Agri 33 éves, és egy fővárosi kórház gyermekosztályán dolgozik — bár most éppen gyeden van, de tervezi a visszatérést. A kórházi munka nehézségeiről, szépségeiről, örömeiről beszél, és arról, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie.

Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád? 

Gyeden vagyok a másfél éves kislányommal, így átmenetileg szüneteltetem a munkát, de vágyok vissza, néha nagyon tudnak hiányozni a munkával töltött hétköznapok. Reggel egy megbeszéléssel indítunk az osztályon, az ügyeletes beszámol arról, mi történt az osztályon az ügyeleti időben, éjszaka. Ezután elosztás szerint megyünk vizitelni, megvizsgálni a ránk bízott gyerekeket, az ő állapotuk alapján vizsgálatokat írunk ki, terápiát módosítunk, hazaadásról döntünk. Ezt követően jön a nagyvizit, ahol beszámolunk a gyerekek állapotáról az osztályvezető főorvosnak, a kollegáknak. Közben zárójelentéseket írunk, várjuk a vizsgálatok eredményeit, szülőkkel beszélgetünk a gyerekük állapotáról és természetesen vesszük fel az osztályra az újonnan érkező gyerekeket, vizsgáljuk őket, elindítjuk a kezelésüket. Szóval egyszerre nagyon sokfele kell figyelni párhuzamosan. Délután négytől indul az ügyelet, akkor egy orvos marad az osztályon másnap reggelig, és ő veszi fel a folyamatosan érkező új kis betegeket, ill. felel az összes osztályon fekvő gyerekért. Egy ügyelet elég megterhelő tud lenni, sokszor egy rohanás az egész étlen-szomjan, fáradtan, rengeteg feladattal.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Hat év tanulást követően az orvosi egyetem általános orvosi karán általános orvosi diplomát kapunk, majd ekkor lehet szakképzésre jelentkezni, és kb. 5,5 év után (ami már kórházi munka, ügyelet, tanfolyam és gyakorlat) lehet szakvizsgázni gyermekgyógyászatból, így lesz valakiből gyerekorvos. A munkánkban fontos az elhivatottság, az empátia, természetesen szeretni kell a gyerekeket és érteni a nyelvükön, fontos a döntésképesség, a felelősségvállalás, a határozottság, és kommunikálni is jól kell tudni, hiszen a szülők nagyon érzékenyek, ha a gyermekük beteg lesz. A kórházi munkában fontos, hogy csapatban is tudjunk dolgozni.

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

A fizetésünk. Sokan ámulnának azt hiszem, ha tudnák, hogy mennyire kevés pénzért dolgozunk egy héten átlag 50-60 órát, hétvégén, ünnepnapokon, karácsonykor ugyanúgy. Sokan azt sem tudják, hogy egy ügyeletes orvost hajnalban már az ébren és munkával töltött huszadik órájában keresik fel, ami azért fizikailag elég megterhelő (és ilyenkor egy szúnyogcsípéssel érkező (vagyis indokolatlan ügyeleti ellátást kérő) páciens már nem feltétlenül okoz örömet – ez konkrét példa volt). 

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Én nagyon szeretem a munkám, a nehézségek ellenére is, és nem tudok semmi mást mondani, amit szívesen csinálnék. A rezidens képzéskor és utána, ahogy egyre több feladattal bíztak meg, ügyeltem, egyre inkább éreztem, hogy jól érzem magam itt, ez az én munkám, ez a helyem. Jöttek pozitív visszajelzések a gyerekektől, szülőktől, illetve olykor-olykor, ha az ember diagnosztizál egy ritkább betegséget, az nagy sikerélmény. Nagyon szeretem, amikor összeülünk, és együtt gondolkodunk, olvasunk, agyalunk, hogy meggyógyítsunk egy kis beteget, a tüneteit, eredményeit apró puzzle-ként összerakva. Ha gyógyultan tér vissza egy olyan gyerek látogatóba, akit nagyon-nagyon súlyos állapotban látunk hetekig, hónapokig, akinek az életéért aggódtunk, küzdöttünk, és látjuk, hogy teljes életet él, hogy iskolába jár, táborozik, színházban játszik vagy matekversenyt nyer, az hatalmas élmény.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Az én gyerekorvosom a szüleim barátja volt. Nagyon szerettem őt, ő egy igazi gyerekorvos volt, szerette a gyerekeket, a munkáját. Miatta határoztam el már nagyon korán, általános iskolásként, hogy én is szeretnék gyerekorvos lenni. Bár én szinte sosem voltam beteg, így nyilván nem volt tőle negatív élményem. Húgomnak volt egy súlyos tüdőgyulladása, emiatt volt egy időszak, amikor sokat találkoztunk, és láttam őt gyógyítani. Ez nagyon meghatározó volt.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Egy-egy súlyos betegségből felépülő gyerek a legnagyobb sikerélmény, illetve megoldani egy sürgősségi esetet, egy hirtelen felmerülő vészhelyzetet, állapotrosszabbodást. A Fiatal Gyerekorvosok Konferenciáján egyszer szekciónyertes voltam, erre büszke vagyok. Szeretnék még ráépített szakvizsgá(ka)t szerezni. Nagy kihívás lesz majd anyaként visszatérni, összeegyeztetni az orvoslással a családanyaságot.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

A már említett gyerekorvosunk, aki miatt ezt a pályát választottam. A rezidensképzéskor egy olyan főorvosom volt, aki megtanított gondolkodni, dönteni, határozottnak lenni, kommunikálni. Sok kollegámtól tanultam, folyamatosan, van egy-egy példaképem is közülük. A férjem mindig is támogatott a munkámban, soha nem okozott neki gondot, hogy megyek ügyelni, hogy olykor nem vagyok otthon éjszaka, vagy hétvégén, és úgy érzem, büszke is rám.

Cserfes kicsik

Egyszer bejött egy négyéves kislány az ambulanciára és rögtön közölte: „Ha megszúrsz, meghalsz” és fenyegetően felemelte a mutatóujját… persze pár perc múlva megtörtént a vérvétele. Másnap viziten már ezt mondta nekem: „Seretlek, tudod?”

Sokáig feküdt az osztályunkon egy kisfiú, akit nagyon megszerettem. Egyszer jöttek kontrollra és az anyukáját megkérdezte: „Doktornéni lesz ma? Mert akkor a dögös ingem veszem fel.”

– Milyen kihívások vannak a munkádban? 

A legelkeserítőbb, hogy ma nagyon él a köztudatban, hogy az egészségügy rossz, szidni kell, kritizálni, nem bízni bennünk. Nehezen veszik észre az emberek, hogy micsoda háttérmunka folyik, hány nővér, orvos, egészségügyi dolgozó dolgozik elhivatottan nagyon kevés fizetésért a nap 24 órájában. A bizalom hiánya is rosszul tud esni, hiszen mi is érző emberek, szülők vagyunk, nagyon szeretjük a gyerekeket, egy vérvétel, injekció, kórházi befektetés sosem történik azért, mert ez nekünk „szórakozás”, hanem azért, mert a tanulmányaink és tapasztalataink alapján azzal tudnunk segíteni a legjobban, sokszor próbálnak felülbírálni a szülők minket. Fizikailag az ügyelet a legfárasztóbb, hiszen sokszor gyakorlatilag ez reggel 8-tól másnap reggel 8 óráig tartó folyamatos munkát jelent, amikor enni is alig van időnk.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Hajnalban ügyeletkor már nagyon fáradt tudtam lenni, akkor segített egy nagy alvás utána. Volt, hogy elkeseredtem, már olyan sokat dolgoztam, ügyeltem, hogy azt éreztem, nincs is más az életemben, semmire sincs időm, energiám, de aztán megy tovább az ember, és csinálja. Egyszer elsírtam magam fizetéskor (már a szakvizsgám is megvolt), arra emlékszem, annyira méltatlannak éreztem, akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy menjek-e külföldre. Volt olyan, hogy egy-egy szülő kezdett durván személyeskedni és bántani — főleg azzal kapcsolatban, hogy fiatal vagyok és biztos nincs még gyerekem –, ez nagyon rosszul tud esni, de aztán mindig jött másnap egy hálás szempár, egy gyógyult gyerek szüleinek a köszönöm-e, valami sikerélmény.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Olvasás, sport, mozizás, barátnőkkel találkozás volt a kikapcsolódásom, ha a gyed után visszatérek, gondolom a gyereknevelés és háztartás ki fogja tölteni az időm bőven.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 

Azt javasolnám, hogy vágjon bele. Az egyetem kemény, viszont a csoportrendszerek, kollégiumok és gyakorlatok miatt szorosabbak a hallgatók közötti kapcsolatok, mint máshol. Mivel ez egy nemzetközileg is elismert diploma, és a hazai fizetéshelyzet és kapacitás még mindig nem rózsás, mindenképpen fontos, hogy aki orvosnak készül, nyelveket is beszéljen, főleg az angolt. Talán érdemes az utolsó években ápolóként is dolgozni, abból rengeteget lehet tanulni.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló szülőkhöz?

Most anyaként voltak meglepő élményeim, játszótéren, babafoglalkozásokon, egy-egy internetes fórumot olvasva, talán még jobban szembesültem a gyerekorvosokkal szembeni bizalmatlansággal, azzal, hogy sok esetben alapból felülbírálnak bennünket. Tévhitek, tévinformációk terjednek az oltásokról, a gyógyszerekről, virágoznak az alternatív, „természetes” gyógymódok, „immunerősítők”, étrendek, a gyerekekre is ráerőltetve, úgy hogy közben nincs meg a szülőknek minderről az alapvető biológiai, gyógyszertani, egészségügyi ismereteik sem. Amit üzennék, hogy keressenek egy olyan gyerekorvost, akiben megbíznak, akit elfogadnak és akinek a javaslatait készek betartani. Ne az interneten és a fórumokon a többi anyukatárstól tájékozódjanak, diagnosztizáljanak és kezeljenek. Látom, hogy sokszor, a legtöbb esetben nagyon tévúton járnak. Külön fontos, hogy amikor a gyermekükkel orvoshoz fordulnak, akkor a gyerekük felé is azt sugározzák, hogy a doktornéni/doktorbácsi segíteni fog és jót akar, bármit tesz (pl. vért vesz, szurit ad), azt azért teszi, mert azt szeretné, hogy jobban érezze magát és meggyógyuljon. Félelmetes lehet egy kisgyereknek azt látni, hogy az anyukája nem bízik, kötekedik azokkal az emberekkel, akik megvizsgálják, levetkőztetik, megszúrják őt. Én fontosnak tartom nagyon a prevenciót, az oltásokat is beleértve. Elkeserítő, hogy milyen oltásellenes propaganda dolgozik azon, hogy a szülők féljenek az oltásoktól, hogy téves ismereteik legyenek és nem létező szövődményektől féljenek. Nagyon rossz érzés egy kisgyermeket látni betegen, szenvedni egy olyan betegségtől, ami megelőzhető lett volna, és látni az önmarcangoló, súlyos lelkiismeret furdalással küszködő szülőt mellette.