Sikerült fél évvel az út után eljutnom az útibeszámoló végére! :D Jobb későn, mint soha. A londoni cikksorozat korábbi részeit itt találjátok, de remélem, az utolsó fejezet önmagában is élvezetes lesz. :)  Annak ellenére, hogy sajnos ezek a fotók még a régi, bridge fényképezőnkkel készültek, nagyon jó volt újra átnézni őket, és felidézni az emlékeket. De az tutibiztos, hogy a British Museumba vissza kell menni a Canonnal is, mert muszáj lesz normálisan is megörökítenem mindent.

Az utolsó napunk reggele rohanósan indult: Zsuzsiék mentek dolgozni, mi pedig „ki lettünk paterolva” a lakásból, hiszen már nem találkoztunk többet, és este ment a gépünk. Teljes cekkerkészlettel bebumliztunk a városba, és az volt a terv, hogy az én kistáskámon kívül mindent leadunk a King’s Cross poggyászmegőrzőjében, mert azért az egész BM-et végigjárni az összes csomaggal nem túl nagy móka. Végül amikor megláttuk az árakat (9 font minden egyes darab táskáért, mérettől függetlenül), úgy döntöttünk, hogy Ádám kézipoggyászát (egy nagy hátizsák) inkább cipeljük ennyiért, és csak a bőröndöt adtuk be. A rend kedvéért megint megnéztük, hogy mekkora a sor a 9 és ¾-es vágánynál, de még mindig rengetegen voltak, úgyhogy a fotó és a roxforti kirándulás megint elmaradt.

A pályaudvaron utolsó souvenirnek vettem egy mobiltérkép-mintás Oyster Card tartót a Paperchase-ben, és nehogymárnemhasználom alapon (meg mert még mindig totálisan kész volt a bokám) hiába egy megállóra voltunk csak a British Museumtól, metróval mentünk. Sikerült London leghülyébb megállóján leszállnunk – a Russell Square-ről leszállás után vagy egy közel kétszáz lépcsőfokos csigalépcsőn lehetett a felszínre jutni (thanks, but no thanks – mondta a bokám, és amúgy is ki volt írva, hogy hanyagoljuk, mert vészhelyzet esetére van ott), vagy liften. Kicsi liften. 15 fős turnusokban. Csúcsidőben ez fantörpikusan működött, mindenki tolongott meg morgott, úgyhogy majdnem fél órát álltunk a liftre várva, ami alatt már rég odaértünk volna gyalog, kétszer. De legalább ilyet is láttunk, és használtam helyben a kártyatartómat. :)) (Itthon most a személyim van benne, meg BKV jegy.)

A British Museum számomra kultikus épület, főleg, hogy A Foggy Dayben is megénekelték már sokan. :) 1998-ban már voltam egyszer, de ez tipikusan az a hely, amire egy élet se lenne elég. Plusz felnőttem, jócskán bővültek a történelmi ismereteim, és teljesen más háttértudással néztem a tárgyakat. Monumentális és megható az egész, és egy csomó kérdést felvetett bennem, amin jól eltöprenghettem. Szeretem magam kényelmetlenül érezni, amikor azt érzem, hogy konfliktusban vannak az elveim meg az érzéseim, tapasztalásom, mert abból mindig valami jó kis gondolat születik, vagy legrosszabb esetben tanulok valami újat (általában magamról). A múzeum egyrészt egy csoda, mert hihetetlen, hogy mennyi minden itt van, egy helyen. De közben azon gondolkodtam, hogy nem „otthon” lenne-e helyük ezeknek a kincseknek. Aztán eszembe jutott az a cikk, ami arról szólt, hogy a különböző közel-keleti konfliktusok során mennyi múzeumot, könyvtárat romboltak le, szóval abszolút értékmentésről, megőrzésről van szó. És az is mennyire jó volt, amikor egy népirtáson átesett törzs új sámánjait az antropológusok világosították fel saját (majdnem kihalt!) hagyományaikról, és tanították be őket az elődeik lejegyzett történetei, tudása alapján — és így mégsem halt ki a kultúrájuk. Ebben nem jutottam konszenzusra magammal, szerintem soha nem is fogok. Szeretek ezer éves Buddha-szobrokat nézegetni? Naná. Jó lenne őket őshonos, saját területükön látni? Hát hogyne! De most itt láttam őket, és hálás vagyok érte. Ami viszont vicces volt az az, amikor az egyik szobor alatti feliraton az szerepelt, hogy azért hiányos, mert  — és itt azt hittem, hogy jön az összetört / leégett / ellopták/ nem találtuk meg lista — a feje Svájcban, a bal lába meg Németországban van kiállítva. :)) A művészi koncepció, az smafu? :D 

A legfontosabb élmény számomra az volt, hogy kontextusban láttam a tárgyakat. Amint beleláttam abba, hogy hogyan voltak eredetileg használva, mi volt a funkciójuk (akár az elrendezés miatt, akár az ismeretterjesztő feliratok segítségével), sokkal jobban kötődtem hozzájuk. Az asszír kapuőrök voltak a kedvenceim — durva lehetett nap mint nap elmenni alattuk annak idején. Nem tudom, hogy ki hogy van behuzalozva, de engem jólesően bizsergetett a tudat (és egészen picinek éreztem magam tőle), hogy ezek a szobrok sokkal a születésem előtt is léteztek már, és jóval azután is itt lesznek, hogy én már nemhogy a hamut is mamunak mondom, de magam is hamu leszek. A történelem azonban nem csak borzasztó csaták, hatalmas és szívélyes, idióta és hataloméhes uralkodók, építkezések, kalandozások, halálok és gyarmatosítások sora, hanem tele van hétköznapokkal. A két asszír fickó, aki a kaput őrizte, borzasztóan unatkozott, és kis, kockatáblát karcolt az őrszobrok talpába, azon játszottak, hogy jobban teljen a nap. (A játékból egy példány pár emelettel feljebb ki is volt állítva.) Egy pillantás a sokezer évvel ezelőtti hétköznapokba – és hirtelen világossá válik, hogy ami a történelemkönyvekben van, az egy szerkesztett, szűrt, zanzásított lényeg. A mi életünkből is megmarad majd néhány (mások szerint) fontos dátum meg esemény, közben meg senki sem jegyzi fel, hogy Piroska április nyolcadikán, kedden rettenetesen jó paprikás krumplit főzött, és akkor érezte úgy — évek óta először! –, hogy kerek a világ. Pedig neki az most az élete, és ez a legfontosabb hír a világon. Mit szólna most a két asszír őr, ha látnák, hogy üveglap alatt muzeális értékként, pedáns kis felirattal van ellátva a girbe-gurba négyzethálójuk, amin játszottak? Valószínűleg semmit, csak azt, hogy mikor mehetnek már szünetre. A hétfők sok ezer évvel ezelőtt is ugyanolyan fárasztóak lehettek. :)

Nagyon sok apró részlet segített belelátni ezekbe a hétköznapokba — a tárlatokon szemléletes leírások, illusztrációk mutatták meg, milyen volt az élet 5-10-1500-6000 évvel ezelőtt. Milyenek voltak a családok, hogyan éltek a gyerekek, milyen háziállatokat tartottak, miben hittek, miért éltek. Időről időre néhány tárgyat meg is lehet közelebbről nézni, fogni — egy aprócska, nagy tudású néni mesélt az egyik sarokban egy afrikai fejtámaszról és egy régi, holland nyakékről. Megmutatta, hogy mi alapján jöttek rá a régészek, hogy mikori lehet a pénzérme: nagyítóval látszott a rá nyomott hajó mintája, és azon pont valami olyan spéci árboc volt, amiről pontosan tudták, mikor kezdték alkalmazni, tehát nyilvánvalóan nem verhették előtte a pénzt. És meg lehetett tapogatni, nagyítóval megnézni, kérdezni. A múzeum abszolút nem volt steril, és nyitottak voltak arra, hogy a lehető legszemélyesebb élmény legyen a múlttal való ismerkedés. Nem túlzok, több száz iskolás gyerekkel találkoztunk — jól felismerhetőek voltak a színes egyenruháikról. Feladatlapokat töltöttek ki, lerajzolták, amit láttak, kifestőket színeztek ki, és személyes tapasztalást szereztek valamiről, ami egy könyvben leírva valószínűleg semmitmondó nekik. Bizonyára többet fogtak fel így a töriórákból — még nekem is egy csomó minden ott helyben esett le, ott állt össze, hogy ki mit miért machinált. Az emberiség hajnala óta történetekkel tanulunk, miért lenne most más a dolog? Többet értek meg egy kultúráról, ha személyes elbeszélést hallok, mintha látok egy adathalmazt.

Gyakorlatban úgy nézett ki a múzeum termeinek látogatása, hogy rohamtempóban száguldottunk, de amint tudtunk, leültünk – Ádám még mindig köhögött, én meg húztam a lábamat. Próbáltuk „kipipálni” a fontos programpontokat (Rosette-i kő, pasi a Húsvét Szigetekről, varázslósakk), és az lett a bevett szokás, hogy ha találtunk valami érdekes feliratot, akkor lefotóztuk, hogy majd otthon elolvassuk. A fele fotó feliratokról készült. :) Egyébként nagyon jó pár soros, lényegretörő összefoglalókat írtak minden mellé, önmagában művészet, és sokat lehet tanulni abból, hogy hogyan adnak át információt röviden, de érthetően. Félúton szusszantunk egy nagyobbat, én ittam egy kávét, Ádám pedig egy teát, és közben élveztük a fényt. Az információátadásban az ajándékbolt is csodálatos volt. Nyilván, voltak felesleges hülyeségek, pl. a fáraó gumikacsák és hieroglifás konyharuha (bár gegnek jó), de a legtöbb termék praktikus, informatív volt. Egyszer majd bevásárolok a nyomatokból, és azzal dekorálom a lakást. Egy vagyont el tudtunk volna költeni, főleg az albumokra, könyvekre, de se font nem maradt már, se hely a bőröndben (több kilós, full színes, óriási köteteket képzeljetek el – gyönyör!).

Csodaszép volt a kínai porcelánkiállítás is — az apró részletek és a színek nyűgöztek le a legjobban. Nekem a kedvencem az azték rész volt, legközelebb visszamegyek egy vázlatfüzettel, és leülök rajzolni. A minták, a színek beindították a fantáziámat — és mivel tényleg nem egy merev múzeumról van szó, nem fognak kinézni onnan. Egy csomó rajzoló emberke ült mindenfelé. :) Az indiai rész nagyon erős volt, a táncoló Shiva-szobornál könnyekig hatott, hogy vajon hány meg hány ember imádkozhatott előle az évezredek alatt. A Japán részen a Kanagawa hullám épp nem volt kiállítva, csak reprintet lehet venni — egyszer majd megnézném élőben is. Sajnos a Shunga kiállításról pont lemaradtunk, azután nyitották meg, hogy eljöttünk, de egy szórólapot azért elhoztam, és be is kereteztem az ágy fölé. Ingyen műtárgy. :))

A legnagyobb meglepetés az egyiptomi rész volt. Annak idején ezt élveztem a legjobban, de most itt éreztem magam a legrosszabbul. Egyrészt gyerekként nagy cuccnak számított, hogy hú, igazi halottak vannak ott, és milyen izgi, most inkább rázott tőle a hideg, és megint egy csomó ellentmondást, kérdést vetett fel bennem (amit igazából megint nem bántam). Én akarnék vajon egy vitrinben, nyitott sírban bámulni a plafont a végtelenségig? Vagy örülnék-e, ha a szeretteim jutnának ilyen sorsra? És egyáltalán, számít-e ez az egész, hogy mi történik a testünkkel a halálunk után? Most akkor baj-e vagy nem baj, hogy ott van? Elvek ide vagy oda, nagyon fura kisugárzása volt a sok múmiának egy helyen, úgyhogy ott nem ácsorogtunk sokat (amúgy is mindig ott a legnagyobb a tömeg állítólag).

Szóval legközelebbre felírni: normális fényképezőgéppel mindent és még többet újrafotózni; a Felvilágosodás kiállítást megnézni rendesen (gyakorlatilag csak bepillantottunk, és már jöttünk is el); vázlatfüzetet vinni az aztékokhoz; meg egy zsák pénzt az ajándékboltba. És mindent sokkal alaposabban megnézni, mert csodálatos.

A reptérre indulás előtt még volt annyi időnk, hogy nyugodtan leülve ebédeljünk egyet. Visszafelé nem tortúráztunk a metróval, ezért ettünk (és szelfiztünk) egy utolsót a Pretben (vettünk +2 szendvicset a repülőútra), aztán szép lassan elbattyogtunk a King’s Crossba, felvettük a bőröndöt, és kivonatoztunk Lutonba.

Szép kényelmesen kiértünk, több, mint egy órát várakoztunk a becsekkolás után, mire kiírták, hogy mehetünk a budapesti gépre. Innen már nem történt semmi izgalmas — Good Housekeepinget olvastam, jegyzeteltem, ötleteltem, felvázoltam, hogy milyen témákkal írom meg ezt a bejegyzéssorozatot (a határidőkön egy kicsit módosítottam végül :D), és már meg is érkeztünk, nagyjából éjfél körül.

Köszönöm szépen, hogy virtuálisan velem és a sorozattal tartottatok, a londoni útibeszámoló ezennel véget ért, folytatása nem tudom, mikor és hogyan lesz, de biztos megyünk még, és nem csak Londonba. Hosszú az utazós bakancslistánk. :))