Legutóbbi akkor estem nyilvánosan orra…
…amikor 2 hete túl lelkes voltam felfelé menet a lépcsőn, és elgáncsoltam a saját lábaimat. Nagy bajom nem lett, csak letört öt körmöm, amikor kitámasztottam magam. Rohadt nagyot szólt. Egy pillanatra azért megijedtem.
A legemlékezetesebb az volt, amikor Ádám elé futottam az állomáson, és megcsúsztam egy csatornafedélen. Az egyik térdem magam alá fordult és meg is sérült az izom, lett egy kis vérömlenyem. A fejemet azért sikerült nem betörni a betonon, mert a fehér szalmakalapom lecsúszott a tarkómra, és az tompított. Nagyon hasznos kalapot viselni nyáron. :) Egyébként akkor vagy négyen ugrottak a segítségemre, biztos nem volt szép látvány, ahogy kifacsarodok. Ki még nem röhögött senki az ilyen eséseknél, vagy max. a hátam mögött. (Addig élnének! :D)
Múlt héten szombaton, lánybúcsúból elfelé jövet, bár orra esés nem lett belőle, de most is ég a pofám, ha rágondolok… :-)
Barátnőm lánybúcsúját tartottuk elmúlt szombaton, az egyik közeli, Tisza-parti szórakozóhelyen, faházban. A férjem 10 órakor jött értem. Épp búcsúzni készültem a lányoktól, amikor a leendő ara még elkapott és jól megforgatott egy tánc erejéig. Ok, nem mondom, volt némi alkoholos befolyásoltság is, de annyira nem voltam beállva, hogy ne tudtam volna megállni a lábamon (előtte néhány perccel jöttem le a tök meredek lépcsőn). Azt hiszem, a szememet nem kellett volna becsuknom közben… a lényeg, hogy úgy megszédültem, hogy a pad fogott meg… csak lerogytam, mint aki tényleg nem bír megállni a lábán.
Utána egyből felpattantam, és el is jöttem… de azóta is, ha visszagondolok, iszonyat kellemetlenül érzem magam. Hmm, azt hiszem, túlságosan nagyok az elvárásaim magammal szemben, pedig néha én is hibázhatok. De tök jó, hogy legalább leírhattam! :-D
Tavaly estem el de nem orra
Egy időben minden télen dobtam legalább egy hátast a jégen. Egyik osztálytársam így mesélte az egyik ilyen esetet: „Jövünk Rékával a gimi felé, beszélgetünk, aztán egyszer csak se szó, se beszéd, eltűnik mellőlem… Amikor lenéztem, észrevettem, hogy nem elbújt…” — A legutóbbi nyilvános esésem kb. 3 éve volt. Épp istentiszteletre mentem, de előtte még itthon telefonon veszekedtem egyet az anyukámmal. Haraggal váltunk el. Ezen agyaltam, és nem néztem a lábam elé… bár nem értem máig sem, hogy hogyan történhetett, ugyanis épp zebrán haladtam, és amikor elestem, a járdaszegélyre sikerült, tehát nem abban botlottam meg… és a bokám sem sajgott, így nem rémlik az sem, hogy esetleg a saját magamat gáncsoltam volna el. Figyelmeztetésnek tekintettem, és istentisztelet után rögtön felhívtam anyumat :) Amúgy bár nyilvános helyen volt, éppen kevés ember járt arra, ők is a szemközti oldalon (közben 4 sáv autóknak), így kénytelen voltam egyedül feltápászkodni, de szerencsére azon kívül, hogy kissé lezúztam a tenyereimet meg a könyökeimet (csak fényesek és pirosak lettek, sebesek nem), és beütöttem az oldalamat a járdaszegélybe (még lila foltom se lett utána), súlyosabb bajom nem lett.
Karácsonyi vásárlás, csúcsforgalom a plázában. Magas sarkú csizmában, egy rakás szatyorral sikerült valaminőmegcsúsznom és repültek a szatyrok, velem együtt…Szerencsére csak az önérzetem szenvedett komolyabb sérülést.
Hm, legutóbbi nagy orraesésre nem is emlékszem – csodálkozom is magamon, mert elég ügyetlennek tartom magam, de ezek szerint inkább csak ütközöm és zúzódok, ahogy az emlékeim közt kutatok, de nem tanyálok –, viszont a segítségnyújtásról eszembe jutott, amikor néhány éve igyekeztem leporolni a biciklis tudásomat (amit egy kartörés miatt tettem félre jó egy évtizedre…), és rögtön azzal indítottam, hogy nagyon szerencsétlen szögben próbáltam felhajtani az úttestről a járdára a padkán át, és biciklistől eltanyáltam, szerencsére fel a járdára és nem vissza az útra… A forgalomból meg azonnal kiállt egy motoros fiú, és leparkolt mellettem megkérdezni, minden oké-e, de szerencsére az önbecsülésemen kívül más részemnek nem esett baja. :)
A laborban, ahol óráink vannak, ilyen kis műanyag dobozok vannak kitéve kukának, minden egyes asztalnál – na, azokban rendszeresen megbotlok, de akkor biztosan, amikor némi tömény kénsavat próbálok A helyről B helyre juttatni. És persze mindig akkor szalad ki egy káromkodás amikor a tanár is bent van a teremben… :D
A legemlékezetesebb talán az, amikor szalagavató előtt két nappal, edzésen orra estem az egyik csapattársam lábában, Egy horzsolással megúsztam, de az volt a legnagyobb parám, hogy az osztálytáncot térd fölé érő szoknyában táncoljuk és mindenki az én lehorzsolt térdemet fogja bámulni. (Azt most hagyjuk el, hogy végig a hátsó sorban álltam. :D)
Erdely, Augusztus tavaly.
Fenykepezogeppel kiszáll kocsiból lefotózni azt a mostanra már privatizált, lepusztult kúriát ami apa felmenőihez tartozott.
Az ott a kerítésnél nem fű volt, hanem benőtt vizesárok, boka kifordul. Azóta sem tudok mégfutni, kellene tornáztatni, de nemtört vagy repedt semmi, csak valami fűzőt hordtam hetekig.
Ja, ház nem biztos hogy az volt amit kerestem mert címer nem stimmelt. Ezévben is arrafelé nyaralunk, a másik 2 potenciáli házat is lefotózom majd apukámnak ami a faluban szóba jöhet mint „a” dédpapa szülőháza.
…amikor márciusban a presbiteri kirándulás záróalkalmán a vendéglátó gyülekezet istentisztelén előre mentem az Úr asztalához egy zsoltárt felolvasni. És nem vettem észre, hogy van egy apró lépcső:-)
A legutóbbira nem emlékszem, de a saját ballagásomon lecsúsztam a lépcsőn és csak az volt a szerencsém, hogy nem csúsztam a legaljáig, mert a fiú párom elkapott. Jól bevertem a bokám, szoknyában voltam és a kamera vette és le is adták a helyi városi tévében :D
Néhány éve a szép magassarkú cipőcskémben buszoztam egy esős napon. Nem nagyon szeretek kapaszkodni (=hozzáérni olyan dolgokhoz, amit rengetegen fogdosnak), inkább gyorsan odasuhanok egy üres helyhez, és leülök. Aznap nem kellett volna: elindult a busz, az eső miatt pedig nagyon csúszós volt a padló, úgyhogy szépen seggre estem. Inkább ciki volt, mint fájdalmas.
A legutóbbira nem emlékszem, és a legemlékezetesebb sem egészen orraesés, de vicces és ciki volt az tuti: 7 vagy 8 éves lehettem, sétáltunk az utcán, én egy túloldalon lévő kutyát néztem sétálás közben, és egyszer csak BUMM – lámpaoszlop! :D
Nem lett bajom, akkor fájt kicsit + lett egy púp a fejemen, azt hiszem nagy röhögés se volt körülöttem, mert mindenki csak a koppanás után nézett hátra, hogy mi történt. És bár a kutyákat még mindig szeretem, de most már a többfelé figyelés, meg a prioritások megválasztása máshogy megy, mint anno. :) Utólag amúgy tök jókat röhögünk rajta, ha feljön a sztori – én is, vizuális típus vagyok, képzelem hogy nézhettem ki oldalra fordított fejjel, egy kutyát nézve, egyenesen gyalogolva egy lámpaoszlop felé… :D :D
Ilyen oszlopbamenősöm nekem is volt. Egyszer olyan tömeg volt a metrókijáratnál, hogy nem lehetett semmit látni, és még sosem voltam azelőtt azon a területen, így nem tudtam, hogy vannak azok a járda széli oszlopok, amik az autóktól védenek. A tömeg nyilván kikerülgette őket, én meg arra figyeltem, hogy ne menjek neki senkinek, így aztán szépen belesétáltam egy oszlopba én is. A baj csak az volt, hogy ugye derékig ér (ezért is nem láttam attól, hogy előre figyeltem), úgyhogy nagyon keményen hason vágott, majdnem oda is hánytam. A dolog pikantériája, hogy azóta ahhoz a megállóhoz közel költöztem, és minden nap elmegyek az oszlop mellett, úgyhogy már nem ismeretlen számomra! :D
A kolléganőm egy ilyen ütközés után a baleseti sebészeten tért magához. Összetört az arca, összevarták az felsőajkát és a fogai is kitörtek elől, vagy 3 hónapig járt fogászatra, mire iszonyaros fájdalmak után rendbetették.
Erről most eszembe jutott apa egyik általános iskolás barátja, aki minden délután hazafelé menet lefejelte ugyanazt a villanyoszlopot.. direkt. És a mai napig nem tudjuk, hogy miért csinálta. (De az oszlop, köszöni, még ma is jól van.)
Az utolsó pár hete volt. A munkahelyemen megbotlottam a saját lábamban a lépcsőn és előre estem, az utolsó pillanatban megkapaszkodtam, űgyhogy nem estem orra. Körülnéztem, pont senki nem látta, nagy megkönnyebbülés, majd ahogy felnézek eszembe jutott, hogy a kamera pont a lépcsőre van irányítva. A portás gondolom jót röhögött.
A legemlékezetesebb még egyetemista koromban történt. Egyedül voltam a kolis szobánkban, magamra zártam az ajtót és elmentem zuhanyozni. Ahogy kiléptem a fürdőből a zuhanyzós papucsomban, kicsúsztak alólam a lábaim, mint a filmekben mikor banánhéjra lépnek. Dobtam egy hatalmas hátast, a hátam közepe pont a küszöbre esettú, meg bevertem a fejem is kicsit. Pár percig meg se tudtam mozdulni, biztos voltam h eltört valamin. Ott feküdtem a padlón egy szál törölközőben és azon tűnödtem, hogy most mi lesz. A telefononat esély nem volt elérni, de ha tudnék is telefonálni, rám van zárva az ajtó, a szoibatársaim meg elmentek buliba. Aztán több perc eltelt mire meg tudtam mozdulni és valahogy feltápázkodni. Hatalmas szerencsém volt, mert megúsztam egy lila csíkkal a hátamon. Ma már tudok röhögni rajta, hogy lehettem olyan hülye, hogy vizes papucsban akartam mászkálni a linóleumon.
Legutóbb az egyik céges buliból hazafelé sétálva sikerült látványosan és spontán elbotlanom egy teljesen sima járdán (alapból se annyira jó a mozgáskoordinációm, magassarkú volt rajtam, ittunk is, fáradt is voltam)… legalább közönségem nem volt, hajnali 1 körül szerencsére már senki nem járt az utcán :)
Az utolsó, talán 3 éve télen, le volt fagyva a járda, a munkahelyemre menet, késésben, és ahogy léptem, akkora hátast dobtam, hogy öröm volt nézni…:))
Kb. az a szitu, amikor mindkét lábad az egekben….Szerencsére nem sérültem meg, nagyobb volt a meglepetés és az ijedtség.
De a legemlékezetesebb még egy egyetemi buliban volt, tánc közben kifordult a térdem, és padlót fogtam…. a többiek azt hitték, hogy a piától lettem rosszul……:O
1 hónapig jártam orthopéd szakrendelésre, a térdem 2x akkora volt, mint alapból, folyadékot szívtak le stb-stb.
Az ambuláns lapomra be volt írva „buliban tánc közben…”, a doki és az asszisztens jókat derültek, én azért annyira nem szórakoztam jól, mivel tél volt, és nadrágot nem nagyon bírtam hordani….
Szegény, ez marha kellemetlenül hangzik, és szerintem tök nem profi, hogy nevettek a körülményeken. Lett maradandó károsodás?
Hát, annyi, hogy a bal térdem egyik izma megnyúlt, ezt műteni kéne, ha mondjuk rendszeresen futnék, de azóta nem nagyon tudok, mert kattog, és nyikorog, meg fáj is egy idő után…..szóval úgy laza az egész.
Bicikli, úszás viszont jót tesz neki.
Kb. 1 éve siettem be órára az egyetemre és az aluljáróban alulról a 2. lépcsőfokon az egyik bokám feladta a működést és kifordult. Mivel a lépcső aljában voltam, nem volt hova gurulnom, csak féltérdre estem, összekapartam magamat, bementem órára, hazamentem, leszedtem magamról a bokacsizmát, és akkor éreztem meg igazán, mennyire fáj. Szerencsére egy enyhébb rándulás volt, már másnapra jobb lett.
Most tavasszal meg egy pincehelyiségben lévő szórakozóhelyről kifele menet sikerült kizuhannom az ajtón :D A térdemet lehorzsoltam, meg a kedvenc nadrágom térdben kiszakadt. Cserébe egyszer sem röhögött senki képen ^^
4 év kihagyas utan biciklivel siettem, hogy még a mögöttem piroslámpánál álló kocsisor indulása előtt vissaérjek a járdára. A szegély magas volt, későn vettem észre. Mivel kiestem a rutinból, ezért az első féket húztam be (mentem kb.30cal) és tipikus bicikli fejre, biciklista szaltóval előre. A betonjárdán kötöttem ki háton, egy zúzódás nélkül, viszont a férj bringáját tönkretettem…
Szóval biciklizni nem lehet elfelejteni, de hogy melyik fék melyik, azt igen…
Utólag nagyon hálás vagyok, hogy élve megúsztam:)
…amikor múlt héten a térdem úgy döntött, szétesik. Öt perccel később már működött, nem volt gond, meg nem estem nagyot, csak pont a kollégák szeme láttára.
A legemlékezetesebb esésem az volt, amikor a Múzeum körúton sétáltam a Kálvin irányába, épp telefonáltam, és megbotlottam. A(z egyébként zsír új) telefonom kirepült a kezemből, darabokra esett, én kiterültem, mint a gyalogbéka. Két srác megpróbált összevakarni, én meg elkezdtem nyivákolni, hogy „Ne engem szedjetek össze, hanem a telefonom darabjait”. Volt röhögés :D
Jaj! Túlélte a telefon?
Túl, egy karcolással (a jobb felső sarokban) megúsztuk a kérdést.
:) Az én legutóbbi és egyben a legemlékezetesebb hanyatt-esésem a fitness szaunájában volt. Az a tipikus, amit a rajzfilmeken látni: láb előre vízszintesig, levegőben megáll és a gravitációnak engedve lezuhan. Szerintem nyekkentem is :) Összesen hárman voltunk jelen, én és két pasi, akik azonnal felkaptak. Szerencsére azon túl, hogy egy pillanatig elállt a lélegzetem, semmi baj nem történt, mert a fejemet reflexből megemeltem. Hatalmasat röhögtem magamon, vizuális típus lévén, és most is köszi a vidám perceket! :D
Legutóbb? Két fröccs után a Kopaszin ereszkedtem le a homokos parton, és épp azt evseteltem, mennyire nem szeretném ha homok menne a cipőmbe. Klasszik leseggeltem -de a cipőmbe nem ment homok, és még a fröccsöm se borult ki :D
Emlékezetes 13 éves koromban volt. Az egész osztály vándorolt át két óra között egyik teremből a másikba. Én mentem legelöl a barátnőmmel, lefelé a lépcsőn. Ugrándoztam, mondta is barátnőm, hogy el dogok esni, fejezzem be. Áááá, dehogy, én? Ugyanmár! És abban a pillanatban megbotlottam, és gurultam lefelé. Szó szerint a lépcsőforduló fala állított meg. Új balerina volt rajtam -iszonyat menő, akkor kezdett ez a viselet divatba jönni-, kivsit sem tartotta a lábam, talán ez is rájátszott a zuhanásra, meg a következményekre. Először ugyanis hangosan visítottam a röhögéstől (a többiekkel együtt, akik ezt végignézték), aztán már sírva nevettem, mikor rájöttem, hogy nem tudok felállni. Megrándult a bokám, többszörösére dagadt, és napokig nem tudtam járni. Viszont a szerencse az, hogy ennyivel mgúsztam :)
A legutóbbi nyilvános taknyolásom emlékeim szerint múlt nyáron volt, amikor éjszakai harci túrán vettünk részt a Gaja-völgyben. Amit délután egy jó kis zuhé előzött meg.
Próbáltatok már szinte töksötétben (mert csak minden második emberen volt fejlámpa a csapatból – rajtam pont nem…) átmászni egy meredek fa lépcsőn, amin már átmásztak páran előttetek, jó sáros cipővel? Na egy ilyenen csúsztam meg, már lefelé araszolva. „Szerencsémre” nem előre estem, hanem én is klasszik módon hátrafelé, úgyhogy kézzel hátratenyerelve próbáltam tompítani a helyzetet – inkább kevesebb, mint több sikerrel, tekintve, hogy csúnya hüvelykujjrándulás lett a vége. :D Mindenesetre én ott akkor helyben nagyon röhögtem magamon, mert annyira tipikus én volt az egész szitu, hogy ihaj. :D
Úristen, ettől összetojtam volna magam. Túrázásra alkalmatlan vagyok. Nálam max. a glamping jöhet szóba. :))
:) Van ilyen. ;)
Közben rájöttem, hogy pár héttel később, az első tanítási héten mentünk terepre az újakkal, és akkor is eső után voltunk, én meg persze az egyik dagonyában, pont egy kis falépcső előtt jól megcsúsztam :) Csak féltérdre esés lett belőle, meg előre tenyerelés és jól összesározódás, iszonyú röhögéssel kísérve, mert megint csak tipikus én volt az egész… Szerencsére minden volt, csak komoly nem. :D
Emlékezetes orra esés hirtelen nem jut eszembe, talán az volt a legnagyobb, amikor egyszer hazafele a suliudvaron megcsúsztam a jégen és egy parádés ‘felrepülök a levegőbe majd hátravágódok’ jelenetet produkáltam, kár, hogy csak egy barátnőm látta. Vagy első évben az egyetemen, amikor sítáborban voltam és első nap nem tudtam, hogy rohadt jeges a pálya… A két sílécem métereket repült ellenkező irányba, nekem meg a fejem egy nagy kőröl pattant vissza, a többiek állítólag messzebbről is hallották. Érdekes, hogy semmi bajom nem lett, még csak egy kis zúzódás sem, szerencsére. Ellenkező esetben jó kis horrorsztori kerekedett volna ki belőle, egy csapat orvostanhallgató, egy vérző társukkal egyedül egy hegyen, amit csak lánctalpas traktorral lehet megközelíteni… Kevésbé látványos, ám annál fájdalmasabb volt, amikor másnap inkább snowboardot béreltem és életemben először próbáltam feljutni vele a felvonón. Pár kizuhanás elég volt, hogy rájöjjek, ezután is inkább gyalog cipelem fel a deszkát (utána két hétig fájt a fenekem :D).
még gimiben egy matekórán ültem a széken és úgy lehajoltam valamiért oldalra. aztán orra estem és kibukfenceztem két padsor közé :D
Motorozni tanulok, és éppen elindultam volna (ki a garázsból), állásból egy jobb kanyarral. Aztán szépen eldőltem oldalra. Nem lett semmi bajom, hála az égnek gyakorlatilag állásból sikerült eldőlnöm. (És én ezért nagyon hálás vagyok.:))
Bár nem estem el ténylegesen, elég nagy robajt csaptam, amikor késve slisszoltam be az órámra az egyetemen és próbáltam minnél diszkrétebben odamenni a többiekhez a helyemre és megbotlottam, előrebuktam, de valahogy valamibe megkapaszkodtam és így szerencsére ténylegesen nem estem el és annyi önuralmam volt, hogy hamár késve ricsajozok és szerencsétlenkedek az órán, nem káromkodtam hangosan :D a csoptársaim azóta emlegetik ezt :D
…ugyan senki nem látta épp, de amikor egy-két hónapja kiestem a saját házunk ajtaján. Van egy nagy szintkülönbség a kapu és a járda között, és nem figyeltem, mert rohantam (volna) a buszhoz.
…a legemlékezetesebb: Népligeten a villamostól az aluljáróba igyekezve fellöktek a lécsőn, és hason szánkáztam le az aljára. Lett egy szép nagy seb, amivel (így két év után) tudom, hogy orvoshoz kellett volna menni, de már mindegy.
Amikor februarban kileptem a tetovaloszalon ajtajan, nagy buszken mondtam a baratnomnek, hogy nem is fajt, es milyen nagylany vagyok, majd 3 meter utan megbotlottam a sajat labamban es terdre zuhantam. :DDD Szerencsere nem serultem meg, de eleg vicces latvany lehetett.
Először azt olvastam, hogy a tetőterasz ajtaján, és nem értettem, mi fájhatott egyáltalán :D A vicces az, hogy oké, hogy nem vagyok érdekelt tetoválószalonokban, de legalább ugyanennyire tetőteraszajtókban sem :D