Tegnap a szüleimmel Debrecenbe autóztunk, rendbe tenni a nagypapám sírját. Az ott töltött idő és az utazás ideje megegyezett egymással, ami nem ideális, de arra éppen jó volt, hogy emlékezzünk, beszélgessünk, és töltekezzünk az ősszel. A Nagyerdőben és a temetőben is fantasztikus őszillat volt, nem győztem fotózni a szép fákat, a sírköveket, mindez pedig napsütéses 25 fokban. Nagyon szépek a temetők november elsején este, sötétedés után csupa mécsessel, de nekem így napfényesen, ragyogó színekben még jobban tetszik. És örültem, hogy a mókus vigyáz a rendre. :)
Debrecen messze van ahhoz, hogy minden november elsején elmenjünk (főleg anyuéknak Szombathelyről), de természetesen az emlékezés nem merülhet ki a sírgondozásban. Nem az számít, mennyire vagy “közel” fizikailag ahhoz, akit szerettél. De igen, segít, és jó pepecselni a virágokkal, kiválasztani, hogy milyen színű kerüljön a vázába, a földbe, hova tegyük a mécseseket. Biztos, hogy enyhíti a tehetetlenséget, és megmutatja, hogy még mindig tudunk gondoskodni. Az élők a holtakról, ők rólunk, mi egymásról… Anyu elültetett két cserép krizantémot, lesepregettük a sírt, illetve apuval megszereltük a fagytól kettérepedt virágtartót. Apu a kidobott koszorúkhoz ment drótért, de végül egy lekopaszított művirág drótalapját találta a kuka mellett, ami még jobb volt, mert a műanyag bevonata miatt nem fog rozsdásodni sem. Egy közelben dolgozó mesteremberrel levágatta róla a felesleges részeket, a 15-20 centis drót-darabokból pedig olyan hosszú drótot készítettünk, ami körbeérte a vázát, és megtartotta a helyén a letört részt.
A debreceni sírban nyugszik a nagypapámon kívül Kati, a nagypapám húga, aki motorbalesetben halt meg 31 évesen (ráadásul várandós is volt — miatta hallgattam egész gyerekkoromban, hogy “motorra ülni tilos”; a robogózásba azért jól beleszerettem), a nagypapám szülei és nagymamája, szóval az én ükmamám. Sok régi emlék kötődik ehhez a sírhoz. Gyerekkoromban a nagymamámmal jártunk ki, ő szerintem havonta járt átlagban, vagy még ritkábban, és ha nála nyaraltunk a tesómmal, mentünk mi is. Trolival zötykölődtünk; azt hiszem, a debreceni volt az első troli, amin ültem életemben. Sepregetés (szigorúan pici cirokseprűvel), virágigazgatás után leültünk a kő szélére, beszélgettünk, Túró Rudit ettünk — ez volt a szertartás. :) A nagyi útközben rámutatott az összes ronda művirágra, és közölte, hogy “ha meghalok, ne merjetek ilyet hozni, inkább sz*rjatok a síromra”. :D Most Szombathelyen nyugszik, mert az meg a másik kérés volt, hogy “nagyapád mellé ne tegyetek, mert felkelek és kimászom a föld alól” (a hetvenes évek végén elváltak). A mamitól tanultam még valami fontosat. Az ő anyósa ragaszkodott a vasárnapi temetőlátogatáshoz. Akkor még szombaton is munkanap volt, a család szeretett volna pihenni, de nem — anyós vezényszavára menni kellett a temetőbe, órákat, közösen, minden hétvégén, nincs apelláta. Ez a dédmamám amúgy sem volt egy egyenes asszony, sok tekintetben képmutató volt: a temetőbe járás presztizskérdés volt nála (“mit szólnak, ha nem megyünk minden héten”), miközben a föld felett levő családtagjaival közel sem bánt olyan jól, mint a föld alatt levőkkel. Emiatt mondta a nagymamám, hogy igen, persze, tiszteletben kell tartani a halottakat, de még fontosabb lenne tiszteletben tartani az élőket…
Hát, ilyen temetőbe-járós gyerekkorom volt, renitens nagymamával. ♥ Tisztelem a halottakat. Tiszteletben tartom az élőket.
Jó arc volt a Nagyid :) és igaza is volt/van: nem szabad azzal foglalkozni, hogy mit szólnak mások, meg mit illik, mert ha ez nem egy belülről jövő késztetés, akkor hiába…
Mi minden évben-amikor legalábbis nem dolgozom aznap- Halottak napján körbejárunk a rokonok által lakott falvakon. A családom fele szerint ez macera, én abba a felébe tartozom akik szeretik. Nem az elhunytak, hanem az élők meglátogatása miatt. Olyan sok rokonom van (nagyimék heten voltak tesók, közülük a négy csaj még mindig él <3, és hát a közelebbi rokonok sincsenek kevesen), és olyan ritkán találkozom velük, hogy én előre várom már ezeket az utakat, mindig nagyon jól szokott sikerülni.
A rokomlátogatás nekünk is élmény volt az idén, férj meg is fogalmazta, hogy ez most olyan ünnep lett mint a karácsony ( bár azt utálja most jut eszembe, ezt tisztáznom kell még mit is értett ezen..) . A szülőkre iyenkor rátör a mesélhetnék, és ezt tudom majd mesélni a dédikről, nagybácsikról, nénikről a gyerekeimnek is. Szóval végül is ha máskor lenne a szülinapom másképp élném meg.
Egyszer én is azzal vihogtattam meg a temetőlátogatástól lekonyult családomat, hogy aki művirágot hoz nekem ahhoz visszajárok majd…
A Zuram és én is idén veszítettük el az utolsó nagyszülőnket. Nagyon nehéz visszanézni a családi videókat, ráadásul a kétévesünk minden tőlük kapott tárgyra rámondja: Déditől. És mindig keresi is őket, de mutatja, hogy “odaföl” mentek Jézuskához. Szerintem igenis meg kell gyászolni a halottakat, de túl kell lépni a gyászon, és derűvel visszaemlékezni rájuk. Nálunk a halottak napja sosem volt temetőlátogatós: inkább előtte egy-két héttel rendbe tettük a sírokat, meg persze egész évben rendszeresen kijártunk. Nov. 2-án otthon emlékeztünk rájuk, egész nap égett egy gyertya azokért, akik már nem tudnak velünk lenni.
A temetőbe járás és az emlékezés nekem is a nagyszüleimhez kötődik elsősorban. A nagymamám minden tavasszal, Ilona napkor leszedi a dédelgetett gyönygyvirágot a kertjéből, mert az volt a dédmamám kedvence – viszi neki a névnapjára. :)
A novemberi temetőzés hagyomány, legalább egy fél délutánt körbesétálunk és emlékezünk azokra akiket szeretünk… Ideje lesz már meglátogatnom nekem is a nagypapámat…
Nagyon szeretek temetőbe járni. Mindenszentekkor este mindig kimegyünk közeli nagy temetőbe és gyönyörködünk az égő mécsesekben. Mi is viszünk ki mécseseket és gyújtunk azokon a sírokon, amiket nem látogat senki.
Elsején van a szülinapom. Gyerekkoromban évekig gyertyagyújtás a temetőben, utána otthon a tortámon. Felnöttkoromban pont ezért nem jártam elsején a temetőbe. Most megint mennem kell, mert anyósomnak szent nap, akkor együtt családlátogatással egybekötve a szülőfalujába. Nem kötelező, de durci, ha nem megyünk. A gyerekek elalszanak a kocsiban, így nekem nem kell bemennem… A szülinapom meg el van felejtve…. A Nagyot pont most érdekli a téma, kemény szülinap lesz…
El van felejtve?! :(( Nem ér. :(
Boldog születésnapot! ♥
Köszönöm.
Egyébként túl sok helyre kell mennünk, mindennapra jut temető… Nem felejtette el, de megsértettem, mert megmondtam h évek óta nem fordult ez elő…
Akkor a te szülinapod nem halottak napján van, mert az 2-a, hanem mindenszentek napján, és így már mindjárt más:-) Közöld ezt a trényt, és menjetek a valódi napján a temetőbe!
https://hu.wikipedia.org/wiki/Halottak_napja
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mindenszentek
Tteljesen tisztában vagyok vele, sőt úgy tudom h a halottak napja november első vasárnapja tulképp, de erre az volt a válasz h évek óta így csinálják és már megszokták…
Boldog szülinapot!
(Egyébként halottak napja 2-án van.)
Köszönöm a köszöntést!
Az öcsénk egyébént tegnap azzal vigasztalt koromra tekintettel, hogy nem sok embernek a szülinapján gyullad ennyi gyertya… Elfáradnék nagyon, ha mindet nekem kellene elfújnom…
Debi egyébként azt érte el, amit szerintem kevés ember. A lükeségei miatt (élen a művirág-fóbiájával) elérte, hogy akárhányszor a sírjánál vagyok nevethetnékem támad. És az a legjobb, hogy ő ennek örül a legjobban. Mindig mondta, hogy miatta ne bőgicséljünk, mert nem akarja.
Az én egyik nagymamám imádta a művirágot!! ! De semmi fehér és társai,- sárga, narancs, cikláken, kék! Halálakor egy nagy koszorút készíttettem a temetésére, amelyen csak sárga élő virágok voltak, példál napraforgók. Nagyon kitűnt a sok fehér koszorú közül, de szerintem biztosan az enyém tetszett neki a legjobban.
A nagyid muviragos mondasa nem semmi.Mikor az en nagyszuleim meghaltak meg nagyon pici voltam,sajnos semmi emlekem nincs roluk csak a szuleim emondasi alapjan ismerem oket.Engem a temeto sajnos nem megnyugtat hanem felzaklat.Nem szeretek szembe nezni az elmulassal,tudom ez butasag ,de igy van.
Igen, a nagyi nem finomkodott, a legőszintébb felnőtt volt, akit ismertem, és gyerekként ezért marhára felnéztem rá, hogy nem nézett idiótának, hanem megmondta a dolgokat úgy, ahogy voltak. Jól esett, frissítő volt a “szabadszájúsága”. Az is, hogy elmondta, hogy nem jött ki jól az anyósával, és hogy megkeserítette az életét, hogy hogyan élte meg a válást, a depressziót, az öngyilkossági kísérleteket, hogyan gyógyult meg, mi segített… Örök példakép. ♥ Többet tanultam tőle, mintha megjátszotta volna magát, de nyilván ezért is gyógyult meg, mert rájött, hogy nem kell játszani semmit, ő ilyen és kész.
A nagypapámat (akinek ez a sírja) nem ismertem már.
Nem butaság! Az érzelmeidért nem kell bocsánatot kérned. Így érzel és kész.
Kedves Via, esetleg nem szeretnél a Nagyid életének ezen részeiről egyszer bővebben írni? Szerintem sokaknak segítség lehetne, ha érintettek, másoknak pedig egyszerűen csak tanulságos.
Egyszer biztosan. Ahogy jön, hitelesen, őszintén, majd megírom – a saját tempójában. Ez azért nem olyan dolog, amit lehet erőltetni nekem sem, és fontos, hogy van ebben a történetben valaki, aki él, és akinek nem szeretném megsérteni a privát szféráját. Az anyukám. Mindenképpen át kell beszélnem vele is, hogy ebből mi az, ami nyilvános, és mi az, ami “teregethető”, mert segíthet másoknak, és mi az, amihez senkinek semmi köze. Tudod, hogy amit akarok, magamról úgyis elmondom, de mások életéről nem hozhatok ilyen döntéseket csak úgy ukmukfukk. :) A saját bőrömet vihetem a vásárra, de mást (a családomat, a szeretteimet, a barátaimat) nem rángathatok magammal kérdés nélkül, ez ennél szenzitívebb téma. Még akkor is, ha egyébként elmesélésre érdemes a történetük. Ez nem az én egyedüli jogköröm attól, hogy van egy felületem, ahol tudok írni. Ezért is kezelem nagyon óvatosan, ha bárkiről szó esik itt a blogon, aki nem én vagyok. Köszi a megértést.
Persze, természetesen. :)
Nem butaság, én is így érzek. Engem a nagymamám nevelt fel, a temetésén voltam utoljára a temetőben, ez 4 éve volt. Amíg ő élt időnként kimentem édesanyám sírjához (ugyanide lett a mama is eltemetve) mert a nagyinak fontos volt, neki ettől könnyebb volt, nekem nem. Világ életemben felzaklatott a temető, szerintem már nem is megyek ki többet.
Az én nagyim tavaly halt meg 87 évesen, ő is elvált jó rég. De ő direkt kérte, hogy rátemessék a nagyapámra, mert hát “mit árthat már énnekem” meg “majd nyomom lefelé”:-)) Jó fej volt Nagyi. És nem volt temetőbe járó egyáltalán. Rendben tartotta a sírokat persze, de ennyi. Mi hívők vagyunk, így pláne nem a sír volt a fontos se neki, se nekünk.
“Majd nyomom lefelé”. :)))
Mi itthon szoktunk elsején gyertyát gyújtani, mert mindenki messze van eltemetve, amúgy meg úgyis akkor emlékszünk, amikor éppen akarunk. Szülinapokon, évfordulókon leginkább. Az elseje amolyan ráadás.