Teljes smink: „Bárcsak nem sminkelnél, sokkal jobban nézel ki nélküle!”
Természetes smink: „Látod? Nagyon szép vagy smink nélkül!”
Smink nélkül: „Furán nézel ki, beteg vagy?”
Az elejétől követem D. Tóth Kriszta smink nélküli selfie-sorozatát, és jó volt viszontlátni az ismerős, retusmentes, természetes arcát az áprilisi Éva címlapján. Nem is akartam írni erről az egészről, mert már sokan megtették, hogy igen, bátor, meg hú de jó, kell ilyen is, counterculture, satöbbi.
Na, de a kommentek. Azok kicsit kiborították a bilimet.
„Olyan nyúzottnak nézel ki.” „Fáradtnak tűnsz.” „Nem lappang benned valami?”
Nem ez az első, hogy ilyet hallok. Velem is előfordult már többször, hogy a valódi, natúr pofikámat a közelgő pestis jelének vették. Mert persze, hogy máshogy néz ki az ember, ha egy forgatáshoz két órán keresztül sminkelik és tekergetik a haját, aztán szépen bevilágítják! („Miért nem csinálod meg minden nap ilyenre a hajadat? Tök jól áll!” — mert nincs rá minden reggel ennyi időm, plusz bentlakásos személyzetem sem! :D)
De mikor lett a természetes arc bepakolva a „beteg” rubrikába? Nem lehet, hogy a szem alatti karikákat, egyenetlen bőrfelszínt (ami egyébként is ott csücsül ám a smink alatt!) azért azonosítjuk a betegséggel, mert amikor az ember éppen napi huszonnégyben ölelgeti a vécécsészét, vagy beparacetamolozva vacog három takaró alatt, akkor kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy hosszú, dús pillái, kontúrozott arccsontja és tökéletesen fedő korrektorja legyen?
Az egész bőrfelszíned emlékkönyve az életednek, minden kicsi sebhelytől a nagyobbakig. Ott vannak a pigmentfoltjaid: a régmúlt nyarak emlékei. Az abbahagyhatatlan röhögőgörcsök okozta nevetőráncok. A szeretteidért aggódással töltött idők homlokráncai. A hormonháztartásod fizikai megtestesüléseként szolgáló pattanások (hello, PMS!). A gyerekkori balesetek hegei, az elkapart szúnyogcsípések. A testeden a növekedésed, sőt, terhességed striái. A császármetszés nyoma a hasadon. A túlélésed bizonyítéka a melleden.
Senki sem születik pórusok nélkül. Mind szőrösek, ráncosak, hegesek vagyunk, és, ha megadatik az a privilégium, hogy megöregedjünk, csak még ráncosabbak leszünk. Legyen úgy.
A másik nagyon mókás komment az „igazán mosolyoghatna”. Miért is? Ez is egyfajta elvárás, hogy „jaj, mosolyogj, olyan szép vagy!” Köszi, épp nincs kedvem. Vagy lehet, hogy belül örülök — csak nem mindig mutatom ki. A resting bitchface is egy sok helyen megírt jelenség, azaz amikor éppen nem vihogsz önfeledten, az arcod alapállapota mások számára komorként, mitöbb, gonoszként, bunkóként definiálható. „Mi a baj, miért vagy szomorú?” — kérdezik ilyenkor, miközben odabenn intenzív lelki életet élek. Szivárványszínű unikornisok hancúroznak a zöld mezőkön, vidám zene szól, énekelnek a madarak és csokoládé hullik az égből. Csak ez kivülről nem látszik, mert nem közönségnek játszom.
Nem vagyok mindig szomorú. És (általában) beteg sem. Ez az arcom. Én már kezdem megszokni. Te már megszoktad a tiédet? :)
Hű, végigolvastam a hozzászólásokat, és én sem tudom szó nélkül hagyni. Én évek óta sminkelem magam, napi rendszerességgel. Egyszerűen így érzem jól magam, illetve imádom is csinálni. Egyszer Cher mondta egy filmjében, hogy „a smink művészet, csak itt az arcodra festesz”. Illetve a Via által megosztott D. Tóth Kriszta idézetet is osztom.
Nyilvánvaló, ha valakit mindennap sminkben lát az ember, éveken át, és egyszer az illető nem sminkel, az tény és való, hogy fura. Pont olyan, mintha éveken keresztül hidrogénszőke a hajam és egyszer hirtelen barnára váltok. Engem is ért párszor attrocitás, amikor megkérdezték, beteg vagyok-e, netán szomorú, amit szívem szerint egy nagy fejberúgással jutalmaztam volna, de ez az én véleményem. Ennek ellenére elismerem, hogy akikkel minden nap találkozom és megszoktak valahogy, azoknak nyilván „újdonság” ha kapnak hirtelen valami mást. De ezt is kezelhetik kétféleképpen, mert van, aki rossz szándékú megjegyzést tesz és van, aki nem lát abban semmi meglepőt, hogy nem sminkeltem és szóvá sem teszi.
A vitához is hozzászólnék a Dove-os reklám és a nőgyógyász kapcsán, mert ezt sem tudom szó nélkül hagyni. Tény, hogy el kell fogadnunk magunkat, mert egy egészséges önbizalomhoz szükséges. Most lehet megköveztek, de én a Dove reklám kapcsán osztom Norcika véleményét bizonyos esetben. Én is szomorú lennék, ha annyi felesleg lenne rajtam, mint azokon a hölgyeken. DE! Vannak nők, és férfiak is, akiknek egészségügyi probléma miatt szaladt fel pár kiló és vannak azok, akik azért túlsúlyosak, mert nem tudnak lemondani az éjfélkor való chipszabálásról. Én is voltam 15 kilóval több, de tudatos étkezéssel, és rendszeres sporttal lefogytam, önerőből. Nem azért, mert bárki elvárta tőlem, hanem azért, mert engem zavart és én nem éreztem jól magam úgy. Van olyan barátom, aki túlsúlyos, de őt nem zavarja, ezért nem is foglalkozik vele. Na meg van olyan is, akinek pajzsmirigyproblémái vannak és akár akar, akár nem, nem tud lefogyni. Ez megint egy másik történet. Minden eset egyedi, és igen, mindenkinek el kell fogadnia magát olyannak, amilyen, persze ezt nem úgy értem, hogy ha 200 kg vagyok, akkor sz*rok rá, mert én márpedig elfogadom magam ilyennek. Ha zavar, tudatosan tudok rajta változtatni (egyes esetekben ugye). Azért ne fogyókúrázzon senki, mert valaki megszólta, vagy mert azt látta a Cosmoban.
A nőgyógyászt meg valószínűleg arconpisiltem volna. Már bocsi. :D
Az nem értem, hogy ha ” el kell fogadnunk magunkat, mert egy egészséges önbizalomhoz szükséges”, akkor azt mégis hogyan kéne árral szemben?! Mikor az emberek jó része, ha nem is az első, de a második mondatával elítél, megítél.
Azért, mert a túlsúly látható, ergo mindenki észreveheti hogy szerinte hű-de-egészségtelen-vagy, még nincs SENKINEK joga, hogy BÁRMILYEN megjegyzést tegyen, mert a hátrányok CSAK téged érintenek.
Akkor lehetne odamenni dohányosokhoz, meg alkoholtfogyasztókhoz is nyugodtan, hogy jujujkárosnecsináld. Azt miért nem vállaja fel senki? Mert a dundikat könnyebb, mert egy részük már amúgy is önbizalomhiányos és nem fogja leordítani a fejed hogy SEMMI KÖZÖD HOZZÁ.
Igazad van, joga senkinek, semmilyen körülmények között nincs elítélni vagy minősíteni a másikat. Én csak azt mondom, hogy a mai társadalom azt szajkózza, fogadd el magad, amivel teljesen egyetértek.
Amikor túlsúlyos voltam, elfogadtam magam – nem volt önbizalomhiányom, de nyilván rosszul estek a megjegyzések. Na már most ez esetben két dolgot tehetek – és tegyük fel egészséges vagyok és nincs semmi akadálya. Az egyik, hogy elfogadom magam túlsúlyosnak még akkor is, ha nem tetszik, és ácsingózva nézek a kihízott miniruhámra, a másik lehetőségem, hogy tudatosan odafigyelek magamra és lefogyok. Nem azért, mert megszólnak, hanem mert jobban érzem magam tőle, és jobban tetszem magamnak. Sminkelni sem azért sminkelek, mert „azt mondják, akkor leszel szép”, hanem mert nekem tetszik. Ez olyan, hogy megeszem a banánt, mert ízlik, nem pedig azért teszem mert elvárják (legalábbis ezt éreztetik). Én nem ítélek el senkit, félreértés ne essék, de megint a másik véglet, ha a 200 kilós hölgyet ahelyett, hogy egészséges életmódra sarkallnák azt mondják, hogy ááá, nem baj ha 200 kg vagy, ne fogyózz, fogadd el magad.
Remélem érted mire próbálok kilyukadni. :) Amúgy igazad van teljesen.
Bárcsak tényleg mainstreamben azt sugallná a társadalom, hogy fogadd el magad! Szerintem még korántsem annyira közelfogadott ez. :( És Anise-zal értek egyet, tényleg árral szemben megy az, aki nem illik bele egy adott öntőformába, és mégis van pofája jól érezni magát a bőrében és az életében.
Én eddig legtöbbször csak lábjegyzetes „fogadd el magad” verzióival találkoztam.
Legyen bármilyen vallásod (ha az olyan, mint a miénk, különben lehet, hogy megölünk, bocsi). Legyél akármilyen, és elfogadunk (amennyiben fehér vagy, és nem akarod megőrizni, tisztelni a saját hagyományaidat, kultúrádat). Vállalj bármilyen munkát (de ne akarj gyereket, mert akkor nem veszünk fel, vagy ha igen, a fizetésed is kevesebb lesz, mint ha férfi lennél). Öltözködj csinosan (ha eleve csinosnak ítélünk meg, de ha vastag a combod és térd feletti a szoknya, akkor tűrd, hogy cserébe beszólunk, hogy mégis mit képzelsz magadról). Vállald fel a tested (de fikázni fogunk, ha nem szőrtelenítesz, és ha szülés után két évvel még mindig recegő hájad van). Törődj magaddal és legyél ápolt (de szerintünk testképzavaros vagy, ha botoxoltatsz és ötven felett is lelkesen sminkelsz, különben is, minek erőlködsz, hülye MILF). Élj aktív szexuális életet (de lekurvázunk, ha nem velünk). Ne szexelj, ha nem akarsz (de szűzkurvázunk, hogy miért velünk nem). Házasodj fiatalon (de csak ellenkező neművel). Dönts úgy, hogy nem lesz gyereked (de életed végéig hallani fogod, hogy meg fogod bánni). Ne házasodj, ha nem akarsz (ld. előző).
És mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek a többinél…
Ha tényleg mindenki szabadon elfogadhatná magát úgy, ahogy van, akkor nem beszélnénk arról, hogy de ki nem.
Aki 200 kilós, az sem döntésképtelen óvodás; bárki bármit mond, az ő döntése, hogy mit kezd a saját életével. Senkit nem kell semmire sem sarkallni, mindenki magának döntheti el, hogy mit akar. És ez a mondat nem folytatódik úgy, hogy „csak az nem, aki …”. Mert akkor már nem mindenkiről beszélünk. Remélem, te is érted, hogy mit szeretnék mondani. :)
Mindannyian mások vagyunk. És az én másságom nem lesz legitimebb attól, ha a többiek is pont úgy szeretik az életüket, ahogy én az enyémet. Nem fenyegetik az én életemet az ő életüket érintő döntések. Nem lesz nekem rosszabb attól, hogy ők máshogy néznek ki. Nem lesz kevésbé jó a házasságom, ha ők máshogy, mással, vagy senkivel nem házasodnak. Nem fogok én mást enni csak azért, mert mások mást esznek. Attól, hogy én nem szeretnék piercinget, nem tilthatom meg másoknak. Attól, hogy én nem érzem jól magam X szituációban, nem tilthatom meg másnak, hogy ő jól érezze magát mondjuk egy rave-en, vagy százhúsz kilósan. Sőt. Az én életem is sokkal szeretetteljesebb, elfogadóbb, nyitottabb, örömtelibb lesz azáltal, hogy megengedem először magamnak, hogy olyan legyek, amilyen, ítélet nélkül, aztán ugyanezt megengedem másoknak is. Sarkallgatás meg kéretlen tanácsok nélkül. Tégy bármit, csak ne árts másoknak. Komolyan, ennyi.
Szerintem ez a kulcs a világbékéhez, ha van egyáltalán. :)
Egyetértek mindkettőtökkel, sajnálom ha félreérthető voltam, csak néha úgy érzem, a dolog átesik a ló másik oldalára. Én valahol mégis a középutat támogatnám. Ha egy önbizalomhiányos személy helyébe képzelem magam, akkor eddig ugye azt sulykolták, legyél vékony, kívánatos, szép, ébredj friss lehellettel és tökéletesre fésült hajjal, borotválkozz gyakran, de nehogy egyszer borostás legyen a lábad, stb. Persze, hogy adott az önbizalomhiány, mert ilyen egyszerűen NINCS. DE! Ott a másik véglet. Eddig ugye az volt a gond, hogy lehetetlen nevetséges dolgokat sulykoltak belénk. Most meg azt, hogy mindegy milyen vagy, jó vagy úgy, ahogy vagy és ne változtass rajta, mert el kell fogadnod magad olyannak, úgy, ahogy vagy. Én inkább az egészséges önbizalmat támogatnám és azt, hogy mindenki legyen olyan és éljen úgy, ahogy ő jól érzi magát. A 200 kilóra visszatérve, ebben az esetben ha már mozogni se tud az illető és eü. problémái alakulnak ki a túlsúly miatt, nem mondhatja azt, hogy nem baj, jó ez így, eszemben sincs változtatni, max. szívrohamot kapok, az a fontos, hogy elfogadtam magamat ilyennek.
Én itt csak arra szeretnék kilyukadni, hogy teljesen támogatom a „fogadd el önmagad” kezdeményezést, és én is rajta vagyok a dolgon :) De ettől függetlenül néha úgy érzem, a társadalom képtelen középutat találni és hajlamos sokszor átesni a ló túlsó oldalára.
Úgy veszem ki abból, amit írsz, hogy az elfogadást kevered a beletörődéssel. Szerintem a kettő nem ugyanaz. Ezt olvastad már? https://www.urban-eve.hu/2013/08/01/elfogadas-miert-fontos/
Ha elfogadod azt, hogy 200 kilós vagy, az lehet, hogy annyit jelent, hogy nem hadakozol többet azzal, aki vagy, hanem megtanulod szeretni magad így is, ezt a szeretetet nem tolod ki a jövőbe, és addig nem az önutálat teszi ki a napjaidat, amíg nem leszel valami más. És hogy utána ebből az önszeretetből mi nő ki (hogy épp segítségkérés, szakemberhez fordulás, vagy bármi más), az már a jövő zenéje. De a változás útján is sokkal zökkenőmentesebben és sikeresebben lehet haladni, ha az üzemanyagod nem büntetés, önutálat, negatív motiváció („te ronda tehén, változz meg, így nem fog szeretni senki, milyen vagy már…”). És igen, ehhez meg kell tanulnod magad szeretni úgy is, hogy még nem vagy olyan, amilyet állítólag szeretni szabadna.
Jogos, igazad van.
Ennek ellenére én úgy gondolom, ha valaki szeretne, és igazán akarja, akkor kis lépésekben el tudja érni azt az állapotot, ahogyan jól érzi magát. Legyen valaki vékony, vagy átlagos, vagy szőke, vagy barna. Ha lefogyok, az nem mindig azért van, mert a társadalom szerint ez a „normál”, hanem mert én úgy jobban érezném magam. A gond az, amikor azért csinálok valamit, mert azt látom a címlapon. Ha magamért csinálom, megint más.
De ha magadért csinálod azt, hogy nem változol meg, mert jó most neked így, azt is magadért csinálod! :)
Ez is rendben van. Én nem vitatkozni szerettem volna, egyszerűen azt látom, hogy sokan azzal takaróznak, hogy „elfogadtam magam”. Nem érzik jól magukat, csak valamivel alátámasztják, hogy miért jó az nekik ha a 200 kg-s testsúly mellé megeszem még az óriáspizzát. Engem ez a része bosszant fel, amikor takarózásnak használják azt a társadalmi kezdeményezést, aminek pont nem ez lenne a lényege.
De persze, mások vagyunk, nem szándékom senkit meggyőzni, csak egyszerűen eltér a véleményünk, de tiszteletben tartom másokét. Nekem a piros tetszik, nekem a sárga. :)
De ha nem ezt használja fel takarózásnak, akkor az „egy pohár vörösbor jót tesz” c. (már cáfolt) izét a napi két elfogyasztott üvegre. Vagy bármi mást bármi másra. :) Szerintem az ilyen emberek létezésén kár bosszankodni, mert tényleg csak elrontod a napodat. Mindig lesznek olyanok, akik túlzásokba esnek, de nem biztos, hogy emiatt a busz alá kéne dobnunk azokat is, akik tényleg elfogadják magukat, és nem takaróznak, hanem nekik tényleg jó úgy. Semmi közünk hozzá. Szerintem ha valakinek komoly egészségügyi kockázatot jelent a túlsúlya, az legfeljebb a közeli családtagjaira és az orvosára tartozik. Nem a kéretlen prédikátorokra, főleg nem az utcán, strandon mögötte összesúgva, a fotók alatt a közösségi oldalakon okoskodva.
Jobb lenne ez a világ szerintem, ha azt az időt, amit a mások életén csámcsogásra szánunk, a sajátunk jobbítására fordítanánk. :)
Ha a baráti társaságban van szüksége valakinek segítségre, neki legyél támasza, bizalmasa, őszinte partnere az útján. De idegenek életén úgyse tudunk segíteni, beleszólni meg nem a mi dolgunk. Úgyis csak azon lehet segíteni, akinek megvan a belső motivációja. Éld az életed, szeresd, ahogy van, dolgozz a céljaidért (bármi is legyen az a többiekéhez képest), és legyél ebben példa. :) Azzal sokkal többet segítesz, mint ha morgolódnál idegeneken. Magadnak is, nem utolsó sorban.
Félreértesz. Én azokat ítélem el pont, akik ezzel takaróznak. Azokat, akik elfogadják magukat olyannak amilyenek azokat igenis tisztelem, sőt még irigy is vagyok rájuk, mert ha rám felszalad pár pluszkiló, addig nem nyugszom, míg le nem fogyok, mert én úgy nem vagyok elégedett és nem érzem jól magam. Azok, akiknek ez nem gond, hát le a kalappal, egyszer talán én is eljutok idáig, de eddig még nem sikerült. Én nem veszem egy kalap alá azokat akik túlzásokba esnek és azokat akik „elfogadják magukat, és nem takaróznak, hanem nekik tényleg jó úgy”. Az előbbi csoportot nem értem, sőt, felbosszant és szeretem jól felhergelni magam és dühöngeni rajta.
Ennek ellenére én törekszem arra, hogy amellett, hogy elfogadjam magam megtegyek mindent azért, hogy a legjobban érezzem magam.
Hát, ha szereted (sic!) hergelni magad, akkor hajrá, csináld, amit szeretsz. :)
Röviden nekem az a véleményem, hogy az „elfogadom magam” és a sz*rok rá, hogy hogy nézek ki nem egy és ugyanaz.
Nem veszekedni vagy meggyőzni jöttem titeket, egyszerűen megosztottam veletek, én hogy gondolom. Nekem ez a véleményem, elfogadom a tiéteket és tiszteletben tartom, de ettől még nem kell egyetértenem vele. :) Egyébként a cikkről: Jó ötlet volt megosztani, mert eddig azt hittem, csak tőlem kérdezik meg, beteg vagyok-e, ha nem sminkelek. :)
Értem én, csak azt akartam mondani, hogy ha majd megunod, hogy bosszankodsz, az úgy fog sikerülni, ha elfogadod (háh! :D) ezt a helyzetet, és nem úgy, hogy megszűnnek létezni olyan emberek, akiken fel tudod húzni magad. :)
Bocsánat ha kellemetlenséget okoztam a véleményem megosztásával :)
Nem történt ilyen. :)
Sziasztok, nem kevés hozzászólás! :)
Csatlakoznék a „bitchy resting face” szindrómás társasághoz. Mivel ehhez introvertált is vagyok, konkrétan nehéz emberekkel kapcsolatot teremtenem, mert amellé, hogy én nehezen kezdeményezek, nem is vagyok szimpatikus újonnan megismert embereknek, mert „csúnyán nézek”. Háelnézéééééééééést….
És nem tudom, volt-e már: egészen egyszerűen vannak olyan nők, akik smink nélkül is szépek, és vannak olyanok, mint én. Ha én reggel félálomban a p..fámra kenek csukott szemmel némi alapozót, pirosítót és szempillaspirált, máris embernek néznek, mi több esetleg bókolnak, eleve ÉSZREVESZNEK, meg azt is, hogy nő vagyok, vagy mi. De merjem megtenni, hogy nem… mintha be se mentem volna aznap dolgozni
Kedves Via!
Tegnap este mondott a fiam joghurtevés közben egy olyat, amit én ehhez a cikkedhez kapcsolok: anya én úgy szeretlek ahogy vagy, apám meg csak akkor ha sminkben(ami utóbbi nem igaz, sőt , de olyan jópofán hangzott:)
Egyébként még az jutott eszembe, hogy az emberek talán a sminktelenséget sokszor társítják az igénytelenséggel, pedig egy jól megválasztott frizura, rendezett szemöldök, rendezett körmökkel(saját, nem mű) stb. smink nélkül is jól nézhet ki valaki. A legjobb az arany középút.
Ami meg még eszembe jutott, hogy pl anyukám nem festi magát, messze nem sovány, de soha nem éreztem, hogy ő nem lenne szép; vagy pl. a férjem pocakján lévő striák zavarnának, miért nekem is van a combomon,ragyás is, ahogy a visszér is megjelent már, és 50 kiló vagyok(azt nem mondom, hogy nem utálom a nyár első fürdőruhás napjait:)Ha máson látunk valamit nem zavar, ha magunkon, akkor az miért van?
Aki meg szerelmes, és boldog az smink nélkül is ragyog, nem lehet nem észre venni:)
Szerettem ezt a cikkedet is!
Szép napot!
Andi, teljesen igazad van, sokszor társítják a sminknélküliséget igénytelenséggel. Talán ez is a társadalmi elvárások miatt alakult így, mert ugye a címlapfotókon és reklámokban tökéletesen retusált arcú lányokkal lehet találkozni, így sokan azt gondolják, ez a normális és kitartóan rejtegetik a saját arcukat.
Meg az ápoltság és igényesség szerintem nem a sminken múlik. Ha valaki ápolt, azt látszik. Tiszta a ruhája, rendezett a külseje, kellemes a lehellete. A ‘saját, nem mű’ köröm dologgal nem értek egyet, de ez az én szubjektív véleményem. Amúgy teljesen igazad van.
A műkörömre meg mindenre igaz szerintem, hogy attól, hogy magunkon nem tudjuk elképzelni, más még hadd csinálja. Lesz nekem attól rosszabb, hogy valaki máshogy néz ki? NEM. Lesz neki attól rosszabb, hogy nekem olyan színű a körmöm, amit ő utál? NEM. :) Ha ő boldogtalan lenne az én súlyommal, akkor ő majd kevesebbet nyom. Ha én nem akarok olyat enni, mint ő, akkor én majd nem eszem. Nem csak akkor érvényesek a döntéseink és a választásaink, ha azt a világon minden egyes ember támogatja, visszaigazolja, és nem létezik semmi más, csak amit mi szeretünk. (Eleve lehetetlen ezt kivitelezni, mert nem vagyunk egyformák.) Ha mi elégedettek vagyunk a döntéseinkkel, akkor figyelmen kívül tudjuk hagyni, hogy más mit szól hozzá. Mások elfogadása pedig magunk elfogadásával kezdődik.
Már megint visszataláltunk oda, hogy tégy, amit akarsz, csak ne árts másoknak. :)
Akkor jó, szerintem akkor elő is fizetek rá! :) A matricához nekem olyan ötleteim lennének, pl. Képkeret, vagy különböző alakzatokban kivágva valamire ráragasztani…Szerintem nekem képkeret lesz :3 Nekem is tetszik a színe, nagyon nyárias és vidám :)
Nos, megvettem én is ezt a számot, ez a második Éva magazinom, első az Éva advent volt -bár nemigen nyerte el a tetszésem-, a mostani viszont nagyon. Kicsit zavar, hogy szinte minden második oldal reklám, de a mostaniban vannak jó kis képek, amiből lehetne egy olyasmi montázst összeállítani, amilyet Via te is megosztottál velünk. Láttam, hogy most extra kedvezményesen lehetne előfizetni rá, gondolkodom is rajta, kérdésem lenne, hogy az előfizetők is megkapják az újság mellé az ajándékokat, kuponokat?
A kuponokat igen, az ajándékokat nem mindig, mert a magyar posta nem vállalja, hogy X méret felett kiszállítja. :( De legutóbb a csíkos neszeszer benne volt, mert azt laposra össze lehetett hajtogatni a csomagban.
És a mostani szám mellé megkapták az előfizetők a matricát?
Igen! Az lapos, azt könnyű betenni, egy kicsit vastagabb papír lényegében. Még nem tudom, hogy mi lesz az enyémből, de nagyon jópofa, a színét is szeretem, meg a pöttyöket is. :)
Idén én is igyekszem minél több selfie-t lőni – bár a férjem cinikusan kommentálja „ezt az önelégült szelfi szarságot”, de elmagyaráztam neki, mennyire jó lenne, ha a világon több ember, több nő, több fiatal lány lenne annyira jóban a saját arcával, hogy mutogatni meri a neten, sőt örül neki, ha látja… Selfie készítés közben figyeltem fel arra, hogy amikor vidám vagyok belül, úgy érzem, mosolygok, és lőni akarok egy mosolygós képet magamról, visszanézve alig kunkorodik a szám sarka, unott vagy épp szomorú az arcom. Ezért ilyenkor még egyszer nekifutok, és addig grimaszolok meg majomkodok magamnak (egen, ezt buszmegállókban és egyéb köztereken is szoktam játszani :)), amíg a fotón is meg nem jelenik az, amit érzek.
Évekkel ezelőtt tanultam még Szalay Ádám Sikerkód tanfolyamán egy tükörgyakorlatot, ami arról szólt, hogy vegyük észre, hogyan korholjuk magunkat, ha tükörbe nézünk (na tessék, megint szénaboglyára aludtad a fejed, pfff, azt a bumszlit nézd, na jó, ebből valami prezentálható arcot kell vakarnunk, mielőtt emberek közé megyünk…), és helyette figyeljünk oda rá, hogy kedves, mókás dolgokat mondjunk magunknak. Az elején ez egy nagggggyon erőltetett gyakorlat volt a számomra, de mára annyira megszoktam, hogy ha nem figyelek, akkor is rajtakapom magam, hogy flörtölök magammal a tükörben (nemcsak otthon, de a munkahelyem mosdójában is), vagy majomkodok, grimaszokat vágok, hogy felvidítsam magam. Mióta ezt gyakorlom, sokkal jobban megtanultam értékelni magam, értékelni az arcomat, a hibáival, furcsaságaival meg a reggeli szénaboglya hajammal együtt, és mióta többet mosolygok magamra, többet látom magam mosolyogni, nevetni, gyakrabban dicsérem magam, azóta kevésbé szégyellem a szomorú arcomat is. Igen, vannak grumpy cat napjaim, és igen, bőgni is szoktam, és van, hogy ezt nyilvánosan teszem, legutóbb egy tömött buszon sírtam, mert felbuzgott bennem a gyász anyukám után, és amennyi bántást kaptam iskolás koromban azért, mert mások előtt sírtam, most épp annyira nem érdekel. Nem leszek sem rosszabb, sem csúnyább, sem gyengébb attól, hogy idegenek sírni látnak.
Nagyon jó lett!:))
Köszi!
A sminkről csak annyit: én szinte soha, életemben talán 2x láttam kozmetikát is belülről- ebből egyik az esküvőm napja, amire, főleg a fotózás kedvéért sminkeltek- teljesen natúr smink lett. Viszont 20 éves korom óta( tehát közel 20 éve használok a koromnak megfelelő arckrémet, szemkrémet, BB krémet mióta van- ezt nem naponta, és a közeli és távolabbi ismerőseim szerint is simán letagadhatok 10-15 évet. Volt aki középsulisnak nézett nemrég, de úgy általában az egyetemistánál senki nem szokott tovább menni….
Én azt mondom, ez tiszta genetika- mindannyiunkat nagyjából uazok a környezeti hatások érnek itt Közép Európában, a stresszes életmód szerintem alap manapság, szinte mindegy milyen munkát végzel, vagy gyerekkel vagy otthon stb.- bár eltérő lehet, ki mennyire tudja ezt kezelni.
Az, hogy mit eszel, megint saját döntés és gusztus kérdése, tehát én azt mondom, az alapok, amik meghatározzák a lényeget.
DTK-t nagyon szeretem, és szerintem nagy dolog a smink nélküli címlap- főleg ismerten, bár ez most elég nagy divat, ilyet bevállalni.
A lényeg szerintem is az, hogy tudjuk magunkat elfogadni, szeretni, és ebben társra találjunk.
A test uez: nekem a 2 gyerek császáros- a hegek nagyjából ugyanott vannak, szépek, és így legalább a méhszájam szép maradt. Tornázom, biciklizem, amire az időmből telik a család-munka-egyetem ( ez sorrend is) mellett, de csakis amíg kedvem tartja!
Élek, jól érzem magam a bőrömben, akinek meg nem tetszem, az így járt!!:))
Nagyon jó ez az írás (is). :) Régebben jártam táncolni, fellépésekre, oda mindig kellett az erős smink, ezért sokáig a hétköznapokban nem használtam, mert maszknak éreztem. Mostanában azért már alkalmakra szeretem, szeretek kicsit tündökölni. :)
Az én arcom is olyan, hogy ha nem mosolygok sokszor megkérdezik „Mi a baj? Gond van?”, főleg egy fősulis csoporttársam ment ezzel az idegeimre. Aztán tisztáztuk, hogy én ilyen vagyok és ha van valami baj úgyis szólok. :)
Ami miatt viszont igazán írni akartam az a túlsúly. Én már nagyon régen küzdök vele, fogyókúrák, testképzavar (sose láttam magam reálisan, valahogy az én fejemben vékonyabb kép él rólam aztán a fotók láttán meglepődök), stb…. Nagy nehezen eljutottam oda, hogy elfogadtam magam túlsúllyal is, jártam sportolni, lett kapcsolatom (ő már a vőlegényem). Teljesen átadtam magam annak, hogy eszem ami jólesik, nem parázok, élek vidáman, kondizok, leletek jók, vérnyomás tankönyvi.
Valahogy most úgy érzem elbíztam magam, mert egy súlyosabb betegséget követően belobbant a cukrom (a sürgősségin kötöttem ki, kómaközeli állapotban). Inzulinnal kell szúrni magam naponta többször, vércukrot mérni legalább naponta hatszor, gyógyszerek, szigor, stb… Most eszembe jutott, hogy a kórházban az egyik szobatársamtól is milyen beszólásokat kaptam: „Neked tök jó hogy ennyi hájad van, könnyebb beadni az inzulint mert össze tudod fogni a hasadon!”. (megjegyzem ő se volt vékony, csak én nem tudtam visszabeszélni, mert tisztelem a kort – akkor is ha valaki nem érdemli meg)
Már nem tudok úgy tekinteni más túlsúlyosakra, hogy de jó nekik hogy elfogadják magukat, hanem potenciális veszélyforrásként nézem az egészség miatt. Most épp az van bennem, hogy hanyagoltam a fogyózást és tessék, az élet mégis rákényszerített.
A cikk azon része is jó, ami a testi hibák elfogadásáról szól. Nagyon megérintett, mert én épp azt próbálom szokni, hogy (nagyon fehérbőrű lévén) látszik az ujjbegyeimen a szurkálás, a hasamon a tűszúrások miatti bevérzések, lila foltok (vérzékenyebb is lettem). Az elfogadásban a párom nagyon sokat segít, képes minden egyes foltocskát megpuszilgatni és minden nap megdícsér milyen ügyes vagyok.
én nem is erről beszéltem, csak a saját filozófiámat tettem közzé, kicsit már függetlenül Kriszta fotójától/retus-mizériától. Azt a filozófiát, amit én anyukámtól láttam és amit én majd a lányomnak szeretnék átadni.
Szerintem ez a sminktelenség is cseppet túl van spilázva. Igazából a média és a médiamániás tini, fiatal felnőtt nők problémája ez az én tapasztalatom szerint. A munkahelyem hatalmas, több, mint 600-ab vagyunk,legalább 400 nő, szóval elég sok pozitív értelemben vett átlagos nőt látok nap-nap nap 22 és 62 között, és meg kell, mondjam, jó, ha 1% mászkál full sminkben. Pedig ez iroda, nem szennyvíztelep, ahol mindegy. Szóval, nyugi:-)
l2njpy: Közöttük is sokan lehetnek, akik ugyan nem akarnak sminkelni, vagy praktikus okokból nem áll módjukban, de közben emiatt rondának érzik magukat, vagy mások rondának is tartják őket, csak mert a szépségideál a sosemvolt hibátlan nő, a Barbie-vékonyságú, Photoshop-bőrű retusmaca. A hivatalban, ahol korábban dolgoztam, 55-60 alatt szinte mindenki sminkelt – hamar be is soroltak az igénytelen kategóriába, pedig sosem voltam ápolatlan. Észrevehetően komolyabban vették a kifestett kollégákat, mint a festetleneket – bár érdekes módon ezt a megkülönböztetést csak a nők alkalmazták, a férfi kollégák részéről sohasem tapasztaltam ilyent.
De hasonlóan járhat az is, aki őszülni kezd, és nem festi a haját: öregnek és/vagy igénytelennek tartják. Pedig nem egy olyan embert ismerek, aki 20 vagy akár 16 éves korában kezdett őszülni. Van köztük, akiről csak azért tudom, mert elmesélte, de amúgy soha senki nem látta úgy, mert pánikszerűen festi a lenőtt millimétereket már másfél-két évtizede; a másik meg felvállalja, hogy ő így néz ki, és mindenki megszokta ilyennek.
:-)))
18 éves korom óta erősen öszülök, és irtó gyorsan nő, 2 hetente lehetne festeni, 4 hetente pedig muszáj, mert már 2 centi csillog a fejemen.
még azt is hozzátenném, hogy önmagunk elfogadása nem abban rejlik, h úgy, ahogy teremtett a Jóisten, pöpec vagyok, én aztán semmit nem csinálok, h picit jobban nézzek ki. Egy „basic” ápoltság, kis smink, szőrtelenítés, csinosabban öltözködés, ápolt körmök, stb. kell, hogy legyenek, ettől még nem leszek kevésbé emancipált. Magunkból ki lehet hozni a legtöbbet, de el kell tudni fogadni, ha ilyenek-olyanok (vékonyak, cicisebbek, göndörek, kék szeműek, magasabbak, alacsonyabbak, stb.) egyszerűen genetikai okokból sosem leszünk. Sajnos…illetve inkább hál’Istennek.
Szerintem nem szabad összekeverni az alap higiéniát (fogmosás, fürdés, hajmosás, tiszta ruha), illetve testápolók (arckrém, ajakápoló, fényvédő, esetleg bőrradír, szérumok – kinek mi az igénye) használatát a dekorsminkkel!
Nem kell rögtön azt hinni, hogy aki nem sminkel, az mindig koszos, büdös, ápolatlan, zsíros a haja. A ló másik oldala. :)
Hogy a kis smink és a szőrtelenítés kinek mennyire része a saját jólöltözöttségének, az az én szememben már egyéni. Számtalan szőrös embernek nincs testszaga, mert fürdik, és számos szőrtelen tud irdatlan büdös lenni, a kettő nincs korrelációban, mosakodni tudni kell. :)
Az is biztos, hogy nem vagy kevésbé feminista, ha sminkelsz, lakkozod a körmöd, szőrtelenítesz, szeretsz főzni, otthon vagy gyesen a gyerekeddel, érdekel a divat. Csak legyen OPCIÓ. Akár úgy is, hogy egyik nap sminkelsz, másik nap nem, vagy télen nem szőrtelenítesz, nyáron meg igen… Ne kötelező dolgok és kényszeresség (egyik irányba sem!), hanem SZABAD VÁLASZTÁS, és utána ne cseszegessen senki, hogy miért azt választottad, amit. (És önigazolásként te se cseszegess másokat, akik máshogy élnek, mint te.) Ez az én feminizmusom. :)
itt is egy császáros-heges anyuka jelentkezik :) 7 hónapos a kislányom, és nem csak hogy elviselem azt a heget, hanem egyszerűen imádom nézegetni a tükörben, mert eszembe juttatja a csodálatos, felhőtlen terhességemet (tényleg, még egy émelygés/fejfájás sem, semmi nem volt), meg a műtét napját, amikor iszonyatos fájdalmak közepette ugyan, de magamhoz ölelhettem ŐT :) ha ingyen akarnák rólam eltávolítani a heget, akkor se engedném…
egyéb külsőségekhez: szeretnék ugyan 5-6 kilót fogyni (de többet, nem, szeretem az hourglass alakomat!), teszek is érte, de amúgy semmi bajom magammal. Problémamentes, kreol bőröm van, szép hajam, szép arcom, a popsim ugyan nem kicsi, de azt meg mér rég elfogadtam. Éljen DTK, Via és önmagunk nem csak elfogadása, hanem SZERETÉSE!
Ez kellett, mint egy falat kenyér. Köszönöm! :)
Szívesen! ♥
És az milyen, hogy az esküvőmön semmi smink nem volt rajtam? :) A férjemnek így tetszem, és azt hiszem, senki más nem számít ezen a napon. De egyébként senki nem kövezett meg érte.
Ó, az esküvő… na ott aztán tudnak jönni az elvárások, meg az „így kell, úgy kell”. :)
Nekem az volt a szempontom, hogy az esküvőn hasonlítsak magamra, és majd a gyerekeim felismerjenek a fotókon, ne egy elmaszkírozott, tökmáshogy kinéző menyasszony legyek. Végül ezért is volt rajtam a szemüvegem, mert akkoriban még az esetek 90%-ában szemüveget hordtam, és nem kontaktlencsét, és az akkori énemnek a szemüveg még jobban hozzátartozott a fejéhez. :) Most már általában (főleg tavasztól őszig) házon kívülre beteszem, mert akkor tudok napszemüveget hordani! :D (A sötétedős szemüvegeket nem szeretem.) De lencsével meg anélkül is magaménak érzem a tükörképemet. ♥
Teljesen jogos. :) Meg hát a lényeg, hogy jól érezd magad, nem 100%-ban kilépve a megszokott külsődből, amihez hozzátartozik a szemüveg, a smink, a frizura, stb.
Igen, a frizura is kardinális volt, én pl. sosem hordom kontyban a hajam, úgyhogy akkor is félig leengedett volt. :) A smink meg olyan, amit egyébként is szoktam, semmi extrém.
Eddig a szokásostól legeltérőbb smink/haj a Glamour WOTY forgatásra készült, de az más, mert annak kifejezetten az volt a funkciója a szememben, hogy kísérletezzünk, játsszunk — mégsem az esküvőm, ahol fontosabb a „felismerhetőség”, vagy hogy is mondjam. Egy fotózáson sokkal szívesebben „szállok el”. :)) https://www.urban-eve.hu/2014/01/31/glamour-women-of-the-year-2014-forgatas/ De ez a fejemet is nagyon szerettem!! :D
Gyerekként (is) mindig megkaptam, hogy miért vagyok szomorú, én meg csak azt feleltem, hogy gondolkodom, mert ezt tettem.
Gimiben jegyzetelés közben megáll a tanár a mondandójával, és kérdezi: Maga miért néz ilyen szigorúan? Olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás! Ööö, mondjuk próbálok figyelni?
Orvosok kedvelt kérdése pedig a: Mindig ilyen sápadt vagy? (Külön kedvenc, mikor sültcsirkére barnult doki ecseteli, mennyire szereti a napot, és amúgy is, biztos sokat ülök a „gép” előtt, azért vagyok ilyen. Az, hogy én borult éggel is le tudok égni, az nem érdekli különös módon.)
Egyébként nagyon furi, és így idősebben lehet szóvá is tenném, de latinórán a szónokok és hadvezérek arcát is elemeztük, ill a tanár sorolta az arcvonásokat, és az azokról megállapítható tulajdonságokat. Oké, hogy homlokránc~aggódás, gondolkodás, de azért elég wtf személyiséget adni egy ember arcáról készült szobor fotójáról. Mondjuk később megkérdeztem tőle, az én arcomról mit olvas le, de azokat a megállapításait inkább az irl megnyilvánulásimból szűrte le.
Lányok, akik kimondva azért utálnak random lányokat, mert vékonyak! Végülis ha neki megéri energiailag több százmillió vékony nőt utálnia, ahelyett, hogy csakis magát elfogadná…
Ott a pont, annyival viszont kiegészíteném (illetve kibővíteném): Lányok, akik kimondva utálnak/lenéznek/kinéznek random lányokat, mert mások, mint ők…! Neee. Nem csak másokhoz képest lehet magunkat szeretni. Nem csak akkor vagyunk értékesek és szeretetreméltók, ha mindenkit magunk alá taposunk (minimum fejben). Semmi szükség erre.
Régen a szobából se mertem smink nélkül kimenni, mert utáltam, ahogy kinézek. Az arcom sápadt, egyenetlen színű, a szemem sötét és karikás, és még sorolhatnám. De mióta a párom megkérdezte, hogy szerintem mikor lát engem a legszebbnek, és én rögtön rávágtam, hogy amikor úgy nézek ki, mintha egy filmből léptem volna ki, szinte felháborodva mondta, hogy most nagyon nagyot tévedek. Ekkor felhomályosított, hogy akkor tetszem neki a legjobban, mikor reggel felkelek és alig látok ki a fejemből, kócos a hajam, stb. Azóta én is másképp nézek tükörbe, sokkal szebbnek látom magam, és sokkal szívesebben megyek egy kiló festék nélkül emberek közé. Nagyon is jól érzem magam smink nélkül, mert az a lényeg számomra, hogy akik szeretnek, azok nem a külsőm alapján ítélnek meg.
Nagyon jó, amit írtál és teljesen egyetértek Veled. Nekem nagyon nehéz volt és sok időbe tellett, mire elfogadtam magam, tekintve, hogy tinédzserként nagyon pattanásos lány voltam. A hegek itt- ott még mindig látszódnak az arcomon. De mára már megbékéltem velük. :) Közhelynek hangzik (pedig nem az),de rájöttem, magamat kell előbb elfogadnom, hogy mások elfogadjanak.
Amúgy, ha nagyon elmélyülve gondolkozom, tőlem is gyakran megkérdik: mi a baj? Mérges vagy?
Húúú.. a 4. ilyen kérdés után már esélyes, hogy mérges vagyok :)
Ez épp jókor jött. Velem a héten történt hasonló eset, csak az a durva benn, hogy az éves kötelező orvosi vizsgálaton az üzemorvos szegezte nekem a kérdés: „Maga mindig ilyen sápadt?”
Igen, mondom, nekem ilyen a bőröm. Erre ő: „Na jó, mondjuk azt, hogy reggel elaludt, és nem volt ideje sminkelni.”
Most már bánom, hogy akkor én is úgy reagáltam rá, mintha ez poén lenne, pedig belül igenis sértett a dolog. Miért kellene minden reggel sminkelnem? Persze, vannak munkakörök, ahol elvárás a (sokszor erős) smink (az én munkám nem ilyen), de mégis milyen alapon kéri tőlem számon az orvos (főleg egy orvos), hogy miért nem vagyok kikenve? Miért ne jelenhetnék meg úgy bárhol, ahogy valójában kinézek? Egyébként a szemceruza nálam szinte alap, de pont ezért néha előfordul, hogy reggelente nem ismerek magamra a tükörben…
Egyébként nagyon szeretem a blogodat Via, régóta olvasom, csak nem vagyok aktív kommentelő. Ezt a cikket viszont nem lehetett szó nélkül hagyni… :)
Köszi, hogy te is csatlakoztál a beszélgetéshez! :)
Szerintem egy orvosnak nincs joga esztétikailag kommentálni a megjelenésedet. Hallottam olyat, amikor a férfi nőgyógyász vizsgálathoz készülődvén elismerően megjegyezte, hogy milyen szép lett a hölgy „fazonja”, és hogy neki tetszik a csupasz. Úgy berúgtam volna az orrát, hogy a fal adja a másikat!!! Ő nem azért van ott! Nem ez a dolga!
No igen, a férfi nőgyógyászok beszólogatásaiból regényt lehetne írni (Amikor a barátja csinálja, az bezzeg nem fáj, ugye? és hasonlók), de ebben sztem semmi sértő nem volt. Lehet, h a sokadik bozont után felüdülés volt látni egy csupaszt is. :) Emberből van ő is.
Miért ne lenne joga esztétikailag kommentálni a betege megjelenését? Mindenkinek joga van mindenhez, ez egy szabad ország, stb. Nem? ;) Érdekes, ha meg azt mondja egy doki, de jól néz ki, jó színben van, csak úgy ragyog, stb, az ellen nincs ágálás meg felháborodás sem… :)
Én azt is nehezményezném. A szakvéleményéért jövök, nem barátkozni.
És ha mindenkinek joga van mindenhez, akkor utcán beszólogatni is, meg sértő dolgokat mondani, meg ítélkezni is? Azért a szabad ország nem ezt jelenti… De még a szólásszabadság sem. Tudom, nehéz, sokan összekeverik, de nem ugyanaz.
Kicsit úgy érzem, mintha az ördög ügyvédjét játszanád. :)
Norcika: „Érdekes, ha meg azt mondja egy doki, de jól néz ki, jó színben van, csak úgy ragyog, stb, az ellen nincs ágálás meg felháborodás sem… :)”
Persze, de míg a külsőmet mindenki látja, addig a déli égtáj a páromnak van fenntartva, hacsak nem vagyok pornószínésznő. A dokinak azért mutatom meg, mert muszáj, és nekem igenis kellemetlen, ha visszaél ezzel a helyzettel, és olyan stílusban véleményezi, mintha azok közé tartozna, akiknek „joguk van” ahhoz a részemhez. Hiszen ha azt mondja, hogy _ő_ pont ilyen fazont szeret, azzal akarva-akaratlanul a birtoklási vágyát (sőt jogát) fejezi ki, és ezt bizony tolakodónak érezheti az a nő, aki nem ilyen stílusú. Kb. mintha azt mondaná, hogy „sunáznám” – az is bók a maga módján, mégsem esik jól.
Igen, hasonlóan érzem én is. A szememben semmi sem különbözteti ezt meg attól, mint hogy utánad ordítanak az utcán a munkások meg a kevésbé munkások, hogy de megdugnának. Persze, „a nők szeretik, ha bókolnak nekik”, csak én nem kaptam meg a memót…
Via, jól érzed :) :D
Ne tévedjünk, az alpári stílus felháborító, tiszteletlen, ez így van, engem is zavar. De ezeket sajna nem lehet kivédeni. A legegyszerűbb, ha nem veszünk erről tudomást.
(épp Nálad olvasom olyan gyakran, Via, h márpedig istenadta jogunk van ehhez is, ahhoz is, mindenhez. Ezzel a mindenkinek-mindehez-joga van-történettel az a baj, h egy kétirányú utca: ahogyan az egyiknek joga van ehhez, ugyanúgy a másiknak is joga van ahhoz. Vagy akkor mégsincs? Ki dönti ezt el? Mi alapján? És miért ne lenne? Megannyi kérdés… :) De ez csak zárójelben, nem akarok offolni).
Norcika, az orvos és páciens kapcsolata alá-fölé rendeltségi viszony, ugyanúgy, mint mondjuk egy főnök-beosztott, vagy egy tanár-diák vagy egy szülő-gyerek közötti viszonyban. Az orvos és a főnök van „hatalmi” pozícióban és ezzel nem szabad visszaélnie. A páciens kiszolgáltatott, és sokszor kellemetlen helyzetben van. Nem szükséges ezt még jobban tetézni. Ezen kívül pedig az orvos egy szakember, akihez mint szakemberhez fordulunk segítségért. Ebből kifolyólag neki is kötelessége szakemberként megnyilvánulnia a munkája közben, nem magánemberként. Főként nem úgy, mintha bizalmas, intim viszonyban lenne a páciensével, mint ahogy a nő van a pasijával. Egyszerűen ez nem az a helyzet, nem azok a hatalmi leosztások, nem azok a szerepek vannak ott a rendelőben, ami megengedné a bizalmaskodó stílust. A személyes véleményét tartsa meg magának. Sorry.
Egy ilyen orvosi komment miatt (szeretem ha csupasz) egy ertelmes orszagban szakmai eltiltas jarna. Szulesznokent sem kommentelhetek sosem a kinezetre. Megallapithatom magamban a velemenyem, de nem fogok bokolni senkinek sem a mellere, sem a nemi szervere. Meg beszolni se fogok ra. Mert attol meg hogy latom, attol meg ez nem egy olyan kapcsolat, ahol ez megemlitheto, ez konkretan etikai vetseg.
Jajjjmár… :) Én eddig úgy tudtam, h a nőgyógyász meg a szülésznő az bizalmi „állás”. Oké-oké, pont ezért nem kellene szemtelennek, sértőnek, pofátlannak lenni, ezzel én is egyetértek.
Éppen az imádott D. Tóth Krisztátok nevével fémjelzett legújabb „csajos, idemindenbeleférmer’vagányokvagyunk” oldalon láttam, hogyan nevezik a nők nemi szervét szerte a világban. Az „jajdejó” meg „deérdekes” meg „beszéljünkróla!”, de minden más aspektus meg fúj-fúj „miközehozzá!” Ajjajjj…
Kevered a szezont a fazonnal, két teljesen külön témáról van szó. Igen, mindkettőben van punci, de tényleg nem érted, vagy már megint direkt ferdítesz?
Nem értem, mire jó ez a folyamatos vallató játszma meg számonkérés, hogy mit hogy merünk miért gondolni, de te tudod. Azt viszont én tudom, hogy ennek itt, ilyen formában helye nincs, és erről nem először szólok. Kérlek, hogy ha csak provokálni meg direkt ellentmondani tudsz, akkor keress valami más hobbit, vagy legalább ne itt gúnyolódj. Szükségtelen ez a fajta viselekdés, és nem tartom ide valónak.
Ha úgyis tök hülyék vagyunk, videótornára bohóckodunk, igénytelenül elfogadjuk magunkat a hurkáinkkal, akkor ne idegesítsd magad velünk, meg az „imádott D. Tóth Krisztánkkal” (wtf). Ég veled, elég nagy az internet, elférünk mi rajta egymás mellett.
Se gúnyolódni, se számonkérni, se vallatni, se ferdíteni nem szokásom, a lehülyézésről meg kb. az oviban leszoktam. Szánt szándékkal senkit nem bántottam meg, ha véletlenül mégis, akkor bocsánat (ez sem szokásom egyébként-mármint nem a bocsánatkérés, hanem a megbántás, na). Idegesíteni meg pláne nem szoktam magam ;)
Norcika: Az „imádott D. Tóth Krisztánk” részt nem is értem. Előkerült a neve, mert éppen smink nélkül címlapozott, és ez sokaknak szimpatikus. De miért rajtunk kéred számon, hogy máshol, más cikkeiben miről ír? Nem is olvasom, közöm nincs hozzá. És főleg semmi köze nincs ahhoz, hogy miért háborít fel, ha a nőgyógyász bunkó és visszaél a helyzettel.
Erősen gúnyosnak érzem a stílusodat, és úgy tűnik számomra a beírásaidból, mintha folyamatosan haragudnál az itt beszélgető többi emberre. Csak azt nem értem, hogy miért.
Jajjj, dehogy haragszom én, szó sincs erről :))) Semmi okom rá, egyébként sem kenyerem a harag.
Én ezt az egész mizériát olyan felemásnak érzem. Olyan…nem is tudom, fura az egész. Mintha azt sugallná, h aki smink nélküli képet tesz fel magáról, annak vhogy jár az, h „deszépvagyígy, jobbanállhanemsminkelsz”, stb. És aki nem így gondolja… ?
Szerintem nem bókvadászatról van szó. Nekem nem sugallja azt, hogy megdicsérjük. Nekem azért tetszik, mert nem érdekli a vélemény, csak megmutatja, hogy helló, ilyen vagyok. Ezt hívják felvállalásnak. Amikor csinálsz valamit, és nem azért, mert mások majd megdicsérnek érte, hanem mert azt mondod, hogy helló, ez vagyok én, és ha nem tetszik, akkor majd nem nézed. Ebben a megfelelési kényszeres, ítélkezős világban ez totál nem egyszerű dolog, és örülök, hogy egyre több ilyet látok. Legyen szó sminknélküliségről, vagy karrierről, vagy akármiről, amit az emberek olyan közegben felvállalnak, hogy azért általában rohadt paradicsomot kapnak az arcukba. Márpedig ez egy olyan társadalom, aki szeret ítélkezni meg visszapofázni, akkor is, ha senki nem kéri.
Szóval ha neked nem tetszik, akkor nem érdekes. Ne tetsszen. Ha szerinted nem szép, akkor te majd nem veszed feleségül. De talán lesz, akit motivál arra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és a sminket ne menekülésként, hanem játékként fogja fel. Maga DTK nyilatkozott így: „Amúgy a sminkelés nekem soha nem arról szólt, hogy el kell takarni valamit. Inkább díszítő funkciója van, mint az ékszereknek.”
És szerintem ez a nagyon fontos.
Sziasztok!
Milyen jó kis téma lett ez, köszönjük! :) Olyan jó olvasni a hozzászólásokat, bátorításokat. Sokszor engem is elkeserít, hogy mennyire felületesek az emberek, mennyire csak a külsőség érdekli őket. És persze, gondolom mindenki szeretne kerek popót, hibátlan bőrt…stb, rá kell jönnünk, hogy amit látunk az újságokban, az tényleg csak a „kifordított valóság”.
Nekem a bőröm a „keresztem”, egyrészt nem tökéletes, és soha nem bántottak a patik miatt, de engem nagyon zavar, főleg közel a 30hoz. Mindenfelé jártam már, de semmi megoldás. Nem annyira gáz, de azért van vele gond. A másik, hogy elég világos bőrű vagyok, szőke haj..stb, és a mai napig emlékszem az általános iskolai csúfolódásokra. Nem is értem, miért kell azért bántani valakit, mert világos a bőre. Bár szerintem, ha sötét lett volna, akkor azért bántottak volna. Na mindegy is, a mai napig sajnos nehéz szívvel gondolok vissza arra a pár évre, és az önbizalomhiányom is egyrészt ebből fakadhat. Nem mondom, hogy elfogadtam, de sztem már egy fokkal jobb. És igen, a jajjj de sápadt vagy és társait én is kapom. Hát ez van. Örülök neki, h ilyen sok jófej ember van itt a blogon. Azt viszont sajnálom, hogy életeket nehezít meg 1-1 kretén indokolatlan beszólása……..
Ez az! Megtaláltam az irományodban, amit kerestem! Felületesek!
Szerintem ez lehet a baj, hogy miközben felületes csevegéssel üti el az időt, nem is gondol rá, hogy megbánt vele másokat.
Nagyon jó volt olvasni a hozzászólásokat! :-)
Én pont január-februárban „fektettem be” pár sminkcuccba: szemhéjtus, szemceruza, alapozó, pirosító, púder, szempillaspirál, korrektor, gyümölcsillatú és ízű szájfény ( :-P ), 4 színű szemhéjpúder + 2 ecset. Ezekre nem volt NAAAAAAAAGYON szükségem, de meg tudtam venni és nagyon örültem! Szeretem sminkelni magam, de mindig csak visszafogottan. Sajnos, az én arcbőröm elég problémás, sok heg [általános iskolában tesiórán nekem szalad egy fiú és a körme nyoma ott van a szemem sarkában (majdnem a szememet találta el :-( )], sok anyajegy, meg ilyen fura foltok, meg a homlokomon van tűzfolt (ami síráskor nagyon piros :-( ). 18 vagyok, pattanásos a bőröm, ahogy kell (?), de azt vettem észre, hogy csak akkor, ha használok rá valamit. Pont most vettem arclemosót, de attól sokkal inkább pattanásos. ( :-( :-D )
Én pl. ha hétvégén „csak” az a dolgom, hogy tanuljak, akkor felöltözök és kisminkelem magam, mert így el tudok vonatkoztatni, mert ha egész nap pizsiben ülnék, akkor sokkal lustább vagyok, sajnos. Én szívesen eljátszogatok a sminkeléssel, nevetek magamon, ha rosszul sikerül. Amit nagyon el szoktam felejteni, az a sminklemosás, egyszerűen mindig elfelejtem, pedig tudom, hogy a bőrömnek nem tesz jót. :-(
Nekem mindig a homlokom volt kritikus pont: eszméletlen nagynak tartom, azóta frufrum van, és imádom. :-) Bár van olyan, hogy eltűzöm és belenézek a tükörbe és rájövök, hogy frufru nélkül is szépnek látom magam, és tetszik a homlokom is, de sokszor inkább az ellenkezője. Engem amúgy a gonosz fiú osztálytársak mindig csúfoltak, hogy magas a homlokom, szerencsére már nem érdekel, mit mondanak, de azért elég rendesen össze tudják törni az ember önbizalmát.
A másik kritikus pont nekem a fogaim voltak, emiatt nem is mosolyogtam „foggal”, az egyik fogam olyan „csálén áll”, vagyis még nem nőtt ki rendesen, de amúgy nem lehet nagyon észrevenni, csak annyira nem szimmetrikus, és sokáig nem szerettem, de aztán csináltam egy hónapja magamról véletlen egy képet és úgy beleszerettem a „fogas mosolyomba”, hogy nem érdekel, ki mit mond :-)
Egyébként pont a bálozós időszakban beszélgettem a barátnőmmel arról, hogy mindenki ment sminkeshez, mi meg nem… Saját magunknak csináltuk a sminket, de legalább nekünk nem folyt szét a sok futkározás alatt.. :-) Sajnos vannak olyan lányok is, akik mindig lenézően néznek, ha pl. „nem jársz műkörmöshöz?” Meg ha van 1 szőrszál a lábadon tesin. Uram atyám, kamasz vagyok, nem borotválkozok minden alkalommal, mert nem lenne időm semmire. Amúgy engem is zavar, de akkor is „várnom kell” az epilálásra, basszus! (Tudom, ez már lehet nagyon „biztosíték-kicsapós”, de hogy megmondják, hogy „akkor vagy nő, ha „ott lenn” is szőrtelenítesz meg a pasid akkor „jó”, ha ő is szőrtelenít. ÖÖÖöööööö…………..)
Én amúgy mindig megkapom, hogy sápadt vagyok, de ez van! Pl. unokahúgom rettentően sápadt, vörös karikái vannak, mondjuk ő a sok gépezéstől meg ilyenektől… :-( (Pesten laknak és panelban, és a szülők nem nagyon viszik le/engedik le játszani… Pedig mikor „lenn van” nálunk, akkor 1-2 hét alatt a nyáron nagyon jó színe van mindig :) ) Én amúgy nyáron kerülöm a napfényt, sajnos többször is vörösre szinte nem leégtem, hanem mintha megégtem volna, és x-ed fokú égési sérülésnek nézett ki. Meg kicsattogok a melegtől sajnos.
Nálam amúgy úgy van, hogy érzem, mikor nem kéne sminkelnem. Pl. most van egy hold alakban vagy 5 csípésem az arcomon, és nem kenek rá semmit, mert szerintem csak ártanék vele. Ha majd begyógyul, akkor mehet a smink. :-) De jól esik, mikor megdicsérik a sminkemet, több fiú is mondta, hogy jó a sminkem, és jobb, mint egy-egy osztálytársamé, akik nagyon erősen sminkelnek. Én egyébként az ő sminkjükben is találok jót, és megdicsérem őket, mert tudom, milyen jó érzés, ha elismerik az ember munkáját. :-)
A másik (ez már nem az „arcos” téma), mikor az ember magasságára szólnak be. De amúgy elfogadom magam, szeretem is magam, tudom, miben vagyok jó, (nem mellesleg még gerincferdülésem is van, ami szemmel látható, elég rossz sokszor, hogy mindig fel „kell” vennem valami kardigánt, kis valamit, hogy ezzel is fedjem, mert zavar, ha mások látják. De én is táncoltam szalagavatós ruhában, nem szólta meg senki, mert tudják, hogy ez van. Persze, az évek alatt kaptam rendesen a rosszindulatú lányoktól, hogy „gnóm” stb. De ez van. Együtt élek vele, hozzászoktam, sokkal sokoldalúbban öltözködök, mert póló, kis kardigán stb… Persze, szívesen választanám azt, hogy bár lenne „tökéletes” a hátam, sajnos elég gyenge a csontozatom, meg anno gyorsan nőttem és nem tudott az izmom vele együtt kifejlődni. De amúgy most ne higgye azt senki, hogy BRUTÁLISAN nézek ki, lehet, csak nekem tűnik fel a kis „púposság”… Szóval még ez is… Néha igazán szerencsétlennek érzem magam, de ennek ellenére nem gátol meg semmi abban, hogy olyan ruhákat vegyek fel, amilyeneket én akarok. Persze, néha, mikor kisebb voltam és láttam ilyen gyönyörű szűk egyberuhákat, nagyon megtetszettek, de sajnos a hátam miatt nagyon rosszul álltak, többször sírva mentem ki anyukámmal a boltból :-( De elfogadtam a lehetőségeimet, kicsit olyan, mintha tejérzékeny lennék és elfogadom, hogy nem ehetek tejes dolgokat… Nem járok bő ruhákban, de azt gondolom, ahogy most öltözök az teljesen én vagyok :-)
Kicsit hosszú lett :P
Gerinc: gyógytornászhoz jártál-jársz vele ugye? Légyszi mondd hogy igen..én csak majdnem lettem púpos de szerencsére rendbehozták, nagyon sokat tud számítani, még ha nem is lesz tökéletes.
Arc, sminklemosó: lehet érzékeny vagy valmilyen összetevőjére, vagy hipoallergén szerek vagy természetes kozmetikumok lehet segítenének ezen.
Bocsi, nem észt akatam osztani:)
Persze, jártam, most meg már „csak” otthon csinálok nyújtási gyakorlatokat stb :) Hát, igen, nem lesz tökéletes, de ez van.
Nem osztottad az észt, nagyon örültem, hogy írtál :) ♥
de jó volt végigolvasni ezt a sok-sok hozzászólást. szuperek vagytok, akárcsak Via bejegyzése! milyen jó ez a közösség! ♥ nekem nagyon sokat segítetek úgy is, hogy nem tudjátok (most nyilván nem a sminkről beszélek, hanem a magunk elfogadásáról stb.). köszi! ♥
Nálam is nagy dilemma ez a sminkeljek-ne sminkeljek… Ilyen szeretnék is meg nem is. Először is az év 365 napjából legalább 360-szor ez annyira kisebb prioritást kap a teendőim közül, hogy nem jutok el eddig, kimarad. Néha rámjön a sminkelhetnék, főleg ha sétálgatok egy drogériában, ilyen „jaj de szeretnék én is ilyen szép rúzst” alapon – és sokszor rájövök hogy egyrészt van otthon hasonlóm, másrészt 3 rúzzsal, 2 szemöldökceruzával és 1 szempillaspirállal én minden olyat megoldok a fejemen, ami nekem elég; akkor meg minek költsek rá? Úgyis hamarabb lejár a szavatossága, minthogy elhasználnám…
Ezen kívül minden sminkeléses rohamomkor eszembe jut, hogy vajon ez jó-e a bőrömnek? A nagyon durva smink nyilván nem, de az egyébként sem a stílusom. Viszont amikor meglátom hogy milyen hulla színű az arcom és tennék rá egy kis pirosítót, eszembe jut néhány ismerősöm aki vastagon kente magát régebben korrektorral, és most totál ráncos a bőre… Vajon kis mértékben nem okoz problémát, vagy azért kicsit ráncosít? Ezt a nagy kérdést 3 perc alatt sosem tudom megválaszolni, 3 perc után pedig rájövök hogy van nekem ennél fontosabb dolgom, és az arcformám egyébként egész jó – nézzék azt, ne a színét! :)
A resting bitchface topic pedig… hát igen… Megszámolni sem tudnám, hányszor kaptam meg a „miért vágsz ilyen morcos arcot” és a „min vigyorogsz ennyire” kérdéseket… Hát mert csak. Mert volt rajtam sapka. Vagy mert nem. :P
Abszolút nem mindegy, hogy amikor kensz valamit az arcodra, az micsoda, milyen összetevői vannak, és mik a hatóanyagai. Pont ezért nem szabad százforintosboltos arcravalókat megvenni, meg ebayen hamisított cuccokat. Elég rizikós vállalkozás.
Nagyon szeretem az ilyen gondolatébresztő cikkeket, ahol a hozzászólásokat is külön élmény végigolvasni! :) Én sokszor nagyon szépnek látom az arcom, máskor meg nem nagyon. És ennek még ahhoz sincs köze, hogy éppen hogy nézek ki ‘objektíven’. Nem sminkelem magam, 18 éves koromig eszembe se jutott. Aztán ahogy elkezdtem egyetemre járni, szerintem akkor kezdődött a tinédzserkorom, mert azóta állandóan küzdök a pattanásokkal. Néha próbálkoztam alapozóval, bb krémmel, de zavart, hogy valami ‘van’ az arcomon, és folyton azon aggódtam nem-e folyt le vagy csúnya (én még a színtelen arckrémem is képes vagy leizzadni, télen is, szóval nem alaptalan volt a félelmem), szempillaspirállal ugyanígy, nem tudtam mikor fogom elmaszatolni egy véletlen mozdulattal. Úgyhogy inkább letettem róla, több volt a szenvedés vele, mint a haszon. Meg úgy is tudtam, hogy nem ettől függ, hogy szépnek látom-e magam, vagy sem, azt belül kell elrendezni. És bár néha én is szeretnék olyan természetességgel sminkelni, mint egyesek, nem erőltetem, nekem most ez nem fér bele, nem akarom. Így is nagy kihívás reggelente annyi idővel hamarabb felkelni, hogy legyen időm megmosni az arcom, felkötni a hajam, felöltözni és belapátolni az este előkészített reggelim. :) Aztán lehet ez is átfordul ez is egyszer, mint a körömfestés, ami egyik napról a másikra váltott át abból, hogy totál nem érdekel, hülyeség abba, hogy lassan két éve szinte állandóan ki vannak festve a körmeim.
Amikor megláttam ezt a címlapot, nekem is az volt az első gondolatom, h „nem szép” – sajnos a szemünk már hozzászokott a tökéletesre retusált emberekhez és fotókhoz, ha megvertek se fogok szépnek látni egy ilyet. Értem és tisztelem ami mögötte van és egyetértek, hogy a bőrünk/arcunk az életünket tükrözi, de ne a címlapon tegyük. :) Egy ilyen magazinban sem.
De miért ne lehetne címlapon? :) Ott csak szép dolgok lehetnek, mindig? Ami pedig nem felel meg egy standardnak, azt dugjuk el valahova? :)
Nem genyázásból, teljesen igazad van, hogy a szemünk hozzászokott a retusált emberekhez és ez agyonverte az énképünket meg az elvárásainkat.
Pont azért tetszik ez a retus nélüli kép, mert szembemegy ezzel a trenddel és szerintem hasznos, még ha esztétikilag kevésbé kielégítő is:)
Mindkettőtökkel egyetértek – legalábbis részben. :)
Teljesen egyértelmű, hogy a szépségideálunk eltávolodott a természetes szépségtől. Egyre inkább az ragad meg minket esztétikailag, aki sminkelve (adott esetben retusálva) van. Nem kell szépnek látni D. Tóth Krisztát (vagy akárki mást, aki „pőrén” áll a kamera elé), ahogy senki nem kötelezi arra másikat, hogy a retusáltat lássa szépnek. Ízlések és pofonok tökéletes példája. :)
De pont ezért szerintem igenis van helye a retusálatlan képeknek a címlapokon. Nem csak azért, mert ezáltal egy kicsit egészségesebb irányba tolhatnánk el a nők önképét, hanem azért is, mert valaki ezt találja szépnek, vonzónak.
Ráadásul nekem Kriszta képe nagyon szimpatikus. Közvetlennek tűnik, akihez szívesen odamennék beszélgetni. Nincs meg az a megközelíthetetlen kisugárzása, ami gyakran a fullra sminkelt, retusált nőknek (ezt természetesen abból is ered, hogy az „átlag” nőnek kisebbségi komplexusa támad).
Szerintem megvan mindennek a helye, a végletek és a túlzások az, amitől ódzkodom. Viszont szeretem a változatosságot, a sokszínűséget, a szép sminket, a natúran is szép embereket, a nem „hagyományosan szép”, de rendbenvanmagával embereket. Mert nekem az is szép. :)
Tanulságos videó: https://www.youtube.com/watch?v=c62Aqdlzvqk
De jó ez a videó (is)! Köszi, Via! :)
Tényleg nagyon tanulságos. Kicsit perspektívába helyezi a dolgokat, és ilyen szempontból Nick Vujicicre emlékeztet.
És, hogy még jobban kapcsolódjon a témához, ő is volt címlapon. https://36.media.tumblr.com/d540157ac1ea9494c2d5266b3ad9dee3/tumblr_nhgqfe2WmV1qfsjr1o1_1280.jpg
Azta!
És ha megnézem, milyen neveket „taszított le” a címlapról (Taylor Swift, Elon Musk és társaik)… Sugárzik róla, hogy elégedett magával.
Én totál egyetértek :) Értem én, h a természetesség a trendi, meg mindenki úgy szép, ahogy van (na persze), de egy címlap nem a természetességről szól. Olyan ez most, mint a Dove reklámja anno, csupa telt nővel. Merthogy a valódi nők ilyenek. Hát én nem vagyok mű, de ha úgy néznék ki, mint ők, hát nagyon szomorú lennék. Nem is maradt az a reklám sokáig. Én is kicsit a másik végletnek érzem már ezt a natural-mizériát.
A valódi nők mindenfélék. Sokfélék. Kerekek, vékonyak, sportosak, soványak, magasak, testépítők, túlsúlyosak, pocakosak, striásak. Sminkelnek, festett hajúak, ősz hajúak, rövid körműek, műkörműek, géllakkosak, francia manikűrösek, semmilyen manikűrösek. Szájfényesek, ajakápolósak, vörös rúzsúak, fekete rúzsúak. Szemüvegesek, kontaktlencsések, látássérültek. Mindegyik valódi, és mindegyik nő. Az a lényeg, hogy mindenki legyen boldog a saját testében, és találja meg azt a módot, hogy ő ott jól érezze magát. Az ő boldogságát viszont nem veszélyezteti az, ha mások a sajátjukban jól érzik magukat, akkor sem, ha ő egy testcsere miatt esetleg nekikeseredne. :) Live and let live!
Bevallom, még semmihez sem szóltam hozzá, és nem is olvasom el minden cikkedet, de ez most, ez a sminkes nagyon betalált nálam Via. Ezzel a jelenséggel ma reggel találkoztam a tükrömben..
25 éves vagyok, 19 éves koromig egyáltalán nem festettem magam, max néha kis rúzs, meg inkább körömlakkosdisat „játszottam” inkább. Aztán fősulira mikor elkezdtem járni, kezdődött a sminkelés is. Elsőnek még kis szemceruza alulra, alsó pillák tövébe, Aztán ez egyre erősödött, úgy éreztem, ez most hülyén hangzik (bár ez is megérne egy cikket sztem) hogy a korom miatt, hogy komolyabban vegyenek muszáj kicsit sminkelnem. Tavaly június óta pláne rákaptam erre mióta állásinterjúk tömkelegére járok és hát megint csak muszáj, hogy komolyan vegyenek, meg hát amúgy sem nézek ki 25-nek ha nem sminkelnék egyáltalán 16-nak néznék ki, így legalább vagyok 18 XD.
A képes arcom: hétvégén nem sminkeltem, otthonra nem szoktam és hétfő reggelre úgy néztem ki, ahogy születtem, iszonyú fehér arcbőr, világosbarna, alig látható szempilla felső és alsó is nagyon halvány. A szemem picinek tűnt, és a szám is cserepes volt. Durva, ezt így kimondani, de én is megijedtem magamtól. :O Aztán elkezdtem sminkelni kis szemhéjpúder -kis szín, szemceruza felülre, alulra, szempillaspirál, meg kis rúzs, nem túl szájszínemtől eltérő, de kis csillogós, színt adós, és máris jobban éreztem magam. Ezzel azt szeretném mondani, hogy egyrészt ez nagyon furcsa nekem, hogy elszoktam a saját természetes arcomtól, amikor egészen 19 éves koromig mindenféle ráhatás nélkül szépnek láttam magam, értsd nem betegnek, most meg már totál smink nélkül nem is megyek sehova, szóval ez furi, 19 évig kis pici rúzstól, labellótól is úgy éreztem csillog az arcom, aztán tessék most meg..
Másrészt meg, sztem meg az a jó smink, amitől szépnek érzed magad, és én mindig szebbnek látom magam kis „retus” után. A kihúzásoktól mosolygósabbnak hatnak a szemeim, és a szám is szebb, arcomra nem teszek semmi krémet, annak kis napfény kell és elmúlik a zombi szín. :D Szóval azzal a sminkkel nem értek egyet, amikor már totál nem ismersz magadra, és a megszokástól előfordulhat, hogy már magadra sem ismersz nélküle, vagy nehezebben, de ha a smink által szebbnek és magabiztosnak érzed magad, akkor a sminkelés jó dolog, Meg az is jó, hogy 19 évig szemceruza nélkül is én én voltam, a most meg most van és nem bánom, úgy érzem a felnőtt énemhez ez a reggeli sminkelésdi hozzátartozik. Remélem kb érthető voltam… :)
Én is 16-nak látszom smink nélkül, azzal együtt esetleg 20 körül (és 26 vagyok), de már kezdem megszokni, hogy mindenki egyetemistának/gyakornoknak néz… Az segített sokat, amikor felfedeztem az erősebb színű, sötétebb rúzsokat tavaly nyáron, sokkal felnőttesebb lesz tőle az arcom, nagyon élvezem :)
Én nem kedvelem D. Tóth Krisztát, nekem nagyon hiteltelen (bocs attól, aki kedveli). Ezeket a kérdéseket („Beteg/fáradt/álmos vagy?”) nem rosszindulatból teszik fel az emberek, még csak nem is azért, mert nincs jobb dolguk (sokkkkal kevesebbet törődnek velünk mások, mint ahogyan azt mi gondoljuk, bármennyire fantasztikusak vagyunk is ;) ), hanem mert akit megszoktak sminkben, az smink nélkül azt a látszatot kelti, mintha lenne vmi (eü) probléma. A világos bőrűek-hajúak esetén ez fokozottan igaz, mert nincs kerete az arcnak. Én a munkámból adódóan elég sokat sminkelek, így smink nélkül lenni felüdülés a bőrömnek :) De szemceruza, szempillaspirál kell, ezekre szükségem van. Nem azért mert csúnya vagyok, mert nem vagyok az, hanem mert így érzem jól magam :) Ettől függetlenül imádom a szép sminket, nagy ajándéknak tartom :)
A narancsbőrtől viszolygok, meg is akadályozom, a szőrtelenítés is alapvető nálam (a munkám is megkívánja, de ha pont nem kellene, akkor se hanyagolnám el. Ez már tinikoromban is zavart).
Miért hiteltelen D. Tóth Kriszta?
Jó, hogy így hiszel az emberekben, szerintem meg egy nagy százalékban igenis letevés-tapintatlanság van mögötte.
Megmondom, miért. Anno, mikor kiment Brüsszelbe (asszem, ott volt), még Hesz Mátéval voltak házasok. Azt nyilatkozta, h a távolság őket márpedig nem fogja szétválasztani, és igen, biztosan lesz kísértés, de ők már felnőttek, és hogy mekkora kincs, ami köztük van, stb. Ehhez képest 1 év múlva megszületett a babája egy másik pasitól, közben elvált. Oké, nincs ebben semmi, virágozzék minden virág, csak akkor meg nem szerencsés ilyen megfellebbezhetetlen kijelentéseket tenni, mert ugye hogy nem tudhatjuk…
A nőklapjás babanaplózásától meg végképp lábrázást kaptam: most ennyi foga bújt ki Lolababának, most már a bilibe pisil, már szilárdat is eszik, de fényképet senki nem láthat róla, mert fúj-fúj sajtó….pfff. Mekkora képmutatás ez már. Biztos cuki kiscsaj, de rajta kívül akad más cuki kiscsaj is ;)
A show-ja meg egy vicc volt. Unalmas, lagymatag, semmitmondó. A meghívottak miatt láttam pár részt, de semmi újat nem tudtam meg azokról, akikre kíváncsi voltam. Ez abszolút nem az ő műfaja volt, nem kár érte, h vége lett.
Na kb. ezért :)
Én általában vigyorgok, mint a vadalma. Na de mikor koncentrálok valamire, elmélyülten olvasok valami érdekeset, gondolkozom valamin… a férjem szerint olyan az arckifejezésem, mint egy sorozatgyilkosnak. :D Mondjuk éppen hobbyzom valamit (aka imádom, kedvenc elfoglaltságom, flow, minden)! Persze, pont ilyenkor szoktam kitervelni gonosztetteket :) (ilyet maximum azért tennék, hogy aztán Sherlock megtaláljon.. :D de most komolyan!)
Nem tudom, lehet, hogy ez már nem is bitchface ami nekem van ilyenkor?
Moriarty-face. :)
az még tetszene is :D (de gyanítom, hogy ez inkább Magnussen… :( )
A mosolygás/nem mosolygás témával kapcsolatban én tapasztaltam az ellenkezőjét is. Alapvetően optimista és vidám vagyok (próbálok lenni, legalábbis). Munkahelyváltás után pár hónap elteltével kezdtek olyan visszajelzések jönni, hogy milyen mosolygós vagyok, ez akkor meglepett, de be kellett látnom, hogy van benne valami. (Nem hiszem, hogy a bajaim a kollégáimra tartoznak, és egyébként is, akit kedvelek vagy legalábbis nem antipatikus, arra miért ne mosolyoghatnék, amikor futólag köszönök neki?) Azért volt olyan is, aki rosszmájúan kérdezte, hogy „te miért mosolyogsz mindig?”, de sejtem, hogy őt azért zavarhatja, mert a saját életével nincs kibékülve. Szóval igazából tökmindegy: ha van sapka azért, ha nem, akkor meg azért.
Az eredeti témára visszakanyarodva, nálam is betalált, foglalkoztat ez mostanában. A hátterem röviden: huszonévig no make-up (nem a no make-up make-up, hanem sminkhez sem nyúltam), nem tudom, talán mert anyukám sem sminkelt, aztán egyszer csak bumm! Azóta hobbivá nőtte ki magát nálam a dolog. Ha dolgozni megyek, vagy megjelenős alkalom van, egy 10 perces sminket mindig felteszek, őszintén szóval ennyi „me time” jólesik reggelenként, és magabiztosabbnak is érzem magam. Nem hiszem, hogy ettől nem szeretném az „igazi arcom” (helló nagyon fehér, kipirosodó bőr, lila árok, hosszú ideig gyógyuló hegek), csak egyszerűen ad egy pluszt, ami hétköznap néha nagyon kell. Ma nem mentem dolgozni, csak a boltba ugrottam el, és elgondolkodtam, hogy tegyek-e fel egy kis sminket. Egy kicsit aggaszt, hogy ezen elgondolkodtam, szóval most azon morfondírozok, hogy nem kap-e ez a szükségesnél egy kicsit nagyobb szerepet az életemben.:) (Amúgy végül nem tettem.) De őszintén szólva szeretem a sminkelt arcom, meg a smink nélkülit is. Uncsi, de az arany középutas szabály szerintem ezen a téren is érvényes.
Mindig a saját balansz megtalálása a lényeg. :) Szerintem feleslegesen ne aggódj, ha úgy érzed, hogy ez a hobbi már debilitál az életedben, és akadályoz dolgokban, vagy kényszeressé válik, akkor érdemes rajta komolyabban elgondolkodni, de amúgy kezdetnek szerintem már pont jó, hogy figyeled és észreveszed a reflexeket.
Nagyszerű írás! Nagyon is magamra ismertem a „Miért nem mosolyogsz, szomorú vagy?” résznél… 27 éves vagyok, de az életnek köszönhetően egy 50 éves gyermektelen nőnek megfelelő tapasztalatot szedtem össze ez idő alatt, és én kérek elnézést, hogy nem vagyok hajlandó akárkinek kimutatni az érzéseimet és akármilyen hülye poénon nevetni (valahogy nekem nem jön össze a képmutatás). Az egyik egyetemi tanárom pl. nem volt hajlandó megadni a legmagasabb osztályzatot az egyik szóbeli vizsgámon az elmondottakra, mert szerinte „túl szúrós a tekintetem”, ezért inkább csak 4-est adott. (megsúgom: nem a nonverbális kommunikációból vizsgáztam, hanem irodalomból :D) Az előző hozzászóláskohoz csak annyit fűznék hozzá, hogy nem csak a túlsúlyosokat, hanem a gebéket is érzékenyen érinti az, ha megszólják a testúlyukat (én a második kategóriához tartozom). Valahogy az olyan természetes az emberek legnagyobb hányadának, hogy megosszák az ember lányával: „Húúú de sovány vagy, lebetegedtél?, depressziós vagy?, nem eszel eleget? Egyél már egy kicsit többet!” Egyáltalán nem érzékelik azt, hogy ezt a kérdést legalább olyan szemtelenség és sértő feltenni, mint megkérdezni egy kövér embert, hogy beteg-e, vagy megszólni a súlygyarapodását. Arról nem is beszélve, hogy meghízni talán még nehezebb is, mint lefogyni, mert ugye számtalan testúlycsökkentő program létezik, de az egészséges „hízásról” szinte sehol nincs leírás.
Nagyon úgy tűnik, hogy egy csomó ember folyton azzal van elfoglalva, hogy a többiek hogyan néznek ki, meg mit csinálnak az életükkel. (Csak a saját házuk táján ne kelljen sepregetni.)
És ha életmódváltásban vagy, és változik a tested, akkor is megtalálnak: „Ugye már nem fogysz többet? Elég lesz már!” vagy „Nekem jobban tetszettél előtte!” Ki kérdezett?
Igen, sokan személyes sértésnek veszik, hogy nem olyan vagy, ahogy nekik tetszik… (valószínű, hogy önértékelési gondok vannak a háttérben tényleg)
A vicc az, hogy sokszor a hajviselet, de még inkább a ruhaválasztás nagyon megtévesztő lehet. Nyilván egy csőgatyában vékonyabbnak tűnik az ember, mint egy buggyos basanadrágban.
Van az embereknek valami késztetése, hogy mindenáron változást fedezzenek fel rajtunk. Tipikus: „Új a hajad?” „Nem, csak megmostam…” :D
Nálam ezek az emberek a „Te is ezzel jössz?” kategóriába tartoznak. (Volt egy szomszédunk, akivel ha találkoztam a hazafelé menő buszon, mindig ez volt az első kérdése. :D) Teljesen haszontalan töltelékszöveg, csak mert zavarukban/kínjukban/más okból nem tudnak jobbat mondani. Pedig senki nem kötelezi őket arra, hogy egyáltalán megszólaljanak, ha már értelmeset nem tudnak mondani…
Azért ha az egészséges hízásról találsz valamit, szólsz, ugye? :) Nekem is ez a gondom. És amikor már ezredszer hallom, hogy „egyél többet”, akkor fel tudnék robbanni! Hogy én erre nem gondoltam! Bah!
Ha nekem megjegyzést tesznek arra, hogy nem mosolygok egy fotón, mindig azt mondom: derűsen nézek rajta. Sajnos nem volt még alkalmam annyiszor elsütni, mint szeretném :)
De jó írás!
Csak annyit fűznék hozzá, hogy szerintem igenis mosolyog, halványan a szája szélén ^^
:) Végülis igen! :) Nekem a szeme tetszik, az is kedves.
Istenem, de jó ez a kép D. Tóth Krisztáról! Via, ismét nagyon igazad van! :)
Azok közé tartozom, akik nemes egyszerűséggel nem bírják a sminket az arcukon. Rendre eszembe jut, hogy de jó lenne megtanulni szépen sminkelni, mert hát mégiscsak nőből volnék. Eddig szoktam jutni a gondolkodásban, aztán eszembe jut, hogy ja, csak pár óra sminkviselés után napokig viszket az arcbőröm, hiába az extraérzékeny babaőrre való, überdrága sminkcucc. Próbáltuk: a baráti körben van sminkes végzettségű, neki vannak nagyon profi cuccai. A hatás nem maradt el, semmilyen téren (Húdejólnézelki+2 napig viszkető arcbőr egyaránt megvolt)… Úgyhogy teljesen natúran élem a mindennapjaimat, az egy darab arckrémem és én köszönjük, kihozzuk a képes felemből reggelente, amit lehet. :) Így legalább garantáltan nem ér senkit meglepetés. :D
Nyugi, nem attól vagy nő, hogy sminkelsz! :)
Nyilván :) – csak ha az embert körbeveszik olyanok, akik valami minimális sminket is viselnek, ráadásul azt marhagyorsan és nagyon jól meg tudják maguknak csinálni, akkor azért befigyel, hogy dejó lenne ezt megtanulni. :) Pláne, amikor valami nagyon kiöltözős dolog van, vagy reprezentálni kell (3 órákat alva, többnapos rendezvényen – éveken át munkaköri kötelességem volt, rühelltem ezt a részét), akkor azért nem lenne néha rossz, de mindig rájövök, hogy helló, köszi, nekem nem éri meg… :D
A térdemen és karjaimon található „térképeket” meg eleve nem adnám semmiért, történetük van, szeretem őket. :)
Köszi! Ez igazán jólesett. Mind a nem mosolygok rész, amit sokszor megkapok = „csúnyán nézel” , mind a sminknélküliség= mi a baj? fáradt vagy? Mintha azt kapnám meg folyamatosan, hogy jaj, mennyire rosszul nézek ki – hát ez nem segít se az önbizalmamnak, se a nőiességemnek – lehúz. És ezt eddig a saját hibámnak tulajdonítottam. Szóval köszi még egyszer! :)
Igen, kicsit alattomos, nem? Érted való aggódásnak van álcázva, közben meg végülis sérteget…
Húú nekem a 14-15 éves énem volt simkmániás, mert ugye az menő, meg ronda vagyokm nélküle, stb.
Aztán hallottam, amikor egy barátnőm akivel nagyn ritkán találkoztunk, de Anyujával elég gyakran és mesélte, hogy a barátőm reggel 2(!!) órával korábban kell, hogy szép sminket csináljon magának. Oké, én „csak” fél órát szántam akkor a sminkre, hajra reggelente, de akkor is elborzasztott, hogy komolyan ennyire fontos ez? Hát komolyan, azzal plusz alvással már nem annyira karikás a szemem, ergo nem is kell annyi smink, meg amúgy is, kinek akarok tetszeni? Magamnak. És ha megvagyok itthon smink nélkül és nem leszek rosszul a tükrtől, akkor az utcán sem fogok attól félni, hogy smink nélkül lássanak az emberek.
Így jutottam el lassan oda, hogy ha reggel nincs kedvem vagy időm, akkor nem sminkelek, Ha pedig van kedvem is, időm is, energiám is, akkor meg igen :) És nagyon elégedett vagyok magammal.
Egyébként a natúr smink+rúzs nekem is az új kedvencem, amíg külföldön voltam szoktam rá (olyan meleg volt, hogy a smink úgy ahogy volt folyt volna, a rúzs a helyén is maradt és jól is nézett ki:))
Nagyon jó cikk, Via, tökéletesen megragadtad a lényeget! :)
Mondjuk, még így sutyiba hozzátenném, hogy épp amikor beteg vagyok sminkelek egy picit jobban (főleg korrektor, azt aki kitalálta, egy zseni) hogy ne nézzek annyira szarul, mint amennyire szarul vagyok :)
Bocsi a kisregényért, de megfogott a téme és nem akartam visszafogni magam :)
Itt nem kell visszafogni, ííírj amennyit akarsz! Én szeretem olvasni. :]
A 2 órás felkelés nagyon durva. Ha nagyon oda**szós sminket akarok magamnak, az is max. 30 perc. Mit lehet két órán át csinálni? Hajat is mos és be is süti? Mert úgy el tudom képzelni. De pusztán arcfestés egy nem agyonvilágított fotózásra, csak úgy, hétköznapra… Én is inkább aludnék!
14 évesen nekem amúgy ragadós, gyümölcsízű szájfényem volt (jézusmária), meg pasztellszínű szemhéjfesték, amivel SEMMIT nem csináltam, csak fellapátoltam a szemhéjamra, aztán csá. Semmi árnyalás vagy ilyesmi. :D
Teeeeeeljesen ugyan ez a pasztell felpakolt szemhélyfestékkel csak még annyival egészítettem ki, hogy vastag, fekete szemceruzával húztam ki a szemem.. borzalom :D
Nem tudom mit csinált, de teljesen kiakadtam rajta, Ő indított el a „természetesen is szép vagyok” utamon.. negatív példát ellensúlyozva :)
Manapság pedig ha reggel sminkelek az 5 perc, a nagyin komoly bulisminket meg 10 perc, hajmosással-sütéssel 20-30 perc :)
Tényleg, annyira jó ez a téma, olyan jókat lehet gondolkodni rajta, valahogy olyan honnan indulok-hol vagyok-hova tartok futószalag megy a fejembe, ami a „külsőségeimet” illeti… Mert ez, ahogy a cikkben is van, nem csak az arcról, hanem a testről is szól.. égésnyom a vádlimon (szereteeem, szív alakja van :)), pici striák itt-ott.. de az enyémek :) Így vagyok én :)
Hát én azért tartom magam, nagyon jól tud esni egy mosoly csak úgy. :) Plusz egy ideje elkezdtem magamat figyelni és kontrollálni, hogy ha valakiről nem tudok jót mondani társaságban, mert nem kedvelem, inkább nem mondok semmit. Ha folyton gonoszkodunk egymással, akkor annak sose lesz vége. :(
A gimiben minden nap korrekt full sminket nyomtam fel magamra, szempillaspirállal, rúzzsal, ahogy kell. Az egyetemen megtanultan differenciáltan sminkelni, hétköznapra natúrban (kivéve, ha feltoltam magamra a harci festést, mert olyan napom volt), buliba dögösen. Harmincasként sokan megkérdezték, miért nem sminkelek egy kicsit erősebben (ezek szerint jól sikerült a natúr smink, mindenki elhitte, hogy ez a natúr arcom). Most negyvenen túl néha a buszon jut eszembe, hogy jé, nem kentem magamra semmit. Máskor meg persze megy a fuill smink, mert attól érzem jól magam (és ezt még mindig harci festésnek hívom, mint sok éve). Nem azért mert el akarom tüntetni az arcom, hanem mert épp akkor nem szeretném mutogatni a szem alatti karikáimat (10 óra alvás után is képes vagyok prímán hozni a pandamacit).
Komolyra fordítva: ezt a D. Tóth Krisztás címlapot szeretem, mert egy őszinte arc. Egyszer volt hasonló egy külföldi magazinban Sophie Marceau-val és Monica Belluccival, őket is szerettem. Azt nem szeretem, hogy ebből trend és irányzat és izmus lett egy ideje, most fű-fa-virág sminkeletlen fotót készít magáról, nyomja a #nofilter hashtaget, még a Barbie-babát is átfestik reálisra. Megvan persze ennek is a helye, csak nem egy újabb szélsőségként, „csakazértis”-ként. Inkább tényleg el kellene fogadni magunkat ahelyett, hogy most a másik véglet felé lendül ki az inga.
Boggie Parfüm című számát például nem szerettem, Cindy Crawfordot pedig még annyira sem, mert egy alapvetően jó nő láthatólag magára pakolt még pár évet a sminkesek és a stylist segítségével (a fekete például kifejezetten rémesen állt neki), hogy önigazolásként szolgálhasson. Azóta egyébként azt hiszem, ki is derült a fotóról, hogy hamisítvány, valaki lenyúlta, és öregebbre photoshopolta. Ezek nekem már az „izmus” kategória, mint azok a plus size modellek, akik egészségre veszélyes szinten túlsúlyosak, és jönnek az önelfogadással, Pedig az ő túlsúlyuknál már nem az a kérdés, hogy szépnek látják-e magukat, hanem az, hogy hogy van mondjuk a vércukruk.
Azt hiszem, megvan az ideje, helye, létjogosultsága a fogyózásnak, a sportnak, az elfogadásnak, s pluszkilóknak, a striáknak, a ráncoknak, a szeplőknek, a pattanásoknak, és a sminknek is. Sőt, akár a műszempillának, a műkörömnek és hasonlóknak is. Csak egyikből sem kell világnézetet és szektát kreálni :) (Via írásait pont azért kedvelem, mert épp ezt a normális, középutas, valóban elfogadó irányzatot tükrözik.)
Egyedül ezzel a túlsúly dologgal nem értek egyet.
A plus size modelleket, Adelet, meg kb bárkit aki túlsúlyos az eü állapotával és kilátásaival izélnek. Amiben elvileg igaza van a bírálónak, gyakorlatilag meg mindenki azt csinál a testével amit akar (vagy tud), és valahogy a dundik, mivel látható, nagyon könnyű céltáblák. Ha lesz egészségkárosodása – ha nem lesz is ő viseli majd a következményeit.
Könnyű belesétálni, értem, de nem igazságos velük szemben. Ha már kritizálunk, inkább tettekért, és nem kilókért tenném:)
Én minden szélsőséget, sőt, inkább mondjuk úgy, kötelezővé tett szélsőséget igyekszem kerülni. Én azt vallom, hogy próbálja mindenki magának belőni a skálán, hogy neki hol jó, vagy urambocsá, válogasson, mint egy svédasztalról. :) És senki se bántsa érte.
A Plus Size modellek is sportolnak (legalábbis akikről én tudok), csak mondjuk nem őrült szinten. Én amondó vagyok, hogy arra mindenképp jó inspiráció, hogy ne csak akkor kezdjünk el élni (utcára menni, strandra bátorkodni), amikor már „készen vagyunk” (ha és amennyiben elérjük ezt az állapotot), hanem akár még hurkával meg így-úgy is.
Az meg már több helyről meg lett támogatva, hogy a testalkat nem feltétlenül mutat egyértelmű következetést az egészséges állapotra. Nem kell az anorexiára gondolni, „átlag” testtel is lehet valaki rosszabb állapotban.
Nagyon szeretem ezt a fotósorozatot, ők mind élsportolók a maguk területén!
https://www.boredpanda.com/athlete-body-types-comparison-howard-schatz/
Egyébként én tökre nem bánom, hogy ebből a #nofilterből trend lett, vagy mozgalom. Ha valaki emiatt fogadja el magát, akkor végeredményben nem mindegy, hogy most milyen trend késztette őt erre? :) Nekem teljesen egál. (És erre lehet mondani, hogy „akinek egy celeb kell ahhoz, hogy elfogadja magát, az már rég rossz”, de az ilyen hozzáállást is szeretem messze kerülni.)
Azért ne felejtsük el, hogy plus size és plus size között is van különbség. Queen Latifah, aki ugyan nem modell, hanem színésznő, pl. eszméletlen jól néz ki. de vannak olyan plus size lányok, akiknek a méretei szerintem semmiképp ne szolgáljanak mintául (ettől még nem cseszegetném őket, csak ugyanúgy egészségtelen mintának gondolom őket, mint az anorexiás modelleket). Itt a sportolók között is vannak nem kifejezetten sovány emberek, na ők még nem ez a „ne szolgáljon mintául” súlyhatár, ők simán beleférnek nálam a rendben levő plus size-ba. Tökéletesen egyetértek azzal, hogy ne csak az menjen az utcára, aki megfelel valamilyen bárki által megfogalmazott szépségideálnak, meg azzal is, hogy mindenki úgy jó, ahogy van, striával, hurkával, szem alatti karikákkal, satöbbi. Csak meg kell találni azt a finom határt, amikor az önelfogadás (ami egészséges és jó) átcsúszik önfelmentésbe (ami meg nem egészséges és nem jó). Persze ezt is csakis saját magunknak, a másoktól jövő cseszegetés felejtős. A saját testünkre viszont érdemes hallgatni, na meg persze a lelkünkre is.
Köszi a kifejtést, így tisztábban látom, hogy hogy látod. És én is hasonlóképp vagyok valamennyire. Én modellből kevés olyan morbidly obese-t láttam, akit mondjuk daruval kellett kiemelni a kanapéról, mert háromszázötven kiló volt. Hogy egy extrém példát mondjak. :)
Hát, végül is ahhoz is celebek, hírességek és címlaplányok „kellettek”, hogy NE fogadjuk el magunkat. Akkor a fordítottjáért miért ne kellenének? :)
A másik, amit még nem szeretek, az az, amikor azért söprik le az asztalról valaki testével kapcsolatos problémáit, mert a másik személyhez képest (legalábbis őszerinte) jobban néz ki. Igen, vékony vagyok, de azért hadd érezzem alkalomadtán én is nagynak a hasamat, jó? Ja, és a skinny-shaming nem megoldás a plus size alkatúak önértékelési gondjaira. Úgyhogy légyszi ne a másik csoport lehúzásával próbáljuk jobban érezni magunkat. No more „botsáska”, és társai, plíz…
Meg amikor kerek nőkre mondják rá, hogy „igazi nő”… hellóbelló, és aki nem úgy néz ki, az micsoda, fapapucs?
Ja, mert „csontokkal csak a kutyák játszanak”, ugyebár. Mint az köztudott… :/
Khm, nem kapcsolódik, de a „jó katona vérben is harcol” kollégista gyönyszemet ismeri valaki?
Én nem ismerem. Mi ez a kollégista gyöngyszem? :)
Mentruáció alatti házaséletre utalna szegény :) Majd még gyűjtök, mindblowing…:)
Basszuuuus…
A 300 kilós modell mondjuk tényleg ritka, de pl. Tess Holiday nálam már feszegeti a határokat. Nagyon nem örülnék, ha mondjuk az utcán hallanám, ahogy valamilyen fat shaming beszólást kap, de épp annyira tartom egészséges mintának, mint a zörgő csontú anorexiást. Ekkora túlsúlynak ezer oka lehet a hormonális problémáktól a családi örökségig, de nem biztos, hogy jó, ha valaki rá akar hasonlítani, vagy egyszerűen legyint magára, hogy „dehát a Tess is milyen jól néz ki”. Ugyanúgy, ahogyan nem jó, ha valaki eszeveszett fogyókúrával sanyargatja magát, mert szerinte az a „modellalkat”. Amint az előbb is mondtam, az önelfogadás szuper, az önfelmentést és az önigazolást viszont már nem tartom annyira szupernek. A kettő közötti finom, gyakran alig észrevehető határra érdemes figyelni, mások véleményétől és ideáljaitól függetlenül.
Mutassak egy pozitív példát? :) https://www.facebook.com/182739338430924/photos/a.182911728413685.35334.182739338430924/893245700713614/?type=1&theater
Igen, ő tényleg helyes. Viszont a titulusáról az jutott eszembe, hogy akkor lesz itt a jó világ, ha már nem lesz szükség pozitív testkép aktivistákra, mert a pozitív testkép lesz az alap. Ahogyan pl. kék szem vagy vörös haj aktivistákra sincs különösebb szükség. Tudom, ettől még iszonyat messze vagyunk sajnos, de reménykedni lehet :) Végülis Capa is mondott olyat, hogy munka nélküli haditudósító szeretne lenni… :D :D :D
A kék szem pont privilegizált (fehér bőr stb.), oda nem kell aktivista, de igen, az elnyomott, félresöpört embereknek fontos a reprezentáció. Jó látni sokféle embert, nem csak ciszheteró vékony, fehér férfit! :)
Nekem egyébként ez a cikk tetszik nagyon, eléggé egyetértek vele (a címe jó provokatív, de gondolom, generálni kellett a kattintásokat :) ): https://www.nosalty.hu/ajanlo/kover-legy-buszke-ra
Nekem az tetszik nagyon, amit oda írt a Melfi nevű hozzászóló. :)
Igen, Melfivel én is tökéletesen egyetértek. Teljesen igaza van abban, hogy gyakran fogyni is úgy lehet, hogy előbb elfogadja magát az ember, és utána módosít egy pár dolgon, immár önszeretetből. Ez igazán jó megközelítés.
Azzal vannak bajaim, amikor maradunk a felületes megközelítésnél: jó vagy te így is anyukám. Vagy első személyben: jó vagyok én így is – és persze közben érzi az illető, hogy nem jó, de talált egy tök jó hivatkozási alapot arra, hogy ne tegyen semmit. Ez persze megint olyan, amit csak belül érez az ember, nem kívülről kell megítélni. Csak az érintett tudja (már persze, ha magával is őszinte), hogy tényleg szereti-e magát, tényleg megvan-e benne a magabiztosság, vagy csak kiírja a pólójára, hogy igen, belül meg ott van a nagy bizonytalanság, rosszabb esetben az önutálat.
A kék szem egyébként valóban privilegizált tulajdonság, de pl. a vörös haj sokáig nem volt az, a középkorban égettek is vörös hajú nőket, mert boszorkánynak hitték őket. Ma viszont már nincs szükség vöröshaj-aktivistákra, mert senki nem akarja kirekeszteni őket, és egyáltalán nincs semmi gond a vörös hajjal. Az lenne a jó, ha a testkép is ilyen dolog lenne, és mind a fat shaming, mind a skinny shaming, meg egyáltalán bármilyen body shaming túlhaladott dologgá válna.
Most viszont még van egy olyan érzésem, hogy ha egy főszerkesztő nem engedi fel a lap címlapjára a csontsovány, kilógó bordájú modellt, és ennek híre megy, akkor ő bátor, és törődik az olvasói egészséges testképével, és szuper. Ha viszont mondjuk épp Tess Holiday-t nem engedi fel a címlapra, és ennek híre megy, akkor ő egy fat shamer, és monnyonle. Ezért érzem azt, hogy messze vagyunk még az ideális állapottól, ahol senkinek sem kell szégyenkeznie a teste miatt, senkit nem bántanak emiatt, és épp ezért nem is kompenzálja túl ezt az egészet. Most még kampány van, és trend van, és nagyon mindenki fel akar ülni erre a „természetesség” vonatra, én meg ezt egy picit visszásnak látom, bár tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy egyszer a ló két oldala helyett végre a tetején üljünk.És persze egyáltalán nem az illető lány munkáját akarom leszólni, ma még igenis nagy szükség van arra, amit csinál, és nagyon jó, hogy önbizalmat ad az embereknek :) Csak tényleg Capa, meg a munkanélküli haditudósító jut eszembe – meg az, hogy sajnos a haditudósítók azóta sincsenek munka nélkül :(
Közben beleolvastam Zsuzsa oldalába, és tényleg szuper a lány (és még italomén is, mint én :D). Ő tényleg pozitív példa, terjedjenek csak az ilyenek :)
Azt gondolom, hogy az szinte sohasem jó, hogy ha a fogyás/hízás szépség-kategória. Nem az. Nem azért kell híznom, mert soványan ronda vagyok, hanem azért, mert a szervezetem nem megfelelően működik emiatt.
A páromnak meg nem azért kell fogynia, mert kövér és ez ronda, hanem azért, mert a vérnyomása, a térdei és a közérzete ezt kívánják. Nem én, hanem az ő szervezete.
Mondjuk azt nem tekintem szépség-kategóriának, ha azért szeretne fogyni valaki, mert szimplán nem érzi így jól magát a bőrében (a hízni vágyás ilyen esetben azért ritkább). Ez a lelki igény is lehet nagyon jó mozgatórugó. Hiszen a lelki egészség is egészségi kategória.
Csak ne azért akarjon valaki fogyni és fogyni és még lejjebb, mert bármilyen topmodell meg a szomszéd azt írja elő.
Viának azonban igaza van, az átlagos kinézetűek is lehetnek rossz állapotban. A kövérség/soványság nem feltétlenül jelent bajt.
Ó, igen, az a bizonyos resting bitchface! Hát, sajnos nekem nagyon bitchface-em van alapállapotban, és ezzel már jó régóta tisztában is vagyok. Kénytelen voltam tisztába jönni vele, ugyanis kb. kiskamasz korom óta nagyon furcsa és érthetetlen visszajelzéseket kaptam/kapok a környezetemtől, amit sokáig nem tudtam hova tenni. Ha két percig csendben voltam és nem szóltam, akkor megkérdezték, hogy „Mi a baj?”, „Szomorú vagy?” vagy „Valami baj van?”. Csomószor kaptam olyat, hogy „Hú, de csúnyán nézel!”, „Milyen szúrós a tekinteted!” vagy „Olyan szigorúan nézel!”, miközben valójában pusztán fáradt voltam iszonyúan. Vagy családi szóváltáskor megkaptam, hogy „Látom, most meg tudnál ölni a szemeddel!”, miközben nem is gondoltam semmi ilyesmire. (Az idézett fél viszont valószínűleg annál inkább. :P ) Vagy amikor családi nyaraláskor egy csoportos utazáson voltunk turistaként, és a csoportvezetőnk a második nap végén megkérdezte tőlem, hogy „Te nem tudsz mosolyogni?”. WTF!? Dehogynem tudok mosolyogni, hogy a fenébe ne tudnék? Csak éppen amikor figyelek valaki előadására (a csoportvezetőére… duhh!), akkor mire fel kéne mosolyognom???
Szóval a sok furcsa visszajelzésből kénytelen voltam leszűrni, hogy van valami az arcommal, amit nem én irányítok. :D Rá kellett jönnöm, hogy amikor „alapállapotban” van az arcom, és számomra (belülről) egy tök semleges fejem van, akkor azt kifelé mások máshogy értelmezik, mint amilyennek én szánom (neutrálisnak). És ilyenkor leszek én a: szomorú/ dühös/ búval baszott/ komor/ barátságtalan/ arrogáns/ mosolytalan/ zárkózott/ távolságtartó/ rideg/ hűvös/ savanyú arcú/ morcos/ undok/ pökhendi/ beképzelt/ fenn hordja az orrát / szigorú szemű/ ….stb. Pedig valójában egyáltalán nem érzem magam ilyennek. (Na jó, talán a zárkózott az részben igaz.) És emberek meglepve tapasztalják, hogy milyen vagyok valójában, amikor a látszat ellenére mégis szavaznak nekem annyi bizalmat, hogy megpróbáljanak ismerkedni velem. Emlékszem, egyetemi csoporttársak 2 év után, némi alkoholos befolyásoltság hatására mertek csak beszélni nekem arról, hogy miket gondoltak rólam először. (Nem túl pozitívakat.) I don’t make a good first impression. :(
Nem is tudom eldönteni melyik esik rosszabbul: a félreértelmezett negatív visszajelzések, vagy az, ha éppen mégiscsak mosolygok, és akkor megkérdezik nem ritkán némi gúnnyal a hangjukban, hogy „Nahát, tudsz te ilyet is?”. :(
Nem tehetek arról, hogy olyan arcom van, amilyen, és hogy alapból nem áll mosolyra a szám. Tudom, hogy mások számára barátságosabbnak tűnik, ha valaki mosolygós, de az arc csak külsőség. Iszonyú rosszul tud esni, hogy ennyi rosszat, ennyi rosszindulatot, gonoszságot feltételeznek valakiről (rólam), pusztán külső alapján. Légyszi, kedves Urban Eve olvasók, Ti ne tegyétek ezt másokkal! A bitchface mögött érzékeny lélek lakik. Lehet, hogy mi, bitchface-ek nehezen tudjuk kifejezni az érzelmeinket az arcunkkal, de ettől még a legtöbb esetben kedves emberek vagyunk belül. :)
Persze a legrosszabbul azoktól esik a félreértelmezés és a negatív visszajelzés, akik elvileg már jó régóta ismernek, mint pl. anyámtól vagy barátnőmtől. Gimnáziumi barátnőm legutóbbi találkozásunkkor mesélte, hogy olvasott egy könyvet ezekről a személyiségtípusokról, hogy szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus, és hogy mik a jellemzőik, hogyan lehet felismerni őket. Azt mondta, hogy „Na, a melankolikus típus jellemzésének olvasásakor egyből a te híresen savanyú arcod ugrott be!”. Na, mondom, nagyon jó. :( Ezt már nem tettem hozzá, csak magamban gondoltam, hogy rendkívül örülök annak, hogy tizensok év barátság után ez az első (és egyetlen?), ami beugrik neki rólam: az én híresen savanyú pofám. :( Ennyit jelentek neki? Ennyi vagyok neki? Egy savanyú pofa? Hát, köszönöm. :/ Nagyon rosszul érintett.
Ajánlanék is kettő videót. Ha valaki meg akarja ismerni a bitchface-jelenséget, és szeretné többet nem félreértelmezni a magamfajta savanyú pofákat, akkor ezek szerintem jó kiindulási alapot jelenthetnek:
https://www.youtube.com/watch?v=3v98CPXNiSk
https://www.youtube.com/watch?v=twO293UQ_MQ
Nem mindenki bitch, akinek bitchface-e van. Sőt! :)
Ez a „olyan csúnyán nézel” meg a többi annyira dettó nálam!! :D Már kezdtem aggódni, hogy egyedül vagyok a szomorú-gonosz-csúnyán néző-szigorú fejemmel.
Nálam is ugyanez, ez a szomorú-gonosz-csúnyán néző-szigorú arc nagyon jellemző rám.
Brigi_87, az egyetemi csoporttársaim és sok ismerősöm pont ugyanígy volt velem. A barátaim szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy elsőre nem voltam szimpatikus (a bátrabbak úgy fogalmaznak h kifejezetten unszimpatikus voltam), csak azután változott a véleményük, miután többet beszélgettük.
Sajnos a mindennapi életben is nagyon nagy hátrány, hogy mindenkinek az az első benyomása, hogy mogorvának, már-már gonosznak tűnök, pedig csak ilyen a fejem. Sokszor rosszul esett, hogy ennyivel le is írtak. Egy ideje már eljutottam arra a pontra, hogy ez nem csak szimplán rosszul esik vagy zavar, hanem negatívan hat a hétköznapokra és a szakmai kapcsolataimra is. Persze, azokkal az emberekkel nem kell foglalkozni akik ebből ítélnek meg, nem kell barátkozni velük. De igenis sok olyan helyzet adódik, mikor nagyon számít, hogy más emberek (ismeretlenek) hogy viszonyulnak hozzám (akár hétköznapi, vagy szakmai dolgokban is), sok múlhat ezen. Mondhatom, hogy nem érdekel, de sokszor igenis hátrányosan érintett. Elfogadtam, hogy nekem is a resting bitchface az arcom alapállapota (csak eddig nem tudtam, hogy így hívják :D ), de ez nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom kihozni belőle a maximumot. Úgyhogy a hosszú sötét hajamat (ami amúgy még tovább fokozta a szomorú-gonosz-csúnya-szigorú nézésemet :D ), rövidebbre vágattam és világosabbra melíroztattam pár éve, így már nem tűnök annyira szigorúnak, még akkor se ha nagyon elgondolkodok valamin :D A hatás tényleg meglepett, az emberek egyből máshogy viszonyultak hozzám, nem kell nagy dolgokra gondolni, például az boltban többször rám mosolygott az eladó, és úgy tűnt, hogy sokkal előzékenyebbek lettek velem.
Persze nem feltétlenül ez a megoldás, vagy az egyetlen megoldás (az lenne a legjobb ha az ember nem ítélne első ránézésre), de nekem ez így jó.
Sminkelésről: keveset sminkelek, pár hónapja kezdtem el egy kis CC-krémet és pirosítót használni, előtte semmit sem. Éljen a középút :D
Ez olyan szomorú. Én mára már óvakodom azoktól akik:
1: megmondják mit érzek-hogy érzek- hogy kéne éreznem
2: megmondják milyen vagyok.
Ha nem veszik a fáradtságot, hogy hozzátegyék azt, hogy ”ilyennek-olyannak TŰNSZ számomra, igaz-e?”, hanem csak odavágják tényként a SAJÁT, ráadásul nem valós érzelmeimet, akkor nem szeretnék velük többet kommunikálni.
A másik, amire ugrom, az az „ilyen-olyan VAGY”. Legfeljebb a viselkedésem minősítheti bárki, „nem szépen viselkedtél, ez nem volt kedves…”. Nem hangzik nagy dolognak, de ennyi a különbség a korrekt kommunkikáció és a passzív-agresszió között (ha van pszichológus, javítson ki:)).
A barátom pszichológusnak tanul, felolvastam neki a kommentedet, egyetértett veled. :) Igen én is rostálom magam körül az ilyen embereket egyébként… A kedvencem, amikor valaki megmondja, hogy te ilyen vagy olyan vagy és aztán mindegy mit teszel, ragaszkodik hozzá és folyamatosan hajtogatja, ismételgeti neked. Például, hogy „mindent túlreagálsz” és addig mondogatja, amíg már a legkisebb célzására is ugrasz és akkor jön az „ugye én megmondtam, hogy ilyen vagy”. Csak tudnám mit éreznek ezek az emberek…
Szerintem valami ilyet: „Ma is megmondtam 4 embernek, milyen, juhhé, nélkülem nem tudta volna! Annyira hasznos vagyok!”
Mostanában kezd komolyan zavarni, hogy úton-útfélen gonoszak vagyunk egymással. Szándékosan letesszük egymást rutinszinten, ronda megjegyzéseket hallok mindenhonnan. A mosolygás meg valami kics, mindenki úgy őrzi mintha elfogyna vagy nemtudom. Rendszeresen rámosolygok emberekre és nem viszonozzák ÉS fiatal lányok. valahogy kiment a divatból kedvesnek lenni:(
Vagy csak pótcselekvés, mert addig sem kell magával szembenéznie, amíg másokat piszkál… Ilyenkor „otthon” nagyobb baj van. Szálka, gerenda, satöbbi.
Én is utálom a gonoszságot, keresztbetevést, fúrást, rivalizálást.
De most tényleg.
Ú, ezt a mosolygás dolgot nem úgy értettem, hogy akkor mindenkinek kell, jó? Bitchface forever:)
Van ám inverz-bitchface is, amikor eszedbe jut valami aranyos vagy vicces, és elmosolyodsz, akkor meg jön a „TE MEG MIN VIGYOROGSZ?!”.
És a sors fintora, hogy mindkettőt birtoklom. :D
O YEAH, amikor a kinézetedből megmondják, milyen vagy! Persze, értem én, evolúciós előnynek számított az őseinknél, ha valaki első ránézésre fel tudta mérni, mire számítson a másiktól (pl. ütni érdemes-e, vagy behódolva felkínálni valami ajándékot, hogy a másik ne üssön). De nem vagyunk elvileg már egy icipicit fejlettebbek ennél?
A kedvencem az volt, amikor valaki megsértődött, hogy szóvá teszem, hogy egyfolytában sérteget (vicceskedve, de bántóan). Még neki állt feljebb: „Azt mondják, ti kövérek lazák és vidámak vagytok… hát nem is!” Anyááám… A testalkatomból próbálta megtippelni, hogy mennyire bírom a „csipkelődést”? Hát bocs, a háj csak a hidegtől véd, a sértésektől nem! (Ugyanezt hallottam már „de hát a fogyatékosok lazák és viccesek” verzióban is. Erre még durvább hivatkozni, amikor valakibe belegázolnak humor címén.)
Atya. Úr. Isten. Ez a „fogyatékosos” kiverte a biztosítékot.
Teljesen egyetértek Veled!
En is bitchface vagyok. Mar ertem, miert nem ul mellem senki a buszon
A válaszok válaszait nem olvastam el, de mikor megláttam ezt a kommentet, az első gondolatom volt az, hogy „végre, nem vagyok egyedül” – az utóbbi időben egyre inkább zavar, hogy milyen az arcberendezésem (részben tudni vélem az organikus okát is), és hogy mosolyogni se nagyon tudok úgy igazán, többnyire akkor nézek ki „semlegesen” (nyitott szájjal nem megy, nagyon nemszépek a fogaim, az egy más történet, nem szeretem látni fotókon)…. És igen, tőlem is kérdezik gyakran a szüleim, mikor talán épp dúdolgatok is magamban (!), hogy már megint mi bajom van…
A barátnődtől ez nem volt szép…. Nekem van olyan gimis barátnőm, akinek mikor ezt a problémámat felvázoltam, nem is értette, mivel észre se vette, hogy alapesetben is lefele görbül a szám sarka.
A videókat külön köszönöm, így már kicsit máshogy állok ehhez az egészhez. ♥
-Sminkelésről: nem szoktam, csak nagyon ritkán, valahogy ez kimaradt nálam ,de van, amit próbálgatok (vagy szeretnék kipróbálni).
Fejlemények barátnő-ügyben: Ma találkoztam a fent említett gimis barátnőmmel és beszélgettünk. Nem terveztem, hogy direkt erre tereljem a szót, és végül is nem is én hoztam szóba, de kilyukadtunk a resting bitchface témánál. Nem tudom már szó szerint idézni, de lényeg az, hogy a pasijáról mesélt, és mondta, hogy „Kívülről olyan… bunkónak tűnik…amíg meg nem ismered. Mert valójában nem az.” *szünet* „Kicsit olyan, mint Te.” *szünet, itt kapcsolt, hogy mit mondott* „Mármint nem úgy értem, hogy bunkó, hanem nem az a nyitott, mindenkivel közvetlen típus.”
Itt jött az a rész, hogy sérelmeztem, hogy le”bunkó kinézetű”-zött először engem, még ha akaratlanul is. Aztán ennek apropóján megemlítettem, hogy a múltkori beszélgetés is mennyire rosszul esett nekem, amikor le”savanyú arcú”-zott. Aztán elkezdtünk vitatkozni erről, hogy ő nem érti (ezek után…!), hogy miért sértődöm meg ezen. Én meg mondtam, hogy nem sértődöm meg, csak rosszul esik, mert ez egy olyan dolog, amiről nem tehetek. De hogy ő nem érti, hogy miért esik rosszul, miért törődöm vele. Merthogy szerinte az szokott rosszul esni az embernek, amit nem tud elfogadni magában. Mondom, igen, ez így van. De hogy miért nem tudom elfogadni? Meg, hogy ez olyan, mintha a fa bútorra azt mondod, hogy ez fából van, mert ez az igazság, és ezen valaki megsértődne.
Szóval minden igyekezetem ellenére nem tudtam megértetni vele, hogy miért esik ez rosszul nekem. Szerintetek hogyan lehet valakinek elmagyarázni, hogy miért rossz (érzés) bitchface-szel élni? Hogy miért esik rosszul, ha szóvá teszik, hogy mogorva képem van? Stb.
Aztán ő meg arról kezdett mesélni, hogy ő meg pont az ellentéte a bitchface-nek. Neki meg állítása szerint olyan „hülyegyerek” feje van, hogy akármit csinál, akárhogy öltözik vagy hordja a haját, neki sok évvel fiatalabb kinézete és mosolygós arca van, és emiatt nem veszik komolyan. És hogy ez tényleg egy valódi probléma… *szünet* Itt megint kapcsolt, és leesett neki, hogy mit mondott. „Mármint, mindkettő valódi probléma, csak neked az, nekem meg ez a problémám.”
Összegzésem a mai napról: Ehhhh…… *morcos bitchface*
Elég fura nekem, hogy „csak az esik rosszul, ami zavar magadban amúgy is”… Ezzel megint hárítja a felelősséget! Én mondhatok rólad akármit, mert ha megsértődsz rajta, akkor neked van vele dolgoznivalód, én meg csak rendes vagyok és rámutattam egy (újabb!) hiányosságodra! Köszi, kedves önjelölt tanító, inkább keress valaki mást, akivel szórakozhatsz. :/ Ugyanezek az emberek játsszák azt, hogy „Nem akarlak, megbántani, de…”, majd mond valami iszonyú bántót. Attól, hogy elé teszi, hogy nem akart megbántani, még nem lesz kevésbé bunkó a folytatás.
A másik ilyen cukiság a „ha valamit nagyon utálsz vagy ellenzel, az azért van, mert benned is megvan ez a tulajdonság, és igazából azt utálod”. Hogyne, nyilván népírtó, rasszista, szexista homofób vagyok titkon én is, de annyira titok, hogy én sem tudok róla.
Most olvastam vissza amit én írtan az én barátnőmről, és gyorsan javítanám, hogy nem úgy nem vette észre, hogy nem érdekelte, mi bánt engem, hanem egyszerűen nem az volt számára a legfontosabb bennem. :))
Ez a beszélgetés számomra is furcsa…
Ez a „nem akarlak megbántani” és mond valamit szerintem is szörnyű, mert egyrészt ha valakivel beszélgetek, nyilván nem akarom bántani, másrészt ha már ilyet mondok, akkor a lehető legfinomabban fogalmazok, rengeteg más pozitív megerősítés után. Hasonló „szépség” a „most őszinte leszek” – miért, amúgy meg nem?
A „resting bitchface”-re mondhatnám, hogy „the story of my life”… Az én arcom annyira erőteljesen tükrözi amiket belül érzek, hogy a szimpla „semmilyen” arckifejezésemet a legtöbbször rosszindulatúnak vagy nagyon rosszkedvűnek dekódolják, ami nagyon bosszantó, mert hát mégsem vigyoroghatok állandóan mint a tejbetök, hogy mások ne érezzék kellemetlenül magukat, amikor rám néznek.
Most így belegondolva én ki vagyok békülve a sminkmentes arcommal. A bőrömet nagy odafigyeléssel ápolom, natúr sminket szoktam csak feltenni és én is inkább abba fektetek energiát meg pénzt, hogy jó minőségű, a bőrömnek megfelelő krémeket, pakolásokat használjak. Nincs is emlékem arról, hogy valaha komoly hadilábon álltam volna magammal ilyen téren, bár azért, amikor szembejönnek az utcán gyönyörűre sminkelt lányok, akkor megjelenik bennem egy pillanatra a kisebbségi komplexus… Mert hiába van azon a lányon 2 kg smink műszempillával stb, és hiába tudja ezt az agyam, attól még a szépség illúziója megmarad és az pillanatnyilag mindig erősebb. De ezeken a pillanatokon kívül jól megvagyunk, én és a resting bitchface-em. :)
(egyébként praktika, ami nekem segített, amikor meg akartam szokni a fejemet: egyrészt fokozatosan csökkentettem a smink mennyiségét, így fokozatosan szokott hozzá a szemem a „meztelen” arcomhoz, másrészt ha otthon vagyok sokat egyhuzamban – és ezt főleg nyáron jó megcsinálni, mert akkor azért szebb a bőrünk – akkor egyáltalán nem hordok sminket pár napig! Csak az első két nap lesz fura, aztán elkezdem szépnek látni magam és az annyira jó, plusz a bőröm is pihen. :) )
Az itthonmunka nagy előnye, hogy simán el lehet lenni hosszú napokig (hetekig, khm) smink nélkül (a bolt közönsége is élvezheti gyönyörű fejemet). :)) Ezzel kárpótolom szegényt, amikor a néhanapi forgatások/fotózások miatt intenzíven igénybe van véve. (Telibe világítva öt reflektorral egészen más látszik, sminkkel kell elérni azt a hatást, mint amit én itthon öt perc alatt elkészítek és elégedett vagyok a kinézetemmel – de azt nem is éri utána erős fény, hogy minden kis szirszar beárnyékolódjon.)
Tavaly nagyjából ilyenkor volt egy nagyon sűrű időszakom, utána hetekig nem akartam sminket látni, a hajam pedig úgy kidöglött a besütésektől, hogy fogtam, és ahogy volt, szárazon rányomtam egy fél tubus hajpakolást. Hú, de jót tett neki.
Én szeretek és tudok is sminkelni, szeretem az arcom utána. Viszont kellőképpen lusta is vagyok hozzá. Nem annyira a felrakáshoz, inkább este a lemosásához (esküdni mernék, hogy a bőrömön valami sminkmágnes van, ami nem engedi, hogy lejöjjön, maximum csak hogy elkenődjön). Úgyhogy a köztes megoldás: egyik nap sminkelek, másik nap nem. Nem direkt találtam ki, így alakult.De örülök neki. Jártam már úgy kollégával, hogy amikor egy nap bejött smink nélkül, én is betegnek néztem. A mellettem ülő csajsziról pedig el sem tudom képzelni, hogy nézhet ki valójában. Azt hiszem, én nem fogok így járni :D
Nekem nagyon bejött a mikroszálas sminklemosó kendő, próbáltad már? Oda kell figyelni, hogy minden használat után mosni kell, tehát érdemes többet beszerezni, de tényleg nagyon kíméletes, jól leszed mindent, sima langyos vízzel. Nem kell hozzá nyúzni, tépni a bőrt. Utána micellás vízzel áttörlöm (Biodermát használok már évek óta), és kész.
Általában nem sminkelek, a környezetem így szokta meg az arcomat, nem néznek rám furán. Viszont egyesek hajlamosak azt hinni – noha sosem mondok olyasmit, amiből ezt lehetne leszűrni – , hogy azért nem festem magam, mert elvi kifogásaim vannak ellene; sőt azt is feltételezik, hogy elítélem azokat, akik sminkelnek. Ne már!!! A hajam sem azért barna, mert utálom a szőkéket meg a vöröseket, hanem mert így születtem és/vagy mert így tetszik. Olyan ez, mint magyarórán a „mire gondolt a költő”. Néha az ember a tetteivel és a kinézetével nem akar semmi grandiózus, világmegváltó üzenetet kifejezni – egyszerűen csak úgy érzi jól magát, ahhoz volt kedve, és kész. Lécci, hadd legyen már jogunk ehhez!
Amen, sister!
Az meg aztán főleg vattafák, amikor jönnek a „jó feminista nem sminkel” c. dumával. Nehogymáhogymáhogy.
Vattafák, vattafák… 3 percembe került:) Ilyen kilombosodott fültisztítópálcikának képzeltem őket:))
Lobognak a szélben a vattafááááák…!
“jó feminista nem sminkel”
Hát persze, és melltartót sem hord, mert szabadság meg minden. És pofon vágja a férfit, aki előreengedi az ajtóban. :-)
A melltartóégetés ugye tudod, hogy csak mítosz? A melltartóégető feministák olyanok, mint a jeti, mindenki csak beszél róluk, meg ijesztgetik velük a gyerekeket. :D
Amúgy ki az, aki eléget egy melltartót? Egy vagyonba kerülnek, és kincset ér, ha végre találsz olyat, ami jól tart és kényelmes! Hülye leszek égetni! :D
:))))) vattafák ezen nagyon jól esett Via :D
Szívemből szóltál! :)
csatlakoznék. sosem sminkeltem bár kipróbáltam – nem éreztem jól magam „benne” és nem is hiszem hogy jól állt, nem voltam én én – ettől még másoknak, sokaknak jól áll és tulajdonképpen az a lényeg hogyha ők jobban érzik magukat úgy, másmilyenek is. nekem egyébként még nem sikerült elfogadni a fejem, az arcom stb. de azért hordom :) úgysincs választásom :D
Én pont azért szeretek sminkelni, mert a zacskón kívül (azért már nem érzek olyan nagy késztetést:)) ez az egyetlen módja, hogy kicsit változtassak rajta. Meg mert fun:) Az egyetlen, amit nem tudok magamon natúrban tolerálni, az a szemöldök. Ahhoz kozmetikus, festés szedés és már megvan az alapkomfortom:)
Én azt élvezem, hogy ez is egy plusz önkifejezési felület. Tudok játszani a színekkel, formákkal. Mint mikor a jegyzeteim szélére rajzolgatok, csak ez az arcom. :D
„nekem egyébként még nem sikerült elfogadni a fejem, az arcom stb. de azért hordom :) úgysincs választásom :D”
:-)
Én most a bokámon lévő műtéti heggel vagyok így. Egyelőre odáig jutottam, hogy már csak mérsékelten utálom. Szerintem mire újra tudok majd járni, addigra azt a szép hosszú csíkot is elfogadom, hogy mostantól az is hozzám tartozik.
Kedves ismerősöm nyitott szívműtét nyomával él – a teljes mellkasán. Van, akinek gerincműtét hege van végig a nyakán. Én meg örülök, hogy élnek, úgyhogy nekem ezek gyönyörű hegek. ♥
„Kedves ismerősöm nyitott szívműtét nyomával él – a teljes mellkasán.”
Anyunak is olyan van. ♥
Amúgy nincs különösebb bajom a bokámmal (azon kívül, hogy még fáj :-) ), csak ahogy te is írtad, az elfogadás is folyamat. Idő kell, míg megszokom. Ha felépülök, utána már úgyis csak arra fog emlékeztetni, hogy mekkora mázlista vagyok, hiszen ha kicsit is pechesebben esik az ember, simán le lehet bénulni vagy meg lehet halni egy egyszerű lépcsőn is. Pollyanna rulez. :-)
Nekem most 4 évesek az epeműtétes hegeim, tök megszerettem őket. 4 picike lyuk, már elképzelni se tudom a pocakomat nélkülük. :) (Az egyik nagyon jó meteorológus, néha szurkál és előrejelzi a frontot! :D)
D. Tóth Kriszta az egyik példaképem :)
Az arcápolás és smink terén mondjuk én mindig eléggé rebellis voltam. Anyukám kozmetikus, ennek ellenére (vagy pont ezért?) hosszú évekig nem foglalkoztam a bőrömmel, az arcommal. Alapból fiúsabb típus voltam tinikoromban, így nem igazán jött szóba a smink, igaz, a ha próbálkoztam, általában bénán sikerült.
Mivel gyakorlatilag soha nem sminkelek, rám nem szokták mondani, hogy beteg vagyok, mert így szoktak meg. De tényleg sokat dob az emberen a ‘natúr’ smink, úgyhogy már ezzel szemezek egy ideje, hogy majd kipróbálom.
Szerintem ez is olyan, mint amikor valaki szemüvegről kontaktlencsére vált, levágatja/befesti a haját. Feltűnő az eltérés a megszokottól, ezért teszik szóvá.
Én most ezzel virítok. Meg élénk színű körmökkel. Vihíííí. https://www.urban-eve.hu/2015/02/18/sminkmanifeszto-tavaszra/
:) az a jó, hogy ha bármikor meggondolom magam, tudom, hogy hol kell keresni a „tananyagot” (SminKedd :))
Én csapongok, mesebeli a sminkszokásom, hol van, hol nincs! :D Vagy van valami köztes átmeneti állapot.
A „csak szájat sminkelünk” mozgalom keretében beszereztem egy fekete szemüvegkeretet, már alig várom. Komolyan, mintha szemkontúrom lenne! :D Csütörtökön megyek lencsét csináltatni bele, vuhú, hipstertitkárnő leszek esztékákeretben!
hú erre kíváncsi vagyok :) HipsterVia
Majd lövök vele egy szelfit, ha megkapom. \ 0 / (Amúgy úgy nézek ki benne, mint anyám 30 éve. :D ♥)
Nekem van bibibíííí:))) És totál nem csak öltöztet, plusz 30 IQ pontot rámdob:) Az, hogy végre látok meg bónusz:)
Na, akkor felveszem, és mindenki hirtelen elhiszi majd nekem, amit eddig mondtam. :D
„A testeden a növekedésed, sőt, terhességed striái. A császármetszés nyoma a hasadon.”
Csíkos csípővel, öt hónappal a császármetszés után, ez a modat most nagyon kellett! Köszi :)
Na figyi, nekem is vannak striáim, pedig nem is szültem még. De jobbat mondok, a férjemnek is van, pedig ő aztán nem is fog szülni! :) Csak sikerült egy nyár alatt 15 centit nőnie egyszerre valamikor tizensok éve. :) Tigrisek vagyunk. ♥
Én vértigris. Havonta átváltozom, szőrösödöm meg minden:) Call me Dali:) Ilona Andrews valaki?
Csak láttam a nevét egy londoni geek boltban. :) Magyar néni vérállatokról ír?
Én zebrát szoktam mondani, de a tigris jobb :) A fenekem meg karfiolos, szóval kész állat- és növényhatározó a testem :D
Szerencsére többnyire pozitívan és humorral állok a kérdéskörhöz, de azért vannak az embernek rossz napjai.
Persze, hogy vannak. Nekem ez egy örök folyamat, nem hiszem, hogy valaha „kész” leszek. Próbálok mindig visszatalálni az elfogadáshoz és az önszeretethez.
Nagyon tetszik, amit J. K. Rowling írt, hogy „tényleg a legrosszabb tulajdonság, amit egy emberről el tudunk mondani, az, hogy kövér?” És most komolyan. Egy „magára valamit is adó nő” az én szememben előbb legyen jófej, vicces, tájékozott, szorgalmas, elfogadó, nem bunkó, estébé, és onnantól kezdve letojom, hogy milyen a sminkje vagy hogy be van-e tűrve a blúza a szoknyába vagy tízezres parfümöt visel-e.
Orosz születésű elvileg, a férje amerikai, együtt írják a valaha volt legjobb urban fantasy-ket. Naggggyon nagy kedvenc, van Dali nevű vértigrise, aki vak mint a denevér:) (és akkor itt: Kim Harrison forever szintén:))
És nagyon bocsi, hogy off topic voltam:)
Tudod, hogy nem harapok érte (ha már vérállat). Azért is kérdeztem rá. :)
A karfiol valójában virág, tehát nem vagy messze a liliomtestűtől:)
Lesz-volt ki mit olvas poszt? (nem beleugat, tudom van Moly… :)
Bedobjam a „Fejezd be a mondatot”-ba néhanapján?
Beeeee, beeeee!!! (és Shaun the sheep is kedvenc:))
Az én párom szerint a stria szexi :) ez óta tökéletesen elégedett vagyok a testemmel :) (az arcommal vannak még gondok… )
Nekem az tetszik, hogy ott olyan szép gyöngyházas a bőr. KAGYLÓVAGYOK KAGYLÓVAGYOK
21 évesen végre eljutottam arra a szintre, hogy kilépek a sminkes videók bűvköréből és nem rakok három kiló korrektort a szemem alá egy átlagos hétköznapon, nem stresszelek a szemhéjtussal, ha nincs kedvem és nem rettegek azon, hogy mi lesz, ha meglátják a pattanást a homlokomon. Engem nem zavar másokon, őket miért zavarná? És ha mégis, kit érdekel? Én nem ártottam senkinek. ;)
Örülök, hogy végre csöpög(et) valami értelmes a médiából és nem etetik tovább az amúgy is túlsúlyos önbizalomhiányunkat, amit az évek során jócskán felhizlaltak.
Karikás a szemem, mert egész éjjel olvastam, tessék díjazni az intelligens nőket!
Ez velem rendszeresen megtörténik, a saját ANYÁM egyből főzi a teát, ha natúrban megyek:)
Milyen tea való ilyen fejre? :D
GYÓGY:)
A resting bitchface jelenleg az új kedvencem, tumblr-ön már annyiszor szembejött velem gifsetek kíséretével. Nem mindenki születik boldog arckifejezéssel, ha épp nem vigyorog teli arccal.
Én is díjazom Kriszta kezdeményezését. Miért kötelező nap mint nap tökéletesre mázolt arccal megjelenni itthon is? Ezzel az elvárással ébresztünk önbizalomhiányt az épp felnövő nemzedékbe, vagy keserűséget a felnőttbe, mert ő nem olyan „szép és tiszta bőrű”, mint az adott sztár, akinek az arca ott villog lépten-nyomon, minden sarkon.
Én azzal vezetem le a feszültséget, hogy az arcomat piszkálom, ezért nagyon sokszor gyulladt, sebes a bőröm. Nagyon sokan kérdezik, miért csinálod? Ha nem bántanád magad, akkor sokkal szebb lennél. És ettől a falnak tudnék menni, mert bár tudom, hogy nem lenne szabad, mégis csinálom (aztán meg jól utálom magam érte, de ez már csak részletkérdés).
Szépek vagyunk. Természetesek. Mert MI vagyunk. Pont.
♥ Ne utáld magad érte, más meg a körmét rágja, itt a mögöttes stresszt lehet maximum feldolgozni. A bőrcsípkedés, trichotrillomania is valós dolgok, előbbi nekem is volt pár évig serdülőkoromban. És körömrágós pár évem is volt még kisebb koromban.
Arra azért figyelj oda, hogy tiszta legyen a kezed, és mondjuk ne a BKV-n csináld. BKV-s kézzel amúgy sem szabad az archoz nyúlni, szemed dörzsölni, stb. Nagyon durva bacik vannak a kapaszkodókon a tömegközlekedési eszközökön. Brrrr.
Ó, nem, nem, csak itthon, négyfal közt :) Köröm melletti bőr rágcsálása is volt, meg körömrágás, azokról szerencsére sikerült leszoknom, bár néha-néha elkap a hév, de igyekszem odafigyelni, főleg, hogy most megerősödött a körmöm és végre nem repedezik lemezekre.
Nekem arra nagyon bevált az üvegből készült körömreszelő, mert csiszolja, nem vágja, mint a csipesz. Kicsit hosszadalmasabb használni, de megéri!
Ez nálam most nagyon betalált.
A hétköznapokban ugyan sminkelek, de csak a szememet emelem ki, mert a teljes szőkeségemmel nélküle láthatatlannak érzem magam.
Viszont, nem szégyenlem és takargatom a rosacea-tól pirosas arcomat, a ciklusom alatt időnként eljövő pattikat, és mostanában már a korrektorról is leszoktam, és bizony akadnak karikáim, mondjuk nem durvák. De száraz a bőröm és hámlok, és még sorolhatnám.
Néha elgondolkodok azon, hogy ez így túl kevés, hogy igenis nekem is babapopsi kéne az arcbőröm helyére.
Köszönöm, hogy megerősítettél benne, igenis, ez így (is lehet) normális.
♥
Láttál már kipirosodott babapopsit? :D Még a babapopsi sem babapopsi! :D
Én újabban nagyon eltoltam a hangsúlyt a táplálásra — szérumok, krémek, stb. Inkább abba fektetek, mint egy csomó drága alapozóba. De ha durva napja van az arcomnak, és úgy érzem, hogy sokat kell rajta javítani, mert kirügyeztem, akkor is igyekszem azt egy szeretetből kiinduló érzéssel csinálni, tehát semmiképpen nem úgy sminkelek, hogy közben szégyent érzek, vagy azt, hogy ez így undorító és ronda, és gyorsan el kell tűntetni. Megnézegetem az arcom smink nélkül is, és megállapítom, hogy semmi baj velem. Így egész más, mint kényszeresen bújkálni. Néha nehéz még mindig, de haladok.
Ah, irigykedek, és felvettem a 10 éves tervbe, hogy megbarátkozzak a krémekkel és a krémeckedéssel. Jelenleg ami tőlem telik, hogy békén hagyom az arcom. Bár tervben van egy jó rutin, mert valószínűleg csak az a bajom, hogy nem szívódik be, ragacsos maradok tőle órákig, diszkógömb lesz az amúgy száraz fejemből, kukacokban mállik rólam a krém…
Van egy közepes fedésű BB krémem, azt használom, amikor valahova ‘ki kell nézni’, és kiöltözök, akkor ‘kisminkelek’. Mondjuk nekem könnyű, alapból nincs nagy baj a bőrömmel.