Az előző alkalommal megnéztük, hogyan lehet kifundálni, melyik irány is vezet minket egy olyan élethez, amiben jól érezhetjük magunkat. A második Ennél zöldebb állomás már a status quo borításáról szól — mert bármennyire is tudjuk már nagyjából, hogy mit szeretnénk, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor a kósza álmokból valamit csinálni is kéne, ahhoz pedig kell egy nagy levegő, mert sokszor teljesen más jön, mint ami eddig volt… Hogy kinek mitől érkezik el az a pont, amikor fel bírja emelni a hátsóját, és megteszi az első nehéz lépéseket, az teljesen egyedi. Függ a tűréshatártól, a körülményektől (betelik a pohár), vagy történik valami olyan az életében, amitől átértékel mindent, ami addig történt vele. Ennek nem kell nagy tragédiának, veszteségnek, betegségnek lennie, lehet, hogy egy szép, csendes szerda reggel egyszer csak bemegy a munkahelyére, és hirtelen az ötlik az eszébe: Mégis mi a francot keresek én itt?!
Ez az a pont, ami után már lehet bármit is kezdeni. De addig el is kell jutni. A fejezetben levő gyakorlatok és szempontok mellé most adok két újat: egy szemléletes történetet egy kutyáról, és a pocsolyaszégyen jelenségét.
1. Mindenki a maga pocsolyájáért felelős
Erről a könyvben is írtam, de leírom megint, mert fontos: aki közönyös, azzal nem lehet mit kezdeni kívülről, a változást neki kell akarnia. A pocsolyából (a saját életének a poshadt, sehova sem vezető, “szar, de már megszoktam” verziójából) az egyedüli kivezető út a saját dühe. Amikor már eléggé tele lesz a hócipője azzal, ami van, amikor már eljön egy pont, hogy sokkal rosszabb, ha marad, mint ha változtat (legyen bármilyen nehéz vagy ijesztő is az új helyzet!), akkor ki tud lépni. Amíg ijesztőbb kinn, mint benn, addig bizony ott fog ülni a langymeleg vízben.
Ezt a helyzetet nem lehet sürgetni és előidézni. Már csak azért sem, mert nem is biztos, hogy annak a másiknak az úgy tényleg rossz. Én lehet, hogy falnak mennék más emberek életétől, ha cserélnénk — de ők meg teljesen jól elvannak. Nem az én felelősségem, és nem is az én jogom, hogy megmondjam, hogy “öcsém, vedd már észre, hogy rossz neked, és változtass”. Ha eljut oda, úgyis változtat. Ha nem, akkor attól nem lesz neki jobb, hogy én pofázok. Legfeljebb jól felidegesítem. :) Nem hiszek az ordítozós, “helyetted vagyok okos” meggyőzésben.
Szeretnék idézni egy részletet Amanda Palmer könyvéből. A The Art of Asking (hamarosan magyarul is megjelenik) egy nagyon tanulságos történetet tartalmaz, amiről eszembe jutott a pocsolya és a közömbös ember változtatni képtelen állapota.
Egy farmer a hintaszékében üldögél a háza előtt, mellette a kutyája fekszik. Odajön egy barátja, köszön, aztán meghall egy iszonyú, vonyító hangot, ami a kutyából jön.
– Mi a baja a kutyádnak? – kérdezi a barát.
– Egy szögön fekszik, ami kilóg a deszkák közül – feleli a farmer.
– És miért nem kel fel és megy odébb? – kérdezi a barát.
Mire a farmer elgondolkodik, aztán így felel: – Még nem fáj eléggé.
Ennyi. És nem tudsz más helyett felállni, neki kell úgy dönteni, hogy ebből elég volt. Még ha sokszor nehéz is tehetetlenül nézni azt, hogy mások mit csinálnak az életükkel, a végső döntés mindenképp az övék. És az ezerszer erősebb lesz, mint bármi, amit mi kivülről rájuk erőltetünk, hiszen a külső motiváció nem fenntartható.
2. Nekem se jó, neked se legyen jó
A pocsolyából épp elég nehéz kimászni, nehéz felismerni, hogy oké, ez így most már nem jó, de van, amikor mások azon erősködnek, hogy neked jól kellene érezned magad ott, ahol vagy, megerősítve ezzel a pocsolyádat. Bemutatom a pocsolyaszégyent! Azaz a bűntudatot, amiért a helyzetedet pocsolyának érzed, holott… Na igen. Hogyan is folytatódik a mondat?
Két különböző esetben is előfordulhat az, ha a változás gondolatára szégyenkezel. Ezekben az élethelyzetekben az a közös, hogy kívülről (!) nem tűnnek pocsolyának. Az egyik az, ha luxus pocsolyád van, azaz látszólag “megvan mindened”, “igazán örülhetnél az életednek”, de valami mégsem stimmel. A másik pedig az, ha másokhoz képest jó az életed, és hát, komolyan, minek pattogsz?
Luxus pocsolya
- “Mindened megvan”, és mégis hiányzik valami. (Mi az a “minden”? Ki szerint?)
- Jó lehetne az életed, DE… ott a de.
- Nincs racionális oka, hogy miért nem érzed jól magad. (Lehet, hogy te sem érted még, hogy miért.)
- “Jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon”
Relatív pocsolya
- Igazából nem túl jó a helyzeted, bőven van okod nem szeretni, de nem változtatsz, mert “másnak rosszabb”.
- “Hálás lehetnél! Ne panaszkodj!”
- “Beérhetnéd ennyivel.”
- “Ne légy nagyravágyó!”
- Lehetne rosszabb is.
- Végülis ki lehet bírni.
Következmény: bűntudatot érzel, ha változást akarsz.
Mert tényleg, mi okod van panaszra? Van mit enned, van hol laknod, van munkád, de… valami mégis hiányzik. Nem biztos, hogy meg tudod fogalmazni. Többre vágysz, szeretnéd, ha lenne valami nagyobb célja az életednek, mint a folyamatos robot. És mindig lesz, akinek nálad rosszabb, neked attól mégsem lesz jobb. (Nem törli el a problémáidat, hogy “Afrikában éheznek“.) Eleged van a középszerből, vagy abból, hogy más mondja meg, hogy milyen vagy. De nem elég, hogy ki akarsz törni a lápból, még a mocsári szörnyek is fogják a bokádat! Ez esetben nincs mit tenni, meggyőzni nem lehet őket (még akkor sem, ha passzív-agresszív módon “engedélyt adnak” — én nem így csinálnám, de te tudod…), csak indulj el, és csináld, attól függetlenül, hogy bárki más mit mond.
Mert ér neked annyit, hogy újra kapj levegőt. Hogy úgy érezd, hogy nem a munka-evés-alvás örök körforgása az életed. Hogy képviselj valamit és kiállj valamiért. Hogy minőségi emberi kapcsolataid legyenek. Hogy nem csak az időt húzod, amíg vársz arra, hogy történjen valami. Épp történik. Te csinálod.
Könyvklub kihívás!
Ha elbizonytalanodtál azzal kapcsolatban, hogy a pocsolyádban vagy-e, vagy visszakerültél-e, akkor vedd elő a 2. fejezet gyorstesztjeit (49. oldal).
Ha már kinn vagy a pocsolyádból, neked mi volt az a pont, amikor tele lett a hócipőd? Hogyan használtad fel ezt az érzést arra, hogy változtass?
Mire jutottál? Írd meg kommentben!
Folyt. köv.! :) Ha már eldöntötted, hogy megtennéd az első lépést, de a második már megrémiszt, akkor jó hír, hogy a harmadik fejezet foglalkozik a kifogások lebontásával (vannak bőven), én is ezzel fogom majd folytatni a könyvklubot. :)
Amióta elolvastam a könyvedet, sok változást tapasztaltam magamon. Először is szeretném elmondani – remélem nem haragszol érte -, hogy én picit másképp olvastam a könyvet. :) Nem lapról lapra, sorról sorra, hanem össze vissza, annak alapján, amiket úgy éreztem, most és rögtön be tudok vetni a változás érdekében.
A könyved elolvasása után 1 hónappal sikerült annyira feldolgoznom az olvasottakat és lépésről lépésre beépítenem az életembe, hogy azóta gyakorlatilag egy más világban vagyok. Otthagytam a szörnyű munkahelyemet és a személyzeti szállásomat. Vissza költöztem abba a városba, ahol otthon éreztem magam, de anno elmenekültem, mert csúnya szakítás történt, és azt gondoltam, ha másik városba költözöm, mindez elmúlik. Azonban “honvágyam” volt. Kivettem egy lakást, berendeztem, bevásároltam bútorokból, dekorációból, óriás és rengeteg díszpárnából, kialakítottam a saját kis kuckómat, és rájöttem, nem fogom azért rosszul érezni magam, mert egy városhoz rossz dolgok kapcsolódnak, befejeztem a menekülést, megfordultam, és szembenéztem az akadályokkal. Új munkahelyem lett, egy csodálatos környezetben, csodálatos emberekkel, akik kedvelnek és én is kedvelem őket. Újra elkezdtem írni, rengeteget olvasok és úgy érzem, végre egyenesbe jött az életem. :)
Köszönöm neked!
Alig várom, hogy olvashassak tőled még valamit, remélem fontolgatod a dolgot.
Köszönöm a visszajelzést! :) Nagyon szuper vagy, hogy ezt mind megcsináltad, csak így tovább!
Egyáltalán nem haragszom a könyvölvasási módszeredért, írtam is a könyv elején, hogy nincs szabály a könyv használatára, a lényeg, hogy neked segítsen valahogy.
Ami a további írást illeti, a blogot például folyamatosan olvashatod. ;) Nem tervezem abbahagyni még egy jó darabig. (Hiszek abban, hogy az írott szónak nem csak papíron van ereje, ráadásul sokkal több emberhez és nagyobb tempóban tud eljutni, ha nem limitáljuk ilyesmikkel.)
Nekem érdekes dolog ez a pocsolyából való kilépés-téma. Nekem az életem totális felborításával és az újrakezdéssel sosem volt gondom, sőt, szeretem és izgalmasnak tartom az új lapot. Én egy éve borítottam egy nagy bilit, egy látszólag tökéletes helyzetből léptem ki (nekem ez a verzióm volt), mert nem bírtam tovább. Egy nemzetközi projektet vittem egyedül, amivel ráadásul rengeteg gond is volt, úgy éreztem hogy az egész nem nekem való. Viszont azóta kicsit átértékelődött a dolog, egy év munkanélküliséggel, jelenleg egy elég szörnyű és totálisan tőlem idegen munkával, nem tudom hogy nem volt-e rossz döntés. Akkor teljesen meg voltam róla győződve, és még mindig látom az okokat, amik elvezettek odáig, de ha a jelen helyzetemet nézem, nos lehet hogy kissé naiv döntés volt kiugrani a semmibe, talán akkor is ha már lassan az egészségem is ráment.
Nem adtam fel semmit, új céljaim vannak, tanulópénznek abszolút tökéletes volt, csak nem tudhatom biztosan hogy sikerül-e visszakerülnöm abba amit otthagytam (a természetvédelemben sajnos nagyon nagyon nehéz elhelyezkedni).
Szóval ez a pocsolya-téma számomra kicsit visszás, nekem inkább kicsit kevésbé kéne értenem hozzá :)
Azért az egészségrámenős dolog elég ijesztő. :( Az a terület jobb lett egy picit azóta?
Nem biztos amúgy, hogy ha maradsz, akkor jobb lenne most. Lehet, hogy kellett a tiszta fejhez az, hogy távolj kerül tőle, és erőt gyűjts.
Totál félreértettétek, de konkretizálok (elnézést, h nem volt egyértelmű az előbb).
Akikről én beszélek, azok előadóművészeti pályát hagytak ott: éneklést, táncot, színjátszást, tehát a színpadot. És nem azért, mert úgy érezték, elég volt, mindent “elmondtak”, hanem a legkülönbözőbb okok miatt (ezeket hadd ne fejtsem ki). És azt mondták, h iszonyúan megbánták. Miért? Mert most tök civil szakmájuk van, vagy ha benne is maradtak, akkor háttérbe szorultak (Szervezők, vagy tanítanak pl. Az is jó, az is szép, de nem az, nem olyan). Megszokták, h azt nézik, milyen gyönyörűen vezeti a karját, hallgatják, milyen csodálatosan kiénekelte azt a hangot, milyen szuggesztív volt a monológja. És megtapsolták. Most meg? Ha ránéznek, eszükbe sem jut mindez. És ez hihetetlen lelki válságba sodorja az embert. Ebbe visszaállni meg nem olyan egyszerű, h “Na, akkor gyerünk!”
Itt nem kiábrándultság volt, hanem egy meggondolatlan döntés. Amit vissza lehet csinálni, láttunk már ilyet, deee…. szóval azért mondom, érdemes ezt többször megrágni, nehogy sírás legyen a vége.
Én aztán senkinek meg nem mondom, mit csináljon (nem érdekel), csak a jelenségre reagáltam. Sztem abszolút nem egy vidám dolog, sőt, ha az ember utólag bánja és azon sóhajtozik, milyen kár volt otthagyni, abbahagyni, bárcsak folytatta volna… (ezek azok a szülők rendszerint, akik a gyerekeiken verik le be nem teljesült álmaikat, de ez már más téma. Nem, nem Anna783-ra gondoltam itt.).
Persze, változunk, és még jó, h gyerekkorunkban nem látjuk a mögöttes dolgokat (adminisztráció pl), de ha minden nehézségnél eldobjuk a labdát és másba kezdünk, annak nem hiszem, h sok értelme lesz. Pont ez a lényeg, ha vmit szeretünk, nem adjuk fel, ha akadályok gördülnek elénk, nehézségekbe ütközünk, stb. De végülis úgy is le lehet élni egy életet, h félévente változik az elképzelés, ide kapunk, abba is belekóstolunk, aztán csak elvagyunk a nyugdíjig…miért ne? De érdemes?… Valakinek biztos…
(az azért szintén érdekes, h míg párkapcsolatban az van, h “tegyél meg mindent, beszélj vele, találjatok megoldást, kössetek kompromisszumot”, stb., addig a szakmát illetően “hagyd ott, ne csináld, ha nem akarod, add fel, ha nehéz, kit érdekel” dominál…
Érdekes gondolat. Mindig az a kérdés meddig érdemes megkötni a kompromisszumokat. Mert szerintem párkapcsolatban is van az a pont, ahol váltani kell. Én az a típus vagyok aki mindent megpróbál megtenni, hogy az adott helyzetből kihozza a legjobbat, de egyszer megütötte a fülemet egy kérdés:
“Biztos, hogy érdemes megszakadnod csak azért, hogy konzerválj egy állapotot, ami valójában senkinek sem jó?”
Az ide-oda csapongást se munkában, se párkapcsolatban nem tudnám csinálni, de félmegoldásokat sem akarok. Honnan lehet igazán tudni, hogy érdemes-e még küzdeni vagy már csak a romokat tákolgatjuk?
Nekem csak az segít, ha figyelem magam, és a belső reakcióimat. Amikor úgy érzem, hogy meghasonlottam önmagammal csak azért, hogy fenntartsak egy látszatmegoldást, és hazudnom kell, de közben nem érzem jól magam (fizikai érzések is megjelenhetnek – gyomorgörcs, szívszorítás, légzési nehézségek, álmatlanság vagy éppen extrém fáradékonyság [“fel se akarok kelni”]), akkor az nagyon rossz út. Teljesen más, amikor épp csak fáradt vagyok, vagy egy nehéz időszak van, vagy csak kimerültem és tele a hócipőm az egésszel, mint amikor alapvetően undorral állok hozzá, semmi örömöt nem találok benne, folyamatosan úgy érzem, hogy vesz el belőlem darabokat, és nem épít – sem engem, sem az életemet. És ez egy hosszabb ideig fennálló dolog, nem csak pár nap, hanem hetek, hónapok, mindenféle fellélegzés, megkönnyebbülés, sikerélmény nélkül. Az már az én szememben krónikus, és változtatásra van szükség, mert tudom magamról, hogy nem fogom sokáig bírni, ha így folytatom.
Senki nem hoz itt elhamarkodott döntéseket. De ha hozna és “félévente változna az elképzelés”, azt is támogatnánk, amíg ő azzal boldog:)
Szakmát illetően azért vagyok váltáspárti, mert ott mégis kivel kötsz kompromisszumot (magadon kívül)? A párkapcsolat egy dinamikus dolog, a munka a legtöbb esetben nem, sőt, általában még párbeszéd sincs a két fél között.
Nagyon fontosat mondtál itt a végén. Akiket eddig láttam szakmát, karriert otthagyni, azoknak a kiábrándultsága orvosolhatatlan volt. Nem egy puszta “Jaj, hétfő” vagy “De uncsi ez a feladat, micsoda monoton a munkám” fellángolásról volt szó, hanem teljes, mély fájdalomról. Egy szakmának nem mondhatod, hogy hé, ne legyél ilyen korlátolt. Ne legyél ennyire belterjes. Ne legyél ilyen maffiás. Ne legyél ennyire bürokrata. Ne legyél ilyen nőgyűlölő. Nem tud mindenki egyszemélyben nekimenni egy egész szakmai társadalomnak, mint Semmelweis (annak is mi lett a vége – nem hiszem, hogy bárkitől is elvárhatunk ilyen fajta önfeláldozást egy karrierért).
Szerintem ahogy párkapcsolatban létezik abúzív kapcsolat, úgy a munkáddal is lehet az. Normalizálod a problémákat, elhiteted magaddal, hogy hát, ez ilyen, végülis, a maga módján annyira nem rossz, közben pedig rosszul vagy, leépülsz, szorongsz. Stockholm-szindróma a munkáddal. És bűntudatod van, ha el akarod hagyni.
Párkapcsolatban és munkában is létezik olyan pont, ami csak átmeneti nehézség, és túl kell dolgozni magunkat rajta (nem mintha most beszélnék erről először, ld. padlós fejezet a könyvben :)), meg van olyan, ami a történet végét és egy új fejezet kezdetét jelenti. Szerintem ez egyedi elbírálás, igény, tűrőképesség függvénye, hogy kinek mikor van a határ. Saját magunkból kiindulva mások életén ítélkezni nem túl korrekt.
Köszönöm, hogy ilyen kedvesek és megértőek vagytok! Eddig mindenki lehülyézett, ha azt mertem mondani, hogy váltást fontolgatok. A tipikus “jó dolgodban nem tudod mit csinálj” mondóka. Nem döntöttem még el, félek egy csomó dologtól, de leírom éppen hol állok, mert sokat segít, hogy itt összeszedhetem és kimondhatom a gondolataimat. Az a gondom a kutatói léttel Magyarországon, hogy egyszerre van teljesítménykényszer és folyamatos akadályoztatás a műszerezettség, pénz és szaktudás hiánya miatt plusz rengeteg az adminisztráció. Külföldön is kell teljesíteni, de minden mást alád tesznek, mert épp elég nehéz határidőre alkotni. A gyerekek miatt “elvesztettem” majdnem 3 évet, amit a régi munkatempómmal sem biztos, hogy valaha behozok, de most még lassítanom is kell. Muszáj feladnom a tanítást és lejjebb kell adni az igényeimből, csak hogy felszínen maradjak. Régen mindig tökéleteset akartam alkotni, aztán beletanultam az egészséges elég jó szintbe, de most már csak az elfogadhatóra gyúrok. Ez nem az, amit pályakezdőként vagy gyerekkoromban álmodozva elképzeltem.
Most jött el az a bizonyos pont, hogy olvasom a hozzászólásaitokat. Persze nem úgy, ahogy eddig gondoltam. Az előző fejezetnél nem tudtam válaszolni, mi a B vonatom, vagy van-e egyáltalán, mert elkezdtem érezni a pocsolyaszégyent. Nekem rengeteg szempontból luxuspocsolyám van. A mindennapi munkám (én is kutató vagyok) tényleg gyerekkori álmaimat valósítja meg. Kedvesek és megértőek a kollégáim. A szakmában elismerik az eredményeimet és mindezek tetejébe még jól is keresek vele. Rengeteget dolgoztam érte úgy, hogy közben nagyon sokszor átéltem a flow élményt. Igaziból most is szeretem csinálni, de amíg itthon voltam a gyereknevelésnek nevezett luxuspocsolyában (mert szerintem is az) rájöttem, hogy a család mellett már nem fogok tudni (és nem is akarok) annyi időt rászánni, hogy igazán sikeres lehessek. Ha mégis, akkor fel kell adnom a tanítást, amit imádok csinálni, mert sok idő megy el vele és annyi “hasznot” nem hoz, nem ezt értékelik az életrajzomban. De ha mindez nem volna elég, a GYED alatt (sajnos non-profit) közösségi munkába kezdtem, aminek közvetlen hatása van az emberek életére, VAN ÉRTELME. A kutatási témáim a világon csak néhány hozzám hasonlóan elvetemült tudóst érdekelnek és még csak az a remény sem kecsegtet, hogy majd több generáció múlva ennek felhasználásával találják fel a mikrohullámú sütőt vagy bármi mást aminek gyakorlati haszna van. És utálok bejárni, itthonról akarok dolgozni legalább heti néhány napot. A munkahelyem ezt sajnos (már) nem támogatja, pedig a kutatómunka természetéből adódóan ezzel teljesen összeegyeztethető lenne. Miért ne taníthatnék itthonról saját vállalkozásban? Miért ne csináljak olyan dolgokat amikkel segítek másokon? Csak mert a mostani luxuspocsolyámért több, mint 10 évet güriztem, eltartja a családom és nem illik azt (ki)mondani, hogy soha senkinek semmire nem lesz jó a kutatásom eredménye?
Húú, na ez nagy dilemma lehet…
A kutatói pálya meg tényleg olyan, h vagy teljes erőbedobással csinálod vagy sehogy…főleg nőként.
Én több emberrel is találkoztam (művészeti területről beszélek, ami szintén életforma, mint a kutatás), akik ezért-azért-amazért abbahagyták, ami a szívük vágya, gyermekkori álmuk volt. És most, pár év elteltével mondják, h mennyire sajnálják, milyen szívesen visszamennének. Oké, most az a trendi szöveg, h bármikor újrakezdheted az életed, akár 100évesen is, mert miért ne, de nem mindenhol ilyen egyszerű ez…
Sztem aki hivatást választ magának és tényleg gyerekkora óta dédelgetett álma vált valóra, azt az igazi luxus kukába vágni.
Igen, de egy álmot, hivatást is ki lehet nőni. Gyerekként nem biztos, hogy mindent úgy képzeltünk, mint ahogy lesz. Bürokráciát, rivalizálást, ellehetetlenítést… Ha a gyerekkori álom a mérvadó, akkor legyünk mind kukások! :)
Szerintem nyugodtan vágja kukába, ha neki ez a jó döntés. Pont erről szól a pocsolyaszégyen, hogy ne kívülről mondjuk meg, hogy kinek mit “kéne”. Nála jobban senki sem ismeri saját magát. :)
a van értelme dolgot annyira értem:))))
Tudod, “a világnak eleven emberekre van szüksége”. Egy kalappal a váltáshoz, ha amellett döntesz!
Ez a gyerekkel otthon levés, mint “luxus pocsolya” nagyon mellbevágó volt. Két napja gondolkozom rajta.
A közösség neveléséhez annyit, hogy most is egy közösség nevel, a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a bébiszitter stb. Ha a nagycsaládra gondoltál, akkor meg az már nagyon régen nem nevel, az én nagyszüleim az ötvenes években lettek szülők, és csak maguk voltak, senki más. És nem volt GYED, GYES, pár hetet lehetett otthon lenni. Nagymamám mesélte sírva, hogy nem tudták pontosan mikor fog születni apu és sokkal később született, mint ahogy várták, így tényleg alig tudott otthon maradni a szülés után, és egy “dajkának” kellett ott hagynia a kicsi babát, ez az ötvenes évek legeleje.
A nagycsaládi nevelés talán a 20. század elején volt, de az már 100 éve, és akkor meg biza cserébe el kellett viselni, hogy belepofáznak az életedbe, esetleg anyóssal, apóssal, sógorral stb. élsz 70 nm-en. Van egy szobátok. Na meg működött a pálinkás kenyér, a máktea, a gyerek földbe ásása amíg kapálnak, meg ilyen kis kaloda szerűbe helyezése a lakásban.
Közösségi nevelés kb 10 ezer éve volt ill. van bizonyos törzsi kultúrákban. Nagyon más, mint amit mi biztosítani tudunk és ez szerintem a civilizációnk hibája, nem a mienk személy szerint. És nem vagyok civilizációellenes, de bizonyos aspektusaitól nem vagyok elájulva:)
A luxus pocsolya (és mint írtam NEKEM, mert más szereti és azzal sincs semmi baj) azért luxus, mert szerencsés vagyok, hogy itthon lehetek a gyerekeimmel és mégsem elég:) De ha elmondom, akkor általában nem értelmes beszélgetés kezdődik, hanem pikk-pakk meg van monva, hogy tegyem össze a két kezem, más hogy örülne:)
Nem minősíteni akartam az anyukákat vagy megbántani:)
De régen teljesen másképpen viszonyultak a gyerekekhez, meg kell nézni egy neveléstörténeti könyvet, az a fajta “gyerekkultusz” (jó értelemben véve), ami ma létezik nagyon fiatal jelenség.
Amúgy mindig van választás. Nem kell otthon lenni a gyerekkel, eleve nem kötelező gyereket szülni. Lehet tanulni, bármi mást csinálni, ha az ember úgy érzi ez neki nem elég.
Én mondjuk kimondottan örülök, hogy én nevelem a gyerekeimet, és életem legnehezebb pillanata volt mindig, amikor ezt a kizárólagos nevelést ki kellett engednem a kezemből, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyedül én és az apjuk szeretjük őket feltétel nélkül, teljes szívünkből.
Én az első három gyerek mellett tanultam itthon, mondjuk nem annyira saját akaratból, mint kényszerből, mert volt egy öszöndíjam, és kemény pénzeket kellett volna visszafizetnem, ha nem csinálom meg időre a PhD-t. Számomra annyira szar volt, hogy kb. soha többé kategória, de biztos van, akit feltölt. Most meg hát annyi feladatot adnak, hogy éppen elég egy napra, és a kisebb beeső munkákat megcsinálom, de azt sem “jókedvemből”, inkább azért, hogy megtartsam a melóhelyet (pár hónap és megyek vissza dolgozni, vicces ez is, hogy “dolgozni”, nem tudom most mit csinálok.:-)) De lehet bármi más is, csak tényleg ne legyen az belőle, hogy ez egy szenvedés valakinek.
Szeretem Őket és nem csinálnám vissza én sem, egyszerűen csak az általános elvárásokkal ellentétben megkattanok itthon, mert (és itt jön be a civilizáció, hogy azért ennek nem így kéne lennie) szükségem van felnőttekre is kiegyensúlyozottsághoz. És mindezt úgy, hogy megvan mindenem:) Mások meg imádják, szóval ez nagyon egyedi.
Nekem most így, hogy naponta bejárok emberek közé felnőttdolgokat csinálni (magamért), sokkat javult a családi életem, mert már nem vagyuk frusztrált és tudom a gyerekeimet gyerekként nézni, mert végre van perspektívám:)
Örülök, hogy Neked működik, ismerek másokat is, akiknek működik, de nekem meg nem:)) Ha tudtam volna előre, hogy itt kötök ki, az egyetlen dolog amit változtatok az lett volna, hogy előbb kezdem el a sulit:)
Én is gondolkodtam még rajta:) Az anyaság mint luxuspocsolya így kiragadva tényleg rosszul hangzik, de ha a bejegyzéssel együtt nézed akkor nincs benne semmi:) Egyszerűen anyi, hogy egy mások által remeknek tartott élethelyzetben én nem érzem jól magam. Nekem pocsolya, másnak önmegvalósítás:)
Köszönöm a válaszokat Via, Anise87, Typerhappy, L2njpy ! Mind nagyon kedvesen , segítő szándékkal szóltatok hozzám, jó érzés más , érettebb emberek véleményét olvasni és kicsit kívülről nézni azt az élethelyzetet, amiben vagyok, most pont ez kellett :)
Érett vagyok, érett vagyok, bibibíííííííí :))))
Én is, mint a zöldalma. :D
Én igazából nem tudom eldönteni, hogy pocsolyában vagyok-e vagy sem. Egyetemista vagyok, ez a második szakom, végzős. Én akartam ezt a szakot, az egész egyetemet, és ezt mondjuk rendszeresen meg is kapom anyukámtól. Kicsi korom óta egyetemista akartam lenni, pedig én vagyok az első a családból aki felsőoktatásban tanul, tehát nem ezt láttam otthon. Az a baj talán alapvetően, hogy tudom, hogy anyukám jobban örült volna hogyha tanulok egy szakmát aztán kész. Nehéz megfogalmazni mit érzek ezzel kapcsolatban, mert mindig is neki akartam megfelelni, de az egyetem vonzott és el sem tudtam volna máshol elképzelni magam. Baj még, hogy igazából sosem hittem el, hogy képes vagyok lediplomázni, pedig mindig 4-es 5-ös tanuló voltam a gimiben is . Szóval nem tudom, hogy ez pocsolya-e vagy sem, hogy “gáz”-e 24 évesen egyetemistának lenni és menyasszonynak egyben…
Mi lenne a gáz abban, hogy egyetemista és menyasszony vagy? Milyen értelemben? Hogy aki tanul, az ne házasodjon, vagy aki feleségnek készül, annak ne legyen szakmája?
A sztorihoz hozzátartozik még az is, hogy nem dolgozom és a vőlegényem tart el. Neki ezzel semmi baja sincs, nekem annál több. Egyszerűen csak túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy ne tudjak megélni magam 24 évesen, de amikor dolgoztam (3 évig) , akkor meg a jegyeim romlottak le, mert be kell valljam, én nem vagyok egy wonderwoman akinek megy a jogi karon a jó átlag meg a munka meg a háztartás vezetése egyszerre. Szóval mióta nem dolgozom, nem érzem magam igazi társnak, mert az anyagi dolgokban én nem tudok tenni a kapcsolatunkért és úgy lenne az igazi ha minden közös problémát (szerintem a megélhetés is ide tartozik) együtt oldanánk meg. Kicsit ez az “aki tanul az ne házasodjon” , mert amig magamért nem tudok teljesen felelősséget vállalni, addig nem tudok másért sem, legalábbis ahogy kellene, úgy nem.
Na jó, akkor: engem a Férjem tart el 6 éve. Én sem rajongok érte, de így alakult és jelenleg így működik mindkettőnk számára gördülékenyen. Erőltethetném a munkakeresést, de az azzal járó stresszt is hozzá vinném haza, és szerencsére megengedhetjük, hogy 80 ft árán spóroljunk sok veszekedést. Jelenleg hálás vagyok nagyon, hogy nem kell tetéznem a káoszt, és bejárni és kínlódni munkával is, a tanulás mellett- ami mindenkinél romlik, wonderwoman NINCS:) A szeretete és elkötelelződése jelének fogom fel most már, de nekem is volt ilyen semmit sem érek-más tart el korszakom:)
Bizonyos karok mellett nem szerencsés dolgozni, mert önmagukban is kimerítőek. Ez nem kifogás meg bénaság, tanulással ledolgozod a napi x órádat, aki mellette még keres az valószínűleg nem önmegvalósít hanem túél:)
Ez a “közös problámát együtt oldjuk meg” dolog nem reális szerintem. Van, amit Ő tud megoldani, van amit Te. Nálunk legalábbis nincs fele-fele, mindenki teszi amit éppen AKKOR tud. Te most nem tudsz keresni, mert tanulsz, ezért a Párod segít. Két év múlva meg mondjuk elveszti a munkáját és Te tartod majd el:) Ez egy párkapcsolatba szerintem simán belefér, mert az már család kategória, ergo segítjük egymást és nem rovátkázunk (azzal sincs semmi baj, de nekem problémás).
én sem tudom, miért lenne gáz, de ha megnyugtat, akkor nálunk akkor nagyon nagy gáz van :D most kezdett elindulni egy eljegyzési láz a szériában (most vagyunk ötödévesek, 23-24 évesek) és ahogy kinéz, ez jövőre fog kicsúcsosodni, mert végzünk és tuti nagyon sok menyasszony lesz még addigra :)
Lehet, hogy csak én csinálok ebből a kelleténél nagyobb hisztit :)
Nem hiszem, hogy fair magaddal szemben a teljesen valid érzelmeidet “lehisztizni”. Nyugodtan vedd komolyan a csüggedtséget, fáradtságot, kilátástalanságot, elégedetlenséget, vagy bármit, amit érzel, és engedd meg magadnak. Szerintem 3 hónap múlva ki fog alakulni, hogy ez csak átmeneti volt vagy sem, addig meg nyomd, csináld meg a legjobbat, amit most tudsz! Már nincs sok hátra! :)
Az eljegyzési lázról annyit, hogy én 10 éve diplomáztam, és ez akkor is nagyon ment. Mármint a diplomaosztós eljegyzés, majd utána az esküvő. Kb. 20 (!) esküvő volt diplomaosztó utáni 1 éven belül, és kapaszkodjatok, ezekből ma 1 (!!!!) pár van összvissz, aki nem vált el.
Utálod csinálni? Nem szeretsz bejárni?
Ez a tanuljál szakmát mára már bullshit. Kb. csak akkor éri meg, ha jól lehet vele keresni (és hosszútávon is létezni fog) vagy ha imádod.
Egy korosztály ebben nőtt fel, hogy kell szakma. Mert akkor még meg lehetett belőle élni és a társadalom nagy részének nem volt diplomája. Már nem így van, így ez a fajta bűntudatkeltés nem szép, mert nem munkakerülő és lusta vagy, hanem igenis tanulsz, és léptél felfelé egyet a szociális ranglétrán. Ami lehet, hogy Anyukádnak új és ijesztő, de ez meg a Te életed és nem hogy elpazarlod, de valami jobbat építesz:)
Tíz év múlva meg lehet te leszel a bezzegember a családban:)
Néha utálom, de soha nem hagynám ott , az nem én lennék. Nekem ez a személyes “küldetésem” . (Lehet, hogy nagyon rosszul gondolom a dolgokat). Azt a részét nem szeretem, hogy már kb az összes barátom vagy otthagyta, vagy kirúgták, vagy csúszik…Azt hiszem ez csúcsosodik ki most, amikor lényegében 3 hónap választ el a záróvizsgától és minden nap amikor bemegyek órára akkor iszonyatosan magányosnak érzem magam.
Én is jogra jártam, és amellet jobb, ha nem dolgozol. Illetve lehet, de akkor olyan is lesz az a tudás. Dolgozol majd eleget utána, hidd el.
Az én pocsolyám “szakmai”. Kutatóként dolgozom egy állami intézménynél, ami nemcsak kutatással foglalkozik, hanem szolgáltatással is. 12 évvel ezelőtt végeztem az egyetemen, utána rögtön itt kezdtem dolgozni. Mára sikerült egy olyan karriert kiépítenem, amiben voltak és vannak sikerek és vannak kollégák – egészen szép számmal -, akik elismerik a hozzáértésemet, a munkámat és az erőfeszítésemet.
Az “közigazgatási” állapotok dacára szeretem a munkámat, egy kis kutatócsoportért felelek, s szeretném még ezt csinálni, amíg a körülmények lehetővé teszik. Én csak részben az életemen, részben viszont a körülményeken is szeretnék változtatni, azért, hogy ne kelljen elmennem és valami gyökeresen mást csinálnom. Éppezért én is azok közé tartozom, akik kissé “összeférhetetlenek”: nem szeretem a lustaságot és a pocsolyázást, amiből egy állami intézménynél sajnos van bőven. Szóvá teszem a dolgokat, sőt, ami még “rosszabb”, az utóbbi időben próbálok tenni is a változásért.
Rólam tudni kell, hogy annak ellenére, hogy nagyon kritikus vagyok, és vannak sikereim, és vannak emberek, akik biztatnak, évekig egyszerűen nem hittem el, hogy én is érek valamit. Hiába tudtam, hogy “első-generációs értelmiségiként” sokat küzdöttem, hogy ma itt tartsak, a szakmai sikereimet főként a szerencsének tulajdonítottam, és vártam a kóklerrendőség lecsapását. Viszont tényleg történt valami néhány hónappal ezelőtt, ami elindított bennem egy újraértékelési folyamatot: egy családi veszekedés hatására “lepergett” előttem az életem, és felismertem, hogy egészen eddig az Apám elismerését akartam kivívni – hasztalanul. Rájöttem, hogy ebben a folyamatban (erőlködésben) ugyanakkor nagyon sokmindent elértem, amit nekem (és nem másnak) nagyra kell értékelnem, és elkezdtem eszerint viselkedni. Elkezdtem magabiztosabb lenni, és kevesebb megalkuvást vállalni.
Első lépésként a szakmámban most kiléptem egy olyan bizottságból, aminek a vezetésére a tisztújításkor nem egy szakembert választottak a bizottsági tagok, hanem egy vezető pozícióban lévő, de hozzá nem értő embert, aki a titkos szavazás során 4 ellenszavazatot kapott (a kb. húszból). Hozzáteszem, a bizottság gyakorlatilag semmit nem csinált az elmúlt 2 ciklusban egy rendezvény megszervezésén kívül, aminek a programjába, hiába voltam tag, mégis kevés beleszólásom volt. Tehát kb. egy gittegylet hasznosságával bír a bizottság. A kilépésem érdekes módon mégis megbolygatta a kedélyeket. Többen jószándékúan figyelmeztettek, hogy ezzel csak magamnak ártok, mert dacoskodással nem tudom a hazai szakmát megváltoztatni, érjem be azzal, ami van. Mások azt mondták, hogy ha maradnék, legalább tehetnék a dolgokért, kívülről viszont esélyem sincs változtatni a dolgokon, és tulajdonképpen én hagyom cserben a szakmámat, amikor “érdektelenül” sorsára hagyom. (Ez különösen annak fényében nevetséges, hogy a bizottság semmit nem csinált az elmúlt években.) Megint mások azt mondták, hogy vigyázzak, mert a vezető bosszút áll rajtam. Minden ilyen reakció után csak megerősítve éreztem, hogy a lépésem helyes volt. Azt is megtudtam ezzel, hogy tényleg számítok a szakmában, ha a gittegyletből való kilépésem ilyen fontos (pláne, hogy még bosszút is állnának érte). Persze annak ellenére, hogy a jelenlegi vezetésre sokan panaszkodnak, a kutya sem követte a példámat. Ezt természetesen nem is vártam, más egy titkos szavazáson nemmel szavazni, és más nyíltan felvállalni egy döntést.
Bármi lesz is, úgy érzem, erősebb lettem ennek a döntésnek a meghozatalával.
Szia Via! Évekig sportújságírónak készültem, ilyen gimibe is jártam, megcsináltam a képzést és vele párhuzamosan elmentem gyakornoknak. Két hét után mondtam, hogy köszi, ezt nem! Mit keresek én itt? Nem tudok egy jó cikkért átgázolni mindenkin (szó szerint is), hajnalban zaklatni egy embert, hogy mondjon már pár sort az újságnak. Aztán visszamentem vidékre nagyiékhoz pár hétre és kitaláltam, hogy mit akarok, ami mindig is érdekelt. Tanítani! Miután vázoltam anyuéknak a terveimet, ő mondta is, hogy tudta, hogy itt fogok kilyukadni, de nekem kellett rájönnöm! :) A gyógypedagógia valami isteni sugallatra jöhetett, mert a mai napig nem tudom, hogy miért azt írtam be első helyre, de az tuti, hogy imádok gyógypedagógus lenni!
Pocsolyaszégyen? :)
Egy szállodát üzemeltetünk lassan egy éve, számomra a vállalkozás, mint olyan ÚJ “lét”. Ráadásul családi vállalkozás, annak minden előnyével és hátrányával. Aki nem próbálta, az könnyen mondja, hogy de milyen jó neked!
“Isteni” hajnalban kelni/feküdni. A néhány alkalmazott helyett megcsinálni amit ők “elfelejtettek”/letojtak. Pénzzel sajnos nem tudom motiválni őket., mert kezdő vállalkozás vagyunk,( és igen, minden, mindennel összefügg, és míg az egyiket nem tudjuk megoldani, addig a másik sem fog megoldódni.) tartalékok nélkül, és ezek a dolgok felőrölnek lassanként. Hogy állandó a konfliktus, hogy úgy érzem SOHA nem tudom megoldani JÓL a dolgokat és így önmagamat is nehéz motiválni napról-napra.
Miközben magánéletem nincs, hiszen minden percet itt töltünk. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne legyek majdnem minden pillanatban itt.
Szégyellem a pocsolyámat, de nincs hová továbblépni, jelenleg bizonyos források hiányában és ennek a tudatát, – hogy, miközben hatalmas büszkeséget kellene megélnem, mert mindezek ellenére úgy-ahogy, de működnek a dolgok – enyhén szólva nehéz elviselni.
Nyilván az a baj, hogy nem vagyok elégedett az úgy-ahoggyal, a legalább jó szintet kellene elérnem- hogy a vendégek elégedettebbek legyenek- ezáltal én is.
Jaj, kitartás!
A családi vállalkozás extra kín tud lenni, nálunk is volt; akkor is hibás az ember, ha azt mondja, fejezzük be a szenvedést, meg akkor is, ha ‘miért nem szóltál időben, hogy már nem megy?’
A pocsolyás fejezetbe most kezdtem bele a könyvben, és, nos… Sokkal jobb helyzetben vagyok, mint az előző munkahelyemen voltam, de attól tartok, a fején találta nálam a szöget az a gondolat, hogy “ha nem tudod biztosan, hogy kinn vagy-e a pocsolyádból, akkor benne ülsz”…
Ééés hatalmas ölelés, sosem múló hála azért, amit a pocsolyaszégyenről írsz. Annyira elszomorít ez a jelenség, akárhányszor és akármilyen formában találkozom vele. Nagyon jól összefoglaltad, és nagyon jó, hogy írsz róla, ez annyira fontos!
Nem szeretem a bűntudatkeltő játszmát, szerintem az az egyik legszemetebb az összes közül. “Szégyelld magad, hogy rosszul érzed magad!” WTF, mikor volt ez hatásos?
Kedves Via!
Igazad van! Szerintem tavaly is elolvastam több mint 50 könyvet. Meg tavaly előtt is. Meg azelőtt is. Ez nekem nem kihívás. Az a kihívás, hogy megvalósítsam az álmaimat! Köszi, hogy drukkolsz nekem. Ma nem is fogok olvasni.
Tavaly én 138-at olvastam! Csodás év!!!:-))))))
És nehogy ne olvass, az a világ legjobb dolga szerintem!
Nem hiszem, hogy teljes absztinenciát vállal, főleg, ha szereti. :) De, mint minden szenvedélyt, ezt is lehet túlzásba vinni, ha az élet rovására megy. Szerintem mindenki tudja magáról, hogy neki hol van ez a határ. Ha Zita úgy érzi, hogy most az olvasás csökkentésével kiegyensúlyozottabb élete lehetne, akkor én teljes vállszélességgel mellette állok! :)
Fogok olvasni. De nem halogatás miatt, hanem jól megérdemelten, amikor aznap tettem már az álmaimért.
Érdekes nekem pont azért nem tetszett ez az 50 könyves kihívás, mert úton útszélén úgy reklámozták, mintha valami hatalmas újdonság lenne, és nem lenne a molyon sokkal nehezebb ennél :) Nem bírom a trend dolgokat!
Én sokat olvasok, sőt, válogatás nélkül, és bizony időnként menekülés szerűen is.
Viszont idén, amikor blogírásba kezdtem, rögtön bevezettem két állandó heti rovatot, amikor nyilvánosan elszámolok az olvasmányaimmal, saját írásterméssel, kritizálással.
Már csak az üzletnek kell egy fix napot kijelölnöm, hogy biztosabban döcögjön.
(amúgy az anyaság luxus pocsolyájában vagyok, próbálok kitörni)
Könyvmániás, életvitelszerűen olvasó emberkeként őszintén mondom, nem értem, mire jók a könyves kihívások. Az olvasás szabadon, örömmel választható dolog, minek azt is bekorlátozni, nem?
Én sem értem ezt az 50 könyves kihívást. Szerintem csak az a lényege, hogy eladjanak nekünk ennyi könyvet. Én is rengeteget olvasok, de nem számít, hogy mennyi idő alatt olvasok ki egy könyvet. Nem munka ez vagy letudni való feladat. Gyakran újra is olvasom a kedvenc könyveimet, egyszerűen azért, mert szeretem a történetet és az igazán jó könyveket többször is el lehet olvasni. Mostanában rákaptam a hangoskönyvekre is, így munkába jövet-menet is van 2*30 percem, ami alatt a fülemmel olvashatok. Az olvasmányaimnak több, mint a fele már angolul van. Először nagyon nehéz volt haladni velük és sokat kellet szótárazni, de manapság már ez csak elvétve fordul elő. Eljutottam oda, hogy sokszor már nem is emlékszem, hogy angolul vagy magyarul olvastam vagy hallgattam meg egy könyvet. Az én nagy hibám az olvasással, hogy párhuzamosan több könyvet is olvasok. Ha nagyon felgyűlnek, akkor kicsit figyelnem kell arra, hogy nem kezdhetek újba, amíg a régiekkel nem végeztem.
OK. Csökkenteni fogom az olvasási időt. Hiányzik egy jó turmix, a torna, a salátakészítés, no meg az angol tanulás is. Az írás, de legjobban a takarítás hiánya látszik. Nem halogathatok tovább! No meg a Szeretnék márciusban… bevállalt terveimre sincs már sok idő. Neki is látok. Köszi a segítséget! Lehet, hogy a legnagyobb álmom az olvasás? Majd megírom hány könyvet tudtam kiolvasni 2015-ben.
Szerintem fontosabb a minőség mint a mennyiség. Inkább olvass ötöt, ami elakasztja a lélegzetedet, elgondokodtat, felvidít, motivál, mint ötvenet, amiből másnap már semmire sem emlékszel! :) Hajrá!
És morbid leszek, de mi legyen a sírodra írva? Itt fekszik Zita, aki megdolgozott az álmaiért, vagy Itt fekszik Zita, majdnem megcsinálta az 50 könyves kihívást 2015-ben? :) Melyiknek örülnél jobban, mi az, amire azt mondod, hogy ez az, mindent bele? (Ezt magammal is megcsinálom ám néha. “Itt fekszik Via, aki egyszer egy cikk alatt kommentben kijavított valakit, aki rosszul tudott valamit.” Heh, nem kell ez annyira, van fontosabb dolgom is; és hagyom a fenébe. :))
Ez tök jó. :) Akármilyen morbid is, nekem nagyon tetszik.
Bulldog-harapásom tud lenni, ha valaki egy vitában, kommentharcban felbosszant, de azt hiszem, ez van olyan meghökkentően cinikus, hogy még a saját bulldog-harapásomból kis tudjam tépni vele a gumicsontot. :P
Via, annyira jók ezek a képes hasonlataid! Szerintem pont attól működik ez igazán, hogy ennyire morbid. Végülis olyan, mint a “ha leperegne előtted életed filmje..”. Felvettem a listámra, jól fog jönni még úgy érzem :)
Igen, ez egy elég szemléletes, továbbfejlesztett módja a “fog ez még 5 év múlva számítani?” c. módszernek. :))
Angolul könyvet olvasni? Nekem szuperül bevált:) Mondjuk angoltudással meg hozzáférhetővé vált egy sereg más urban fantasy, ingyenletölthetős-hajnaligolvasós, de azzal csak később kell számolni:) Ha addig le tudok állni, megírom hogyan kell:)
AnonimOlvasó vagyok. Két hónapja absztinens:)
Buszon nem olvasok. Hazaérek a munkából(18 óra körül) és ülök le olvasni. Közben eszem és fürdök, addig nem olvasok. 21:30-kor fekszem le. Az megoldás lenne, ha elvégezném a halogatott dolgom, és csak utána olvasnék. De akkor meg nem férne be az időmbe az olvasás.
Hát annyi semmiképp nem fog, mint eddig, hiszen időnyerőd nincs, csak az időd átcsoportosítással tudsz játszani. :) Valamiről le kell mondanod, nincs mese.
Azonnal nyúlok a könyv után. Sőt egyszerre képes vagyok többfélét is olvasni. Mindig azt, amihez kedvem van. Soha nem unom meg. Valamit sokszor is képes vagyok elolvasni. A könyved is már negyedszer olvasom.
Esetleg tudod valamennyire limitálni a “könyvfogyasztást”? Bizonyos helyzetekhez kötni? Pl. tömegközlekedésen, vagy elalvás előtt igen, de napközben nem. Vagy nem tudom, mik a szokásaid. Csak hangosan gondolkodom. :)
Sajnos mindig visszamászom a pocsolyámba, bár már többször kijöttem. Jó kint lenni, csak szorgalom kell hozzá. Én szeretek olvasni, ez a pocsolyám. A cselekvések helyett elmerülni a könyvekben. Most nem, hogy kimásznék, de még jobban belemegyek. Jelentkeztem a nagy olvasás kihívásra. 2015-ben 50 könyvet elolvasni. Már a 25-tel is elégedett leszek. Az is lehet, hogy ez majd kisegít a pocsolyából, mert most az olvasás is feladat lesz.
Miért érzed úgy, hogy pocsolya az olvasás? Nem tölt fel, nem vagy boldog tőle, halogatásnak éled meg inkább?
Khm, ezt lehet értem, nekem is vannak ilyen könyves hullámaim. Kb. parkolópályára teszek mindent, mert éppen izgalmas rész van-jaj mi következik-hú mindjártcsókolóznak… Napokig képes vagyok halogatni miatta, mosatlan áll, Anya olvas. Pedig nem menekülök, csak tök jó ott, abban a világban :) Mostani megoldásom, hogy NEM olvasok regényeket. Semmilyet, sehányat, sokáig:) Nem elfogadható, hogy holmi vámpírok miatt kettesre vizsgázom:)
Ez szerintem nem regényekkel is működik. Szakmai könyvek, önfejlesztés, stb. Még olvasok ötöt, hogy “kész legyek”. Jól lehet vele halogatni. Azért is írtam bele az enyémbe, hogy nem elég elolvasni, hátha egy ilyen könyvhalmozó mancsába jut, és újabb kifogás lesz belőle.
Boldog vagyok tőle és feltölt. De mást is kellene csinálnom! Benne van a halogatás. Elterveztem egy életmódot magamnak, benne van az olvasás is, de még torna, nyelvtanulás és írás. Egészséges ételek készítése, takarítás… Én meg mindig olvasok.
És mi történik? Elkezded, aztán elveszel az időben, vagy belealszol? Vagy egyszerűen a többit elkezdeni sincs kedved, azonnal nyúlsz a könyv után?
Nálunk (én + a barátom) akad bőven olyan, aki húzna vissza a pocsolyába, pedig mindketten nagyon szeretnénk már kimászni. Főként szülők és rokonok, de barátok között is akad, aki az “ugyan már, biztos munkahelyed van, az nagy kincs mostanában, miért nem örülsz neki?” kérdéssel jön. Ezt még egyszerűen elintézem egy “mert nem szeretem” válasszal.
De kaptam már meg anyukámtól az “ezt ti tényleg úgy gondoljátok hogy meg lehet csinálni? én azt hittem hogy csak úgy mondjátok, hogy csak úgy álmodoztok… ebből nem lehet megélni, ezt nem gondolhatjátok komolyan” szöveget, pedig tényleg nagyon jó a kapcsolatom az anyukámmal, mindig mindent meg tudunk beszélni, mindig jót akarunk a másiknak, figyelmesek vagyunk egymással – de hát a pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Mostanában már néhány üzleti részletet nem osztok meg vele, ami egyrészt jó mert nem jön a negatív gondolataival, másrészt pedig rossz, mert egyébként okos nő, és így az esetleges jó tanácsokról is lemaradok…
Barátokkal hasonló a helyzet: max. egy mostanihoz hasonló munkahelyre akarnak betukmálni, de hát nem nekem való ez a forma. Amikor ezt mondom, mindig beképzeltnek hisznek, és jön a “törődjek bele, mindenkinek van főnöke”. Ha nem is veszem fel, még egy dolog ott van: az évek során én abba az irányba indultam, hogy egy saját céget szeretnék létrehozni, mert muszáj éreznem hogy ezt én csináltam; nekik viszont fogalmuk sincs hogy miről beszélek, elhal a beszélgetés, mert nem tudnak mit kezdeni azzal, mikor erről beszélek. Nekik az ő világuk a jó, nekem az enyém. Nehéz így beszélgetni. De a barátaim, szeretem őket, ugye nem tehet tönkre egy ilyen egy barátságot?
Szerintem nem törvényszerű, hogy véget érjen a barátság emiatt. A múltkor egy jó barátnőmmel kölcsönösen csillogó szemekkel fejtettük ki egymásnak, hogy hol véljük megtalálni a helyünket: én lelkesedtem azért, hogy a “magam ura” legyek egy saját vállalkozásban, ő pedig azért, hogy egy multinál dolgozzon jó beosztásban, de nem főnökként. :)) Ismerjük egymást meg magunkat, úgyhogy látjuk, hogy a másiknak miért jó az, amit választ. :)
Egyébként ismerősek a gondjaid, én is gyűröm ezeket… Hajrá! :)
Szerintem ha senki sem veszi személyes sértésnek, hogy mások máshogy élnek, mint ő, és nem a személye elleni támadásnak éli meg, amikor magadról beszélsz, akkor simán tud működni. Én sem csak vállalkozókkal barátkozom, bár tény, hogy a vállalkozó barátaimmal sokat tudunk “szakmázni”, mert a többiek nem tudnak velem együtt fájdalmasan felnyögni a “negyedéves áfa elszámolás” meg “bér utáni járulékok” és egyéb hívószavak hatására. :)) De hát nem attól barát valaki, hogy MINDENT meg lehet vele beszélni az életedből, és egy lapon vagytok minden tekintetben. Nekem csak egy ilyen ember van az életemben, hozzá is mentem feleségül. :D
Ez, ahogy leírtátok mindketten, tök jó, így kéne működnie. És pont itt van a gond (még nem nagy gond szerencsére, csak nem szeretném ha véglegesedne): akárhányszor találkozok velük (2 barátnőről van szó konkrétan), meg akarnak “menteni”, rá akarnak beszélni arra, hogy pályázzak meg olyan állásokat, próbálkozzak olyan helyeken, ami nekem nem jó, de szerintük jó lenne.
Az én hibám ebből az egészből: néha úgy reagálom le, hogy halogatom a találkozást (bár ez sajnos más barátokra is igaz, mert annyi mindent tervezek el mindig, hogy sosem férek bele az időbe, és még gyakorolnom kell a jó idő menedzsmentet – viszont hátrébb kerül a sorban az, akitől olyan “tanácsokat” hallgathatok egy órán át, ami nem hiányzik). Ezen változtatnom kell, akarok is és fogok is, mert ha nem találkozunk elégszer, az a barátság rovására megy, és így még kevésbé értik meg, hogy én pont abba az irányba tartok (ha lassan is), ami nekem jó, és erről nem kéne lebeszélni vagy más irányba terelni…
De mit tudok tenni azért, hogy ne legyen minden találkozás igen hosszan tartó része a nem hozzám illő karriertanácsok hallgatása? Mindig próbálom elmagyarázni nekik, hogy én azt szeretném csinálni, amit szeretek csinálni, de valahogy nem értik, és nem tudom mit nem értenek…
Ilyen emberek mindig lesznek, én is néha kapok jó kis állásajánlatokat irodába titkárnőnek, hogy “legyen rendes munkahelyem”. (Mert ugye vállalkozó csak fuxos, mercédeszes, atlétatrikós lehet. :D) Nagyon határozottan meg kellene mondanod nekik, hogy neked ez nem segítség, te ezt csesztetésként éled meg. Mondd el, hogy te most jó helyen vagy, támogatásra van szükséged, nem eltérítésre, de ígérd meg, hogy ha segítségre van szükséged, azonnal szólsz, addig viszont ne akarjanak kéretlenül segíteni. Úgyhogy legyen moratórium a karrierdumán, és találjatok ki egy safe wordöt, hogy ha előjön (például PAPUCSÁLLATKA). Egyezzetek meg, hogy erről nem fognak beszélni, és minden másról lehet, ha pedig elmennek ebbe az irányba, ordítsd be, hogy PAPUCSÁLLATKA, és témát kell váltani. :)
Ha ezt se fogják fel, akkor nem gondolom, hogy a te érdekeidet tartják szem előtt, inkább csak szeretik a saját hangjukat hallani.
Ez a papucsállatkás safe word ötlet nagyon jó!!! :)
Ilyen struktúrában még sosem magyaráztam el, hogy miért nem szeretem az állásajánlós löketeiket, inkább csak követtem a beszélgetést, reagáltam arra amit mondtak – valószínű az a probléma, hogy részletesebben nem sikerült elmagyaráznom, hogy ez nekem nem jó, és hogy nekem mi a célom, nekem mi a jó. Na igen, lehet megint elfelejtettem hogy nem látnak a fejembe… :)
Köszi szépen a tanácsokat!
Nekem még az jutott eszembe, hogy sok embernek olyan érzése van, hogy “magyarázattal tartozik” (legalább a hozzá közel állóknak), és ezért nem tud kikeveredni az ilyen jellegű beszélgetésekből. Nem biztos, hogy nálad is ez a helyzet, de van ilyen is.
Nos, nem tartozunk elszámolással senki felé az életünkről (pontosabban én úgy gondolom, hogy azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik közvetlenül érintenek másokat, elszámolással, magyarázattal tartozunk az érintettek felé, de ennyi), szóval szerintem egy barátságban nyugodtan lehet szólni ilyenkor, pl. hogy “tudom, hogy neked furcsa/érthetetlen/félelmetes/idegen/akármi, amit csinálok/ahogy élek, de így döntöttem, fogadd el, légyszi”. És ha a másik nem érti, akkor nem kell bizonygatni, érvelni, védekezni, magyarázkodni a dolgaid felől akkor sem, ha a másik az anyád vagy a barátnőd. :)
Ezt a pocsolyaszégyent nagyon eltaláltad. Mondjuk, ahogy ezen gondolkoztam, az jutott eszembe, hogy az utóbbi időben, ahogy igyekeztem kimászni a saját kis pocsolyámból, a közvetlen környezetemből más visszajelzéseket is kaptam. Nem feltétlenül az zavarja őket, hogy el akarom hagyni a pocsolyát, hanem hogy egy általuk elképzelt másik pocsolyába kellene inkább átmásznom. Ettől mondjuk ez még mindig a “majd mi megmondjuk neked hogy lenne jó” kategória.
Nem könnyű, ha például a szülők maguk is egy jó nagy pocsolyában ücsörögnek évtizedek óta, sírnak, hogy böki őket a szög, de tényleg nem mozdulnak meg, csak talán ha jön az apokalipszis… de lehet, hogy még akkor sem. Megérteni és főleg elfogadni, hogy legfeljebb magunkat tudjuk kihúzni ebből, másokat nem erőltethetünk, szerintem ez a legnehezebb.
Én most ott tartok, hogy legalább élesen látom, mi az, amiből köszönöm szépen nem kérek. Teljesen hülyének néz szinte mindenki, hogy nem akarok multinál dolgozni, pedig megtehetném.
Pár hónapja nincs munkám, és persze mindenkinek az első kérdése ez: “Na, van már valami?”, aztán meg jönnek a jobbnál jobb ötleteikkel, hogy szerintük mit kéne csinálnom… Nem mondom, hogy nem vagyok válogatós, bár nem is nagyon kapkodtak értem. Szerencsére anyagilag egyelőre tartható a helyzet. Igaz, volt jópár hullámvölgyem, mert rámtört a bűntudat, hogy miért nem vállalok el bármit, csak legyen munkám, mi jogon ülök itthon és építgetem a B vonatomat, miközben inkább dolgozni kellene.
Szerencsére a férjem maximálisan támogat, nélküle most nem tartanék itt.
Nem könnyű kijönni a pocsolyából, én szerintem még fél lábbal benne vagyok, de érzem, hogy jobb lesz kint, szóval igyekszem megőrizni a bátorságomat és a lelkesedésemet, és próbálok nem törődni mások (negatív) véleményével.
3 évig voltam munkanélküli. Nem azért, mert nem lett volna lehetőség, de mindegyik olyan volt, amit nem akartam csinálni, csak a környezetemet nyugtatta volna meg, relatív pocsolya lett volna. Amit igazán akartam, az valahogy sosem jött össze, mindig egy hajszálon múlt. Pedig folyamatosan dolgoztam érte a háttérben, építettem fel az egészet magamnak, magamban, utánajártam, utánaolvastam, önképeztem magam, stb. A 3. év végén úgy döntöttem, igent mondok egy olyan lehetőségre, ami a környezetet megnyugtató kategória volt. 3 hónapig bírtam, relatív pocsolya volt a javából. A próbaidőmből január elején lett volna még 3 nap, arra már ők mondták, hogy ne menjek be. Amikor 2 hét után már masszív gyomorgörcsöd van minden ébredéskor, hogy dolgozni kell menni, az nem egészséges, pláne, ha ehhez még jónéhány konfliktus is adódik abból, ha a vezetésnek (nem a kollégáknak, mert közülük még most is van, aki emlegeti, hogy milyen jól csináltam ezt vagy azt…) nem tetszik az, ahogyan végzed a munkádat.
Közben megint megpályáztam az álommunkát. Végre összejött, felvettek – most 1 éve itt vagyok, és imádom, minden nehézség, ellentmondás ellenére. Ő volt a B vonatom, amit hosszú évekig izmosítottam, hogy kis hajtányból igazi Railjet vonattá válhasson, amire átszállhatok, és sikerült. Hiába nem igazán hitt benne senki körülöttem, hogy menni fog. :)
Snowmans rule! :)
Szuper vagy! ♥
Hú, le a kalappal, hogy 3 évig bírtad a külső nyomást. És teljesen megértem, hogy gyomorgörcsöd volt attól a munkától, amit nem szerettél csinálni. Én folyton felfázással küzdöttem ilyenkor, vagy szimplán elaludtam, és akkor még rohanhattam is…
Nagyon jó viszont, hogy végül a sok munkád gyümölcsöt hozott, és megkaptad az álommelódat!! (Lehet tudni, hogy mivel foglalkozol?)
Szerencsére pont annyira vagyok fafejű makacs, mint a családom többi tagja, ráadásul elég sajátos helyzetben voltam alapból, ehhez jött még némi mázli is. :) (A munkám gyakorlatilag az, hogy a háttérből segítem, hogy egyesek minél jobban védhessenek mindenféle rendeket – ennyi a publikus belőle. :)
Anise 87, Via – Köszönöm! ♥ A pocsolyákból tényleg van kiút, még egy hóembernek is, akár a +40 fokban is ;)
A szülők tényleg nehéz téma. Főleg, hogy szereted őket, jót akarsz nekik, meg ők is neked, csak nem ugyanúgy képzelitek ezt el… (Főleg, hogy a részükről simán lehet egy olyan ellenállás is, hogy nehogymár ők tanuljanak tőled, te legyél az okosabb, te tudd jobban, hiszen te vagy “a gyerek”!) Pedig a nevelés kétirányú utca, ráadásul folyamatos a forgalom. :)
Pont ez az, hogy kölcsönös. Szóval el kéne fogadnom, hogy én sem fogom tudni megváltoztatni őket… De majd ha lesz gyerekem, szeretném, ha én tudnék tanulni tőlük.
A szülők, ha szeretnek, akkor mindig a jót akarják neked. Csak ez a “szerintük jó” sajnos nem mindig ugyanaz, mint ami valójában a jó neked. Vagy esetleg nem úgy jó neked, mint ahogyan ők azt elképzelik. Ezért is jön a bűntudat, hogy miért nem tudod azt tenni, amit ők mondanak, ha egyszer egészen addig szófogadó jókislány voltál az ő szemükben.
A 3 hónapos melóm klasszikus ilyen volt: győzött a bűntudat, mert már annyiszor mentem szembe mindenkivel (szülők, rokonok, barátok), de kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok, mert nyomott a latba rendesen. Végül nem úgy volt a jó, ahogyan azt a szüleim elképzelték (sokáig maradok ott, otthon lakhatok, stb.), hanem dobbantónak… :)
Ilyenkor sokat jelent, ha van valaki, aki teljes mellszélességgel melletted áll, és támogat, akár mindenki mással szemben is, mert érzelmileg nagyban segít, hogy ne csússz vissza, vagy át egy másik pocsolyába. Lilla, a férjed nagy kincs! :)
Az a vicces, hogy nekem anyukám szemtől szemben általában beleszól, hogy mit miért, hogyan csinálok. Aztán szülinapra meg mindig olyan képeslapot ad, amin ilyenek vannak: “Menj, ahova szeretnél, csináld azt, amit szeretnél, valósítsd meg az álmaidat…stb.” És néha nehéz helyretenni, hogy egyszerűen csak aggódik értem, izgul, hogy mi lesz velem, szeretné hogy sikeres legyek és boldog, csak sajnos személyesen ezt nem tudja kimutatni.
Igen, a férjem egy igazi kincs <3 őt is úgy találtam meg, hogy már senki nem hitt benne, hogy lesz egyszer valakim. A kapcsolatunk elejétől kezdve jöttek a vészmadarak, hogy jajj, majd 1 év után, majd 3 év után, majd 7 év után stb. elmúlik a varázs, meg ilyenek. Lassan 9 éve vagyunk együtt, most már azért kezdik elhinni a vészmadarak is, hogy nekünk ez működik. Ő a legjobb barátom is egyben.
Anyukád a jelek szerint elég jól ért ahhoz, hogy mivel lehet igazán összezavarni. Az ilyen ambivalens üzenetek olyan jól meg tudják nehezíteni az amúgy sem könnyű helyzetet… (Tapasztalataim szerint azok szoktak ennyire ambivalens módon kommunikálni különböző síkokon, akik maguk is ambivalensen állnak az adott dologhoz.)
És még sokszor 9 évet nektek a lehető legnagyobb boldogságban! :)
köszi :) dolgozunk rajta, hogy így legyen!
“dolgozunk rajta, hogy így legyen!”
–
Részemről tiéd A Hét Szuper Hozzáállása Díj! :-)
(Igen, akik tudják, hogy dolgozni kell rajta, és hajlandóak is ezt megtenni, azok jó eséllyel számíthatnak még sokszor 9 évre együtt! Kívánom nektek, hogy az összes vészmadár pofára essen! ;-) )
:) köszi, ez megy a mai TILT-embe! :)
jó tudni, hogy mások is gondolkoznak így. Talán egyszer a vészmadarak is megtapasztalnak valami hasonlót, és átállnak :D
Az én Anyukám is mindig aggodalmaskodott és aztán névnapomra, születésnapomra, karácsonyra mindig hasonló, bátorító képeslapokat kaptam tőle. Persze az aggódása nem tudott megállítani, aztán a “kalandjaim” után mindig kíváncsi volt a részletekre. Na, nem voltak ezek olyan nagy kalandok, vízitúra, síelés, külföldi biciklizés, sátrazás – de neki ismeretlenek voltak, túl az ő komfortzónáján. A szülő is csak ember, valahol a saját fejlődésének “útközbenjében”, a saját bizonytalanságaival, pocsolyáival.
Az Anyukám tavaly meghalt. Idén életemben először voltam Afrikában (ígértem a komfortzónás bejegyzésnél, hogy majd mesélek róla – mesélek is, csak még rendezem a gondolataimat), és Apukám azt mondta: “Anyád rosszul lenne az aggódástól, ha még élne”. Nagyon hiányzik az aggodalmaskodása.
Nekem a külső hatásokkal egyelőre szerencsém van: a barátom rengeteget segít a változásban (plusz ő a példaképem ebben, már kb. 10 éves kora óta tudja, mivel szeretne foglalkozni, azóta is imádja, folyamatosan fejlődik, a munkája a hobbija is; hozzá képest érzem, hogy mennyire a pocsolyámban vagyok még), a család kicsit megdöbbent, de azért alapvetően szurkol (és csak egyszer hallottam a “De mi lesz a diplomáddal…?” mondatot). Saját magamat viszont nagyon jól tudom akadályozni, vannak nempocsolya-napjaim (amikor jól kajálok, sportolok, és haladok a B-tervvel) és pocsolya-napjaim (amikor sorozatnézek és rengeteg csokit tüntetek el), és sajnos a másodikból van a több, hiába az a rosszabb érzés.
A sorozatnézés pihenés, és olyan is kell. Szerintem az nem a szabotálás kategória, nem csak az a jó nap, amikor teljes erőből gürcölsz, hanem az is, amikor visszaveszel, és töltekezel, mert kell az erő a folytatáshoz. :)
és a csoki is erőt ad :)
Plusz (ha jó minőségű) csupa magnézium, ami jó az idegeknek! :))
Aránylag sok váltásom volt már luxus- és relatívpocsolyából is. Hááát, nem könnyű:)
El szoktam képzelni, hogy érezeném magam, ha többet nem kéne ezzel a fiúval járni-itt dolgozni-itt élni-ezt tanulni. Ha a válasz egy megkönnyebbült sóhaj, akkor lépni szoktam (már ha tudok). Tényleg igaz a “még nem fáj eléggé”, mindig megvárom, amíg már nagyon rossz, mielőtt lépnék.
Eddigi legvacakabb (vagy csak legfrissebb) az otthoni anyuka szerep levedlése volt. Luxuspocsolya a javából, közben meg legalábbis nekem – egy mocskos nagy hazugság. Elvárják, hogy boldog legyél, mikor az alapjaitól (két szüló nevel egy közösség helyett) nehezített. Ha ezt szóba hozod, a környezeted fele mocsári szörnnyé változik és a véredet akarja :) Nálam minden váltásnál vannak emberi áldozatok is, akiket kényelmetlenül érint, hogy ki mersz lépni.
Ahogy növök, azért könnyebb:) Sokat segített, hogy az énképemet módosítottam kicsit: én vagyok az első, nem vagyok kedves, túlélem, ha nem szeretnek (sokan). Másik nagyon fontos: nem vagyok mozdony. Nem vagyok hajlandó-köteles senkit (gyerekek kivétel) magammal húzni, megmenteni, segíteni, ha Ő nem tesz hozzá legalább ugyanannyit.
Hajrá mindenkinek, van élet a pocsolyán túl is!
“Nem vagyok mozdony” – ez nagyon tetszik!
Ez, hogy nem mondhatom meg másnak, hogy lépjen ki a pocsolyájából, együttélésnél a legnehezebb, hiszen nekem is nehezebb, ha a másik nem áll a saját lábán, hanem dagonyázik.
Az elmúlt év egyik legnagyobb tanulsága volt nekem, hogy bár együtt dolgozva nyilván könnyebb lenne, a másik tehetetlensége nem akadályoz engem meg abban, hogy én boldogan és jól éljek.
Talán tudsz pozitív példával segíteni neki, tud belőled erőt meríteni, de ha effektíve gáncsol a fejlődésedben, akkor azt mindenképpen meg kell beszélni. Ha csak keresi a helyét, az előfordul; senki sem fejlődik/tanul/változik párhuzamosan a párjával, mindig lesz valaki, aki egy kicsit belehúz vagy lemarad. Csak ne szakadjon teljesen le, és akkor megoldható.
Ügyes vagy :)
Van olyan, hogy leszakad sajnos, és nem tudsz kilépni (vagy megbeszélni), de ha megoldható nélküle a fejlődés az jó :)
♥ Igen, a kismamalét tipikus luxuspocsolya. “Otthon vagy egész nap, nincs semmi dolgod! Mégis mi a baj?”
Annyiszor érzem, hogy erről valahogy nem illik beszélni. Ha meg nem beszélek róla, nem találok másokat, akik szintén így éreznek. Szóval mint a hüvelygomba:)
:D Beszéljünk a hüvelygombáról! Arról a fajtáról, amit az uszodában kapsz el, és nem kell hozzá senkivel lefeküdnöd, mégis viszket! ÁÁÁ!
Juj, volt a barátnődnek?! :))))
És akkor végre van legális indokom nem uszodába járni, azon kívül, hogy utttttálom. Tudtam én :)
Igen, nagyon jóban vagyok vele, szerintem ő a legjobb fej a világon. ;))
En szerda reggel (mondjuk nem volt epp csendes, mert a főnök nem a jobbik lábával kelt) mentem be ugy a munkahelyemre, hogy mi a frászt keresek meg MINDIG itt?! Ugy ereztem magam, mintha kívülálló lennek. Mit fáradoznak a munkatársaim ezeken a dolgokon, nem látják, h ugysem változik Sosem semmi? Mintha megvilágosodtam volna :) mar csak ero kell a tovabblepeshez.
A legjobbkor jott Via <3
Nekem egy szappanopera fordításánál volt ilyen, miután leadtam. Én ezt többet nem.
Az meg az egyetemen volt, hogy az egyik könyvtárszakos vizsgára nem tudtam tisztességgel felkészülni, mert az egyetemen kívüli életemben fontosabb és súlyos dolgok zajlottak, és hirtelen annyira kis semminek tűnt az a vizsga. Ott ültem a papír előtt, nézegettem, azt se tudtam, hogy mi van, de őszintén szólva nem is érdekelt. Akartam én könyvtáros lenni és ezzel foglalkozni? Nem, csak azért vettem fel szakpárt, mert “ingyen volt” (az állam finanszírozott két szakot). Úgyhogy nagyjából tíz-tizenöt percet ültem benn a teremben, addig szépen rájöttem, hogy mit akarok (illetve azt, hogy mit nem), beadtam a totál üres papírt, megköszöntem, kisétáltam a teremből, és azzal a lendülettel átmentem a tanulmányi osztályra, hogy csókolom, hogyan lehet ebből kiszállni és leadni ezt a szakot. :D
Kicsit testen kívüli élmény volt, de iszonyatosan megkönnyebbültem.
Én a parképítéssel és a történelemmel voltam így:) Másoknak csillogott a szemük, ahogy a kövekre néztek, már látták a sziklakertet maguk előtt, én meg álltam ott bambán…:) Ugyanez történelemmel. Mindkettő gyönyörű, szeretem, de részt venni benne egész más. Sikeresen ki is szabotáltam magam mindkettőből :)
Úgy szeretnék hazamenni egy nap után, hogy biztosan segítettem valakinek. Ezért jelenkeztem ápolónak “80 ezerért sz.rt pucolni”, mert itt érzem, hogy hasznos vagyok. Meg mert nagyon komoly drámaigényem van:) Sok hátránya van, de ha 30 évig csinálok valamit, amit nem szeretek, és ezt látják a gyerekeim is, annak meg még több :)
“Szeretem a munkám, ápoló vagyok”? :))
Még nem vagyok:)) Teljesen más úgy tanulni, hogy kedvem is van hozzá:)
Rettegj, Decubitus, jövök!!!
Anise: en epp segedapolokent dolgozom (ismet:) ) es nagyon szeretem, raadasul felallasban “pucolom a sz*rt negyvenezerer’. Es szeretem mert jol csinalom, es mert minden egyes betegnek jobb, hogy orommel es jokedvvel allok hozzajuk. Jo erzes hallgatni a pozitiv feedbackeket, ami nagyon gyakori, hisz sajnos manapsag nem a kedvesseg es az odafigyeles a megszokott, epp ezert nagyra ertekelik a betegek, ha ezzel talalkoznak:)
Összemixeltem a kettőt, ha nem gond. :)
És köszi a kedvességet. ♥ Annyival másabb úgy betegnek lenni, hogy néha valaki mosolyog vagy empatikus! (De azt is megértem, akinek már nincs rá energiája. :((()