Myri írta:
Már 9 hónapja összeköltöztünk a párommal egy nagyon szép 2 szobás, felújított lakásba. Tegnap felhívtak minket, hogy egy hónapunk van elköltözni, eladják a lakást. Teljesen hidegzuhanyként èrt… Egyáltalán nem számítottunk erre… Nagyon-nagyon csalódott vagyok, mert hosszútávra beszéltük meg a főbérlővel. Nagyon szeretek itt lakni és el se tudom képzelni, hogy más lakjon itt, de nincs annyi pénzünk, hogy megvegyük. Esetleg tudnál abban segìteni, hogy jussak túl ezen a válságon? Hogy „búcsúzzak” el a lakástól? Egyelőre fogalmunk sincs hol fogunk lakni, de biztos, hogy nem ilyen körülmények között! Tudom, hogy minden okkal történik és biztos megszokom majd az új helyet… de most még azt se tudom mitévő legyek! Nagy szeretettel gondol Rád: Myri
Átérzem a helyzetet — én is nagyon tudok kötődni helyekhez, és a dolgot nehezíti, hogy lassan alakul ki ez a kötelék, utána viszont mély lesz, és annál jobban fáj, ha el kell szakítani. És van egy átmeneti keresem a helyem-időszak az új helyen, amikor csak úgy lógsz a levegőben, mint egy madzagon lóbált répa… és még ha vissza is tudsz menni a régihez, az már nem olyan. Az új meg még nem olyan. Ez elég rossz, és nekem olyan, mintha nem kapnék levegőt, és vannak pontok, amikor úgy érzem, hogy biztos, hogy most aztán már soha nem fogom magam otthon érezni sehol. És akkor aztán mégis.
Fogalmam sincs egyébként, hogy mitől lesz az új falak között is egyszer csak „otthon”. Bevált receptem nincs rá, mert nekem soha nem egyből történt, hogy kényelmesen, otthonosan éreztem magam, inkább kialakult. Egyszercsak valahogy a rutin, meg a megszokás megteszi a hatását. És persze az se mindegy, hogy olyanok vannak ott, akiket szeretek, meg ott a motyóm is. Ez most a negyedik „otthonom” életemben, és miközben tudom, hogy szeretnék majd egyszer máshol lakni a jövőben (például olyan helyen, ahol van terasz! :)), valahogy ezt úgy kéne kivitelezni, hogy ne fájjon annyira, hogy ezt itt hagyjuk, mert nagyon-nagyon megszerettük. De ez még nagyon odébb van, mindenesetre néha eszembe jut, és akkor szorongok rajta egy kört.
Hogy mit tudsz csinálni költözés előtt? A technikai részét hagyjuk (itt írtam róla korábban, majd ha ott tartotok, olvasd el!), most jöjjön az érzelmi.
1. Bőgj, ha kell. Komolyan. Nem vagy idióta, ha megszerettél egy helyet, vagy kedves emlékek kötődnek hozzá, és ehhez az sem feltétlenül kell, hogy életvitelszerűen élj ott, elég, ha mondjuk ott nyaraltál. Akkor is bőghetsz majd, ha később eszedbe jut, hogy milyen jó volt itt. Én még közel tíz év elteltével is bőgök, ha elmegyek a nagymamám háza előtt (ő már nem lakik ott, de néha megsimogatom az ajtót kivülről). Nyilván nem konkrétan az épület miatt sírok, csak amiatt, hogy nekem mit jelent mindaz, ami ott történt, aki ott lakott. De ezt akkor is az a lakás képviseli.
2. Fotózz! Amikor előszedek néhány régi fotót, azon kívül, hogy az embereket nézem, arra is rácsodálkozom, hogy jé, tényleg, akkor a nappaliban még máshol volt a kanapé, meg az a régi tévénk volt. Ez is fontos dokumentációja a múltnak, és szépen el tudjuk őket felejteni. Úgyhogy mielőtt dobozolnál, vágd nagyjából rendbe a lakást, és készíts fotót minden helyiségről. Ha gondolod, felvehetsz egy videóturnét is a mobiltelefonoddal: a felvételt indítsd el a bejárati ajtónál, és menj végig a lakáson, mutogasd meg a kamerának, hogy mi merre van, és közben beszélhetsz is. A kis apró részletek (itt tartjuk a bögréket, a cica mindig ide bújik el az asztal alá, stb.) évek múlva hihetetlen kincsek lesznek. Én nagyon örültem volna, ha van lehetőség ilyenre évtizedekkel ezelőtt is, mert sosem tudtam elképzelni, hogy a már említett nagymamám lakása hogy nézett ki, mielőtt átalakították. Százszor le lett rajzolva a régi alaprajz, de akkor se megy. Úgyhogy fotózz, videózz, ha más nem, magadért. :) A fotókból csinálhatsz scrapbook albumot, és írd mellé a gondolataidat, érzéseidet — ez is segítheti a gyászfolyamatot, a búcsúzást.
3. Ünnepelj! Köszönd meg a lakásnak, hogy 9 hónapig az életetek része volt. Csináljatok egy vacsorát akár a pároddal, akár azokkal a barátokkal, akik szerettek oda járni, és inverz-lakásavatóként tartsatok egy utolsó nagy összejövetelt. Sztorizhattok, társasozhattok, vagy nem kell semmi különleges, csak legyetek még egyszer együtt, ott. (Az új helyen pedig majd jöhet a folytatás!)
4. Lomtalaníts! A költözéshez pakolás során ha van valamennyi lehetőséged a feszített tempó mellett, szórd ki azokat a cuccokat, amiket már nem akarsz az új otthonba vinni – mert feleslegesek, nem szereted őket, bűntudatod van, ha rá nézel, satöbbi. Ideje elengedni őket. Ha régóta olvasol, akkor tudod, hova fordulj segítségért. :)
5. Haragudj az új helyre nyugodtan. Szabad morogni, „itt sosem találok semmit!”-ezni, trappolva megérkezni, „itt mindig nekimegyek mindennek”-ezni — de adj magadnak egy határidőt, mondjuk hogy napi öt percben (de akkor aztán folyamatosan), vagy max. egy hónapig. Amint tudsz, kezdj el jó dolgokat keresni az új helyen is. Nem kell bezzegezni, meg savanyú a szőlő alapon szidni a régit — összehasonlítgatás nélkül vedd észre az új hely értékeit. Van a közelében egy tök jó kis kávézó, vagy nincs olyan magasan a konyhaszekrény teteje. Bármi lehet. Még az az idő is elérkezhet, hogy egyszer onnan fogsz sírva költözni, mert úgy megszereted. De ha nem, akkor is egy jó állomás, akkor is jó lesz valamire, ha más nem, tapasztalatnak. (Nekem is volt egy albérletem, amit aztán egy másodpercig se sirattam!)
Kitartást, és mielőbbi új, gyökérverős főhadiszállást kívánok nektek! ♥ Sokszor egy kicsi is elég a boldogsághoz. :)
Jelentem, megtaláltuk az új otthonunkat :) 1 hónapunk maradt, szóval jöhetnek a költözős cikkek, egyelőre nem tudom, hogyan kezdjek bele, mert legutóbb egy pár négyzetméteres szobából költöztem (és akkor is volt cuccom jócskán :D), most meg egy egész lakást kell összepakolni. Izgalmas lesz :D Jelenleg a gyász különféle fázisain esem át, és teli vagyok kételyekkel. Miután kezet ráztunk a tulajdonossal, az agyam elkezdte a negatívumokat keresni az új házban, de ez mostanra szerencsére átfordult arra, hogy mi az, ami jobb lesz ott – egyben van a fürdő és a wc, ennek annyira nem örültem, de jé, így kevesebbet kell takarítani :D; saját udvarunk lesz, nagy terasz, kis étkező, nagyobb konyhabútor…megy ez :) És hihetetlen, azt hittem, hogy nem létezik több ilyen hely, ahol a konyhából nyílik a hálószoba, mint itthon – és mégis. Egyből otthon éreztük magunkat, ahogy megláttuk, véletlenek nincsenek :)
Szuperek vagytok! :) Itt vannak a költözős cikkek mind: https://www.urban-eve.hu/segitseg-koltozom/
Köszi, már bele is vetettem magam :)
Sziasztok!
Csaknem 60 év után költözöm. Ott születtem, cseperedtem a nagyszülőknél, majd néhány év „különélés” után ott építkeztünk, oda születtek a gyerekeim. Mára elváltam, a gyerekeim kirepültek. Üres lett a fészek. A nagy családiház befejezte „családi” jellegét, a nagy ház sok munka, sok fizetnivaló, lett belőle így kis lakás a nagyvároson kívül. A szív mostanra ért össze az ésszel. A szív már nem szakad meg az emlékek súlya alatt. Nem volt egyszerű bedobozolni, mérlegelni mi menjen, mi maradjon. Sok-sok fuvar adományba, sokminden fel a teszveszre, a teherautó pedig már elvitta a nagyját. Már csak a képek maradtak a falon, a szerencsehozó patkó a verandán. Néhány nap elbúcsúzni, kiásni még egy-két gumót, facsemetét a jövőnek, és menni, menni, felfedezni majd az újat, az új hangokat, illatokat, megtalálni az otthont, az igazit.
Ez egy nagyon nehéz időszak, sok erőt kívánok. ♥ Vidd magaddal az emlékeket, és legyen sok szép emléked az új helyen is!
Na, most kicsit megsirattam, pedig csak június végén kell elköltöznünk. Október óta lakunk szolgálati lakásban (alig fél éve, de ez a lakás az egész világ nekem) megváltás volt, mikor sok véletlennek köszönhetően jött a lehetőség. Már nem bírtam volna tovább a szülői házban…Tudtam, hogy csak ideiglenes lesz, mert felújítják az épületet, és csak a felújítás kezdetéig szólt a szerződés, mégis megszakadt a szívem ma reggel, mikor szóltak, hogy most már biztos, hogy júliussal elkezdődik. Olvastam régebben ezt a cikket, úgyhogy tudtam, mit keresek, de most mégis itt ülök és bőgök a sok csúnya, sötét lakás hirdetései felett, ahová természetesen nem lehet kutyát vinni – őt meg nem adjuk. Arra gondoltam, majd egy jobb napomon írok róla egy kis valamit, a dolgokról, amik pár hét alatt az otthonunkká tették, a gyönyörű parkról az udvarunkban, a napsütötte reggelekről a tágas konyhában, a tökéletes méretű nappaliról, a wc előtti kis helyiségről (iroda volt régen, tudjátok, olyan irodai kéztörlő adagolóval :D)…arról, hogy megmentett. De kezdetnek abbahagyom a bőgést, mert még két csodás hónapunk van itt, úgyhogy kiélvezzük minden percét.:)
Bőgj nyugodtan, teljesen megértelek. Az emlékeket meg jegyezd fel mindenképp, jó lesz újraolvasni pár év múlva is! Szurkolok, hogy találj még egy ilyen kis csodahelyet. És pacsi, hogy kutya nélkül nem mentek. ♥ Családtagot nem hagyunk hátra.
El is ásnám magam, ha hátrahagynám. Menhelyi kutya, néha már a tapadással határosan ragaszkodó, nem bírnám összetörni a szívét, és nem tudom megérteni azt, aki képes rá. Családtag, még olyankor is, mikor elúszik miatta egy jó lakás :D (Mielőtt ide költöztünk, miatta nem mehettünk egy albérletbe. Most látom, milyen kicsi lett volna az a lakás, el se fértünk volna. Mellesleg utána jött ez a lakás, ha oda beköltözünk, meg sem fordul a fejemben kérvényezni. Köszi, Blue :D)
És elérkezett az idő. Költözünk! Nem hittem volna, de egész jól érzem magam..rengeteg segített a támogatásotok, nagyon köszönöm. :) Végülis elhagyjuk a várost, találtunk egy olyan lakást, amit igazán otthonossá tudunk majd tenni. Már javában csomagolok, már nincs sok hátra. Az egész nappali harci övezet. Azért hiányozni fog minden, talán még mindig nem hiszem el?!
Gyors fejszámolást végeztem, eddigi életemben nyolcszor (!) költöztem, nem számítva a két költözést kisgyerekkoromban (tudok róluk, de nem emlékszem azokra az időkre), valamint a ‘visszaköltözéseket’ 1-1 nyári munkahelyről stb. Még nem vagyok 30 sem, de már kicsit sokallom :D Legutóbb tavasszal költöztem, de sajnos még mindig csak átmenetileg… Úgy érzem magam, mint akinek ‘hátán a háza’, átérzem, hogy semmi kedvetek menni.
Én viszont most inkább az előretekintésre helyezem a hangsúlyt, ebből nagyobb hasznod leszt, azt hiszem :D A rossz dolgokat eloszlatni a következő dolgokkal tudom:
-felfedezem a környéket /boltok, parkok, kávézók/
-mihamarabb belakom a szobám és saját ízlésemre berendezem /ez még várat magára…/
-egy-két könyv mindig otthonossá teszi :) +saját kis vackok, takaró, teáscsészék, amik cosy-vá varázsolják a pillanatot.
-illatok: az új helyeknek tényleg ‘más’ szaga van. Nekem saját illataim (öblítő, parfüm, hűvös évszakokban gyertyák stb./ segítenek sokat. :)
-Legyen valaki, aki segít, támogat, akivel beszélhetsz erről.
És persze IDŐ kell, személyfüggő, hogy mennyi.
Nekem a legrosszabb az egészben a bizonytalanság: ki tudja, meddig lehetek itt, a szerződés nem véd engem. Mikor lesz vége ennek a vándorlósdinak, nem tudom, csak olyan jó lenne egy fix pont…de mivel erre még nincs lehetőségem (vagyis ingatlanom :) ), marad a költözősdi.
Sok sikert kívánok nektek! :)
Nekünk is most lesz aktuális a költözés, én csupa vegyes érzelmekkel indulok neki. Ahol most élünk, azt a párom szülei építették nekünk…. na persze. Sajnos nem sikerült elengedniük a házat, és folyamatosan kapjuk, hogy ezt így, vagy úgy csináljuk, vagy majd ők megcsinálják, de persze abból soha nem lesz semmi… Most lett elege a férjemnek, ő mondta ki, hogy akkor elég, elmegyünk. A helyzet oka miatt nem túl vidám a költözködős téma, és elég váratlanul is jött, már éppen berendezkedtünk egy ideje itt úgy igazán, kialakítottunk egy csomó közös dolgot….
De találtunk egy aranyos házikót pár km-re attól a várostól ahol most lakunk, és nagyon-nagyon remélem, hogy ott végre megleszünk. Csak hát, az nem itt van… :(
Gyönyörű a házunk amúgy most, és csodaszép helyen van, ráadásul abban a városban ahol mindig is lakni szerettem volna, de mégis, annyira nyomasztó ez a folytonos frusztrált „az-ő-háza-az-ő-vára” érzés, hogy azt hiszem jobb lesz így. Anyagilag is megvág minket a dolog, vsz. kicsit mi is inkább visszalépünk életszínvonalilag, de reménykedem, hogy megéri. Választanunk kellett, hogy vagy vidékre megyünk, és akkor elég csak kisebb, de kb. hasonló minőségű házba költöznünk, vagy maradunk a városban, de akkor nagyon nagyot kell hátralépni a minőség terén. Lehet, hogy ez gáz, de én annyira nagyot nem mertem visszalépni, inkább a közeli vidéket választottam. Végül is a gyerekeknek is talán jobb ott felnőni (legalábbis ezzel nyugtatom magam).
Próbálom én is a pozitívumokat kihalászni sztoriból, mert azért 4 évet itt laktunk, itt született az első babánk is, és egy halom emlék ide köt. Én mondjuk szerencsére nem is házat, inkább a környéket siratom jobban,és a jó hír, hogy oda könnyebb visszajárni később, mint a házba. :)
Ezt az enhazam-envaram dolgot ismerem, nekunk barat epitette. Nem tudok ra jo megoldast, azon kivul amit Ti is csinaltok. Mi is inkabb jegeltuk es leleptunk (most ott all, aztan majd bekesebb idokben befejezzuk).
Elvileg meg lehetne ezt ertelmesen beszelni, gyakorlatilag meg, khm, nem:(
Hát igen. Mi is megpróbáltuk, de gyerekes sértődés meg duzzogás volt a válasz. Jobb lesz így, egyre biztosabb vagyok benne. De hogy én ide vissza ezek után nem jövök, az egészen biztos :) A legrosszabb az egészben az, hogy a pontos körülményeket nem is lehet elmondani mindenkinek, mert az „milyen kellemetlen a családra nézve” grrr… Úgyhogy marad a ködösítés, meg a hümmögés. (Amiből szerintem mindenki rögtön levágja, hogy valami más is van itt, de sebaj :D )
Ez velem is megtörtént: egy borzalmas albérletből költöztünk és 3 évig laktunk ott. Aztán egyszer csak bejelentette a tulaj, hogy akkor beköltözne a barátnőjével (hogy képzeli? :) ). Amelett hogy imádtam azt a lakást, nagyon jó árban is volt. Tehát ezután kapkodva költöztünk egy sokkal lelakottabb és drágább lakásba. Másfél évvel később tudtunk onnan eljönni, és ha lehet ezt a lakást mégjobban szeretem. Szóval ez sajnos egy ilyen időszak, lakások jönnek-mennek. Annál jobban tudjuk majd értékelni a sajátot. (OFF: nem értik a külföldiek, miért van itt mindenkinek lakása. Hát ezért, mert itt nincs olyan, hogy 10 évig egy helyben maradhatsz, bármikor bejelenthetik, hogy költözz.)
Igen, külföldön, pl. a briteknél simán az van, hogy fix évekre írod alá a bérleti szerződést, ami téged is véd attól, hogy ki lehessen dobni bármikor. És mivel a megélhetésed is stabilabb, nem gond neked sem, hogy fix időre elkötelezd magad, hiszen tudod, hogy ki fogod tudni fizetni a bérleti díjat, mert lesz miből, hiszen a munkahelyedről sem fognak csak úgy kihajítani. (Plusz mivel az adókörülmények is kedvezőbbek, naná, hogy van szerződés a főbérlővel, és nem feketén, zsebbe megy a dolog, hiszen semmi szükség rá. Mindenki érdekei védve vannak, win-win.)
Sziasztok!
Nekem nosztalgiaérzetem lett ettől az írástól. Emlékszem, hogy amikor visszamentem a szülővárosomba, hogy megnézzem a házat, ahol születtem, láttam, hogy elbontották. Ott ültem a padon, és sírtam, mint egy gyerek. Sajnos túl sok fotó nincs, csak gyerekkoriak, de emlékezetben újra és újra körbe szoktam járni, be minden szobába, ki a kertbe, hogy emlékezzek rá, mert nagyon szerettem. Ez segít és jó érzés.
Azóta sokat költöztem, hol önként, hol nem, de amikor már az én döntésem volt, mindig nagyon szerettem. A mostani albérletünkből nemsokára költözünk, és már a kezdésnél nagyon sok fotót csináltunk, hogy megmaradjon. Így lesznek emlékeim, az új lakásban pedig mozgat majd az, hogy mit hova rakjak, hogy legyen jó és szép és élhető, hogy férjünk el. Ez elég sok energiát elvisz, ezért így könnyebb a váltás.
Kedves Londonlány! Milyen csodás felfogásod van, ilyen nézőpontból még nem is gondoltam végig! Egész vidám lettem, és jelentem ma még nem sírtam! :) millió puszi Nektek
Ha Isten is úgy akarja, végre lezáródnak a procedúrák és május végén vagy júni elején mi is költözünk.
Mikor kinéztük a másik házat, szerelem volt első látásra.
Amiben most lakunk azt annyira nem szeretem, mert sajnos látom a hibáit és abból nincs kevés.
DE akkor is csak szomorúan fogom itt hagyni, mert 2 év alatt annyi emlék felgyülemlett és most itt hagyjuk. Ha bemegyek a konyhába, vagy a nappaliba, tuti eszembe jut egy csomó emlék.
Szóval, annak ellenére, hogy egy jobb házba költözünk, ezt is fájó szível hagyom itt.
Sokat költöztem, azt lehet mondani, hogy 5 évente biztos, ezt úgy 18 éves koromtól mondhatom.
Kollégiumtól szolgálati lakásig minden volt, és szerintem a mostani családi ház sem a végleges….
És rájöttem közben, hogy én imádok egyedül lakni!
Az volt a legjobb felállás, mikor a páromnak megvolt a saját lakása, én meg még a szolgálatiban laktam, és hol itt, hol ott voltunk. Emlékszem, mennyit nyafogtam, amikor úgy döntöttünk, hogy nem tartunk fenn 2 háztartást, mert az elég nagy luxus, és összeköltözünk-nála!
Húúúúú, hát én a kis lukat, a 35 nm-ével, minden nyűgjével együtt is úgy sirattam, mintha legalább hegyoldali villa lett volna.
Aztán mikor tőle költöztünk a mostaniba, immár 2 gyerekkel, ráadásul nekem megszokott helyre, akkor is minden bajom volt- nem találok semmit, pedig ugyanannyi cuccunk volt, mint abban, mennyit kell takarítani, minden messze van stb.stb.
Azt kell mondjam, minden lakásom otthon is volt egyben, és mindegyik valami miatt nagyon a szívemhez nőtt.
Most a gyerekek miatt kell a tér, a kert, meg hogy az ovihoz-sulihoz közel legyünk, viszont szerintem 10-15 év múlva simán elég lesz megint egy kisebb kéró, „öreg napjainkra”.
Egy pár éven belül pedig ezt fel kell újítani, így az is egyfajta újdonság lesz, még ha nem is költözünk emiatt.
Én rengeteget fényképezek , szeretem az „ilyen volt-ilyen lett” képeket, a lakásokról is vannak, jó ezeken nosztalgiázni. Meg a gyerekeknek mutogatni, vagy a rokonoknak.
Nekem valahogy a költözések körüli „gyászidőszakok” mindig valahogy álmomban zajlottak, én mindig egy ideig visszaálmodtam az előző lakásba, és így dolgoztam fel az elvesztésüket.
Ébrenlétben, mivel olyan sokat nem tudtam siránkozni rajtuk, igyekeztem előre nézni: mit lehet kihozni az új lakásból, mit kell kidobni, felújítani, átrendezni, hogy otthonos legyen, ezzel úgy túllendültem a holtponton.
Én gyerekkorom óta elég sokszor költöztem, volt benne mostohaszülőtől válásos dolog is, ott a fogadott tesóktól is el kellett köszönni, nehéz volt…
A két nagyszülői ház volt az a két ház az életemben, ami örök otthon, ami nem mozgott, mint a miénk – az egyiket már el kellett adni, a másik ugyan még megvan, de már nem ott lakik a Nagypapám, hanem egy nyugdíjas otthonban, és a házból mindent ki kellett pakolnunk, mert többször betörtek, már nem olyan, mint régen volt…
Ami segített: fotóztam én is, és néhány jellegzetes hangot videóra vettem: pl. a kilincs hangja, és a redőnyé, ahogy lehúzom – ezeket éveken át nap mint nap hallottam, és ha rá gondolok szinte hallom, de visszavágyós hangulatban jó meghallgatni a videón többször egymás után.
Mikor utoljára voltam ott, megsimogattam minden falat és ajtót. Néhány emléket is megtartottam, vázát, tálat, bögrét – a tálat és a bögrét használni is tudom, így a mindennapok része lett, a váza pedig dísztárgyként mindig egy helyben van, így nem fenyegeti a törés veszélye. Albérletből költözés esetén ezt olyan tárgyak pótolhatják, ami valahogy ehhez a lakáshoz kötődik, pl. amire tuti hogy mindig emlékszel majd, hogy itt vetted meg.
Aztán az egyik albimban sokszor fotóztam ki az ablakon, mert szép volt a kilátás, később ezeket a képeket képszerkesztővel egymás mellé pakoltam (amúgy ezt elbírja még a word is, ha valaki nem szeret képszerkesztőkkel pepecselni), fotópapírra nyomtattam kb. 40×50 cm-es méretben, sok kis néhány centis kép van rajta, és marha jól néz ki bekeretezve. Ahogy az idő múlik, inkább szép emlékeket és jó érzést kelt bennem, bár eleinte még néha fájt kicsit, hogy nem lehetek ott.
Vagy ha van valamilyen szép részlet, minta a lakásban (falon a tapéta, lépcsősor korlátja, vagy kedvenc kanapé/szék/bármi…), akkor azt lefotózva be lehet keretezni, ha elhalványítod és egy idézetet írsz rá, szép dísz lehet. De az ilyen „mintaátmentés” vagy ablakból fotózás nemcsak képkeretbe mehet ám, hanem pl. bögrére fotónyomtatással, vagy párnahuzatra, elég nagy a kínálat ezen a téren szerencsére. :)
Bár ezek a tippek a kiszomorkodós részen nem segítenek, az egyszerűen úgy kell, ahogy van, és idővel majd átalakul nosztalgiává; de később, ha már nem fáj, jól jön néhány dolog, ami segít a nosztalgiázásban. A régi albi kilátásos fotóját legalább egy évvel a költözés után készítettem el egyébként, addig egyszerűen nem ment. Megvártam, hogy elérkezzen az ideje, amikor már nem fáj, és most nagyon jó nézegetni azokat a képeket, még otthonosabbá teszi a mostani helyet. :)
Én is mondtam már, hogy az állólámpát vegyük meg a főbérlőtől, úgy imádom csavargatni a kapcsolóját, meg az új helyre is ilyen tükröt, meg polcot szeretnék, meg olyan csodagardróbot (bár ilyen a közeljövőben nem lesz, de jól megjegyzem.) Sokat fotóztam eddig is, de most még a szekrényeket belülről is le fogom fotózni!!! Az ablakunkból a tölgyfát is sokat fotóztam télen, mert álomszép volt, itt az ideje előhivatni ezeket a képeket. Mi itt töltöttük az első karácsonyunkat, hatalmas karácsonyi készülődés, stb. Nagyon izgalmas volt. (Viának köszönhetően már november elején teljes extázisban voltam.) Itt rúgtam be életemben előszőr, sose fogom elfelejteni. (Sohatöbbet) és ciki vagy sem életemben először pucoltam ki a WC, csodaszép lett és eszméletlen büszke voltam magamra. Életem első krumplistésztáját és magyaros ételeit itt készítettem, azelőtt a gyrosnál megállt a tudomány. Az új félelmetes tűzhellyel is megbarátkoztam… és még annyi első élmény színhelye, sok-sok szép, vicces emlék.
Kedves Myri! Én már nem is tudom, hányszor költöztem életemben, ilyen-olyan okok miatt. Voltak köztük jobb és rosszabb helyek, volt amihez kötődtem, volt amihez nem. Most eljutottam odáig, hogy vettünk a férjemmel egy olyan OTTHONT, amin ugyan rengeteg munka lesz még, de ha minden a tervek szerint halad, soha nem kell többet költöznünk. Hidd el egy rutinos és sokat látott költözőnek, a fenti kommentedből látszik, hogy gyorsan túl leszel rajta. Olvasd csak vissza mit írtál: az első karácsony, az első krumplis tészta, az első berúgás stb. Egyik sem a LAKÁS-ról szól, hanem RÓLAD. TE tetted a lakást tökéletessé és emlékekben gazdaggá, TŐLED lett meghitt és gyönyörű OTTHON. Persze tudom, hogy sokat számít a környezet, de hidd el, az új helyet is TE fogod ugyanilyen szép OTTHONná varázsolni, szőnyeg ide és lámpa oda, csak TE számítasz! Ha egyszer sikerült, másodszor is sikerülni fog! Kitartást kívánok! Szeretettel: Londonlány
Àt tudom érezni a problémát. Laktam 4 kollégiumban és az 5 albérletben vagyunk pillanatnyilag. Volt amiből nagyon nehéz volt eljönni. Engem ilyenkor egy mottó motivál egy gyönyörű erdei házikós képen talált hozzám már nagyon rég, talán másnak is segít:” A house is built by hands, but a home is built by hearts.” Csakis rajtunk múlik miből lesz végül otthon.
Az uolsó sorért bocsánat, a telefon szerkesztője kiszúrt velem.
Nekem vidékről Pestre költözés volt a nagy vízválasztó. Reggelente villamoson bőgés, telefonon régi kisszoba képeinek nézegetése egy darabig segített. Aztán rájöttem, hogy ez remek alkalom a lakberendezésre :) Az albérletet nem választottuk, csak ráböktünk a párommal az elsőre, ami normális helyen volt. Kicsi volt és zsúfolt, de egy idő után, a saját kis cuccainkkal megszerettem.
A másik ilyen történet az első költözés családostól. Panelból a hőn áhított családi házba. Nyugodtan nevessetek, de megsirattam a panelt. Néha még ma is visszajárok nosztalgiázni, hol bicikliztünk a sulis bandával, hova mentem le kenyérért, melyik dombon szánkóztunk. Megsimogatni való kis emlékek ezek :)
Nem nevetüüünk! :) Még ha minőségbeli ugrás is van egy költözésnél, akkor sem smafu az, ahonnan eljöttél. Mert az életetek része volt. Sajnálni, sírni szabad, pont.
jó érzés, hogy nem vagyok ezzel a kérdéssel egyedül <3
Ooo, Via, köszönöm ezt a csodás cikket, pont erre volt szükségem. Tudom, hogy mi lesz az új lakásba az első új kép bekeretezve. ;) Szerintem minden nap el fogom olvasni ezt a bejegyzésedet és töltekezek belőle.
Annyira hálás vagyok Nektek, köszönöm, hogy ilyen sokat megosztottákok velem a gondolataitokat, érzéseiteket, emlékeiteket. Nem vagyok egyedül!Köszönöm a sok bíztatást, kedves szót. <3 <3<3
Tegnap megnéztünk egy lakást..Hát ami otthon volt aztán, senkinek nem kívánom… Egyáltalán nem az én világom az a hely.. Sötét kis lakás, régi bútorokkal, nagyis járólappal. Ez nem az én otthonom.Valószínűleg ezt kell választanunk majd, mert közel van a mostani otthonunkhoz, könnyű a bejárás a munkahelyünkhöz, közel van a központ, de csak ha rá gondolok rosszul vagyok… Felújítani meg nem érdemes párom szerint. (Persze, mert én már elkezdtem mondani, hogy nem is olyan vészes, Rakunk le lambériát, a konyhát felújítjuk, a fürdőszobás is) Azt mondta, nem szabad ebbe pénzt ölnünk, hiszen itt is bármikor azt mondhatják, hogy menjünk el. De én itt nem tudok élni, olyan idegen, főleg, hogy nem is javíthatom fel, hogy otthonosabban érezzem magam. A napokban válaszolnunk kell, hogy költözünk-e. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor lehet, hogy egyáltalán nem találunk mást. Ahol lakunk, nagyon ritkán üresednek meg a lakások, vagy ha van is horror áron adják ki..
Szóval most tényleg nagy szükségem van azokra akiket szeretek, hogy valahogy összelapátoljam magam. <3
Ha van rá keretetek, szerintem valamennyit igenis újítsatok rajta, vagy alakítsatok, mert a létminőségetek múlik rajta. Nem a lakásba „ölitek” a pénzt, hanem magatokba. Egyébként meg el lehet számoltatni a főbérlővel, hogy mennyit költötök a lakásra, és abból ami ott marad, az a kaucióhoz csapódik, vagy majd a legutolsó X hónapban nem fizettek lakbért, vagy valami. Meg kell dumálni, az nem kidobott pénz!
Szerintem se az. Újra meg szeretném nézni a lakást és óvatosan megkérni a nőt hátha belemegy. Veszíteni, nem veszítünk semmit. :)
A festés (ha ti csináljátok, és nem mással festettek) és néhány vidám szőnyeg a nagyis járólapra szerintem egyáltalán nem drága, de lehet nagyon sokat dob a lakás hangulatán.
Ha sötét: világos színek és sok kis lámpa kell, égősor a polcra, meg ami szerintetek belefér – mármint nemcsak olyan lámpára lehet szükség, aminél olvasni is lehet, hanem olyanra is, ami csak úgy „világosabb hangulatot” csinál.
A bútorokkal már nehezebb mit kezdeni, mert ha engedik is hogy vegyetek újakat, azt majd vihetitek a következő helyre; de ha saját magatok fel tudjátok újítani (és ezt engedi is a tulaj), akkor a régi förmedvényekből is nagyon sokat ki lehet ám hozni, egy csomó nagyon szuper blog van a témában.
És én a saját felújítások esetén is leboltolnék valamit a tulajjal, amit Via írt: ráfordított idő + költség arányában valahány hónapot engedjen el. Mert attól még hogy ti csináljátok és olcsóbb, időtök, energiátok megy rá, amit valahogy viszonozni tud a tulaj, mivel ha kiköltöztök, szebbet hagytok ott magatok után, mint amibe most mentek :)
A lámpák szuper ötlet <3 meg a többi is! A futószőnyegre mi is gondoltunk, csak a konyha az, ahova az nem olyan praktikus.. De ott is csúnya. A konyhabútorokra láttam matricát.. Amit rá lehet ragasztani. Remélem vevő rá a főbérlő, azért ő is említette, hogy szörnyű állapotban van a konyhabútor és le is cserélte a pult részét. (Én ott nem álltam volna meg azért :P)
Sziasztok! Én épp az ellenkezőjét élem most meg. Alig várom, hogy kész legyünk a felújítással az új házunkban, és elköltözhessünk. Jelenleg a párom szüleinél lakunk egy kis egyszobás külön lakrészben. Alacsony mennyezet, penészes falak, sötét, szűk, kicsi, zsúfolt… Mikor néhány éve leköltözhettünk ide a párom szobájából, nagyon örültünk, mégis csak külön háztartás, kicsit nagyobb tér, most már viszont rosszul vagyok, ha haza kell menni. Próbálok pozitívan hozzáállni, de már olyan átmeneti minden, tele van a lakás dobozokkal, plusz gépekkel, plusz étkészletekkel, plusz mindennel, amiket majd magunkkal viszünk, de ez a „majd” csak hónapokkal később lesz, addig pedig ki kellene húznom valahogy idegösszeomlás nélkül. :/ Közben pedig hülyén érzem magam, mert nyavalygok, mikor már ott van az „új” ház a láthatáron, más meg örülne, ha a mostaniban élhetne. :( Szóval egy hálátlan dög vagyok, és HAZA akarok már menni! :D
Először is, nem vagy hálátlan. Ezek teljesen valid érzelmek, mindenkinek joga van a saját nyomorát nehéznek érezni, attól amúgy sem lesz könnyebb, hogy „Afrikában éheznek”.
A hónapok pontosan mennyit jelent? Augusztus? November? A penészes falak és az alacsony mennyezet borzalmas, a „nem siratom” albérlet nálunk is pont ilyen volt… Másfél évet nyomtunk le benne, de már tényleg teljesen be lehetett ott golyózni.
Igazad van, köszönöm. :)
Nagyon szeretném, ha augusztus lenne belőle, akkor lesz az esküvőnk, és szeretnék már a saját küszöbünk fölött átlibbenni, de a ház (=falak + nyílászárók + „talánmégnemszakadbepárévig” tető) jelenlegi állapotát figyelembe véve tartok tőle, hogy ez csak álom marad. :D :S
Ne is mondd, mi már talán a harmadikat tiporjuk itt, néha már úgy érzem magam, mint egy állat a föld alatti nyirkos vackában. :D De már látom a fényt az alagút végén, csak sok morgást és nyöszörgést kell még elviselniük a körülöttem élőknek addig. :D
Abba a házba először akkor is feleségként fogsz lépni, ha előtte már voltál másik lakásban feleség! :) Fontosabb a biztonság, meg hogy egészséges, tiszta legyen. Addig próbáljatok levegőn lenni és szellőztetni, amennyit tudtok, mert a penész nagyon durva dolgokat is tud okozni!
Ez is igaz, de azért álmodozik az ember lánya. :) (Egyébként mi is augusztus 15-én esküszünk. :) )
Ja, körbeért, 7 éve péntekre esett, most szombat, úgyhogy idén megint sok évfordulón osztozó pár lesz, aztán egy darabig megint nem. :))
Nálam is betalált ez a cikk, bár én még a „néha eszembe jut, és akkor szorongok rajta egy kört” fázisban vagyok. Lehetséges, hogy a közeljövőben összeköltözünk a párommal (sajnos nem rajtunk múlik, hogy mikor), és nem is az lesz a legrosszabb, hogy itt kell hagyjam a szobát, ahol a kamaszéveimet töltöttem – és ráadásul az összes bútor beépített, szóval esélytelen, hogy bármelyiket is elvigyem – hanem az, hogy nem szaladhatok át ötpercenként a húgomhoz a szomszéd szobába valami hülyeséggel. Ha már úgyis feljött a téma, nem írok külön levelet, csak itt kérdezném meg, hogy van-e valakinek valami jó megoldása erre?
Megoldás szerintem azon kívül, hogy nagy levegő, és csinálod, nincs. Ez a felnövés, a szüleidről és a közvetlen családodról való leválás része. Ne aggódj, a tesódat nem fogod elveszíteni attól, hogy elköltözöl – sőt, lehet, hogy szorosabb lesz majd a kapcsolatotok, mint valaha.
Így van, ahogy Via írja.
Egyébként ma már könnyű, itt a telefon, az internet, facebook, skype. Napi szinten is lehet tartani a kapcsolatot akár. :)
Annyit kihagytam ezzel kapcsolatban: „nem szaladhatok át ötpercenként a húgomhoz a szomszéd szobába valami hülyeséggel”
Nekem ha most eszembe jut valami, ráírok a tesómra facebookon. :) Nem teljesen ugyanaz, de azért így is lehet hülyülni. :)
A lehető legjobbkor jött ez az írás! ♥
3 napja derült ki, hogy munkahelyváltás miatt költöznünk kell. Persze a munkának örülünk, de no… annyi albérletben eltöltött év után végre tavaly megtaláltuk ezt AZ otthonunkat. Csend, nyugalom, kert…úgy éreztük otthon vagyunk, hogy a lehető legjobb helyre érkeztünk meg. Vidék… messze a várostól, gyönyörű kis csodafalva. Erre most mehetünk a fővárosba, amit én sajnos nagyon-nagyon idegennek érzek. Valahogy nem az én világom. 2 napja sírok-rívok. Talán kicsit könnyebb lesz ha tudni fogom pontosan hova megyünk tovább, addig számomra ez nagyon nehéz. Próbálok arra gondolni, hogy a legfontosabb, hogy szeressük egymást, hogy együtt legyünk. Egyébként mindenki más a környezetemben totál ki van azon akadva, hogy ez a költözési mizéria engem ennyire megvisel. 1 ,5 évet éltünk itt, de teljes volt a szerelem. (lehet egy házzal, faluval egyáltalán szerelembe esni?Jelentem lehet!) Egyébként is túl sok szeretett helyet kellett már elengednem, nem is értem miért az papol nekem, hogy „miért vagy úgy kiakadva” aki egész életében egyszer költözött… No mindegy is! :) Próbálok pozitív lenni, bár tele vagyok kétségekkel, de úgy gondolok az új helyre, hogy tiszta lappal kezdhetek, egy új helyből kell kihoznom a lehető legtöbbet. Mindenkinek aki hasonló érzésekkel küzd kitartást, türelmet kívánok. Idővel remélem könnyebb lesz!
ez a lakásbúcsúztató buli kicsit olyan, mint a manapság divatos válás-buli :) na de a lényeg: nálam is jókor „talált be” ez a poszt. A szüleim házában, egy külön kis lakásban lakunk a férjemmel+babával. Szép kertes ház, az Otthonom, így, nagy betűvel. Ide születtem, ide jöttem sírni/örömködni, bármi is ért az életben. Itt laktam, mikor férjhez mentem, ide született a babám. Emlékszem, melyik kövön mikor taknyoltam el kicsi koromban. Melyik fa melyik gallyára másztam. Meg persze itt vannak az imádott szüleim. Nagyon szeretem, na. De nyilván a családbővüléssel menni kell, nyáron költözünk egy hatalmas, gyönyörű házba, kb. 2 buszmegálló a szüleimtől. Nincs is messze, bármikor idejöhetek, de akkor is…más lesz az otthonom, máshol alszom majd el, és bár van bennem izgatottság is, félelem is vegyül bele…mi lesz, ha soha nem szeretem meg úgy, mint ezt a házat? ha soha nem tudom „otthonomnak” hívni? ha ott állok majd, 30 éves felnőtt családanyaként és bőgök, mint egy gyerek, hogy „haza akarok menni!” ?
A Jóbarátok lakásbúcsúztató epizódja jutott eszembe a cikkről. Na, én azon is bőgtem.
Kicsit skizo módra nekem mai napig 2 otthonom van: az egyik a szüleimnél, ahol az Eb is van, a másik pedig Az Albérlet. Így, mert megérdemli a nagy kezdőbetűket. (Egyetemistaként voltam kollégista is: 6 év, 2 kollégiumban 4 szoba – az sem volt piskóta, de legalább jó emlékek) :)
Maximálisan átérzem Myriék kényszerhelyzetét. A bőgés, az érzések kimondása (csak a falaknak is) nálam bevált :)
Az elmúlt bő 1 év alatt gyakorlatilag 4 helyen laktam. Az első „Költöznöd kell.” bejelentésnél én is bőgtem egy nagyot: egy évet beszéltünk meg a lakástulajjal, de ő közben elkezdte hirdetni eladásra is a lakást. Nekem esélyem sem volt megvenni, anyagilag nem álltam úgy. Azt mondták, ne aggódjak, minimum 1 év lesz, mire elmegy, bőven rendben lesz a megbeszélt évem. Aha, 2 hónap alatt sikerült eladni. Én meg ott álltam, 4 hónapja egyedül élve egy akkor még mindig majdnem tökidegen városban, éppen kezdve megszokni az albit és a környéket. Innentől kezdődött az a 4 hónap, amit nem kívánok senkinek sem. Volt benne a pechtől kezdve a borzasztó keresési folyamaton át némi „hajléktalanságig”, meg jófej kolléga segítségével 6 hétig egy átmeneti albiban lakásig minden. Rengeteg bőgéssel, totál kiborulással.
Hatalmas szerencsével most már a 6. hónapomat fejezem be Az Albérletben, amit nagyon szeretek, már ideiglenes lakcímkártyám is van ide (amit büszkén mutogatok a családban mindenkinek :). A tulajék itt tényleg garantáltan nagyon hosszú távra szeretnének albérlőt, ezért is lehet ide ideiglenesem – nagyon rendesek, jó fejek, iszonyú hálás vagyok nekik. :)
És egy év után egy (már sokkal kevésbé) „új” városban tényleg őszintén tudom azt mondani, hogy ebben az albiban Itthon vagyok. Ebben nekem két kulcsmomentum volt: az íróasztalom átköltözése és az, hogy a könyveim 10 hónap dobozokban élés után végre kikerültek könyvespolcra. Ami saját szerzemény. :) Az illat is már stimmel. Szeretek itt élni. Cserébe a tesóm közölte, hogy szerezzek magamnak pasit, mert legközelebb ő már nem költöztet sehova, elég volt az eddigi mennyiség, pláne ilyen rövid idő alatt. ♥
Amikor alig egy hónapja laktam itt a nagyon zaklatott hónapok után, az egyik csoportommal beszélgetve, az egyik kölök (tegyük hozzá: felnőttoktatás!) közölte velem, hogy „A tanárnő valahogy kisimultabb mostanában.” Igen, ők pont a hiperzűr kellős közepén ismertek meg, nem csodálom, hogy így látványos a kontraszt. :)
Myri, kitartás, és kívánom, hogy Ti is jól jöhessetek ki ebből a kényszerhelyzetből!!! ♥
Sziasztok!
Myri, átérzem a helyzeted, én is költözés előtt állok, nyáron itt kell hagynom egy nagyon szép lakást, ami az elmúlt 4 évben az otthonom volt (szintén eladás). Rengeteg emlék köt ide és nagyon szeretem. Sokat költöztem eddig én is és mindig nehéz volt az elválás, de valahogy izgalmas is, vajon milyen lesz a következő, mik fognak ott történni, hogy fogok évek múlva visszaemlékezni.
Mikor négy évvel ezelőtt otthagytam az előző albérletem, az utolsó pár hétben végigkameráztam a lakást. Kommentáltam, hogy mennyi szutykot vakartunk ki onnan beköltözéskor (na, azt sose fogom elfelejteni, kár, hogy nem készültek előtte-utána fotók… :D ), aztán egyre többször vettem a kezembe a kamerát, és most tök jó érzés visszanézni. Csupa rettentő fontos dolog, mint például hogy vasalt a lakótársam, milyen szomorú az, ha elfogy a kávé és hogy szenvedtünk látványosan vizsgaidőszakban. :) Valahogy most is így lesz. És szeretnék egy lakásbúcsúztatót.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a következő albérletem nem lesz ilyen szuper, mint ez most, mert nagyon baráti áron bérlem, amúgy ilyen lakást sajnos nem engedhetnék meg magamnak. Viszont már előre lelkesedek, mert valami új jön, és ez jó! Lehetőség egy csomó mindenre. Ahogy Via is írta, remek alkalom így költözés előtt megszabadulni a felesleges holmiktól, én már elkezdtem és ettől is jobban érzem magam. És arra is gondoltam, hogy papírra vetem az itteni emlékeim, az írás is sokat segíthet. ;)
Mint Norewanak, nekem is kulfoldre koltozes miatt volt bucsuzas a lakasomtol.
Piszok nehez dolog ez, es rendes gyasz-szeru lepeseken mentem vegig, mikozben pakoltunk, es utana is.
21 eves voltam, mikor vettuk a lakast, egy egyszobas kis lyuk, de az elso kozos otthonunk volt. Rengeteg dolog tortent ott, allatok felnevelese, gyaszolasa, itt laktunk, mikor orokbefogadtuk a kutyankat, ebben a konyhaban kerte meg a kezem. Itt szenvedtem vegig a szakdogairast, az allamvizsgara keszulest, itt voltak a nagy barati szilveszterek, a kulfoldi baratok latogatasai. Ide mentunk haza eloszor az eskuvo utan (anyuek lakasat nem szamitva). Rengeteg emlek kotott oda minket.
Nekem a pakolas mar egyfajta felkeszules volt, marmint a koltozesre valo pakolas. Ahogy szepen reszleteiben mentunk vegig mindenen, lomtalanitottunk, ujraeltuk azt a majdnem 5 evet, amit benne toltottunk. Sokat bogtunk pakolas kozben, es meg most is konnybe labadt a szemem, ahogy ragondolok.
Sok fenykep keszult az evek soran, meg csontvaz allapottol kezdve, mert amikor megvettuk, minden le lett verve, mi ujittattuk fel. Jo, hogy vannak ezek a kepek.
Mikor kikoltoztunk, meg 2 honapig egy baratunknal laktunk, akkor nagyon hianyzott a sajat lyukunk, akkor is ha fele ekkora es fele ilyen vilagos volt. Aztan mikortol sajat lakasba koltoztunk, mar kevesbe hianyzott. Ami nekem segitett, hogy ugyanazt a mososzert es oblitot hasznalom, mint regen, igy hamar otthon szagu lett az uj lakas.
Az igazi lezarast nekem az hozta, hogy vegul megis kiadtuk a lakast, pedig anno ez nem volt tervben. Egy csaladi barat koltozott be, es valahogy ez leszakitotta az utolso koteleket is nekem. Elotte mindig mondtam, hogy igen, majd ha hazalatogatunk ott alszunk, stb, de aztan rajottunk, hogy nem nagyon megyunk haza, es ha latogatunk is, inkabb csaladdal es baratokkal toltjuk az idot, az ejszakat is, mint hogy a regi lakasban.
A ti helyzetetek kicsit mas, mert kenyszer a kikoltozes, nem a sajat dontesetek, de maga az erzelem azert szerintem meg hasonlo. SIrj nyugodtan, duhongj, legyel merges, amiert ez tortenik, de aztan majd meglatod, hogy a masik lakas is lesz otthon, es ott is lesznek emlekek. :) Abban az atmeneti idoben is, mikor a baratunknal laktunk, akkor is tok sok minden tortent, emlekszem a visitozva sirva ugralasra a nappaliban, mikor ugyanazon a napon mindkettonknek kiderult, hogy van munkaja, aztan miota meg itt lakunk, ez meg otthonabb lett. Fontos, hogy a dekoracios, csecsebecses, kepes dobozokat ne legeslegutoljara hagyd majd a kicsomagolasnal, mert hogy az nem fontos alapon, mert igenis attol lesz a tietek az uj hely. A bekoltozes napjan kipakoltam ide a nagymamam ezer eves porcelanjait, amit mindig imadtam, es rogton maris jobb es otthonabb lett az egesz.
Kitartast! ♥
Myri,átérzem a problémád! Nekünk is ott kellett hagynunk a párommal egy jó kis lakást.Sok mindent átéltünk ott,sok emlék kötött hozzá. Mi elbùcsùztattuk a ,koccintottunk rá,nosztalgiáztunk..jó kis este volt.Talán nekem ez segített továbblépni. Az ùj hely igaz rosszabb helyen van,de szebb.Így kicsit tudom utálni is és szeretni;)Néha elbiciklizünk a régi lakás előtt,jó visszaemlékezni,de már csak egy kedves emlék.
Nekem csak állandó otthontalanság érzésem van, az sem az igazi :/ Amióta a szüleim elváltak (ennek több, mint tíz éve), nem volt még olyan otthonom, ahol mindenem ott lett volna. Állandóan több otthonom van, mindenem valahol máshol van, és általában csak a gyakran használt dolgaim vannak ott, ahol a legtöbbet vagyok, fogalmazzunk így. Én már nagyon várom, hogy legyen egy lakásom, ahova aztán mindenemet odacibálom – elhozom apámtól a könyveimet a padlásról, elhozom anyámtól a fél háztartásomat, amit egy korábbi albérletben kezdtem összepakolni (csak ide nem fér), és mindenem majd egy helyen lesz. De várom, fúúú. Ó igen, és azért is kell saját lakás, mert abban annyi és olyan négylábú szőrös társat tartok, amennyit és amilyet nem szégyellek. Ezért is zavar engem a folytonos költözés, mert nagyon rossz érzés, amikor kiderül: nem, ez sem lesz az, ahova hurcolhatom az életem :/ Ez most a válás óta (mert előtte szüleimmel is volt pár költözés) – beleszámolva azt, hogy ugye a válás után kettő szülői otthon lett – a 9. „otthonom”, amiben lakom, és ez is olyan albérlet, ahol nem igazán tudok hosszútávra tervezni. És nem számoltam bele azokat az alkalmakat, amikor két albérlet között kicsit hazaköltöztem anyámékhoz :D Most arra trenírozom magam, hogy a következő már saját lesz ^^
Nevessetek ki, de én egy év elteltével is siratom a pesti lakásomat (pont tegnap bőgtem egy kört rajta), majdnem hat évig laktam ott, úgy kellett eladnom, hogy nem akartam az egészet, még a szerződés aláírásakor is ki kellett mennem az ügyvédi iroda mosdójába sírni. Mondjuk az én helyzetemen sokat ront, hogy külhonban kötöttünk ki (a cuccaim háromnegyedétől meg kellett válnom) azóta csak szobát bérlünk (tehát olyan emberekkel kell osztoznunk, akiket nem ismerünk, sok esetben nem kedvelünk), illetve hogy egy év alatt négyszer költöztünk. Nem akarom elkiabálni, de a mostani helyünk nagyon jó, a párom gyerekkori barátjával lakunk (a srác bátyjáé a ház, szóval nem kell egy idegbeteg főbérlőtől/lehúzós ingatlanügynöktől tartanunk).
Nem csináltam fotókat, viszont bőgtem, szidtam az új helye(ke)t, ünneplésnek ott volt az utolsó szilveszteri buli, amit azóta is sírva-nevetve emlegetünk a barátokkal. Ezek az emlékek tartják bennem a lelket, meg a tudat, hogy itteni keresetből nem elérhetetlen dolog egy saját lakás.
Nem nevetünk. ♥ Úgy látszik, ebben is rokonlélek a banda, mi vagyunk a Lakásért Bőgők Társasága. :)
A szobabérlés borzasztó, én akkor lélegeztem fel, amikor először volt az, hogy nyáron éjszaka egy szál semmiben ki tudtam rohanni pisilni, és nem kellett felöltözni meg decensen kinézni a „többiek” miatt. (A „többiek” egy néni volt egyébként, de akkor is.)
Már nagyon jó kis housing scheme-ek vannak kinn, meg ahogy hallottam, a help to buy-t is fejleszteni akarják, úgyhogy hajrá! :)
Még nem igazán néztünk utána a lehetőségeknek, csak azt tudjuk, hogy nem elérhetetlen. A baj az, hogy én még mindig az állandó munkáért küzdök (supply/cover teachernek lenni nem leányálom), félretenni egy pennyt sem tudtam még, de ami késik, az majd megjön, ugye :D
Szurkolok nagyon!
Köszönöm! ♥
Volt egy albérletünk, kicsi, sötét lyuk, utáltam odaköltözni- kicsit kényszer volt, ott lakni, alig vártam, hogy elköltözzünk, (4 évig laktunk ott, mert nem volt pénzünk elmenni) mégis amikor végre találtunk egy jó kis lakást helyette, kicsit megsirattam. Sok emlék kötött oda is, egy korszak vége volt, úgy esett jól, hogy meggyászoljam picit. Mivel nálunk minőségi ugrás volt a jobb helyre költözni, az meggyorsította a folyamatot, jól esett birtokba venni az új helyet és belakni. Felfedeztem jó kis kávézókat a környéken, új útvonalon mehettem dolgozni, belaktam, csinosítgattam. Szerintem kicsit az ember szereti azt ami megszokott, de én eddig magamon azt tapasztaltam, hogy addig tart az idegenkedés míg kialakul az új hely ritmusa/szokásai, de hamar el fog telni az az idő :)
Szia Via, szia Myri!
Nagyon átérzem a leveled lényegét, nekem a saját otthonunk már életemben a kilencedik (nem, nem tévedés), ebből az első nyilván a szülői ház volt, a többi mind albérlet, és végre 2 éve beköltözhettünk álmaink tanyájába. De addig elég rögös út vezetett idáig. A legnehezebb városból városba költözés volt, tarkítva egy szakítással. Az utolsó alkalom, amikor ott állsz az ajtóban, kezedben a kulcs, hogy utoljára bezárd az ajtót, de még előtte nézed a falakat, a padlót, a plafont, még utoljára próbálod beszívni azt a lakásillatot, na az kemény. Pláne, ha nem önszántadból hagyod ott.
És igen, ahogy Via is írja, az első 1-2 hét szerintem is szörnyű (sőt, már maga az új lakás keresgélése is rettenetes, mert valahogy törvényszerűen az elején a rosszabbnál rosszabb állapotú albérletekbe fut bele az ember), de aztán, amikor végre megvan a következő lakás, el lehet kezdeni tervezgetni, mit hova szeretnél tenni, kell-e kis felújítás (ha festés, akkor végre lehet új falszíneket választani). Nekem az első „otthon érzésem” onnantól jött minden egyes új lakásban, amikor már átvette a holmijaim illatát. Amikor hazaérkezve nem egy idegen lakás „szaga” fogad. És próbálj meg arra gondolni, hogy az új lakás esély egy új Fly Lady programra is, teljesen a nulláról kezdve, egy teljesen kitakarított lakásban! :)
Üdv: Alma
De jó, eddig nem is tudatosult bennem ez az illat dolog, csak ahogy leírtad, eszembe jutott, hogy jé, tényleg. :)
Tavaly júniusban költöztünk össze a párommal, és az elején nekünk is feltűnt, hogy fura illata van a lakásnak. Nem büdös, dohos vagy ilyesmi, nem kellemetlen, csak valahogy idegen. Aztán egy idő után elmúlt, és nem is gondolkodtam el ezen, gyakorlatilag fel sem tűnt. Most viszont, ahogy leírtad, eszembe jutott, hogy tényleg, most „otthon illata” van, magyarul a saját illatunkat érzem. :)
Myrinek én is csak annyit tudok mondani, hogy fotózza, videózza le a lakást. Én pl. szeretem visszanézni a gyerekkori fényképeket, mert akkor még máshogy nézett ki a gyerekszoba, a környék, és ezeket elfelejtette volna az ember. Valamint amikor én átrendeztem a szobámat (pedig csak egy-egy polcot változtattam), mindig lefotóztam a végeredményt, valahogy ösztönösen jött, így ezek is ott vannak emlékként.
Költözni eddig csak a szüleimtől költöztem, így eddig én ezt egyszer éltem csak át, és akkor is önszántamból, szóval én kifejezetten vártam az új helyet. Valamint egy „fél” élményem van még, a barátom az összeköltözésünk előtt kollégiumban lakott, ahol én is viszonylag sok időt töltöttem (havi 1-2 hétvége, néha 1-1 hét, illetve egyszer egy egész nyarat), így amikor összeköltöztünk, és segítettem neki összepakolni, takarítani, utána körbefotóztam a kolit (szobát és a konyhát). Párom szerint ez azért is jó ötlet volt, mert legalább tudjuk bizonyítani, hogy mi kitakarítottunk (költözés szempontjából nem egy érzelgős típus, az biztos :D), de igazából azért tettem, mert szerettem ott lenni, sok jó élmény volt, és tudtam, hogy én már úgyse jövök ide vissza.
Az illatok nekem is nagyon fontosak. A nagymamám házából elhoztunk pár bútort, minden szobában van legalább egy, ami tőle van. És néha, amikor nem vagyunk itthon pár napig, és nem jár a levegő, utána, mikor hazajövünk, a bútorokból jön egy kis „nagymama-lakás” szag (főleg naftalin amúgy, pedig itt már nem volt naftalin a szekrényben, de gondolom a fa beitta). És azt nagyon szeretem ♥