A februári londoni útunk mesélését tematikusan folytatom továbbra is – jöjjenek a múzeumok! :) Mivel legutóbb a British Museum az utolsó napra maradt, ráadásul akkor sikerült már kikészítenem a bokámat is, úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, és gyakorlatilag az első útunkba ejtett látnivaló volt. Azt akkor még nem tudtuk, hogy lesz egy második látogatásunk is, szintén az utolsó napon… :)

Szóval öveket becsatolni, teákat bekészíteni! Jön egy hosszú, képes mese — dinoszauruszokkal, Picassoval, Sherlock Holmes-szal, és minden jósággal.

A British Museumba tervvel érkeztünk, mivel már valamennyi fogalmunk volt arról, hogy mi merre van, és mit szeretnénk mindenképpen (újra) megnézni. Amit kihagytunk: a görögök/rómaiak (savariai lányként engem nem igazán tudnak megdöbbenteni a mozaikok meg római pénzek, olyat szeretek látni, amitől hanyatt vágom magam :D), egyiptomiak (a múmiáknál mindig tömeg van), és a kínai porcelánok. Ami a legleglegfontosabb volt, az az ázsiai rész, külön tekintettel az indiai, asszír, japán delegációra, illetve a mexikói művekre, illetve mivel legutóbb tényleg csak “berohanunk-kirohanunk” alapon tudtuk le a felvilágosodós termet, most oda is bementünk. De nem volt egészen zökkenőmentes a dolog.

Történt ugyanis, hogy — rém meglepő módon (/sarcasm) — esett az eső, de nem ám úgy, mint Budapesten (pl. most is), mintha dézsából öntenék, hanem szemerkélt, drizzle. A helyiek ennyiért még az ernyőt se nyitják ki, esetleg egy kapucnit feltesznek, aztán csókolom. (Úgyis max. 15 perc, és eláll.) Nem úgy a turisták. Mintha cukorból lennének, kiverik egymás szemét az ernyővel, és pánikszerűen rohannak fedezékbe. Ami aznap éppen a British Museum lett.

Én ennyi embert még nem láttam egy helyen. A földön fetrengtek, száz méteres sorok álltak a büfék előtt (kétszáz méteres a vécénél), a földről ették a kajájukat, és volt egy úriember, aki a kiborult kávéja felett, mint ha mi sem történt volna, a padlón törökülés közben piszkálgatta a mobilját. Kiábrándító volt, amellett, hogy mozdulni is nehezen lehetett. Szóval kifejezetten örültünk, hogy tervvel érkeztünk, és tudtuk, hogy mit szeretnénk célirányosan megnézni. Közben a saját hangulatunkon enyhítve néha elmorogtunk egy “rohadt turisták”-ot a bajszunk alatt. :D

A külsőbb, “nem túl érdekes” termekben (értsd: nincs ott múmia) már jobban lehetett mozogni, és az egyik cuki emlék kétségkívül az, amikor egy görög fiatal pár próbálta az ógörög szöveget kisilabizálni a Rosette-i kő replikáján. Kicsit odébb mentünk, hogy ne zavarjuk őket az “úristen, de aranyosak!” visongásunkkal. ♥

Lewis Chessmen, avagy a varázslósakk a Harry Potterből. Gyerekkorom sakkbábui, apu ugyanis anno darabonként hozott mindig egy-egy darabot a kollekcióból (nyugi, nem az eredetiből — meg lehet venni a giftshopban), míg aztán végül teljes nem lett. Úgyhogy én már a Harry Potter előtt is ezzel játszottam. Muhaha.

A pénzes kiállításon kinn volt egy billpengő, mint a legmagasabb és legértéktelenebb pénz, amit valaha kiadtak. Yay, híresek vagyunk! Most is volt egyébként több helyen kihelyezett asztalka, szakértő nénivel, aki elmondott mindent az elé kiállított egy-két tárgyról, amiket meg is lehetett fogni, nagyítóval pedig megvizsgálhattuk. Legszívesebben minden nap ezeket a néniket hallgatnám. ♥

Az asszír kapuőreim, a kedvenc részem a múzeumban. Már a múltkor is írtam, hogy ambivalens érzéseim vannak az ilyen múzeumokkal, t.i. anno összelopkodták a műremekeket, de azóta az eredeti kapukat, amik még a helyükön voltak, már felrobbantotta az ISIS, szóval most úgy állunk, hogy már csak múzeumban lehet gyönyörködni ezekben a csodálatos szobrokban… És akkor már inkább így, mint sehogy.

Ezeket a mexikói mintákat órákig tudnám nézegetni. Még mindig nem adtam fel, hogy egyszer vázlattömbbel megyek vissza, és odatelepedek rajzolni. De ez nyilvánvalóan nem a turistás-esős tömegnyomor napon történhetett meg. Sajnos a másik mű, amit szívesen nézegetnék közelről órákig, a Kanagawa Hullámot ábrázoló festmény megint nem volt kiállítva a Japán teremben, állítólag nagyon ritkán van kinn, de sehol nem találtam meg, hogy van-e neki valami beosztása. Bakancslistás tétel, hogy szeretném látni élőben.

A türkizzel kirakott kétfejű kígyót mocsok nehéz fotózni, sötét helyen van, halogén-lámpákkal bevilágítva. Nem tudom visszaadni az eredeti színeit, pedig gyönyörű. Mire végeztünk, és zárt a múzeum, be is sötétedett, kivilágították a belső udvart, úgyhogy lefotóztam még egyszer ezt a gyönyörű tetőszerkezetet. (Lesz majd egy külön bejegyzés a szép épületekről is, annyi volt, hogy azokat is alig győztem fotózni!

És akkor még nem tudtuk, hogy nemsokára jövünk még egyszer. Ugyanis az utolsó napon a Russell Square Gardennél voltunk, amikor is ránkjött a pisilhetnénk, és gyorsan keríteni kellett egy tiszta, nyilvános vécét.
– Én tudok egyet a közelben – mondtam.
– Tényleg?
– Igen. De muszáj lesz benéznünk pár kiállítási terembe, mert ne már mi legyünk a hülye bunkó turisták, akik csak pisilni mennek be a Britishbe.

Így is tettünk. Mivel aznap jó idő volt, teljesen üres volt a múzeum, úgyhogy kedvünkre nézegethettünk és fotózhattunk. Újra elmentünk az indiai részbe a táncoló Shivához, ahol ücsörögtünk jó pár percig előtte a padon (hihetetlen kisugárzása van). Nekem ez a szobor lett a londoni Trevi kutam — köszönök neki, és megígérem, hogy még jövök.

A turisták miatt az esős napon észre se vettük, hogy egy csodálatos, ideiglenes szoborkiállítás is volt (egyszerűen nem látszottak az emberektől), úgyhogy őket is megcsodálhattuk, teljes magányunkban.

Sherlock Londonja, London Sherlockja

A Museum of London egy múzeum Londonról — a város történetéről, a vasutakról, mindenféle érdekes dologról. Éppen egy Sherlock Holmes-kiállítás volt benne, kifejezetten abból a szemszögből, hogy London hogyan jelenik meg a történetekben, és mit árulnak el Doyle leírásai a viktoriánus városról, túl egy ipari forradalmon. Nagyon érdekes volt, egy kicsit Sherlock-rajongóknak is kedveztek (részletek a filmekből, Benedict Cumberbatch ikonikus kabátja, stb.), de nekem a legjobban az eredeti Doyle-kéziratok tetszettek, sőt, még az első detektív-történet, a Morgue utcai gyilkosságok kézirata is kinn volt, amit Edgar Allen Poe írt. Vicces volt látni az áthúzásokat, javításokat — a Morgue utca eredetileg Trianon utca volt. Sherlock neve pedig Sherrinford, Watsoné pedig Ormond Sacker. :D Voltak első kiadások azokból a magazinokból, amiben megjelentek Doyle novellái, az egyik mellé odaírták, hogy még sosem volt kinyitva, és nem is lesz, nehogy baja essen.

A kiállítás közepe egy kicsit “megúszós” volt — tekintve, hogy az eredeti történetekben Londont sokszor köd és füst borítja (a gőzmozdonyok miatt), betettek egy őrült nagy terembe egy csomó festményt, aminek a témája az volt, hogy “ködös/füstös London”. :D És akkor meg lehetett nézni mindenféle szögből, hogy hogyan tiszta kosz London. :) Ez a rész nekem annyira nem volt izgalmas és változatos, de értem, hogy valamivel meg kellett tölteni a termeket. Összeállítottak viszont egy vitrint a Holmes-történetek színpadi adaptációival kapcsolatban, és ott volt egy több, mint száz éves sminkkészlet, amivel a színésznők festették ki magukat — gyönyörű rúzsok, porok, púderek. Sajnos a kiállításon belül nem lehetett fotózni, úgyhogy ezt nem tudom megmutatni.

Természettudomány, közérthetően

A Natural History Museum (természettudományi múzeum) egy meglepetés ráadás volt a programban. Terveztük ugyanis, hogy megyünk, aztán kiderült, hogy csak szombaton tudnánk besuvasztani a többi terv közé, ami elég necces, tekintve, hogy a családok is akkor mennek. Az egész héten nagyon mázlink volt egyébként a múzeumokkal, mert pont iskolai szünet volt, és a múzeumok extra programokkal is várták a gyerekeket, na most erre még rájött, hogy szombat… Végül úgy voltunk vele, hogy úgyis arra visz az utunk, egy kis kerülő volt csak a következő helyszínig, bánja kánya, megnézzük, mekkora a sor, és milyen gyorsan halad.

Aztán nem is volt olyan nagy, és nem is vártunk sokat (10 percet talán), úgyhogy akkor gyorsan kitaláltuk, hogy mit szeretnénk megnézni. Nekem két tétel volt a “must see” listán, az egyik a dínók (!!!!!!), a másik pedig az óriás kékbálna. Bár féltem, mert nagyon tudok szorongani a tömegesen kiállított kitömött állatoktól (valahogy ráz tőlük a hideg), de közben meg kiváncsi is voltam, mindenesetre úgy intéztük a dolgot, hogy ha bepánikolok, akkor ki tudjunk futni. :) (Nem tudom, erre van-e valami terminus technicus, vagy csak én vagyok ilyen parás. Egy kitömött sólyom a sarokban nem zavar, de ha hosszú, tömött sorban néznek a döglött állatok az üvegszemeikkel, akkor jobb nekem a termen kívül.)

Egy oldalsó kapun mentünk be, így az első, akivel találkoztunk, Sophie, a Stegosaurus volt — a legteljesebb Stegosaurus csontváz a világon! Ezután egy hosszú, lassú mozgólépcsőn fel lehetett menni a földrajzi részhez, sajnos itt csak egy szintet tudtunk végigjárni, mert rohantunk (bő egy óránk volt zárásig), de ez lett a kedvencem. Közérthetően, interaktívan mutatták be a kőzeteket, a vulkánok működését, a lemeztektonikai mozgásokat. Végre felfogtam, hogyan vezették vissza, hogy merre voltak régen a kontinensek (ne kérdezzetek ki, mert nem tudom elmondani), volt egy tök jó tekergethető ábra a lemezek mozgásáról, és szimuláltak egy földrengést is, ami Japánban megtörtént. Egy szobába kellett bemenni, be volt rendezve egy japán kisbolt, néhány monitoron pedig az eredeti, biztonsági kamerás felvételek mentek — ezt a konkrét esetet idézték meg. Amikor elkezdett remegni a föld, akkor igazából nem volt fura érzésem, mert kábé olyan volt, mint amikor a hármas metrón utazol. De aztán tudatosítottam magamban, hogy amikor tényleg földrengés van, akkor nem a metró van alattad, hanem a saját lakásod, és az remeg így — na akkor egy kicsit megszédültem. Mennyit számít a körítés meg a perspektíva! :)

Volt még külön csillagászati szárny, meg mindenféle érdekes dolog, de egyre fogyott az időnk, úgyhogy átverekedtük magunkat az épület fő aulájába, ahol jelenleg Dippy, a Diplodocus áll. Baromi nagy! Sajnos ki akarják cserélni a kékbálnára, merthogy globális felmelegedés, blablabla, de személyes véleményem szerint Dippy sokkal jobban mutat itt. Nagy volt a tömeg, és ahogy ment le a nap, egyre rosszabbak voltak a fények is, de azért jöjjön egy kötelező “Viácska örül a dínójának” c. kép.

A többi dínócsontváz egy külön teremben volt, amihez külön sor is dukált. Itt majdnem húsz percet eltöltöttünk, mire bejutottunk. Egy nagyon sötét, kicsi terembe érkeztünk, ahol volt néhány teljes dinoszauruszcsontváz, például egy gyönyörű állapotban levő Triceratops is, de annnnnnnyira nem volt fény, hogy az borzasztó. A lenti dínóteremhez építettek egy galériát, így két szinten volt a kiállítás, először mindenkit felvezettek a felső szintre, aztán lehetett csak lemenni az alsóra. Lépésben haladtunk, iszonyatosan fárasztó volt, a néznivaló pedig nem volt annyi. Nem értettük, mi a búbánat van. Aztán kiderült, hogy a galéria végén nem csak úgy simán lehet ám lemenni, hanem ott van A T-Rex, a Nagy Attrakció, ő a szűk keresztmetszet, amiatt andalgunk.

Addigra már én is fel voltam spannolva, hú, T-Rex, de állati. Menet közben a galérián néhány kevésbé kult-dinoszauruszt nézhettünk meg, és volt egy-két robot raptorka is, itt már elkezdhettem volna gyanakodni. Amikor végre ugyanis beértünk a T-Rexhez (egy őrült nagy paravánnal volt elválasztva, hogy minél később pillantsd meg — fenntartják a feszültséget!), kiderült, hogy a rohadék egy nagyon gagyin mozgó robot. Tátog meg integet a kezével, oszt’ annyi. Én már gyerekként sem voltam ezektől az izéktől lenyűgözve, engem az igazi csontok érdekelnek. A galérián amúgy volt egy valódi T-Rex koponya, de csak a koponyája. Szóval ezen a részen kicsit felhúztam magam, már csak azért is, mert kötelező volt hozzá végigállni a hosssssssszú sort, és sehogy sem lehetett átrohanni rajta vagy kihagyni a fenébe, ha a dínókiállítás többi részére lettem volna kiváncsi. Mivel mindenki lökdösődött, és borzalmasak voltak itt is a fények, fotózni sem lehetett normálisan.

Dögölj meg. Ja, már mindegy. (Bocsi, én komolyan veszem a dínóimat. :D)

Inkább töltöttem volna azt az időt még a földrajzos részen. Na, de volt még tíz percünk, úgyhogy futólépésben (kihagyva megint vagy hatvanöt termet) megkerestük az emlősös termet, ahol mindenféle kicsi és nagy kitömött állatka és a bálnák vártak. Ez is egy több szintes terem, a legtetején delfinek “úsznak”, szóval kábé semmire nem volt elég az a pár perc, ami maradt, de nem baj, kipipálhattuk a kék bálnát, és pánikrohamom sem lett, szóval hurrá. Amúgy a mai napig nem tudom, hogy ez egy konkrét bálna kitömve, vagy csak fröccsöntött replika, mert erre sehol nem találtam infókat. Valaki nálam okosabb majd referáljon. A “kisebbek” (elefánt, orrszarvú, stb.) tuti igaziak, meg a csontvázak is. De amúgy el tudom képzelni, hogy megszenvedtek vele a hitelesség kedvéért. Brutálnagy egyébként.

Szóval Natural History Museum ötös alá (az alá a szemét T-Rex miatt van), legközelebb még kell rá szánni egy egész napot. Meg még egyet a mellette levő Science Museumra, ami kábé Csodák Palotája, csak még nagyobb és még jobb. És ott van mellettük a Victoria & Albert is, az is rajta van a listán… Menni kell még. :)

Ami a múltkor tervben volt de ugyancsak kimaradt, az a Tate Modern volt, amire megint nem maradt sok idő, de azért sikerült benézni. Láttunk Picassot, Magritte-et, bizarr kortárs szobrokat, és végül a tömeget kikerülve inkább fél órát eltöltöttünk A Legjobb Giftshopban. Komolyan, az egészet felvásárolnám. Amúgy itt láttam először Johanna Bashford kifestőit, majdnem meg is vettem egyet, aztán mire visszajöttünk Budapestre, tele volt vele a sajtó, hogy hú, de jó, meg mindenki színez. :D

A múzeum tetején van egy kávézó, oda érdemes felmenni mindenképp, nem kell vásárolni semmit, de a kilátás csodálatos — főleg naplementében. :) És van lehetőség tükrös selfie-t is lőni (turista-probléma: sosem vagytok ketten egyszerre a képen, mert mindig valaki fotózik. :D)

Ezzel vége is ennek az útibeszámolónak. Ha eddig elolvastad, egy hős vagy. :) Remélem, elfogyott a teád, és bővült a “látni kell” listád pár új tétellel. A folytatáshoz már válogatom az épületes képeket… ;)