Hajnalban megérkeztünk Londonból — a mosógépben már forognak a ruhák (még éjjel mindent bekészítettem, úgyis túlságosan fel voltam pörögve az alváshoz), akklimatizálódunk a budapesti tempóhoz, és próbáljuk feldolgozni az élményeket. Enyhe kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy sűrű volt az elmúlt hét. :) Sokat gondolkodtam azon, hogyan is dolgozzam fel itt a blogon a londoni kalandjainkat, végül a repülőtéren hazafelé (egy woman&home magazin félig üres oldalára firkálva) kitaláltam a beosztást. Tök egyszerű lesz: időrendben fogok haladni, napról napra. Azért nem zárom ki, hogy így is csapongani fogok. :) Tartsatok velem, ahogy virtuálisan kipakolom az élménybőröndöt a fejemben, és szortírozom a sok száz képünket! It’s gonna be fun.
Előzmények
1998-ban voltam először Londonban — egy évvel Diana hercegnő halála után, pont az évfordulón. A Kensington előtt virághalom és gyertyák tömkelege; a szállodánk apával és a csoporttal pont az út másik oldalán volt. Instant szerelem volt a város, addig csak Agatha Christie szemszögén keresztül ismertem és lettem szerelmes, de élőben aztán teljes (és reményeim szerint kölcsönös) volt a vonzódás. Ha emlékeim nem csalnak, a Heathrown meg is simogattam az aszfaltot örömömben, amikor kiléptünk az utcára. Összesen 2 éjszakát töltöttünk Londonban, aztán mentünk tovább nyugatra, északra. Kipipáltuk a szokásos körök egy részét: London Dungeon, Big Ben, Westminster (apu felügyelet nélkül hagyott előremenni 2 utcasarkot, ez egy idegen országban 13 évesen hatalmas élmény volt!!).
A második út már Ádámmal volt, 2001-ben, egy iskolai kirándulás alkalmával, a bázis ezúttal Oxford volt, és két napon buszoztunk be Londonba. Madame Tussauds, Tower, Big Ben, Trafalgar Square (ahol le voltam videózva, ahogy rámszállnak a galambok, én meg sikítozok), Oxford Street (ahol ellopták a videókamerát, benne a galambos felvétellel). Szóval a londoni kalandok rövidek és intenzívek voltak, és azóta vágytunk vissza mindketten, egy rendes (ahogy a művelt francia mondja, proper) londoni látogatásra: nincs csoport, akihez igazodni kell, nincs rohanás, azt csinálunk, amit akarunk, és csak megyünk, amerre épp kedvünk tartja.
Előkészületek
Az első és legfontosabb természetesen az volt, hogy mi legyen Gomezzel. Végül az lett a végeredmény, hogy leautókázott a szüleimhez (természetesen nem egyedül, hanem velük :D), és ott nyaral egészen addig, amí érte nem megyek a jövő heti szombathelyi olvasótalálkozó után. Addig meg üres a lakás és nyúlelvonási tüneteink vannak, de neki így a legjobb, mert családban van, olyanokkal, akiket ismer, szeret, és én is tudom, hogy megfelelő gondoskodásban és dögönyözésben részesül. (A betevő nyúlképeket pedig addig apu küldi e-mailen, mi meg nyunyogunk a monitornak.)
Itthon átbeszéltük, hogy mit szeretnénk megnézni, meglátogatni, és ehhez alakítottuk a büdzsét is. Belépő csak egy helyen kellett, a legtöbb pénz közlekedésre és ételre ment el, és maradt szuvenírre is. :) Bejelöltem egy kinyomtatott térképen, hogy mi melyik metrómegállóhoz van legközelebb, aztán az egy környéken levő dolgokat összefűzve kialakítottuk a programot, amit nagyjából tudtunk is tartani, de bőven maradt hely improvizációra is, elvégre félig pihenni mentünk. Azért csak félig, mert Ádám tartott egy előadást és egy workshopot a Queen Mary egyetemen, nekem pedig volt egy isteni olvasótalálkozóm is, de egyébként teljes offline módban voltunk. Wifit elvétve láttunk (nem is hiányzott), legfeljebb a nagyon fontos e-mailekre válaszoltam, amúgy a bejegyzések időzítve voltak egy hétre előre, és önműködő volt a blog; mi meg önjárók.
Mi a vektor, Victor? Repülünk!
A ’98-as úton repültem utoljára, ami meglehetősen elavult repülős tapasztalatot eredményezett — a pre-2001-es világban semmi cipőlevételre és 100 ml alatti folyadékos őrületre nem volt még szükség, így aztán alaposan kiképeztem magam “kézipoggyász-méretű” táskákból és praktikus pakolásból. (Ádám repült tavaly többször is, de szeretek mindent átgondolni, megtanulni magam is.) Előre kikötöttem, hogy innivalóra nem vagyok hajlandó költeni az úton, és abszolút jól is működött az “üres üveg”-módszer: kiürült ásványvizes flakont vittünk át a biztonsági kapun, azzal nem volt bajuk, aztán a repülőtér mosdójában feltöltöttem a csapból. Voilá. Kell a pénz másra (könyv! magazin! rúzs! — de erről majd később). Szendvicset itthon kentem, azzal sem volt probléma, simán átengedték. (A repülőn végül egy KitKat-et feleztünk (1 euró), csak hogy legyen nasi, de amúgy saját ennivalót ettünk.) Feladtuk a bőröndöt, becsekkoltunk, ücsörögtünk a SkyCourtban, aztán indulhattunk is a kapuhoz. Ott egy darabig ketrecben tartottak minket, amíg vártunk a gépre, de szerencsére nem volt hideg (télen szabadtéren ácsorogni rosszabb). A szárny mellett lett helyünk, én ablak mellé ültem, mert látni akartam mindent. :) Isteni volt, ahogy begyorsult a gép a felszállópályán, olyan volt, mintha végre fizikailag is olyan tempóban haladnék, ahogy a gondolataim száguldanak. Kattogott a fülem rendesen, de más gond nem volt (utazás előtt bevettem két B6-ot, mert rókázós lány vagyok, de most megúsztam). Felszálláskor már elég sötét volt, de a naplemente utolsó fényeit még láttuk, csodaszép volt. Kicsit több, mint két órát töltöttünk a levegőben, közben a John Finnemore’s Souvenir Programme-mal hangolódtunk a humorra meg a nyelvre (éljen az elosztós jack dugó, lehet két fülhallgatót beletenni). A landolás simán ment, kikeveredésnél volt egy hosszabb sor a határnál, de EU-s útlevéllel ez is rövidebb volt. Aztán végre ott volt Zsuzsi és Chris, akik s.k. táblákkal vártak minket, és volt visongás meg grouphug, meg rohanás a buszra. Lutonba érkeztünk, busz vitt el Luton Airport Parkway megállóig, aztán onnan vonat be a King’s Cross / St. Pancras megállóig, ahol másik vonatra szálltunk át, és lezötyögtünk Lewishamig, ahol a főhadiszállás volt. Az elején nagyon össze voltunk zavarodva a sok járattól, vágánytól, de nagyjából 2 nap alatt bele lehetett rázódni, ugyanis annyira jó a rendszer, hogy a számtalan kihelyezett térképpel szinte betanítja önmagát. Viszont jó volt, hogy Zsuzsiék kijöttek először, mert bőrönddel, hulla fáradtan a tök sötétben azt se tudtuk, az idegen helyen merre kell menni, meg hogy az Oystert eszik-e vagy isszák, vagy hova kell dugni — kicsit kultúrsokk volt, mintha egy sci-fiben lettünk volna. De a jót hamar meg lehet szokni… :)
A csomagolt szendvicseink még a gépen elfogytak, így hazafelé útba ejtettük a helyi Tesco-t, ahol minden sarkon megjegyeztem, hogy “ez de érdekes, ilyen nincs otthon”, vagy “ez de felesleges, minek az ilyen?” (előre feldarabolt gyümölcsök pohárban — aztán pár nap alatt leesett, hogy egy csomó embernek a munka meg az utazás miatt tényleg nincs ideje arra, hogy otthon szépen pucolgassa meg darabolja a gyümölcseit, és mennyire jó, hogy akkor ez nem azzal jár, hogy nem eszik gyümölcsöt, hanem van alternatíva). Egy csomó információm kontextusba kerülve értelmet nyert. Bár csináltunk turistás programokat, alapvetően “helyiekkel” mozogtunk, így több rálátásom lett az ottani életre, mintha egy szállodában éltem volna, és egy idegenvezető szűrőjén fogadhattam volna be a várost. Nagyon izgalmas volt már első este az autentikus környezetükben látni azokat a dolgokat, amelyekért itthon különleges üzletbe kell menni (Cadbury’s, angol magazinok), vagy nem is kaphatóak (Innocent Smoothie), illetve olyan koncepciókat és helyszíneket láthattam élőben, amelyek az én fejemben csak egy-egy film, sorozat vagy könyv mitológiájához tartoztak, pedig létező dolgok, csak nem az én mindennapjaim része. Ezért szemtől-szemben látni őket olyan volt, mintha minimum szembe jött volna velem személyesen Hercule Poirot vagy Hagrid a (Siriustól kölcsönvett) repülő motorján. Minden átlagos dologról eszembe jutott valami, amit láttam vagy olvastam valahol, a Tesco sem volt kivétel: I had a row in the shop with the chip and pin machine. Szegény Chris biztos teljesen hülyének nézett, olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik mindenen meglepődnek. De cuki épület! De vicces plakát — és angolul van! Milyen udvarias mindenki! Ez a kíváncsiság végig megmaradt, gyakorlatilag minden típusú eseménnyel kapcsolatosan: egyszer a helyieket követve a leléptünk a lámpa nélküli zebrán (“ők nyilván tudják, mit csinálnak”), persze pont jött egy busz a semmiből és jól megdudált — csak a Kóbor Grimbuszra tudtam gondolni, és nem arra, hogy “el fog ütni egy busz!”. Mondjuk nem lett volna rossz halál, elégedettnek elégedett voltam. :D Amúgy a felszíni közlekedésre is rá lehetett állni hamar, hogy mikor van egy kis lyuk a forgalomban, amikor lehet futni. Mert futni kell, még akkor is, ha zöld a lámpa, mert iszonyat rövid. A közös, 2001-es londoni túra óta hívjuk a budapesti rövid zöldeket is londoninak (“na ez is londoni időn van”), hát, tizenkét évet gyakoroltunk arra, hogy hogyan is kell szedni a lábunkat, ha már ennél zöldebb nem lesz. ;) A lakásban aztán gyorsan vacsoráztunk egyet, és jöhetett az első londoni éjszaka, hulla fáradtan. Másnap reggel kelés, Zsuzsiék mentek dolgozni, mi meg velük indultunk, és várt minket az első adag program… így aztán amint lehetett, eltettük magunkat aludni a nappali kanapéján.
A következő rész tartalmából: metrózni jó, de lejárjuk a lábunkat; majdnem elmegyünk a Roxfortba, de a Baker Streetbe aztán tényleg, és igazi angol reggelit ebédelünk.
London számomra is SZERELEM. :) Kétszer voltam, és mindkét alkalommal, amikor megérkeztem a reptérre, úgy éreztem, hogy “repked a szívem”. Odavagyok a közlekedésükért, a város hangulatáért, az emberekért, akik a béna angolságom ellenére is mindig segítőkészek és türelmesek voltak. :) Egyedül a hosszú sorokat és a sok sorbaállást viseltem rosszabbul, de akkor meg néztem az embereket. Hogy az angolok nem öltöznek fel rendesen, februárban – még ha 15 fok is volt – nem volt a kisbabán zokni!!, és spagettipántos trikóban és papucsban volt az anyukája…én mint fő-fő-fázós ettől teljesen készen voltam. :)) Azt hiszem, hogy egyszer egy előző életemben már éltem Londonban, ezért érzem magam ott otthon. :)
A “béna angolság” relatív, amint élőben tapasztalod meg, hogy mennyi féle nemzet és akcentus van! Tankönyvangolt talán a BBC híradósai beszélnek, aztán kifújt. :) Ettől is olyan barátságos szerintem, nem érzed úgy, hogy itt minimum úgy kell beszélned, mint egy oxfordi diák!
Nagyon jó volt olvasni a beszámolódat!! Kíváncsian várom a többi részt is! És jövő héten jössz Szhelyre, végre találkozhatunk élőben! :)))) (Én még sosem jártam Londonban, de nagy álmom oda eljutni, vágyakozva néztem instagramon is a képeidet – az a svenkelős videó is nagyon jóó!)
Óóóóó, London, de szerettem!
Szombathelyiként biztos nem olyan nagy szám neked Ausztria, de ha egyszer Bécsben szeretnétek turistáskodni, egy kanapé nálunk is van számotokra. És itt is van innocent smoothie, csak nem tudom az árát :) de megnézhetem neked, ha gondolod.
Kedves vagy, köszönöm, de Bécs tényleg más kategória. Volt egy időszak, amikor minden Karácsony előtt kimentünk a Christkindlmarkt-ra. :) Apu pedig Ausztriában dolgozik (Szombathelyről hamarabb odaér, mint én a belvárosból Újpestre :D), gyakran jár Bécsbe is, szóval saját idegenvezetőm is van. ♥
Ja, gondoltam, de lelkes turistákat mindig szívesen látunk. Mondjuk a szüleim azért értékelték, hogy a téli séta után nem a kocsiban lehetett csak melegedni:))
(Azt meg már csak zárójelben, hogy szerintem a Christkindlmarktok Bécsben az egyik legutolsó látnivaló. Turistalehúzó, és az otthoni vásárokon több szép dolgot látni. De nagyon sokat feccöltek bele, hogy a Mariahilfer-Stephansdom-Rathausplatzon kívül is legyen élet. És nem csak télen.)
Imádom Londont én is, tavaly tavasszal egy hetet töltöttünk ott iskolai kirándulás keretében, hát isteni volt. Annyi klassz emlékem van arról az útról, és egy csomó apróságot is kötök hozzá. Pl. azért imádom a Call me maybe-t, mert ott hallottam először.=) Mindenképp szeretnék visszamenni, és akár élni is tudnék ott. De nekem Canterbury is nagyon tetszett, cuki város.=)
Oh én még csak Dublinban jártam, de egyszer el kell jutni Londonba is! :) Majd írd meg, hogy miket néztetek, hasznos tippeket az odautazóknak! :)
Ja, amúgy Dublinban is nagyon durva volt állandóan figyelni arra, hogy melyik irányból jönnek az autók. :D (Még jó, hogy fel van írva az útra, hogy “Look right, Look left”)
Pontosan meg fogom írni, hogy merre jártunk, metrómegállóval meg mindennel, hogy ha tetszik, akkor reprodukálható legyen. :)
Téged olvasva ismét elkapott, hogy én akkor is látni akarom Londont. Várom a folytatást!!
Jajdejóóó :) Alig várom a folytatást!
London nekünk is rajta van a listán, de nincs mese, most már csak arra van esély, hogy hármasban menjünk valamikor… de vannak ismerősök, akiknél aludni lehet (remélhetőleg gyerekestül is), a férj meg jó idegenvezető lesz, ha már élt ott egy évig. Neki is megvan még mindig az Oyster :D Velem meg elölről lehet kezdeni a turistalátványosságokat, mert az iskola által szervezett rohanós egy hét már nagyon a múlt ködébe vész…
A reptéren visítozás-ölelkezés meg egész más emlékeket hozott elő… mi ezt Isztambulban játszottuk el egy helyi és egy USA-beli barátnővel hármasban. Klassz volt. Mindjárt megyek is fényképeket nézegetni :o)
Darabolt gyümölcsökkel én az Intersparban találkoztam, mondjuk azt nem nagyon tudtam értelmezni, amikor az előttem álló vásárló kb kétkilónyi dinnyét pakolt fel ilyen kispoharas formában. :D
Na, a több kiló darabolt dinnyének tényleg nincs értelme… Londonban azt láttam, hogy reggel pl. a zsúfolt metrómegállók mellett volt kapható kiporciózott, evéskész gyümölcs (műanyag villával), de még zabkása, vagy gyümölcsös műzli is, kis pohárban, nagyon olcsón. Végülis amennyit vonatoznak, egyszerűbb a vonaton reggelizni, mint otthon… Valahol praktikus és ijesztő is, még jobban megbecsülöm a nem rohanós reggelijeimet. ♥
érdemes is megbecsülni a nyugodt reggelizést, én minden rohanós reggelen arra gondolok, hogy mennyire jó az, amikor nem rohanva veszek valami péksütit az útbeeső pékségből, hanem van időm magamnak kávét főzni, meg szendvicset vagy rántottát készíteni. mmmm… :))
(bár a legjobb, amikor a kedves készíti el mindezt, nekem meg csak enni és hálálkodni kell :D)
A két kilónyi poharas dinnyét lehet, hogy nem egyedül akarta megenni… :) Nyári tábor alkalmával mi is megpakoltuk a Tescoban a bevásárló kocsit (egész) görögdinnyével, az emberek pedig néztek, hogy nagy a család, hogy így bevásárol a magyar az akciós termékből? Háááááát, annyira nem család volt, csak hanem egy éhes gyerekhad meg egy csapat felnőtt kísérő. :) Szerintem a sok poharat vásárló ember se azért rámolt be, mert nem látott még darabolt gyümölcsöt. :)
Igen, valószínűleg nem egyedül akarta. Igazad van, el lehet képzelni olyan helyzetet, hogy sürgősen kell neki két kiló pucolt dinnye, pl. jött hirtelen vendég, vagy ügyfél, és gyorsan fel akart szolgálni valami frissítőt. :)
Nagyon hangulatos kis beszámoló. Miközben olvastam, láttalak titeket.:)
Itthon is lehet kapni amúgy darabolt gyümölcsöket pohárkában. Legalábbis múltkor láttam az egyik abc-ben.
Ezt a hazajöttem-de-még-lélelkben-ott-vagyok élményt nagyon is értem, a napokban értem haza egy 8 napos római vakációból:-)
Na az se lehetett semmi! :)
innocent itthon: https://lmgtfy.com/?q=innocent+budapest
:D You’re oh so helpful. :))
yes ^_^
London-függő vagyok, novemberben megyek harmadszorra, most egy teljes hétre. Szerintem már az első és második körös kötelező dolgokat is láttam/csináltam, szóval nagyon várom a folytatást, biztos kapok jó ötleteket tőled. Amúgy a piacok (főleg Kelet-Londonban) a kedvenceim, meg imádom a város kicsit alter multi-kultis hangulatát. Jajj, máris belelkesültem…
Köszönöm a lelkes fogadtatást! Megígérem, hogy írni fogok, minden élményt és tippet megosztok, és hozom a fotókat is! :)
:-)
Hűű,de jó! Novemberben mi is megyünk ,úgyhogy kérlek írj,írj,írj……:-)
Úgy szeretem a lelkesedésedet, ahogy mindenre rácsodálkozol. Olyan jó régi-új meg tiszta új helyeket felfedezni! Jöhet a második epizód, meg a többi :)
Jön is! :) Próbáltam (ahogy máskor is) mindent befogadni, megérteni, feldolgozni, megnézni, hogy ami tetszik, az miért tetszik, és amit lehet, hazahozni magammal — nem csak fizikailag (bár tény, hogy van most egy halom újságom :D), hanem mentalitásban, szemléletben is. Ezeket a tanulságokat be akarom majd építeni az életembe. Erről is írok majd a végén.
Én mindjárt sírok :( Augusztus végén voltam ott, hasonlóélményekkel (a busz engem is majdnem elkapott a Marble Arch-nál) és annyira nem akartam hazajönni :( Mi 8 napra mentünk Debrecenből reggel, utolsó nap is reggel indultunk vissza, már hajnal 3-kor elindultunk Lutonra, mert nem jött ki másként a transzfer, szóval 6 és fél nap maradt összességében. Ebbe kellett bezsúfolni minden turistalátványosságot, meg néhány dolgot pluszban és még Brightont és Cardiffot is be kellett tömni. Mindenre jutott idő, amit mindenképp látni akartunk, de rengeteg minden kimaradt. És mivel az Oystert “elfelejtettük” visszaszolgáltatni van okunk visszamenni is :D
Az Oysterünkön még van fejenként 4-5 font, hát vissza kell menni elkölteni! (Főleg, hogy vettem neki szép tokot is utolsó napon, majd megmutatom.)
Cardiffot meg se próbáltuk, az ottalvós buli lesz majd valamikor máskor.
Koszi, most kellett egy kis vidamsag. ;) A varos maga nem nagy kedvenc, de a tortenet aranyos, es eszembe juttatott par mokas pillanatot.
Tisztara olyanok lehettetek, mint noveremek. :)) Bar ok mar joparszor voltak nalunk, mindig tudunk nekik ujat mutatni/mondani, es egy hetig olyanok, mint a kisgyerekek. (Az en kedvencem, hogy a kilincset ajtozaras elott felfele kell nyomni, nalam ez uberelt mindent.)
Hah, na az is nagyon vicces volt! Meg egy csomó minden más oldalon van, nem csak a forgalom, Ajtók más irányba nyílnak, stb. Viszont gyorsan meg lehet szokni, mert már Ferihegyen is ösztönösen ment a “keep left”. (A metrón meg tartani fogom, hogy jobbra állok a mozgólépcsőn, és mérges leszek, ha nem hagynak a bal sávban rohanni. :D)
Aztan nehogy viszont lasd magad a hirekben. :D :D
Itt utcara nem nyilhat ajto, nehogy veletlenul orrba talalj egy jarokelot. Erre parom tanitott, mert az elejen en is mindig elgondolkoztam ajtonyitas elott, hogy akkor merre az arra a pull/push jelezesek ellenere is. :D
Az új ajtókon ez már itthon is így van egy ideje, hárman is cseréltünk a családban bejárati ajtót az utóbbi 5 évben, mind így működik.
Ami viszont fordított helyzet volt (számítottam rá, hogy úgy lesz, és nem úgy volt), az a csaptelep. Egyetlen nyilvános vécében volt a külön hideg-meleg csap, de a többi az mind “normális” volt. :)
jaaaaaaaj nagyon jó, hogy bejegyzéseket is csinálsz!!!!! :) már az instagrammos képeknél is úúúúgy tapsikoltam, ugyanis mi is nem sokára megyünk egy hétre kettesben, és teljesen be vagyok sózva! :) soha jobbkor nem jöhetett volna ez a ‘posztsorozat’ ;)
Hogy a lényeget ragadjam meg: Innocent Smoothie van itthon is :)
Vicces a poszt és meglepődtem, hogy amolyan zöldfülüként repülőzöl. Valahogy az volt az érzésem, hogy többet utazol, de valóban nem olvastunk ilyesmiről (a buszos nyargalászást nem számítva). Szóval te (is) bizonyítod, hogy lehet valaki nagyvilági nő anélkül, hogy folyton kóborolna szerte-széjjel.
Tök sok ismerős költözött már az Albionba, a falu fele ifja, és egyébként is mennék már. Várom a fejleményeket!
Tényleg? Hol? Bár itthon tuti drágállnám. :)) A Tescoban 2×750 ml volt 4 font (akciósan). Ez volt az egyetlen kivétel az “innivalót nem veszünk” dologra. Meg néha a kávé. :) De vízre nem költöttünk soha, hell no! Az éttermekben úgyis kötelesek csapvizet adni ingyen. Hát kértük. :)
Tényleg nem utazom sokat, ha megyek valahova, arról tudtok, a legkisebb dologról is (Gyékényes, Szigliget). Szeretnék többet kóborolni, de nem mindig fér a büdzsébe, attól viszont úgy van, ahogy mondod, nem kell homokba dugni a fejem. :)
Ha jól emlékszem: Coyotte café a Batthyány téren és mintha a Fruccolaban is lenne.
Más szokások: múltkor egy turistapár kérdezte tanácstalanul, hogy miként működik a szép piros jegyérvényesítő. Meglepődve tapasztalták a mechanika csodáját :) Vicces volt.
A turistáskodásban ez a jó, mindenki elvarázsolódhat, elgyerekesedhet pár napra (ha egyébként nem tenné). “Utazgatok, mert utazni élvezet”
Itt is szokott lenni Innocent smoothie: https://www.britishshop.hu/
Én ide szoktam menni britkaja/pia-elvonási tünetek esetén :-)
Instagramon nézegetve a képeidet, illetve elolvasva ezt a bejegyzést elfogott a nosztalgia. Imádom Londont és szeretném minél hamarabb újra meglátogatni én is. :)
Tuti, hogy mi sem várunk újabb 12 évet a következő látogatással! :)
Via, úgy örülök, hogy hazatértetek! Szuper az élménybeszámoló, várom a folytatást!
Jajj, de aranyos beszámoló, teljesen átjön a hangulata!!! :)
Kíváncsian várom a többit, én (ha az ég is úgy akarja) tavaszzal Londonozok egyet, addig lesz miből felkészülni. :)
Lesz bizony, hosszú és részletes beszámolót tervezek! :) Izgalmas volt, és remélem, nem unjátok meg nagyon (persze lesz más is a blogon). :D
Én biztos nem fogom unni, mindenki máshogy él meg egy-egy várost, imádom olvasni az ilyeneket. :) Jöhet!