csokoladecipo… Vhogy mindig kibukok attol, ha mar az elso par oldalon tudom sacc per kb mi lesz benne, kit vernek at es azt vegig is kell szenvednem, mig megoldodik a dolog…Mar a Szt Peter esernyojetol is kubuktam :D
Nem, hidd el, biztos, hogy nem csak egy embernek nem tetszik. :) Én mondjuk imádtam, sőt, még picit jobban is tetszett, mint az első rész, de könyveknél meg egyebeknél is fontos, hogy sosem lesz egyformán mindenkinek a kedvence. Úgyhogy nem is örülök neki, amikor úgy olvasok véleményeket, hogy “biztos velem van a baj, mert nekem (nem) tetszett” — mert a vélemény nem baj, mindenkinek joga van az övéhez, az ízlés meg különböző. :)
Nekem a Szederbor tetszett még nagyon, esetleg ha valaki még bepróbálna Joanne-től valami könnyedebb, gasztórsabbat, akkor az legyen ez. Ha meg nem kell a gasztró, akkor Urak és Játékosok, egyértelműen.
Nekem épp a Szederbor volt a legrettenetesebb, mint egy büdös, állott bor, brrr:-((((
Nagyon az első két kötetre alapoz a történet? Vagy érthető azok nélkül is? Eléggé megjött a kedvem, de azt hiszem, az ajánlásod után inkább angolul olvasnám el.
Szerintem nem épül erősen, vannak visszautalások, de magában is megállja a helyét! Támogatom az angol olvasást. :) Most már én is angolul vettem meg az új könyveket (pl. az új novelláskötetet!).
Én a Csokoládét csak filmen láttam (de nem emlékszem rá,a második részről fogalmam sem volt, és 1 hónapja vettem meg a Csokoládés barackot.(nyelvgyakorlásra) Szerintem teljesen érthető. Őszintén szólva nekem csak most a cikk kapcsán jutott tudomásomra, hogy ez a 3. rész,és nem a 2. :D Tényleg visszautalgat, de érthető,külön történet.
Ha van lehetőségetek, nézzétek meg angolul is. Néha más a fordítás hangvétele – pont, mint l2njpy mondja, olyan merev, feszengő, pedig amúgy nagyon gördülékenyen ír. Az első novelláskötete nekem megvan angolul-magyarul is, és nem rossz a fordítás, de valahogy a stílus néha félremegy. Lehet, hogy a csokiknál sikerült megtartani a folyó írást, de pl. a Szent Bolondok engem is néha nagyon megkavart, és a Partvidékiek is néha döcögött magyarul. Nem volt benne semmi nyelvhelyességi hiba vagy félrefordítás, csak úgy érzetre más lett a végeredmény. Nem tudom, érthető-e. :) Lehet, hogy Harris nem is fordítható le rendesen… ahogy Örkényt is mocsok nehéz angolra átvinni.
A Csokoládécipő hátborzongató volt, az Ötnegyed narancsot befaltam, aztán a Partvidékiek agyoncsapta a lelkesedést. Azóta sem tudom hova tenni Joanne Harris-t, nekem nem a kedvencem. :-/ A Csokoládé c. film viszont olyan, amit akárhányszor meg tudok nézni és az a sok isteni csokoládé, hmm! :)
Számomra ez a könyv csodálatos, mesés és varázslatos, csakúgy, mint az első kettő. Csak azt nem értem, hogy aki ilyen varázstollal bír, hogy ilyen csudatörténetek robbannak ki a gondolataiból, annak hogyhogy borzasztó a többi regénye? Mert én akármelyik másikba fogtam bele, mind nyögvenyelős volt és poros.