Rengeteg kérdést kapok azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet kreatívnak lenni, annak kell-e születni, és egyáltalán, van-e még lehetőség változtatni, ha úgy érzed, hogy te aztán biztos nem vagy kreatív. Elárulom, a kreativitás is csak egy izom, és attól erősödik, hogy használod. Az egyik “edzés” az, ha mások kreatív munkájával ismerkedsz: olvasol, filmeket nézel, festményekben, ékszerekben gyönyörködsz. A másik, gyakorlatibb oldala viszont az, ha te magad is kipróbálod, milyen létrehozni valamit, kitalálni egy olyat, ami még nem létezett előtte.
Kreatívnak lenni nem azt jelenti, hogy folyton világmegváltó ötleteid vannak — számomra pusztán annyi, hogy vannak ötleteid. Minden szuper ötletemre jut úgy 20 borzasztó és 40 középszerű. :D De ha utóbbiakkal nem edzeném magam, akkor azok a szuperek sem jönnének soha. Vannak időszakok, amikor könnyebben jönnek, van, amikor csend van, és kabócák. Ilyenkor abszolút szabadon asszociálok, firkálok girbegurbákat, filctollakkal rajzolok, össze-vissza írok, kornyikálok, táncolok, ugrálok. Mindegy, hogy mit csinálok, csak kurblizza be a rendszert. Ez az elkezdésben is segíthet. Szerintem a kreativitás a legtöbb emberben benne van, csak hagyományosan úgy gondoljuk, hogy ez csak az alkotótevékenységre vonatkozik, pedig ugyanúgy lehet kreatívan menüt tervezni, egy jogi ügyben új összefüggéseket meglátni, kitalálni egy remek szülinapi ajándékot… ez mind-mind kreativitás, és nem szabad elbagatellizálni. Jó, hogy van, és nem magától értetődő! Vigyázz rá és becsüld meg. :)
A következő hetekben a kihívásokat ezért a kreativitás köré fogom szervezni, és alkotni fogunk. Nem kell zseniálisnak lennie annak, amit csinálunk. Semmi korszakalkotót nem garantálunk. Ez most egy edzőtábor, és csak az a lényeg, hogy a kreatív “izom” mozogjon egy picit. Nem osztályzunk, nem osztunk nívódíjat, nem versenyzünk. :)
Az 1. kihívás – Válassz egy mondatot és folytasd!
- Némán állt az út közepén.
- Aznap reggel még a levegő illata is más volt.
- Kimerte a levest, és belebámult a tányérba.
- — Úgyse kapsz el!
- Soha többet nem akarok hangyát látni.
- — Kettőt fizet, hármat vihet! — kiáltotta utána.
- — Szabad lesz?
Rajtad múlik, hogy milyen hangvételben folytatod, hogy drámai, vicces, inspiráló, vagy abszurd történet kerekedik belőle. Szúrd ki azt, ami szimpatikus, és kezdj el gondolkodni rajta – hogyan folytatnád? Mi jut eszed be róla? Milyen helyszín, ki mondja, kivel történik? Ha megvan, merre indulsz, kezdődhet az írás: írj nagyjából 1500-2000 karaktert — ha van kedved, meg is oszthatod a hozzászólások között. Szívesen olvasnám, hogy melyik mondat kinél mivé alakul! :) És ha esetleg egy olyan világba csöppensz, ahol jól érzed magad, tovább is időzhetsz ott, folytathatod magadnak a történetet.
-Szabad lesz?-kérdezte és már helyet is foglalt a fáradt tekintetű nő mellett. Ettől kezdve együtt bámultak ki a vonat ablakán némán. Az állomást elhagyva mezők, legelők, cserjések mellett haladtak el, melyek biztos szép látványt nyújtanak…tavasszal. Tavasszal, de nem ebben a nyirkos időben. Ekkor a férfi kiment és kisvártatva két narancsillatú teával tért vissza. A tea illatára a nő megfordult és halvány mosoly futott át az arcán. Elcsiptem az utolsókat a büfében! -mondta mosolyogva kezében a teákkal.
Némán állt az út közepén….Egy teremtett lélek nem volt se közel, se távol….láthatóan már egy ideje nem járt ezen az úton senki. A kezébe vette a térképet, amit az utolsó pillanatban azért még otthon becsúsztatott a táskája azon zsebébe, ahová az összes kacatot és felesleges apróságot szokta gyűjteni és amit 2-3 havonta kénytelen-kelletlen muszáj volt átnéznie, ha kell, kidobnia. Sosem szeretett térképet olvasni, valahogy sosem volt jó benne. Ekkor eszébe jutott egy régi pillanat: ketten ülnek a kocsiban, az akkori párjával, Attilával, aki vezetés közben mindig rábízta a térképen a keresgélést. Épp eltévedtek, mikor vidékre utaztak egy esküvői meghívásra, és Ő nem találta hirtelen, hogy hol is vannak, és oltári veszekedés lett belőle, hogy Ő mennyire nem képes kiigazodni egy egyszerű térképen sem. Akkoriban még nem voltak okostelefonok és GPS-ek, ott volt viszont a kocsiban az első ülés melletti kis zsebben a jó öreg Magyarország térkép.
Ettől az emlékképtől aztán még jobban elmélázott. Szinte húzta, vonzotta magával a többi régi kép…Ha behunyta a szemét, szinte maga előtt látta Attilát: magas volt, ragyogó kék szemekkel, göndör, barna hajjal, már-már túlságosan is szép „görög isten” testalkattal, amiért azonban sosem kellett semmit sem tennie, a természet kegyes volt vele. A barátnői nem is értették, hogy nem féltékeny Attilára! Pedig nem volt, most hogy így belegondolt utólag, soha. Valahogy mindig annyira biztos volt a fiúban. Arra a pillanatra gondolt most, mikor legelőször találkoztak. Épp a barátnőivel táncoltak a SOTE Klub egyik szombat esti buliján, mikor meglátták egymást. Ő odajött hozzá, felkérte és onnantól fogva szinte hajnal kettőig együtt táncoltak…A lányok megértőek voltak ilyen helyzetben, inkább mosolyogtak magukban. A Klub ¾ 3-kor zárt, már az utolsó záró számokat adták, mindannyian hazafelé készülődtek, de Attila haza akarta kísérni. Már elhagyták a SOTE hatalmas, de nem túl szép épületét, hajnalodott. Úgy döntöttek közösen, a lányok is, hogy beülnek egy búcsú italra a Paracelsius nevezetű pincehelyiségbe, talán egyedül az volt még nyitva. És így persze még Vele tudott lenni, nézhette azokat a nagyon kék szemeket…Milyen viccesen alakulnak az életben a dolgok! Attila nevezetű fiúja már korábban is volt, amolyan plátói kapcsolat, de nem lett belőle semmi. Akkor megfogadta, hogy több Attilával nem kezd, sőt katonával sem, mert katonákhoz is volt szerencséje, de mindegyik megbízhatatlan volt és gyerekes. Még a táncparketten történt a bemutatkozás, Attila…..na bumm! Ez nem lehet igaz! Attilának hívják! Aztán persze tánc közben is beszélgettek, már amennyire a zenétől megtehették. És akkor kiderült, hogy KATONA!!! Épp kimenőt kaptak a hétvégére, akkoriban még bizony behívták a fiúkat katonának….
És mindennek már 23 éve! 8 évig voltak együtt Attilával…Szinte hihetetlen, nagyon komoly döntés ez egy 17 éves lány életében. Az első igazi szerelem volt. Majd minden évben elutaztak valahová a nyáron, hol Krétára, hol Mallorcára. Aztán vége lett…Hogy hogy jutott eszébe ez az egész most egy egyszerű, gyűrött térképről!??? A fene sem érti.
Azon vette észre magát, hogy mostanában egyre többször nosztalgiázik és jutnak eszébe a régi dolgok. Sokkal gyakrabban kutakodik a szüleinél is a fényképes dobozokban, valahogy szereti nézegetni az iskolai képeket, kirándulásokat, szülinapokat, sőt, még a szülei fiatalkori képeit is. Mi van vele? Ennyire tragikusan fogná fel, hogy idén tölti be a 40-et? De hisz ez nem jelent semmit. Az ember úgyis annyi, amennyinek érzi magát, és Ő még egyáltalán nem érzi magát 40-nek. Fiatalos, jól tartja magát, csinosan öltözködik, van egy majdnem 7 éves gyönyörű kisfia…Lehetséges, hogy a 40. születésnapja előtt minden nő megbolondul egy kicsit és elsiratja a fiatalságát?
Szép lassan visszatért a jelenbe. A térképpel a kezében megpróbált rácáfolni fiatalkori önmagára és belőtte azt a pontot, ahol eltévedt az autóval. Hát persze! Az előző földúton kellett volna lefordulnia, ahol az a nagyon helyes kis borospince volt a sarkon, ahogy Ildikó is mondta, de Ő elrontotta! Jellemző…Most már valóban össze kell szednie magát, nincs idő az álmodozásra, mindjárt besötétedik és neki még meg kell találnia a szálláshelyet. Igazából éhes is volt, el is fáradt. Visszaült az autóba és tolatni kezdett. Már nem volt olyan észveszejtően meleg, párás a levegő, habár róla csorgott az izzadság, mert természetesen mikor romolhatna el az autójában a légkondi, naná, hogy utazás előtt! De már nem volt ideje megcsináltatni, majd ha hazaért, megkeresi a felettük lakó autószerelőt, amúgyis felajánlotta már neki többször, hogy szívesen megnézi és rendbe teszi az autó légkondiját.
Már messziről kiszúrta a kis házat, ahogy a lányok meséltek róla. Égtek a lámpák, 9 körül is járhatott már az idő. Leparkolt a kocsival. Ahogy kiszállt, az a jól ismert hang fogadta, amit imádott: tücsökciripelés. És az a finom, édeskés illat a levegőben: estike. Igen, ez az a virág, ami csak az esti órákban kezdi el ontani azt a hihetetlen illatorgiát, amivel azonnal tele lesz a környék levegője. Nagyot nyújtózott, kicsit elgémberedtek a végtagjai a hosszú autóúttól. Teleszívta magát az oly régóta vágyott illattal és megnyugodott. Mosolyra húzódott a szája. Megérkezett. Jó helyen van végre.
Sziasztok! :) Annyira örülök ennek a kihívásnak, köszönöm, Via! Látom, azóta már új is van, de csak szépen sorban.. Iskolai fogalmazáson (meg néha naplón) kívül ritkán ragadok tollat, mindig csak tervezgettem, de most végre időt szakítottam rá. Még jócskán javításra szorul ez a kis szösszenet, de csak írtam, ami hirtelen jött. :) (A történet még az esős időszak alatt született, innen a hangulata is.)
– Úgyse kapsz el! Soha, de soha!- kiáltottam torkom szakadtából, mintha az életem múlna rajta. Eső áztatta bőröm jéghideg volt és nyirkos, a hajam nehéz súlyként nehezedett a vállaimra, a pólóm és a nadrágom rám tapadt, nem is beszélve a tengernyi vizet magába szippantott cipőmről. Úgy ismersz, mint aki feladja? Soha! Próbáltam győzködni magam még egyszer, mielőtt rohanni kezdtem, át a síneken, remélve, hogy megúszok egy balesetet, aztán be az erdőbe, hátha a fák között némi nyugalomra lelhetek. Visszafordultam már a sűrűjében járva, hogy sikerült-e leráznom a reggel óta engem követő árnyat. Elborzadva kellett rájönnöm, hogy azóta társai is akartak. (Vagy talán eddig sem volt egyedül?) Elképzelni sem akarom, hányan suhantak észrevétlenül a nyomomban egészen idáig, ahol emberi segítségre már nem számíthatok. Hirtelen megbotlottam egy rönkben, és tehetetlenül, mint egy bábu, a földre zuhantam, arccal a nedves avarba.
– Mikor tűntök már el? Nem akarok beszélni róla! Annyira régen volt…– magyaráztam félig magamnak, de éreztem, hogy fogytán az erőm. – Hát nem értitek?!
Az árnyak csak kúsztak közelebb és közelebb, én pedig remegő térdekkel próbáltam feltápászkodni. Nem volt hová menekülnöm, utolértek és bekerítettek, majd óriásként magasodtak fölém ezek a félelmetes, ködszerű képződmények. Rettegtem. Már majdnem feladtam a harcot, amikor átsuhan az agyamon egy gondolat…
…Az ébresztőórám sikolyként törte meg a csendet. Hirtelen felültem, majd kipattantam az ágyból, és a kezemet kezdtem vizslatni, de szerencsére horzsolásnak nyomát sem láttam. A hátam borsózott az oly’ valóságosnak tűnt rémálom emlékétől, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azokat a borzalmas alakokat. Mielőtt felébredtem, ezt suttogták felém elhaló hangon: „Idő…Idő… Eljött az idő…” (Mire?)
A szobából kifelé menet elhaladtam a tükör mellett, de valaki egészen más nézet vissza rám. A korábban érzett fáradtságnak és gondterheltségnek még csak nyomát sem láttam a tükörképemen (mintha nem is én lennék). Egy érettebb, ámde csillogóbb szemű nő nézett velem farkasszemet. Ő már tudta a választ.
– Igen. Még ma visszatérek, és elmondom mindenkinek az igazat!
Kimérte a levest, és belebámult a tányérba. Nézte, ahogy a frissen apróra vágott zöld petrezselyem darabkák lavíroznak a sárgarépa szeletek között, olykor fent akadva egy-egy ducibb vajgaluskán. Mélyen, lassan mégis mohón szívta be a csodálatos illatot. Szerette ezt a tavaszi, egyszerű zöldséglevest. Mennyiszer ettek ilyet a Papival!
Hirtelen eszébe jutottak a nagyikának szedett pipacsok. Már mire hazaért lekonyultak, szomorúan lógtak a kezén, ő pedig nem értette, mi történt. Apró kezeivel a magasba emelte a hervadt virágot és akkor a Mammi elmondta, a pipacsot nem szabad letépni, nem lehet vázába tenni az asztalra, ott lehet csak csodálni ahol van. Mennyit üldögélt ezután a szellőben rebbenő pipacsszirmok titkait lesve…
Elővette az asztala fiókjából az egyedi, mély evőkanalat, amit Papi úgy szeretett. Belemerítette a tavaszi levesbe,majd óvatosan szétpukkasztva a borsókat a nyelvével játszott kicsit, rágcsálva a zöld levélkéket, ízlelgetve a roppanós, édes répát. Mennyi év kellett, hogy megélje ő is a leves szeretetét és az örömet, amit ez az egy tál étel adhat.
Szeretettel gondolt a nagyszüleire, akiknél oly sok időt töltött gyermekkora nyarain…
– Bocs Gabi, zavarhatlak?
– Persze.
– Ha megetted a levest, bejönnél az irodámba? Szeretnék átbeszélni néhány dolgot.
– Oké, főnök, pár perc és jövök.
Elmosolyodott, amikor az utolsó vajgaluskát is bekapta. Köszönöm Mammi a receptet és az ebédet! – gondolta.
Sziasztok,
Eddig én is inkább csak követő voltam, de ez a feladat nagyon megtetszett, mert bár sokat írok, kezdőmondat után írni azért kihívás. Ez lett az eredmény: https://modernanyu.hu/imadjak-termeszetet/
Érdekes tapasztalat az egyszer biztos
Én csak ámulok és bámulok. Elképesztő, hogy milyen kreativ embereket rejteget nagyvilágunk :-) én imádok olvasni, falom a könyveket, alkotni ilyen formában sajnos nem tudok. De elképesztő, hogy milyen írások születnek itt. Szerintem, ha ezen írások alkotói nekiülnének és kerekítenének mellé egy történetet, ki tudja, még sikerkönyv is lehetne belőlük. Nagyon tetszik ez a kihívás. Élvezet olvasni. Kiváncsian vàrom a többi kihívást is.
Soha többé nem akarok hangyát látni! Egyet sem! Egyetlen egy szép sorban, egymás után, idegesítő rendben menetelő hangyát sem! Persze, jó lenne ha én is tudnék olyan rendezetten élni… de én nem tudok. Még menni sem tudok úgy, hogy ne essek el a saját lábamban, vagy ne menjek neki valaminek… nem hogy menetelni! Legjobb lenne, ha világgá mehetnék valami olyan helyre, ahol egyetlen hangya sincsen. Bár azt hallottam, hogy rengeteg fajta él a föld különböző pontjain…de valahol csak akad egyetlen szabad, hangyamentes terület! Ott aztán kialakíthatnám a saját életemet! Persze a nővéremet nem hagyhatom itt…igencsak furcsán nézne rám, ha közölném, hogy engem idegesítenek a hangyák, ezért elmegyek hangyamentes falvára. Ő aztán biztosan nem értené meg, hogy az a problémám, hogy a hangyák túl rendezettek és látni sem bírom őket… Tudom, hogy elment az eszem. Ha pókmentes környékre akarnék költözni azt könnyebben elfogadná. A pókok szerinte is félelmetesek és veszélyesek. De én hangyamentes helyet akarok magamnak – ha mondjuk pókok sem lennének ott, az már csak egy pluszpont lenne. Azonban mindez most rajtam kívül senkit nem érdekel…álmodozhatok itt hangyamentes életről, akkor is be kell ma állnom a sorba és csinálni a dolgom, mint minden más napon. Ez a nap sem különbözik a többitől, pusztán csak abban, hogy én arra ébredtem, hogy nem akarok több hangyát látni. De másoknak ez ugyan olyan nap mint a többi. Nekem is ugyan olyan nap kellene legyen, elvégre magam is tudom, hogy ez a hangyamentesmánia elég elvetemült dolog, és ha valakinek mesélnék róla egészen biztosan elküldene valami elmevizsgálatra. De nem tehetek róla… Kényszerítenem kell magam, hogy ne gondoljak arra a helyre, ahol nincs egyetlen hangya sem. Ahol úgy virrad a reggel, hogy nincs rendmánia, nincs rendezett sor, nincs lelkiismeret-furdalás amiért nem vagyok olyan ügyes és szorgalmas…. persze tudom hogy ez lehetetlen…ha létezik is az a hely ahol nincs egyetlen hangya sem, akkor amint én odaköltöznék az a hely is pontosan olyan hangyássá válna mint ez itt…. a helyes hangyafiúk hiányáról nem is beszélve.
Hú, amiket elolvastam tök jók, na majd vizsgaidőszak után, nyáron még visszatérek ide :-)) Sőt, beajánlom másoknak is akik szeretnek írni, de szigorúan vizsgák után… ;)
Évek óta nem írtam semmit, ez talán most meglök majd.
Nem tudtam ellenállni a kihívásnak :)
Némán állt az út közepén. A hátizsák már nagyon húzta a vállát. A busztól az a két kilométer még mindig ugyanolyan hosszúnak tűnt. Pedig reménykedett benne, hogy csak a gyerekkori emlékek tették végtelenül hosszúvá a poros földúton való gyaloglást.
– Oké, itt vagyunk. Megérkeztünk. – motyogta magában.
A Nagyi háza is ott volt, a zsákút legvégén, ahogy minden nyáron, amikor itt töltötte az augusztusokat. Aznap reggel még a levegő illata is más volt.
– Persze, te bolond, mert most április van. Nem a barack érik, hanem csak virágzik. – folytatta a motyogást. – Ó, te jó ég, csak nem fogok itt magamban beszélni?
Pont úgy, mint a Dédi, amikor már szinte teljesen süket volt. Mindig úgy kezdődött, hogy kimerte a levest mindenkinek, és belebámult a tányérba. Aztán lassan, komótosan elmesélt valami tökéletesen oda nem passzoló sztorit a gyerekkoráról. Amikor fogócskázott a Ferivel (a dédi bátyjával). Ilyenkor az ebéd általában hosszas kántálásba fulladt a Dédi részéről, valami ilyesmivel, hogy: „Úgyse kapsz el!” vagy valami hasonló.
Végre sikerült előkotorni a zsebéből a gondosan felcímkézett kulcsot. Bal kézzel a kerítés oszlopnak támaszkodott, ahogy megpróbálta az erősen rozsdásodó zárban megforgatni a kapukulcsot. Ekkor minta áram futott volna végig a karján. Hangyák! Jesszus, mennyi hangya!
Sikoltozva söpörte le magáról az apró bogarakat és valami ismeretlen oknál fogva végig fél lábon ugrált.
– Soha többet nem akarok hangyát látni! – kiabálta eszeveszetten. Ekkor hallotta meg a nevetést. Annyira lefoglalták a hangyák, hogy még a kistraktor berregését sem vette észre.
– Ó, helló! Tomi te vagy az? – csodálkozott rá a régi nyarait is mindig megkeserítő fiú felbukkanására. – Tudhattam volna, hogy rögtön megjelensz itt, hogy felbosszants!
– Ugyan, már Viki! Ideges vagy? Szedjél hangyát! – a fiú most már teli torokból röhögött és még a térdét is csapkodta hozzá. Ahogy lekászálódott a vezetőülésről. – Ha elég sokat összeszed, még eladhatod valami lélekkurkászati kezeléshez. Kettőt fizet, hármat vihet akcióban. Mit szólsz?
– De hülye vagy még mindig! Inkább segítenél bejutni végre?
– Persze – lépett közelebb a fiú. – Szabad lesz azt a kulcsot?
De jól belemixeltél mindent! :)) Szuper lett!
Ez nagyon jó kihívás volt megint! Mindenki nagyon jókat írt, öröm volt olvasni :) Én is írtam ennek hatására egy fanfictiont, de még csak kézirat formában létezik. Talán este begépelem és linkelem.
Nekünk nagyon kevés fogalmazásóránk volt. Mindig elmaradt, mert valami másik tantárgy fontosabb volt, és így nem is tanultunk meg rendesen fogalmazni. De most hála ennek a feladatnak, gyakorolni fogok 25 éves fejjel :)
Ennek következtében a rajzaim mellé most már történetek is fognak tartozni, és nem csak fejben :)
Köszönöm, Via!
Kimerte a levest és belebámult a tányérba.
“El fogok válni” – határozta el magában, aztán megcsapta az orrát a tányérból kiáramló szag. Nem illat. “Ez meg mi a fene?”-gondolta magában, mialatt megpróbálta megfejteni a különfle, borzasztó szagok eredetét.
“Ez például olyan, amit a cipésznél lehet érezni…ez pedig olyan, mint a rohadt málna..nem, nem, inkább mint a meggy!” – döntötte el magában. Óvatosan vet egy újabb mély lélegzetet, benntartotta, ízlelgette, mintha valami jó bort tartan a szájában.
“Jó bor, na persze”, gondolta keserűen. Eszébe jutott az a proccos borkóstoló, ahova persze Ő cipelte el, pedig nem is akart menni, emlékezett, hogy fájt a lába abban a szűk cipőben…és aztán a csoport megkóstolta az első bort, amelynek “friss érett, savanykás meggy” íze volt, mellette a rezeda aromáját és a sárgabarack illatát lehetett érezni, legalábbis a francos borkóstoltató szerint, a csoport bölcsen bólogatott, itta a bort, ő pedig megjegyezte, hogy ez szerinte csak egy egész jó vörösbor, és ugyan árulják már el neki, hogy milyen is a rezeda aromája, ugyanis ő még soha nem találkozott ezzel a növénnyel, esetleg valaki?
A csoport nyugtalanul izgett-mozgott, néhányan elmosolyodtak, a legtöbbjük viszont megvetően végignézett rajta, mintha megszegett volna valami hülye, íratlan szabályt.
“Hülye sznobok”-gondolta magában, és kéjes örömét lelte abban, hogy állandóan félbeszakította a borkóstolást azzal, hogy “bocsánat, de ebben a finom rozéban képtelen vagyok felfedezni az almát” ami végül is, a borkóstoló végére egyfajta páriává tette, de akkor is folytatta, mert kiválóan szórakozott magában.
“Legszívesebben megköszönném neki”-gondolta, és mlg akkor is mosolygott ezen, amikor a szájába vette az első kanál levest. Azonnal kiköpte, oda a fehér abroszra, egyszerűen nem tehetett mást.
Uh, kemény, imádom!
Köszönöm!:)
Nagyon jó ez a kihívás, tényleg!:)
„Soha többet nem akarok hangyát látni.” – gondolta Emily bosszúsan, miközben lesöpörte izzadt karjáról az apró vörös-fekete állatokat. Homlokáról is gyöngyözött a veríték, hiába törölte meg, másodpercek alatt újra elborította a sós izzadság. A nap épp delelőre hágott a Líbiai-sivatag elhagyatott vidékén, és a fiatal lány minden egyes nappal úgy érezte, még sohasem érzett ennyire meleget. Már órák óta guggolt egy 3×2m nagyságú gödörben, régészecsetével óvatosan, rétegenként távolítva el az évezredes port és törmeléket az előtte heverő földimaradványról. Hosszú sóhajjal igyekezett kicsit kinyújtóztatni magát, a combjába nyilalló görcs egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni, tarkója is égett a tűző napon. Minden idegszálával az előtte heverő porhüvelyre kellett volna koncentrálnia, de ez egyre inkább a nehezére esett. Már 2 hónapja volt 10 fős csapatával a semmi közepén, az első saját ásatásán, és a kezdeti izgatott büszkeségéből már szinte semmi sem maradt. Magabiztosan vágott neki, hogy alig pár hét alatt megtalálják, amiért jöttek – a titokzatos Abantoneph főpap sírját -, de ehelyett mindeddig csak agyagedények tucatjait ásták ki a föld alól. Ez a kis sír az eddigi legnagyobb felfedezésük, de képtelen volt neki örülni, csak csalódottságot érzett, ahogy a gödör szegényes tartalmára nézett. A test nem volt bebalzsamozva, a csontok szétszórva hevertek a sivatag homokjában, akárcsak a kopott urnák és agyagedények, amelyek mintha ontották volna magukból a forróságot. A lány érezte, ahogy egy izzadtságcsepp legördül az orrán, és a földre hull, miközben a félrebillent koponya üres szemgödrei szinte csúfondárosan bámultak rá. Emily megborzongott, és hátrasandított a válla felett, ki a gödörből. Teljesen egyedül volt, csapata úgy egy fél órája hagyta magára, hogy vizet és élelmet hozzanak a táborból, és még legalább egy óra, míg visszaérnek. A lány nagyot sóhajtott, és visszafordult a maradványhoz. „30 év körüli férfi lehet…” – morfondírozott, ahogy az ecsetével végigszántott a keskeny medencén. „A végtagokon nem látszik törés… sem a törzsön…” – futtatta végig szemét az egész csontvázon, majd tekintete megállapodott a koponyán. Bal oldalt, az agykoponyán, sugáralakú törést vett észre, olyan élesen kirajzolódva, hogy Emily csodálkozott, miért is nem vette észre korábban. Elgondolkodva ráncolta a homlokát, és pillantása átsiklott a test mellett heverő négy kanópusz edényre. A szokásostól eltérően rendszer nélkül vették körül a férfi maradványait, mintha csak bedobálták volna őket a sírba. A lány közelebb hajolt a tárgyakhoz, és meglepődve látott meg egy ötödik edényt. Ez kisebb volt és egyszerűbb, mint a többi, egészen a sír sarkában. „Különös…” – suttogta összehúzott szemmel. Ahogy jobban szemügyre vette, az egyik oldalán, félig még a földtől takarva, meglátott egy hieroglifát. Nagyot dobbant a szíve. Eldobta az ecsetét, sebtében előkapta a régészkesztyűjét, és óvatosan próbálta kilazítani a talajt az edény körül, hogy kiemelhesse. Gyorsan és ügyesen dolgozott, mire a hieroglifa teljesen láthatóvá vált, Emily belsejében jóleső öröm áradt szét. Abantoneph főpap neve. Mikor a talaj elég laza lett, remegő kezeivel körülfogta az urnát és a tenyerébe billentette, majd lassan addig emelte, míg a szeme vonalába nem került. Az edény meglepően hűvös volt, Emily pedig borzongva bámulta a csalhatatlan bizonyítékot. Finoman ráfújt az urnára, hogy még tisztábban láthassa az apró jelet. A por finom ködként szitált alá, hogy a lánynak egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Mikor újra kinyitotta, rémület csapott fel benne, egyszerre mintha homokviharba került volna, körülötte megelevenedett volna a sivatag. A por felcsapott előtte, marta a torkát és a szemét, és mintha egyenesen az urnából szivárgott volna. Apró kiáltással próbált felpattanni, de az elgémberedett lába nem tudta megtartani a súlyát, megbicsaklott alatta, és elvesztette az egyensúlyát. Az edény kicsúszott a kezéből, rémülten kapott utána, mire teste tehetetlenül terült el a gödör alján, és feje nagyot koppant az évezredes törmeléken.
Mikor magához tért, zavarodott fejjel elsőre három dolgot tudott elsőre megállapítani. A kavargó por eltűnt, az edény sértetlenül fekszik az orra előtt, és a sírgödör sarkából egy egyiptomi férfi bámul rá, vaskampóval a kezében…
Azta! Szuper :) Nagyon izgi!
– Szabad lesz?
Szabad, persze, hogy szabad!!! Noha ült, minden porcikája táncolt: kopogott a lábával, az ujjai doboltak, ha nem szégyellte volna, a felsőtestét is mozgatja. A zene a fülén keresztül áramlott be és a zsigeréig elért, eggyé vált a ritmussal. Egyszerűen imádott táncolni, lényegében mindegy volt, hogy angol keringő vagy salsa. Az előbbit az eleganciája miatt szerette, ahogy suhant a parketten, úgy érezte, hogy már nem is éri a lába a földet, szinte szállt. És a hozzá illő ruha! A selyem, a tüll, a hatalmas szoknya letűnt korokat idézett, báltermeket finom parfümök illatával, férfiak szivarfüstjével, bókokkal és rejtett pillantásokkal. A salsa pedig… maga volt az eufória. Amikor azt táncolta, teljesen ki tudott kapcsolni, nem volt más, csak a zene, a ritmus, a lépéskombinációk, és a partner. Mert partner, az kell. Mindig utált a terem szélén ülve petrezselymet árulni, egyrészt szégyellte magát, ami persze butaság, mert nála sokkal szebb lányok is ücsörögtek ott, másrészt, és ez volt a fontosabb: elvesztegetett idő volt minden perc, amit nem a parketten töltött. De feminizmus ide vagy oda, mégiscsak illik megvárni, amíg felkérik az ember lányát. Pláne egy idegen. Szóval ideális esetben jön egy délceg fiatalember, aki Brad Pitt mosolyával és Fred Astaire lábaival rendelkezik, és olyan határozottan vezet a táncban, hogy eláll a lélegzet, és úgy ő úgy érzi, mintha tényleg tudna táncolni. Már a gondolatra is mosolygott.
– Szabad lesz? – hangzott ismét, most már kissé ingerülten.
Inez felnézett a nagy cekkerrel fölé tornyosuló nénire. Mint aki álomból ébredt, konstatálta, hogy a buszon az ablak melletti ülésen addig csendesen mellette ülő fejkendős asszonyság le szeretne szállni, ezért szólt már az előbb is. Pipacspirosan ugrott fel, zavarában kikapta az MP3 fülhallgatóját is a füléből. A következő megállóban ő is leszállt, és közben megfogadta: másnap tényleg jelentkezik arra a tánctanfolyamra, melynek plakátjával már napok óta szemezett.
Szuperek vagytok! ♥
Nem szoktam a bejegyzésekhez hozzászólni, de… Ez a kihívás most valahogy nagyon jól jött. Legalább tíz éve nem írtam semmit, és most sem nagyon tudtam, hogy mit fogok, de aztán ez született:
Aznap reggel még a levegő illata is más volt. Állt az erkélyen, a reggeli kávéjával a kezében és a csodálatos tavaszi fényekben gyönyörködött. Kortyolgatta a kávét, a gondolatai pedig ide-oda cikáztak. Sokat rágódott a múlton, hogy mit kellett volna máshogy tennie, hogy jobban értékelhette volna azokat a dolgokat, amiket az élettől kapott és jobban kihasználhatta volna a lehetőségeket. Sokat bánkódott azon, hogy rengeteg mindent elmulasztott, mert olyan tehetetlennek érezte magát. Fájóan élesen jelentek meg előtte azok a percek, órák, amikor az ágyon feküdt, és meredt maga elé, azon gondolkodva, hogy mit kellene tennie, de cselekvésre végül nem került sor. „Mennyi időt is vesztegettem így el?” – kérdezte magától. A válasz szomorú volt: „Éveket. A gondtalan fiatalságom legszebb éveit, amiket már sosem kaphatok vissza.” Hiányzott neki az a boldogság, ami azelőtt volt, hogy elindult volna lefelé. De vajon akkoriban tényleg olyan boldog volt? Vagy csak az idő múlása miatt tűnik az az időszak olyan szépnek? Nem tudott rá válaszolni. Csak annyit érzett, hogy akkor olyan könnyű volt minden. Most túl nagy volt a felelősség, sok minden nyomasztotta. Tudta, hogy változtatnia kellene a dolgokon. Félt attól, hogy az élet csak úgy elrohan mellette anélkül, hogy ő észrevenné a boldog pillanatokat. „Rendben.” – gondolta. „Holnaptól új életet kezdek! Ez így nem mehet tovább.” A gondolatai azonban itt megakadtak, mert egyszer csak egy kis fekete rigó szállt le a korlátra. Elkezdte őt figyelni: a sárga csőrét, a fekete tollakat és szemet, az apró barna lábacskákat. „Milyen boldognak és vidámnak tűnik!” – nézett a madárkára, aki ebben a pillanatban tovább is repült. Ahogy a madárka elszállt, az ő gondolatai is szárnyaltak tovább. Hirtelen azt érezte, hogy ez a kis rigó nem véletlenül szállt le ide elé. Úgy érezte, mintha egy jel lett volna. Ahonnan a madárka jött, a múlt, ahová tovaszállt, a jövő. És megállt a jelenben. Boldog volt. A jelenben volt boldog. Félelmetes volt a felismerés számára, hogy mennyire a múltban és a jövőben él, pedig úgy kellene, mint a kis rigónak, aki az adott pillanatban, a jelenében volt boldog és elégedett. Akkor és ott valami megváltozott és elindult benne, azt érezte, mintha az akaratereje megsokszorozódott volna. „Nem várhatok tovább, most kell azt az életet élnem, amit elképzeltem. Ennél tökéletesebb pillanat nem lesz soha, hogy belekezdjek az álmaim megvalósításába! Itt és most kell cselekednem, ez az a nap, amire mindig is vártam.” Hiszen aznap reggel valahogy még a levegő illata is más volt…
Kész van, kicsit hosszú lett, szóval csak a linket másolom be:
https://docs.google.com/document/d/1wTS7MLXl2MkWXB2HvjuBqtnuGmFaqngyIMp1OPhS58g/edit?usp=sharing
“Szabad lesz?” – kérdezte. De meg sem várta választ, máris a táncparkett közepén találták magukat. Nem ismerték egymást, idegenek voltak. Arcukat sejtelmes álarc takarta el, így egyiken sem tudták, ki is valójában a táncpartner.
A hölgy gyönyörű, hosszú hófehér ruhája földig ért, és minden pillanatban ezer és ezer apró ékkő csillant meg rajta. Haja hatalmas göndör zuhatagként omlott le vállára. A bécsi keringő következett. Soha nem táncolta még. Szerette volna, de nem volt kivel. A termet lágy zene hatotta át és betöltötte a párok lágy, kecses suhanása. Érezhetően izott körülöttük a levegő. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak táncoltak. Mélyen, elmerülve egymás tekintetében próbálták megfejteni a megválaszolhatatlannak tűnő kérdést: kivel? Kivel is táncolnak, vajon honnan jött az illető, és mi szél fújta őket pont ugyanazon az estén, pont ugyanarra a helyre? Ismerős az érzés, mikor megtalálod valakivel a közös hangot már az első pillanatban, és úgy érzed, ő egy meghatározó személy az életedben? Ők pont ezt érezték. Némán, csendben, kimondatlanul. Mindketten a tánc nyelvét beszélték – a nyelvet, melyen oly nehezen értimeg egymást két ember. Ők mégis értették. Olyan volt, mintha világ életükben ismerték volna egymást, mintha együtt nőttek volna fel, mintha együtt tanultak volna táncolni. Tökéletes volt. Valami olyan, amiről előtte mindketten csak álmodni tudtak – vagy inkább álmodni sem mertek? Elképzelhető. Hogy miért nem szóltak egy szót se? – jó kérdés. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha nagyon is beszélnének. Másfajta eszközökkel, másként, nem szavakkal. Mosollyal, tekintettel, érintéssel. Lassan kiürült a terem… ketten maradtak. Hogy kik ők, és miért táncoltak aznap este – nem tudni. De egyet igen: még ma is keringőznek – kecsesen és könnyedén. Hogy hol és miért, azt senki nem tudja…
Némán állt az út közepén. Egy perccel ezelőtt még el sem tudta képzelni az életét a pasija nélkül, most pedig megkönnyebbült, hogy az dobta. Azon kapta magát, hogy teli szájjal mosolyog a világra és a nyarát tervezgeti a szabadság jegyében. Olyan régóta kínlódtak már, hogy el is felejtette milyen az, mikor nincs mellette senki, aki miatt rosszul kéne éreznie magát. Szerencsére nem egy forgalmas helyen cövekelt le, különben már palacsinta laposan nevetne a napsütötte utcára. Lassacskán magához tért és kiadta a megbízást engedetlen végtagjainak az útja folytatására. Bár már túl volt az első magának okozott sokkon, egy része még mindig meglepett kíváncsisággal figyelte mit is művel ez az új énje. Az pedig magabiztosan egy kávézó felé terelte a régi Míra maradékát, hogy ott egy ízletes sütemény társaságában tort üljön fölötte és örökre a múltba száműzze.
Az édesség maradványai felett számba vette a jelenét és a lehetőségeit, hogy mit is lehet kihozni ebből. Utazni akart, és élvezni az életet. Új emberekre vágyott, sok-sok inspiráló ingerre, táncra, fényre, ízekre. Az asztaltól már egy teljesen más Míra állt fel, mint aki betért ebbe közeli cukrászdába búcsút venni a hamvaitól. Ez jó érzés volt, nagyon jó. Ismét megtapasztalta, hogy az első lépés a legnehezebb, utána már megy a többi, és ennek a szellemében folytatta a napját. Hazament és kidobált minden kacatot, amit eddig tartogatott valamilyen okból és sajnálta kiszanálni. Kezdett a lakása hasonlítani a vadi új énjéhez, amit egy kacsintással is jelzett a tükör-Mírának. Egy pillanatra elrévedt a tekintete a külsején, majd határozott mozdulattal az olló felé nyúlt és elkezdte levágni a haját. Hónapok óta halogatta már ezt, de többé nem akart a töredezett haján nyavalyogni. Ami már nem jó, azt nem kell sajnálni, el kell engedni, hiszen csak akkor tudnak új dolgok jönni az életünkbe, ha helyet csinálunk neki azzal, hogy kisöpörjük a régit.
A nap végére boldogan nyugtázta, hogy kívül belül megújult, és ezt a változást a környezetén is látni. Nagyon régóta először mosollyal az arcán aludt el, és egy csodákkal teli életet álmodott magának azon az éjjelen.
Azóta a tavaszi nap óta fél év telt el, Míra pedig boldogabb, mint valaha. Munkahelyet váltott, most kétszer annyit keres fele annyi munkával. Felújította a lakását és egy cirmos, doromboló jószággal osztja meg amije van. És még egy helyes fiút is megismert, akivel istenieket beszélget egy bögre tea mellett. Akár lehet is belőle valami, de pssssssszt, mert ezt még magának se vallja be. ;)
Ó, Via, nagyon tetszik ez a feladat, mindig is imádtam a fogalmazás órákat. :D
Tudom, hogy nem verseny és nincs osztályzat, de jobban érzem magam ha elmondom, hogy nem olvastam senki írását, míg meg nem írtam a sajátom. Nem szeretem ugyanis, ha befolyásol amit mások kitalálnak, és koppintani sem szeretnék. :)
Ezzel én is így voltam: nem akartam másokét elolvasni addig, amíg az enyém nem készült el, mert biztos, hogy hatott volna rám, amit mások írtak. :)
Hát Via, elkaptál! :) Tegnap este lefekvés előtt leültem a géphez, hogy kikapcsoljam és észrevettem az új bejegyzést. Néztem, hogy friss lehet, mert még egy hozzászólás sem volt. Annyira megragadott a dolog, hogy nyomban tollat ragadtam (grafomán vagyok :) ) és ez született. (Most volt időm csak begépelni.) Még annyit, hogy a kreativitással eddig sem volt gondom, de az írással sosem mertem kacérkodni. :)
Némán állt az út közepén. Nem tudta, hogyan jutott idáig és arról egyelőre fogalma sem volt, merre tovább.
Beszívta a mézédes kora nyári este bódító, semmivel össze nem hasonlítható illatát. Régi nyarak emlékének képei villantak elő elméjében, melyek egy –már elfeledettnek hitt – érzést hívtak elő. Azt a megfoghatatlan, bizsergető, melegséggel eltöltő érzést, amitől azt érezte: Újra ÉL!
Vett még egy nagy levegőt, lassan kifújta és tekintetét előre szegezve, határozott léptekkel elindult. Végre pontosan látva az előtte kirajzolódó célt. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy itt és most, ez AZ a pillanat! A momentum, amikor a dolgok elkezdenek történni.
Megpróbálta rögzíteni elméjében ezt a pillanatot, hogy bármikor elő tudja hívni. Halkan felnevetett a gondolatra, hogy ilyenkor miért nincs itt valaki, hogy lefényképezze. Vizuális típus lévén, szinte látta magát évekkel később, ahogy előveszi a rég megsárgult fényképet, megfordítja, és a hátára írt pontos dátumot látva visszagondol eme ígéretes kezdetre…
Tudta, hogy még rengeteg feladat vár rá, és ez félelemmel vegyes izgalommal töltötte el. Ugyanakkor még soha nem érzett ekkora magabiztosságot. A kétely szikrája sem merült fel a végső sikerrel kapcsolatban.
Eszébe jutott hányszor próbálta már magát szuggerálni azt mantrázva, hogy „Meg Tudom Csinálni!”, és hányszor kellett végül csalódnia. Ám most ez az érzés teljesen más volt; nyugodt, magabiztos.
Mire gondolatban ideért, kezdtek kirajzolódni előtte a város fényei. Alig egy óra és visszaér az autójához. Ezt az időt kihasználta arra, hogy gondolatban összeszedje a szükséges teendőit, így mire hazaér azonnal elkezdhet cselekedni.
A tiszta lap varázsa. Itt még bármi megtörténhet. A lehetőségek tárháza végtelen. Kezünkben a hatalom, hogy mi írhatjuk meg életünk sztoriját. Ez a lehetőség persze mindenkinek adott, de csak kevesen ismerik fel és még kevesebben merik vállalni a felelősséget, ami ezzel jár.
Hiba, tévedés, félelem. – Elronthatod, ezért inkább bele sem kezdesz. Hányszor ült órákig, bámulva a vakítóan fehér felületet, ami szinte megbénította a kezét. Milyen gyarlók vagyunk, hogy büntetjük a gyereket, ha hibát vét! Pedig azt kellene mondanunk, hogy mennyire bátor, hogy megpróbálta és bíztatni, ne adja fel míg el nem éri a célját!
Megrázta magát, lerázva ezzel magáról a bénító félelmet is. Kezébe fogta a tollat és írni kezdett…
Kihagyhatatlan ajánlat
– Kettőt fizet, hármat vihet! — kiáltotta utána. A lány sóhajtva megtorpant, és tűnődni kezdett. Ha belegondol, végül is nem rossz ajánlat. Igaz, hogy a standon csak csupa bóvlit látott, de… egy kis lazaságot megengedhet magának! Végül is, ez csak egy londoni bolhapiac. A nyaralások mindig a lazaságról szólnak, nem?
Egye fene, gondolta, szuvenírnek jó lesz. Visszasétált, és unottan turkálni kezdett a Big Ben kulcstartók, meg hasonló kacatok között. A keze valami sima, henger alakú tárgyba ütközött, amit aztán kiemelt. Szemügyre vette, aztán elfordult, hogy az árus ne lássa meg a mosolyát. Nem gondolta volna, hogy éppen itt fog egy Doctor Who relikviába botlani, márpedig éppen a Tízes szónikus csavarhúzójának pontos mását tartotta a kezében. Óvatosan méregette a tenyerén a súlyát. Nehezebb volt, mint amire számított, de éppen olyan ütött-kopott, mint a kis standon minden más. Tovább turkált, de semmi hasonló nem akadt a kezébe. Kár, pedig egy TARDIS-makett lett volna hozzá az igazi… mindegy. Választott még két apróságot, aztán fizetett, és a hotel felé indult.
Nem bírta megállni, nútközben újra meg újra elővette a szerzeményt. Ezt megtartja magának, határozta el, ajándékot már úgyis vett eleget. A szálloda folyosóján körülsandított, és mivel egyedül volt, vigyorogva a szobája ajtajára szegezte a csavarhúzót, és megnyomta a gombot. A jól ismert hang kis híján örömujjongásra késztette, amikor valami mást is meghallott. Kattanást. A mosolya egy pillanat alatt lelohadt, és homlokráncolva bámult az ajtóra. Óvatosan meglökte, és levegő után kapott, amikor az lágy nyikorgás kíséretében kitárult.
Nem lehet!
Hitetlenkedve meredt a kezében tartott tárgyra, aztán az ajtóra, végül megrázta a fejét, és beslisszolt. Bizonyára csak képzelődött. Talán másvalaki járt a szobájában. Kirabolták volna?
Minden érintetlen volt. A reggel az asztalon hagyott fél pohár víz ugyanúgy várta, ahogy a bőröndjéből kidobált ruhák is a szokásos összevisszaságban hevertek az ágyon. Akkor meg mi történt?
Gyanakodva ismét megnézte a csavarhúzót. Ártalmatlannak tűnt. Babrált az egyik tárcsán, most más számokat mutatott az apró, alig látható kijelző, aztán a plafon felé fordította, és ismét megnyomta a gombot.
A lámpa szikrát szórva kiégett.
Ijedten visszakapta a kezét a gombról, de még mindig nem merte elhinni. A fürőszobába rontott, és a csapra szegezte a szerkezetet. Ömleni kezdett a víz.
Nem volt több kérdése. Egyszer, sőt, még kétszer is lehetett volna véletlen. De mindháromszor? Kizárt…
Ugrálni és sikongatni kezdett örömében, aztán amikor kifulladt, hanyatt vágta magát az ágyon. Övé a Doktor csavarhúzója! Úristen!
Már csak azt kell kitalálnia, mihez is kezdjen vele. Egy biztos: vigyáznia kell rá, mint a szeme fényére!
Ezzel a főhőssel nagyon szívesen cserélnék! ;-)
Én is ;)
Ezt (is) szívesen olvasnám tovább! :)
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amíg az ágyon feküdt, szédült örömmámorban, amikor hirtelen eszébe ötlött valami. Igen, most nála van a csavarhúzó. De ez a Doktor legfontosabb eszköze! A megoldások kulcsa! Ha ez itt van nála, akkor mi van a Doktornál?
Lehet, hogy… nem, az nem lehet, hogy ne legyen másik. Hiszen minden Doktornak van szónikus csavarhúzója. Ha tönkremegy, a TARDIS csinál másikat… De ez nem ment tönkre. Csak… elkallódott. Valahogy, valamiért ide került, egy londoni bolhapiacra, és most hozzá. Tökéletesen működik, és azt kezdhet vele, amit csak akar, de éppenséggel…
Nos, van az az apró bökkenő, hogy ő, a Doktorral ellentétben, nem tud világokat megmenteni egy csavarhúzóval a kezében. Ha őszinte akar lenni, még egy polcot se tudna összeeszkábálni.
Megkeményítette a szívét. Hát, ez pech. Akkor a világok nem lesznek megmentve. De övé a csavarhúzó! Kifizette!
Jó, persze, ha az árusnak csak a leghaloványabb fogalma lett volna róla, hogy mi ez, akkor bizonyára nem adta volna el, pláne nem ennyiért…
Hosszasan vívódott, nézegette a szerzeményt, mielőtt új ötlet fogalmazódott volna meg benne. Óvatosan csavargatta a tárcsát, amíg a legnagyobb számhoz nem ért a kis kijelzőn. Az ablakhoz sietett, kihajolt, és a gomvbot megnyomva az ég felé fordította a csavarhúzót. A búgó hang végtelenül megnyugtatta. Addig állt így, amíg teljesen bele nem zsibbadt a keze.
Még három napig ismételgette. Amikor csak tehette, kiállt a szabad ég alá, és felfelé fordítva bekapcsolta a kütyüt.
A negyedik napon aztán ismerős hang ütötte meg a fülét. A szíve olyan hevesen vert, a vér olyan erősen dobolt a fülében, hogy attól tartott, menten elájul, miközben nézte, ahogy egy kék doboz kezd feltűnni a szobában… Még soha életében nem izgult ennyire. Dermedten állt, és várt… Kis híján felsikoltott, amikor kinyílt az ajtó, és egy kócos fej bukkant fel.
– Helló, a Doktor vagyok. Mondd csak, nincs nálad véletlenül egy csavarhúzó?
júú, ez nagyon jó :) alig várom, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak, és nekiálljak ennek a kihívásnak (gondolom addigra még gyűlik mellé másik is, mert most jópár hétig csak a fősulinak élek majd :D)
Szeretném jelezni, hogy “hogyan lehet kreatívnak lenni, annak kell-e születni, és egyáltalán”, ” kell születni-e” helyett. Vagy korlátozom az írói szabadságot? :)
Tegnap este tíz után értelmesnek hangzott a fejemben. :) Átírtam, köszi. De legalább nem “meg-e lehet-e oldani”. :D
Attól én is sikítani tudnék! :)
– Kettőt fizet, hármat vihet! – kiáltotta utána. Hirtelen nem jutott más, frappáns mondat az eszébe, de valamit muszáj volt mondania, nem hagyhatta, hogy a lány kisétáljon a látómezőjéből és esetleg ne is lássa többet.
Ádám fazekas volt, telente meleg műhelyében gyúrta az agyagot, korongozott, kezei alatt formálódtak a csészék, vázák, kaspók, mikor mihez volt kedve vagy megrendelése. Amikor kiszáradtak, akkor következett a csiszolás, festés, díszítés: pöttyök, csíkok, hullámok váltakoztak a fehér, piros vagy épp zöld alapon. Amikor kitavaszodott és beindult a szezon, járta az országot a portékájával, vásárról vásárra. Szerette ezt az életet, szeretett vándorolni, új emberekkel megismerkedni, jókat beszélgetni. Ám ahogy az idő telt, egyre jobban megszerette az otthon melegét is, és a csészék, vázák helyett egyre szívesebben alkotott szobrokat, öntött formába érzéseket. Reggelente megivott egy kávét, betett egy CD-t, és a zene ritmusára, dallamára egész művészi alkotások születtek. Legalábbis ő így érezte, de ezeket nem mutatta meg másnak, és vásárra sem vitte, hiszen annyira a lelkéből születtek, hogy teljesen beléje láthatott volna, aki ránéz.
Egy ilyen kis szobrocska volt, amit magában csak úgy nevezett: „Ő”. Kifejező női arc, karcsú test, hosszú haj, kecses kezek. Néha hosszasan bámulta, elképzelte, milyen lenne, ha megelevenedne, ha lépne, ha a füle mögé simítana egy fürtöt, ha nevetne…
Épp emiatt dermedt meg, amikor az egyik vásáron megpillantotta. Nem a szobrot, hanem ahhoz kísértetiesen hasonlító, ízig-vérig élő nőt. Épp oly finomak voltak a mozdulatai, rebbenő a szempillája, csilingelő a nevetése, ahogy elképzelte. Amikor odalépett a sátorhoz és szemeit végigfuttatta az árun, Ádám szíve a torkában dobogott. Itt van, megelevenedett, eljött hozzá, és most meg kellene szólítani. Mondani valami figyelemfelkeltőt, valami érdekeset, esetleg meglepőt, hogy itt tartsa, és soha el ne eressze. De mindezt gyorsan, mert mindjárt továbbmegy!
Kettőt fizet, hármat vihet! – kiáltotta roppant frappánsan utána.
Éva megfordult, és Ádámra mosolygott….
Gratulálok! Nagyon jó!
Köszönöm! Erős felindulásból elkövetett szösszenet volt, időközben néhol már finomítanék rajta. :-)
A korábbi hozzászólásod alapján hasonló pályán játszunk, nekem is a határozatok, vádiratok alkotják a fő profilomat, nem a széppróza…
Kimerte a levest, és belebámult a tányérba. Visszatartott lélegzettel figyelte magát a temérdek betűtészta között, ami békésen úszott a paradicsomlevesében. Látta a lányt, aki nagy álmokkal vette körbe magát, míg egy nap fel nem eszmélt arra a tényre, hogy közben valójában egyetlen egy dolgot felejtett el: Élni. Látta maga előtt a 2 évvel ezelőtti énjét, aki 4 nap alatt megtalálta és el is veszítette szerelmét. Látta az elmúlt valóságot, a sok kiszakadt könnyet, a magányos éjjeleket, de aztán meglátott valami mást is. Egy “R” betű tűnt fel a tányér szélén. Alig lehetett kivenni a sok más karakter között, de ott volt. Elmosolyodott hirtelen, hisz nem hitt a véletlenekben. Úgy vélte, hogy az a bizonyos sors irányítja az életét. Teljesen meg volt róla győződve, hogy van egy hatalmas erő, ami nem hagyja el őt soha és ettől a ténytől néhanapján meg is tudott nyugodni egy kis időre. Úgy tekintett a sorsára, mint egy kis unokáját óvó nagymamára aki segített neki, és nem hagyta, hogy bármi rossz is történjék vele.
Ez a sors volt az, aki most megláttatta vele ezt a betűt. “R” jelentette lassan 1 éve az életét. A zűrös nappalokat, a megnyugtató éjszakákat, civakodásokat és a lassú összebújásokat is. A betű mögött rejtőző lélek volt az, aki kimenekítette őt abból a pocsolyából, ahová önként juttatta saját magát és megmutatott neki egy olyan életet, amiket addig a pillanatig csak csöpögős romantikus filmeken látott. Egyáltalán nem jött könnyen a szerelem. Sőt, ez az fajta boldogság volt, amelyikért kőkeményen meg kellett dolgozni. De megérte. Mert most, hogy belebámult ebbe az édesanyja által készített sűrű paradicsomlevesbe meglátta azt a lányt is, aki ebben a pillanatban nagy lélegzetet vett és nem keserítette meg többé a hétköznapjait a múlt keserédes mivolta. Csak élvezte, hogy az élete végességébe az “R” betű öröklétet csempészett. És ez éppen elég volt neki ahhoz, hogy végre igazán és feledhetetlenül boldog legyen.
Aznap reggel még a levegő illata is más volt, mikor Kamilla kitárta szobájának ablakát. A tavaszi frissesség egyből kiverte az álmot a szeméből. Mélyeket lélegzett, hogy magába szippantsa a virágzó fák illatát. Rögvest fel öltözött, és nekilátott készülődni. Nagy nap volt ez számára, hiszen 10 órakor fontos találkozóra kellett mennie. Leendő munkaadója rendelte őt magához, hogy megvitassák, tetszett-e neki, ahogyan Kamilla bánt a gyermekekkel.
Karina dadus volt, sok évnyi tapasztalattal. Amikor fiatalon megtudta, hogy neki sajnos nem születhet gyermeke, nem is volt vitás számára, hogy hátralévő életében gyerekekkel szeretne foglalkozni. Karina jó természetű, türelmes, játékos és kreatív volt, de ha kellett szigorú és ellentmondást nem tűrő is tudott lenni.
Ezen tulajdonságaival tisztában volt, és magabiztosságot érzett, de azért mégis pillangók repdestek a hasában, ha a találkozóra gondolt. Két kislányról volt szó, egy testvérpárról, Lujzáról és Violáról. A kezdeti nehézségek ellenére jól alakult köztük a viszony a vasárnap délutáni első találkozón. A lányok eleinte szégyenlősen viselkedtek, de Kamilla rávette őket, hogy vezessék körbe a házban és mutassák meg neki a kedvenc játékaikat.
Az óra fél 10-re járt, ideje volt elindulni. Kamilla kilépett az ajtón és egyenest a körút felé indult. 10 óra előtt pontosan 5 perccel érkezett a házhoz, ahol már Ferenc, az édesapa, várt rá.
– Üdvözlöm Kamilla! Kerüljön beljebb!
– Jó napot! Köszönöm uram.
Helyet foglaltak a nappaliban.
– Nos, kedves Kamilla, én nem is húznám sokáig az időt, beszéltem a feleségemmel, ahogy a lányokkal is, és mindannyian úgy gondoljuk, hogy Ön alkalmas lenne a feladatra. Ha Önnek is megfelel, akkor holnap már kezdhet is.
Kamilla alig tudta leplezni boldogságát és izgatottságát.
– Köszönöm szépen uram. Nagyon örülök és a holnapi kezdés tökéletes lesz!
Kamilla érezte, hogy mostantól a dolgai jóra fognak fordulni és nagyon várta a következő napot.
Amit a jogi ügyekről írtál, abszolút stimmel, néha egy jó keresetlevél vagy más beadvány után tényleg úgy érzem, hogy “alkottam” valamit :) A megadott kezdőmondatok nagyon inspirálóak mind, lehet, hogy újra elkezdek írni (tizenhárom éves koromban hagytam abba a nagy sikerű “Kisasszony szénásszekéren” ;) című novellám után, a “Keleti fény” című regény már félbemaradt és a szomszéd kislánynak ajándékoztam a kéziratot ;) ).
ez nagyon tetszik!=) elég régóta mindig írok valamit: blogot, történetszeletkéket, novella-és regénykezdeményeket, naplót… velem is van, hogy egyszerűen nem jön az ihlet, ezen a legjobban a kimozdulás segít.=) mindegy, hogy utazás, színház, mozi, kávézós délután vagy bulis péntek este, egy ilyen élmény után csőstül jönnek az ötletek.
a második mondatot választottam, már elkezdtem írni (most épp fantasy témában mozgok), ha kész és lesz bátorságom, belinkelem.=)
és itt is van… még folytatom, de egyelőre ennyit írtam, direkt megnéztem, 2500 karakter lett=)
részlet az alakulóban lévő fanfictionönből: https://docs.google.com/document/d/1kIXan4sDKbe3LnqyCBT5iji9gA9kUjsukyh8Z75ydwo/edit?usp=sharing
szóval ez a helyes link =)=D
https://docs.google.com/document/d/1bJoqt0aWi2CPRuapRezfM8qhR6QBuv1IZYYK2GxXK8Q/edit?usp=sharing
Nagyon tetszik, csak így tovább:)
Sziasztok! Régóta olvasom az oldalt, de eddig inkább az olvasók, mintsem a hozzászólók táborát gyarapítottam. De ez a feladat különösen megtetszett, úgyhogy azonnal tollat, ez esetben billentyűzetet ragadtam, és alkottam, :)
– Úgyse kapsz el! – suttogta messziről karcsú énem, és mégis úgy hallottam, mintha a fülembe ordította volna. – Úgysem kapsz el! – suttogta újra, majd felriadtam. A vékony hálóingem szorosan tapadt rám, ahogy a meleg dunna alatt – és az álom riogató képeitől – leizzadtam. Újra lehunytam a szemem, de a sötétben újra az álombéli énemet láttam, ahogy csodás alakjával rajtam nevet. Felültem az ágyban, és kiültem a szélére. A mozdulattól levertem az ágy szélén hagyott csokipapírt, és most az is nevetve bámult rám a földről. Úgyse kapsz el! – visszhangzott a fülembe újra és újra a kínzó mondat. Vigyázva, hogy a jobb lábammal induljak utamra, felkeltem az ágyról. Utam a fürdőszobába vezetett, és közben tekintetemmel gondosan elkerültem a folyosón lévő egész alakos tükröt. A fürdőszobába érve azonban újra rájöttem, semmi értelme nem volt. A tükörből ugyanis kerek, inkább pufi arcom nézett vissza rám. Küldtem egy fintort magamnak, majd megmostam az arcomat. A fürdőből kilépve az akkor ébredő fiútestvérembe botlottam.
– Kérsz reggelire szalonnást tojást? – kérdezte, mire csípőre vágtam a kezem.
– Ha nem tűnt volna fel, fogyókúrázom – csattantam fel, majd dühös léptekkel visszacsörtettem a szobámba. A csokipapír még mindig az ágy mellett feküdt, emlékeztetve a tegnapi gyengeségemre. Odasiettem, felkaptam és bevágtam az íróasztal melletti szemetesbe. Ezt neked! – gondoltam magamban, majd az ajtó felé fordultam. A bátyám felvont szemöldökkel, karba font kezekkel nézett rám, majd vigyorra húzta a száját.
– Tudod, ha már úgyis a konyhába tartok, elmosom a tegnap esti csokitortád tányérját is, jó? – kérdezte, majd kifordult az ajtóból, én pedig utána vágtam a papucsomat. De ő csak nevetett rajtam. Duzzogva, de legalább elszántan léptem a szekrény elé. Kikaptam a sportcuccomat, majd a futócipőmért nyúltam. Mit nekem egy fogyókúra?
Köszönöm, hogy írtál! :) Jó futást a hősnődnek! :)