A második nap volt az igazi áttörés a londoni tartózkodásunk során. Nem mertem remélni, hogy ennyire hamar lesz, de nagyon örülnem neki, amikor végre éreztem. Illetve nem éreztem. Szerdán ugyanis még sokszor eluralkodott rajtam a pánik: tömeg volt, nem tudtam a szabályokat és ezért folyton nekem jöttek (mozgólépcsőn keep right, egyébként keep left, általában look right, egyébként néha look left). Az emberek folyton haladnak, nincs olyan, hogy valaki megáll és nézeget — turistaként ez is gond volt néha. Minek fotózom a Szent Pál tetejét, menjek már! A legjobb az volt, amikor egy idős hölgyet szerettem volna elengedni — én előre haladtam, ő jobbról jött, én meg jobbkéz szabály és “engedd előre az idősebbet” alapon megálltam és intettem neki, hogy menjen nyugodtan ő. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, esküszöm kevésbé idegesítette volna, ha átvágok az orra előtt, mint hogy megálltunk két másodpercre. Csak nézett rám, mint egy hülyére, hogy mi bajom van. Londonban menni kell, tök mindegy, hogy te se tudod, hova, de ne állj meg. Emiatt aztán volt pár pillanat, amikor azt éreztem, hogy ezt én nem fogom tudni megszokni, minden és mindenki idegen, kicsi és buta vagyok ehhez, inkább leülök itt egy padra aztán egy hét múlva szóljanak, hogy mehetek a reptérre — az lesz a legbiztosabb, különben úgyis eltévedek. Vagy leginkább most sarkon fordulok, és hazáig futok, mert ezt nem bírom. Ezt csak azért írom le, hogy lássátok: az, hogy megyek előre, mint egy bulldózer, nem azt jelenti, hogy az anyósülésen nem sikítozik az elkényelmesedett, besz*ri “józan eszem” — ő nyomná a rükvercet vissza a pocsolyába. Csak már megtanultam nem hallgatni rá, mert akkor sokkal jobb dolgok történnek. :) (És a hangocska egy idő után kussban marad. Nem mindig ad igazat, van, hogy csak utólag. “Na jó, nem is volt annyira hülye ötlet erre jönni.” Köszi. Én megmondtam előre. :D)

Na, ez múlt el másnapra. És persze csak akkor tűnt fel, hogy volt para, mikor már elmúlt. Tudjátok, az a hiányérzet. Valami nem stimmel, valami furcsaság van… mintha elhagytam volna valamit… vajon mi is lehet ez? Ja, persze: nem vagyok berezelve. Ah, a szabadság édes íze. Zsuzsiék elővakartak egy régi iPhone-t, vettek bele nekünk egy SIM kártyát, töltöttek rá 10 fontot (ebből a hét alatt összesen 3-at használtunk el), és a kezünkbe nyomták: Tessék, itt van rajta térkép, metrómenetrend, meg interaktív vonatos és buszos app. Utóbbiak miatt végre lecsurgott nekem, hogy mi is egy app valódi funkciója — nem, nem statikus adatok megnyitása a böngésző betöltése nélkül. Itthon a BKV (pardon, BKK) honlapja legfeljebb azt közli, hogy hát ennek a busznak a megállói a következők: Ferenciek tere, Szabad sajtó út, Erzsébet híd… Meg hogy általában hány percenként jár napközben, mikor indul az első, utolsó. Nem a konkrét busz, hanem a járat — úgy általában. A most csütörtökön Szombathelyre induló vonatomról pedig azt tudom, hogy melyik pályaudvarról indul és hánykor. Punktum. A többi majd kiderül, ha odaértem az állomásra. Ilyen világi háttérrel nem csoda, hogy elképzelni sem tudtam, mire képes egy közlekedési app, ha van hozzá infrastruktúra. Beépített pittyogók a buszon, checkpointok, amelyek jelzik az alkalmazásnak (és a megállókban az elektronikus tábláknak), hogy épp hol jár a buszom, vonatom, akármim, késik-e, melyik vágányra érkezik, és a többi. Ajrópa. Telefonnal felvértezve már teljességgel kizárt volt, hogy eltévedjünk Londonban. Hetijegyes Oyster, biciklibérlők melletti térkép, segítőkész helyiek meg a Google Maps — ide nekem a királyi oroszlánt is!

Szerdán ezért bátrak voltunk, és nem Zsuzsiékkal indultunk reggel. Kicsit ráérősebben reggeliztünk, és kutakodtunk a neten. Előző nap ugyanis annyira bejött a Speedy’s, hogy felmentünk a Sherlockology-ra, és megnéztük, hogy a többi forgatási helyszín merre van, hátha arra járunk. Mit ad isten, aznapra a Tate Britain-t pécéztük ki magunknak, hát pont ott van pár utcára tőle Belgravia, ahol Irene Adler lakásának külső felvételeit forgatták, és mellette ott van a pici utcácska, ahol John és Sherlock pofozkodtak. Listára felvéve, kulcs, mobil, ernyő, pénz bepakolva, flakonos víz (szűrős kancsóból, mert alapból vas-ízű a csapvíz) feltöltve, off we go!

… Nem tudtunk kimenni az épületből, mert nem találtuk a kapunyitó gombot. Szerencsére épp jött egy lakó kintről, és kieresztett minket.

Szóval, where were we? Off we go! 

A Victoria Station felé mentünk, a munkába igyekvő tömeggel együtt. A helyiekkel vonatozunk. A HELYIEKKEL VONATOZUNK. Két marha, aki még mindig mindent lefotóz — például a “nem is tudtuk, hogy itt van, gyorsan, kapd elő a telefont!” Battersea Power Stationt (John és Irene ott találkoztak, miután Irene-ről kiderült, hogy… nem spoilerezek, szóval az.) Éljenek az erőművek! A Victoria vasútállomásnál megint csekkoltuk a térképet, és elindultunk délnek, az Eccleston Street felé, ahol már jöttek is a szép házak. Belgravia olyasmi, mint Budapesten a Rózsadomb, csak lapos, és puccosabb. Egyre kevesebb vöröstéglás ház volt, megjelentek a fehérre meszelt homlokzatok, és persze fotóztuk az épületeket rendületlenül. Irene az Eaton Square-en “lakott”, ez egy szép, lugasos tér, körben a házakkal. Előtte egy picike zsákutca az Elizabeth Streetről nyíló Boscobel Place, ahol az ominózus pofozkodás történt — nagyon érdekes volt látni, hogy tényleg egy ottani mellékutcában vették fel a jelenetet, nem csak úgy akárhol. Irene (nekem per Irén) utcájánál a szokásos “itt jártunk” vigyorgás helyett Ádám ötletére imitáltuk a jelenetet, ha már előző nap a “vonatos izé” úgy bejött. Kölcsön ájfónnal irénezni menő. Ezután egy nagy kanyarral indultunk a Tate Britainhez, útközben belebotlottunk a Random House kiadó épületébe (nagy betűkkel hirdették, hogy jön az új Bridget Jones könyv), majd Millais szobra jelezte, hogy jó helyen járunk.

Az épületet épp renoválták, így egy oldalsó bejáraton lehetett bemenni. A recepciós úriember segítőkészen elmagyarázta, hogy mi merre van: az egyik szárny az első világháborúig tartalmazza a műalkotásokat, a másik pedig utána. (Mivel annyi műalkotás van, a Tate-ből 2000-ben kivált a Tate Modern, utóbbi van a Szent Pállal szemben a Millenium Bridge túloldalán, és a kortárs műveknek ad otthont, a “sima” Tate Gallery meg megkapta a Britain-t a nevéhez.) A belépés az állandó kiállításra természetesen ingyenes. A múzeumban lelkes, hangos gyerekcsoportok voltak, egyenruhás kisiskolások, akik a földön fetrengtek, rajzoltak a vázlatfüzetükbe. Jó volt nézni, mennyire része az oktatásnak a múzeumlátogatás — később a British Museumban még durvább volt, öt teremben volt összesen húsz különböző gyerekcsoport (az egyenruhákból ítélve), isteni volt hallgatni, ahogy rácsodálkoznak a dolgokra, és hogy nekik ez ennyire természetes.

A Tate Britainbe elsősorban a preraffaeliták miatt mentünk, de gyönyörű a tárlat, az elején minden képnél egy percet töltöttünk, és kiszámoltuk, hogy ilyen tempóval jövőre sem végzünk. Hatalmas élmény volt Waterhouse Lady of Shalottját élőben látni, bár jó magasra helyezték, megnéztem volna nem nyakkitörve is. Ami különös hatással volt ránk, az John Martin apokalipszis-festményei; nyugodtan keressetek rá Google-ön, de úgy nem jön át, hogy mekkora ereje van. Élőben akkora mindegyik, mint egy szobafal. (Sherlockosoknak zárójeles anekdota. Mielőtt megnéztük a festő nevét, Ádám odaszólt, hogy “Figyi, nézzük meg, hogy ki festette ezeket, aztán próbáljuk megjegyezni a nevét, hogy otthon rákeressünk… Hogy is hívják? John Martin? … Na, vajon miről is jegyezhetnénk meg?” :D) Ki volt írva, hogy fotózni tilos, ennek ellenére szinte mindenki fotózott, legközelebb majd mi is bátrak leszünk, mert Dante Gabriel Rosetti sem volt piskóta, de az egyik legjobb az emeleten található különszoba, ahol nem volt szinte egy látogató sem, és William Blake nyomatait állították ki. Beléjük lehetett bújni, annyira részletesek… Két angolszakos bölcsésznek egy ilyen hely maga a Mennyország (John Martin azt is lefestette, szerinte így néz ki. Ezt megint tessék 3×4 méteres verzióban elképzelni.)

A világháború előtti rész második felén már szinte rohantunk, a világháború utáni szárnyra pedig be se mentünk. Ez is belekerült a “jövőre visszajövünk” pakliba. (Ilyenkor, mint Jack doki a LOSTban, elgyötört arccal közöltük, hogy “We have to go back!”) Ami nem maradt ki, az viszont a múzeum bolt (gift shop), ami mindig a múzeumlátogatás egyik legjobb része (Zsuzsi úgy mondta, hogy egyes múzeumoknál jobb, mint maga a kiállítás! :D). A Tate-ben is csodás válogatás volt albumokból, könyvekből — nem csak a kiállított tárgyakkal kapcsolatban. Volt irodalom, festészet, szépirodalom, szórakoztató irodalom, gyerekkönyvek (kifestők, mesekönyvek, foglalkoztató könyvek), és egy csomó érdekes dolog, onnan is már úgy kellett elrángatnunk magunkat. Egyébként nagyon jó a brandingje a múzeumoknak: az ismertebb kiállított tárgyak színvilága, motívumvilága visszaköszön selyemkendőkön, bögréken, naplókon és egyéb tárgyakon. Isteni ötlet. (A British Museumban még hieroglifa-mintás konyharuha is volt. :D) Végülis ez lenne a lényeg, nem? Hogy a művészet meg a kultúra integráltan a mindennapok része legyen, ne valami piedesztálra helyezett izé, amit néha megnézünk és okosan bólogatunk (és marhára nem értünk). És mennyivel másabb egy Rosetti köves bögréből inni a reggeli feketét! ;)

Mivel tele volt a fejünk, úgy döntöttünk, hogy a délutánra kitűzött National Gallery-t is elnapoljuk vagy máskkora, vagy legközelebre (legközelebb lett belőle), mert kár rohanni, és egy napra bőven elég egy múzeum. Inkább megint a standard turistáskodás mellett döntöttünk. Jött a következő nagy adag séta, méghozzá a Westminster felé. Délről érkeztünk, ezért először a Parlament nem-BigBen-felőli oldalánál lyukadtunk ki, a Victoria Tower Gardensnél. (Aki szeretné nézegetni, annak ez a térkép jó közeli a helyről.) Ennél a pontnál elkezdtem érezni, hogy a lábamban az izomláz már régen túlhaladt a vádlimon és lassan fenékig ér. :D Éljen a sok séta. Mielőtt azonban közelebb mentünk volna, lőttünk ebédet.

London tele van a Pret a Manger (evésre készen) nevű helyekkel, amit Pret-nek becéznek. Két fiatal egyetemista alapította, akiknek elegük volt abból, hogy nincs normális étkezési lehetőség, csak puccos, drága étterem, vagy agyonfeldolgozott gyorskaja, így aztán mivel nem találtak alternatívát, megcsinálták ők. (Ez már csak így szokott lenni, lesz majd még egy ilyen sztorim a következő nap krónikájában. :D) Vannak meleg és hideg szendvicseik, salátáik, desszertjeik, kávé, tea, és minden nap egy húsos, egy vega és egy vegán (!) leves. Vásárlásnál fontos nézni, hogy bizonyos ételekre (a nem melegekre általában) két árat írnak, a helyben fogyasztott fogásokra ugyanis rájön még a VAT (value added tax, olyasmi, mint az ÁFA). Ezt elengedik, ha elvitelre veszed az ennivalót, ami jó spórolás, másrészt meg garantálja az ülőhelyet, ha mégis helyben fogyasztanád. Ételtől függően a VAT megléte akár 1,5 font különbséget is jelenthet, ami egy csóró turistának nem mindegy. :) A Pret amúgy azon kevés helyek egyike, ahol rendes ingyen wifi van (nem az összes üzletükben, de a legtöbben van), és nem csak egy óráig ingyenes, mint máshol. A székek mellett a falon pedig még konnektor is van, így ha mobiltöltésre vagy laptop-etetésre is szükség van, plusz még neteznétek is, akkor a Pret jó bázis. Most már azért beszélek az ételekről is. :) Mindent frissen készítenek, amit lehet, fair trade és organic alapanyagokból, a nap végén megmaradt árut pedig a hajléktalanoknak adják. Pirospont. Mi egy póréhagymás krumplilevest és két falafeles tekercset vettünk, plusz kértem egy tejeskávét, és ezért fizettünk 12 fontot. A tekercs akkora volt, mint az alkarom, volt benne hummusz, halloumi sajt, falafelgolyó, zöldségek, meg mindenféle finomság. A leves sűrű volt, megállt benne a kanál. Kettőnknek pont jó volt ebédre, és az árral is elégedettek voltunk, mert a napi kajára szánt kvótánk alatt volt. :)

Miután feltöltődtünk, elindultunk a Westminster apátság felé. Délről érkeztünk, így a Dean’s Yardon keresztül közelítettük meg: zöld fű, szép épületek, csak a szokásos. :D Az apátságba nem tudtunk bemenni, épp mise volt, amire beülhettünk volna, de akkor egy óráig se ki, se be, úgyhogy inkább kívülről megcsodáltuk. Azt hiszem, ha misére megy az ember, akkor nem kell jegyet venni (egyébként £18 per kopf), de ezt majd erősítse vagy cáfolja meg valaki nyugodtan (logikusnak tűnne, hogy azért nem szednek belépőt…). A Szent Pál is belépős volt, de eléggé benn van a kassza, így valamennyire be tudtunk sétálni és körbenéztünk fizetés nélkül. :)) Ide is kijutott egyébként a gift shopból, volt “honourable lady” feliratú bögre, meg “leader of the opposition” is. (Én olyat kérek, hogy lady leader of the opposition! :D)

Persze a legnagyobb szívdobbanás az volt, amikor először megláttuk az óratornyot (a Big Ben ugyebár a harang, ami benne van, now you know), pont elment előtte egy piros busz is, a háttérben a London Eye… Kezdtem elhinni, hogy tényleg itt vagyok! :) A toronynál érdemes tudni, hogy ha elindulunk a hídon a túlpartra, jobb kéz felől lesz egy kis lépcső, ami a metróhoz vezet. Nincs nagyon kiplakátolva, de itt egy pillanatra nagyon közel lehet menni a toronyhoz, egészen a tövéhez, és akkor látszik igazán, hogy milyen hatalmas. Cuki helyiek megint lőttek rólunk egy páros képet, így végre nem csak egyenként szerepeltünk az összesen. :D

Már nem maradt más program mára, este volt egy találkánk Ádám haverjával, Lee-vel a Sohóban, addig kellett elütni az időt valamivel, így kitaláltuk, hogy elsétálunk a Buckingham Palotáig. Közben belestünk messziről a Downing Street 10-be, utólag láttam a térképen, hogy jól elmentünk a Yard mellett (pedig Lestrade-nak is beintegethettem volna, na majd máskor). Szépen sütött a nap, végigsétáltunk a St. James Park mentén, láttuk, ahogy egy mókus terrorizál egy varjat, és lefotóztuk kintről a palotát. Nem mentünk be sehova, csak gyönyörködtünk a tájban, élveztük a friss levegőt és beszélgettünk. A Sohoba már metróval mentünk át, itt vettük észre először, hogy felvettük a tempót, még egyszerre is léptünk a balra tartó tömeggel, és automatikusan pittyogtunk ki-be az Oysterrel.

Az Oxford Circusnál iszonyat tömeg volt, pont munkaidő végére értünk oda. Egy kicsit kavarogtunk, mire megtaláltuk egymást Lee-vel, de aztán csak meglett. Mivel éppen egy “semmit sem ehetek” diétán van (cukor, liszt, glutén, effélék), nem pubba ültünk, hanem egy helyes kis teázóba, amit úgy hívnak, hogy Yumchaa. :) Ádám evett egy cheddar-os scone-t (általában pogácsának szokták fordítani, ahhoz hasonlít a legjobban), meg egy brownie-t — én csipegettem belőle, mert még mindig tele voltam az ebéddel –, és ittunk finom gyümölcsteát. Már sötétedett, mikor megint végignéztük a kivilágított színházakat, mozikat a Charing Crosshoz vezető úton, és kilenc-tíz óra között meg is érkeztünk Lewishambe. Zsuzsiék már otthon voltak, még közösen tévéztünk, én megírtam a things i love thursdayt (mert azt ugye nem lehet időzíteni ;)), aztán eltettük magunkat aludni.

A következő rész tartalmából: piacolunk, a vegán hamburger is lehet finom, megiszom életem legjobb kávéját, és elszabadulok a Bootsban.