A mai nap éppen megfelelő arra… hogy tengerpartos képeket nézegessünk. :) A Londonban töltött hét alatt tervben volt egy közös kirándulás Chrisszel és Zsuzsival, és mivel ottalvós bulira nem volt lehetőség, egy egy napos brightoni út mellett döntött a kupaktanács. Vasárnap reggel vonattal indultunk, és tényleg nagyon mázlink volt, mert egyikünk se értette, hogy miért, de 5 font volt a retúrjegy London-Brighton között. Hússzal számoltunk, aztán összesen fizettünk huszat négyen, nem fejenként… Zsuzsi többször is visszakérdezett, hogy de biztos? Oda-vissza mennénk! A hölgy pedig a pénztárban bólogatott, hogy igen. Vagy valami hétvégi kedvezmény volt, vagy nem a csúcsidőben mentünk… nem kérdezősködtünk tovább, örültünk a lehetőségnek. :D (És már azon filóztam, hogy a büdzséből felszabadult összeget hova lehet átcsoportosítani. Muhaha.)

Vittünk kabátot, sálat, mert Brighton szeles és hűvös szokott lenni, ehhez képest hét ágra sütött a nap. Brighton csodálatos, színes volt, ez az embereket és a házakat egyaránt jelenti, a vasútállomás ajtajában egy szakállas, kopasz, hórihorgas úr volt farmer miniszoknyában és magassarkú csizmában, és senki nem is pislogott. Jól van, jó hely ez. :) Külön programot nem találtunk ki, igazából csak látni akartuk a tengert, meg bámulni ki a fejünkből. Egy nagyon aranyos kis utcán, a Gardner Streeten mentünk le, itt sok érdekes dolog is volt. Egyrészt egy fagyibolt éppen csődöt mondott, és bezárás előtt ingyen osztogatta a maradék fagylaltot, ami miatt irdatlan hosszú sor állt az utcán. :) A másik meglepetés a Two Way Books nevű antikvárium volt, ahol 50 pennyért vesztegettek mindenféle könyvet — volt egy halom borzalmas ponyva (romantikus és sci-fi, meg romantikus sci-fi), de szakkönyvek és Harry Potterek is. Én a How To Walk In High Heels nevű opuszt szereztem be, 170 forintért a hülyének is megérte, olyan csodálatos stílustanácsok vannak benne, mint hogy hogyan kell a taxi hátsó ülésén öltözni egy buli előtt úgy, hogy a taxis ne leskelődjön, illetve hogy ha azt akarod, hogy ne vegyen a szájára a felső tízezer, a világért se mutatkozz tömegközlekedési eszközön!! Juj. Hát, erről lemaradtam. Arról is szó esik, hogy hogyan kell sikkesen felszedni a kutyasz*rt a járdáról. (Nem panaszkodom, legalább felszedi.) A vonaton hazafelé egymásnak olvastunk fel belőle részleteket, és próbáltunk nem hangosan röhögni.

A Gardner Streeten a Whirligig nevű üzletben töltöttük a legtöbb időt, ami egy iszonyú aranyos játékbolt volt, csupa natúr, kreatív játékkal, kézzel készített plüssökkel, társasokkal. Lapozzátok át az alábbi képeket, magukért beszélnek. :)

A tengerpart felé vezető úton megcsodáltuk az épületeket — különösen teteszettek a kerek kavicsokból kirakott falak, amelyeket aztán csillogó feketére festettek, és kívülről megnéztük a Royal Paviliont. Ez egy indiai stílusú építmény a 19. századból, belül csodálatos enteriőrökkel. Egyszer majd biztos megnézzük, de száz méterre volt a tenger, semmi sem érdekelt, csak mentünk, mint legyek a fényre.

A tenger nekem mindig hatalmas élmény, pedig már túl vagyok azon, hogy először látom. Egyszerűen lenyűgöz, hogy mekkora, és milyen illata van, és bármikor el tudok aludni a zúgásától. Az első pillantás mindig torokszorító élmény. (Egyébként bármilyen nagyobb adag víztől így leszek, pl. amikor a Balaton először látszik a vonatról, az is ilyen hatással van rám.) Bármennyire is sütött a nap, nagyon messze voltunk a strandidőtől, ezt nevezem én kínzásnak — az idei egyetlen lehetőségem tengernél lenni, és nem mehetek be…!!

Körülbelül három órát töltöttünk a Brighton Pier-en — a több, mint fél kilométer hosszú móló egy mini vidámparknak ad otthont, játékgépek, éttermek, fagyizók és egyebek is vannak rajta. A légi felvételen (ezt nem mi fotóztuk kivételesen! :D) szépen látszik, hogy mekkora is valójában. Mielőtt szörnyülködtünk volna, hogy kik mire mennek fel (és már a látványtól is elszédültünk), beültünk a Palm Court étterembe, ami a menü szerint lelkitársam, Heston Blumenthal szerint is a Fish&Chips őshazája. :) És hogy #mitesznekavegak egy halas étteremben? Chipset mindenképp — nem-túl-anonim sültkrumplifüggő vagyok –, illetve jó kis előételes sült hagymakarikát mindenféle szószokkal és isteni zöldséges lasagne-t.

A mólón bóklászás igazán kikapcsoló volt: nem kellett csinálni semmit. Nem voltak festmények, szobrok, látványosságok, csak vattacukorral rohangáló gyerekek, elsőrandis kamaszok (fiúk-lányok, fiúk-fiúk — mondom, Brighton jó hely), hullámvasutazó fiatalok, pénzbedobós automatánál szerencsevadász öregek. Egészen a végéig kimentünk, amennyire lehetett, és jó ideig bámultuk a tengert. Fel nem ültünk semmire (túl jó volt az ebéd :D), de Chris és Ádám mentek egy kör air hockeyt (meg kellett gugliznom, hogy hogyan hívják :D).

Visszasétáltunk a móló elejére, ettünk egy csavaros fagyit, aztán további bambulás következett. A part teljesen üres volt, de nyáron meg nem lehet mozdulni, akkora a tömeg — 2013-ban különösen forró angol nyár jutott az itt lakóknak, meg is rohanták a strandot. :) Bőven eldönthettük tehát, melyik résznél szeretnénk közelebbről is megismerkedni a vízzel. Én csak megvártam, amíg elég közel jött egy hullám, beledugtam az ujjamat és megnyaltam a sót — ezzel le is tudtam az érintkezést. :) Ádám térdig feltűrt gatyában azért kipróbálta, hogy milyen; a képen látszik: HIDEG volt. :D Chris és Ádám kavicsokat dobáltak a vízbe, én meg fotózgattam Zsuzsi gépével, Zsuzsi pedig kidekorált egy szép kerek kavicsot. ♥ Most is itt van az asztalomon. Egyébként nagyon szép kerek kavicsok és kerekre csiszolt kagylók voltak a parton, azt hiszem, ez a legjobb keverék a sziklás és a homokos tengerpartnak. Attól eltekintve, hogy kicsit nehéz volt járni a „sóderben”, mert süllyedős. Miután kikavicsoztuk-tengereztük magunkat és gyűjtöttünk egy szatyorravaló szép kerek követ, szép lassan elindultunk az állomás felé.

Ezen a ponton döntött úgy a lábam, hogy neki elég volt a napi 7-8-9-10 kilométeres, pihenés nélküli gyaloglásokból meg a „sóderes süllyedésből”.

Iszonyatosan elkezdett sajogni a bal bokám, innentől tehát jó lassan, bicegve és jajongva tudtam közlekedni. Azt tudtam, hogy nagy baj nincs, mert be nem kékült, nem is dagadt meg túlzottan, képes voltam körözni vele fájdalom nélkül, tehát nem a csonttal vagy a szalaggal volt baj; akkor nem tudtam volna annyira virgonckodni. Itthon kiderült, hogy ínhüvelygyulladás, és mostanra már kábé jól van, bár ha hosszabbat sétálok (4-5 óra), még néha mindig elkezd nyávogni. A fájdalom mindenesetre eléggé rányomta a bélyegét a hátralevő napokra és a következő jó pár itthon töltött hetemre is, mert keményen akadályozott a közlekedésben. :( Jó, hogy időben elindultunk a vonathoz, mert tényleg totyogva tudtam csak haladni, meg-meg álltunk pihenni is. Chris evett egy angol fánkot is, ami lényegében olajban kisütött, szaggatott piskóta (kaptam egy falatot — nem nekem találták ki), és kaptunk egy szép, színes cukorrudat is, ami tényleg tömény cukor, és állítólag a tengerparti nyaralás része, hogy az ember ilyet vesz. A keresztmetszetébe bele van nyomva, hogy Brighton, és ha lenyalod, akkor még mindig benne lesz végig. Nem tudom, mert nem nyaltam meg, már a látványától is sikítozni kezdett az inzulinom, úgyhogy dekorációként üzemel azóta is. :D

Eljött a vonatjegyen megspórolt pénzecske ideje: muszáj volt bemenni a hatalmas Waterstones könyvesboltba, ahol lehetőségeimhez mérten (úúú-zva a fájdalomtól és ááá-zva a kínálattól) rohangáltam a könyvespolcok között, amíg rá nem bukkantam Elizabeth Gilbert legújabb könyvére. Ráadásul két fonttal le is volt értékelve. Come to mama. Ilyen szép, még csak beleolvasni tudtam, egyelőre a simogatós fázisban vagyunk, nem akarom elkapkodni, ő belemerülős könyv kell, érzem; meg kell adni a módját.

Totál kiütve ültünk a vonaton — kiszívott minket a levegő meg a sok séta, aznap sem kellett minket altatni. :)

A folytatásban következik: angolul betegeskedünk — béna tévéműsorokat nézünk, gyógyszert vásárlunk a Tescoban, újságokat olvasunk, és kaját rendelünk. Micsoda kalandok! :)