Kinga 30 éves, és Győrben egy koraszülöttekkel is foglalkozó alapítványban gyógypedagógus és pszichológus. Mesél arról, hogyan telik egy napja, miben tud segíteni a kicsiknek és a szülőknek, és hogy milyen nehézségekkel szembesül nap mint nap.

Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád?

Kétfelé bontom, mivel mindkét diplomámmal dolgozom – akár egy napon belül is. Gyógypedagógusként mozgássérültekkel és látássérültekkel foglalkozom, vagy olyan gyermekekkel, akik súlyosan és/vagy halmozottan sérültek. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy mindkét területen vannak problémáik, vagy akár társulhat hozzá más nehézség is (pl. értelmi elmaradás, részképesség gyengeség, beszédfogyatékosság). Az Alapítvány fő profilja a koraszülött-ellátás, de ez csak egy szelete a munkánknak. Pszichológusként leginkább 1-6 év közti csecsemőket, gyerekeket vizsgálok, hogy milyen (további) fejlesztésre lehet szükségük.

Az átlagos napom nagyon változatos. Egy fix van benne: a gyerekek. :) Van, hogy egész nap utazom, mint gyógypedagógus és a környékbeli falvakban, kisvárosokban gyógypedagógusként „fejlesztek”, de van, hogy egész nap a „bázison” (az alapítványban) vizsgálok, aztán véleményt írok. És persze legtöbbször ez a kettő kombinálódik.

Gyógypedagógusként feladataim közé tartozik az SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyermekek mozgás-, és látásállapotának felmérése, óratervek írása, fejlesztési terv írása, adott esetben neurológus, ortopéd szakembernek referálás az adott gyerkőcről. Meg kell határozni a fejlesztés menetét, ütemét, és persze tudni kell változtatni rajta – rugalmasan, kreatívan, egyénre szabottan. Ezek egyéni órák, szülők nem vesznek részt rajta. De a 3 éven aluliak terápiája szülőkkel (legtöbbször az édesanyával) együtt zajlik, szorosan a családdal együttműködve. Dióhéjban: mozgást és látást fejlesztek.

Pszichológusként vizsgálok, véleményt írok és tanácsadást tartok. 

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Én a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát végeztem el Budapesten, szomato-, és tiflopedagógus lettem (ez a mozgás-, és a látássérült szakos gyógypedagógus ;)). Utána elvégeztem a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakát.

Kell hozzá: empátia. Empátia. Empátia. Lelkierő. Rugalmasság. Kreativitás. – Mi a legnagyobb félreértés a munkáddal kapcsolatban?

A gyógypedagógia részével az a legnagyobb tévedés, hogy „megjavítom” a gyerkőc járását, szemét. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok megváltoztatni, pl. a gyengénlátó kisgyerek soha nem lesz jól látó, ha az anatómiai és/vagy agyi struktúrák sérültek. De megtanítom ezzel együtt élni és a legjobbat kihozni belőle.

A pszichológusokról pedig sokan azt hiszik, hogy beléjük látunk, és állandóan analizálunk. Ez is egy munka, ki lehet, sőt, kell is belőle néha kapcsolni. És nem, nincs lelki röntgen szemünk.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Nem tudok ilyen pillanatot kiemelni. Fokozatosan érett meg bennem az elhatározás, formálódott és szilárdult. Munkahely szempontjából azonban volt egy ilyen pillanat: mikor a budapesti központban várakoztam az állásinterjún, körbenéztem, láttam a falakat, a képeket, a hangulatot. Átjött, hogy itt egy a cél: a gyerek – ki hogy tud, segít, adja az erejét.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Mikor kicsi voltam, azt mondtam, balettos leszek, vagy cukorbeteg. Úgy gondoltam, ők sok cukrot ehetnek. Aztán a gimiben színésznő szerettem volna lenni egy darabig. Meg óvónő. Gyógytornász. Pincérnő. Ne vessük alá ezt most mélyanalízisnek…

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Arra vagyok büszke, hogyha sikerül megtanítani egy babát mászni, ha a 3 éves súlyosan halmozott kisfiú elkezd végre nyúlni, ha az énekemre gurgulázva visszaválaszol, pedig nem tud beszélni, ha egy anya visszajön és megköszöni, hogy ott voltunk mellette a nehéz pillanatokban, ha egy tanácsadáson sikerül valamire rávilágítani, amitől a gyereknek könnyebb lesz otthon egy napig… Büszke vagyok a csapatra is, amiben dolgozhatok, segítjük egymást, és nincs furkálódás.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Jön az Oscar szöveg: a szüleim, a férjem… De kifejtem: apukám gyermekorvos, ő adta az indítást, a löketet, hogy a gyógypedagógia „értelmes” szakma, támogatott minden tervemben. Anyukám pedagógus, botcsinálta (jó értelemben) pszichológus, ezt a részt ő oltotta belém. A férjem pedig egy remek „kocka”, informatikus, aki felhúz a földre, mikor analizálok. :) A főiskolai szakdolgozat vezetőm, az első munkahelyemen a kolléganőm, és a mostani helyemen a szakmai vezető a legnagyobb segítség.

Nézőpont kérdése

Egy 4 éves kislánnyal tornáztunk, mondtam neki, hogy most fölmegyünk a padra. Mire ő: — A színpadra?

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Gyógypedagógusként kimerít sokszor az eredménytelenség. Van, hogy évekig küzdünk heti 3-5 órában valakivel, hogy elérjen egy icipici eredményt, és ennek nincs látszatja sokáig, és nem is tudom biztosan, hogy lesz-e. Hogy nincs kézzelfogható eredmény, az sokszor elkeserít. Pszichológusként az a legkimerítőbb, mikor a vizsgálaton a szülők nem kooperálnak. A legnagyobb kihívás a szülő és a gyermek bizalmát megnyerni. Ezt nem lehet tanulni.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”?

Gyógypedagógusként azt a legnehezebb türelmesen kezelni, hogy a szülők között néhányan mindent jobban tudnak. Hiába mondom, hogy tornázni kell, vagy értelmi fejlesztés is szükséges, mindenféle szaktudás nélkül hisznek az interneten terjedő rengeteg “anyukák-egymást-közt” blogoknak. Nálunk team-munka van, tudunk egymásról, mindenféle terápiát bevetünk, ha jónak látjuk, de a gyerekek nem kísérleti nyulak, figyelembe kell venni a terhelhetőségüket, a család szociális-anyagi helyzetét.

Pszichológusként akkor érzem ezt, mikor mindent megteszek a szülőért, gyerekért mégis az ellen fordulnak, amit képviselek, amiben hiszek. Ilyenkor fontos tudatosítani, hogy ha én közlöm a rossz hírt, hogy pl. valószínűleg autista a gyermeke, akkor az első haragját rajtam fogja „leverni”, nem elhinni, hárítani, és hogy ezt tudni kell viselni, ez a szakmával jár. Ez egy gyászfolyamat első lépése.

Mindig segít, ha a kollégák, szupervízor ott van és támogat. Ha ventillálhatok. Máshogy nem lehet.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Futok. Kreatívkodok. Sokat olvasok, szépirodalmat, magazint, regényt – mindenevő vagyok. És persze ott a család: van két ovis gyerekünk. (Bár ahogy egyik kolléganőm mondta, ez nem kikapcsolódás; csöbörből vödörbe kerülök :))

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Hogy ne féljen kérdezni!!! Menjen hospitálni egy-egy intézménybe, alapítványba, táboroztasson, önkénteskedjen, ha csak néhány órát is! És találjon valamit emellett a szakma mellett (akár gyógyped, akár pszicho), mert le kell tudni tenni ezeket a terheket néha. Vagy meg kell tanulni letenni őket.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló szülőkhöz?

Ez egy nehéz hivatás. Nem nekünk kell kérésünk legyen. Hiszen mi tartjuk a családokat, hogy kibírják ezt az időszakot, az első sokkot, a folyamatos aggódást, hogy vajon mi lesz a gyerekemmel, aki pl. koraszülött lett. Ha a nehézségeken túljutva (akár évek múlva is) küldenek egy képeslapot, vagy egy fotót, hogy jól vannak, köszönik, gondolnak ránk – annál nagyobb öröm nincs. Ott a kézzelfogható eredmény. :)

Fontos lenne megérteni, hogy a fejlesztés sok esetben indokolt, de nem kell bedőlni mindenkinek, aki nyakra-főre ezt ajánlja. Jól válasszanak, és könyörgöm, szakembert! Egy tanítónő nyilván nagyszerűen ért a kisiskolásokhoz, de nem az ő kompetenciája eldönteni, hogy a 10 hónapos gyereknek jót tesz-e a baby-komp (nem tesz).

A másik: a gyerek tünete a család tünete. Ezen érdemes komolyabban elgondolkodni néha.