Az első nap tele volt meglepetésekkel. Kedd éjjel korom sötétben vonatoztunk haza Lutonból, egy-egy kivilágított épületen kívül igazából nem láttunk sokat, ennyi erővel bármelyik városban lehettünk volna. Ezért tudtam, hogy még nagyobb hatása lesz a szerda reggelnek, hiszen akkor látjuk Londont először világosban. Na, a világos azért túlzás, reggel kinézve a borús tájra megkérdeztem Zsuzsit, hogy mikor kel fel a nap, mire ő: “Már fenn van, welcome to England!“. Minden reggel ködösen, szürkén indult, majd valamikor kilenc és tíz között menetrendszerűen elkezdett felszállni, és onnantól kezdve hétágra sütött a nap.

A tervezés a következőképpen zajlott: miután kiderültek a fix programok (Ádám előadásai, az én olvasótalálkozóm, Zsuzsiék szabad délutánjai), létrehoztunk egy közös Google naptárat, amit Zsuzsiék is láttak és tudtak szerkeszteni. Ezután fogtuk Ádámmal az összeírt “ezeket látni akarjuk” listánkat, én összevetettem a metrótérképpel, hogy mi merre van, és a fix programok köré szerveztük a többit attól függően, hogy mi mennyi időbe telik. Első napra leginkább apróságok jutottak, mivel délután már a Queen Mary egyetemen kellett lennünk Ádám előadásához, így a fél napos múzeumokat és az időrabló dolgokat nem ide pakoltuk. Most egy csomó megállónevet meg ilyesmit fogok mondani, úgyhogy a legegyszerűbb, ha az olvasás mellé előkaptok egy Google térképet, és akkor lehet követni, hogy mi merre van. :)

Egy hetes Oyster Cardunk volt, ez a helyi bérlet, illetve úgy néz ki, mint egy bankkártya. Ki-be kell csipogni vele a megállóknál — Budapestre is hasonlót terveznek, meg tudnám szokni, nagyon logikus rendszer. London zónákra van osztva, attól függ, hogy melyik zónába szól a bérleted, annyira drága. Lewisham (a főhadiszállásunk) még éppenponthogy a kettes zónába esik, így az összes vonat-metró le volt tudva az Oysterrel, egyszer kellett kiadni egy nagyobb összeget a közlekedésre, és ez meg is volt oldva. (A buszokra egyébként a 9-es zónáig érvényes az Oyster, ami több szabadságot ad.) Mivel 8 napot voltunk kinn, az utolsó napra már nem volt érvényes a heti bérlet, de arról majd az oda tartozó “fejezetben” mesélek. :)

Szóval Oyster megvolt, reggel gyors kaja-kávé-fogmosás-öltözés (Zsuzsiék egyébként nem reggeliznek, vagy nem otthon, így ők mindig kicsit tovább szunyálhattak, mint mi), és indultunk is az első belvárosi heringtúrára. Aki utazott már csúcsforgalomban BKV-val, annak nem kell bemutatni, milyen az, amikor az ajtóhoz is odatapasztanak az utastársak, ez is kb. olyan volt, csak szebb a kilátás. :) Merthogy a londoni underground több, mint fele overground, vagyis lehet lesegetni. Átmentünk az üzleti negyeden (minden szép csillogó, és hatalmas), először láttuk a Shardot, és minden nagyon szépen csillogott, ami az egyben tartott városképnek köszönhetően egyáltalán nem ütött el a hagyományos londoni épületektől.

Mivel Zsuzsi és Chris kicsit óvónéniztek velünk az első nap, még fel se fogtam, hogy mi merre van, hol mire szállunk át, csak futottunk, kettes vágány, hármas vágány, fél perc múlva, hurry up! Aztán egyszer csak ott találtuk magunkat a Bank végállomáson, innen pedig kezdődött a kaland. Zsuzsi elbúcsúzott és átbuszozott a munkahelyére (később oda is ellátogattunk), mi pedig kettesben maradtunk. Megcsodáltam az első szembejövő piros buszt, majd a kinyomtatott térképünket silabizálva elsétáltunk a Szent Pál Székesegyházig. Mivel ez volt az első igazi londoni látványosság, amit megláttam, ráfixálódtam, mint bébikacsa az akármire, amit először meglát, úgyhogy azóta is tart a szerelem; ahányszor csak ráláttam az út további részében, lefotóztam. (Mama!)

Nem csak az első piros busznak örültem, hanem az első piros telefonfülkének is — essünk túl rajta-alapon készült egy turistás fotó, aztán többet nem is érdekeltek. (Főleg, hogy a legtöbbet nyilvános vécének használják a not-so-gentleman-ek. Szag volt, na.) A Szent Pálnál anélkül is meghatódtam, hogy ő lett volna a kacsamamám — feed the birds, tuppence a bag; aki ezen nem sír, az még nem látta a Mary Poppinst. Mivel közel volt a Millenium Bridge (ez egy gyalogos híd, ami átvezet a Temzén), lekanyarodtunk a Székesegyháztól, és bementünk egészen a közepére. Szeles és ködös volt még az idő, de el lehetett látni a Tower Bridge-ig, szemben volt a Globe Színház, a Tate Modern, és a Founder’s Arms Pub is, ahol a szombati olvasótalálkozót tartottuk. 

A visszaséta után pedig elkezdődött a nem tipikus turistás időszak, ugyanis a “sok kicsi program” közé nagyon sok fandom-dolog tartozott. A Szent Páltól pár saroknyira van a St. Barts kórház, ahonnan Sherlock leugrott, úgyhogy naná, hogy elmentünk megnézni. Amikor a sarkon feltűnt, majdnem kiugrott a szívem a helyéről — mondtam, nekem ezek az épületek csak mitológiaiak, és nagyon fura őket élőben látni. Persze kisebbek, mint filmen. Kiteóriázgattuk, hogy mi honnan merre, meg a biciklis, meg a kis épület, amitől nem lehetett látni, és akkor itt telefonált, ott meg elvitték… A kis piros telefonfülke a kórház mellett tele van graffitizve üzenetekkel meg rajzokkal, I believe in Sherlock Holmes, John Watson’s Army, de fél percig visítva röhögtünk, amikor megláttuk, hogy Dildo Baggins. Egy ilyen fontos helyszínnél persze nem lehet vigyorgósat fotózni magunkról, úgyhogy szomorú arcot vágtunk egy-egy önarcképhez, de nem sikerült jól. Ekkor egy helyi anyuka (hordozókendőben hordta a babáját — megjegyeztem, mert azon kevés hordozós anyukák közé tartozott, akiket Londonban láttunk) felajánlotta, hogy lefotóz minket. “Szomorú arcot fogunk vágni, de az direkt lesz” — mondtuk neki előre, hogy ne nézzen hülyének, ha a cheese! felszólításra nem reagálnánk. Persze nem sikerült, inkább vigyorogtunk a helyzet abszurditásától. “Mondjak valami szomorú történetet?” — kérdezte ő. “Nem kell, köszönjük, jó lesz így.” Elkészült hát a félig görbülő szájú kórházas képünk. One more miracle.

Volt a közelben egy metrómegálló, és vissza is mehettünk volna a Szent Pálhoz, de úgy voltunk vele, hogy minek gyalogoljunk a föld alatt, ha a föld felett szép az idő és gyönyörűek az épületek, úgyhogy elkezdődött a nagy gyaloglós sétánk. Északra vettük az irányt, átmentünk egy szép piacon keresztül, Farringdonig. Csak a kis nyomi metrótérképem volt nálam, bekarikázva a fontos helyekkel, de nem is volt szükség többre, ugyanis kb. utcasarkonként volt biciklikölcsönző (két font egy napra, vagy valahogy így!), ahol iszonyú jó térképeket találtunk. Mindegyiken rajta volt a környék, a híres épületek rá voltak rajzolva, középen persze a you are here, és koncentrikus körökkel bejelölve, hogy 5 perc sétára, 15 perc sétára mi van. Isteni.

Megállapítottuk, hogy ha nincs időlimit, igazából nem tudunk rossz irányba menni, mert mindenhol van valami érdekes vagy szép.  Menet közben találtunk egy közösségi kertet (Calthorpe Project), és a St. Andrew’s Gardenben is leültünk egy cseppet pihenni. A következő helyszínünk a King’s Cross megálló volt, ahol előző nap éjszaka ugyan áthaladtunk, de szerettük volna napfényben látni a 9¾ vágányt. A térképen rövidebbnek tűnt, összesen körülbelül 40 percet gyalogoltunk, betértünk egy műszaki boltba, vettünk egy átalakító dugaljat, hogy tudjuk tölteni a mobilt (tündéri indiai eladó bácsi volt, úgy köszönt el, hogy Have a nice days!), és mikor kicsit eltévedtünk, bárkit kérdeztünk meg, segített. A legjobb az volt, amikor egy piros lámpánál megkérdeztünk egy biciklist, majd a mellette levő két másik biciklis is beszállt, és kitárgyalták, hogy melyik a legrövidebb út. Egymást túllicitálva segítettek, nem volt olyan, hogy a “hülye külföldi turistát” elküldték volna bármikor is a búsba.

A King’s Crossnál meg is lett a Harry Potter rész, már messziről hallatszott a zene (folyamatosan megy egy pár perces válogatás, nem tudom, szegény eladók hogy nem gárgyulnak meg tőle). Maga a vágány nem a konkrét vonatoknál volt, hogy ne lassítsa a ténylegesen utazni készülő forgalmat, hanem egy falat alakítottak ki, amire egy félbevágott csomagtoló kocsit rögzítettek, hogy lehessen vele pózolni. A pózolás persze nem volt egyszerű, szépen sorba kellett érte állni, a Harry Potter boltocska dolgozója lefotózott, aztán ha akartad, a kész képet megvehetted a boltban. (Ha nem, akkor sem volt baj, bárki más is lefotózhatott, ahogy pózolsz, és nem csináltak ügyet belőle, szóval ingyen van, de hosszú a sor.) Még griffendéles sálat is adnak, meg pózoltatnak jó sokat, emberenként jó 2 perc, mire elkészül egy kép, volt előttünk vagy 30 ember… Inkább kihagytuk, nem értünk rá ennyire. Helyette benéztünk a boltba, ahol minden volt, ami csak Harry Potteres. Pulcsik, pólók, plüssbaglyok, varázspálcák (40-60 font / darab), kulcstartó, Tekergők Térképe, Csokibéka  (4 font), Horcrux könyvjelzők… Végül a Roxfort Expresszre vettünk jegyet, az volt a legolcsóbb, 2 font, és el lehet tenni emlékbe. A többi igazából a szokásos bőrlehúzás volt, hardcore rajongóknak. Nekem nagyobb élmény volt látni a helyszínt, mint bármi nagy ajándékot venni, ami aztán itthon porfogó lenne. :)

Ezen a ponton kezdtünk éhesek lenni, de jól kitaláltuk, hol fogunk ebédelni: a Speedy’s Caféban, a North Gower streeten, ami a BBC Sherlockban Baker Streetként funkcionált. A King’s Crosstól metróval átmentünk a Warren Street-ig (de gyalog sem lett volna messze), és onnan kis sétával meg is találtuk. Persze, ez is kisebb volt, mint filmen tűnt, de ez volt az egyik legjobb helyszín az egész úton. Tejbetökként vigyorogtunk végig. :) Annak ellenére, hogy ebédidős csúcsforgalom volt, lett asztalunk, és vega változatban ebédeltünk tradicionális angol reggelit, mert miért ne (egyébként mindenhol, ahol jártunk az egy hét alatt, volt vegetariánus opció). Volt gombás omlett, paradicsomos bab, grillezett gomba, hash brown (gyakorlatilag röszti), meg chips (sült krumpli, de az igazi chips vastagabb, mint a mekis, leginkább olyan, mint a steak burgonya, héj nélkül). Nagyon sok vega fogás volt egyébként, kifejezetten sherlockos ételeik is vannak, a húsos tekercs az a Sherlock Wrap, a vega meg a Watson Wrap, ezeket meghagytuk legközelebbre. :) Tíz font körül fizettünk kettőnknek. Lefotóztam a magammal hozott papírGomezt is, legalább lélekben legyen velünk. Ebéd után kölcsönösen lefotóztuk egymást a ház előtt egy másik turista párral (talán olaszok lehettek), aztán tovább mentünk az igazi Baker Streetig.

A Baker Street megállóhoz kellett menni, aminek az a különlegessége, hogy ha a Bakerloo metróvonallal érkezel, akkor a metrócsempe is Holmes-fejekkel van kitéve. Mi másik vonalon jöttünk, ezért a csempe kimaradt, de nem baj, kell hagyni valamit legközelebbre is! :) Ez a megálló egyébként ugyanaz, ahol a Madame Tussauds-hoz kell leszállni — mivel azt 2001-ben már letudtuk együtt, most nem mentünk be megint. A Sherlock Holmes Museum az egyetlen hely volt, ahol belépőjegyet fizettünk — 8 font volt fejenként, az ajándékboltban lehet megvenni, és utána kell beállni a sorba. Maga a jegy egy kis szórólap, amin leírják, hogy mire kell odabenn számítani. Valószínűleg sok turista kifogásolta, hogy “milyen pici” a múzeum, ugyanis minimum négy helyen említi a szöveg, mennyire “autentikus” a ház, ugyanis Doyle is “sokszor leírta, mennyire apró volt Holmes lakása”. :D

Maga az épület egyébként tényleg a Viktoriánus korból származik, és olyan funkciót látott el, amilyen Holmes lakása is lett volna. Szóval ha élt volna, ilyenben lakott volna. A berendezés teljesen korhű, antik fiókos szekrényke, fiolák, régi töltőtollak, ősrégi könyvek mindenhol… Az ablakban pedig mini paradicsom nőtt. Holmes ide vagy oda, érdemes körülnézni — történelmi látogatásnak sem utolsó.  Az első szinten volt Holmes dolgozószobája és a nappali a működő kandallóval, itt lehetett kalapot feltenni (kobakot meg füles sapit), és fotózkodni. Megkértük az ott dolgozó lányt (aki egyébként szintén be volt öltözve, hogy illeszkedjen a lakáshoz), hogy fotózzon le minket, Ádám pedig gyorsan odaszólt nekem, hogy “Csináljuk meg azt a vonatos izét!”, és még jó, hogy fél szavakból megértjük egymást, mert megcsináltuk a “vonatos izét”, a lány pedig utána tapsikolt, hogy mennyire boldog, hogy utánoztuk az illusztráció pózát, mert neki az otthon kinn van a konyhában. :D

Az emeleten volt még Watson és Mrs. Hudson szobája, legfelül pedig két viaszbábukkal berendezett helyiség, amiktől engem a hideg ráz, úgyhogy amikor egyedül maradtam a kutyafejjel a szobában, szép lassan kioldalogtam, és igyekeztem nem nagyon futni. :D Mr. Holmes-nak levelet is lehet írni a mai napig, ezek egy részét albumokban tették ki, elolvastuk őket, egészen pici gyerekek is írnak, hogy elveszett a cicájuk, meg kell keresni. ♥ A kis szobros installáció sajnos nem működött, de amikor működik (meg kell kérni az ottani dolgozókat, hogy kapcsolják be), akkor a sátán kutyája azt mondja, hogy vuffvuff, Holmes és Watson meg dülöngélnek jobbra-balra. Az egyik falon volt egy hely Mr. Holmes barátainak, ahova a névjegykártyákat tűzhették ki a látogatók, ki is tettük a céges cicanyulat meg az almás lányt — ha valaki esetleg találkozik velük, köszönjön nekik! :) A legeslegfelső apró kanyarban pedig egy korhű, nagyon szép vécécske volt. :)

A Sherlock Múzeum ajándékboltja megint a “minden van, jó drágán” kategória (sapka, pipa, bögre), ott is csak körülnéztünk, és inkább beugrottunk a közvetlenül mellette található Beatles üzletbe, ahol lehet kapni aranylemez replikákat meg plüss John Lennont. Nem viccelek. Ahova nem mentünk be, de szintén a közelben van, a Sherlock Múzeumtól északra található Regent’s Park, ahol a londoni állatkert is található, ez is legközelebbre marad, de aki oda készül, az már tudja, hogy a Baker Street megállótól pár perc séta. :)

Még erre a napra akartuk beszúrni a TARDISt az Earl’s Courtnál, de nem maradt rá idő (később pótoltuk), indulni kellett az Egyetemre. Gyorsan le is metróztunk a Mile Endig, ahol van egy nagyon szép zöld gyalogoshíd, csupa fű-fa-bokor-virág, nagyon jó a levegő, futásra ideális. Táblák hirdették, hogy gyalogolni jó, és minden nap egy mérföldet tessék sétálni, mert jót tesz az egészségnek. Mi aznap már valószínűleg 3-4 mérföldön túl voltunk, alig vártuk, hogy leülhessünk. Vagyis én, mert Ádám járkálva ad elő. :) Az előadás második felére Zsuzsi és Chris is megérkeztek, addigra végeztek a munkából, a vége után pedig úgy döntöttünk, hogy ünneplünk egyet, és nem Lewisham felé vettük az irányt, hanem a Kínai Negyedbe indultunk, enni egy jót. Na, ez nem jött össze, mert egy “jó drága, de legalább sz*r” kaját sikerült kifogni, Wang Mester szerintem Budapesten csuklott aznap este, sokat emlegettem bezzegelve. A fények viszont gyönyörűek voltak! Zsuzsi el is készítette rólunk az egyik kedvenc képemet. Kívülről megnéztük a Gay Hussar nevű magyar éttermet is, eleredt az eső öt percre, és rajtunk kívül senki nem vett elő ernyőt (minek), majd betértünk egy négy (vagy öt? hat?) szintes agyzsibbasztó M&M’s házba. Hát, ha láttatok már merchandise-t túllihegve, akkor ez az volt. Alsógatya, pizsama, jegyzetfüzet, bögre, kutyakabát, meg amit el bírtok képzelni, az édesség figuráival díszítve. Persze maga a cucc is kapható volt kimérve, akkora mennyiségben, hogy az egész üzletben émelyítő szag volt — nem finom, mert nekem leginkább a műcsokira hasonlított. Versenyeztünk, hogy ki talál nagyobb marhaságot, amit megpróbálnak eladni (mit próbálnak, sikerül!), aztán meguntuk és kijöttünk. Az élmény után átértékeltem a Harry Potter és a Sherlock boltok “mindent lehet kapni” kínálatát, mert az ott szolid és igényes volt ehhez a bazárhoz képest. :)

Már tényleg csak az maradt hátra, hogy hazainduljunk — gyalog átmentünk a Trafalgarra, megcsodáltuk a kivilágított mozikat, színházakat, aztán a Charing Crosson felszálltunk a vonatra, ami visszavitt minket Lewishamig.

A következő rész tartalmából: Irén nem volt otthon, a Tate Britain felére sem elég egy nap, újabb hatalmas séta turista-helyek érintésével, és teázás a Sohóban.