Sára 27 éves, jelenleg 2 éves Hanga lányával és pár hónapos Marci fiával van otthon, egyébként gyógytornász egy budapesti gyermekkórházban.
– Miből áll a munkád?
Egyéni kezeléseket tartok a kórházban fekvő gyerekeknek, illetve a már otthonról ambulánsan bejáró betegeknek. Legtöbb betegem az égésosztályról van, de dolgozom a sebészeten, csecsemőosztályon, belgyógyászaton is. Az égésosztályon ott vagyok a viziten, kötözésekre megyek, hogy lássam mi van a kötés alatt, esetleg altatásban átmozgassam, konzultálni tudjak a gyerekről a kezelőorvossal. Segédeszközt rendelek, ha kell gipszsínt készítek és persze nap végén adminisztrálok.
– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?
Főiskolai diplomát kellett szereznem. Fontos az empátia, a jó kommunikációs képesség, hogy megtaláld a hangot a kollégákkal (mert csak akkor van érdemben eredménye a gyógyításnak ha teamben történik!), a gyerekkel és a szülőkkel is. Találékonyság, rugalmasság, kreatívság, mert minden gyerek más, mindenkit mással tudok rávenni, hogy megcsinálja amit kérek. És vidámság, humor, mert gyerekekkel komolyan nem lehet. :)
– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?
A gyógytornász nem masszőr!
– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
Amikor gimi alatt először mentem éjszakai ügyeletre egy kedves orvos ismerősünkkel, hogy lássak belülről egy gyerekkórházat. Végül ebben a kórházban dolgoztam.
– Minek készültél gyerekkorodban?
Amióta az eszemet tudom gyerekekkel szerettem volna foglalkozni! Tanító néni, majd gyerekorvos szerettem volna lenni.
Akikért megéri
Könnybe lábadt a szemem, amikor egy jobb karját elvesztő jobb kezes gyerektől, akit meg kellett tanítani egy karral élni, kaptam egy rajzot, amit már a bal kezével rajzolt…, amikor egy ujjait elvesztő gyerek rajzolt nekem…, amikor a kis betegem bejelöl facebook-on és még évek múlva is ír a szülinapomra és megkérdezi, hogy vagyok.
Voltak olyan gyerekek, akik nem azért sírtak, mert be kell jönni a tornaterembe, hanem mert haza kell menni. :)
– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?
Minden olyan kis betegre, akivel sikerült megértetnem, hogy ez érte van, és aki lelkiismeretesen végigcsinálta a sokszor fájdalmas (égés után a torna nagyon fáj…) tornát.
Milyen céljaid vannak, amiket még szeretnél elérni a munkádban?
Ez egy olyan szakma, ami folyamatosan fejlődik, szeretnék én is fejlődni vele! Szeretnék majd anyaként is helytállni a szakmában, úgy, hogy közben anya is maradjak.
Jólelkű segítő
Amikor elkezdtem ott dolgozni, nem volt tornaterem, így a kórteremben, a folyosón tornáztattuk a gyerekeket. Az igazgatás azt mondta, hogy a pincében az egyik dohos raktárból lehetne, de nincs rá pénz. Ekkor elkezdtem jótékonysági akciókat szervezni, találtam egy vállalkozót, aki ingyen elvállalta a munkálatokat, az adományból szerzett pénzből pedig be tudtuk rendezni.
– Milyen kihívások vannak a munkádban?
Minden beteghez külön kell alkalmazkodni. Lehet, hogy két ugyanolyan esetet teljesen máshogy kell elkezdeni kezelni, mert egyik gyereknél bejön valami, de a másiknál abszolút mással kell próbálkozni,
– Mi a legkimerítőbb, amitől a legjobban elfáradsz?
A szülők…
– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?
Amikor valaki nem tartja be azt, amit az orvossal kérünk tőle és a hazaengedése után rosszabb állapotban jön vissza, mint ahogyan elengedtük. Sajnos sok ilyen volt. Ilyenkor kárba veszettnek érzem a munkám, de tudom, hogy ez nagyrészt a szülőn múlik, így újra próbálom megértetni vele, hogy nem kiszúrni akarok velük, csak segíteni szeretnénk. Miért kezdem mégis előröl a több heti munkát? Hát a gyerek miatt!
– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?
Sporttal, barátokkal.
– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?
Minél több gyakorlatra menjen el, vállaljon önkéntesen gyakorlatot, ha talál olyan kórházat, ahol fogadják, mert ezt a szakmát tényleg nem lehet csak tankönyvekből megtanulni. Nagyon fontos a tárgyi tudás, de legalább ugyanannyira kell tudni bánni az emberekkel és alkalmazkodni minden egyes beteghez.
– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló betegekhez?
Higgyék el, hogy a gyógytornász segíteni akar! Nem szadista, nem élvezi ha izzad, kínlódik a beteg, de tudja, hogy ez kell a gyógyuláshoz. Általánosságban pedig azt hiszem, a rendszeres mozgás előnyeit nem kell leírnom…
Szigeti_Ramona mondta
Én is gyógytornásznak szeretnék majd menni, viszont olyan gondom van, hogy nagyon nem bírom a tűket. Az egyetemen, gyakorlaton, illetve most a munkád során kell(ett) szurkálnod embereket? :D
Még olyat is hallottam, hogy a suliban boncolni is kell, ez igaz?
Hol végeztél? Mennyire szeretted azt az iskolát? :)
Köszönöm a válaszodat előre is!
vsara mondta
Szia!
Nem kell “embereket szurkálnom”, de mivel kórházban dolgozunk, minden olyasmivel találkozunk amivel egy kórházban lehet, pl. tűvel is. :-)
Nem kell nekünk boncolni, de anatómia gyakorlaton a már preparált izmokat, szerveket tanulmányozzuk.
A Semmelweis Egyetemen Egészségtudományi Karán végeztem, de még a régi (osztatlan) rendszerben, így a mostaniról nem tudok nyilatkozni.
Szerintem, ha bizonytalan vagy, menj el egy gyógytornász mellé pár napra és nézd meg, hogy mit csinál. Úgy könnyebb lesz eldöntened, hogy tetszik-e.
Hajrá!
Nikolett mondta
Mindig meghatódom, amikor gyermekekkel dolgozókról olvasok. Hát most még sírni is sikerült… :) A jobb karját elvesztő jobbkezes kisgyerek küldött egy bal kézzel készült rajzot… Na, itt tört el a mécses. Én is dolgoznék szívesen ilyen munkakörben, de alighanem nem lenne hozzá elég lelki erőm.
Sárának kitartást kívánok, hogy egyszerre lehessen jó anya és jó gyógytornász is!
vsara mondta
Köszönöm szépen! A lelki erőt sokszor a gyerekek adják!