A pénteki nap volt az első olyan, amikor Zsuzsival és Chrissel végre rendesen tudtunk császkálni — mindketten kivették a délutánt, és alig vártuk, hogy közösen kalandozhassunk. Úgy beszéltük meg, hogy Ádámmal dél körül bemegyünk Zsuzsi munkahelyére (a Taylor James reklámügynökségnél dolgozik, és már válaszolt is a Szeretem a munkám kérdésekre, mert nagyon izgalmas, amit csinál, majd meglátjátok!), aztán onnan átmegyünk Chrisért, aztán folytatjuk az utat.

Mielőtt azonban Zsuzsihoz mentünk volna, volt egy szabad délelőttünk, amikor is még sikerült egy-két programpontot letudnunk. Először is elmentünk metróval az Earl’s Court megállóhoz, ahol még áll a hatvanas évekből egy jellegzetes, kék rendőrhívó telefonfülke, ami önmagában ugyebár nem lenne nagyon izgalmas, ha nem így nézne ki a Doctor időutazó gépe, a TARDIS is. Egy újságos közvetlen közelében van, semmi extra, nincs sorbanállás, mint a vágánynál a King’s Crosson, úgyhogy tudtunk is lőni néhány roppant titokzatos képet. És ha már bejött a pózolás, ezúttal azt az utasítást kaptam, hogy „csinálj úgy, mintha Zsuzsiék lakáskulcsával megpróbálnád kinyitni az ajtaját, és nézz hátra, hogy nem lő-e egy Dalek”. Ilyen tökéletes rendezői instrukciónak nem lehet ellenállni. Move over, Peter Capaldi!

Közel volt a Hyde Park, és most jártunk erre, ezért kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni, mert legalább egy csücsköt látni kell belőle, ha már itt vagyunk. :) Szép volt, zöld, láttunk megint mókust, és a fák mögött látszottak a felhőkarcolók is. Néhányan piknikeztek, sokan futottak (külön futósáv van, hogy ne a betonon kelljen szétizélniük a térdüket), bicikliztek is. Nem volt időnk nagyon körbe nézni sajnos, majd még vissza szeretnék menni, bár állítólag a helyiek inkább a kisebb parkokat (St. James, Regents) preferálják, mert kedvesebbek, hangulatosabbak. :) A Speaker’s Cornernél csak sarok volt, speaker egy sem, találtunk viszont egy cuki fagyisbódét, igazi csavaros fagyival, és mivel messze volt még az ebéd, tízórainak fagyiztunk egyet az őszi londoni időben (aznap nem ez volt az utolsó fagyink! :)). Nagyon krémes, tejszínes volt, szerintem a legjobb csavaros fagyi, amit ettem. A Marble Arch megállónál szálltunk fel a metróra, jó pisiszagú volt metróaluljáró, meglepően otthon éreztük magunkat. :)) És ekkor volt az egyetlen kóválygásunk a metróban, mert a Northern Line északon elágazik, valahogy úgy, mint a négyes-hatos villamos itthon, emiatt át kellett szálnunk, de még pont időben megérkeztünk Shoreditchbe, ahol Zsuzsi dolgozott. Shoreditch egy marha jó kis környék, tele van street arttal, jobbnál jobbak, tényleg művészi igénnyel festik őket, alig győztük fotózni. Szinte minden sarkon van egy műalkotás, érdemes körülnézni! Az egyik legjobb Rodin Gondolkodója volt, klotyón ülve, okostelefonnal a kezében. :D Mi az Old Streetnél szálltunk le, kelet felé sétálva minden házfalon van valami érdekes. Az egyik mellékutcában egy jól kidíszített részen pont egy rapvideót forgattak – autentikus díszlet, igazuk van! :) Aki szerencsés, még egy-egy Banksyt is elcsíphet. (Shoreditch-ban volt egyébként leparkolva a Doctor TARDIS-a a legeslegelső Doctor Who részben, amit 1963. november 23-án vetítettek le a BBC-n — ezt utólag olvastam most, az 50. évforduló kapcsán :))

Zsuzsinál volt a hiperszuper fényképezőgépe, így onnantól kezdve, hogy csatlakozott, már ő is fotózott, az ő képeit is mutatom (általában amin Ádám meg én vagyunk ketten, vagy meghaltok a gyönyörűségtől, mert olyan szép, az az ő műve :D). Zsuzsi fotóblogját itt találjátok. Szép, modern épületeken keresztül átsétáltunk a Liverpool állomásra, ahol fogtunk egy buszt, és ezzel megvolt az első londoni buszozásunk! Piros volt, emeletes, volt hely az emelet elején, úgyhogy full vigyorral buszoztunk, mint az ötévesek. Így mentünk át a Temze túlpartjára a nagy londoni tűz emlékének állított Monument mellett (fel lehet menni egyébként a tetejére körülnézni), és megérkeztünk Chris munkahelyéhez, majd együtt elindultunk ebédért. 

London öregvárosának közepén voltunk, börtönmúzeum, Globe színház, régi katedrálisok, és itt volt a nap fénypontja, a Borough Market. Igazi, piacos hangulat: az elején kész kajákat lehet vásárolni – süteményeket, szendvicseket, sülteket, grillezett cuccokat, salátát -, hátrébb pedig az alapanyagokat lehet beszerezni. Több száz éves piacon piacolni különleges élmény. Mi gyorsan kerestünk valami vega fogást – nem volt nehéz, még választék is volt indiai, ázsiai fogásokból -, végül a The Veggie Table nevű asztalka mellett döntöttünk. Egy fiatal házaspár alapította a vállalkozást: megunták, hogy mindenhol csak húspótlós vega fogások vannak, ők pedig teljes értékű alapanyagokból (zöldségek, gabona) akartak főzni, és mivel nem csinálta meg senki, megcsinálták ők. (A legtöbb vállalkozás így indul, a Pret is így kezdte. :)) Hamburgereket árultak különféle salátákkal. A halloumi-sajtos puffancs már sajnos elfogyott, úgyhogy a vegánt ettük, de így is isteni volt. Hozzá krumplisaláta, zöldsaláta, a zsemle (jó tömény, teljes kiőrlésű!), a puffancsban pedig a legjobb a lilahagymalekvár volt. Mm-hm. Annyira jól laktam vele, hogy igazából vacsorát már nem is ettem aznap, csak nassoltam, és untig elég volt. A hamburgereket egy templomkertben ücsörögve fogyasztottuk el, aztán bevettük a piacot. A legtöbb helyen volt kóstoltatás, olyan isteni sajtok voltak, hogy ott nyögdécseltünk a pultok előtt (hülye sajtőrült külföldiek), több kilós olasz parmezán… ááá! Imádok piacra járni, szóval nekem a kajával nem lehet csalódást okozni. :) Kóstoltunk még mézédes paradicsomot, meg még több féle sajtot, feleztünk egy „custard tart”-ot (levelestésztán sült vaníliapuding lényegében, itt a receptje), láttunk egzotikus húsboltot zebrahússal, krokodilhússal, meg kenguruval (halál komoly), és megpróbáltuk Zsuzsi kedvenc olívását megkeresni, de a helyén egy tésztázó nyílt.

A piac hátulján van egy ismerős házikó, bizonyos Bridget Jones lakott ott a filmben, ha majd újra nézitek az első filmet, akkor amikor esténként megy haza a munkából, pont a piac felől érkezik. Mi azóta újranéztük, és jó volt örülni annak, hogy tudjuk, hogy hol van. :) (A film óta fölé épült egy vasútvonal.) A fenti képen a bal alsó sarok Bridget háza.

A világ legjobb kávéját a Monmouthban főzik, ezt most így kijelentettem, és nem akaródzik visszaszívni. Mindig őrült nagy sor van, de pont kifogtuk, hogy három percen belül lett egy lattém. Olyan selymes volt, olyan isteni, és mindezt 2.20 fontért… a hülyének is megéri, hát még nekem. Igen, az ilyen kávénál értem a felhajtást! Persze az élményt fokozni kell, a 3BIS fagyizóba is beugrottunk egy-egy kenés fagyiért. Pisztácia. Étcsoki. Mennyország. Ja, és volt egy sajtbolt is mellette, oda bekéreszkedtünk leselkedni, és kollektíven gügyögtünk a sok szép sajtgurigának.

Zsuzsi kedvenc olívását (The Fresh Olive Company) végül megtaláltuk; nem bezártak, csak elköltöztek. Itt aztán sikerült megkóstolnunk a világ legjobb aszalt paradicsomát (ez egy ilyen nap volt :)), hoztunk is belőle haza egy húsz dekát. (Már elfogyott. :(() A kóstolás közben még nyalogattam az étcsoki fagyimat, meg is jegyezte az eladó hapsi vigyorogva, hogy „Chocolate with sundried tomato? How very Heston Blumenthal of you.” Ez megy az önéletrajzomra, thank you very much. :)) Valahogy így jól nézne ki: „The Hungarian Heston Blumenthal” – Olive Guy from Borough Market. Nagyon meggyőző, nem? :D

Késő délutánra jelenésünk volt a Somerset House-ban Julcsinál, aki ott dolgozik, így újra buszra ültünk, ám ezúttal az öko-bio hidrogén csodabuszra, ami nem bocsát ki semmilyen káros anyagot, és vízzel fut. Marha drága, így csak próbaüzemen van néhány darab a városban, és most hosszú távon megnézik, hogy mennyit fogyaszt, behozza-e az árát, meg ilyesmi. Szép türkiz színe volt. :) A buszokról egyébként azt kell tudni, hogy csak befelé kell pittyogni az Oysterrel, leszálláskor már nem. Felszállás az első ajtón, leszállás a többin, illetve a buszokat néha le kell inteni, mint a taxit, különben nem állnak meg (ezt request stop felirat jelzi a buszmegállóban, illetve piros alapon fehér jelecske – ha fehér alapon piros a jel, ott mindenképpen megáll a járat – ez az ábra segít).

Julcsi régi budapesti barátunk, eljött Ádám előadására is, akkor hívott meg minket a munkahelyére, a Fernandez & Wells kávézóba. Kiderült, hogy metróőrült, mint Chris, úgyhogy ezen jól eldumáltak, mi meg ittunk kakaót, kávét (koffeinmenteset – a Monmouth bőven elég volt egy napra koffeinből!), Zsuzsi fotózott, és azt hiszem, ez volt a legkevésbé turistás dolog, amit csináltunk. Barátokkal kávézni és bolondozni. ♥ Bármilyen országban fantasztikus. Julcsi egyébként isteni kávét főz, és ne engedjétek, hogy az ellenkezőjét mondja. :)

Ez a nap volt „shopping nap”-nak kikiáltva, ami azt jelentette, hogy limitált büdzsével megnéztük, mit kínál az Oxford Circus. Két dolgot akartam mindenképpen: bemenni a Paperchase-be, Zsuzsi kedvenc papírboltjába, és Revlont venni valamelyik Bootsban. Minden más csak ráadás. Megnéztük a Savoy bejáratát, ami az egyetlen hely Angliában, ahol nem bal oldalon megy a közlekedés. A jobb kormányos kocsiban ülő taxisofőr ugyanis ekkor úgy tudta kinyitni az utas ajtaját az ajtó előtt leparkolva, hogy kinyúlt az ablakon, és nem kellett kiszállnia. Utas jobb oldalon ült a sofőr mögött, és szépen kiszállt, és bement a Hotelbe.

Az Oxford Street egyébként is tömegnyomor, péntek este meg pláne, úgyhogy a „Nézzünk körül a Topshopban!” annyiból állt, hogy bementünk, felsikkantottam, hogy „Nyuszis pulcsi!”, Ádám megkérdezte, hogy „Kéred?”, én megnéztem, hogy mennyibe kerül (40 font), mondtam, hogy „Most nem”, és kimentünk. :D Szerencsére kevesebb ember paperista mint fashionista, a Paperchase-ben nem kellett tülekedni, hogy megcsodáljuk a jegyzetfüzeteket, matricákat, képeslapokat és mindenféle csodát. Az üzletláncnak több helyen van boltja, a King’s Crossnál is van egy, meg minden nagyobb helyen, és (vigyázat) webshopjuk is van. Ádám kapott egy nyuszis bögrét (Zsuzsitól), metrós mappát (tőlem), én egy betűnyomdát (Zsuzsitól). Jó lesz scrapbookozáshoz, filofaxba! Már az asztali naptárba nyomtattam pár feliratot. :)

Poénok: Adam Street, és Giant Blue Cock (nem összekeverendő! :D)

Az utca legnagyobb Bootsában néztünk Revlon után. A Boots is üzletlánc, olyasmi, mint a DM, de mérettől függ, hogy milyen a kínálat. A reptereken, vasútállomásokon levő pici Bootsok inkább az utazós holmikra (kis kiszerelésű szappan, sampon, törlőkendők), vészhelyzetben szükséges eszközökre (fájdalomcsillapító, kötszerek) szorítkoznak, a legnagyobb dekorkozmetikumos kínálat a nagyobb üzletekben van. Mázlim volt (az út során már nem először): épp akció volt október végéig, több tucat márkára érvényes volt a „vegyél egyet, a második féláron” akció. Így aztán jó tíz perces tanakodás és bőség zavara után beszereztem egy Revlon Lip Buttert natúr színben a mindennapokra, egy Revlon Kissable Lip Staint (tartós ajakszín) sötét bogyószínben (őszi kedvenc!), egy Revlon korrektort, és egy Essie körömlakkot. Így az akció lényegében nálam úgy jött ki, hogy hármat fizet, négyet kap. :) Majd megmutatom őket egy külön bejegyzésben, de elárulom, hogy nagyon érdemes az angol kínálatban megnézni a korrektorokat, alapozókat, mert sokkal nagyobb a variáció a sápadt bőrszínekben, mint itthon. Én olyan Hófehérke vagyok, hogy sok márkából a legvilágosabb szín is sötét, vagy nagyon sárgás rajtam, de a Revlonnak a legvilágosabbja pont jó. Éljenek a sápadt angol hölgyek! Az Essie körömlakk pedig szintén egy őszi szín, szürkés, az a neve, hogy Master Plan, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a színét vagy a nevét imádom jobban. (Alap és fedőlakk nélkül egyébként 4 napig hibátlanul bírta, ami nálam rekord!) Na, de a sminkekről majd később, külön, részletesebben, szépen befotózva, mert megérdemlik. :)

Tökéletesen boldog voltam a betűnyomdámmal, rúzsaimmal, korrektorommal, ezért a shoppingot lezártnak tekintettem, mehettünk tovább nézelődni. A nap utolsó látványossága a Trocadero volt, ahol Ádámmal 2001-ben már voltunk, akkor is nagy hepaj volt – videojátékok, villogó cuccok, szerencsegépek mindenütt, középen pedig egy nagy „fizess azért, hogy felhúzzunk magasra, és jól leejtünk”-szerkezet. Brrr. Azóta sem lett szebb, én gagyizmónak nevezem az efféle kínálatot: az animés bolt csupa másolt, nem eredeti plüssállatokat és pólókat tartalmazott, borzasztó minőségben. (Szaknyelven ezt hívják bootlegnek; a Disney-vel is előfordul, mikor picit nem olyan a hercegnők haja vagy ruhaszíne, meg nincs rajta a védjegy, de a mélypont az a totál torzfejű Miki Egereknél kezdődik. :)) Ádám szokása szerint megnézte a játékokat: van egy, amit húsz éve keres, egy szigligeti strandon volt egy 20 Ft-os bedobós automata, amin futott egy játék, és azóta se tudja, hogy mi az, ezért mindenhol megnézzük, hátha. :) Kétdimenziós, mászkálós-ugrálós játék volt, egy vagy két főhőssel. Egy faluban jött egy tank, amibe vissza kellett dobálni a kézigránátokat, meg egy repülő anyahajót kellett megrohamozni csészealj-szerű repülőgépekkel, aztán jet-skivel kellett eljutni valami távolkeleti nagyvárosba. Ennyire emlékszik, tovább nem jutottak az ottani gyerekekkel, ha bárkinek van ötlete, szóljon. :D

A Trocadero után már mentünk vissza Lewishambe, a másnapi program is húzósnak ígérkezett, kellett az alvás. Aki idáig elolvasta, az kap egy virtuális Monmouth kávét. :)

A következő rész tartalmából: az olvasótalálkozó napja, bespájzolok magazinból, Ádám előad (megint), és elmegy a hangja, és hajóval megyünk haza.