Még lógok a londoni beszámoló végével — a karácsony miatt kitolódott, de nem baj, így legalább tovább tart az olvasás (és nekem a kalandok újraélésének) öröme.

Ez történt eddig: kedden megérkeztünk, szerdán ismerkedtünk, csütörtökön kalandoztunk, pénteken piacoltunk, szombaton Ádám előadott én pedig olvasótalálkozóztam, vasárnap Brightonban voltunk és feladta a bokám. Itt tartunk most.

Hétfőre elég nyomorultul ébredtünk. A bokám totálkész volt, Ádám gégéje pedig a szombati sok beszéd és a temzeparti szél hatására bedurrant. Az ébresztő után csak ültünk az ágyban, és próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen, bár elég nyilvánvalóan látszott, hogy mi lesz. Mikor Zsuzsiék elmentek dolgozni, mondtuk, hogy mi ma nem megyünk sehova, kihagyjuk, mert baj lesz. Én nem akartam kockáztatni, hogy a másnapi hazarepülésre a bokám abszolút használhatatlan legyen (így csak 60%-ban volt az), Ádámnak pedig nem kívántam a felülfertőződést — a városban mindenki köhögött, tüsszögött a tömegközlekedésen, tehát valami amúgy is volt a levegőben. Mindketten komoly tüdőbajos múlttal rendelkezünk (ő volt a kórházba rohangálós krupprohamos, én meg a szanatóriumban fulladó bronchitises), nem szabad elbagatellizálnunk a felsőlégúti betegségeket, mert a szövődmények nálunk tényleg súlyosak lehetnek. (16 éves koromban a tüdőspecialistám azt mondta, hogy most már nagyjából oké vagyok, bár a hosszútávfutást felejtsem el, és lehet, hogy öregkoromra, amikor majd elkezdek töpörödött nénike lenni, megint előjönnek a difik, de minden rendben lesz. Csak ne menjek krupposhoz feleségül. Akkor már 2 éve együtt voltunk Ádámmal, úgyhogy megmondtam, hogy ezt sajnos nem tudom megígérni. :D De legalább pontosan ismerjük mindketten a másik nyavalyáját, tudjuk, min megy keresztül, milyen gyógymódok vannak, és hogyan tudunk segíteni, ha szükséges.)

Ezért aztán fájó szívvel, de a hétfőt lemondtuk. Nehéz volt, mert mégiscsak az ottlétünk kb. 15%-át kellett elengedni, és hát igen, ágyat nyomni otthon is lehet, miközben az ablakon túl ott A Város, amiért érkeztünk. De elhangzott a kedvenc elnapolós mondatom: Jövünk még. Mert tényleg jövünk még, nem mintha ez lenne az e g y e t l e n esélyünk Londonban, és rohadtul nem fontos, hogy minden elsőre tökéletes legyen, hiszen nincs az, hogy soha többet nem jövünk. (És ha mégis, mert holnap elüt egy kamion, akkor legalább levettük magunkról ezt a bűntudatot.) Nem kell mindent most rögtön belesűríteni. Fontosabb az egészségünk. Jövünk még.

A hivatalos program hétfőre egyébként a British Museum lett volna, utolsó napra, keddre pedig a Soane-t néztük ki, hogy még repülés előtt is legyen valami (késő délután ment a gép, volt még időnk előtte a városban). A Soane tolódott legközelebbre, a British Museumot pedig áttettük keddre. Így végülis nem maradtunk le sokról, bár szegény Britishnek egy élet is kevés; az a pár óra, amit ott voltunk, pláne. De majd arról a következő nap bejegyzésében mesélek, most jöjjön a rémesen izgalmas „Milyen betegnek lenni Londonban?” c. fejezet. :D 

Ugyanolyan pocsék, mint otthon. :)) A gyors reggeli és teázás után felváltva aludtunk és beszélgettünk — az ágy volt a főhadiszállás. És mint betegségkor szokás, bekapcsoltuk a tévét; agyilag képtelenek voltunk bármi értelmesre. Amellett, hogy saját sorozatokat néztünk (a Parks & Recreationnek pont akkor ment a londonos része :D), már csak az életérzés miatt is végigpörgettük Zsuzsiék tévécsatornáit. Itt is voltak túljátszott szappanoperák, teleshop, beszélgetős műsorok és vetélkedők. Elcsíptük a Countdown c. játékot is, amit Moss játszott az IT Crowdban („That’s a nice tnetennba!„), és emiatt bizonyára sokkal viccesebbnek találtuk, mint az elvárható lett volna. :) Ez is egy pontja volt annak, amikor megláttuk, hogy a szemünkben mítikus tárgyak, helyszínek, emberek, műsorok — amelyek azért mítikusak, mert csak bizonyos fikciós műfajokban léteznek számunkra — valóban léteznek, és kilépve a fikciós világból egészen szürreális érzést keltenek. A Countdown nekem örökre az IT Crowdhoz kötődik, kinn meg olyan, mint itthon a Zsákbamacska vagy a Szerencsekerék. De ugyanilyen volt anno Budapesten a Lánchíd vagy a Parlament, amelyeket mindig csak akkor láttam, ha a tűzijáték közvetítésén bevágták őket, és hú, de nagyon érdekes volt húsz évvel ezelőtt. Most meg akkor látom, amikor akarom, és már megszoktam. Nem tudom, hogy ez mennyiben tett hozzá a betegség élményéhez, de legalább kevésbé szenvedtünk, mert lefoglaltuk magunkat. :)

Kora délután már nem húzhattuk tovább az ebédvadászatot, úgyhogy összekapartuk magunkat, és átmentünk a Tescoba. Miután jól elbíztam magam a pihentetett bokámmal, és kijelentettem, hogy kutya bajom, jól meglepődtem, amikor tíz méter után megint rohadtul elkezdett fájni. Úgyhogy én voltam a Lewisham-i Bicegő Lány. Persze, mielőtt eljutottunk volna a boltig, még előbb ki kellett jutnunk a házból, mert a főbejárat újfent kifogott rajtunk. Egy szomszéd néni segített, meg is kérdezte, hogy új lakók vagyunk-e. Rávágtam volna, hogy „nem, csak nagyon hülyék” (de tényleg, kin fog ki egy ajtó? :D), de végül csak annyit mondtunk, hogy vendégségben vagyunk. (Ez is igaz volt.) Végül kiszabadított minket.

A Tescoban két küldetésünk volt: egyrészt ebédet kellett keresnünk, másrészt valami gyógyszer-félét. Az ebéddel kezdtük. Olyat szerettem volna, ami kellően gyorsan elkészül (ismeretlen konyhában nehezebben főzök, azt se tudom, mi hol van, ráadásul huzamosabb ideig állni se tudtam), de közben nem junk food, és azért valamennyire egészséges. A menüt eldöntötte, hogy a zöldséges részen találtam 50 pennyért egy nagy zacskó serpenyős zöldséget (stir fry): volt benne apróra vágott répa, babcsíra, gomba, meg mindenféle finomság. Ehhez vettem még egy kétszemélyes adagnyi Uncle Ben’s gyorsrizst — basmati volt, de nem is olyan gyorsrizs, mint itthon, hogy zacskóban van és meg kell főzni (nem értem amúgy, az mitől gyorsabb, ugyanannyi ideig fő a sima rizs is, amit én mérek ki). Ezt csak meg kellett mikrózni, és készen is volt – 1.20-ba került. Folyamatosan olvasgattam a címkéket, hogy semmi őrület ne legyen a csomagban — a műízt, aromákat utálom és kerülöm. Előételnek két levest választottunk, Tesco sajátmárkás mindkettő, de a drágábbik fajtából. Kicsi tetrapakos doboza volt, mint egy kefirnek, az egyik paradicsomos volt, a másik spárgás zöldborsós. Nem tudtam, mekkora adag és mennyire leszünk éhesek, úgyhogy mindkettőt megvettük, ezeknek is 1.20 volt darabja. Végül a paradicsomos bőven elég lett kettőnknek, a másikat hazahoztuk (budapesti ebéd lett belőle! :D). A zöldségeket kevés olívaolajon átforgattam és megpároltam, a rizs ment a mikróba, a leves szintén. Ketten 3 font alatt megkajáltunk — ez nagyjából 1200 Ft. Az ebédvadászat sikeres volt.

Gyógyszerfronton nehezebb volt a helyzet. A Tesconak saját részlege volt a vény nélküli gyógyszerek számára, rengeteg sajátmárkás termékkel. Általánosságban jellemző, hogy nagyobb dózisokat pakolnak mindenbe, így itt is címkebújás lett a vége, igyekeztem összetevők alapján válogatni. A Lemsip nevű, paracetamol-tartalmú italpor (leginkább a Coldrexhez és Neo-Citranhoz hasonlít) ezer variációban volt, Chris szerint létezik olyan is, amit ha megiszol, „pár óráig nem leszel magadnál, de másnap tudsz menni dolgozni”. Én nem szeretek egy takonykór miatt eszméletet veszteni, úgyhogy ebből is direkt a legkisebb dózist kerestem Ádámnak, szerettem volna, ha még a mája meg a veséje bírja pár évtizedig. Ezért végül nem a legerősebbet vettük meg, csak olyat, amiben 500 mg paracetamol volt, egyéb összetevők mellett (pici köptető, pici nyálkahártya-nyugtató), de ha jól emlékszem, még 2000 mg-os is volt… ágyúval verébre! Orrcseppből is nézegettünk többfélét, itt a Tesco sajátmárkása nyert (bár nem volt túl hatékony, ideiglenes megoldásnak jó volt), és szopogatós, torokfertőtlenítő cukorkát is vettünk. Ez elég volt arra a maradék 36 órára, amíg hazaérünk Budapestre, ahol vár minket a teljes, jól bevált gyógyszerarzenál. Túlélésre játszottunk, úgyis a pihenés számít a legtöbbet ilyenkor, meg hogy meg kell ülni a hátsónkon, és nem elbízni magunkat. Ha idő előtt „á, már majdnem teljesen jól vagyok”-alapon kimerészkedünk, mindig durva visszaesés lesz a vége, és akkor nehezebb megúszni a komoly gyógyszereket. (Antibiotikumot csak akkor veszek be, ha muszáj, eddig tartom az „5-6-évente egyszer” rutint, de akkor nagyon kell.) Addig meg jó a tea, köptető, és a pihi.

Vettem magamnak egy Good Housekeepinget is, ha már ott voltam. Persze, a pénztárnál jutott eszünkbe, hogy a zsebkendő az kimaradt, ezért Ádám visszarohant érte, én meg tartottam a frontot a pénztárnál. A hölgy nagyon kedves volt, beszélgettünk, bocsánatot kértem a kellemetlenségért, mondtam, hogy mindketten kicsit ki vagyunk ütve, de meg kell gyógyulni, mert holnap utazunk haza. Megkérdezte, hogy hova haza, és mondtam, hogy Budapest, Magyarország. Hallott már róla és jó utat kívánt. :) Örültem, hogy nem ordította le a fejünket, hogy milyen feledékenyek vagyunk.

Egymásba kapaszkodva visszatotyogtunk a lakásra, gyorsan megettük az ebédet, és bambultuk tovább a tévét, néha el-elbóbiskolva. Estére elmenős programot terveztünk — igazi búcsúvacsorát Zsuzsival és Chrisszel. Nem tudtuk, hogy mennyire fogjuk tudni véghez vinni, de megoldódott a helyzet. Zsuzsi is köhögve érkezett haza, úgyhogy végül közösen úgy döntöttünk, hogy senki sem megy sehová, és kaját rendelünk. Egy török-libanoni étterem kínálatából érkezett a vacsora: mindenféle szószok, töltött szőlőlevél, kecskesajt, zöldségek.

Vacsora után amennyire tudtunk, összerámoltuk a cuccunkat. Reggel Zsuzsiékkal együtt el kellett hagynunk a lakást, hiszen ők mentek dolgozni, ezért teljesen menetkész állapotba kellett kerülnünk, gyakorlatilag csak az maradt elöl a pakolás után, ami másnap reggel még kellhet. Fogkefe, fogkrém, másnapi ruha — és kézipoggyász + bőrönd repülőkészen összeállítva.

Így indultunk neki az utolsó napnak. De az már egy másik történet. :)

A következő rész tartalmából: magunk után húzzuk a leesett állunkat a British Museumban, ebédelünk egy utolsót a Pretben, és hazarepülünk. Jövünk még.