A Bemutatom a barátom! sorozat már most az egyik kedvencemmé nőtte ki magát, pedig még csak a második cikknél tartunk. Nagyon jó olvasni a válaszokat — viccesek, kedvesek, valódiak –, főleg, amikor utólag elárulják a barátok, hogy nem olvasták egymás válaszait, mégis hasonlóakat írtak. Ez a mostani cikk azért is különleges a szívemnek, mert ismerem a szereplőit, és érdekes volt úgy olvasnom a válaszokat, hogy tudtam, kikről van szó. :) (P.S.: Bogi a húgom, bár felháborító, hogy 27 éves, mikor én még csak tizenöt vagyok. :))

Bogi és Dóri egyetemistaként találkoztak egy kávézóban, ahol éppen mindketten dolgoztak — nagy szívűek, fanyar humorúak, és szorgalmasak mindketten. Mivel nem egy gyerekkori barátság az övüké, egészen máshogy élik meg a viszonyukat, és mindkettejük szerint fontos eleme ez a kapcsolatuknak.

Mutatkozzatok be röviden!

Dóra: A nevem Dóra, 30 éves leszek. Jelenleg Manchester mellett „állomásozom” egy rövid időre, mérnökként jöttem az Egyesült Királyságba; dolgozni. A végállomás Skócia lesz, ami a mi történetünk szempontjából Bogival egy izgalmas fejezet, de erről majd később.

Bogi: Bogi vagyok, 27 eves. Skóciában élek a férjemmel és a mopszunkkal. Azt kell tudni rólam, hogy nem vagyok jó a bemutatkozásban. :)

És most, hogy bemutatkoztál, hogy mutatnád be a barátodat? :)

D: Bogit szeretnem tehát bemutatni, akivel úgy gondoltuk, szívesen mesélünk a barátságunkról. Ez azt hiszem neki valamivel könnyebb, mert ő az az ember, aki nem csak mindenről pontosan tudja, mit gondol, de azt szívesen ki is mondja.  Bogi az a lány, akinek legnagyobb ellensége az emberi hülyeség, viszont némi forrongás után ezt képes mindig kifordítani és humorforrásként felhasználni. Ő maga a szarkazmus, ami azonban nem egyenlő a gonoszsággal. Bogi egy büszke és magabiztos ember, szilárd elképzeléssel mindenről, amiről tud. De ugyanakkor előzékeny, segítőkész az emberekkel általában, s csupa szív, gondoskodó azon kevesekkel, akiket érdemesnek ítél. Bogi megválogatja a barátait és én szeretem ezt a tulajdonságát, mert az igényesség megnyilvánulásának tartom.

B: Dóri tipikusan az az ember, aki ha belép egy szobába, azonnal észreveszed, és ez nem csak annak köszönhető, hogy nagyon magas, hanem mert van egy olyan kisugárzása, ami miatt oda akarsz hozzá menni és beszélgetni vele. Szeretem benne, hogy nem fel más és bolond lenni. Őszinte, és egyenes, amit mindig nagyra értékelek az emberekben. Szerintem zseniális a humora, és ezért különösen örülök, hogy rátálaltam, mert meg kell hogy mondjam, hogy kevés ember vevő az én furi baromságaimra, de ő nem csak hogy tolerálja, hanem ha kell rá is kontráz.

Mikor és hol ismerkedtetek meg? 

D: Egy kicsit visszaszámolva, 2009 nyarán ismerkedtünk meg, én voltam 24, Bogi 22, mindketten diákmunkásként dolgoztunk egy kávézóban. Amikor én megérkeztem, Bogi akkor mar öreg motorosként csattogtatta a tejhabosító köcsögöt a pulthoz. Az első szóváltásból kiderült, hogy szívélyes, egyenes lány, de azt is tudtam, hogy a szívélyesség mögött kemény vizsgáztatás folyik, és negyed órán belül eldönti, hogy szerinte érdemes volt-e egyáltalán világra jönnöm. 

B: 21 éves voltam, Dóri 24, egy plázás McCaféban dolgoztam. Akkor kértek pont fel oktatónak, és Dóri volt az első általam okított „mazsola”. :) Meg nem is találkoztam vele, mikor a főnököm megkért, hogy belőle olyan baristát neveljek, mint én vagyok. Asszem elég jól sikerült, azok a műszakok amiket együtt töltöttunk, fenomenálisak voltak, nagyon szerettem vele együtt dolgozni.
Emlékszem a legelső találkozásra is, a szünetemre mentem az éttermi részre, ő pedig épp sajtburgert hegesztett (minden kávézós dolgozott ott, valami fura ok miatt pár napig terrorizáltak az éttermi konyhán is). A nagy hosszú copfjára emlékszem a baseball sapi alatt, meg hogy összemosolyogtunk. :)

Azonnal megvolt az összhang közöttetek? 

D: Ilyen volt tehát az első benyomás, a folytatás pedig mar történelem; szépen lassan kiismertük egymást, és felfedeztük, hogy mindkettőnknek sokat mond a „monokini, minikino, Kawasaki, kiwi szaga, Ifi-hifi, money-honey, Pepsi, popsi”, és hogy „Minstry of silly walks” stílusban kivonulni asztalt pucolni nem ér, pláne ha a másik a kávét főz, mert olyankor a nevetéstől térdre rogyni életveszélyes.
Egy kávézóban, ahol akkora forgalom és annyi teendő van, mint a mi volt munkahelyünkön, minden nap ezer olyan szituáció adódik, ahol a kollegák igazi természete megmutatkozik. Bogi SOTE-s hallgató létére, orrfelhúzás nélkül, odaadó precízséggel mosta négykézláb az asztalokat csúcsidőben, ha azt kellett. A vendégeknek – amikor csak lehetett – személyre szabottan dekorálta a kávét. Ezeket persze lehet kötelességből, vagy éppen saját elégedettségre is csinálni, de Bogi szívből dolgozott, bármi is volt a feladat, ezt pedig nagyra értékeltem benne.
Az igazi barátságunkat azonban nem ennyire kellemes, hanem éppen egy kellemetlen emléktől datálom. Úgy alakult, hogy bántó körülmények között kellett felmondanom a kávézónkban, és akiket barátnak hittem, valójában ellenségként viselkedtek. Amikor az eset történt, Bogi mar nem dolgozott ezen a helyen. Ennek ellenére, teljes vállszelességgel (mellszélességgel?? Via, segíts! ) mellem állt, soha nem kérdőjelezte meg, hogy kit támogasson, pedig tehette volna. Az én kérésem, vagy utalásom nélkül megszüntette a kapcsolatot azokkal, akik ellenem tettek, és az ő hozzáállásával az egész szituáció csakhamar csupán egy nevetséges emlékké vált.

B: Abszolút összhang volt az első perctől kezdve. Ebben mondjuk szerintem nagy szerepet játszott az is, hogy két egyetemistakent dolgoztunk az egyébként tőlünk teljesen különböző beállítottságú és látásmódú kollegák között. Egymásba kapaszkodtunk, mikor valaki hülye volt, akár a kollegákat, akár a vendégeket tekintve.  Sokszor voltak olyan történések, amik miatt alig vártuk, hogy együtt dolgozzunk végre, mert a többiekkel nem is lehetett volna ilyesmiről beszelni.

Miben vagytok egyformák?

D: Természetesen az alapvető emberi értékeinkben megegyezünk, enélkül mar első nap elbuktunk volna a barátság-tesztet. Vagyunk olyan szigorúak mindketten, hogy ebben ne legyünk kompromisszumképesek. Bogival nagyon hasonló a humorunk, az övé tan kicsit szélsőségesebb, de ez engem nem zavar, mert tudom, hogy nem a rosszindulat vezérli. Talán pont a humorunk miatt hasonlóak vagyunk abban is, hogy mindketten férfi-társaságban érezzük magunkat a legjobban, ahol önmagunkat adhatjuk, és senkit nem hoz zavarba egy-egy kicsit gusztustalanra, vagy elmésre sikerült poén. Nem sok lányról illetve nőről mondhatom, hogy szívesen töltök vele öt percnél többet, és Bogi ezen kevesek egyike.

B: Lököttek vagyunk mindketten. Egyforma a humorunk, ami nálam nagyon fontos. Az általános világnézetünk és értékrendünk is egyforma, nem is hinnem hogy tudnék szoros kapcsolatban lenni olyannal, aki számomra alapvető dolgokban máshogy gondolkozik. Már középiskolában rájöttem, hogy én nem szeretek lányok/nők társaságában hosszú időt eltölteni (erre a 4 év szülésznő képzés csak meg jobban ráerősített), Dóri az egyike azon kevés nőknek (anyu és nővérem mellett), akiket 15 perc után sem akarok egy kiskanál vízbe belefojtani. :)  [Én is szeretlek – a szerk.]

Mi a legviccesebb közös történetetek?

B: Hát abból rengeteg van, leven hogy a kávézóban ahol dolgoztunk sok fura alak megfordult. Szerettük kicsit humornak felfogni a munkánkat, és sokszor röhögtünk a dolgokon, amik történtek velünk. A Sacher torta különböző kiejtési módjain mindig szakadtunk: volt sasszer, séker, szatyor, zsaszer, zserbó (?). Egyik kedvencem az volt, mikor bejött valaki a kávézóba, Dóri állt a kasszánál, a vendég pedig kért egy McCafét… Dóri teljes fapofával mondta, hogy hű, hát az nem olyan egyszerű, de felhívhatja az étteremvezetőt és ő biztosan el tudja mondani, hogy milyen módon lehet megvenni egy McCafét. Én persze próbáltam nem beesni a pult alá a visszafojtott röhögéstől. Ez utóbbi elég sokszor volt a közös munka során, valamelyikünk alakit, a másik meg a kávégép mögé bújva törli a könnyeit.

Mi volt a legjobb ajándék, amit tőle kaptál?

D: Arról szeretnék írni, ami a legjobb érzéssel tolt el, ha Bogira gondolok, ez pedig kétségtelenül az esküvője volt. Kértem Bogit, ne legyünk „nyálasak”, amikor egymásról írunk, de itt kénytelen leszek megszegni a saját szabályaimat. Soha sem vettem készpénznek az én meghívómat, hiszen alig pár éve ismertük egymást. Az, hogy ott lehettem egy ilyen személyes eseményen, hogy átélhettem velük és családjukkal ezt a pillanatot, nekem nagyon sokat jelent. A buli ráadásul egyértelműen az év bulija volt. A barátnőd barát-választási kritériumait pedig akkor kezded kiismerni, amikor rájössz, nem egyedül te érkeztél Nintendo 3DS-sel vidéki esküvőre, hanem meg legalább két skót, a szomszéd hotelszobában.

B: A történetemben nem is az ajándék maga a lényeg, hanem hogy emlékezett. A munkahelyünk mellett volt egy ékszerbolt, ahol sok csecsebecse mellett árultak kis charmokat is. Akkoriban, mikor együtt dolgoztunk, egy másik társaságban én Muffin néven futottam. Sokszor nevettünk is azon, hogy amikor egy vendég kert egy muffint, akkor azt hittem nekem beszél, és össze voltam zavarodva. Na szóval, Dóri meg akkor megígérte, hogy ha majd egyszer lesz esküvőm, vesz nekem itt egy muffinos kis fityegőt ajándékba. Ekkor 2009-et irtunk. 2013-ban házasodtunk össze a férjemmel, és Dóri valóban vett nekem egyet, pedig soha nem beszéltünk erről később.

Mi az, amit a másiktól tanultál?

D: Hogy mit tanultam Bogitól? Például tejet habosítani. :) Emellett van, amit meg mindig tanulok, ez pedig az, ahogyan a magánéletet vezeti. Példamutató számomra az a szövetség, ami közte, és a férje között van. én nem hiszem, hogy az ember az ilyesmibe szerencsésen „belelép”, ehelyett azt gondolom, hogy ez a férfi-női kapcsolat természetének helyes felfogásán múlik, amiről nekem még volna mit tanulnom, ebben Bogi azt hiszem jóval előbb jár nálam.

B: Ez egy jó kérdés. Azt hiszem leginkább azt, hogy felnőtt fejjel is lehet barátságot kötni, sőt akkor lehet igazan. Nagy csalódás volt nekem érettségi után, hogy azok a barátok, akikkel akkor azt gondoltam, hogy örökre jóban leszünk, csak azért voltak „öribarik”, mert heti 5 napot velük voltam összezárva. Dóri az első olyan barátom, aki úgy ereztem „ér annyit”, hogy szervezkedjek, hogy találkozzunk. Jó tudni, hogy vannak ilyen emberek az eletemben.

Hogyan oldjátok meg a konfliktusokat?

B: Szerintem sosem volt konfliktusunk. Én gimi óta nem veszekedtem baráttal, valahogyan cicaharcnak tartom így visszagondolva az összes ilyen vitámat akkorról, és mi Dórival azért már kicsit később találkoztunk, nem volt soha okunk marakodni.

Szerinted mitől működik jól a barátságotok?

D: A mi barátságunk egy felnőtt barátság. Nem volt lehetőségünk tinédzserként összeveszni és megsértődni örökre, akkor találkoztunk, amikor mar mindkettőnknek megvolt a saját élete, és nem „pasi-pótlékot”, vagy vetélytársat láttunk egymásban.
Meggyőződésem, hogy azért tud olyan jól működni a barátságunk, mert megbízunk egymásban, tiszteljük a másik életét. Nem támasztunk elvárásokat, hogy hányszor kellene találkozni, vagy mikor kéne ajándékozni, nincsenek kötelező körök, így egyszerűen tudunk örülni a másik társaságának, és annak, ha egyáltalán sikerül végre összefutni.

B: Attól, hogy úgy is tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, hogy nem járunk kéz a kézben. Miután már nem dolgoztunk együtt, Dóri más varosba is költözött, így sokkal nehezebb volt a találkozókat összeegyeztetni, de mindketten tudtuk, hogy attól meg, hogy nem futunk össze minden heten, és nem váltunk napi ezer smst, meg ott vagyunk egymásnak. Ennek alapvető feltétele szerintem a bizalom és a szeretet.

Volt olyan, hogy eltávolodtatok egymástól?

D: Bogival soha nem találkozunk heti szinten, de még havonta sem, és bizonyara volt olyan, amikor akár fél évig nem láttunk egymást; suli, munka, távolság, stb. Az élet azonban gondoskodni látszik arról, hogy a mi sztorink ne érjen véget. Hogy hogyan alakult volna a barátságunk, ha nem éppen Skóciában kötünk ki mindketten, azt nem tudom, de ez már nem a mi gondunk.

B: Fizikailag távolodtunk el igen, mint ahogy Dóri is írja, volt hogy fél évig nem találkoztunk, de ez sosem jelentette egyikünknek sem azt, hogy nem vagyunk jóban, és valami nem oké. Csak az életünket éltük mindketten. De ebben a fél évben is, ha megkérdezted volna, ki a legjobb barátnőm, azt mondtam volna, hogy „hát a Dóri, ki más”.

Van valami nagy, közös tervetek 2015-re?

D: Az idei év egy izgalmas kezdet. Bogi mar Skóciában él a férjével fél éve, én jövő heten indulok neki az új életnek. Egy állás kapcsán volt lehetőségem kijönni az Egyesült Királyságba, ráadásul éppen Skóciába.
Borzasztóan boldog vagyok, hogy éppen Bogi és a férje, Bálint lesznek a „szomszédaim”, alig pár órányi távolságra tőlem. Skócia egy varázslatos vidék, és már alig várom, hogy együtt fedezhessünk fel olyan dolgokat, mint például, hogy hol kapható túró (ez a felfedezés már Bogi érdeme), vagy például megkeresni azt a kastélyt, amely megihlette J. K. Rowlingot.

B: Találkozni! :) Gyakran. Viszonylag gyakran. Megtalálni Nessie-t. Na jó, csak elmenni Loch Nesshez. Haggist enni együtt a hideg skót szélben. Túrórudi recepten kísérletezni. Élni. Újra egymáshoz közel. Szerintem jó év lesz. :)

Ha te is bemutatnád a barátodat, jelentkezz itt!