Mint bármilyen más cél az életben, a boldogság is olyan, hogy az odavezető út és az eredmény megtartása egyaránt nehéz, és mindkettőn el lehet hasalni, de keményen.
A kicsi szabotőr hang nem csak azt tudja megakadályozni, hogy tegyünk valamit az életünkért, vagy örülni tudjunk valaminek (“még nem vagy elég jó”, “úgysem fog sikerülni”), hanem a már elért boldogságot is meg tudja keseríteni. Azt hiszem, feltételek és apróbetűs kitételek nélkül örülni annak, ami van, legalább olyan nehéz, mint egyáltalán elérni oda, hogy tudjunk örülni.
A “Higgy magadban!” projekt keretében ismert szerzők mellett engem is felkértek, hogy írjam le, hogyan látom a boldogságot. Úgy döntöttem, hogy nem arra írok tippeket, hogy mitől lehetsz boldog (azt úgyis csak te tudhatod). Mivel szeretem a kihívásokat, ezért egy kicsit alternatívabb útját választottam a téma megközelítésének: a boldogság kicsit zavarosabb oldaláról szeretnék beszélni, amiről ritkán esik szó, főleg arról, hogy hogyan lendülj túl rajta.
Vagyis: Ha már boldog vagyok, nem örülhetnék neki?
Az első, felhőtlen pillanatok-órák után gyakran bekapcsol a bűntudat, és a kicsi hang elkezdi mondani a magáét. Ez önmagában nem baj; annak a jele, hogy gondolkodó, érző lény vagy, és szívesen elemzed magadat és a környezetedet. De nem kell hagynod, hogy átcsapj önszabotáló üzemmódba.
Mit tudsz mondani a kis hangnak, ha beszólogat?
1. Nem is dolgoztam érte meg igazán, itt valami tévedés történt, ez nem jár nekem.
Sokan úgy tartják, hogy a munka csak akkor igazi, ha utálod, és ha olyannal keresel pénzt, amit szeretsz, akkor az csalás. Nem csak akkor “ér” az örömöd, a szerencséd, a sikered, ha vért izzadtál érte. Ez a gondolkodásmód tökéletesen tudja szabotálni, hogy valaha is jól érezd magad az életben.
Bár nem jár kevesebb küzdelemmel, nehézséggel és áldozathozatallal az, ha számodra élvezetes és szerethető munkát űzöl, néha különösebb erőfeszítés nélkül is történhetnek veled jó dolgok. Megmagyarázhatatlanul, más emberek jóindulatából, a véletlenek eredményeként is érhetsz el olyan eredményt, amelyért kivételesen nem kellett megpusztulnod. Örülj neki, hogy néha ilyen is van! Most fogadd el és élvezd.
2. Ki vagyok én, hogy jól merjem magam érezni?
Még mindig nem te vagy a világ elsőszámú, Nobel-díjas, maratoni futóbajnok díjnyertes anyukája, az Összföldi Békeúnió Elnöke, hetvenöt diplomával, öt nyelvvizsgával, két étteremmel és saját szakácskönyvvel, jólnevelt kutyákkal, szerető férjjel és tökéletesre nyírt pázsitú kerttel?
Na és aztán!
Nincsen Boldogság Mikulás, aki érdem szerint osztja az örömöt. Tudsz örülni egy leveli békának? Hát kinek van joga hozzá, hogy azt mondja, hogy neked ezt nem szabad? Senkinek. Örülj a brekinek, és kész.
A te örömöd a sajátod – a világnézeted, a tapasztalataid, a vágyaid és a céljaid, a személyiséged és a természeted befolyásolják, hogy minek tudsz örülni. Nem egy szigorú, külső táblázat osztja be, hogy kinek és miért szabad boldognak lennie, és nincs arra sem egy szabályzat, hogy csak bizonyos “szintek” után szabad örülni valaminek. Ugyanolyan fontos a te örömöd, mint bárki másé.
3. Most gyanúsan jó minden, de biztos mindjárt rossz lesz, mert ez a világ rendje…
Ez a gondolkodás valójában azt mondja, hogy a világ alapállapota az, hogy minden rossz, és a jó dolog az anomália, ami ráadásul időlimites, tehát ha valami jó, akkor elindul lefelé a számláló, mint a filmekben: “vigyázat, már csak eddig tart, és utána megint nagyon rossz lesz – mint mindig”. Nem hülyéség? Már megint ez a numerikus, ráadásul polarizált gondolkodás!
Amikor elérünk egy jó állapotot, akkor félünk attól, hogy elmúlik, és ezért görcsösen kezdünk ragaszkodni hozzá, nehogy vége legyen, hiszen ki tudja, mikor lesz megint ilyen. Lelövöm a poént: mindenképpen lesz még “rossz”, hiszen nem úgy van, hogy egyszer már elérted “a jót”, és akkor kipipálhatod, hátradőlhetsz, és életed végéig megnyugodhatsz, mert soha többet semmi nehézséged nem lesz. DE ez nem azért fog történni, mert most örülni mertél valaminek, és az a világ szigorúan megbüntet a jó dolgodért. Nem kell törlesztened azért, ha most van minek örülnöd. Ha a jó időszakokban azon parázol, hogy “mindjárt megint rossz lesz”, a rossz időszakok pedig rosszak, mert rosszak, akkor mikor lesz jó? Na ugye.
4. Nem örülhetek ennek. Már így is elég szerencsés vagyok, nem ér, hogy nekem ennyim van, miközben Afrikában éheznek.
Nyugodtan vágyhatsz többre, mint amid most van, és ha eléred, akkor sem kell szégyellned magad miatta. A boldogság, öröm nem véges erőforrás. Nem úgy kell elképzelni, hogy ha kiveszel a tányérból hat boldogsággombócot, akkor neked több lesz, mint másnak, és nekik nem marad. Mindenki a saját boldogságát éli meg, egy belső utat jársz, nem futóverseny, ahol vannak győztesek meg vesztesek. Eleve nem lehet ennyire számszerűsíteni az örömöt, hiszen teljesen relatív, hogy az kinek mit jelent. Segítene az árvákon és az elnyomottakon, ha te nem hagyod magadnak, hogy örülj olyasminek, ami veled történt? Jobb lesz nekik, ha te is éhezel, szenvedsz, szomorú vagy?
Ha felelősnek érzed magad mások sorsáért, pont azzal tudsz nekik segíteni, ha olyan életet teremtesz magadnak, hogy a bőségből, kedvességedből, törődésből, szeretetből nekik is tudj adni. Csak olyat tudsz adni, ami neked is van. Nem önzőség, hanem szükségszerű, hogy magaddal kezdd.
5. Igazából nem is itt kéne lennem. Dolgoznom kéne, szüksége van rám a gyerekeimnek / páromnak / főnökömnek / szüleimnek.
Sokszor, sok helyen mondtam & írtam már: ha jól vagy, nem csak te vagy jól. Az, ahogyan élsz, kihatással van mindenkire – inspiráló és motiváló tudsz lenni mások számára, ráadásul sokkal kellemesebb társaság vagy a szeretteidnek, ha nem egy túlhajtott, ideges, feszült lény mászkál otthon fel-alá, mint egy szűk állatkerti ketrecbe suvasztott oroszlán. Ha foglalkozol azzal, ami neked fontos, és jóban vagy magaddal, az nem önzőség: befektetés a jövődre nézve és mások is jól járnak vele. Ha a bűntudat és a maximalizmus miatt nehezedre esik a pihenés, akkor olvasd el ezt a cikkemet.
6. Nemsokára kiderül, hogy kamu vagyok. Mindjárt lelepleznek, és közlik, hogy hazugság az egész életem, és mehetek vissza a balettbe ugrálni.
Nem egyedi, ha gondoltál már ilyet. Az imposztor-szindróma gyakori félelem. Azt jelenti, hogy egyszerűen képtelen vagy elhinni, hogy létezhet ilyen szerencsés és boldog élet (főleg, ha erre alig láttál példát a környezetedben). Az eredményeidet nem tudod valóban felvállalni, és azt mondani: azért tartok itt, ahol tartok, mert rátermett vagyok, tehetséges, értem a dolgomat, kitartóan és szorgalmasan küzdöttem érte. (Ehhez annak is köze lehet, hogy bár ez a valóság, ha ilyet mondasz, akkor beképzeltnek, nagyképűnek gondolnak egyesek. Különösen, ha nőnemű vagy.) Amikor elérsz oda, ahova vágytál, könnyen bekapcsolhat a félelem, hogy egy Titokzatos Bizottság végig túlértékelte a munkádat, mások toltak oda, ahol vagy, és majd elveszik tőled, hiszen hiba vagy a rendszerben, nem is járna neked ez az öröm. Neil Gaiman író úgy fogalmazta meg, hogy attól fél, eljön érte a Fraud Police, azaz a Kóklerrendőrség. “Gaiman úr, tévedés történt, maga nem is jó író, csak fel lett fújva. Igazából mindenki utálja, és tök borzasztó az összes könyve. Ezennel felszámoljuk az életét. Na mars dolgozni valami lelketlen állásba kilenctől ötig, mint minden rendes ember!”
Ha bekopognak a Kóklerzsaruk, mondd meg nekik, hogy teljesen jogosan vagy ott, ahol vagy, imádsz itt lenni, és minden rendben. “Maguknak is szép napot.”
Kedves Via!
Nagyon inspirálóak az írásaid, sok erőt és ötletek merítek belőle. Szeretem az új nézőpontokat amiket mutatsz nekem/ nekünk.
Most is is jól jönne egy :) .
Nekem az rombolja az örömöm, ha én végre boldog lennék, de a családból vagy ismerősök közül valami súlyos betegségben van..
Hogy örülhetsz ilyenkor.. stb jön a bűntudat.
Meg kell tanulni elfogadni, hogy dolgok egyszerre létezhetnek. Nem kell mindennek tökéletesen jónak lennie ahhoz, hogy szabad legyen örülni, és ha valami nehézség történik, attól még örülhetsz jó dolgoknak, azzal nem tagadod meg a nehézség létezését. A nehéz pillanatot nem köpi szembe, ha közben van minek örülni, sőt: ha tudsz örülni, az legalább egy picit tölt, és segít jobban kezelni, elviselni a nehézséget. Aki szeret téged, és te is szereted, azt fogja akarni, hogy ha találsz örömet, ragadd meg, nem pedig azt, hogy szolidaritásból te is legyél borzalmasan. Amikor egy szerettünk súlyos beteg, és nekünk kell erősnek maradni, hogy tudjuk támogatni, segíteni, különösen fontos, hogy maradjon idő, erő az öngondoskodásra, különben nem fogjuk bírni. Ennek pedig igenis az a része, hogy örülsz annak, aminek tudsz. Ne tagadd meg magadtól, semmi erény nincs benne, és csak kiégéshez vezethet! Vigyázz magadra!
Drága Via, szinte az összes….
De már nem! És ebben Te segítettél nagyon nagyot: olvastam egy Veled készült interjút egy tavalyi Évában és ott volt két mondatod, ami nagyon sokat jelentett nekem és nagyon-nagyon köszönöm!! Az egyik: Mindenhez annyira értek, amennyire nekem szükségem van rá (a kérdésre, hogy grafikus, programozó vagy-e). A másik: “Mondhatom, hogy minden ébren töltött órám legalább részben kapcsolódik a bloghoz, de ez nem azért van, mert blogolok. Azért van blogom, mert állandóan jönnek az ötletek.”
Ezek fantasztikus erővel hatottak rám, köszönöm-köszönöm-köszönöm!!! :) :) :) Nem szó szerint ugyanezek érvényesek rám természetesen, de kiválóan lekottázhatók a saját életem egy-egy részére. Szóval sokadszor is köszi :) :*
De jó, hogy ezek így megmaradtak benned! :) Még nem kaptam ennyire konkrét visszajelzést interjúmról. Örülök, hogy nem válaszolgatok feleslegesen. :))
Szia Via, sziasztok!
Nagyon egyetértek az írásoddal, tetszik a téma, és hogy nem a megszokott oldalról közelíted meg!
Szeretek pszichológiai témájú könyveket olvasni, így már én is sokszor gondolkodtam a kifejtett problémán.
Az olvasottakat igyekszem mindig beépíteni a már meglévő ismereteim és tapasztalataim közé, így mindig kerekebb az egész. :)
Szerintem az egyik említett problémának is megvan a kiváltó oka. Az, hogy nem tudunk átélni egy egyébként kellemes, boldog helyzetet, arra gondolva, hogy “jaj, a többiekkel kellene lennem”, vagy “a csudába, még mennyi feladat vár rám” abban gyökerezik, hogy teljesen elkapott minket a gépszíj.
Rengeteg új technikának köszönhetően több időnk(nek kellene) marad(nia) magunkra és a szeretteinkre, de természetesen mindig van ami a kényelem elé tolakszik.
Én már tudatosan próbálok tenni ez ellen, inkább kevesebb tennivalót zsúfolok egy napra vagy lemondok egy betervezett programról, hogy kényelmesen át tudjam adni magam a többinek.
A TV-t és rádiót sem kapcsolom be “aláfestésnek”, ezzel is kiszűrök egy forrást, ami mindig új és új ötleteket ad, mit kellene elvégezni, mit kellene vásárolni, stb.
Talán kicsit értelmetlen, mi módon akadályoz például a televízió abban, hogy kiélvezzük a boldog élethelyzeteket, biztos vagyok benne, ha kicsit lassítanánk a tempón, nem éreznénk úgy minden kis lazításnál, hogy nem érdemeljük meg, már ugranunk kellene. :)
Én soha nem háttértévézek. A készüléket célirányosan nézem. És általában nem is azt nézem rajta, ami a kábelből jön. :) Nem ördögtől való az sem, csak nem szabad szűretlenül beengedni. :)
5. és 2. ….
nehogy már jól érezzem magam, mikor még nem teljesítettem a gyerekek, a család, a férj, a barátok, a világ összes elvárását, kívánságát brrr brrr…ja és egyáltalán egy ilyen “szürke egér” mit képzel, boldogságot??!!, hiszen semmire sem vitte,…súlyos :(
A “szürke egér” is teljesen relatív és hülye dolog. Attól függ, kihez képest nézed. És nem csak a “híresek és gazdagok” jussa a boldogság. (És az, hogy valaki híres és gazdag, nem jár automatikusan boldogsággal…) A szépség szintén nem, főleg, hogy az is relatív.
1,3,6 :( Nagyon utálom. Olyan szokott nekem még lenni, hogy egy nagyobb probléma beárnyékolja a kis örömöket és semminek sem tudok igazán örülni, amíg a nagy gond nyomaszt.
Ez valahol szerintem teljesen érthető, ha nagy stressz van, akkor az mindenre rányomja a bélyegét. Ha a legkisebb bosszúság is elrontja viszont az összes többit, aminek lehetne örülni (tehát a fordítottja), az már megoldhatóbb.
2, 3, 5…es meg sokat kell gyakorolnom, mert barmit kepes vagyok elhinni, ennek a kis gonoszkodó hangnak, es mindig csak azt varom mikor lesz megint rosszabb (mert most sem -eleg-jo, csak jobb, de nehogy mar egyre jobban menjenek a dolgaim, meg akkor se, ha sokat teszek erte, mert mindig közbe KELL jönnie valaminek, ami kizökkent, es aztan vagy van eröm ujrakezdeni, vagy egyszerübb a kifogas, hogy ‘en megprobaltam, es a sors közbeszolt’).
De ma igen is örülök, mert megint jo iranyba mentem, es igen is erre kell tovabb haladnom! Es ma nem is engedem megszolalni sem a hangocskat (vagyis had monja, ütös ellenerveim vannak.) Ma en nyertem! :)
Kedves Via!
Nekem leginkább az első ismerős, és főleg kívülről jövően. Ezek még most is fájnak, ha felidézem őket, és sajnos kínosan pontosan emlékszem rájuk, pedig már rég megbocsátottam az “elkövetőknek”. Remélem, az a haszna a pontos emlékeknek, hogy én nem mondok ilyeneket másoknak…
Részben még diákkoromból származnak az ilyen “építő” mondatok:
– Természetes, hogy ötöst kapsz, azért nem jár dicséret… (De hármas vagy rosszabb jegy esetén – ami azért elég ritkán fordult elő: “Kellenek az utcaseprők is…”)
– Csak véletlen sikerülhetett ötösre a szigorlatod, mert… (másfél óra hosszat tartott az a feleletem, szóval azért annyira véletlen nem volt)
– Ja persze, úgy védted ki a gólt, hogy ijedtedben magad elé kaptad a kezed… (a valóságban tök szabályosan védtem, a csuklóm azért törött el, mert nagy erővel rúgták a labdát – egy táborban koedukált focibajnokságot rendeztünk, és én voltam a kapus -, amelyet kivédtem, és összenyomódtak a csontjaim a becsapódástól)
Amikor bébiszittelni kezdtem, a kollégiumi szobatársam hűtött le, mikor örömmel újságoltam neki, hogy sikerült bepelenkáznom a kéthónapos kisbabát, pedig a tesóim már régen voltak pelenkásak:
– Egy gyereket mindenki tud pelenkázni, a becsinál, tisztába kell tenni, és kész. Nincs ebben semmi különös…
Aztán amikor dolgozni kezdtem magántanárként:
– Neked az a munkád, amit szeretsz csinálni, nem fáradhatsz el…
Alapvetően sok mindennek tudok örülni, persze azért nem folyamatosan. De meg lehet tanulni ezt is.
Régebben én is hajlamos voltam megtalálni mindenben, hogy miért nem szabad örülnöm, boldognak lennem (néha most is sikerül, de már jóval ritkábban). Kora tizenévesként kaptam egy könyvet a nagymamámtól, és nagyon szívesen olvastam többször is, de az igazi mondanivalója felnőtt koromra talált meg. Ez a könyv Eleanor H. Porter: Az élet játéka (eredeti címe: Pollyanna – sok filmfeldolgozása is van ezen a címen). Mire felnőtt lettem, némileg megtanultam Pollyanna játékát, és igyekszem alkalmazni. Így sokkal könnyebb :) Viszont lehet, hogy sok borúlátóbb ismerősöm agyára megyek vele (na, itt a kisördög mégiscsak :D ).
Elnézést a bőséges szóáradatért… bölcsészként semmit nem bírok két mondaton belül kifejteni :)
Kedves Réka!
Nagyon átérzem a helyzeted, ahogy olvastam a hozzászólásodat olyan volt, mintha a saját élményeimet olvasnám… és sajna én úgy érzékeltem, hogy ezek a manók akkor kopogtatnak nálam is gyakrabban, ha a környezetemben lévő “nem manók” ilyen mondatokkal hűtenek le. :( Ha sok “Via- cikket” olvasok, vagy az Ennél zöldebb nem lesz c. könyvébe belelapozok, akkor viszont elcsendesednek a manók és inkább csak mosolygósan (nahát, lehet, hogy már- már boldogan?? :)) teázgatok velük… :)
Amikor sok negatív hatás ér még inkább értékesnek érzem azt, hogy van egy olyan ember mellettem, aki hisz bennem és ha elbizonytalanodok, hogy jó helyen vagyok-e, mit csinálok??, stb, stb, stb, akkor csak meghallgat és bátorít, hogy csináld!!… :D
Utánanézek a könyvnek, amit ajánlottál, biztosan jó. :)
Köszi!
Via, szerintem egyre jobbak a témáid (azaz lehet, hogy csak nálam találnak telibe egyre pontosabban… :D) és újra, meg újra csak köszi, hogy vagy! :)
Kedves Szityike!
Köszönöm a kedves szavaidat :) Mostanában én is egyre több Via-cikket olvasok, és tényleg sokat segítenek.
A legfontosabb “környezeti manókkal” az elmúlt években elbeszélgettem, és észrevehetően másképp állnak már a dolgokhoz, próbálnak ők is pozitívan látni – magukat is, engem is :) A nem olyan fontos környezeti manók (pl. a volt szobatársam) meg már nem részei az életemnek, másfelé vittek útjaink… :)
Szép napot Neked :)
Ne kérjetek bocsánatot a hosszú kommentért! Ezt melyik blog verte belétek, hogy ilyet nem szabad? Mert én nem, az tuti. Elég volt! :) Annyit írtok, amennyit jól esik!
Nagyon jók az “építő” mondataid, szerintem sokan fel tudunk mutatni ilyen vagy hasonló “gyűjteményt”. Olyan könnyű egy-egy ilyen baromsággal belegyalogolni a másikba. Az ilyen emberek azonban a saját érdemeiket sem hagyják maguknak megünnepelni, szóval maguknak is ilyen szigorú kritikusai… Az a legkeményebb dió, ha valaki magával kegyetlen…
Pollyannáról írtam már én is korábban: https://www.urban-eve.hu/2011/11/23/konyvajanlo-eleanor-h-porter-az-elet-jateka/
Kedves Via!
Nem blog az oka a bocsánatkérésemnek, hanem az, hogy észre vettem (már évekkel ezelőtt), hogy hajlamos vagyok sokat beszélni, és volt, hogy a beszélgetőpartneremnek már nem maradt ideje kifejteni a saját történetét… Most már próbálok erre figyelni, és még a közös idő vége előtt hagyni szóhoz jutni a másikat, mert általában érdekel a mondandója, csak imádok beszélni :D
Elolvastam a cikkedet a Pollyannáról :) És most már meg akarom szerezni a második kötetet :D Az én saját kötetem egyébként kölcsönben van, de volt már, hogy valakinek megvettem ajándékba, mert úgy éreztem, szüksége van rá.
Most viszont mennem kell, mert el kell érnem a negyed hetes hévet :D
Szép napot Neked is :)
Az online-ban pont ez a jó, hogy úgy tudunk hosszan “beszélni”, hogy senkinek nem vágunk a szavába. Mindenkire marad elég sávszélesség. Jöhet, ami a csövön kifér! :)
Húha, nagyon igaz minden szavad, mint általában! Ez nálam is abszolút visszatérő probléma… Nálam a 2., 3. és 5. a legjellemzőbb, de szerintem olykor-olykor az összes becsúszik.
Illetve én kiegészíteném egy 7. ponttal: amikor elkezd olyat duruzsolni, hogy “Na de boldog vagy te egyáltalán?! Voltál-e boldog valaha? Vagy még sosem voltál igazán, és most bebeszéled magadnak, hogy ez az, merthát mégiscsak boldognak illik lenni? Hát ugrálsz-e éppen az örömtől? Na ugye hogy nem?! Tényleg biztos vagy te ebben?” És akkor az ember már abban sem biztos a végére, hogy mi van és hogy van éppen… Na, nálam ez a legjellemzőbb. Biztos azért, mert kamaszként sokáig hittem, hogy szerelmes vagyok, amikor (a mára már megtapasztalt érzéshez képest) közel sem voltam az, és valahol azóta is tartok tőle, hogy minden érzelmem ilyen lesz, kiderül, hogy tévedés :D Na, így leírva elég gáznak tűnik ^^’
Szerintem nem gáz, nálam ugyanez van. “Most boldog vagyok? Mi az a boldogság? Létezik egyáltalán boldogság? Én létezem egyáltalán?” És ezt mindennel el tudom játszani, :D
Mindenki máshogy éli meg a boldogságát, sőt, egy embernek akár az összes boldog pillanata különbözőképpen nézhet ki kívülről, de attól az még ér. Nem kell hozzá ugrálni, sőt, még csak nevetni sem. Semmit csinálni is lehet közben, vagy bőgni. Az is öröm. Nincs rá egy mérce vagy egy tankönyvi elvárás. :)
Én még hozzátennám a drámafüggést is:)
Csili-vili életszakaszban tudok leggázabban boldogtalan lenni, dráma ízfokozóként működik. Szerintem ez is gyerekkori hozomány, de megfelelő munkahellyel esetemben kielégíhető:)
Mind a 6:)))
Pont a heten ilyesmi temakrol olvasgatok, probalok fejlodni ;) Tisztara rimel a cikk az e heti Andrew Matthews konyvekre :) orulet, hogy mindig kitalalod mik foglalkoztatjak epp az embert… :) joboszorka ♡ remelem Griffendeles voltal :)
Vagy Hollóhátas Lunával. :)))
Kedves Via!
Nagyon betalált az írásod…reggel óta ezen gondolkodom, hogy miért is vagyok képtelen a boldogságra? Pedig annyira próbálom kizárni a negatív kis “duruzsolót”. Engem a 3. és 6. gondolat szokott a leggyakrabban megtalálni.
Ne zárd ki. Ölelgesd meg, adj neki teát, aztán tedd tovább a dolgodat. :)
Kedves Via!
Nálam a 3-as számú szokott megszólalni a fejemben! Kemény munka ezt legyőzni, de már nagyon sokat tanultam tőled is, meg úgy egyáltalán a környezetemtől is. És most már hangosan is ki merem mondani, hogy minden nehézség ellenére tudok örülni nagyon sok dolognak az életemben (jelen pillanatban azt hallom a fejemben, hogy na most jön aztán a legrosszabb mert leírtam) . Azért sem hallgatok rá, majd legyőzöm azt is és akkor ismét örülhetek a többinek.
Köszi neked !
Szívesen, de magadnak köszönd! ♥