Lili 23 éves, és rádiósként dolgozik. Azon túl, hogy a rádiózás titkairól mesél, megkérdeztem, hogy mit javasol kezdő „interjúalanyoknak”, milyen tippekkel lesz élvezetesebb a rádiózás — ha valaha magadat vagy a munkahelyedet kell képviselned, és még sosem ültél mikrofon mögött, Lili tippjei segíthetnek a lámpalázon! :)

– Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod? Milyen típusú feladataid vannak?

A Neston rádió reggeli műsorának a Trafficnek vagyok a szerkesztője, és Norbi kollégámmal heti váltásban műsorvezetője is.

Elég összetett a munkám, sok feladatom van, de megpróbálom röviden összefoglalni. Alapvetően az a feladatom, hogy megszerkesszem a Traffic adásait. Vagyis témákat-érdekes vendégeket keressek, négyet vagy ötöt, mert ennyi beszélgetésre van idő egy nap. Eközben részt veszek a műsorban is, szóval reggel nyolc és délelőtt tizenegy között a mikrofon előtt találtok, akkor az a dolgom, hogy kérdezzek. Adás után pedig leülhetek a gép elé, és nekilátok a különböző weboldalak, blogok, hírportálok böngészésének, és keresem a témákat, az aktuális-érdekes-izgalmas embereket. Ha az ötlet megvan, akkor még mindig csak az út elején járok, ilyenkor jön a kapcsolatfelvétel, és az időpontegyeztetés, ez a legmacerásabb része az egésznek. Ha ez is megvan, akkor nekilátok összeállítani a beszélgetés hátterét. Cikkek, sajtóanyagok, videók, interjúk bármi ami rendelkezésünkre áll. Ha én vezetek műsort, akkor értelemszerűen én olvasom át és jegyzetelem ki őket, ha Norbi, akkor egy emailben továbbküldök neki mindent, ami fontos, hogy képbe kerüljön a másnapi vendégekkel. Az utolsó simítás, az adásmenet megírása, erre általában már csak estefelé jut időm, de muszáj megcsinálni, ez ugyanis egyfajta mankó a műsorvezetőnek. Beleírhat magának plusz infókat, láthatja hol tart az adással, ki a vendég és mi a titulusa stb. Ezt még az előző munkahelyemen tanultam meg, mármint, hogy mennyire fontos egy pontos adásmenet. Szigorúan véve ebből áll a munkám, de nagyjából mindig jár az agyam, hogy kivel, hogyan lehetne úgy beszélgetni, hogy az több legyen puszta kérdések sorozatánál, vagy hogy ki lehetne érdekes a hallgatók számára és így tovább. 

 – Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Egyelőre egy kommunikáció és médiatudomány BA diploma büszke tulajdonosa vagyok, a terv persze az, hogy az MA-t is megszerezzem. Nem azt állítom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út a médiaipar felé, de annyiból talán könnyebb, hogy a gyakornoki helyekkel először a különböző egyetemek-főiskolák média tanszékeit keresik meg, szóval van némi helyzeti előnyünk. Az első munkámat én is ilyen módon szereztem egy kereskedelmi tv-nél. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ezt a munkát jól végezhesse az ember elsősorban megfelelő hozzáállásra van szükség, nem annyira végzettségre. Aki ezt akarja csinálni az nem lehet szégyenlős, még akkor sem ha mondjuk nem kerül mikrofon/kamera elé. Ahhoz is kell ugyanis bátorság, hogy vadidegen embereket hívogass telefonon, és győzködd őket arról, hogy jöjjenek el a műsorodba. Elengedhetetlen a nyitottság a kíváncsiság is. Ha téged nem érdekel az egész, hogy akarsz a közönségedben érdeklődést kelteni? Ez elég kimerítő amúgy, hiszen egy 0-24-ben készenlétben kell állnia az agyadnak, mindazonáltal az hihetetlenül jó érzés, mikor valamit te fedezel fel először, te mutathatod be az embereknek, és utána még jó visszajelzést is kapsz. A harmadik a pontosság. Ha hibázol, azt itt nem lehet eltussolni, azonnal nyoma van, nem engedheted meg magadnak, hogy adatokban, információkban pontatlan légy, hogy nagyvonalúan kezeld a dolgokat. Nem kell görcsölni, hiszen az is az adás rovására mehet, de odafigyelés, koncentráció nélkül sem lehet csinálni.

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Az, hogy ez „könnyű pénz”. Hiszen nekem „csak” oda kell ülnöm egy székbe, és azt a három órát végigcsinálni, aztán csókolom, ülök egy starbucksban a laptopom előtt és várom a csodát. Nem így van. Ez nagyon kemény munka, odafigyelést, alázatot követel és rengeteg áldozatot kíván. (Hogy egyebet ne mondjak, pl. a hétköznapi „hosszú esték” kimaradását, mert ha tudod, hogy másnap hatkor kelsz, és koncentráltnak, felkészültnek kell lenned egy fontos interjú miatt, akkor kétszer is meggondolod, hogy beülj-e csakegyfröccsre a barátokkal valahová). Arról nem beszélve, hogy sokan úgy gondolják, itt azonnal rászakad a siker, a csillogás az emberre. Ha újságírónak állnak a lányok, azonnal rovatvezetők szeretnének lenni az ELLE-nél, ha valaki tv-hez megy akkor azonnal műsort vezetne és így tovább… Egyszer és mindenkorra el kell felejteni ezt a hozzáállást annak, aki ebben a szakmában el akar érni valamit. Igen, az újságírás ötsoros cikkecskékkel kezdődik, a tv-s munka azzal, hogy kávét főzhetsz a műsorvezetőnek és így tovább. A siker csak azt éri utol, aki mindennap tesz érte egy kicsit legalább.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Amikor először találkoztam a mostani főszerkesztőmmel. Az első pillanatban világos volt számomra, hogy jó helyen vagyok, ezt az ajtót kerestem. A próbaidő után pedig csak még biztosabb lettem ebben.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Hát, akartam manöken lenni egy ideig, meg óvónő, és színésznő is. Az óvónő talán kakukktojás kicsit, de alapvetően azt hiszem nem mentem túl messzire az eredeti tervtől. Mármint ez is egy elég komoly extrovertáltságot igénylő szakma, valamelyest kirakatban van az ember.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Alapvetően arra vagyok a legbüszkébb, hogy az eddig munkáimat a magam erejéből szereztem meg. Sosem volt az, hogy én vagyok a valakinek a valakije, ezért fel kell venni. Most nagyon jó helyen vagyok, egyelőre messzebb nem szeretnék menni. Bár megszerettem a tv-s munkát is hatalmas dolog lenne mondjuk egy Jon Stewart szintű showban asszisztenskedni, vagy egy pörgős külföldi hírcsatornánál dolgozni és belelátni az ő profizmusukba.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Az első munkahelyemnek köszönhetően kiváló újságírókat ismerhettem meg akár tv-ről, akár írott/nyomtatott sajtóról beszélünk. Már a jelenlétükkel inspiráltak, és inspirálnak mind a mai napig. Legutóbb egy újságíró barátom példáján keresztül láttam/tanultam meg azt, hogy milyen is, amikor valaki felelőségteljesen, a döntései valamennyi következményét vállalva végzi a munkáját, hogy ilyenkor még a vesztes helyzetekből is emelt fővel lehet kijönni. Ez nekem nagyon fontos tapasztalat volt.

Valóra vált álmok

Legutóbb, amikor egy friss zenekar énekese jött el hozzám beszélgetni, akivel kb. tíz éve ismerjük egymást, fogott el az érzés, hogy mikor megismerkedtünk, ő még sportoló volt, és az volt az álma-célja, hogy egyszer zenekart alapíthasson, tényleg mióta csak ismerem muzsikálni akart. Én meg újságíró szerettem volna lenni, szinte mindegy milyen formában. Hát ott ültünk egymással szemben. A „frontember” és a műsorvezető. :)

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

A kihívás az érdeklődés fenntartása. A sajátomé és a hallgatóké is. Vannak olyan témák, amik távolabb állnak tőlem, vagy amikhez nincsenek alapvető ismereteim. Azokon is fogást kell találnom. Egyúttal úgyis kell kérdeznem, hogy megmutassam a vendég legérdekesebb oldalát. A legkimerítőbb pedig a folytonos készenlét. Mindig figyelni, mindig nagyon up-to-datenek lenni… egy idő után olyanná válok, mint egy kedves nyugdíjas. „Jaj nem ezt nem abban a filmben láttam, hanem abban a könyvben olvastam, és nem Manyika jön kedden háromra bridzselni, hanem én megyek Klárikához pogácsát sütni szerdán ötkor..”. Na, valahogy így. Ezért is muszáj írnom mindent. Mert elfelejteném, hogy kit mikor milyen témában kerestem…

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?

Gyakorlatilag minden hétvégén így érzem. :) Azért maradok, mert ezek nem valódi mélypontok, csak kimerültség, ideiglenes krízisek, és tudom, hogy múlandóak. Kár lenne feladni azt, amiért ennyit küzdöttem egy pillanatnyi kimerültség, elbizonytalanodás miatt. Ilyenkor kiutalok magamnak egy kis szabadásgot, akár napon belül is. Egy forró zuhany, vagy meglepem magam egy különleges teával, és bevackolom magam a kanapéra, sorozatot nézek… hagyom, hogy kicsit elcsituljanak a hullámok a fejemben, és igyekszem arra gondolni, hogy végsősoron semmi baj nincs. Csak hosszúra nyúlt ez a mai nap, na és?

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Hát, elsősorban alszom, muszáj kipihentnek lennem, hogy tudjak gondolkodni, és ne legyek beteg. Utána minden más hangulatfüggő. Néha az tölt fel, ha emberek közé megyek, ha a barátaimmal találkozom, akár azért, hogy szórakozni mejünk, akár azért, hogy beszélgessünk egy nagyot, egy külső nézőpont sokat tud segíteni. Néha meg az tesz jót, ha magamban vagyok. Olyankor elmegyek megnézni egy kiállítást, vagy egy filmet, vagy sportolok. A sport tényleg nagy gyógyszer, ráadásul egy másfél órás trx edzés után igazi hősnek érzem magam. :)

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

„Bárcsak tudtam volna” dolog nincs, azt hiszem mikor belevágtam, elég reális képem volt erről a világról, ami persze árnyalódott, de a lényeget azt hiszem, tudtam akkor is, mikor elkezdtem. Tanácsolni azt tudom, amit már korábban leírtam: jegyezzék meg, hogy a siker az nem úgy fogadja majd őket, hogy belépnek egy szerkesztőségbe, tv székházba, rádióstúdióba és bumm. Minden nap tenni kell érte. Legyenek tisztelettudóak, és udvariasak, és a magabiztosság, ami elengedhetetlen, sose csapjon át nagyképűségbe. Nyitottság, tanulnivágyás… És még valami: mindig tartsák meg a munkán kívüli életüket. Mikor el kezdtem a munkát egy kereskedelmi tv-nél nagyon sokat dolgoztam, sokat voltam bent. Egy idő után azon kaptam magam, hogy még akkor is ezzel foglalkozom, mikor már rég letelt a munkaidőm. Ha nem akarnak megkattani, ha ragaszkodnak az emberi kapcsolataikhoz, akkor időnként lépjenek ki a mókuskerekükből. Az ember hajlamos azt hinni, hogy összeomlik a rendszer nélküle. Higgyék el, ha jó a rendszer, nem fog.

– Milyen tipped van annak, akit meghívtak a rádióba vendégként?

A jó interjúalany elsősorban az, aki tud beszélni. Ez nagyon fontos, és talán ez a legobjektívebb kitétel. Ha kérdezik, ne csak tőszavakkal válaszoljon, tudja elmondani, hogy ki ő, és miért ül velem szemben. Ha valaki tudja magáról, hogy ő nem egy szereplős típus, és már az oviban sem szívesen mondta el az Anyám tyúkját, akkor inkább mondja le a szereplést, vagy ha van rá lehetősége, küldjön egy kommunikatívabb valakit maga helyett. A műsorvezetőnek/riporternek is kínos perceket szerez, és magát is kellemetlen helyzetbe hozza. A jó riporter persze menti a helyzetet, rávezeti a kérdéseivel stb., de akkor sem lesz kellően gördülékeny és élvezhető a beszélgetés. Rádióban főleg. Ott nincs show, meg látvány, ami elviszi a balhét helyetted. Egy másodpercnyi csönd, és elveszítetted a hallgatót.

Ha „elsőbálozó” akkor bízza rá magát a műsorvezetőre-műsorvezetőkre. Figyeljen oda, hogy mit mondanak, milyen távolságra ülöjön a mikrofontól, milyen hangerőn beszéljen és így tovább… Csak olyat fognak mondani neki, ami segít rajta.

Nyugodtan kommunikáljon. Ha érzi a lehetőséget, akkor ne csak válaszoljon, kérdezzen vissza. A jó interjú nem csak kérdezz-felelek. A jó interjú egy beszélgetés, a beszélgetésben pedig mindkét fél kérdezhet. Nem azt mondom, hogy állandóan, és minden mondat végén szegezzen neki ő is valamit a műsorvezetőnek, de ha van olyan pillanat, amikor érzi, hogy belefér, akkor tegye. Ad egy dinamikát a beszélgetésnek. Nekem az írott interjúim közül is azok a legjobbak, ahol az alanyom megszólított engem.

És legyen ő is fölkészült. Az alapeset az, hogy a műsorvezető készül, utánajár a témának, a vendégének. De főleg, ha különösebb szakértelmet igénylő témában kérik ki a véleményét valakinek, akkor ő is legyen felkészülve gyakorlatilag bármire. Hiszen egy speciális szakterületről beszél laikusoknak, akiknek semmi sem „egyértelmű”. Nem véletlenek a „mondjuk el a hallgatók kedvéért” tipusú mondatok.